ostobaságok… (5.): aki mellékvágányra tévedt

A sorozat megértéséhez tartsd szem előtt: ez nem az egyes embereket bírálata, nem is a konkrét viselkedéseké. Az a gond, ahogy mindezt a média belénk plántálja, és hogy ezzel kapcsolatban nem vagyunk kritikusak. Ez van a három pont helyén: a hosszú cím az, hogy ostobaságok, amelyeket az internet vésett belénk.

Szó szerint ismételgetjük mások nézeteit, magyarázatait, pedig nem csak versengő értelmezések léteznek, hanem előfordulhat, hogy nem is létezik, amiről mint tényről beszélünk. El kell tudni választani a valóságot a percepcióktól, és a média értelmezését is a sajátunktól.

Az értelmezéseket, kereteket a korszellem teremti, majd törli el: az új trend felülírja a régit, eltünteti, de van olyan, hogy élesen bírálja, és onnantól ciki lesz azt gondolni, ami korábban megingathatatlannak tűnt.

Nincs gond a sokféleséggel. Természetesen vannak (legyenek, nyugodtan lehetnek) olyan emberek, akik, teszem azt, nem akarnak gyereket, vagy szívesebben élnek egy cicával, esetleg valami furát szeretnek a szexben. A gond azzal van, hogy aki egy kis csoport tagja, nem szereti azt, hogy a többségnek létezik nyomásgyakorló, kényszerítő, valóságformáló ereje. A mindenhol jelen lévő média, a közösségi médiában pedig a kommentelők véleménye, a megjelenés, a láthatóság és a híréhség egy sor új, ritka jelenséget normalizál, vonzóvá tesz.

Úgynevezett kisebbségi csoportok ismételgetik az egymástól átvett, végső soron pedig amerikai eredetű mondatokat, ők láthatatlanok, a társadalom pedig előítéletes, nem értik meg őket, de igenis ők is értékesek. Ezekhez a sulykolt konzervszövegekhez igazodik aztán az egyes ember,, ezeket a mondatokat ismétli ő is, ha “ki kell állni valakik mellett” (szimpatikusan ítélkezni).

Így lett alapértelmezett a liberális médiában, hogy mindenkit el kell fogadni, és mindenki az, aminek érzi magát, az az ő igazi énje.

Ezért van, hogy olyan sokan kiállnak büszkén, hogy ők Ilyenek, miközben mindenki más Olyan.

Az erre fogékonyak már kamaszéveikben elkezdik bírálni a többséget. Ők nem olyanok, ők szabálytalanok, és nem igazodnak. Erről szól az az írásom, amelyik a legnagyobbat ment, a normálisék:

Igen, mindenkinek van defektje, nehézsége, olyan szempontja, amely szerint ő a kisebbségbe tartozik.

Van, aki elég bátor és erős, és nem akar igazodni. Avagy, nem tud. Alter, és leszarja. Élete egy korszakában alter, vagy a sírig.

Nevezzük ezt az embert Eduárdnak.

Az a gond, hogy Eduárdnak nem alakult ki karakteres személyisége, és ennek híján kell a Különlegesség, amelyet heves kamaszkorában vagy fiatal felnőttként sajátít el, a kínzó üresség ellen. Ki vagyok én? Hát nonbináris csiribiri! Meg állatvédő, aki szerint ők tisztábbak, mint az ember!

Évek telnek el, és Eduárd öntudatos és Más. Hangoztatja bőszen, hogy mennyire Más és ez milyen Buli, de ha nem is buli, ő akkor is bátor.

Utána jönnek a gondok. Éspedig törvényszerűen. Mert egy idő után elunják, amit Eduárd hangoztat. Nem kérnek az edukációból, feszültségek lesznek.

A világnak nem dolga, hogy számodra kényelmessé tegye a feltűnősködő életstílusodat. Akkor csináld, ha bátor vagy. Azaz: vállalj felelősséget.

A Mások a saját személyiségük fejlesztése és felelősségvállalás helyett az újdonság mámorával hangoztatják, hogy ők milyenek, és azt hogyan kell nevezni, és tévhit minden, amit a többiek világosan látnak, a saját szemükkel. Milyen szűk látókörű és bigott vagy te, hát nem hallottál arról, hogy…? És elmagyarázza, egyenszöveggel. Hű, te akkora egyéniség vagy! Emögött csak annyi van, hogy akiknek a műsorodat szánod, azok nem tudnak elég jól angolul és/vagy nem olvasnak eleget.

Én más vagyok, mondja Eduárd, örül neki, deklarálja, beszerzi a kellékeket.

Aztán az a baja, hogy a világ félreérti.

Ő azt mondja: felismerte magában, ő is az, végre nincs egyedül. Szerintem megalkotja a mesterkélt identitását, átveszi az érveket, sodródik. Mint ez a tizenhárom éves lány, aki görgette a twittert és a redditet, majd eldöntötte, hogy ő akkor transz, de mindig is érezte, hogy ő fura, és így már tudja az okát:

Eduárdnak identitása például, hogy kapja be mindenki, varrassunk magunkra minél több tetoválást, pedig bolti eladóként dolgozunk.

Aztán nem kap állást harmincévesen. Ez a mellékvágány csapdája, hogy az elején kellett volt kritikusnak lenni.

Túl sok mindent elfogadunk mint a sűrű ifjúság, a lázadó kamaszkor megnyilvánulását. Pedig akkor tetted tönkre magad, amikor lenézted a penészvirágokat (akik edzésre mennek BDSM-buli helyett, és 

Nem az a gond, hogy az unalmas kispolgár elfintorodik a tetkók láttán és nem engedi Eduárdot normális munkakörökbe, “elnyomja, kirekeszti”. Hanem a etiovbás a baj.

Ez a különlegesség csapdája: ekkor a lesújtott Eduárd előrántja, hogy őt mennyi támadás, bántás éri, és mindez a társadalom bűne. És így nem kell felelősséget vállalni.

Kéne még többet edukálni! – ordítják a sorstársak és az aktivisták. Nem. okos döntéseket kell hozni. Gyakran a gyávaság is megvéd, nagyon helyesen. Nem lesz tetoválásod, nem próbálod ki a chemsexet, marad időd, erőd, egészséged a személyiségedet fejleszteni, értékes emberi kapcsolatokat építeni,.

Eduárdnak maga az állapot okozza a gondot, az eredeti döntése volt szomorú. Nem a kirekesztés.

A Különleges azt hiszi, hogy a világ bántja őt, holott a baj az, hogy a tetoválás ronda, a mája tele lett pigmentekkel, és ő maga elszegényedett, mert/ráadásul a megjelenésével durván korlátozta a munkalehetősségeit.

Ugyanez vegánban, tudatos gyerekelemben, vallásosban, öndiagnosztizált ADHD-sban. Ezek identitások. Aztán összekovácsol a társakkal a bitang erős kohézió, hogy titeket Nem Értenek Meg Az Unalmas Többségiek.

Olyanokról van szó, akik szabadon választanak egy életstílust, menőznek vele, aztán amikor jönnek a személyes és objektív következmények, akkor lehet mondani, hogy őket kirekesztik, mert tetováltak (stb.).

Írni kell a a többiekről is: vannak, akik nem választják az állapotukat, és az nem is identitás. A végtaghiányosok, a vakok. Az ő esetükben is van csúsztatás. Miszerint a világ a hibás, amely nem fogadja őket, nem könnyíti meg nekik az életet. És bár valóban nagyon fontos, hogy sima és széles legyen a lépcső, a lift, ez mutatja egy társadalom fejlettségét is, a baj, az igazi baj a betegségük, és nem hibás miatta senki. Az egész külvilág biztosan nem.

Csak, ugye, ellenzékinek kell lenni. Jól beinteni mindenkinek, aki normális (többségi)k, vagy a normalitás jegyében ítél. Életmódot, étrendet, szokásokat választani azért, hogy attól Kövér László ideges legyen.

E vehemens ellenzékiségből fakadóan írhatták le a Wmn-en a meleg aktivisták, és díszeleg azóta is ott, hogy egy HIV-vel élőnek nem a HIV a baja, hanem a társadalom tudatlansága. Az AIDS ráadásul pont egy olyan betegség, amiről igenis tehet az érintett, jól tudjuk a rizikófaktorokat – újabban, amióta szigorúan ellenőrzik. véradókat és a vérkészítményeket, biztosan.

Engem felháborít, amikor figyelemkeltésre alkalmas a szenvedés, a romlás, a trauma. Amikor minél rosszabb, ennél jobb, és a szenvedésen és a harsány tálalásán emberek pénzt keresnek, hírnevet vagy hitelességet szereznek. Ez is a halál kultúrája.

A piac telített: a szenvedésnek ma már elég nagyot kell szólnia ahhoz, hogy mutogatható legyen, ez pedig aláássa az egészség, a kiegyensúlyozott élet és a jóllét értékét. Mostanra nem puszta nyomorshow zajlik, hanem szexivé tették. Nyomás van a beteg médiaszereplőn, hogy tetszetősen, szimpatikusan, szexisen jelenítse meg magát. Képi megjelenítésről van szó nagyrészt, ez pedig egy újfajta és megint torz szépségelvárás, adott esetben haldoklók iránt. Értem én, hogy vigasztaló, hogy “de legalább szexi vagyok”, de milyen értékrend ez?

És mennyire őszinte a támogatók szívecskéje?

Miért kell mutogatni, médiatermékké tenni a szenvedést?

Miért tartja különlegesnek magát az, aki csak rossz döntést hozott?

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .