Miért mumus a magyar nyelv és irodalom tantárgy? Miért gondolják az irodalmat szubjektívnek, megfoghatatlannak? És miért nem tartanak a magyartanárok nyelvtanórákat szinte egyáltalán?

Ha van magyar átok, ez az.

Alig akad magyar szakos tanár, aki igazán érti és szereti a nyelvtant. Nem tudom, más tantárgyakkal mi a helyzet (lehet, hogy senki nem szereti és nem is érti a tárgyát), de az biztos, hogy magyarnál ez el tud sikkadni. El lehet játszani, hogy mintha. És ez itt két tantárgy: két jegyet adunk, pedig/akkor is, ha egy szakot végeztünk. Ezekkel kezdődik a bizonyítvány, és mindkettő mindig beszámít.

És valahogy mégse.

Egy: a népek az irodalmat nem veszik komolyan. Mert a költő az érzéseiről vekeng, az meg kit érdekel. Lúzer!

Tényleg vannak könnyedén parodizálható költők, alkatok és korszakok. De az irodalomhoz és főleg a költőkhöz rengeteg butaság, leegyszerűsítés, mítosz és önmagát ötször túlélt, lezüllött romantikus toposz tapadt. Padlásszobák, lázadók. Az éhező, izzó szemű, szerelmes költő (a típus ma is létezik, a neve Marczinka Csaba).

Voltaképpen a “magyar” művészeti tárgy. “Szubjektív.” “Nekem ez tetszik, neked meg az.” “Mindenkire másképp hat.” “Miért nem kelti fel az érdeklődést a tanár?” “Ez engem nem szólít meg.” (Ki rója fel egy egyenletnek, hogy nem vonzó?) Micsoda egoizmus állandóan hirdetni a véleményt, hogy mi tetszik, mi nem!

De ki mondta, hogy könnyed szórakozás lesz?

Ha a tanár nem hajtja be a fogalmakat, életrajzi adatokat, kötelező olvasmányokat és versmondásokat, akkor lehet beszélgetni az órákon.

Tényleg lehetne. Emberi dolgokról. 2004 őszén hetedikesekkel arról sikerült, hogy mi a nem kívánt gyerekek sorsa Jókainál a meghalató intézetekben, miért van ez így, és úgy általában mi legyen a nyomorgók gyerekeivel.

Azok a gyerekek azt a részét legalább elolvasták A kőszívűnek.

Beszélgetni nem nehéz. Nem utálják. Viszont tétje sincs. Rendszeresen mesélték a cserfesebb diákok, jó részletesen, hogy a konkrét novella őt emlékezteti arra a sorozatra, amiben egy ilyen bolygón vannak, és akkor a nő (stb.)…

A magyar szakot főleg nők választják és tanítják. A jószívű nő meg úgyis ötöst ad, csak hadoválj a hazáról, az érzésekről vagy a sorozatról!

Micsoda megunhatatlan tobzódás! “Egészen apró csecsemő.”

Magyar dolgozat

I. Háromnegyedes dolgozat

Petőfi lirai költészete

Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.

Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.

Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is föllelhető.

Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint: 1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák, 4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.

Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett és célját a legnagyobb mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerübb nép szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba is!…

Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörü nagy magyar Alföldet látjuk megénekelve, melyet nála kivül senki oly szépen jellemezni nem volt képes, mint ahogy maga is irja gyönyörü költeményében, mely így kezdődik:

“Szép vagy Alföld, legalább nekem szép…”

Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet birta jellemezni, de azonban a Tiszát is és a “jó öreg kocsmáros”-t, aki alatt saját atyja értendő.

Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!…

Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít be, például “Befordultam a konyhába…” című költeményében, midőn azt irja, hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve meggyuladott. Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont azelőtt aludott. Már ezen is láthatjuk az ellentétet.

Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!…

Skurek Ferenc

 VI. b. o. t. 

De az osztálytárs jó jegyet kapott:

II. Egyfeles dolgozat

Petőfi és a lira

1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pillékben szállingózik a hó.

De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.

Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem tudja levenni róla tekintetét… Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a bölcső kemény (?), de fehér vánkosait…

Mit sejt ezen anya?

Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi Sándor piheni ártatlan gyerekálmait…

Petőfi!

Midőn e szót leirom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!… Gyönyörü költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen, kipirult arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az iskolában, ahol nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a magyarázatot hallgattuk, mintegy álomkép vonult el a napsugaras Alföld, a kis tanya, a betyár, a juhász és a szamár. De ki győzné felsorolni?!…

Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet férfias bölcselkedésre.

Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett hantjai alatt korhadó sirhelyeden…!

Goldfinger Rezső
       VI. b. o. t.

A mai diákok nem ömlengenek, mert nem is olvasnak, csak kijelentik, hogy “ez szar, nem érdekel”.

Pedig a szöveg csak akkor tud megszólítani, ha érted. El kell olvasni, legalább elkezdeni, erőfeszítést tenni. Az ósdi nagyregények és eposzok végigolvastatásának ideje lejárt: maradt a kisregény, a részletek, novellák. Ha viszont ennyit sem olvasnak, ha semmilyen alapjuk, fogalomkészletük, értelmezéshez való eszközük, jelentéstulajdonító képességük, előzetes ismeretük nincsen, akkor annyi sem fogja őket érdekelni.

Talán gyötörtek a száraz életrajzokkal, a verstanulással. Kínnak fogtad fel bús düledékeiden.

Ahogy mások a matekot. Én sose jöttem azzal, hogy hülye vagyok a matekhoz, és ez nem is igaz. Aki viszont az irodalomhoz hülye, az mindig azt magyarázza, hogy a tanár hibája. Aki bemagoltatta a verselemzést, pedig a gyerekeknek olyan jó gondolataik volnának, hát nem?

Hát nem. Amíg nem sajátítják el a fogalmakat, műfajokat, szempontokat, addig nem.

Ha a magyart nem értik, az miért a művek és a tanár bűne? Megdöbbentő módon hivalkodnak azzal, hogy alapdolgokat sem fogtak fel. Felnőttek is. Az melós, igen. De a matekpélda sem riszálja magát. A Pitagorasz-tételt bemagolják. Mert az tény!

A felező tizenkettes éppolyan tény. 

Annyira nem érdekel a szöveg, annyira nem tudsz mit kezdeni vele, hogy el se olvasod (de fejtegeted, hogy unalmas). Majd csak összehozol valami lelkes halandzsát róla. Elolvasod a tartalmát, megnézed filmen… annak a nőnek jó lesz. Ha nem jó, akkor milyen gonosz, hogy nem kíváncsi a véleményedre… Az “okos, csak nem szabályos”, igába hajthatatlan, “élesen kritikus” gyerek mítosza. Általában nem okos, csak izgága, pofátlanul önhitt és hozzá lusta.

Természetesen az iskola, a tanár a hibás…

De hiszen, édes fiam, te nem tudod, ki a tragikus hős az adott műben, és miért ő. Te csak úgy lázongsz, ne kelljen ülni, odafigyelni, olvasni, meghallgatni semmit. Nem tudod, mi az a hexameter, és miért nem rímel a klasszikus időmérték – miért bűnös csilingelés, amikor mégis, és hogyan oldja ezt fel később Kosztolányi és Radnóti. Hogy igazi időmérték a görög és latin mellett csak a magyarban van. Nem tudod, melyik bibliai sztorira utal a költő. Mi a jambus, a szonett, pláne az aszklepiadészi strófa. Nem tudsz mondani három Babits-kötetcímet. Mit jelent a mindentudó és a mindenható narrátor. Nem figyeled, a regényben ki beszél, ő honnan tudja, amit tud – észre se veszed, hogy a narrátor Flaubert-nél egyszerűen kilép a hetedik oldalon. Eltűnik. A Bovarynét elő se vetted soha…

Elbeszélgetni az időt, azt nagyon könnyű. Én gyanakszom, amikor rajongva meséli a kolléga, hogy milyen jókat beszélget a gyerekekkel. Lehet beszélgetni, kell is (ha nem csak a tanár ömleng). De ez inkább megúszás: de szép, de jó! Okos vagy! Közben a tanár maga sem érti az irodalom alapfogalmait, a stílusokat, az összefüggéseket. Így aztán “beszélget”.

A nyelvtant pláne megússzák tízből kilencen. “Nem jut rá idő”. Le vannak maradva: regények, a hosszú elemzések javítása… Az irodalom fontosabb.

Pedig az alap a nyelv, a nyelvi kompetencia és elemi szintű leíró nyelvtan. A tanárok nem tudják rendesen azt sem, már az egyetemen sem tudták. Újabban a tanítónők nyolcadikig taníthatnak. Ők ugyan honnan tudnák?

Lehet, legyen a leíró nyelvtan poros, egyetemi tudomány, nem bánom. Már a helyesírást sem: ez van, ez lett, mi boomerek vagyunk. Viszont ma az a felállás, hogy egyetlen olyan pillanata van a közoktatásnak, amikor igenis számítanak a toldalékok, hangzótörvények, a szófajok, a mondatelemzés, az pedig a középiskolai írásbeli felvételi. Ott a feladatok kilencven százaléka sűrű nyelvtan, nem lehet intelligenciából megoldani. A szövegértést talán, a betűrakosgatásokat az elején, a szövegalkotást is. A rövidke, egy feladatnyi verseknél rá lehet hibázni a válaszokra (páros rím? bokorrím? alliteráció?).  Mivel a különböző iskolatípusokban teljesen eltérő, mit olvastatnak, milyen fogalmakat, alap-elméletet tanítanak irodalomórán, így a nyelvi kompetenciát mérik. És tizenöt-húsz pontot is bukik az, aki nem találja meg az állítmányt, nem tudja, mi az összeolvadás vagy a főnévi igenév. Pedig ezek kézzel foghatóak!

Elsikkadnak a tények. A nyelvtan száraz, nem értik. Az irodalom szubjektív. Majd rizsázik valamit, jó lesz a lila belemagyarázás.

Jöttek ide is a kockák, gőgösen oktattak ki kommentben, hogyan kell élni, és mi lényegtelen (a “nőies” fecsegés, érzékenykedés, művészet). Az irodalmat túlértékelik! De miért érezte szükségét, hogy nekem ezt leírja? Bölcsészutálat, lenézés és nőgyűlölet:

Volt egy rettenetes irodalomtanárom általánosban és egy még gonoszabb a gimiben, plusz még van egy “mérnöki” attitűdöm, így az irodalommal a viszonyom borítékolható.

Ő nem hibás, nem ő a műveletlen.

A költők/művészek alapvető célja a manipuláció, ebből élnek, ettől híresek.
Rómeóék pont jó példák erre, hasonló nevekkel találkozhatsz bármelyik bűnügyi rovatban, ahol Kalányos Rómeó szerelemféltésből életellenes bűncselekményt követett el Oláh Princessza ellen.

összekeverte az Othellóval, egyiket sem látta/olvasta

könyv? film? letöltjük. a papír környezetszennyező

A színházi széksorok pedig túl szűkek, neki nyomja a térdét az előző sor támlája. Egyébként a paródiáig spúr volt ez a családapa (és/vagy az összes pénzét lombikra költötte). Azt állította 2018-ban, hogy havi 70 ezer (!!!) forintból bőven el lehet tartani egy gyereket, étellel, ruhával, különórával, arányos rezsivel. Mert ők is ennyiből tartják… Agyilag és pénzben is spórolt folyton.

Miért nem rótták fel a kémiatanárnak, ha nem értették? Mert az TUDOMÁNY. Pedig a zöngés hangzó, a hexameter van olyan, mint az atom, az ízeltlábúak. Meg hogy melyik égitest számít bolygónak, és melyik csak kavics (vitatták, változott – nem olyan egzakt az sem).

Megint az ostoba műszaki ember: ők nem a szellem emberei. Manu törvénykönyvének igazsága!* Nekik csak amit meg lehet mérni, fogni, csak aminek haszna van, az számít. Előny, nyereség, pénz. És ahogy öregszenek, rohamosan tesztoszteron-autisták lesznek. Már nem rajonganak, nem beszélgetnek, minden adat és tárgy körülöttük, rigolyásak és ingerültek lesznek. Nem viszik a gyereket kiállításra. Nem bánják, ha csak magol irodalomra, és nem olvas. Kizsarolják a tanárból az ötöst.

Ez is oké, de itt fölényeskedik. Hogy ő döntött jól, és nincs értelme se az érzéseknek, se az irodalomnak. Amit nem fog fel. (Viszont a szvinger, az milyen remek!)

Nem lehet addig érdemi véleményed,  amíg nem olvasol eleget. Ne kérkedj azzal, hogy nem tudod, nem érted, nem olvastad, nem érdekel! Ez. legkönnyebb: ha nem értem, akkor az szar, lényegtelen.

A tetszik-nem tetszik (az elutasítás) nem érdemi állítás, hanem fogyasztói döntés, amellyel a streaming sorozata vagy a kókuszos pattogatott kukorica is megítélhető.

Tényeket kellene mondani. Hány sor? Milyen a rímelése? Melyik versnek ugyanilyen még? Mi az összefüggés e két vers témája között ? Nem a költő érzéseiről, nem is a befogadó élményéről lehet tényállításokat tenni. Előbbit nem tudjuk, utóbbi változékony, ezerféle. Az irodalom is tudomány, alapjai tények, a verstan, a stilisztika, a műfajelmélet, a korszakok. Tény, hogy Rimbaud előbb írt verset, mint Ady Andre, és ebből sok minden következik.

Meg se tanulják érteni a szöveget, már utálják. Igen, az iskola mérgezi meg. Valamit tényleg szarul csinálnak a kollégák. Amikor a progresszív iskolák olvasmánylistára és tananyaggá tették korunk ikonikus felnövekvéstörténetét, a Harry Pottert, onnantól a gyerekek azt is utálták, azt se olvasták el.

És akkor még a nyelvtan is van, és az fontos a felvételihez. Azt a tanár se szereti…

Ami megmagyarázza, miért csörög folyton a telefonom, és miért kapok ennyi elismerést, ámulatot, jó pillanatot.

(…)

lesz második része, mert Nem Lehet Túl Hosszú!

 

* Azaz: kasztrendszer.