Bírd ki! Jó poszt, van a végén vers is!

A másik: imádnám kirakni nyilvánosba, de hétfőtől Komoj Ember Vagyok és lesznek nagyhasú kollégáim.

Tudom: miért nézem, ha nem tetszik, hogy mikkel töltik nők az idejüket.

Mindig ezt mondják. Én meg nevetek: annyira kiszámítható, mikor rántják elő a Közügyekben Lubickolók, hogy törődjön mindenki a maga dolgával. Ne mondd ki, hallgass! Ne merd kinevetni sem!

De én szólok, mert ez nem csak hamis, ízléstelen. Ebből tragédia lesz.

Miből? Vesszőparipámból, a kövérségből?

Nem. A hazudozásból.

Valóban nem tetszik. Mondjuk, csak ízlésalapon nem tetszik – ha így volna, miért ne írhatnék róla? A buta önimádat, jogosultságérzés, önérdekű lobbizás sem tetszik. A nárcisztikus szelfizgetés… jellegtelen apróságokkal hősnősködni: “instagram vs valóság”, ez a bátorság – hány évesek vagytok? Ki ne tudná, hogy vannak torz képek, és van olyan is, amin épp minden jónak tűnik? Ki ne tudná, hogy az arca, teste is dinamikus?

A felszínes műsor, az elismeréskövetelés – okos szó és bármilyen teljesítmény nélkül. A hódolatigény: az öregedő ugyemilyenjónővagyok magamutogatás (Szentesi Éva, Mérő Vera, Villő). A cipő-ruha-outfit-esemény, a holjártam-merreutaztam kétségbeesett lengetése – ez viszonylag ártalmatlan, csak hát véresen ostoba. És normává vált úgy, hogy nem egészséges, nem zöld, nem őszinte. Hanem manipulált, látszatkeltő, tékozló. Ezt ki fogom röhögni, éspedig hangosan, amikor nőimitátor kéri rajtam számon, hogy nem sminkelek és nincsen műanyag a körmömre ragasztva, “nem vagyok nőies”.

A gyalázatos, politikainak vagy akár életművészetnek tűnő virtue signalling nem ártalmatlan: az inkvizítori kihirdetése annak, hogy amit Én Hiszek, Az A Helyes, Amit Én Bírálhatatlannak Tartok Széplelkűsködve, arról te sem szólhatsz egy szót se. És odagyűlnek, ahol én kezdtem a témát, és elmagyarázzák, hogy miért nem mondhatom ki, amit gondolok. Olyan emberek minősítgetik az irodalmat, szép szövegeket, akik semmit nem olvasnak. Vallássá lett egy sor értékrendbeli vagy ízlésbeli választás. Azt kell elfogadni, és fel se vetheti más, hogy a “bátran” hirdetett másság, a furabogárság erőszakos-kedves sulykolása milyen érdekeket sért. Soha nem szoktak elgondolkodni azon, hogy esetleg nem ők az áldozatok, nem őket bántják, hanem az ő fene nagy, üres önbizalmuk, nyomakodásuk bánt mindenkit.

Én azért írok erről, mert ez itt az én nőgenerációm, akikkel mindezt megetették és akik úgy fölényeskednek akár szakkérdésekben (általános iskolai olvasmányok), hogy fogalmuk sincs. Ezeknek a nőknek a fele a blogomon eszmélt.

Felelősséget érzek, mert tudok jobbat, értelmesebbet, nem-üzleties mondandót, igazán építőt. Nem felszínes jóemberkedést. Egyeneset, igazat, terápiás hatásút.

Csalódott vagyok a mélyrepülés miatt, hogy ezek és erre használják a nőket – a nőket, akiket én ébresztgettem. És nem lett, nem tudott lenni mégsem jobb életük. Nem értették meg, mi torz, hamis, zsákutca. Viszont nagy számban születtek “akkor én is írok! mostantól engem ünnepelnek!” buzgalmak, keserves és pusztító eredménnyel.

…’sz nem tudok

Olvasni, csak írni.

Új üdvöske van a wmn-nél, aki lelkesen megírja mindazt, amiről a többiek pontosan tudják, hogy cikk és hazugság. Így nekik nem kell a szextémát és az “alma alkatot” elvállalniuk. De az is lehet, maga kezdeményezi a kínos témákat.A neve Z. Kocsis Blanka. Borzasztó lelkes, pozitív, “nyitott”.

Minden cikkét mintha egy turbówoke-osított AI írta volna: SNI-s gyerek, kirekesztés. Burkolt hibáztatása mindenki másnak: ők tudatlanok, félrenevelik a gyerekeket, Blanka megmondja a megoldást: legyenek elfogadók (annyira ciki, amikor ezt így külön igényelni kell). Értjük, hogy neki kényelmesebb volna, de sajnos amit kér, az ellenkezik mások érdekeivel és a hard factekkel is.

Sírt a meghatottságtól a drag versenyen. Egy férfi valódi személyisége lehet az, hogy nő. És használhatja a nők szájtáti jóindulatát, tapsát, ők kifizetik a jegyárat ezért. Érdekes, mennyire nem érzi, hogy a nőparódiák nemhogy nem művészek, hanem durván sértők, a nőt emberből parókává-csöccsé-sminkké és szexuális hajlandósággá redukálják. A testképre, női méltóságra annyira fogékony…  az LMBT-közösségnek tett gesztus csak performatív, kipipálandó húzás. Nem is kel hozzá igazi bátorság.

Nem maradhat ki a hiába társkeresőző, szexéhes férfiakon való, olcsó élcelődés sem. Hogyan takargassuk saját társnemtalálásunkat? Mert – hogy is írta Eastern? – a tindernyenyere a másik téma, ahol a hivatalos “szép” nők is sebeket szereznek. Akinek a testképe sérült, a teste elszabadult, azt meg is alázzák. Ne menj oda!

Van hurráoptimista, menősködő cikk az anális szexről is – ezt nem fejtem ki, annyira kellemetlen és pornólobbi-hangulatú (de legalább végre nem sózták szegény Tóth Flórára, aki viszont előlépett).

A fő gumicsacsi az élet “plus size” (de szépen mondod) nőként. Bátor, fittyet hányós állapot. 36 éves! Nem tagadom, megőrülök a bugyuta, optimista szövegektől. Ettől is, annyira értékellenes:

Blanka, én kimondom egyenesen: nem illúzió, hanem anatómia. Épség, nem szépség. Ne áltasd magadat se, de ilyen téveszméket a tömegmédiában terjeszteni végképp nem kéne. Te nem mondasz igazat a kövérség valóságáról, és ezt a médiában csinálod, jópofásodva ferdítesz. Nem a szépségről és nem is az ismerkedésről van szó. Hazugság és közhely, hogy a szépségeszmény szabad választás kérdése, az is, hogy mindenki szép (akkor nincs értelme a szónak! de ez csak nyelvi minimum, logikai kérés, mert engem nem érdekel, ki szép, nem vagyok tizenöt éves), te viszont úgy gondolod, ha sulykoljuk, akkor majd a kövér fog szépnek számítani – a kedvedért. Az egész hihetetlenül bornírt, mert nem az a téma, ki szép. Ezt azért forszírozod, hogy ha bárkinek kritikája van az életmódoddal, a testképeddel kapcsolatban, akkor árulkodó óvodásként felsikolthass: Anikó néni, a Vivienn lekövérezett! Akkor nem kell foglalkozni a valósággal.

Az egésznek a mélyén a felszínesség, a kétely nélküli önimádat. Én keményen dolgozom a testem arányosságán, feszességén, én a sportos testet látom csak szépnek, de soha nem mernék előállni azzal, hogy ha nekem ilyen a testem, akkor ez legyen mindenkinek az eszmény. Mert ez önzés. De mindig az egyenes hátú, arányos domborulatú, szimmetrikus, hosszú lábú, feszes volt a szép. Nem volt soha annyira változékony az eszmény, hogy az elhasznált állapotát tartsák szépnek, a végtaghiányt, a bibircsókot. Ha nagyon kedvelsz valakit, elnézed neki, szereted úgy is (annak ellenére), de senki nem műttet magára ilyet.

És senki szerint nem szép az olyan testarány, hogy lefele pillantva nem látod a térded. Persze van, akinek ez tetszik – inkább ne menj a közelébe. Nem teszem be (újra) a fotót, annyira letaglóz, amikor megaláznak egy nőt, de itt a linkje.

Van pár személyes vonásod, sérelmed, azokat tukmálod és magyarázod körbe, mintha általános igazságok lennének. Ez újságírói tisztességtelenség, nem csak önzés. Nem azért, mert a nők többsége nem ennyire kövér. Hanem mert másokat használsz föl önös célokra. Ez a baj Fiala Borcsa jópofának szánt kajálgatásával (közben “kilencven évig fogok élni” életbiztosítás- és egészségeséletmód-okosóra-reklám).

Szentesi bélbajaival, rákjával is ez volt a baj. Azzal is, hogy “Anna Eszter” nem szokott olvasni, tehát a gyerekének (akinek módja sincs megtudni, tetszene-e neki a Kincskereső) se kelljen. Vagy hogy Mózes Zsófi nem lát ki a büntetőperéből. Önzés, nárcizmus, önigazolás.

Valaki legyen hibás! Ők is jól beszólnak akkor. Gyanúsítgatják azokat, akik sportolnak, ők biztosan sötét praktikákat vetnek be. Vajon mit képzel szelektív étkezésnek, túlzott sportolásnak egy 120 kilós nő? És képzeljétek, ha a vádakat én kérném ki olyan tónusban, ahogy ők, az “áldozatok”!

Én most eloszlatom a kételyt. Igen, tuti egészségtelen életmódot folytat. És még sokan mások is, de a 100+ kilósak biztosan.

Lényegtelen, hogy a kövér test szép-e (amúgy: nem). A lényeg az az agresszió, a feljogosítottság, amellyel a feketéről el akarják hitetni, hogy fehér. Tömeges platformon.

Klasszikus hamis dilemma: aki kövér, az jó ember; aki edz, belül rohad, üres. Nincs ELÉG NAGY szíve (cardiomegalia!).

(Fiktív keresztnevek, stílusimitáció) Milyen belbecse van egy magával szembenézni nem képes, álságosan ujjongó kövér embernek, akit – ők mesélik – folyton elutasítanak, megszégyenítenek? Mivé válik az, aki tehetetlen a rohamosan romló állapotával szemben? Mennyi hárítás, önáltatás, depresszió gyűlik fel? (Talán a hamis vidámkodás az újságíráshoz kell, mint menedzsernek a sikermellény, és nem is békült meg a testével, ugyanúgy zokog a párnájába…?)

Amiket ír, arra a gyengéden kedves, ám ép értékrendű nő (“Nemén”) is legfeljebb jóakaratúan mosolyog. Pontosan tudja, hogy ő nem akar így élni, és az egész futam csak Blanka magánszáma. 

Az egyik wmn-szerző már belehalt ebbe, 21 évesen. Én azt hittem, soha többet nem engedik felcukrozni a szélsőséges elhízást. Egy másik szép lelkű nő (tényleg), akit a liberális-genderkedő-balos közege pátyolgatott publikusan “a kövérség mint identitás” mókában, sztratoszferikus cukorszinttel tengődik, miközben lehetne még harminc jó éve, de a macskáit jobban sajnálja és felelősebb velük, mint a saját testével (sőt, mások macskáival is).

Pedig nem is egészségtelen, állítja, vagy nem úgy, mert a vékonyak is betegek. Írja, hogy” túlsúlyosan” nehezebb az élet, és kockázat a kövérség, de azért nem is. Mit akar mondani? Ez nyelvi szélhámosság. 

Lehet cikket írni arról is, hogy a kövérséget bájosnak, egyenrangú opciónak, sőt, bátor tettnek beállító írásokra beszólnak. Hát, szörnyű! Olyat nem iIlik mondani!

Ugye az is durva, hogy “bajszos szar”, meg ellés ( = szülés), de nekik szabad. Az hihihi, azt igazolja a szent cél… (Megmondom erre a dilemmára a választ, és ez nyelvi, stiláris, gondolati ügy: szabad durván fogalmazni, és néha kell is. Széplelkűsködő hitványság számon kérni az illemet amúgy értelmes gondolatokon. És gyávaság a kedvesen megírt butaságot nem kihívni. Aki egy éles, közéleti vitában arra vigyáz, hogy meg ne bántódjon valaki, különösen ha nagyhangú az az érzékeny illető, az intellektuálisan rest és becsicskult. Sőt: az is belefér, amit agressziónak titulálnak, tévesen. Aki nem szereti az éles szót, ne kommenteljen, ne ejtse a lábára a kalapácsot, ne nézzen börtönfilmeket, és ne hallgasson rapzenét.)

Sokkal többek életminőségét sújtja a kövérségmaszlag, a szembe nem nézés, mint ahánynak valóban a NER miatt van baja. Elhallgatni, elkendőzni, felcukrozni a kövérség poklát bűn. Nem azért vagy kövér, mert választottad és előnyösnek tartod ezt mint egyenrangú opciót. Te úgy maradtál, úgy jártál, ez fáj, és te is tudod, hogy borzalmas, ezért megmagyarázod. Mások (a fizető közönség) figyelmét, jóindulatát használod terapeuta helyett. A kövérség nem is kisebbségi állapot, ami néhányakat mintegy véletlenül elér, de amúgy rendben van. Neked valami szörnyű történt a testeddel, a lelkeddel. Miért tagadod le? Sokkal korrektebb volna, ha egyáltalán nem beszélnél szépségről és egészségről, mert így a szavak nem jelentenek semmit.

Maszatolás nélkül szólni nem azért fontos, hogy te lefogyj, vagy örökké szomorkodj, hogy elrontottad az életed. Azért fontos, mert vannak gyerekeid, és legalább ők kerülhessék el ezt. Mert ez pokol. Nem attól pokol, hogy én mit gondolok róla, hanem objektíven. Komoly betegség, egyben tünet a hasi, különösen a hasfal mögötti, belek közötti zsír.

 

A kövérség révén szerzett sebekkel az a baj, hogy nem szakembernél sírjátok el, hanem telepakoljátok defenzív agresszióval a netet. Honnan tudja Poor Ági, hogy én mit társítok, és ha igen, mi köze hozzá? Hogy zavarhatja egyáltalán? Mi ez, gondolatrendőrség? És: ha a kövérség nem negatív, akkor mitől szorongsz? Miért én vizsgáljam felül a gondolataimat? Ki a depressziós kettőnk közül?

Miért nincs nekem jogom (szabadságom), hogy azzal társítsam a kövérséget, ami szerintem a társa, hozzá tartozik?

Miért érezteted, hogy én nem veszek észre valamit, és te tudod jól, te gondolkodtatsz el? Miért vagy leereszkedő? Miközben import érveket, rég unalmas angolszász kövérmozgalmi szövegeket magyarítasz?

Minden időben belehaltak a zsírmájba és az extrém túlsúlytól mozgáskorlátozottá, cukorbeteggé, később mozgásképtelenné váltak. Ezek univerzálék.

De, azt jelenti. Feltétlenül azt jelenti. Ha az egyik veszélyes, akkor a másikat kell választani. Tendenciaszerűen következnek a leghalálosabb betegségek, amelyekben az a szomorú, hogy megelőzhetőek. Volnának, ha legalább a női média igazat mondana a gyereket is nevelő nőknek. Ha nem terjednek hazugságok, ferdítések.

A vékonyakra mutogatnak gyűlölködve, beszarok. Vannak, lehetnek nekik is bajaik, de azok pont nem a túlevéssel, a túl sok zsír felszaporodásával kapcsolatosak. Lehet, hogy teljesen mást tartanak vékonynak? Például a skinny fat állapotot is, ami veszélyesen gyanútlan állapot.

GONDOLNI se merd, hogy ez nem oké, mert Poorági nem kíván neked jó reggelt!

Kövérnek lenni nem ciki, hanem szar.

*