Vannak nagy pillanatok az életben. Ez volt tegnap.

Mi lett ebből a gyerekből?

És belőlem?

A bejegyzés elejét még pedagógusnapon írtam.

Én nagyon akartam tanár lenni. Erre készültem tízéves korom óta. Nem érdekelt a jövedelem, a korai kelés, én szólni és elmét formálni akarok, megismertetni gyönyörű nyelvemet és annak művészeit. Mentem is tanár szakra nyílegyenesen, üdvözült lélekkel, mint aki a mennyországba jut be.

A gyakorlótanításaim során is csodagyereknek tartottak. (Magyarból, csakis, az angol nagyon nem ment. Én csak magyarul tudok.) Három budai iskolában tanítottam, mindhárom gimnázium, és elitnek mondhatóak (szellemileg, anyagilag). És fél évig a Trefortban, helyettesként.

Ma már nem értem az akkori önmagam. Vagyis emlékszem rá és tudok róla, de nem vagyok vele azonos, és hasonló se vagyok. A jogvédősdiből való kiábrándulásomhoz tudom ezt az eltávolodást hasonlítani méretében, jellegében. A jogvédős móka meg a tanítás a fiatal önmagamnak való volt, de ma már rémisztő, önkizsákmányoló, lélektipró. Riaszt az is, ami az iskolákkal és a tanárok presztízsével lett azóta, mérhető mutatókkal.

Az egész üzem, az iskola mint olyan mérhetetlenül hierarchikus és konzervatív, következésképp nem emberi, nem őszinte, és ha benne élek, vetítenem kell folyton, amire soha nem voltam képes, még elemi helyezkedésre, önvédelemre sem, és ez a feszültség felőröl, az ismert terhek tetejébe.

Minden egyes tanévben elérkezett a Zsenialitás Túlfogyasztásának Napja, amikor kimerültek a készletek, és nem az akaraton múlt… amikor már nem értem utol magam, és akkor feladtam. A lényem egészét használtam, nem tudott könnyű rutin lenni, és kiégtem évente, mint a színészek. Pedig félállású voltam végig, mert az első évemet kivéve mindig egyetemre jártam, később meg anya voltam.

Tanárnak fiatalon jó lenni. 30 alatt és 40 fölött nem kéne már senkinek tanítania, mondta egyszer egy kolléga, egy olyan iskolában, ahol mégsem kezdtem dolgozni, mert akkor lett a Julisom. A mai létemből elképzelhetetlen az. Annak a tárgyi környezetnek, zajszintnek, idegi állapotnak és emberi káosznak a töredékét sem viselem el. Egy ajtócsapódás hangjától, egy fűkaszától, egy rosszul használt vonzattól is kibillenek. Viszont sokkal könnyebb lett minden.

A ChatGPT, újságolja a 444, 6-10 perc alatt ír háromezer szót, logikus, szerkesztett, informatív szöveget.

Én is. Az agyam pörög, dokumentál, jegyzetel, lényegre tör. Ez az áldásos maradványtünete a Basedownak, hogy irtó gyors az agyam, és könnyen kapcsol távolra. Villámgyorsan talál szinonimát, frissebb szórendet, leleményes mondatszerkezetet. Csináltam egyszer egy korpuszt, random posztokból egy terjedelmes szöveget, kivettem belőle minden idézetet, és megszámoltattam benne a szótöveimet. Az eredmény engem is meglepett, szélsőségesen bő az állomány. A szógyakorisági toplistán meg mosolyogtam: a jellegzetes szavaimat sokkal többet használom, mint hittem volna.

Ez vagyok most, és el se tudok képzelni mást, folyton írok, gyűjtögetek, jegyzetelek. Most a 44-es buszon ülök, Rákosrettenetre megyek, és most is írok. Mégis, az iskolában töltött éra, az nagy korszak volt. Hát a felnövésem, voltaképp, legendás pillanatokkal: a Hóhérok hava bemutatója, versfelolvasások az otthonomban, ötvenhatos műsor 2000-ben. Nagy beszélgetések az Életről a Vár füvén, alig vagyok idősebb a végzősőknél – az egyik, mind közül a legokosabb, most a szerelmem, mert felnőttként, hat évvel az érettségi után visszatért az életembe.

Volt bennem nosztalgia is most, hogy már nem vagyok tanár:

ó, ha én még egyszer

Kételytelen döntés volt a második gyerekem születésekor szögre akasztani a verslábszárvédőt. Két évvel később született a kisebbik fiam, és újabb két évvel később, az apjuk halálával lett egyértelmű, hogy nem mehetek vissza: egyrészt itthon kell velük-nekik lennem, másrészt nem fogok tudni színházba menni velük, meg osztálykirándulni, harmadrészt sokkal többet kell keresnem.

Az épületek emlékét, napi hangulatát, stresszét meg is utáltam. Volt küzdelem gyerekkel, mobiltelefonnal, és csakugyan nem mind értették a poénjaimat, tisztán szellemi céljaimat, jóindulatomat. De a felnőttek keményebbek. A bankigazgató pénzt lenget, ha “eltűnik az a három csúnya kettes” a lánya oldaláról a naplóból – amilyen vagyok, nem fogtam föl, hogy ez ajánlat, de persze mindegy is, hogy nem értettem a helyzetet, vagy pedig dacosan mondtam volna nemet, mert nem tűntek el, hanem gyűltek tovább a csúnya kettesek. A rendszerbe nagyon csúnya visszaélés is belefért, ha kellően sztár(költő) volt a tanár. A kollégáim közt alig volt volt lelkesítő intellektuell, havernak való, ivócimbora bohém művész. A magyaros kollégák általában nem jártak színházba. Rideg óraszámokért könyöklő, álláshalmozó, filléreken hisztiző, öntelt, tananyagot lélektelenül daráló, kreativitás iránt gyanakvó furaszerzetek is voltak köztük, és épp a legrajongottabbak. Hogy megtarthassam az állásomat, hallgatnom kellett egyik feddhetetlen vezetőm bűncselekményéről. Így se sikerült. A csöngetés után hét perccel a tanáriban a teásbögrére meredő munkaközösségvezető ocsmányul trükközött a kirúgásomért és cenzúrázott volna. Életemben nem láttam olyan kiégett, aljas, önmagáról szélsőségesen jó véleménnyel lévő embert.

Le is fagytam ezektől. Fel sem olvadok.

Nem érzem magam már tanárnak. Nem érzem a presztízst, ami annak idején az identitásom volt. A szabadságot: hogy bár én is beosztott vagyok, értekezleteken ülök, de ha becsukom a terem ajtaját, akkor úgy világítom meg az igeneveket és a lét nagy kérdéseit, ahogy akarom. Rajtam áll, milyen példákat hozok az irredentákra és a bökversre. Hogy a szövegértés favágását kihasználom-e színvonalas publicisztika olvastatására. Kötelezővé teszem-e a Bovarynét (hát persze), szavalok-e Ady kapcsán Tandorit. És mellette krétakörökre és radnótis kriplire szervezek jegyet és folyton beszélgetünk.

Nem tudnék már hierarchiában, közösségben, zajban létezni.

Más várt rám, egyenletesen haladt előre bennem, sokáig naplóként, aztán 2007-től 2011-ig kommentekben, és végül itt. Saját államot alapítottam, területe egy négyzetméter… író vagyok.

A régi tanítványaim némelyike érdekes és érdekel. Vannak találkozók. Három pártvezérközei politikus is van köztük. Elmentem az egyikük konferenciájára a múlt héten.

Lőrincnek tehát tegnap volt a három évet összegző (végzős) vizsgaelőadása, nagyot ugrott az elmúlt évben. Ez a negyedik év, hogy felvételizik egyetemre, az első rostái megvannak, azokon most is túljutott. Olvas, gondolkodik, szenvedéllyel csinálja, amit. Mi a szerepe ebben a tanárainak? Ha visszanéz, mond a három iskolájából öt nevet, aki tanárlegenda. Jó közepes tanárt is tud párat, miattuk tudja a szófajokat. A sztorik többsége (szintén elit, budai helyekről van szó) iszonyatos emberi minőségeket jelez.

Velünk csak a baj van, és mi annyira egyformák vagyunk. Nem kérdés, hogy kultúrában élünk, nincs semmi disz-zavar, nem is lobogtatnék ilyet, ha volna, nincs beszédhiba se, barátkozósak, mindenkinek van önbizalma az iskolához, ahol mégis szenved. Pedig okos, fegyelmezett (nem rohangál ordítva, nem tör be ablakot), de nem illeszkedik és nem is nagyon veszi a szívére. Én is renitens és okos voltam, súlyos iskolakerülő, fizikaketteseket hozó, nyelvet kínkeservesen tanuló, és nem mondható, hogy kínos kötelességtudattal írtam a leckéimet. A három gyerekem hasonlóképp: egyik se mintatanuló, a nagy kifejezetten feszülős (intellektuális okokból, nem osztálykirándulásos-magatartásos módon). Idézem őt hosszabban, mert nagyon jól írta 15 évesen:

Én alapvetően békés, mondhatni, pacifista embernek tartom magam, kerülöm a konfliktust, főleg a tanárokkal… (Ezt meg Harry mondta, talán harmadéves roxfortosként: “Én nem keresem a bajt, a baj talál meg engem.”)

Komolyan, én… én konfliktuskerülő vagyok. Tisztelem a tanárokat.

Illetve…

(Magam előtt látom az elkeseredett mosolyokat.)

Próbálom tisztelni a tanárokat, de néha nagyon nehéz.

Lássuk hát, minden törekvésem ellenére miért is kerülök én a “problémás eset” dossziéba. Viccen kívül, a pályájáról letért palackon és a kinyitott ablakon túl.

Én tiszteletlen vagyok a tanárokkal.

Most felkaptad a fejed, ugye? “Most akkor mi van, te próbálod tisztelni a tanárokat, de mégis tiszteletlen vagy…?” Várj, átfogalmazom.

Én gyakran többre tartom magamat, és a saját gondolataimat, véleményemet, mint a tanárt, a tanár gondolatait, véleményét.

Erre azt tudom mondani, hogy ez elég nyilvánvaló. A saját gondolkodásmódom, saját véleményem nekem mindig többet fog érni másokénál, mindig ez fog előnyt élvezni, még azon az áron is, hogy tiszteletlen leszek valakivel, sőt néha még észérveken is átgázolok ezért…

Milyen észérveken?

“Ha ezt így folytatod, ha csak a saját fejed után mész, ha nem hallgatsz néha másokra is, akkor…

Az az én nagy problémám, hogy sokan mondták ezt, hogy megértsem, mennyire rossz is az, amit csinálok, de valahogy még mindig nem tudom befejezni a mondatot. Mi lesz akkor? Mi történik, ha a saját, eddig már jól bevált gondolataimat követem, és nem a tanárét?

Persze, már hallom is a választ: “A tanárnak az a munkája, az a hivatása, hogy jobban tudja nálad, mi a helyes, mit szabad, mit nem szabad. Ezért kell rá hallgatni.”

Ezzel első körben nem tudok vitatkozni. A tanárnak tényleg ez a munkája, aláírom. Szép lenne a következtetés, hogy innentől elég vakon a tanár után menni, és minden meg van oldva, de ebbe már bele kell kötnöm. Mert lássuk már meg, hogy milyen szöges ellentétben van az a bizonyos sokat emlegetett “hierarchikus rendszer” — amelyben a tanár, miután neki ez a munkája, mint felsőbbrendű ember, a saját érzelmeitől függetlenül dönti el, mit tart szemtelenségnek és mit nem, mire ad ötöst és mire kettest — azzal a szintén sokat emlegetett ténnyel, hogy a tanár is csak ember, ő is hibázhat, és egyébként is, fiam, ha azt mondják, ugorj be a kútba, beugrasz?

Persze, erre is tudom, mi a válasz. A tanár sosem kér majd olyat, hogy ugorjak be a kútba, még akkor sem, ha mint ember, hibázik és elveszti a kontrollt. Vagy ha mégis ezt kéri, azt meg fogja indokolni, értelmes észérvek sorával fog meggyőzni arról, hogy nekem ugranom kell.

Milyen szomorú, hogy még ez sem igaz.

Kicsit én is kezdem unni ezt a példát, de olyan jól működik, olyan szépen megmutat sok dolgot, például amikor a tanár súlyosabb eset bármilyen pofátlan hülyegyereknél.

Én nem azt állítom, hogy egy levegőtlen teremben nem lehet kibírni negyvenöt percet, vagy hogy én hősies tettemmel egy egész csoportot mentettem meg a fulladásos haláltól. (Ezt bővebben itt.) De őszintén, ti mit szoktatok csinálni egy levegőtlen teremben? És ha valaki, akit elvileg tisztelni kell, és akinek az utasításait emiatt a tisztelet miatt követni kell, azt mondja, ne nyiss ablakot? Hát csak visszakérdezel, hogy mi a fasznak ne! És ha jön a “hierarchikus rendszer” válasza, hogy “Mert én tanár vagyok, és bármit mondok, te azt megteszed!”, akkor mit csinálsz, csendben meghúzod magad, esetleg “lázadsz”, és szellőztetsz egy kicsit, vagy leállsz vitatkozni?

Nyilván leállsz vitatkozni. Még a “hierarchikus rendszer” is belátja, hogy adott esetben lehet a tanárral vitatkozni. Kár, hogy ez a “Mindenki kifejtheti a véleményét, még ha az szembe is megy a tanár véleményével!” elmélet kimerül abban, hogy “Klári néni, rosszul tetszett felírni a táblára, hétszer nyolc az nem ötvenkettő!”.

Más, egyéb módja a vitatkozásnak már egyszerű pofátlanságnak minősül. Úgyhogy én kinyitom az ablakot, megkapom az intőmet, nyíltan kiröhögöm a tanárt, és megkérdezem: mit is vesztettem ezen?

De van ennek még egy oldala.

Vannak olyanok, akiknek ha ezt elmondom, elhúzzák a szájukat és azt mondják: “Értem én, persze, ez a tanár se normális, de azt kérdezed, mit vesztettél ezen? Hát kaptál egy intőt. És lehet, hogy ez még nem számít olyan sokat, de hidd el, ennél sokkal többet is veszíthetsz, mert ha nagyon húzod a tanárt, ő nagyon meg tud szívatni.”.

Ez mind így igaz. Annak kapcsán, hogy az ominózus informatikatanár év végén elmegy az iskolából (bár hallottam olyan pletykákat, hogy egyszer már elment, majd visszajött; szóval ki tudja, lehet, egy újabb izgalmas évnek nézünk elébe), jó pár ilyesféle párbeszéd zajlott le köztem és az osztályfőnököm között:

— Figyelj, én értelek, de légy szíves, csak év végéig, azon a pár órán próbáld meghúzni magad…!
— De tanárnő, minek húzzam meg magam, miért lesz az jó nekem?
— Azért, mert lehet, hogy nagyon megszívod a végén, meg ő azért mégiscsak egy tanár, kijár neki némi tisztelet!
— Lehet, hogy tanár, de akkor is egy pszichiátriai eset.
— És akkor?! Mi van, ha jövőre is jön egy pszichiátriai eset, akkor mi lesz?

(Szeretem az ofőmet.)

Jaaa, értem. Hogy itt olyan oktatási rendszer van, amiben mindenféle pszichopaták járkálnak iskoláról iskolára, és nekem kell felkészülnöm arra, ha jön egy. Hát ez csodálatos.

És igen, persze, tényleg sokat veszíthetek, legalábbis gondolom, mert olyan sokat még mindig nem veszítettem, de nekem ez valahogy még mindig jobban megéri. Ahelyett, hogy behajlított háttal tisztelném az ilyen szabályokat és az ilyen szabályokat hozó tanárokat, minden házi feladatom kész lenne, én lennék mindenki szemében a kisangyal, inkább mégis belemegyek ezekbe a helyzetekbe, inkább mégis lesz változatos a bizonyítványom, inkább fogok egy jót röhögni az ilyen tanárokon, és inkább elleszek a saját látásmódommal, gondolataimmal, eszemmel, műveltségemmel.

Ha nem is évenként, de elég rendszeresen megkaptam ezt: “Lehet, hogy itt alsó tagozatban ez a hozzáállás még működött, de felsőben ez nem lesz így jó!”, “Lehet, hogy ötödikben, hatodikban, hetedikben ez működött, de jövőre, nyolcadikban, a felvételi évében biztos nem fog!”, “Lehet, hogy általános iskolában elvoltál így, de gimnáziumban ezen változtatnod kell!”.

Nekem alsóban, felsőben, a felvételi évében, és a gimnázium első osztályában is működött ez.

Ez lesz a tizedik év, ahol működni fog.

*

Eddig az idézet. És tényleg elsős korától nem bírta az ostoba tekintélyt, bátran tiltakozott ellene.

Azt a tizedik évet kihúzta, meg még egyet, akkor halt meg az apja, és akkor derült ki róla, hogy komolyan tehetséges; a következőben meg emiatt magántanuló lett (mindenki jól járt, az iskola is), amúgy meg járvány volt, a többiek se igen jártak.

Mi lesz belőle, mi lesz, ezzel az aggodalommal a szívében halt meg az apja.

Megírta a legfontosabb tantárgyból minden készülés nélkül az évfolyam legjobb érettségijét, a többibe és az osztályozóvizsgákba még ennyit se tett, elég volt a kettes.

Én nem voltam ennyire bátor sajnos. Nem mertem csak magamat nézni, mindig az erkölcs szempontjából közelítettem a dolgokat, vallásos bűntudatban neveltek, és magam ellen fordultam önkínzó gondolatokkal és pengével. Teljesíthetetlen normáim voltak, fölöslegesen szenvedtem.

A Julis meg ezekkel a keserves alkati örökségekkel együtt is olyan, mint egy csicsergő madár, tornacsoportban, rajziskolában, DÖK-elnökként. A központi felvételin írt egy 85 pontosat, míg a színötösök 70-75-öt, és minden anikónéni-ridegség, gyerekgyűlölő szemétség, intézményvezetői mellénézés, sorsára hagyás, összesen majdnem két év iskolába nem járás és a műanyaganyukák ellenére jutott be abba a gimnáziumba, amelyet ő választott.

Szépek és jók vagyunk és olvasunk és emelkedettek a beszélgetéseink… De hát a pénz. Ez az öreg épület. A nyugdíjas éveim!

Gondolkodom, mi lesz belőlük. Ti el tudjátok képzelni, hogy a gyereketek egy nap valami foglalkozásnév, vagy intéz valamit önállóan? Én nehézkesen. Pedig vannak jelei. Tizenhat évesen pénzért írt a Trafónak ajánlókat.

Csak mára olyan idegen lett a világ.

Művészek vagyunk, fütyörésző értelmiségiek, de az apáik meg sorra írták a cikkeket, adták le a szerkesztéseket, katedrájuk volt és több tucat könyvet írtak, hajnaltól késő estig betáblázva, és ebből, különösen ahogy TT csinálta, meg lehetett élni.

De élek azóta is, hogy 2004 nyarán feladtam azt a kényelmes életet, amelybe majdnem belehaltam.

Az én rózsám behozta az életembe a számszaki szemléletet. Mert én Ljuba: elszegényedett birtokosnő, csordultig tele a szíve, ő meg Jermolaj, a kamatos kamat híve, az új kor embere (a Cseresznyéskert szereplőiről beszélek). Kalkulál, táblázatokat készít, jó vásárokat csinál.

De nem hallgatok rá. E szempont engem továbbra sem érdekel. Illetve, nem engem kell, hogy érdekeljen.

Sokszor viccel, magát karikírozza e téren ő is, de azért inkább nem. Engem érzelmek, örömök, sorsok irányítanak, őt az elemi élhetőség számai. Az ő véleménye például a feljelentőről, hogy “rupótlan, három gyerekkel, negyvensok évesen, és még te vedd a nyakadba a követelőző gyerekeit, mit akart, hallod”. De hát a megváltás, az érzések! A sivárság, amiből menekül! Az alkotás vágya, a szellemi pezsgés!

Mosolyog erre – ő is szellemi, befizet újra mecénásnak a Katonába.

A “mi a menő?”, “mi hoz hamar pénzt kevés munkával?” sírnivaló mátrix szellemi fogyatékosa kitalálná, én, aki iszonyodom az ő világától, hogyan éljek. Ezek megőrülnek, hogy nem tudnak kontrollálni, ugatják a holdat. Valami jobb életet szánnak nekem, nyilván ez is a rafinált tagadása annak, hogy az írásból létezhet bevétel és elégedettség. Közben én nem panaszkodom, nincs mire (és: Macival külön kasszán vagyunk). Kommentek tucatjában taglalja, hogy én miért nem vettem kamerát meg felszerelést a gamerkedés és elhülyülés iránt amúgy soha nem érdeklődő fiamnak, mert akkor már rég youtuber lenne, #ostobaingyenélés

…így meg színdarabokban játszik, ami “csak az anyukákat érdekli”… Szegény, életében nem volt ez az ember színházban.

Tudom, hogy jól van ez így, ahogy lett, és hogy áldottak vagyunk.