a nő, aki levonja a tanulságot

a női életközépi válságrú’

meg hát: mi a problémám a netes hangoskodókkal, köztük Gumiszobával

Többen megtettük. Eltelt a fél életünk, és végre megértettük, levontuk a tanulságot. Az iskoláinkban, az ágyainkban, barátságainkban, szülőként, halálközelben és közösségekben.

Figyelj, ne haragudj, hogy kizökkentelek a nagy tudatosságodból, amelyet most úgy tolsz, mint pár éve még az alkatrész-létedet. Nem tudom, mi volt az: családanyaság?, férjjel való mártírkodás, aki aztán megcsalt?, szexiség és fickók lehúzása?, melóbeli helyezkedés, “jó munkaerő”ség? konzervatív tanok?, anyádnak való megfelelés? Most mintha felébredtél volna, mert… mert volt egy barátnőd, aki ráébresztett, bekerültél egy közösségbe, olvastál egy könyvet, olvastad a csakazolvassát, megcsalt, szerelmes lettél, vagy csak lassan belefáradtál és megértetted – én nem tudom.

De nézz magadra most: te biztos, hogy ide akartál jönni?

A tagadásba? A cinizmusba? A beintésbe?

Abba, hogy a világért nem látod, hogy akkor annak a betagozódó állapotodnak voltak előnyei, most meg, például mert megöregedtél, megcsaltak, ennek a kúlnak hitt dacnak?

Most itt állsz ezzel az erősen túlzó énképeddel, amelyet vigaszul építettél a csalódás ellen. Nincs rosszabb, mint ezeknek a nőknek a karistoló jelenléte, pláne ha meghatottba’ adják elő. Vagy jópofán, két cigi között. Nem vagy tiszta. Nagy megérkezésnek állítod be, hogy te aztán most már. Önbecsülés. Elvárások leszarása. Ismerősök törlése. Mániákus konfrontálódás, értelmetlen megjegyzéstevés, saját hitelvek számonkéregetése másokon, okoskodás. Senki sem elég jó. Téged nem értenek. Kapják be. “Én vagyok én, az életem királynője, főszereplője.” “Aki nem fogad el így, azt törlöm.” Nem, ez nem egyenlő azzal, hogy nem hagyod magad.

Amit csinálsz, olcsó. Kellemetlen vagy, és a veled egyetértők is.

Az üdvhadsereg pedig mindenkit befogad. Az ám a teljesítmény! Szeretnél büszke lenni pusztán arra, hogy te vagy te, ez komoly?

Ezek a harmincnyolc meg negyvennégy évesen megfogalmazott, mindenhol keringő, idézett, kávézókban és facebookon jelen lévő erős mondatok meggyőzőek ám. Olyanok, mint a csattanó a vicc végén. Rájöttünk, reveláció, nahát! Már tudjuk. Tudja meg más is.

Be is dőlnek sokan. Jó kis fedezék ez is az igazi élet elől.

Aki a dacig jut, azt hangoztatja, arról biztos lehetsz: elakadt, és nincs kedve elismerni, ő hol szúrta el. Az neki büdös. Legyen más a hibás, lehessen úgy magyarázni. A körülmények. A magyar valóság. Azok, akik őt eltaposták, a munkáit elhappolták, gáncsolták. A férj. A család. Az anyós. A nőellenes közeg és a vidék. A rend, ja, nagy R-rel írja, ezt még összeszedte innen, mielőtt rám is sértődötten elpályázott.

Meg ne kérdezzék tőle: te miért basztad el azt a sok-sok órát neten, kommentekben dühöngve? Miért nem tanultál meg egy nyelvet? És miért csodálkozol, ha ebből nem lesz karrier?

A dactól aztán újat sem tud kezdeni. Inkább mérges még addig a pár évig, amíg megcsinálhatná új önmagát.

A nyelvérzékünk is figyelmeztet rá. Ami szarul hangzik, az szar. Ami nyelvileg nem működik, amelyik mondat csikorog, az hamis. Persze ehhez sokat kell jó szöveget olvasni.

Az én tanulságom nem az, hogy “akkor basszátok meg”. Van, aki így szereti olvasni a blogot, de bennem megrendültség van és megértés, hála, kíváncsiság, és főleg tettvágy. Sok zajból, kuszaságból kiemelkedő egyértelműség. Szembenézés, megértés. Odaállni tudás. Magam részének látása, másik nem mószerolása, magamat sem bántás.

Persze nem is sunyítok. Azért fű, fa, bokor, kismadár, a kép sarkában a sugaras nap stb. ne éljen az én korrektségemből, miközben telibe szarja az én érdekeimet. Ez például elég fontos felismerés: csak azoknak tartozom a maximumommal, sőt, a jó kis közepesemmel is, akikkel én is akartam kapcsolatban lenni, akikkel kölcsönösség van. Szóval nem leszek konform módon békés, és nem ujjongok meg kíméleteskedem senki erre járóval, ha idegesítő és manipulatív. Nem is szorulok rá. Nem fognak vallatni, használni.

Én értem, hogy a Dacosak korábban rengeteget szorongtak, és már nem akarnak szorongani. Értem, hogy dühösek. Értem, hogy nem tudták, nem tudhatták, és azt is, hogy mennyire igyekeztek. De ez az önszenttéavatás gyanús, elég népszerű hobbi lett mostanában, és nincs mögötte valós teljesítmény. Ahogy előadják a nagy szabályírót, kilóg a lóláb. Pont mint azok a démonok, egykori lelkes pasizók, akik olyan nagyon törték magukat ocelotmintában, sminkben, most meg már nem ők szabják a feltételeket, és akkor őket hirtelen nem érdekli a szépségelvárás, a szexualizáltság és a pasik… sűrű hangoztatásával annak (dicsekszenek? panaszkodnak?), hogy mindenki, de mindenki őket akarja… Bárha még!

Siratják elpergett életüket, azt, ami nem jött össze, és vigasztalják magukat: lehetett volna, ha… az biztos, hogy nem ő a kevés, a kényelmes, a megalkuvó, nem ám! Neki jár, de nem adták… Nem tudta kitalálni, ki ők és milyen legyen. Tetszett volna huszonötévesen nonkonformistáskodni. Most…?

És a negyvenes nők nem egyformák ám. Van egy csomó elégedett is. Ebből pedig következtetünk, nem másra, mint hogy ha összejött volna a megfelelés, mondjuk karrier, rang, pénz, látványos család, akkor a dacosak is erőpártiak és konformisták lennének, és ezt a szót, hogy konformista, leírni sem tudnák.* És ezért nem megértés és felismerés a dac, hanem sima lúzerség. Nem játszom, mondja, és felborogatja a táblát, mert vesztésre állt, és megint vissza kellett mennie a start mezőre…

Nem most kéne dühösnek lenni, múltat és benne önmagadat megtagadni, negyvenhét évesen, hanem harminckét évesen elválni.

És hát amit most oly igen hajtogatsz, az sem saját. Ott bazmegezel, és nagyon odavagy az új magadtól. Nem a düh a baj. Az a baj, hogy te ezt élvezed. Amit nyomsz, az is csak egy markáns kisebbségi vélemény, és számodra most is a könnyebbik út. Mint a megfelelősdi volt régebben. Mikor mi jövedelmez. Ugyanúgy másokól lested el, mint hajdan a többségit, és most ezt próbálod, szerepelsz vele, hátha ebben megéled az énerőt. De ha nem mész le a saját kígyós sötétedbe, ha nem tanulod meg csakugyan leszarni a leszarandót, akkor úgy marad a szád.

Az a valami, hogy egész fiatalon sem akartál megfelelni. Ami azt jelenti: akkor is szívtál. De te meg akartad úszni a szívást, a szuverenitás szívását. Ha megszívod a magadét, akkor legfeljebb a naivitásoddal szakítasz később, nem az egész múltaddal és minden lényeges döntéseddel.

Az a valami, hogy újabban a tiltakozás helyett egy kicsit bekussoltál, egy kicsit nem mentél neki annak, aki jobb nálad, nem is őket figyelgetted, hanem építőleg megalkottál valamit. A saját kvalitásodból, tehát nincsen naplementébe lovaglás, sem más pénzéből élés, arra járó szerencse, hatásvadászat.

Csak ettől simulna el a vad hullámzás.

Ne érd már be féligazságokkal. Gyere (jöjj) rá arra: nem a világ bánt, és hogy hiába tagadsz, vitatkozol, tiltakozol, deklarálod, hogy kinek a hibája, felelőssége, dolga, azért mégis magad választottad. Nem anyázhatsz holtig a romokon. A melót, a kármentést, az újjáépítést nem úszhatod meg.

* Vajon az ilyen kegyelteknek miben nyilvánul meg az életközépi válság? Nem pont testi tünetekben?

Lapzártánk után érkezett Lobster, és ezt tényleg minden sóvárgónak el kéne olvasnia. Ennek minden mondata hasít, stilárisan is, gondolatilag is. Amiről lemaradsz, arról azt hiszed, hogy az milyen egyszerű meg árnyéktalan volna, mert másokét így nézed. Az persze kolbászból van, annak nincsen súlyos ára, és ahhoz nem kellett olyan meló, amit te a nagy ábrándozásban nem végeztél el. (Főállásban írni viszont jó, nem, nincs nyomás, nem unalmas, és ha nem is gazdagszom meg belőle, elég sok szívástól megkímél – és tyúkszemtapaszra mindig jut…)

http://oriblog.blog.hu/2017/03/12/felejtsd_el_az_onmegvalositast_elobb_tanuld_meg_helyen_kezelni_a_melodat

 

25 thoughts on “a nő, aki levonja a tanulságot

  1. Leszögezném elsö körben, hogy önket olvaslak és értékesnek tartom a mukád. Azonban szinte mindig az érzem olvasás közben, hogy kellemetlenül érzem töled magam. Igazad van, nem is rólam írsz, tehát nem a személyes érintettségem nyomaszt itt éppen, mégis úgy érzem valaki leültetett egy székre és passzív agresszíven tolja az arcomba az okosságot. Fura érzés. Elolvastam a másik cikket, amit linkeltél és ott nem érzem ezt az agressziót. Nem mintha fontos lenne csak gondoltam megosztom milyen érzéseket váltasz ki.

    • Kényelmetlen igazságok kimondóit gyakran titulálják agresszívnek. És akkor nem is a szöveg, hanem a személy lesz agresszív. Egyik sem az. Vajon azokról, akikről írok, mi a véleményed? Az ő bazmegezéseikről, “mind csak baszni akar”, “ezek csak eltiporják az embert”, “aki beszól, hímsoviniszta”, “nem lehet itt érvényesülni, csak masszázsszalonba kellenék szopni” stb. mi az álláspontod, ha _én_ agresszív vagyok? Nekem az, hogy mindez úgy agresszív, hogy hamis és önigazoló, gyáva és kvalitás nélküli.

      Vagy az a baj velem, hogy én nem vagyok gyenge és sajnálható?

      Ezek, akikről írok, engem megpróbáltak kicsinálni, sima irigységből. Pont azért, mert én túlmentem a nyervogáson. Úgyhogy használhatod az empátiádat, de persze nem muszáj.

      A reakciód is bizonyítja, hogy fontos szóvá tennem az ilyesmit. Egyébként épp az agresszió ellen érvelek, igen, élesen, de szerintem ez pregnáns jelenség, szóvá kell tenni. Nekem nem érdem és nem szükséglet, hogy Anybody erre járó elismerjen, értékesnek tartson, nem függök a visszajelzésektől, nem gyűjtögetek olvasókat, nem számolgatok lájkokat, pont azért, mert igazán működik a blog, nem szorulok ilyesmire. Se nyájasságra, kedves üzenetre, léleksimogatásra, olvasókkal való smúzolásra.

      Én aztán nem ültetlek le semmilyen székre, semmit nem várok el, se olvasást, se lájkot, se egyetértést, se szimpátiát. Azt gondolsz, amit szeretnél, le is írhatod, enm tartalak trollnak, nem sért a dolog. Nekem viszont ezek az érveim.

      A blog címét pedig tessék komolyan venni, tényleg nem mindenkinek való. Aki rosszul érzi magát tőle, annak biztos nem.

      • A munka amit végzel fontos, és hatalmas, ezt egy percig sem vitattam 🙂 Nem gondoltam ezt sem trollkodásnak sem sértönek, ugy gondolom vagy annyira öszinte és lehetek veled én is hogy elmondom mit gondolok, érzek. Nem gondolom hogy agresszív vagy, nem direkt legalábbis, védekezés képpen, visszatámdási szándékkal esetleg. Ami meg valoszinüleg több mint jogos, de ezt te tudod.
        Miért lennél gyenge? Ez az egyik legutolso dolog ami eszembe jutna rolad. Talán pont azért érzem az irásaid is agresszivnel mert kemény vagy, és végletekig leásol, ami nem udvarias. (Ez sem hiba, gondolati játékot folytatok, nem vádaskodom)
        Ezekröl a nök, akikröl itt szó van, kevéssé ismerem felszines ismeretségen tul, kora harmincasként még általában utkeresök akadnak társaságul. Az idösebbek a “fiatal vagy még, majd ha ide jutsz megtudod” fölényességével állnak hozzám, amit nem nagyon lehet helyén kezelni. Én nem akarok oda jutni azthiszem, és próbálom a mámat úgy élni hogy ne is kelljen. Tehát ilyen szempontbol figyelemfehivo negativ példák. Nem akarok se az önmegtalálásba se a férfiakkal való viszonyomba se másba belekeseredni, belemérgesedni. Hogy ez mennyire sikerül 20 év mulva megmondom. 🙂 De azthiszem elég jó úton vagyok ehez most éppen, persze ez is folyton változik, és munka van benne több sikon, nem kevés.

        • Mindenki azt mondja, hogy nem gondolja annak, nem annak szánja, nem azt akarja. És nem fogja fel a reakciómat. Nem a kritika a baj. Én írnék nyugodtan, és préselnek, nyomnak, verbálisan variálnak, hogy ne így, ne úgy írjak, “mit váltok én ki”, hogy ne azt írjam, amit tényleg gondolok… csúnya játék ez. És nem, nem fogom adni.

          Csináljátok a dolgotokat, teljesedjetek ki, olvassatok kortárs élvonalat, merüljetek gőzbe, szántsatok repedezett földet, akármi. Nekem nagy teher ez, ahogy így-úgy, magatokat levédve, sok magyarázkodással mégis csak rám nyomjátok gyengén és torzul, amit nem bírtok el. Most többen is, ezért a többes. Tessék már azt kritizálni, hogy nem jó a mondatom, nem igaz az üzenet, szerkezetileg gyenge a szöveg. Túl van írva. Rossz a jelző. Figyelmetlen, ügyetlen szóismétlés van. Tessék már ezeket érzékelni, látni, ezek ESZTÉTIKAI célú szövegek, nem olyan, mint egy gyógyszerszedési útmutató vagy turmixgép-felirat. Ne azt, hogy betalált. Tanítsa meg már valaki ezt a sok, évek óta makacsul ide járót és amúgy elismerőt OLVASNI.

          • De hát pont ez a lényeg. Ez olyan mint a tánc, vagy a zene. Ha nézek egy elöadást nem az lesz a lényeg, hogy a táncos hányszor lép félre, hogy hamis egy fél hang, hanem hogy az összahatása mit vált ki. Te ezt váltod ki. Ez a te táncod, zenéd, irásod. Nem a szöveg nem-értése vagy az értö olvasás hiánya a hiba, van akinél igen, persze. De én nem is erröl beszélek. Nem azt mondtam, hogy agressziven lépsz fel egy adott dolog ellen, még ha igaz is lenne, nem releváns, nem erröl szolt az erredeti komment. Senki nem nyomott rád semmit, nem vagy hibáztatva azért mert létrehozod. Azért sem amit kivált. De ettöl még igen is hagy maga után egy – ha tetszik – lenyomatot. És nálam ez volt az, az érzés hogy harsogó, hogy ülj le és halgass. Ez bennem van nem benned, és nem értem miért bánt az téged, hogy amivel hatást akarsz kelteni az hat. Nos lehet, hogy nem ugy ahogy szántad, de ez sajnos nem uniformizálhato. És továbbra sem gondolom hogy ez rossz lenne.

            • Nem bánt. Nem érted. Nem baj.

              “Te ezt váltod ki.” …belőled, aki még mindig engem elemzel, nem magadat. Te uniformizálod.

              Idegesít, ahogy idenyomják, mintha én kérném, kérdezném őket. Zavarosan, rossz helyesírással. Egyszerűen nem egy pályán játszunk, pusztán attól, hogy valaki kíváncsi, nem lesz egyenrangú, és nem fogok iránta érdeklődni, őt komolyan venni, ha egyszer nem írt okosat, súlyosat. Mint ahogy nemtúledzett olvasó se kezdje kielemezni a testem hibáit. Ilyen baja, hogy jaj, miket váltasz ki, annak van, aki nem tanult meg érvelő és irodalmi szöveget olvasni. “Nem vagy hibáztatva” még jó, hogy. Hálás köszönet. Jó neked itt lenni, vagy nem? Ne játsszuk már ezt, hogy nekem minden egyes lelket meg kell értenem, egyesével. Hogy már lenyelem, mert mit szól, mert neki ez érzékeny, mert nem értené…

              Nem szánok semmit semminek, de értő olvasók jobban élvezik. Ne nyomjátok rám a saját részeteket. Az olvasónak is van része abban, hogy hogy érzi magát.

              A fél női net anyázik és hőzöng, én meg az ellen szólok.

            • “Nem azt mondtam, hogy agressziven lépsz fel egy adott dolog ellen” de, ezt írtad, olvasd vissza, azt váltom ki, általában a szövegeimmel, mint ha “valaki” leültetne, és nyomná az arcodba a _passzív_ agressziót (itt szerintem nem egészen tudod, mit jelent a passzív agresszió, mert az pont nem arcba nyomós, hanem némaság, szóelterelés, sértődés, érzékenykedés, cseppet sem a néven nevezés). Azóta visszavettél, mert jeleztem, hogy ez zavaros, illetve elég kemény beszólás, és akkor az a kérdés, hogy miért kattintasz mindig ide. Értsd meg, engem nem sért, ha agresszívnek gondolsz. Én azt sérelmezem, hogy nem érted a szövegeket, és hogy minek van itt, aki csak kíváncsi, vagy csak a téma az érdekes, vagy a pezsgés. Ilyen jellegű állításokat nem lehet nem-élesen tenni. Azt sérelmezem, hogy a figyelmem kell a kritizálóknak is, folyton, én meg írni szeretnék.

  2. Én nem látok házasságban élő elégedett 40 folottieket. Hol vannak ők? Vágy csak a saját homályos lencsém miatt nem látom őket? Viszont látok elégedett házas férfiakat, mondják ők, de azé velem elhancurozgatnanak. A vannyat, azt. De már ez sem gond. Az enyém is elégedett volt eddig, míg be nem adtam a válást. És túl vagyok egy súlyos önmagam hibaztatasan, nem benne keresem a hibát. Hanem a magam vakundoksagaban. Vak is voltam, főleg önmagammal szemben, meg undok is, mert mégis úgy látszik, h hiaba volt a sok kencefice, habos bugyi, mégsem MAGAM szerettem elég jól hanem manipuláltam vele mint a többi. Most előveszem a jobbik eszem és jeeee megtaláltam valahol a lomok alatt . Ennek örvendek most és minden jó.

    • Én is voltam pár évig még házasságban élő elégedett 40-es. (Aztán elmúlt.)
      Körülnéztem, megállapítottam, hogy van három szép, okos, egészséges gyerekem, szeretem a munkámat és még értelme is van, kertes házban lakunk, többnyire van mit enni, a férjem nem ver és megszerel mindenfélét a ház körül, remek apuka, mosogat is, hát mi bajom lehet még?
      Azóta meg kvázi házasságban élő elégedett késő negyvenes vagyok, tény, hogy az életminőségemen sokat javított, hogy már nem onnan méregetem, hogy jó-e nekem, hogy másnak mennyivel szarabb.

  3. Ez egy kétkávés bejegyzés, kellett egy kis idő míg úgy éreztem végre értem. De lehet, hogy mégsem?
    Ez a dac bezavart, mármint látom mindenhol körülöttem a puffogást, meg dacolást, meg a teljesítmény nélküli különleges hópihe státuszokat, illetve tonnaszám az ezeket erősítő fb-s okosságokat. Bennem ezek értetlenséget váltanak leginkább ki. Voltam konformista, talán most is az vagyok többé kevésbé, bár annyira intro lettem idővel mert megfeküdte a sok dacos a gyomromat, hogy már viszonyulni sem tudok, se jobbra se balra. Dac viszont hiányzik, hiányzott belőlem. Bennem a belső változások, felismerések, ráébredések emésztőgödröt vájtak és nem felszegett fejű voltam, hanem elmerültem nagyon mélyen bele a nyomoromba. Kemény dolgok ezek, hogy mennyire tud fájni a lélek, nem hiába öntöttem testem néha forró viaszba, az legalább enyhülést adott egy kis rövidet.
    Most az a fontos inkább, hogy nekem jó legyen már végre. Azt azért elmondhatom, hogy ez egy igen nehéz törekvés volt sokáig, de mióta kivonultam a társadalomból, mármint az elvárás tömegeket félresöpörtem azóta elég jól boldogulok az érzéseimmel, legyenek azok jók vagy rosszak. Valahogy könnyebb megfogalmaznom az állapotomat, helyzetemet, hogy miért jó most nekem vagy miért szar, mi volt a kiváltó oka a kényelmetlen érzeteimnek, hogyan tudom elkerülni vagy enyhíteni a gyomortájéki szorító érzést ha ismétlődne a helyzet. Nem tudok sajnos olyan tisztán, élesen fogalmazni mint ti ( és most Lobstert idézem,)
    :”De ha nyugtalan vagy – én aztán tudom, milyen az – és azt érzed, hogy neked tényleg van ehhez étvágyad és képességed, miért nem tudod a háttérben, minél kisebb idő- és energiabefektetéssel lerendezni a munkádat és kicsiben elkezdeni azt az önmegvalósítást?”yes

    Na valami ilyesmi pályán vagyok most, és ahogy eddig tapasztalom még működik is, lassan de építkezem.

  4. Nekem pedig ahhoz, hogy csökkenjen a stressz-szinten pályát kellene módosítanom, mert rájöttem, hogy nem szeretem, iszonyatosan kimerít és leszív. Soha nem szerettem az iskolában a szabályokat, azokat a tanáraimat kedveltem, akik lazábbak voltak, hagytak bennünket kibontakoztatni és most, hogy én is ilyen akarok lenni nem megy. Keményvonalasok a többiek, a gyerekek szelepe meg nálam kezd ereszteni, a legkisebb ellenállás felé és utálom ezt. És nem tudom előttük hitelesen képviselni az összes hülye szerencsétlen szabályt, és már nem is akarom. Ebből meg az az érzésem lesz, hogy mindenki hülye csak én tudom és én vagyok jó, meg rendben. Aztán persze önigazolás ez is, hiszen most jövök rá, hogy elcsesztem… Soha – több önismerettel – tényleg soha nem lettem volna tanár. Aztán az is kezd kiderülni, hogy valami vagy minden sosincs igazán rendben és nincs olyan hét, hogy egyensúly-állapot, amikor viszonyítani tudnék, hogy igen, ez olyasmi, amit akarnék.

  5. Hm, hát én éppen pályát módosítok… Volt, hogy a régi is lekötött, de valahogy egyre inkább emberek felé fordulok.
    Félek még kiállni tanítani, ugyanakkor élvezem. Van mit mondanom sportról, jógáról, de még kommunikációról is. Eddig hobbi volt és most átalakul.
    Onnan tudom, hogy jó az irány, hogy beindul. Sok az energiám, pedig ez már munka mellett sok esti pluszmeló…

  6. Nagyon igaz, minden mondat és Lobsternek írása felér egy igazi arculcsapással. A helyeslésen kívül csak annyit tudok hozzátenni, hogy a “kegyelteknek” (nagyjából én annak tartom magam) – valóban testi tünetekben jelentkezik a baj 45 felett (rúgná meg a macska).

      • Jaj, nem akarok itt nyugdíjasklubosat játszani 🙂
        Mondjuk összejött a karrier, ami rengeteg és leginkább ülő munka, méginkább stressz és nemalvás, és ennek megvannak a maga testi tünetei. Sporttal némelyik kompenzálható úgy, ahogy, de a szemem elromlott, és ezen a sport nem segít 😦

      • Bármilyen lehet.
        Nekem volt az elvileg nyugodt, jól fizető, részmunkaidős állásom. Mondjuk hogy kegyeltnek tűnhetett ez.
        Közben folyamatosan fáradt voltam. Néha fájt a mellkasom. Csak hét közben. Félmaratont futni jól tudtam hétvégén 😃
        Most 8 órás melóm van és mellette, amire váltok fokozatosan. Mindig sok az energiám. Nem fáj semmi.
        Korábban alvászavarok is voltak, rövid ideig csak. De lehet bármi, ízületi panasz, emésztési panasz, reflux, folyamatos megfázás. Szerintem emberfüggő ez.

  7. Ez annyira igaz, és annyira fàjdalmas… Én húszas éveim elején jöttem rà irtòzatos szenvedések àràn, hogy nincs olyan, hogy eddig szar volt, de majd jön egy lovag/àlommelò/költözés, és akkor ìgy “megvàltòdom”. Megvàltòdik minden szenvedésem, és én belegyalogolok a szivàrvànyba, és onnantól a boldogság, de legalább is a nyugalom vàr. Igaz, szerencsés vagyok, hogy fiatalon történt, de nagyon komoly àrat fizettem érte, iszonyatos szenvedéssel de ezt hagyjuk most. Nekem ez a külföldre költözés is olyan, hogy bàr a környezetvàltozàs tud sokat segìteni, önmagunk elől soha nem tudunk elfutni, és előbb-utòbb amit nem oldottunk meg otthon, az szembe jön veled Japànban is. Ezt is fàjt megtapasztalnom. Akkor ott az ezotéria, különböző böjtök, új irànyzatok, alternatív mòdszerek. Talán àtmenetileg hatnak, annyiban hasznos, hogy akkor màr foglalkozik magàval az ember, bàr még hàrìt, megmagyaràz, de màr érzi, hogy a saját portàjàn nincs rend, de itt még magyaràzunk. És akkor egyszercsak… A legnagyobb megvilàgosodàs, hogy sokkal egyszerűbb, de pont ezért nehéz is az egész. Meg kell oldani az életet nap mint nap. Az önismeret útja rohadt fàjdalmas, és ott màr le kell tenni az önigazolàst. És kell hogy fàjjon, a szembesülés is, mert anélkül nincs fejlődés. Hogy csinàlni kell a dolgunkat, és akkor utòlag làtni fogjuk, hogy tulajdonképpen akkor boldogok voltunk, de ez nem egy àllandò eufòrikus érzés, amit sokan vàrnak, és amibe bele lehet gyalogolni. És a boldog pillanatok…. Rohadt közhely, de olyan kis dolgokon múlik, csak nyúlni kell érte, de aki örökké hàborog, az nem veszi észre, az csak vàr egy nagy csodàra. Gyerekkorombòl merìtek a legtöbbet. Gyerekként még olyan spontàn mindenki, a sokat emlegetett szerepeket sem ismeri, de ösztönösen érzi, mi vidìtja/tölti fel. Sok gyerekkori hobbit újra kezdtem, és nagyon nem bàntam meg. A politika…. Igen, az is egy boxzsàk, ott is van ellenség, és öntudat, bizonyos mértékig persze nem kàros, sőt, de kevesen tudjàk àrnyaltan làtni, elemezni, a többinek marad a napi szintű puffogás és anyàzàs, aztàn csak nem vàltja meg a pàrtja sem. És ez amúgy szar. Annyi illúziòm veszett kàrba…. Cserébe valòdi életet kapok, ez igaz, màr semmiért nem adnàm.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s