természetellenes

melléknevek sorozat 17.

összetett szó, főnév és képzett melléknév tagokkal

Én sokáig hittem, hogy a test mint finomhangolt, tökéletesen működő szervezet, az evolúcióban fényesre csiszolódott üzem pontosan tudja, mire van szüksége, és jelzi is.

Nem véletlenül éhes az ember, nem véletlenül fázik, nem véletlenül tárol zsírt a csípőjén. Oda kell figyelni a jelzéseire, követni, és akkor minden helyreáll.

Most azért árnyalódott ez. Mintha megértettem volna.

Hogy mi volt eddig, mit tettem, mit mulasztottam, mivé torzultam, és hogy mi lehet mégis, testemből, közérzetemből ennek ellenére. Hogy nem reménytelen, mert jók az adottságaim, és a testem megbocsát, de kemény meló.

Azért “kell” most természetellenes és intenzív dolgokat csinálnom a testemmel, mert előtte oly sokáig torzítottam, és annyira elszakadtam igazi működésétől, hogy nem hallottam a kiáltásait, sírását, némaságát. Örültem, hogy nem vagyok beteg. Csak olyan nagyon nyomott, meg semmihez sincs kedvem, meg nehéz vagyok, meg fáj a nyakam, de minden rendben, nem lesz megváltás semmi, nincs problémám, hagyjanak békén az egészséggel.

Éltem mondjuk egy életet, amelyben körbe voltam párnázva. Nem kellett erőfeszítéseket tennem, és csupa feldolgozott ételt ettem, amelyhez nem volt közöm, nemhogy nem láttam az alapanyagát soha, azt se tudtam, hogyan készítik. Mikróban melegítettem. A vitamint kapszulában szedtem. Lengtem a cukorhintán, rózsaszín tetejű fánkot ettem, mellé zsírégetőt, hánytattam magam. Fűtött szobában, ülve dolgoztam, monitor előtt, neonfényben, a műpálma mellett, csak az agyam volt munkában, az is elemzett és reagált, nem teremtett. Lifttel közlekedtem, garázsban kocsiba szálltam, robogtam, homályos folt a világ, mindenki idegesítő, mert hátráltat. Garázsban kiszálltam, stabil volt a hőmérséklet, de még a páratartalom is. Letöltöttem egy filmet, megnéztem, közben ettem valami túl sós, ropogó valamit. Örömeim az okostelefonomhoz kapcsolódnak, és ezt nevezzem én életnek, jólétnek, fejlettségnek. Az életet, amelyben minden fém és üveg. Ha kinéztem az ablakon, vasbetont láttam, feliratokat és kocsisort. Az avart, a szegény néhány csonka fáét eltakarították gyorsan, a rovarokat rég kiirtották, poutpuri illatosít. Allergiás vagyok, laktózmentes tejet iszom, és nem látott senki még, ahogy gyűrődő hassal, meztelenül kacagok. Nem is kacagtam soha. Cipőm dizájnos, ruhám kifogástalan. A bódulat pink koktél, elektronikus zene. Ami hiányzik, kinézem az interneten, megveszem magamnak, nem szorulok senkire. Néha egy-egy órára elmentem villódzó fények közé spinningelni. Izzadságomtól, váladékaimtól, szőreimtől iszonyodtam, látni sem akartam, a szülésre gondoltam és elhúztam a szám. A mellem éjjel is párnázott csodamelltartóban.

Mások találták ki és működtetik iszonyatos technológiával, benzinnel, szervezeti struktúrával az életemet. Gyártósoron. És én vagyok az, akinek jó. De nem elég jó sosem.

Ezt most elrajzoltam, én mindig jobban benne voltam a valóságban, bicikli, szőrök és magam főzte gyümölcsleves, de sokan élnek így vagy majdnem így, multinál, urbánusan, motorizáltan, alkatrészként. És boldogtalanok, elidegenedettek. Emberi közelség, fűszál, maguk kitalálta út, verejték, széllökés, ez mind nincs.

Hát ebben az egészen torz életben nem lehet hinni testnek és léleknek. Ez az állapot maga a megfosztottság.

Így aztán, ha bármit mozdítunk, visszaállítunk az elveszettből, ha beleharapunk valamibe, ami az, ami, és igazán az, könyékig beletúrva, és nem négy réteg csomagolás alatt az, ha lefekszünk a fűbe és nem idegesít a kosz, ha megérezzük bőrünk napszagát, és meghitt öröm lesz, ha egyszerű nadrágban, aminek az alja sáros kicsit, amott meg feslik, zihálva felmegyünk az ösvényen, ha biciklivel gördülünk a rakparton, és meglátjuk az emberek, terek arcát, az már forradalom.

A testünk elnémult, kínban nyög és dadog, nem beszéli anyanyelvét, nem tud mit kezdeni a boldogtalanságunkkal. Az a torz, amihez annyira ragaszkodunk, és ezt le lehet vetni, mint rovar a kitint.

Nem kell komplett életmódprogram és aggályos részletek. Bármi jó lesz. Bármi, ami egy kicsit is kevésbé falanszter, kétszer egy óra séta a folyónál, és egy mosatlan alma utána — megváltás. Egy pici izom, egy igazi gyomorkordulás, egy izzadt lerogyás, egy lengő mell, a pulzusod meglódulása, egy önfeledt pillanat, akármi jó lesz, ha vissza tudsz találni abba az állapotba, amikor testedet pontosan fedi a lelked. Nem kell módszer, nem kell optimum, nem kell megvitatni, nem érdemes összeveszni, hogy a kávé, a tejtermék, a futás, a hús, a súlyzó, a gyümölcs, a százötvenes pulzus, a szauna igen-e vagy nem, hogy napi öt étkezés vagy kétnaponta egy, két liter víz vagy négy. Mindegy.

Ha egészen pontos instrukciók vannak, tilalmak és szabályok, és a főpapok ádázul vitatjuk a másik, pont ennyire dogmává kövült módszert, ha itt orákulum az, ami ott ördögűzés tárgya, akkor már baj van.

Az evés tiszta öröm. Alkotás, a magunké vagy másé, egyszerű alapanyag, sercegés és hulló morzsa, szivárgás, nem tudom, hány gramm és mennyi a zsír és abból a telített, és főleg nincs műanyag dobozban. A mozdulat önmagáért van. Biztos lehet még jobban, vagy másikat, de ez az én mozdulatom. Nem optimális, de jó, és jól esik, nincs benne félelem, és én hiszem, hogy jót tesz nekem. És ha van benne valami, ami az én testemnek vagy akkor és ott nem hasznos, akkor pár óra múlva kompenzálom a hátrányt.

Bevezettem a motiváló címkét, és elláttam vele az eddigi, életmódváltásról szóló bejegyzéseket. Itt van mind, ha szívesen olvasol ilyesmit. Már nekem is történelem.

36 thoughts on “természetellenes

  1. “A testünk elnémult, kínban nyög és dadog, nem beszéli anyanyelvét, nem tud mit kezdeni a boldogtalanságunkkal. Az a torz, amihez annyira ragaszkodunk, és ezt le lehet vetni, mint rovar a kitint.”
    A vedlés kicsit hosszadalmas, de annál alaposabb lesz, ez már látszik nálam.

  2. 46 éves vagyok, 36 éves korom óta futkorásztam, inkább rendszertelenül, Monspart kezdőknek kitalált edzéstervével indítva, este kijárva a parkba, amikor a gyerek már aludt.
    Néha 5 km, ritkábban 12 és a kettő között.
    Tavaly októberben kiváncsi lettem. Tényleg gyorsulok, ha a Runkeeper 4 hónapos edzéstervét végigcsinálom? Nem nagyon hittem, de belevágtam. A kb. ugyanakkor kezdődő kapcsolati krízisben és a vele járó pokolban a heti 4 futás volt a kapaszkodó. Ha esett, ha fújt, mentem. Utáltam, káromkodtam, sokszor sírtam egy-egy intervallum között, de valahogy mindig megcsináltam az adott napra rendelt adagot. A 7.00/6:45 perces ezrekből 5:45/5:50-es ezrek lettek. Inkább türelem kellett hozzá, mint erőfeszítés.
    Lett belőle önerő, öntisztelet és önbizalom.
    Az edzéssor végére a krízis is megoldódott. Azóta elkezdtem crossfitre járni, mert továbbra is kiváncsi vagyok: mit tud a testem? A heti 1-2 falmászással együtt februárban 25 alkalommal sportoltam. Még most is elképedek, mert minden alkalom örömből történt. Az erősebb testem és az izmosodással együtt is vesztett kilók csak melléktermék.
    Megismertem, hogy mi van a határaimon túl: egy másik én, aki sokkal jobban szeret élni, mint bármikor.
    Új viszonyom van a testemmel, ami kihat még a szexualitásomra is.
    Nem a teljesítmény hajtott, most sem az hajt, hanem a saját magam iránti kiváncsiság.
    És nagyon érdekes tapasztalatokat szerzek. Kívánom mindenkinek.

    • Pontos leírása annak, mit tud nyújtani a sport. Gratulálok a futásodhoz :). Én mindig sportoltam, mindenfélét, örök szerelmem a szikla/műfalmászás. 40 évesen, újra engedem magamnak, hogy élvezzem, nem problémázom már magamban, hogy ez a fiatalok sportja. Itt kevésbé egyszerű edzésről infot összerakni, de most tervezem, hogy beszerzek 1-2 angol nyelvű könyvet. Eddig csak másztam, de most ezen a szinten is érdekel.

    • Köszi nagyon, hogy leírtad yrupe! Annyira inspiráló és tanulságos ilyeneket olvasni. Nekem most ez nagyon jókor jön, mert én most 36 és épp kezdenék barátkozni a futással.
      Leginkább ez mozgat meg: “Megismertem, hogy mi van a határaimon túl: egy másik én, aki sokkal jobban szeret élni, mint bármikor.”
      Kíváncsi vagyok, milyen lehet! 🙂

      • Annyian mondják, hogy nem szeretnek futni, vagy unják a sportot. Mert a határaikon belül maradnak, vagy mert kellett futni tesiórán vagy a sportos baráti közegben, vagy mert nagyon ráparáztak a kinézetükre, és megelégelték.

        Egyre döbbenetesebb élményeket szerzek. Nem fogy a motiváció, hanem nő. Nem hittem volna, hogy ilyen, pedig én sportoltam előtte is. Most: kihívás, erő, célok és látványos fejlődés. Gyönyör feltenni a tárcsát a rúdra. Csak kurva éhes vagyok. 😀

        • Nekem igazából a sprinttel és a rövidtávval nincsen bajom. A hosszútávot nem bírtam sose. Azt figyeltem meg, hogy nekem az a táv fekszik, amelyiknél előtte a bemelegítés, és utána a nyújtás több időbe telik, mint maga a futás! 😀

          Most próbálok agyban hangolódni, nézni szoktatós edzésterveket, és nem hagyni kiskapukat magamnak. Azt találtam ki, hogy mi lenne, ha amíg a srácaim foci edzenek a pályán, addig én elfutkorásznék ahelyett, hogy csak ülnék bambán. Még ki kell dolgoznom az ötletet (ruha, öltözés, jövés-menés), de egyre jobban tetszik. 😉

          Ehhez jelentenek nekem nagy motivációt azok példái, akik leírjátok, miért jó ez.

        • Annyit gondolkodom amúgy ezen, hogy miért van ez. És nem csak a sporttal, a testünkkel, mindennel (autó, kényelem, hordozás/szoptatás, hitel, életöröm, stb.).
          Nálam az van, hogy bennem van sok minden (gondolat, érzés, elv, szokások), de mivel arra lettünk programozva alapból (szülők, iskola, környezet), hogy az adott kereteket tartsuk természetesnek, követendőnek, így csak ezekhez képest voltunk jók/rosszal, igényesek/-telenek, alkalmazkodók/lázadók, stb. És most döbbenek, hogy én az objektívemet is lecserélhetem, tágíthatok kereteket, válthatok nézőpontot, felülvizsgálhatom önmagam normáit is, sőt!
          Ez lehet, hogy nektek nevetségesen evidensnek tűnik, de nekem fura tapasztalat, hiszen az adott kereteken belül mindig mindenből a maximálishoz közelit igyekeztem kihozni, ami biztonsággal, megelégedettséggel, és magabiztossággal töltött el. Vagy mégsem?

          Ehhez képest izgalmas kihívásnak érzem, hogy próbálgatom változtatni a határaimat, normáimat, evidenciáimat. És szép csendben kísérletezem. Pl. mi van, ha letesszük a kocsit, és buszozunk, sétálunk, bicajozunk? Mit érzek, gondolok, látok így? És a gyerekek? (Persze ők élvezik! 🙂 Kisebbként kérdezték is: “Mikor leszünk annyira gazdagok, hogy autó helyett busszal és vonattal járjunk, mint a normális emberek?”)

          Erre is gondoltam, mikor írtam a fenti kommentemben: “A vedlés kicsit hosszadalmas, de annál alaposabb lesz, ez már látszik nálam.”

  3. – Olyan kövér vagyok!
    – Dehogy vagy kövér, tök jól nézel ki.
    – De neeem, olyan kövér vagyok.
    – Nem vagy kövér, sovány vagy.
    – De, de, nézd itt is kibuggyan a háj a gatyámból.
    – Hát, ja, tényleg kövér vagy.
    – …..

  4. Nekem az volt a hihetetlen, hogy mennyire kitisztult az ízérzékelésem. Hogy már nem az a finom, ami régen annyira nagyon, amiről a gyártók döntöttek, hogy nekem az finom lesz, az agyam meg elhitte, és azt mondta: MÉG! A nátrium-glutamát ugyebár…
    Remek példa nekem a csoki esete: eleddig tejcsoki, számolatlanul, az étcsokit sose szerettem. Ma meg már nincs nekem csoki 70% alatt, de jobb ha még több. Az az igazi 🙂

    • Én a szintetikus gyümölcs ízekből ábrándultam ki, van az a tipikus banán és eper íz, amit már jobban megszoktam, mint az igazi ízét. Ennek ellenére én rácsúszóba vagyok most az édességre, folyton fázom, és csak ennék és ennék, valami jó zsírosat vagy édeset.

  5. Ebben a nagyon városi, nagyon behuzalozott létben nekem az az ijesztő, amit Éva úgy írt le, hogy nincs közünk ahhoz, honnan jön az étel.
    Még amikor a szakvizsgát letettem és az első relatív komolyabb (nekem akkor meglepő volt, hogy ide? engem? höö?) melóm előtt jógastúdióban takarítottam, akkor volt egy ilyen vicces pillanat. Arra, hogy “jelen kell lenni”, arra már rájöttem. Hogy rossz vért szül, ha egy adott mennyiségen túli dolgot szűrök ki azzal, hogy “nem az én dolgom” – mert egy idő után semmi se lesz az. Észrevétlenül “veszi ki” az élet a kezemből az utolsó kompetenciát is (dobom el én az utolsó kompetenciát is gyakorlatilag). De ami olyan volt, mint egy didaktikus, gyogyi filmben, mikor az órán az edző, vagy oktató betrillázta, hogy “léééégy jeleeeen, lélegeeeezz”, miközben valami egésztestes pózban próbáltunk egyben bennemaradni, és nem elborulni, mint egy darab fa. Na ezen lehet röhögcsélni, pláne azzal a hangsúllyal, de bazki _tényleg_.
    És nem csak a jógára érthető ez, meg arra, hogy nem lehet “kiájulni” egy gyakorlatból, hanem például ezekre is, hogy lehet ugyan, hogy a tested nem véletlen ordít, ha kajás, de az se véletlen, amikor azt jelzi, hogy fáj a háta, vagy pszichésen visszadobja a kaját, mert valójában nem az kellett neki. A rózsaszín fánknál is elszomorodtam, mert ez is olyan kép, hogy arra is ráfogható, amikor – kellően fáradt állapotban, amikor semmi kedvem diplomatikusnak lenni – egy hamis kedvességért kurva pipa leszek, és akkor én leszek a gonosz a felületes szemlélő szemében. Mert ebben az esetben ez a kamukedvesség volt a plusz egy tökfölösleges rózsaszínű fánk, ami többet árt testnek-léleknek, mint használ. Mondom ezt úgy, hogy szoktam fánkot enni, több színben is. De nem sokszor, mert annyira gejl, hogy ritkán kívánom meg annyira, hogy vegyek is.

    • Megdöbbentő, hogy már a falusi gyerekek se tudják, honnan jön. Pedig a telkek legalább felét +/- művelik, kertészkednek, egy csomó udvaron még tyúkot is tartanak, sőt van, ahol tényleg birka a fűnyíró, és egyenesen a tehenészetből hozzák a frissen fejt tejet, ha kéred.

      • Ez meg a másik fele… A városit igazából mint tipizálást mondtam, de ez inkább hozzáállás kérdése, nem településszerkezeté. Vidéken is simán el lehet úgy lenni, hogy halavány lilád nincs róla, mi honnan jön és minekvan.

          • Ettől még ez se nem jó, se nem kötelező. Nyilván a visszaközépkoriasodás se pálya, leginkább a látókör szélessége az, amin állítani kellene (mindenkinek, engem is vastagon beleértve, csak, hogy ne legyen szobaguru-szaga a mondatnak).

            • Abszolút tévedés, hogy a természetes, meg a falu az a középkor, a nagyváros meg a műanyag pedig a fejlettség. Az meg egyszerűen hamis dilemma, hogy város VAGY falu, társadalom/technológia VAGY természet.

              • Persze, hogy az. Erre kéne a látókör szélesítés, hogy ne egyben akarjanak egy kész dobozba beugrani. Kamudilemma az is, hogy város vagy vidék, de az is, hogy én vagy a Tármészátás Terike, vagy ha nem, akkor kötelezően 100% poliészternek _kell_ legyek. Pont a blogomon is előkerült ezeknek a nagyon dobozolós logikáknak a visszássága, ott épp az “igazinőzés”-ről jutott eszembe.

                • Igen, ráadásul még az igazinők is tudnak egymás között dobozokat képezni.

      • Én ilyen félig urbánus félig falusi módon nőttem fel és vagyok is, viszont most már a földből élünk, ez a munkánk és eszméletlen jó látni, hogy a gyerekeink mennyire tudják, mikor fejest ugranak a kukoricába, kergetik a tyúkokat, szedik össze a tojást, vetnek, csak úgy mellékesen tudják a körülöttük látható összes növény nevét, érzik a friss gyapjú szagát és tapintását, szerelik a traktort nagy komolyan. Nincsenek erőltetve és nekik is megy a pókember, meg az angrybirds meg a többi akármi, ami épp menő az oviban meg az utcán, de annyira értik a világot. Épp mostanában gondolkodtam rajta, hogy olyan tudást szívnak magukba az időjárásról, a természetről, a kajáról, ami mellé később bármit szeretnek vagy tanulnak meg, hatalmas hasznuk lesz belőle. És ez nálunk ilyen nagyon kettős életforma, mert közben városi élet, színházba járás, társaság, időnként még műkaja is… de jó nagyon

          • Írnék is nagyon szívesen, csak most jutottam odáig, hogy ezt elolvassam, ilyenkor tavasszal nagyon intenzív a lét.
            Hirtelen nem is tudom melyik részéről írjak. Folytatva a korábbit, a gyerekek oldaláról, én tényleg úgy látom, hogy nagyon intenzív így a kapcsolatuk a természtettel (főleg, hogy nem nagyüzemi, nagyban gépesített módon gazdálkodunk). A mindennapok része, hogy megbeszéljük a napkeltét, napnyugtát, szélirányt, szélerősséget, hőmérsékletet, hogy esett-e és mi és mennyi, hogy az most miért jó, vagy miért nem – a férjemmel mondjuk reggeli közben. Túrják a földet, hordják a szart (trágyát), megcsípi őket a tyúk, mikor kiszedik alóla a tojást, magot vetnek, fáról eszik az almát kilószám. Lazák és magabiztosak természetben, nem félnek a nagy kostól sem, és elég korán látnak csirkefejet porba hullani. Igazi szerszámokkal játszanak, mit játszanak, nagy komolyan dolgoznak. És aztán persze felöltözünk a menő kis városi szerelésünkbe, narancssárga cipzár a nagyfiú farzsebén, márkás sportcipő, mert imádja és mert eszméletlen jól bírja a strapát, jól szabott dzseki és lobogó rózsaszín pöttyös sál nekem, a picinek meg a szemszínéhez passzoló kabátszegély és bemegyünk a játszótérre színes műanyaglapátokkal játszani, meg inni egy igazán jó kávét egy igazán jó helyen. Vagy hétvégén be a fővárosba igazi macaront enni és egy kiállításra. Tényleg óriási szerencse, meg még sokkal több meló, hogy olyan a munkánk, amit szeretünk, de ez ugyanakkor rengeteg piszokkal jár, meg letöredezett körmökkel tavasszal (cserébe télen szép manikűr), meg hátfájással, meg izzadással, meg türelemmel, meg büdössel, viszont az egész olyan – talán a legjobb szó az egyszerű meg az egészséges. Mindketten dolgoztunk korábban több helyen, egyetemen, cégnél, állami cégnél, de ennek a mostaninak a szabadságához semmi nem fogható. De nem akarom nagyon idealizálni, sokszor borultam már ki, amiatt, hogy nehéz, kemény, kockázatos, piszkos (ilyenkor vígaszképp vesz az ember magának mondjuk egy ocelotmintás gumicsizmát, nem városba, hanem autentikus használatra), de valahogy most már nem vagyok képes mást elképzelni, és nem is akarok.

            • Amit még mindenképpen elmondanék! Nincs hétfő és szombat, kedd és vasárnap. Néha muszáj vasárnap dolgozni, máskor viszont egy reggel úgy döntünk, ma megtehetjük, hát tyúketetés után irány a Balaton. Nyáron déltől háromig kötelező szieszta, mert úgysem lehet csináni semmit, után viszont lehet, hogy este teljes sötétedésig megy a munka. Télen több pihi, meg adminisztráció, tavasszal-ősszel soksok meló, de a legforrób nyárban lehet azért lazítani. De olyan már régóta nincs, hogy a pénteket kell várni, vagy a két hét nyaraláson kell jusztisjólérezni magunkat.

            • Meg még egyet 🙂
              mikor elkezdtük, megbeszéltük, hogy a gyerekek semmiképpen sem lesznek presszionálva a folytatásra, ha nem akarnak gazdálkodni, nem kell és nem lesz kötelező a haverokkal nyaralás helyett otthon gályázni, meg buli után hajnalban állatokat etetni. Hogy mennyire fogjuk és akarjuk majd őket bevonni, befogni, szerintem majd menet közben alakul, ebben -ezt előre megbeszéltük- próbálunk tudatosak lenni (meg ösztönösek is).

            • Jo ezt olvasni. En most dobbenek ra, hogy a kerteszkedest nem elvezem (a termeszetet igen), de mar egy falatka resz felasasat is untam. Tunderborso, gyonyoru, finom baratnem falun, meheszkedik, foldetmuvel (egyelore nem tul nagyot, de akkor is) csodalom ot. mar negy gondorszoru cocajuk van (az egyiknek a nevet a macskamrol csente 🙂 es baromfik, nyuszik. Eleg nagy mezszakerto vagyok annyammal egyutt es az o meze vilagbajnok mez. Pont azt tukrozi ami o. A szeretettel teli meheszkedest, minden amit megtermel teliszajjal mosolyog es gondolom azert mert ezt szereti csinalni. Szamara ez szabadasag, szamomra epp ellenkezoleg, megkotottseg lenne (mondjuk en egyedul nyomom, nincs akit megbizhatnek, amikor elutazom pl. az allatok ellatasara)
              A masik hasonlosag, hogy ok is dolgoztak egyetemen (a ferj meg mindig) tanitottak stb…eleg nagy valtas.

            • ide írom Lucerna, mert alád nem tudtam. Igen, a mi életformánk szerintem a szabadság és a nagyon erős kötöttség furcsa keveréke. Ezért is nehéz nekem néha, mert sokáig folyton úton voltam, városok, országok között, most meg egyszerre van egy darab föld, amivel hozzánk tartozik. És ez nagyon jó érzés, de nem mindig könnyű. Én amúgy simán kertészkedni is imádtam mindig, ezt is tanultam, nem véletlen azért hogy ennél a munkánál kötöttem ki a férjemmel együtt.

            • meg persze azért van traktor, némi gépesítés, alkalmi- és idénymunkaerő, megbízható segítség, sok-sok szervezés. a férjem is tanított az egyetemen, és nálunk is vannak méhek 🙂

    • “Hogy rossz vért szül, ha egy adott mennyiségen túli dolgot szűrök ki azzal, hogy “nem az én dolgom” – mert egy idő után semmi se lesz az. Észrevétlenül “veszi ki” az élet a kezemből az utolsó kompetenciát is (dobom el én az utolsó kompetenciát is gyakorlatilag)”
      … hogy ez mennyire, de mennyire fontos, amit irsz.

  6. Jó ez a jellemzés, de szerencsére az ember van annyira egészséges, hogy pár év ilyen élet után kiengedi valahol a normális énjét. Nem bringával járnak munkába, hanem downhilleznek, amihez a kerékpárt kocsival vagy fogassal (!!!!) viszik fel a hegyre, húsvétkor elmennek WHITE WATER RAFTINGOLni, de szép sport! Vagy sziklafalakat másznak, paintballoznak szalmabálák között, maratont futnak és ironmanre gyúrnak. Nagyon sok ismerősöm van, aki a multinak termeli egész nap a profitot, és a pénzét arra költi aztán, hogy kieressze a feszkót, ezért utazik, gyalogol, Erdélybe jár a kevés szabadidejében. Vagy megy parasztkodni egy hétvégére, ez is új hobbi: kapálj egy gazdának, hogy ehess friss zöldséget, lásd, hogy is lehetne.
    Nekem nem okoz örömet, hogy nincs időm rendesen főzni, mert kedvem lenne hozzá, és mert normális vacsorát ennének a gyerekeim, így meg van a tejbegríz, puliszka, köleskása, mert az hamar kész. És azt a tíz percet, amíg beérek a munkahelyemre, inkább ülöm le a nyergen, mint hogy gyalogoljak a külváros mocskában. De nagyon szeretek tavaszi estéken a gyerekeimmel a parkban bolyongani, madárfészkeket nézni, rügyeket vizsgálni. És szerencsére a nagyszüleim még palántáznak, úgyhogy van kerti paradicsom.

  7. Én imádom az üveget, a betont, a műanyagot, a dizájnercuccokat, az aszfaltot. Idegesítenek a rovarok, szeretem, hogy van okostelefon, vízforraló, modern csodák. Értem én a modern kor csapdáit, érzem a kapitalizmusban a priviligizált helyzetem. Szeretek városi lenni, kényelmesen élni. Igyekszem nem szemetet enni, sportolni, tudatos lenni. Az elidegenedés nem törvényszerű, csak gyakori. Ellenszenvet ébreszt bennem a természeti népek, természet idealizálása.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s