nem akarok sérülni

ne haragudj, B., itt tartok most

Mindig egyszerre történnek a dolgok. Ezt is többször írtam már, most megint:

Az elmúlt napokban öt különböző ember beszélt, írt nekem arról, hogy ő már inkább nem kockáztat, mert mindenféle léthatár-tágítás (ezt persze én fogalmazom így) veszéllyel, fájdalomkockázattal jár, jobb neki a nyugiban. Igazi megváltás, önmegvalósítás, kiteljesítő szerelem úgysem létezik, annyiszor küldte már padlóra az új remény, most már nem keresi a nagy boldogságot. Keservesek a tanulságok, a cél most már a megelégedés. Becsüljük meg, ami van, az is szép, az őszi fény.

Hát, kedves versenyzők, mindezt ti az után mondjátok, hogy megpróbáltátok, és lehet, hogy túlságos illúzióitok voltak, és nem annyira sikerült az egészet éretten, kétségbeesés nélkül, bántás nélkül, pótcselekvés nélkül csinálni, meg aztán nagyot is csalódtatok, és akkor meg végképp lehorgadt az amúgy sem emelt fej.

De mi van, ha nem a műfajjal van a baj, hanem a kivitelezéssel. Esetleg a sporttárssal.

Az ember egyszerűen komolyan veszi magát: nem köpi szembe a tükörképét azzal, hogy ami tegnap oly fontos volt, azt mára megtagadja, visszavonja. Hogy realitásokhoz igazítja a hitet. Van, amit nem szabad igazítani.

Akarni sem szabad olyan nagyon, konkrét elvárással viseltetni a lét iránt, hogy azt mondja: most akkor létezik nagy boldogság, tökéletes együttrezgés, úgy, ahogy én képzelem, vagy nem létezik? De az apróbetűs rész se legyen átverés!

Nem tudom, mi az, nem is látom az apróbetűt, de valami létezik, és csodaszép. Máshogy száll tőle a gőz, ezt tudom.

Mert ez, ezek a nagy történetek, igen, ez az élet sava-borsa, mert erre emlékszel majd, ez adott erőt, ettől lettél igazabb ember, ebben fénylettél fel mint isten képmása, hiába írom kicsivel. Ezért érdemes élni.

Megalkuvásért, átírt igazságokért, keserű egymondatokért nem érdemes élni. Főleg ha azokat más mondta. Az önigazolás keserű mondataiért, ennek csökevényes biztonságáért, egyforma napokért, ó, nem érdemes.

Stigmatizálni a nagy történetet, hogy azt mondja: szélsőséges, túlzó, veszélyes. Inkább nőj fel hozzá, legyél nagyobb, több, úgy veselkedj neki.

Az újért érdemes, a harmatos babérlevélért, mert vannak, ó, vannak babérerdők és cédrusok, lombok, ferde fénypászma és kék madarak, ne vicceljünk már, milyen bornírt és sablonos a lemondás, a kishitűség, a szorongás, a szentencia-lét!

Igen, az ember folyamatosan is, meg minden szakasz után is összegez, levonja a tanulságot, állandó belső munkában van, perlekedik önmagával, hibázik is, de mindenestül igyekszik szépen, elegánsan játszani, és megy tovább és nem törik meg és alázattal viseltetik a történetek sokfélesége és fordulatai iránt, nem rontja magát sztereotip keserűségekig, és nem akarja jobban tudni, mint maga az élet, hanem figyel, vár, szeret, tanul, fáj és mosolyog — él és árad, befagyni nem lehet, jaj, nem lehet. Hát ilyen akartál te lenni tizenhat évesen? Na ugye.

És — ez meg a negyvenévesség — akármilyen nagy is a történet, a megtalált önkiteljesedés, a barátság, a szerelem, az anyaság, és akármekkora a tanulság, akkor is önmagam vagyok, én vagyok a fontos, magamat is szerettem, amikor szerettem, és én mindig itt maradok, akkor is, és bennem van az esély, és mindig van új kanyar, és utána olyan tájak, amilyet nem is hittem volna.

Én nem tudom, talán azért lehet, mert nem próbáltam sokszor, és nem unom még. Mert olvastam sokat, olyan emberekről, akiknek tágas a horizontjuk, találkoztam a művészettel, ami nem magának kaparta az akciós tabletet, láttam nagyszerűeket, akik élték, amit élni kell, és érvényesültek a zárjegynél nagyobb összefüggések a létezésükben. És ők valahogy nem is baszták el annyira az egészet. Én hiszek, egyre csak hiszek, abban, ami tartalmas, valódi, megtagadhatatlan. Vállalom a kockázatot. Nem spórolom ki magam az életemből.

És megtalálom. Bennem van, belőlem indul ugyanis. És áthatja azt is, ami materiális, és átlelkesít mindent és semmi másnak nincsen értelme. És akkor is, olyanok között, akik ebből semmit sem értenek, az ellenükben is, nekem lesz, én nem hagyom magam, nem, nem, nemnemnem. Meg az olyanok ellenében, akik szerint nekem könnyű. A faszt könnyű.

Ma ennyi, mert ez járt a fejemben a repülőn. A négynapos bejelentetlen blogszünet azért volt, mert nem vittem laptopkábelt Milánóba, amivel egyébként is gond van (az érintkezéssel), és a helyi médiadiszkont, a Trony nem forgalmaz DELL-t. Csodálatosan kitisztultak a gondolataim így géptelen, összerendeztem lényem rojtjait. Egyébként is napfény, Vespa, zöldtető; sáfrányos rizottó, dizájn és divat, illyújdonságok; Il Duomo, Scala, pasticceria; divatmárkák könyvesboltjai és kávézói, mert az Armani vagy a Trussardi életstílus is (persze nem nekem, közöm sincs ehhez a világhoz); rengeteg gyaloglás az új bakancsomban, lyukas zoknik, bőrkesztyű, expólázban égő város, felháborító unottsággal jól öltöző emberek, ölebek, villamos; háromszínű gyalogoslámpa, arisztokratikus temető és a kezek az utolsó vacsorán — feledhetetlen volt.

a divat fővárosaA fapados járatok korában egyszerűen nincs mentség arra, hogy nem mész el Barcelonába, Milánóba. Ránézek útitársamra felszálláskor: a következő úticél? Berlin. Hát jó.

Kapcsolódó bejegyzés: boldogság márpedig létezik

114 thoughts on “nem akarok sérülni

  1. Nekem akkor is vannak elvárásaim és lesznek is. Nyalogatom a sebeimet, igyekszem egy normális életet összepakolni, a jelenlegit pedig jobbá tenni. Talán megtalálom azt az igazit , akinek én leszek a jobbik fele.

  2. Én is akarom, és nem adom fel, mert az nem lehet, hogy csak ennyi, vagyis annyi.

    Milánó! Gimiben voltam ott először, és sokáig kedvenc városom lett. Hátizsákos tiniként kerestük a Santa Maria delle Graziét. Van egy hely a városon kívül, aminek nem jut eszembe a neve, n-nel kezdődik, azt hiszem, ott van egy csatorna, hajók, kávézók, meg mindenféle földi jó, oda is el kell menni egyszer.

  3. Mostanában abban élek, hogy már benne vagyok az életemben… már nem akarom, és görcsösen vágyódom rá..és várom azt, hogy egyszer megérkezzen. Itt van….nem társként, vagy tárgyként,hanem lelki nyugalom, sok izgalom, kaland, színek, fények illatok, érzések tobzódása…meg és átélése. Nem jött könnyen, és most sem könnyű..csak itt belül.Sok gyerek, kevés pénz…de mégis minden megtörténik….. tóparti rozézás piros pléden..nagy nevetésekkel, esti tüzek beszélgetésekkel, a napsütötte téren nyugalmas kávézgatások, séta Skandináviában (ÉÉÉÉN!!!). Ez nem csodás véletlenek sorozatának eredménye, hanem döntéseké, amelyek előbbre vittek.És éljenek a fapados járatok!!!

  4. Én olyan pofátlan disznó voltam, hogy sérülni ugyan nem akartam, de akartam a nagy boldogságot is – és összejött. Ettől függetlenül ebben is van kockázat – nagyon szeretni valakit mindig kockázatos, hiszen bármi történhet, és akkor úgyis sérül az ember.

    Utazás – ez volt az, amire valahogy mindig sajnáltam a pénzt, mert vágyni annyira nem vágyom rá, és jobban kell másra, a saját lakás most is abszolút prioritás élvez. Talán majd idősebb koromban lesz rá lehetőség.

    • Igen, ez az utazós mondat kicsit azért bolhából elefánt… Jó, hogy olcsóbban lehet repülni és egyáltalán nem az a fenehajde elit, rejtélyes dolog, mint ami régebb volt, de ez, hogy “nincs mentség”? Műdráma. Attól, hogy nem megyek egy helyszínenként azért csakcsak tízezrekért mindenhova moströgtön (hásze elszalad az a Barcelona meg Isztambul, valóban), ahova akarok, attól még tudom, hol van. Tudom, mi van ott, érdekel a világ – azaz nem egy, erőnek erejével is inkább a faluhatáron belül poshadó potroh vagyok, aki nem képes a vackáról kimodulni, mert az kénnnyelmetleeeen, és ezért nem megy sehova.

      • Onmagaban egy utazast nem csak a repulojegy osszege tesz ki, sajnos. Szallas es egyeb etel-ital, eleg borsos lehet annak aki minimalberen tengodik es sajnos ez valoban nem mentseg hanem a szomoru valosag. Most nem anyagiaskodni akarok, de a keves bevetel nem teszi ezt lehetove az esetek nagy reszeben.

        • Bocs, csak most olvastam lentebb, hogy mar szolt errol hsz.

          Amugy en azt sem banom ha eesetleg megszivom az a fontos, hogy legyenek nagy ivek az eletemben es ha szomoru is de nem visszataro ero, hogy ezeknek az iveknek van leszalloaga is. Sajnos ezek az ivek ellaposodtak az elmult evekben, mostanra mar elegem is van ebbol, csak azt nem tudom, hogyan mozduljak ki a holttpontbol.

  5. Jó a fapados, örülök én is, hogy sokak számára hozzáférhető, de nekem még mindig sok, nem jön ki a matek hónap végére, ha repülök. De az önigazolásnak vége (az ingyen van). Sokat változom, és nézem, hogy tudna már leesni a szürke szemüvegem, amelyik nem veszi észre a rózsaszíneket.

    • A kamu önigazoló dumák, szűk látókör, tanult tehetetlenség, kényelmesség viszont valóban gázak, megeszik az embert – de ennek vajmi kevés köze van a fapadosokhoz, és attól, hogy olcsóbbak, mint a kurvadrága menetrend szerinti*, attól még ma Magyarországon nem mindig jön ki a matek akkor se, ha teljes munkaidőben dolgozik az ember és számolni is tud.

      *egyszer meghallottam, hogy egy csaj a két helyben feladott, nem előfoglalt feladott pogyóért mennyit fizetett az Aerofloton, hát bámmeg. Azokhoz a léptékekhez képest persze, bagatell, leugrom, tej, kenyér, bergamói járatra két jegy Ryanre.

      • Nagyon vágytam utazni..sose volt rá egy fillér sem..de azért álmodoztam…aztán barátok hívtak magukhoz, ide, oda…többször is..pedig ezek a barátságok anno 10-15 éve nem erre épültek, hogy majd eccer jóóól meghívnak… de mivel ritkán adatik meg az ilyen, én minden másodpercéért hálás vagyok mindenkinek..és órákig tudok mesélni az élményekről… az utolsó ajtókopogtató, az ég színe, az ételek íze… az belém égett.Mások sok , és szép helyen járnak, de ha kérdem őket, hogy milyen volt..meséljenek..nem tudnak..nem látnak.Tegnapelőtt igen…500 forinttal a zsebemben vártam a fizetést..otthon három gyerekkel,de azért tegnap éjjel nézegettem a menetrendet..ha most lenne rá, vajh hova is mennék? Mert ugyebár sose lehet tudni…

        • Minket is mindig hív közös barátnőnk a férjemmel, hogy menjünk, látogassuk meg őt Angliában. De hiába számolom, ez azért igencsak drága, hiába olcsó a fapados, előtte még fel is kell utaznom Pestre, aztán ott a helyi közlekedés, a kaja, hiszen ha elutazok, nem tudok főzni, étteremben kell enni, az jóval drágább, főleg külföldön – és akkor a váratlan kiadásokra még fel sem készültem… Nekünk időben is necces az utazás – amikor van hosszabb hétvége és ráérünk, akkor a szüleinket látogatjuk meg az ország másik részében, ha meg otthon tudok maradni, hálás vagyok, hogy végre egy-két nap nem kell kimozdulnom, ráérek kicsit tenni-venni vagy épp csak heverészni és olvasni.

          Ami még nálam utazásként jelentkezik, az az, ha barátnőimet látogatom meg Budapesten évente pár alkalommal – nekem ez mindig nagy élmény, már a társaság miatt is, és nem vagyok pesti, nem ismerem a látnivalókat, helyeket – de erre is fel kell készülnöm pénzügyileg, hogy vonatjegy, helyi közlekedés, stb. – nem két fillér sajnos egyik sem.

          Igazából viszont én annyira soha nem is vágytam utazni – ha annyira fontos lenne, nyilván kiszorítanám rá. Sok ismerősöm van, aki nem takarékoskodik, inkább elutazza a pénzét, mert élményekre vágyik, mindig új helyeket látni, jönni-menni – én nem vagyok ilyen, mindig is inkább befele élő típus voltam. Nekem jobb érzés, ha tudok félretenni, tartalékokat képezni nehezebb időkre, lakásra gyűjteni – én így érzem biztonságban magam.

          • En is ismerek olyan embert aki nem vagyik az utazgatasra, mert jol erzi magat ott ahol el. Az utazas sem should, ha nem vagyik ra valaki, de ha igen akkor tenyleg egy -ket fokkal jobb ma mar a helyzet, foleg annak aki nem Magyarorszagon keresi meg a betevojet. En szeretek utazni, de most kezdek raebredni, hogy itthon ez nem olyan termeszetes, “na ugorjunk el Parizsba” mint amikor kint eltem. Ott egy nap alatt megkerestem egy hosszuhetvegi kiruccanas arat, ithon egy honap alatt keresek majd annyit, ha vegre el tudok helyezkedni valahol, viszont a szamlaim szinte ugyanakkora osszeget tesznek ki. Na jo, nem sirankozom tovabb.

            • De azért közalkalmazottival elugrani Pécsre, Egerbe, Sopronba, a befagyott, csilingelő vagy épp recsegő Balatonhoz, daruvonulásra a Hortobágyra, tiszavirágzásra, az megvalósítható magyar átlagnak is szerintem. ÉS még a Csontváry múzeum is kifizethető.

            • Persze, de itt most a kulfoldre vagyokrol vala szo. Amugy belfoldon is meggondolando, nekem pl. nincs kozalkalmazottim, munkahelyem sem igy bevetelem sem, tehat a dilemma az, hogy szamlak vagy csavargas. Utobbit szivesebben tennem…Az evest mar meg sem emlitem.

          • Ez azoknak szólt, akik utaznának, de az a reflexük, hogy az borzasztó drága, és nem vették észre, hogy 4900 forintból el lehet jutni Milánóba. Nem kell mindenkinek utazni.
            Ugye van tanári vasúti kedvezményed?

            • Van, van, használom is! Azért ez a 4900 elég sarkos, nem tudtam, hogy ilyen olcsón is van. Akkor mindennel együtt egy milánói hétvége olcsóbb lenne egy balatoninál? Ez igen! Most egyébként szervezek a suliban Londonba egy nagyon-nagyon minimál komfortfokozatú, diákoknak való utat, alsó hangon 100.000 ft/7 nap. Nincs előttem, hogy 6-7 év múlva az én gyerekeimnek ki tudjam csengetni.

      • “attól még ma Magyarországon nem mindig jön ki a matek akkor se” — ez nagy mértékben attól függ, mire vagy hajlandó költeni, mire nem. Lecsúszik-e naponta az energiaital, doboz cigi, parkolóhely, hetente a tank benzin, szombati bulizás, havonta a tizenhétezres telefonszámla, multivitamin, kondibérlet, kell-e huszonhárom fokos lakás, takarítónő vagy nem. (Nem.)

        • Szerintem itten nem is ezek a tényezők, hanem inkább a BKV-bérlet, a néptáncóra, úszás, zeneóra, gyerekruha, könyv, internet-előfizetés, a távfűtéses házban akkor is huszonhárom fok van, ha egyesre tekerem, viszont cserébe jó drága. Hajlandó lennék én félretenni sok mindenre, utazásra is, csak egyszerűen nem jön ki. Szerintem én vagyok az átlag alsó-középosztály, ha nálunk van egyáltalán ilyen.

          • Én is ez vagyok – egyik hasonló helyzetű ismerősöm szerint azonban ez már nem alsó-középosztály, hanem felső szegényosztály. Ezen azóta is jókat röhögünk, bár én konkrétan nem szegénynek érzem magunkat – a szegénység egészen máshol kezdődik. Ha be is kell osztani a fizut, nekünk legalább még van mit beosztani. Amúgy szörnyűnek tartom a távfűtést, nagyon durván túlfűtik a lakásokat – azt se értem, minek pl. éjszakára 23 fok.

            • Eléggé OFF, de a távfűtéshez: Amikor albérletben laktunk, egy egész telet kihúztunk úgy, hogy a fűtés a minimumon volt. Sőt, előfordult, hogy éjjel résnyire nyitva hagyott ablaknál aludtunk (mínusz fokokban!), hogy ne legyen olyan fülledt meleg. Na, ez az energiapazarlás!

        • Te ne kutass az én zsebemben, légy oly kedves, bármennyire is egyetértek a nézeteiddel…
          Nem csúszik le az energiaital minden nap, nem megyünk a klozettre is kocsival, nem pofázunk el csilliárdokat telefonon – én járok kettlebellezni, az lehet a ludas valószínűleg. Télen meg konstans 13 fok van a lakásban, tisztelt Adóhivatal.

            • Körbeért, már két válaszodra írtam:) Amúgy én csak azon akadtam fenn az elején, hogy “nincs MENTSÉG” arra, hogy nem utazunk (miért pont arra?). Ami kell, azt ki kell gazdálkodni. Ami nekem gáz az emberek tanult tehetetlenségében és kicsinyességében, az nem az, hogy nem utaznak, hanem, hogy agyilag totyognak egy helyben – például panaszkodnak állandóan, nincs humoruk, nem nagyvonalúak. Ez a gáz, nem önmagában az, hogy nem volt még valaki Padovában.

              • Ez a posztvég az utazásról szólt, erről beszélgettünk a repülőn, hogy milyen sokan mondják, hogy utaznának ők, de milyen drága, mekkora luxusnak tűnik, meg se nézik, mennyibe kerül a fapados, mi meg milyen jól kihoztuk, és még a fiam is világot látott.

                • Igen, e egy berögzült tévhit, hogy utazás=horrordrága. Nem két forint, de már messze nem az a nagy hűha-kategória, mint régebb volt. Nem elérhetetlen.
                  Félig off, nem utazásmitológia, hanem pénz úgy általában: sokszor érzem úgy ilyen ár-érték arányoknál, hogy ránézek valamire, alatta egy nagyobb szám, és nem az jut eszembe, hogy hú de drága (mert az a dolog annyiba kerül, pont, önmagához képest nem drága az), hanem, hogy nem drága ez, ha van annyi pénzed, hogy megvedd. És ha meg akarod venni, akkor az a kérdés, hogy lehet-e rá félretenni, illetve, hogy mennyire fontos.

            • calealenta utolso hsz-re. Akkor velem baj van. En sosem voltam szarrago, sot igen nagylelku vagyok, de mostanaban, sot amikor sok penzzel jottem meg kulfoldrol, akkor is azt lattam, hogy egy-egy cucc milyen iszonyu draga. Ma pl. cipoket neztunk, sima cipo szaz folott. En egyszeruen ugy vagyok ezzel, ha van penzem akkor sem vennek meg valamit ha tul draganak tartom. Ha szerelem akkor igen, de csak jozan hatarokon belul. Par eve talaltam egy csini muszlin (?) bluzt szepek voltak a szinei, de semmi extra. fel aron 28 ezer. Nekem ez tulzasnak tunik. Szoval en nem szivesen caplatok meregdraga boltokban mert eldobom az agyam. (ja es nem Dior, meg chanel szerkokrol beszelek).

  6. Értem én, hogy szerinted így ÉRDEMES élni, és nem így KELL, mégis should-okat, és némi nyomorgatást érzek most (szemrehányást is). Szerintem nem való mindenkinek a dráma, a nagyívű történések, a nagy sztorik, ez a “többre kell vinned az életben”. Az állandó lángolás csak akkor lehetséges, ha van benned valami, amit adhatsz magadból, ami éghet. Ha tök üres vagy, mert már mindent kiszipolyoztak belőled, akkor mi a franc égjen? Az emberek többsége megfigyeléseim alapján csak egy kis nyugit akar, meg némi biztonságérzetet (amit a hétköznapok monotonitása ad meg). Nem MUSZÁJ kezdened valamit magaddal. Lehet egy élet kis volumenű, amiben semmi “nagy” nem történik, és kielégítő. Lehet választani.

    Ha belegondolok, én tizenhat évesen arra vágytam, hogy ne érezzem magam olyan szarul, hogy a halál megnyugtató lehetőségnek tűnjön. Egyáltalán nem volt jövőképem, hogy milyen szeretnék lenni 10 év múlva – csak annyi, hogy ne legyen ilyen szar (meg érezzem magam biztonságban). Ennek érdekében önfejlesztettem, és lelkisegélyeztem magam, és eldöntöttem, hogy semmilyen élményből nem maradok ki, amit felajánl nekem a sors (meg a szervezés). Én vagyok az, aki a pénzét nem házra, és a nyugdíjas éveire spórolja, hanem utazásra (szeretek repülni), aki akkor jár színházba, moziba, étterembe, biliárdozni, sportolni amikor kedve támad, és ehhez kurvajó társasága is van (mert ilyen mázlista). Érdekes hobbijai vannak, havonta kipróbálhat egy új dolgot, és hetente kétszer spontán (kötelező jelleggel). Szép helyen lakom, és a munkám is érdekes. Úgy gondolom, hogy nekem nagyon jó, és nagyon szerencsés vagyok (és évekig nagyon jól bevált ez az életstílus).

    De az utóbbi hónapokban már megint szarul érzem magam, szorongok és félek, és azt veszem észre, hogy hiába az élmény, a társaság, az csak leszívja az életerőm, nem feltölti. Úgy érzem iszonyatos tempóban száguld az idő, én meg nem tudok elmozdulni sehova, egy helyben vesztegelek, de elmélyedni nincs időm. Már megint ott tartok, hogy fogcsikorgatva tolom a hétköznapokat. Pörög minden, én meg le vagyok maradva lelkileg, szellemileg. Annyi mindent kéne csinálni, én meg csak ülök itt egy helyben, és arra vágyom, hogy nyugi legyen egy kicsit (éppen nyaralok “itthon” a lelkileg bántalmazó apámmal, meg Feldmárt olvasok, egyik sem léleksimizős, szóval szar döntés volt hazajönni, szorongásomat csak fokozta).

    Ott tartok, hogy megint törzsfejlődni kéne valahova, de még nem találtam ki, mitől lenne nemszar. Most figyelek, és várok. Csudijó.

    • Mondjuk tenyleg akadnak olyanok, akik nyafognak, hogy mennyire utaznanak az anyagi keret is meg lenne ra, de arra hivatkoznak, hogy draga. ismeroseimet meghivtam ugy, hogy csak a repjegyet kellett megvasarolniuk, szallas es teljes ellatast vallaltam, de igy is csak ketten jottek el a sokbol. Azt gyanitom, hogy ilyenkor csak a nyafogas esik jol valojaban nem is akarnak utazni, de legalabbis nem nagyon.

    • Sajnálom, hogy rosszul érzed magad – nekem is nagyon ismerős, hogy hazajövök a szülőkhöz, és stresszesebb itthon a családdal, mintha maradtam volna a magam négy fala között…

      “Szerintem nem való mindenkinek a dráma, a nagyívű történések, a nagy sztorik, ez a “többre kell vinned az életben”” – igen, én is így vagyok ezzel. Nekem se való, és én is az az ember vagyok, aki csak egy kis nyugira és biztonságérzetre vágyik. A lángolással, lobogással a mindennapokban nem tudok mit kezdeni, hiszen a mindennapokban nagyon is észnél kell lenni, állandóan figyelni, reagálni, problémás helyzeteket megoldani – nekem ehhez az kell, hogy a háttér nyugodt, békés, kiszámítható legyen. Fontos, hogy legyen bennem lelkesedés, a munkám iránti szeretet, ami lendületet és erőt ad, de mindez inkább tartós és masszív legyen, ne hullámvasút és futótűz. Én így tudok kreatív és termékeny lenni, így tudok virágozni – a lángolásos szerelmek meg társaik, ha jól emlékszem milyenek voltak, kibillentenek az egyensúlyomból, rendezetlenséget okoznak a lelkiállapotomban, minden összedől, széthullik – nem tudok úgy értelmesen élni, produktív és hatékony lenni. Szeretnék csendes, békés, munkás életet, amiben nem történik semmi nagy volumenű és nincsenek nagy drámák – csak valahol félek, hogy hamarosan ez is luxus lesz…

      • Arita, ezek az emberek őrületes hiányokról, elfásulásról számoltak be. Várják és áhítják a szépet, szenvednek nélküle, csak vonakodnak megfizetni az árát, meg talán nem elég önismerettel, belső erővel mennek bele. Szerintem nekik nem adatott meg az az elégedettség és boldogság sem, amiről te írsz. Én egyébként szeretem a határhelyzeteket is, és nem omlok össze bennük, talán ez olyan művészlélek-sajátosság. Függőségeim viszont nincsenek.

        • Az a gondom talán, hogy a felnőtt életemben soha nem voltak jelen őrületes hiányok – valamiért mindig úgy alakult, hogy ha egy helyzetben vagy egy helyen elkezdtem nem jól érezni magam, és készen álltam a lelépésre, akkor szinte azonnal nyílt valahol egy másik ajtó – soha nem kellett extra kockázatot vállalnom, vagy nagyon látványos, őrült lépést tennem azért, hogy jobb legyen. Ha valamit nagyon vártam és áhítottam, akkor előbb-utóbb meglett rá a lehetőség – igazából azt volt a legnehezebb kitalálni, hogy mit szeretnék. Amint ez megvolt, minden természetesen, szinte magától jött, én meg csak léptem egyik kőről a másikra.

          Ez persze most csak munkahelyi dolgokra vonatkozik, a párkapcsolati helyzetem olyan extrém, hogy 34 évesen még mindig nincs első kézből való élményem a kapcsolat megromlásáról, bántalmazásról, szakításról vagy válásról, így fogalmam sincs, hogy egy ilyen szituációban mit lépnék. Anyám ugye, lépett anno, valóban önismeret és józan ész nélkül, és majdnem beledöglött velünk együtt, szóval én különlegesen óvatos lennék ebben a kérdésben.

          Függőség – nagyon örülök, hogy nekem sincs.

    • Nem erről beszélek: “többre kell vinned az életben”, állandó lángolás
      Hanem erről: meg nem alkuvás, hit, kockázatvállalás, keresés, nagystílű érzelmek, közhelyes letargia (“a pasik mind szemetek”, “jó nekem így”, “nem létezik szerelem”) kerülése. Szerintem ezekről kár lemaradni.
      És miért? Mert én olyan nagyon boldog vagyok? Nem vagyok nagyon boldog. Viszont erős vagyok, és így könnyebb a nehéz is. És körülnézek, és látom, milyen mentális állapotban vannak emberek, és mennyi energia és öröm reked bennük.

      • Hát ez mondjuk nem jutott eszembe, pedig igazad van. Én is csak az érzéseimet írtam le, és azok most elég szarok, és elhomályosítják a látásom, és megértésem. Mondjuk miután kiírtam magamból a bánatom, és megkönnyebbülve végigolvastam újra a bejegyzést, már látom azt az értelmezést is, amit fentebb leírtál nekem.

    • “Az emberek többsége megfigyeléseim alapján csak egy kis nyugit akar, meg némi biztonságérzetet (amit a hétköznapok monotonitása ad meg).” Alkati kérdés is. Szerintem engem pici kisebbség olvas, akikben hozzám hasonlóan nagy a teljességigény. Nem tudom, mi van a többséggel, nem szeretnék úgy élni, ahogy a többség él.

      • Én egyre inkább úgy érzem, hogy korai vágyaimmal ellentétben inkább kispolgár lennék. Legalábbis idealizálom azt. Vagy ez lenne a lemondás, a beletörődés? Mindenesetre néha olyan jó lenne csak egy kis nyugalom, harmónikus családi élet. Nyaralás nyáron, viszonylag jól fizető munka évközben. Két gyerek, kisfiú kislány. És 20 kilóval kevesebb test.
        Máskor persze megijedek, mert a “nyugalom” szó azonos az “unalommal” a szótáramban, és ezért félek a megnyugvástól. De akkor ebben a nyomasztó feszültségben fogom leélni az életemet?

        (Ma megint meghallgattam azt a véleményt, hogy a nőnek az a jó, ha rábízza magát a férfire, akkor kerül a helyére. Nagyon nagy hatással vannak rám ezek a mondatok, mert nem vagyok jól, és ezért minden olyan megoldás, ami boldogsággal,-vagy legalábbis kisebb szenvedéssel-, kecsegtet, rendkívül vonzó. Viszont ha a tanácsadónak van igaza, akkor a blognak nincs. Vagy hogy van ez?)

    • “Ha belegondolok, én tizenhat évesen arra vágytam, hogy ne érezzem magam olyan szarul, hogy a halál megnyugtató lehetőségnek tűnjön. Egyáltalán nem volt jövőképem, hogy milyen szeretnék lenni 10 év múlva – csak annyi, hogy ne legyen ilyen szar (meg érezzem magam biztonságban).” Ugyanezt éltem át én is, sőt, később is. Se szerelmileg, se anyagilag, se pályaválasztásilag, se családilag nem volt jövőképem, csak egyet tudtam: hogy tiszta akarok maradni, biciklizni, poénos dolgokat csinálni, nem engedni talmiságnak, multinak, rossz alkuknak.

  7. Mostanában jöttem rá,hogy megengedhetek magamnak dolgokat, és nem kell többé spórolva kuporgatnom. Ha el szeretnék valahova jutni, és ügyesen megszervezem, simán összejön. Így jutottam ki Dániába, Horvátországba, és így fogok az Egyesült Királyságba, Baltikumba, Lengyelországba. És nemcsak külföldre, de belföldre is! Hisz annyi remek hely van itt is, csak győzzek választani.

  8. Nekem meg azt kell megtanulni,hogy ne sajnáljam magamtól, amit megengedhetek magamnak. Hogy ne sajnáljak beülni egy kávéházba, néha étterembe, hogyha úgy hozza a történés, akkor taxiba (van autóm – ezért szívom a fogam a taxira) stb. Hogy igenis van rá keretem szerencsére, akkor ne legyen rossz érzésem, ha megteszem. Mivel gyerekkoromban ez nagy luxusnak szákmított (étteremben pl. felnőttként voltam először), eleinte mindig lelkiismeretfurdalásom volt, hogy szórom a pénzt. Pár éve tanulom, hogy nem, ez nem pénzszórás. Élvezem, szeretem, feltölt, de olykor még mindig van valami halvány szorongás a nyomában. A 9 évesemnek szerencsére nincs, ő felhőtlenül örül ezeknek, van, hogy kéri, szereti ő is.
    Az utazás nagy szerelem. Akár belföld, akár külföld. Leginkább vonattal, olcsó szállásokon. (Érdekes, ehhez soha, semmilyen jajistenemnemjárnekem érzés nem társult.) A fiamat is megfertőztem, pici korától jön velem, szereti, imád utazni ő is.
    Kedves Éva! Inspirálóak az írásaid, mégha néha nem is értek egyet azzal, amit írsz. De mindenképp szemnyitogatóak, fájón szembenézők, ugyanakkor nagyon felszabadítóak. Köszönöm!

    • Szia, az a jó, hogy itt vagy, olvasol, megszólaltál. Nem kell egyetérteni, semmi ilyen elvárás nincs! De érteni, az hasznos, elfogadni, hogy én ebben az élethelyzetben, ilyen előzménnyel és alkattal így látom. És ha már vita, érvelni sem árt.

  9. Ma futottam bele egy kijelentésbe: Hiányolni csak azt lehet, amit megismertünk. A meg nem ismert dolgok elvesztése nem fájdalmas, nem vált ki hiányérzetet sem. (Mondjuk hozzátenném, ha valamit nem ismerek, nem veszíthetem el, max kihagyom). Mit gondoltok erről?

    • Szerintem az emberi lélek sajátosságából következik, hogy van homályos és lényegében univerzális igénye is, valamire, amit nem ért, de aminek a hiánya kínozza, és egyszer csak ráismer: igen, ez az, ez a katarzis, a szabadság, az igazi felszabadultság, a bélszín, a jó szex, úristen, hogy élhettem eddig enélkül.

      • Nekem az a tapasztalatom, hogy utána már nem is tudsz nélküle élni. Mármint nem tehetsz úgy, mintha nem ismerted volna meg azt az új érzést, dolgot, élményt stb. és nem élhetsz úgy, mint korábban. Olyan, mint amikor bekerül a kavics a cipődbe és onnantól kezdve nyomja a lábad. 🙂

        • De igen, rádzuhan a teljesség, áhítod, hívtad, akartad, és nem fér beléd mégsem, erő kéne hozzá, és akkor masszív hipnózissal, öncsalással képes vagy elhitetni magaddal, hogy jó lesz nekem úgy is. Így lesz belőle múló szédület, kaland, amivel csak a zűr van. Sokan csinálják.

          • Elhiszem, hogy sokan visszatáncolnak a megszokottba, könnyebbnek tűnik, rövidtávon legalábbis. Hosszú távon viszont borzasztó romboló, én már nem tudnék beletörődni, bár szerintem ez személyiségfüggő is. Mindig ott lenne bennem, hogy “mi lett volna ha”. Láttátok “A szabadság útjai” c. filmet? Pont erről szól, én libabőrös lettem tőle. 🙂

    • Nekem az is tud hiányozni amit nem ismerek,mert nagyon el tudom képzelni milyen lehet..étel, ital, hangulat amiről olvasok..de nem úgy hiányzik…hogy rossz, hanem de jóóó lehet. Látod, olvasol ..pl. a doveri fehér sziklákról..megjelenik előtted…szép lehet, aztán egyszer tényleg ott van az orrod előtt. Nem hiányzott egy pillanatig sem, de csodálatos volt. Olvasod a Diadalív árnyékában-t és ugyebár Calvadost isznak állandóan és elképzeled milyen, mész utána, hogy megkóstolhasd,,,de ezek ilyen bizsergető hiányok, nem fájóak.

      • Az elképzeléssel nem áll fenn annak veszélye, hogy innen-onnan összeszedett, kitalált részletekből ideált gyúrunk, amit a valóság sosem lesz képes überelni? Nem fordulhatnak ilyenkor elő nagy csalódások, hogy valaki képzelt valamit valamilyennek, aztán amikor megtörténik vele, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit magában már többször is lekottázott? Mindig csak sikersztorik vannak, amikor a valóság rátesz egy lapáttal, jé, ez még olyanabb is lehet, mint amilyennek hittem? Vagy egyből jön a magyarázat, akinek rossz lesz a tapasztalat, valamit nem jól csinált, már pedig a vágyaknak van igaza…? Az éremnek nem két oldala van?

        • “Nem fordulhatnak ilyenkor elő nagy csalódások, hogy valaki képzelt valamit valamilyennek, aztán amikor megtörténik vele, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit magában már többször is lekottázott?”

          De, van ilyen.
          Meg olyan is van, hogy nagyon akarsz valamit, és mire megkapod, akkorra már nem is kell.
          Vagy mindegy, hogy van-e, vagy nincs.
          Hidegen hagy.
          Szerintem nem minden tervezhető, az élet nagyja igen, de van, ami nem.
          Nekem nehéz volt belenyugodni ebbe, nem azért, mert rosszat kaptam váratlanul, mert azt is, de sok jót is, ez is igaz.
          Azért volt nehéz, mert tervezős vagyok.
          Nem lehet, szerintem, lekottázni.
          Vagy lesz, vagy nem.
          Nem csak rajtunk múlik.

      • A Calvados! Sose olvastam a Diadalív árnyékában-t, de egy bulin áhítattal szolgáltak ki Calvadosszal, mert hogy a könyvben folyton azt isznak. Borzalmas íze volt, és akkor jöttem rá, hogy csak akkor érezném finomnak, ha olvastam volna. Ez milyen hermeneutikai kérdéseket feszeget?

    • “Hiányolni csak azt lehet, amit megismertünk. A meg nem ismert dolgok elvesztése nem fájdalmas, nem vált ki hiányérzetet sem.”
      Szerintem ez nem igaz.
      Mármint az idézet, amit olvastál hamis, nem úgy értem, hogy nincs igazad.
      Van, hogy hiányzik valami, és nem tudod, hogy mi, de rossz minden, forogsz ide-oda az életedben, de semmi se jó.
      Nekem volt ilyen.
      És akkor jön valami, vagy valaki és bevillan, hogy ez hiányzott.
      És onnantól nyugodtan alszol, mert megvan amit kerestél.
      Csak nem tudtad, hogy azt keresed, mert nem is tudtál arról, hogy létezik.

      • Például a “nő nem ember” közösségekben élő nőkről sem hiszem, hogy ne hiányozna nekik valami, bár persze nyilván nem fáj nekik annyira, mint ha tudnák, hogy lehet másképp is élni.

        • Egyetértek, én se hiszem, hogy ne hiányozna.
          Ha nincs méltósága, se tisztelet felé, az ledarálja bárki lelkét.
          Akkor úgy hal meg, hogy nem tudta, mitől volt boldogtalan.
          Szegény!

          • Épp tegnap beszélgettünk egy lányról, aki egész életében szararcokkal volt kapcsolatban, és mindegyikbe halálosan szerelmes volt, állandó megaláztatások között. Aki nem alázza, az neki nem is férfi (naná, hogy gyerekkori trauma van mögötte). Nyilván hiányzik neki valami, attól, hogy nem tudja megfogalmazni.

    • Erről nagyon sokat tudnék írni, mondani. Ha belegondolsz kicsit, rájössz, mennyire nem így van, ez egy álbölcsesség. Minden szinten.

  10. Az utazás luxus a magyar emberek nagyobbik hányadának. Ez van. A belföldi is, a külföldi is. És még csak nem is azokról beszélek, akiknek konkrét élelmezési problémájuk van hó végen, csak olyanokat kell eldönteni, hogy vehetek-e mindkét gyereknek bőrcipőt, vagy jó lesz a kínai. Vagy lemondjam-e az internet- előfizetésemet, vagy ennyi azért mégis jár nekem is. Most mondhatom, hogy én ilyen-olyan okok miatt nem küzdök ilyen problémákkal, és tényleg nem, de hozta úgy az élet, hogy amikor már azt gondoltam, ez nem volt és nem is lehet az én játszóterem, majdnem az lett, és rájöttem, ezt nem érdem szerint osztogatják.

    • Nem értem ezt a jelenséget. Tudom, hogy nehéz az élet, én is telesírhatnám ám az ismerősök vállát meg a netet is, hogy milyen nehéz tanári diplomával, özvegyen, három gyerekkel egyedül. Ehelyett azonban inkább felemeltem a seggem, összekaptam magam, megnéztem, mennyi az annyi, és igyekeztem felelősen dönteni, sokat dolgozni, jó életet biztosítani, ami hangulatot, programokat, emberi útravalót, szemléletet, egészséges életet is jelent, nem csak anyagiakat.

      Én ezt az itt jelen levő olvasóknak írom, kb. tudom, kik ők, és nem a legelesettebbekről van szó.

      Ti amúgy ilyen “a magyar helyzet” hozzászólásokkal elárasztjátok az életmód- és luxusblogokat is, vagy csak engem tiszteltek meg ezzel? Ki mondta, hogy megengedheti magának az emberek többsége, amit én? Három gyereket, egyáltalán? Zöldövezeti lakást hatalmas kerttel? Nem.

      • De szépeket bírsz pedig (máskor) a többieket leszóló selfmade szuperemberekről írni, hogy azok mekkora bántalmazók, és igenis Értsék Meg a másik életét, mert az a másiknak az élete. Aztán kifogásozol egy jót, gyakorlatilag mindenre, ami nem érdekel.
        Ez meg, hogy nem a _leg_elesettebbek kommentelnek ide (nyilván), a másik terelés, mert ettől még állhat az ember szarul, és erre nem az az instant válasz, hogy ne igyá kólát és kapdösszemagad. Nyilván nem szabad forgácsolni az energiát mindenféle méltatlan gigyigagyi szarságokra (így a pénzt sem), de ez alap, nyilvánvaló (kellene hogy legyen), és nem magyarázat mindenre.

        • Én nem vagyok szelf méd, hanem hálás vagyok, tudatos és erős. És tökre megértem a mások életét, de szeretnék motiválni, épp mert régen én se értettem, más hogy hozza össze az utazását. És néha erős szavakkal teszem. Mert tényleg nagyobbrészt szemlélet és döntés kérdése. És nem valami Maldív-szigetekről van itt szó.
          “erre nem az az instant válasz, hogy ne igyá kólát és kapdösszemagad” — ilyet meg nem írtam sehol, senkit semmire nem szólítottam fel, nem írtam kifogásokról, magamról írtam, és nem hiszem, ezért nem is írtam, hogy ez a magyarázat mindenre. Viselkedéseket, attitűdöket elemeztem a blogomon, ha szabad. Nem vagyok a dadátok, coach-otok, pszichológusotok.
          Téged eltalált valami, és most haragszol, azt hiszem.

          • Közben válaszoltam az előzőre.
            Eltalált, mert én kaptam meg, hogy osszam be a pénzt, miközben dupla pulcsiban ülök az albérletben stb. Azaz pont nem arról van szó, hogy szórom a pénzt baromságokra – bár nyilván minél tudatosabban, értelemsebben tervezek, annál kevesebb az ilyen fajta probléma.

              • Értem, nem hisztiből írtam ezt, csak mondom, hogy frankón 13 fok van nálunk:)) De valóban nem a legszerencsétlenebb emberek vagyunk, sőt egyébként ami kell, az van. Az utóbbi időben szedtem össze, hogy miért jó az életem. Esélytelen meg pláne nem vagyok.

    • Érdekes amúgy, hogy mindenki azt magyarázza meg, ami neki van, hogy de hát az nélkülözhetetlen (internet, nyaraló, autó, cigi, multivitamin, tévéelőfizetés, magániskola). Nincs ezzel baj, csak az a baj, amikor másokat, akik máshogy élnek és más a fogyasztói kosaruk, kritizálnak. Pontosan tudom, hogy mások máshogy élnek. Én is éltem úgy. Emellett én egész soráról lemondtam azoknak a dolgoknak, ami meg másoknak van, alapvető dolgokról. És itt nem arról van szó, hogy mindig beszámolok arról, hogy bebebeeee, nekem mire telt, és provokállak titeket, hogy nektek miért nem, hanem az örömről van szó, szemléletről, stílusról, preferenciáról, kultúráról, a döntés lehetőségéről, meg arról, hogy mit adok át ezzel a gyerekemnek. Ötezer és ötvenezer örömteli elköltéséről van szó a (remélem) hozzám hasonlók körében. És arról, hogy ez nem csak pénz kérdése, hanem attitűdé is, meg élethelyzeté (csak egyedül döntő felnőttként vagy velem rezdülő partnerrel dönthetek úgy, hogy elugrok Milánóba, morgós, spúr, tőlem a jót sajnáló partnerrel, beszólogató anyóssal nem — itt is lesz valami, amit érdemes megpiszkálni). Megdöbbent, milyen reakciókat kapok. Pedig ami igazi hűbazmeg luxus, az a hat spanyol nap volt, akkor mégse jöttek ilyenek.

      • És egy kicsit az acsarkodók, kajánok, sandák idegesítéséről is szó van. Ez hülyén hangzik, de ti nem láttátok az előzményeket: olyan sokan és olyan agresszívan kívántak nekem rosszat, hogy bukjak el, szívjam meg, szűnjön meg vagy fulladjon érdektelenségbe a blog, leplezzenek le, pereljenek be, őrüljek meg, bántsanak, szegényedjek el, utáljanak a gyerekeim, zülljenek el, tanuljam meg… Hát bekaphatjátok az összes faszomat, sunyi leskelődők.

    • Soha, senki nem mondta, hogy az élet, a nagy betűs, igazságos. De, hogy kinek mire és miért és hogyan telik, azt külső szemlélőnek se lehetősége, se joga megvizsgálni. Főleg nem ebben a szomorú sorsú országban.

      • Ott a pont. Ez itt az én bajom, nem az, hogy ki hogyan él és mije van. Tök jó Éva hozzáállása, nézetei, ahogy szervezi az életét, le a kalap, és általánosságban tök igaza van – viszont akkor kicsit bután nézek, mikor pl engem basz le, hogy ne igyak energiaitalt, és akkor majd tudok utazni (ha akarok épp, ha nem). Miközben nyilván van itt egy zsák leskelődő majom, aki tényleg a lehető legrosszabbat látja bele az ő minden megmozdulásába, irigyli, megfojtaná egy kanál vízben – és ezeknek az emberek valóban az apjukfaszát, miért nem találnak ki valami értelmesebb hobbit?

        • “mikor pl engem basz le, hogy ne igyak energiaitalt”
          Te figyelj, ezt komolyan gondolod?
          Téged? Lebaszlak?
          Mi vagyok én, osztályfőnök?
          Honnan tudnám, hogy energiaitalt iszol?
          Én ezt zavaros, nem jó olvasói viselkedésnek érzem. Légyszi, ne. Ne így. Gondold át. Maradj szuverén. Hidd el, nem ellened írok. Azért, mert eltalál, amikor megfogalmazok valamit, még nem baszlak le, és nem jogos a bután nézés, a düh meg (ami másoktól jön) és a magyarázkodás (szintén) sem.
          És nem kell utaznod, ha nem akarsz. De azt beláthatod, hogy mindannyian egy csomó hülyeségre basszuk el a százasokat, ötszázasokat, ötezreseket, aztán meg nyávogunk, kényszerekre hivatkozunk és másokra mutogatunk.
          Nos, én is hülyeségekre költök sokszor, DE nem nyavalygok, hanem amit igazán akarok, arra összeszedem a lét. Ez a nagy titok. Nevezhetjük tudatosságnak is. Nekem sem ment zsebből, hanem részletekben ment, és spórolás és trükkök árán.
          Sokaknak erőt ad ez a szemlélet, és nem frusztrációt, és szeretném, ha az olyanok olvasnák a blogot, nem az önsajnálók, a dühösek, az irigy leskelődők meg azok, akik valahogy azt várják, oldja meg a blog az életüket, aztán rám haragszanak. Te egyik se vagy, de szerintem nem jó, hogy ennyire engeded, hogy hasson. Tán nem kéne ekkora elvárásokkal lenni irántam.
          (Egyébként nem hibáztatom őket, akik azt várják, oldja meg a blog az életüket, nem mondom, hogy nekik kellene akarni, és akkor sikerülne. Nem biztos. Van, amit nem lehet megoldani, se saját erő, se szerencse, se másik ember, se terápia, se blog nem segít. De nem kéne akkor sem azokra haragudni, akiknek sikerült.)

          • Oké, ne haragudj, azért kommenteltem annyit ehhez a poszthoz, hogy valahogy kirajzolódjon, hogy gondolkozva olvasok, és ennek a mellékterméke pl a kötözködés is.
            Az tök igaz, hogy a sok szirszar helyett valami egy darab frankó dolgot is lehet venni (akár repjegyet is, vagy valami olyat, ami nem is tárgy), Kajában is, annak barátja vagyok, hogy ne egy zsák vackot vegyek, ami két perc alatt megemésztődik, lerakódik és nesze semmi, hanem olyat, ami tényleg kaja. Pont azért, mert lehet spórolni ezen is, de nem kicsinyesség meg fillérezés.
            A nyavalygás a másik, dagonyázni abban, hogy jajderossz, a legnagyobb butaság, ha megoldható problémákról beszélünk (lásd nincs pénz valami olyanra, ami egyáltalán nem horror ár, csak épp nem is olcsó). Tehát nem is arról van szó szerintem, hogy ki mire költ, hanem, hogy hogyan áll mindehhez hozzá. A fillérezést mega nyavalygást én se szeretem, mert egyhelyben topogás, energiapacsálás, méltatlan, és még unalmas is.

  11. Nem, ne szégyenkezz. Én se szégyenkezem. De attól még tényleg nem feltétlenül érdem kérdés, hogy elröppenhetek-e egy hosszú hétvégére valahová. Szóval értem, hogy van olyan, hogy valaki akar és nem tud. Másrészt nem kommentelgetek akárhová. Sőt, csak ide, mert érdekes, és érdemes olvasni. Legalábbis nekem.

    Egyébként én az utolsó pénzén is utazós vagyok, de megértem azt is, aki utolsó pénzén szebb kanapét vagy több könyvet vesz.

    • Én nem mondtam, hogy érdemé, de azt igen, hogy részben attitűdé és élethelyzeté, belső korlátoké is.
      Szerintem a tudatosság segít, én most lemondtam egy-két kedvtelésemről, meg a drága fodrászomról, például, nem járok cukrászdába a gyerekekkel egyáltalán, ami pedig rendszeres program volt, nem taxizom, nem fizettem elő a Magyar Narancsot, és elvállaltam rosszabbul fizető munkákat is. De itt nem lesz válasz arra, hogy miből lehet egy utazást kihozni, ha nincs. Lehet, hogy a “nincs mentség” megfogalmazás volt provokatív.

  12. Érdekes, mennyire időben, megint. Most én is épp megtorpantam, fontolgattam, hogy visszatérek, mert biztosan hiába kergetem az álmaimat, sosem jön el, amire vágyom, hát ideje lenne megelégedni… A legérdekesebb, mennyire-mennyire türelmetlenek, hamariak vagyunk néha. Kapkodunk, minden kell, de rögtön azonnal. Ha nem jön: talán hiába várjuk. Maradni, az se jó, menni egyedül a hidegben, az is túl nehéz. Hát hogyan tovább…?

    Szeretnék végre nem kapkodni, hanem időt adni a józan gondolatoknak és igaz érzéseknek. Szeretném megtalálni igazi önmagam. Miért van az, hogy ehhez mélységes mély egyedüllét kell?? Miért ennyire fájdalmas? Annyira nem látom még a végét. Félelmetes, ennyire nem látni előre semmit. De dönteni mégis kell.

    És folyton Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból c. filmje jár a fejemben…. 🙂

  13. Utazni? Minek?
    Ugyanaz a fekete köd vesz körül, ugyanazok a kényszergondolatok, ugyanúgy várom a végét. Még pénz is lenne talán rá. Vagy telekocsi és kócsszörfing. Vagy akármi. Buli is lehetne. Most éppen nincs, aki eljönne, de neten biztos találnék társaságot. Még talán szexpartnert is.
    Minek?
    Elmúlik az is, vége lesz. Költözzek el? Hova? Ott jobb lesz? És ha nem? Vegyek szép ruhákat? Minek? Kövér vagyok. Majd ha lefogytam. De nem fogyok le, mert csak zabálok, nem diétázom, nem sportolok. Miért nem? Mert nincs motiváció. Meg lusta vagyok.
    Párizs is ronda, esős, büdös, multikulti és borzalmasan uncsi. A kávézók, a metró, a turistalátványoságok, minden, amit úgy szerettem. Szerintem Budapestet is unnám. Mindegy, hogy melyik városban körözök zokogva, rejtőzködve.
    Van pszichológusom és coachom is. Meg meditálni is járok néha. Meg van munkám, akár jó is lehetne. Legalábbis lenne egy fejlődési irány. És tanulhatnék komolyabban franciául, hogy kezdhessek valamit magammal. Vagy visszajöhetnék Magyarországra. Minek is?

    Mi ez az egész? Önsajnáltatlás megint? Súlyos pszichés zavar? Visszaesés?
    Vagy a vég kezdete?
    Visszaolvastam néhány régebbi hozzászólásomat, és megdöbbentő, hogy hónapok, sőt évek óta ugyanazokat a köröket futom. Csoda, hogy nem unjátok még, én már nagyon unom.

    Nincs íze már a kávénak sem.

    • Én sem élveztem régen. Kísér mindenhová a felleg, nem hatott át a világ, egóm börtönében vergődtem. Alig emlékszem helyekrem élményekre, rágódtam ott is.

      Te figyelj, mi nagyon hasonló alkatok vagyunk ám. Az emberi psziché bámulatra méltóan rugalmas. Az én ujjongásomban a kontraszt is benne van: milyen volt régen, és milyen most, istenem, lehullott a hályog, eltakarodott a szégyen, van erő, nem omlok össze, látok,érzek, lüktetek, fontosnak érzem az életem, szeretek, szeretnek.

      • azt hittem, csak a memóriámmal van a baj, de most jöttem rá, hogy azért nem maradt meg bennem sokminden, mert a saját félelmeim, a mit-gondolnak-most-rólam-mások teljes mértékben lefoglalt. döbbenet!!!!!!! :O

      • Hát ugyanez. Van olyan utazásom, ami teljesen kiesett. Általában arra emlékszem, hogy hogyan éreztem magam (szarul), de konkrét helyekre, hogy hol jártam, arra nem. Őrület, hogy mennyire más tiszta fejjel utazni. Még a levegő összetételére is emlékszem, molekuláris szinten.

    • jajajajjj…de szívesen mondanék valamit, amitől jobb neked..Talán erőt kívánok a felálláshoz, úgy tűnik, abból van kevés. Ölellek.

      • Ma pl. megint megkaptam azt (nem rossz embertől, csak nagyon másképp gondolkodótól), hogy én most már szültem, nekem a gyerek érdekeit kell a magamé elé helyeznem, és a gyereknek nem lenne jó, ha szétmennénk. A párom a gyereknek jó apja, nem iszik, nem ver, sőt eltart, csak boldogtalan vagyok mellette. Persze lehet, hogy boldogtalan lennék nélküle is, sőt ez valószínűsíthető. De mennyire jön belőlem a boldogtalanság, és mennyire a helyzetemből?
        Egyébként pedig szervezési, egzisztenciális és érzelmi okai is vannak, hogy maradok. Vagy társfüggő vagyok, vagy még mindig hiszek abban, hogy ez a hajdani nagy szerelem valamennyire rekonstruálható. Vagy egyszerűen lusta vagyok és gyáva. Vagy pszichés betegségem által megbénított.
        Vagy mindez együtt egyszerre.

        • “a gyereknek nem lenne jó, ha szétmennénk. A párom a gyereknek jó apja, nem iszik, nem ver, sőt eltart, csak boldogtalan vagyok mellette.”
          Hát a gyereknek miért is érdeke, hogy a boldogtalan anyját lássa? Agyamra megy ez, hogy a gyereknek nem érdeke. Nyilván egy igazán jól működő párkapcsolatban élő szülői pár a legjobb neki, de ha az nincs, akkor az együtt maradás egyáltalán nem biztos, hogy jó opció.

    • Borderline, én azt hiszem megértelek – néha túl jól is értelek. Nagyon sokáig, és nagyon sokszor éreztem így magam alkalomadtán most is vannak sötétebb időszakaim. Ha úgy érezd, neked jó, hogy kiírod magadból, akkor írd le – én nem unom, mindig elolvasom a kommentjeidet.

    • Mindig szívesen olvasom a kommentjeidet – ahogy Kuvikét is. Nem, azt nem mondom, hogy örömmel, hiszen együtt érzek veled, veletek, de valami olyasmit érzek, amit Lucerna ír. Kíváncsi vagyok, figyelek, nem unom.

  14. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s