én már nem változom

Közzétéve Szerző:

Olvassuk, hogy az első évek élményei meghatározóak a gyermeki psziché fejlődésében. Minden eldől az első három évben, akkor rakódnak le a később mozdíthatatlan alapok, és a legdurvább traumák is ekkor történnek: fekhet majd évekig a terapeuta kanapéján. Ami ekkor nincs, ami ekkor sérül, az később alig pótolható, gyógyítható. Érzelmileg, mentálisan, idegrendszerileg is szenzitív időszak ez.

Olvassuk, hogy a személyiség szerkezete nem változik már hét/huszonkét/harminc éves kor után. Apróbb változások történnek csak, a temperamentum, az alapattitűd, az elemi működésmódok már megszilárdultak. Nincsen remény, nincsen remény.

Lustuló, kényelmesedő elménk kifogásokat keres. Negyvenes ismerősünk inkább nem vág már bele pályamódosításba, költözésbe, nyelvtanulásba, neki már jó lesz úgy. Egyébként lehet, hogy tényleg jó úgy neki, de akkor miért olyan savanyú a képe?

Elrontottuk az életünket, és jól jönnek a konyhapszichológiai magyarázatok, hogy megválaszoljuk a kérdést: ha ennyire rossz, akkor miért nem csinálsz valamit? Vén fejjel kezdjem újra? Feladjam az identitásom? Már nincsenek fordulatok az életben.

De hiszen ezek az emberek ragaszkodnak a szaraikhoz! Jól érzik magukat benne! Pedig vannak új impulzusok, sőt, ömlenek. Fel-felrémlik néha a Más képzete, olykor nagy kérdéseket tesz fel az élet, jelzi az Úristen: itt a perc. És nem csak átsuhanó gondolat ez, hanem sürgető igény: másképpen volna jó élni, mert azzal a saját életük mérlege, az életminőségük is javulhatna. Gyarapodna a nagy Lista, amelyet ír valaki a mindenségben arról, ami érték, és enyhülne az univerzum kínja. De ami ismerős, az erősebb, mégis. A Volt Van, és kinyírja a Leszt.

Mert a változásnak ára van. Erőfeszítés, részkudarcok, konfliktus a szeretteinkkel. Döbbent ismerősök. Teljesen kivetkőzött magából, mondják arra, akinek megváltoznak a körvonalai, és így már nem illik a többi puzzledarab közé.

Mert én már nem változom és nem változtatok. Már késő. Elkeserítő ez, ugyanakkor remek önigazolás: úgyis mindegy. Maradhatok a szaromban.

Nem a levegőbe beszélek. Nagyok az én kínjaim is. Volt olyan változás, ami gyengéden, lassan történt meg, például most már nem kérdés, hogy lefutom a magamét, nem eszem bánat és nem tagadom meg magamtól mindazt, aminek hiányától korábban oly rusnyának éreztem magam. Visszanéz a tükörképem. De nem minden folyamat gyengéd, életem más jelenségein most — az utóbbi tíz, hét évben, szűkebben két hónapja — kezdtem elgondolkodni, most mentem neki vassal, vérrel, vencsellővel makacsul torz működésmódjaimnak, amelyek nélkül nekem jobb lenne. Van segítség, vannak módszerek, van akarat és van remény. Meló is van vele.

Nem, nem a csalódások hozták ezt, hanem a saját elégedetlenségem önmagammal, annak a megsejtése, hogy lehet ez még sokkal jobb is. Hát akkor legyen! De nem azért, mert kudarcot vallottam. Hogy emberek jönnek-mennek, átrohannak az életemen, hogy fontos kapcsolatok hirtelen elsisteregnek és a pernye marad csak belőlük,hogy ítélnek azok, akik fölött én soha nem ítéltem, azt már természetesnek veszem, főleg a mamamis évek óta, és még intenzívebben a blogom óta. Még azt is természetesnek tartom, hogy az én szerepem mindig az, hogy katalizáljak folyamatokat, ráébresszem őket valami fontosra, felkiáltójel legyek, és ebből, bár rajonganak és elismernek, nem következik az, hogy ezek az emberek engem a magam valójában szeretnének, elfogadnának, értenének. Abszurdak a várakozásaik is, hiszen gyarló vagyok, más vagyok, és kevesekkel klappolok igazán. Ha a szeretet igényével jönnek, és én is bízom bennük, szeretem és elfogadom a különbözőségüket, ha, túl a reprezentációkon, megpróbálnak tényleg engem látni, ha én is reménykedem ebben, ha belépnek ide, sokszor csalódnak is, mert másnak hittek, és én nem tudok az lenni. Ezért sem barát az olvasó. És sokszor gúnnyal, gyanakodva, kiábrándultan gondolnak rám olyanok, akikre én semmi ilyesmivel nem gondolok, miközben talán — ez az igazán feldolgozhatatlan — évekig élnek abból, amit általam, tőlem kaptak. Szóval, nagy a forgalom, és már nem tekintem öröknek a mégoly erősnek tűnő új kapcsolatokat sem. Ha távolodnak, nem nyúlok utánuk. Hálásan és megrendülten tartom számon azokat, akik velem maradnak életem fordulataiban, akik évtizede vannak, nagy v-vel: Vannak. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Meg aztán provokál is engem az élet, letesz elém ezt-azt. Regényesen, nagyszabásúan. Olyasmit, amiről soha nem gondoltam volna korábban, hogy találkozom vele, hogy nekem lehet. És azt kérdi az élet: ehhez mit szólsz? Nem áll módomban elhinni, hogy a dolgok, a legalapvetőbbnek hitt dolgok is mozdíthatatlanok és statikusak. De még franciául is megtanulok, csakazértis.

János meg hatvan éves is elmúlt, amikor megváltoztatta az életét. És nem bánta meg egy percre sem, hanem ámultan állt: ez, nekem, tényleg?

Mosolygott az Isten. Közben és azóta is engem a Némák azzal vádolnak, hogy feldúltam az életét, majd jól tönkretettem, mindenkivel szembefordítottam. Volt, aki meg is mondta, és ez áll most is a nagy hallgatás mögött. Hogy neki mi volt a motivációja, amitől ekkorát tudott ugrani, hogy őbenne mi volt, mi nem működött az életében, mitől szenvedett, azt ő tudta és én tudom. Én ismerem a pillantását is, megrendült örömét, a mi csodálatos szövetségünket, a gyerekeinkkel együtt megélt, csodálatos, kevés közös évet, és ismerik ezt még néhányan, akik képesek voltak tényleg ránézni a képmutatás szemüvege nélkül. És ismerem azok motivációit és értékrendjét is — haj, de jól megismerhettem! –, akiknek a házasságunk, a gyerekeink születése, a komolyan vett szülőségünk érdeksérelem volt.

Két kezemen meg tudom számolni azokat, akik belegondoltak abba, mit szeretne most János, hogy mit éltünk mi át élete utolsó öt vagy épp fél évében, és érdekli őket, hogy hogy élnek és boldogulnak a szerettei. A tendencia inkább a nagy neheztelés. Mindenki mindent tudni vél, avagy kattintgat, engem nem kérdezett meg.

Amikor ekkorát változtat valaki, egész pontosan: követi annak igényeit, akivé ő lassan, szervesen és titokban vált, avagy aki ő mindig is volt, akkor a mozdíthatatlan funkciót éri a sérelem, az a szerep inog meg, amit az illető mások életében tölt be, akinek őt elvárják. Meglehet, ennek a funkciónak már rég kevés köze van az ő valódi lényéhez és boldogságához, önmaga legjobb verziójához. Ha a személyisége, plasztikus lévén, jelentősen megváltozik, akkor nehéz kérdések merülnek fel, és arra nyugtalanítóak lesznek a válaszok. Amint a saját jólléte és a funkció egymásra illeszkedő körvonalai elkezdenek szétcsúszni, egzisztenciálissá válik a konfliktus. Aki funkció a léte viszonyai között, az azonosulhat ezzel, válhat ez identitásává, még boldog öntudatot is megélhet azzal kapcsolatban, hogy ő — áldozatot is vállalva — milyen jól tölti be a szerepét. De a hiány mindig kiált, a tagadás mindig rombol. Innentől alakíthatja ugyan a korábbi szerepét, de boldog nem lehet.

És ez senkinek nem szempont. Ha neki sem, úgy marad. Ő már nem változik.

Változtasd meg élted.

súlyzó

73 thoughts on “én már nem változom”

  1. Hm, gyerekeimet egyedül neveltem, felnőttek (majdnem), az üres, nagy házban az esték egyedül peregtek. Funkció megszűnt, nagyon megrettentem. Még mindig nem tudom ugyan, mi lesz az új, de addig is legyen valami: letettem az angol középfokot, elkezdtem a németet, egy évet adok magamnak arra is, utána jöhet a francia nekem is :). Így is kínlódok a funkciótlanságtól, az egyedültől, nem tudom magam hová tenni sokszor – szóval megértem azt is, aki fél ettől. De ez sem elegendő indok a másik útjának fikázásához.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Szia Éva, igen, felszámolódott magától a heroikus kétgyerekes egyedül nevelő korszak. Tudod, annyira vártam, hogy néha azt hittem, sosem jön el. “Vigyázz, mit kívánsz! Mert megkapod.” 🙂 Régóta olvasgatlak, van, ami nagyon betalál, van ami kevésbé, de nagyon jó, hogy vagy és megosztod. A legnagyobb döbbenet a KSz-JV párossal való meccsed kapcsán ért, amikor beleolvastam az oldalukba, az messze hihetetlen, ami ott komolyan elő van adva. 🙂
        Részvétem a veszteségedért, szeretettel: Csilla

        Kedvelés

  3. Ez az egyik kedvenc témám. A változtatásra való igény és képesség beállt, megszokott, besűrűsödött helyzetekben. Mikor ragad a kupak a szikkadó fogkrémes tubusra… brrrr
    Számomra a legérdekesebb területe ennek az közép- és időskori vágányváltás. Azt tudjuk, hogy yuppie-k hogy hagyják ott a multis álomállásukat, hogy burritó tracket nyissanak Floridában.
    De azt tudjuk -e, hogy hogyan lesz hivatása az ötvenes anyukának, a kényszerrobot és a gyereknevelés évtizedei után? Hogy hogyan megy ki apu nem csak a konyhába, hanem a lakásból, hogy új életet kezdjen méltó módon? Hogy hogyan lesz a kizsigerelt közalkalmazottból táskavarró- blogger? Hát az elgyötört gyári munkásból part menti halász?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, igen! Én mostanában egész közelről nézem, hogy akár egy költözés és klímaváltás is mennnyire előre tud vinni. személyiségfejlesztő hatása van minden olyannak, amit meg merünk lépni, mert reméljük, hogy jobb lesz. elképesztő, milyen sztorik jutnak eszembe. Könyvelőből tortamester, szociológusból kecsketenyésztő, gyógypedagógusból és pályázatíró minisztériumi alkalmazottból bivalytenyésztő, titkárnőből hordozóvarró, magyartanárból gyöngyfűző üzletasszony, ilyenek. Én szeretem a munkámat, de kéne a változás nekem is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • népművészet mestere gyöngyfűzésből, és még boltot is nyitott, a Gyöngy-házat a Blahánál.

        Kedvelés

      • Hat en epp arra keszulok, hogy az legyek. Gyongyos fuzogetos, ekszereket csinalo. Eleg volt a szenvedelybetegbol. Eleg vagyok en magamnak, a sajat szaromat elegeholdanom. Es ha en valtozom nehezen, az csak nekem baj.

        Kedvelés

      • Mekkora felszabadulàs volt, mikor rájöttem, elég a saját szaromat lapátolni, nem kell a másè is. A segîtőszakma álcája: úgy èrezzük, erősek vagyunk, hiszen másokat húzgálunk ki a gödörből.,

        Kedvelés

      • Építészből dadus, majd dadusból óvóbácsi… Egyszer.
        Akkor, mikor már tudom, hogy tényleg nem csak magamért, hanem tényleg a gyerekekért is.

        Kedvelés

  4. Bár csak egy hónapja olvasom a blogodat, máris “függő” lettem :). Ez elfogadható számodra :)))?

    Most például ezt fogom napokig ízlelgetni: “Hogy emberek jönnek-mennek, átrohannak az életemen, hogy fontos kapcsolatok hirtelen elsisteregnek és a pernye marad csak belőlük, hogy ítélnek azok, akik fölött én soha nem ítéltem, azt már természetesnek veszem”.

    Mit mondhatnék: teljesen egyetértek azzal, amit itt leírsz, bár természetesen a saját életemre vetítve ez teljesen mást jelent, mind neked…. Sokszor megerősítés vagy nekem, mind a jó reggeli kávé :).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Örülök neked. A blog kávéval kitűnő párosítás, mások is így kezdik a napot, áramlanak a gondolatok, én is érzem. Mostanában korán kelek.

      Sok függő van és sok utálkozó, de ők is függők. Ennél nagyobb elismerés nincs is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is függő vagyok, már tudom pár hete.
        Ezért is maradozok le, tudatosan, hogy ne lepjem el blogodat (képes lennék, jajj, de még mennyire!), kullogok inkább utánatok, mikor már a többség továbblépett, körbenézek. Néha ezt fogszorítva, verejtékezve teszem.
        Na meg szeretem, ha egy témán sokáig rágódok. Tudod, mosogatás közben, fejemet a felsőszekrénynek döntve. És azt is szeretem, mikor egy két nappal lemaradva valaki hsz-emre válaszol, de nagyon. Mert ő is boncolgatja még, emészti, ott dolgozik benne.

        Kedvelés

  6. Ez iszonyú jó írás!
    “A Volt Van, és kinyírja a Leszt.” Huh.

    Ez jutott róla eszembe:
    “Úristen, hol vagyok,
    hát mikor váltottam menetjegyet?
    hogy velem egy vonat robog.
    Úristen, hol vagyok
    Úristen miben vagyok?
    Hát mikor szegődtem én ide?
    Ahol csak félig vagyok.
    Fél, fél, félig vagyok
    Itt nem is én vagyok.
    Hiszen helyettem is
    valaki játssza csak azt,
    hogy ez én vagyok. ”

    Az egész dalszöveg baromira passzol!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Értem és érzem, azt hiszem, amiről írsz. A benne maradókat védeném kissé, lehet, hogy kicsit önigazolás: a félelem (vagy gyávaság?) nagyon erős szarbantartó erő. És a bizonytalanság is, hogy nem tudom, mi lesz utána. Nem kerülök-e még nagyobba, mélyebbe, büdösebbe. Ha ezen sikerül átlendülni és fejest ugrani, akkor jó, bár ebben az időszakban a környezet károgása miatt sokan erejüket vesztik, elfogy a lendület, és szárnyaszegetten zuhannak vissza a helyükre. Másodszorra már sokkal nehezebb lesz elindulni…

    Én pl. nem az életemen szeretnék változtatni, hanem magamon, saját hülyeségeimen, berögződéseimen, önutálatomon, de baromi nehezen megy. Emiatt még jobban utálom magam és egyre mélyebből kell visszakapaszkodnom. Néha elérem a gödör szélét, megpihenek, de kimászni még nem sikerült belőle.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Ez nagyon-nagyon fontos, amit írsz! Mi itthon úgy beszélünk róla, hogy felébredtünk. Hogy nem muszáj úgy maradni. Sokan kételkednek, mert a férjem ötven múlt, mikor felébredt, és néha ő maga is letesz a reményről, hogy megváltoztathatja éltét. Nehéz, de ott a motiváció: a szabadabb, boldogabb élet. És egy ilyen változás bemozgat egész rendszereket, és mindig van, aki rosszul jön ki belőle. Nálunk a családi rendszerben az ő anyukájának lett rossz, mert levált róla az egyetlen kisfia. Az én anyám is kapta egy ideig rendesen. De ez elkerülhetetlen, egyszer mindenkinek szembe kell néznie azzal, mit rontott el, és ha van rá mód, hozza helyre. Igen, kérjenek bocsánatot a szülők, ha kell, a gyerekek is, mert tényleg nem muszáj úgy maradni! Apósom, a megmondóember jellemezte úgy a szarban maradást, hogy tapicskolni a langyos húgyban, mert az még mindig jobb és ismerősebb, mint kimenni a hideg vizű patakhoz. Mennyit rendezgettem, akartam lakályosabbá tenni a poklunkat. Most én is költözni akarok, mert hiába ismerős, hiába otthonos, szar. Amerikaiaknak még külön kifejezésük is van rá, mert azt hiszem, ők jobban bíznak benne, hogy lehet megújulni (nem térek ki rá, hogy ebben is mennyi hazugság van, nem vagyok naiv, de most hiszek benne, pont úgy, ahogy a posztban van). Let’s make a fresh start.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Az ember életében csak a változás állandó. A jövő-menő embereket a reason, a season or a lifetime kategóriákba osztom (lásd a vonatkozó cheesy poemet), aki megy azt így könnyebb elengednem.

    A változás egész életünkre igaz, csak relatíve tűnik úgy, hogy lelassul az évek múlásával (Dan Gilbert egyik kutatása épp ezzel foglalkozik). Ha viszont az ember személyiségét bedarálta az élet vagy mások, akkor nincs változás, mert nincs személyiség ami változzon. Popper beszél még arról is, hogy úgy tűnik egyre több lélek nélküli ember van, ami számomra igen érdekes felismerés. Itt csatolnék vissza kicsit ahhoz, amit szövetszöcske fejtegetett, mert hasonlókat tapasztalok. Művelt emberek, akiket nem érdeklik mi van a lelkük dolgaival. Ők kik vajon?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Lehet, nem tudom, Popper eléggé elgondolkodtatott. Az is lehet, hogy a társadalom termeli ki őket egyre nagyobb számban.

        Kedvelés

      • …vagy inkabb manipulalt-passziv-elanyagiasodott, nem? Lelek nelkul nem elhetunk, ez igen eros kijelentes. De azt elfogadom, hogy most sokkal bosegesebb es konnyebben elerheto valasztekbol lehetunk rabjai valamilyen destruktiv, lelekidegen eletformanak. Masfelol viszont a szabadsagunk is megvan, hogy ne tegyuk, ha nem akarjuk. Csak olyan jo meleg az a pisi, meg ott a televizio, es nyaralni is kell menni, legalabb oda.

        Kedvelés

      • Az, hogy van-e lelkünk a mai napig vitatott kérdés. Popper egy életet töltött ezzel a kérdéssel, szerinte riasztóan nő ezeknek az embereknek a száma, ezért írt embersiratót, nekem nincs válaszom. Azt viszont érteni vélem, hogy mire gondolt lélek nélküli emberek esetében. Aki viszont ilyen, ahhoz hogy viszonyulunk?

        Kedvelés

      • Azt hiszem, tavasztündér, hogy velük nem tudjuk megérteni egymást.
        Mert a legfontosabb pont nem közös a világunkban.

        Kedvelés

      • Szerintem mindenkinek van lelke, nem is ez a kérdés, hanem hogy tudja-e, hogy vigyázni kéne rá. Nem láttam még olyan embert, akivel ha leültem beszélgetni, és hagyta magát, mert érdekelte, amit mondok, ne gondolkodott volna el egy-két másodpercre, hogy ő vajon milyen életet él és hogy az jó-e neki, és hogy ezt a lelke pártolja vagy ellenzi. Nem mindenki meggyőzhető, hogy figyeljen magára, de számomra biztató, hogy legalább átsuhanni láttam a szemeken azt a kételkedő kis ördögöt, ami provokatív kérdések nyomán jött elő. Az biztos, hogy a kamaszokban még nagyon megvan az érzékenység, hogy megértsék magukat, csak hajlamosak könnyen belakni a dobozokat, amikbe teszik őket. Amit Popperről írtok most itt zanzában, számomra megdöbbentő. Azt hiszem, nem is akarok tudni róla többet.

        Kedvelés

    • “Én má’ nem muzsikálok,
      csak egy jelet adok a gépnek:
      ő mutassa meg helyettem,
      ahogyan mozdul bennem a lélek,
      Kicsit félek, de arra gondolok,
      vajon mit várok a sorstól,
      ha hányok az édestől,
      és izzadok a sóstól.”

      Quimby / Halleluja

      Èn meg mindig Quimbyvel jövök, majd szóltok, ha már unjátok!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Lehidalok, fejem fogom… Popper jó szakember volt, de ez a szöveg így… hát ki vagyok én, hogy megmondjam, mi az a lélek és kinek jutott? Szerintem mindenkinek van, nagyon szövevényes és összetett és gubancos is néha, és páran az ingükre tűzik jelvénynek, mások meg körbefalazzák, de attól még van és nagyon nehéz elpusztítani, még láncfűrésszel is. Ha tippelnem kéne, az az ami néha éberen tarthatja az embert és a gyeppel basztatja hajnali négykor.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. “Ha a szeretet igényével jönnek, és én is bízom bennük, szeretem és elfogadom a különbözőségüket, ha, túl a reprezentációkon, megpróbálnak tényleg engem látni, ha én is reménykedem ebben, ha belépnek ide, sokszor csalódnak is, mert másnak hittek, és én nem tudok az lenni.”
    Csak annak tudsz csalódást okozni, aki nem őszinte szeretettel, figyelemmel és tisztelettel fordul feléd. Az egyik nagy igazság az én igazság-zsákomból.
    Az egyik legjobb kérdés pedig a kérdés zsákomból, hogy mihez legyek hű: a tíz/húsz/harminc évvel ezelőtti önmagamhoz – amikor az adott rokoni kapcsolat létrejött, vagy amikor köttetett a barátság, a házasság stb., amilyennek megismertek akkor – vagy a mostanihoz, amivé váltam. Mert a kettő már nem ugyanaz. Ha ugyanaz lenne, akkor elfecséreltem volna az életemből tíz/húsz/harminc évet. Hiszek a fejlődésben és az életfogytig tartó tanulásban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Örülök, hogy te már ismered, hogy van véleményed róla, hogy elmondod, hogy neked nem kóser az anyag!
        Nekem ők újak. Most ismerkedem velük. A saját nézeteim meg annyira _nem_ normálisak, hogy attól mindenki csak kiakad, vagy egyenesen megharagszik rám. Nekem bement a Germán Gyógytudomány is, meg Eckhart Tolle is, meg a Yotengrit is, meg az agykontroll is, meg még egy csomó minden más is (mit itt le se akarok írni), úgyhogy a tőlük hallott gondolatok már mind ismerősek számomra máshonnan, nem gondolom azt, hogy ők ezt úgy interpretálnák, hogy mindez az ő fejükből pattant ki. Tudod, én is olyan elvetemült vagyok, aki úgy gondolja, hogy eü-i rsz mögött (is) hatalmas anyagi érdekek állnak, és az nem jó nekem. Rajtam (személy szerint) orvos még nem segített, csak ártott, ugyanezt tapasztaltam a családomban. Ez személyes tapasztalat és jó, ha neked meg pozitív tapasztalataid vannak ezen a téren és bizalmat tudsz szavazni nekik am Block. Én nem. De kiváncsi vagyok a véleményedre. Nekem minden keret szűk és a jelenlegiek már nem működnek. (többek között az oltások sem és az antibiotikumok sem)

        Kedvelés

      • Én legelőször azt köszönhetem az orvostudománynak, hogy élve megszülettem, és még az anyám is túlélte. Már megérte, nem? 😀

        Kedvelés

      • Nyilván mindenki leszűri a maga igazságát. Én megjártam a természetgyógyászos oldalt is, de nem használt semmit, a hitemmel üzleteltek.

        Mivel a véleményemet kérdezted, elmondom. Én az olyanokat, akik nem oltatnak és ezzel a közösséget veszélyeztetik, mert veszélyeztetik, egy lakatlan szigetre száműzném orvosok nélkül, hogy boldoguljanak úgy, ahogy tudnak, érvényesüljön a természetes szelekció.

        A Germán Gyógytudományról a Szkeptikus Társaság fóruma eléggé kimerítően nyilatkozik, hozzátenni nem tudok, én humbugnak tartom a tények ismeretében.

        Az antibiotikumokról annyit, hogy persze rá is lehet olvasni a Lyme-kórra (engem ismerősök ezüstkolloiddal akartak megmérgezni gyógymód gyanánt), de az mástól nem fog meggyógyulni.

        Az orvostudomány bizonyítottan működik, ha nem lenne, akkor fele ennyi sem lenne az élettartamunk. Az más kérdés, hogy minden ember más, így mindig lesznek kivételek meg allergiások meg spontán remissziók.
        Orvos meg van jó és rossz is, ahogy egészségügyi rendszer is. Tény, hogy a gyógyszergyáraknak az az érdeke, hogy a határértékeket nekik kedvezően állapítsák meg, állandóan ezen küzdenek. Én szeretem az egészségügyi rendszert ott ahol élek, egyenrangú emberként kezelnek, jelenleg részt veszek önkéntesként két kutatásban is. Az tény, hogy mindenütt kevés az orvos, kevés az idő a betegre, aki több törődést szeretne. Ezt használják ki a sarlatánok.

        Kedvelés

  12. Változni jó, változni félelmetes. Szomorú lennék, ha nem változnék a hátralevő életemben. Nagyon izgalmas, mennyi marad meg a személyiségből, és mely részei alakulnak át, hány százalékban vagyok azonos a 14, 25, 30 stb. éveskori magammal…

    Életformaváltás: volt már arról a jelenségről szó a blogon, hogy – jellemzően középosztálybeli – nők a gyerekezés évei alatt pályát váltanak, a korábbi munka már nem motiválja őket, vagy nem összeegyeztethető a gyerekekkel? Valami kreatív vagy gyerekhez kapcsolódó új dologba kezdenek, alkotnak, blogjuk is van, némelyik egész híres, és általában zsebpénz, amit az új hobbival keresnek, a férj nélkül éhenhalnának. Magam is ide tartozom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Kedves Éva! Az elmúlt hónapban volt időm gondolkodni. Most a változás radikális lesz és gyors. Le kell vonnom a tanulságot a szüleim példájából. Grafomán család a miénk. És most én vagyok, akinek leírták a boldogtalan életüket. Nem, inkább akire váratlanul rászakadt az egész. Nem biztos, hogy akarták, hogy lássam. Hátborzongató mélységekbe volt alkalmam bepillantani, talán nem is volt hozzá jogom. Irodalmi nyersanyag. Egy kapcsolat története mindkét szereplő által megörökítve jelenidőben és visszatekintve is. Olvasom, mint egy folytatásos regényt, és sokszor becsuknám, mert nem bírom ki.
    Ha érdekel, majd írok privátban. Muszáj kezdeni vele valamit.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. tegnap este elhatároztam, hogy nem változtatok -mert 3-4 éve mindennap kitalálom, hogy miben változok ( ami végre hozná azt ami volt azt a biztonságérzetet mind érzelmi mind anyagi téren ) igy aztán: holnaptól elköltözöm, aztán mégsem, eladom ezt, másnap mégsem, ez lesz a pasim, ajj másnap kiderül mégsem, másnap után, h mégis, de aztán nem úgy, ahogy ő akarja, hanem ahogy én akarom, de nem úgy nem lehet ahogy én akarom, akkor jó lesz úgyis ahogy ő akarja. és PONt tegnap este gondoltam, hogy na most állj. változás befejezve. de nem -nem! pont igy kell változni, hogy nem kell semmit belesimítani semmibe -nem kell h erőszakoljam a magam kilógó puzzle szélét másba. belém próbálják. én vagyok, aki vagyok és kész. nem alkalmazkodom tovább.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. “És sokszor gúnnyal, gyanakodva, kiábrándultan gondolnak rám olyanok, akikre én semmi ilyesmivel nem gondolok, miközben talán — ez az igazán feldolgozhatatlan — évekig élnek abból, amit általam, tőlem kaptak.”
    én is megéltem ezt, azzal a különbséggel, hogy én szintén szörnyen kiábrándultan gondoltam rájuk. én akkor (meg előtte is), nagyon sokat hibáztam, benne voltam nyakig, hogy oda jutott a helyzet ahova, de baromi sok energiával igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, csak nem jött össze az eredmény. utána szapultak, csalódás volt, plusz vittek mindent ami mozdítható volt. figyelték az ötleteimet, mindent koppintottak, néha már röhögtem, mert a szar ötleteket is.
    lassan tíz éve történt, de még mindig nem tudom ezt feldolgozni. évekig éltek ők is abból, konkrétan és lelkileg is, és szívbaj nélkül tolták. pont így volt, hogy éltek abból, amit általam, tőlem kaptak.
    én egy olyan világban szeretnék élni, ahol az emberek meg tudják látni, ha valakitől kapnak valamit, pláne ha az fontos nekik, és tudnak erre akkor is emlékezni, ha már közben elszaródtak a dolgok. az akkor nekem óriási csalódás volt, sok illúzióm lett oda vele az emberek iránt, és nagyon cinikussá/keserűvé tett sajnos.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Szerencsésnek tartom magam vagy csak rózsaszínű a szemüvegem. Sok embert látok körül, akik kortól függetlenül képesek változni, változtatni.
    Rokon, aki egész családdal külföldre megy (mert neki és a családjának ez jó és nem kényszerből ám), anyós, aki nekivág Amerikának egyedül, mert kíváncsi és mert meri megvalósítani a vágyait, példakép, akivel 85 éves és nem lehet vele időpontot egyeztetni, mert vagy színház vagy koncert bérlete van és egyébként is meglátogatja a 92 éves barátnőjét San Franciscoban visszajön és nekiáll bridzselni tanulni, barát, aki egy komolyabb mélyrepülést követően mer váltani és ‘kisebb állás-kisebb pénz-sok idő a családdal’ vágyat megvalósítani. Hosszú még a sor.
    Ez mind-mind inspiráció volt ahhoz, hogy én is kilépjek a ‘jó állás-jó fizetés-kevés idő a családdal’ ördögi körből, pihenjek egy nagyot és belekezdjek új alapokon az új munkába (azt nagyon szerettem, amit csináltam, a keretek nem voltak tarthatóak).

    Igen, látok én is magam körül zárványokat (sokan alig 40 felett) akik ugyanazt teszik-mondják-vallják évtizedek óta, görcsösen kapaszkodva a hajdan haladó mára archívummá lényegült álláspontjukhoz, világnézetükhöz. Nem változik a tekintetük, a hangsúlyaik csak az arcuk és a testük aszik egyre jobban össze. Egyre kevesebbet értenek magukból, az őket körülvevő világból. Abból a világból, amiről penge éles, kikezdhetetlen véleményük van, ami helyes.
    Elégedettek és büszkék arra, hogy ők az évek múlásával nem változtak semmit. A ‘nem változás’ az identitásuk része és sercenő ítéletet mondanak mindenki felett, aki akar, mer vagy kényszerül váltani.
    Nézem őket, erőt merítek belőlük a hullámvölgyeim alján, hogy merjek tovább menni, újat tanulni, félni és bizonytalan béna kiskacsa lenni valami új területen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • engem mindig lenyűgöz és megrendít, amikor valaki hajlandó nekiugrani a kereteinek, félelemmel, kiskacsa érzéssel együtt is, vagy azok ellenére, csakazértis.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. Ez a poszt epp jokor jott nekem. Nagyot mozdultam, egyelore nem tudni, hogy elore vagy vissza, fel vagy le, de nagy a valtozas es hianyzik a megszokott, langyos, biztonsagos tocsam. “Kiszakadtam” a eletembol es nem is olyan konnyu ezt feldolgozni. A poszt kisse felrazo jellegevel uj lendultet adhat es sirankozas helyett az uj lehetosegek felkutatasara inspiral. Koszonom ezert es a hozzaszolasokat is ugyanezert. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. AEletem helyett termeszetesen,az eletembol szakadtam ki! Ha a neveloket nem szabalyosan hasznalja valaki, akkor sajnos elonti az agyamat a forro lava… egyre tobbszor hallom, hogy AErno pecazni ment vagy Aablakon kiszallt a papagaj stb…iszonyatos. En veletlenul utottem el.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Én azt hiszem, harminc felett változtam a legtöbbet, és tavaly nagyot változtattam az életemen is. Az volt a furcsa, hogy először belül kezdődött el és ment végbe a változás. Már olyan 2-3 éve éreztem, hogy alakulok, hogy kezdem máshogy látni, máshogy gondolni azokat a dolgokat, amik az utóbbi 7-8 évben foglalkoztattak, hogy megváltozott az érdeklődésem. Ezzel együtt egyre erősebbnek és bátrabbnak éreztem magam – már hosszú évek óta tudtam, hogy előbb-utóbb robbantanom kell a kereteimet, de a tavalyi évben lettem rá készen – és ekkor megérkezett a lehetőség is.

    Ami most van, az nehéz, járt fájdalmas veszteségekkel, de több benne a jó, az előremutató, és azt hiszem, kezdek végre felnőtté válni. Nem tudom, meddig fogom így jól érezni, meddig lesz elég, mennyi lesz benne, mikor fogom azt érzékelni, hogy innen is lépni kell. Remélem, akkor is hasonlóan, sőt talán kicsit gyorsabban fog menni ez a folyamat: észre fogom venni, hogy váltani kell, és lesz erőm és lehetőségem is, hogy megtegyem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Én a szüleimnél láttam nagyon pozitív példát, ők idősebb korukra lettek egyre lazábbak, nyíltak meg, mertek változni, valamikor akkor, amikor letették a velük (mármint a gyerekekkel) járó gondokat. Érdekes volt látni, ahogy változtak, lágyabbak lettek – és elgondolkodtató volt, hogy milyenek lehettek még azelőtt, hogy megszülettünk volna. Én már felnőttként jöttem rá, hogy nem kizárt, hogy az, amit kamaszként olyan nehezen toleráltam bennünk, sokszor talán a szülői státuszuk következménye volt, nem a személyiségükhöz tartozott, és talán ők sem mindig szerették magukban ezeket a vonásokat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Ha nem változnék, meghalnék. Az unalomtól. Dög unalmas lennék.
    De vannak kakahegyek, néha nyakigérök, amiben benne maradsz, mert már nem csak te vagy. Van, mikor a türelem oldja meg a dolgot, mármint a lassú változás, amiben aktívan benne vagy, te generálod, de ki kell várni, hogy beérjen.
    A legjobban önmagam megváltoztatását szeretem, nem a testemét, az elmémét.
    Felülkerekedni rossz szokásaimon, letenni a cigit, elhagyni a kompjuterjátékot, sorolhatnám. Ezek a küzdelmek eröt adnak, és tudom, hogy bármit képes vagyok megváltoztatni. Magamban. Másokban nem, az az ö munkájuk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) akovacs400 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .