jó, ha jó, de nem jó

Közzétéve Szerző:

Már megint megkaptam, hogy dühös vagyok. Hogy kamaszos daccal, kvázi passzióból nekimegyek én itt istennek, kis i-vel!, embernek, intézménynek: család, házasság, szaporodás, vallás, kötöttségek, kertváros. Eleve, alapjában. Irigykedem biztosan.

Nekem nincs bajom ab ovo az intézményekkel. Azzal van bajom, ami burjánzik a tövükön, és amiről leginkább hallgatunk.

Kedves olvasók! Tájékoztatlak benneteket, hogy álláspontom szerint nincs is jobb, mint egy működő, boldog, monogám vagy legyen: nyitott házasság. Amit mindketten úgy akarnak, és örülnek benne. Mondom, működő. Mondom, mindketten. Mondom, örülnek. De ott aztán rút kompromisszum és ferde tőkesúly ne legyen. Nincs? Most miért hallgattok? Szinte mindig van. Hát ez a bajom. Hogy régesrég nem egymás tekintete az ihlet és Dél keresztje. Southern_crossAz lenne az értelme, hogy az legyen, de ha nem az, akkor nincs mit tenni, és túl sokaknak nem az ahhoz, hogy mindannyian bűnösek legyenek. Ennyien egészen egyszerűen nem lehetnek bűnösek. Hanem a lélek roppan. Én meg megkérdezem, felvetek ezt-azt, hogy miért.

Nincs is jobb (szerintem), mint egy krémestöltelék-húsú baba, akinek a combredőiben akár a popsikrém tubusa is eltűnhet, egy gőgicse, egy fogatlan, egy cuppogó, egy magastartásban alvó, akinek bárgyú dalocskákat lehet énekelni hormonmámorban, meg egy olyan, aki szalad, és csavarhúzózza a szemét, amikor fáradt vagy elkeseredett, mutatja a horzsolását büszkén, bágyadt, mert lázas, és erre azt mondja: barna a szívem, meg akinek fürtös a haja, meg aki úgy mondja, hogy Mutella, ferde szívet rajzol anyák napjára, meg aki kékre színezi a tölgy lombját, és unalmában rájön a Pitagorasz-tételre. És persze együtt ölelni, vigasztalni, félteni, vinni edzésre az apjával, na, az, az nagyon. Mert egyedül és szerepet alakítva, lélegzethez nem jutva, bűntudattal, meggyötörve ez is torz. Na, ez a baj, nem a baba.

 

DSCF5620

És nincs is jobb, mint doing something meaningful for living. Making mountains of money in a cosy office. De tényleg. Nyolctól négyig akár, vagy tovább, keményen, de ott legyen értelmes feladat, jó hangulat, munkafeltétel, megbecsülés, és szorongás csak a drukk, legfeljebb. Ez az, ami nem tud lenni.

Az a bajom, hogy mindaz, amiről most írok, nem az, aminek ígéri magát. Ennyi üresjáratot, értelmetlenséget, pusztulást, miért?

Jó, ha jó — de nem jó. Ez az aforizmánál is tömörebb mondat a lényeg. Jó emberek, jóakarat, javak, és mégsem jó. Lehessen beszélni arról, mi nem jó, miért nem jó. Ne a keretet kelljen tisztelni. Ne féljenek ennyire attól, amikor kimondjuk. Legyen jó.

111 thoughts on “jó, ha jó, de nem jó”

  1. Épp a napokban kaptam meg: Milyen bátor vagyok, hogy négy gyerekkel válni mertek! Na igen. Mert bő fél éve a fejem felett lebegett az, hogy mostanra talán elhantolnak. Semmi konkrét, csak a szervezetem fordítva produkált egy pajzsmirigy alul-működésben, és a dokim sürgősséggel beszuszakolt két hónap helyett két hétre hasi ultrahangra. Két hét. Ami alatt eldöntöttem, hogy ha nincs baj, akkor én ezt nem csinálom tovább. Nem vagyok köteles belefulladni a tökéletes látszatházasságba. Hogy hol rontottam el? Ott, mikor azt hittem, a felnőtt, betonbiztos személyiség alapokkal rendelkező férjem majd megváltozik, ha külön lakunk, ha jön a gyerek, ha fia születik, ha nagyobbak lesznek. Kilenc év után beláttam, nem fog változni. Én sem. A házon belüli harcokat kevesen tudták. Ők nem lepődtek meg. Van, aki még ma is a fejét csóválja, hogy megőrültem, és tönkreteszem a gyerekeket. Nem így van. A gyerekek jól vannak, megkönnyebbültek, hogy nincs a folyamatos feszültség, amibe 32 évesen olyan szinten beleőszültem, hogy fáj a tükörbe nézni, mikor picit lenő a festék. És igen, az adott bátorságot, hogy megcsapott az életem múlandóságának szele. Nem azért vagyok, hogy tűrjek, hanem hogy jól megéljem az életem. Nem lesz egyszerű, de jobb lesz, az biztos. Már most az!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. “Az a bajom, hogy mindaz, amiről most írok, nem az, aminek ígéri magát”

    Általában semmi nem az.
    A családos lét is szebben hangzik a női magazinok lapjain, ahogy boldog és felszabadult “szinglik” is leginkább csak a filmekben vannak, legalábbis hosszútávon. (Meg talán itt a blogon, legalábbis néha belefutok egy-egy hozzászólásba, ami erről szól)
    Az irodák is csak irodák, bár biztos arrafelé is vannak kivételek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azt meg tudnád mondani, melyik filmekben vannak boldog és felszabadult szingli nők? Nekem most csak olyan film jutott az eszembe, ahol úgy vannak ábrázolva, “mintha” boldogak lennének, de közben mind megfeszülnek, hogy végre párt találjanak, és meglegyen a kertesház-kutyacica-2gyerek szentháromság harmóniája. A nyomasztó párra-vágyás, azt nem elérés van ábrázolva, és jobb esetben a film végére megjön az ideális, akinek nagy sóhajjal a vállára lehet hajtani a fejet, és elkezdeni a “valódi” életet. Most már minden rendben lesz *sóhaj*.

      Hirtelen eszembe jutott példának a Bosszúállókból a Fekete Özvegy, de ő mondjuk nem életszerű példa (meg ő fémfatál), meg Harlan Coben krimijeiben vannak olyan szingli nők, akiknek életmódja mondjuk példamutató lehet abban az értelemben, hogy lehet máshogy is élni. De az könyv.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Olyat már láttam, hogy elvan egyedül, de a családja erőlteti mindenáron, hogy házasodjon, mert a biológiai óra, meg hát már mindenki, ő meg még nem, hát milyendologez, KÖTELEZŐ! És persze a film végére megérkezik a nagy szerelem, aki első látásra vagy közömbös volt, vagy roppant idegesítő, ráadásul egy barátnő akar vele eredetileg összejönni…

        Kedvelés

      • Nekem ezért gáz a Bridget Jones (bár egészében nagyon szeretem). Ezért, hogy azt tapossa a fejedbe, hogy jaj, a szingliség az kövérség, láncdohányzás és magány , és jaj, meghalok, egy senki vagyok, csak lenne már egy valaki, akivel eldicsekedhetek!

        Azt gondolom, hogy bizonyos keretek közt a hangulatunkat tudjuk befolyásolni. Én például éveken át szuggeráltam magamba, hogy jól vagyok, egy hős vagyok, én mindent mosolyogva bírok el, és végülis tényleg egész jól voltam. Más dolog, hogy kiégtem közben, de ott az úton egy- két évig tényleg jól éreztem magam. Asszem addig, amíg volt hitem arra nézve, hogy majd lesz könnyebb.
        No, a szingliség is ilyen. Egy B.J.- nek, aki tudatosan dögleszti meg magát, annak nem jó. Ha tudná használni a szingliségét, boldog lehetne. Az egésszel csak egy a baj: Milliók elolvassák, a könyv pedig pedig beléjük ülteti a chipet, miszerint boldogság és vékony derék kizárólag pasi mellett adatik meg. Pedig dehogy.
        Ennél jobbak a Rácz Zsuzsa féle terézanyuk, ahol szelíden megjelenik a feminizmus, a lázadozás, de sajnos végül az is párkapcsolatba fullad (tudjátok, a sok szar után eljön az egyetlen igazi- na, persze). A tökéletes pedig Joanne Harris Csokoládéjának nőalakja (kizárólag könyvről beszélek), az igazi szabad szellem, a finom, szuverén nő, aki folyamatos mozgásban van, őrzi magát, s még akkor is képes odébbállni önmaga védelmében, mikor a szerelem megérinti (Ezt aligha érti az átlag olvasó. Én imádom.)

        Kedvelés

      • Fura, hogy ezt említed, mert én sokat gondolkoztam, hogy miért megy el a végén Vianne, meg ha jól emlékszem, konkrétan egy bántalmazó kapcsolatból kilépő asszonykával hozza össze a pasit, akit a filmben Depp alakít. Én azt sem tartom jó megoldásnak, hogy a nő mindig elmegy, ahogy fordul a szélirány, kb. mint Mary Poppins.
        Ami pedig engem illet, én meg szeretnék állapodni (a végén), csak nagyon nem mindegy, hogy milyen kapcsolatban.

        Kedvelés

      • Nem is kell, hogy jónak tartsd. Ki mit szűr le magának,naz az egyéni szabadsága. Én mindig az elmenős voltam. Ebbe a házasság belerondított, de jó kislány voltam, csináltam teljes kiégésig (ebben nyilván benne van a kiszolgáltatott helyzet is. Érzelmileg rég “elmentem” (vagy benne se voltam, nem tudom). Most is rezzenéstelenül tudnék odébbállni, ha a gyerekeim nem volnának. Viszont mióta szabad embernek tartom magam, újra vannak kapcsolataim és azt figyelem, hogy visszajött ez a régi attitűd is. Odébbállok, ha valami nem tetszik, vagy ha túl sokat akar tőlem a másik fél. Esetleg úgy rendezem, hogy ő akarjon elmenni. Semmiféle vágy nincs bennem szoros kapcsolódásra. Nyilván én ezért érez(t)em ennyire viannet. És lehet, hogy nem értem. Lehet, az író valami egészen mást akart mondani.

        Kedvelés

      • Én Vianne-ban a saját anyámra ismertem rá, és gyerekként engem baromira frusztrált, hogy megint költözünk, megint jön egy új pasi. És mpst bennem van egy ilyen “én ezt majd máshogy (jobban) csinálom” attitűd.

        Kedvelés

      • Erre írtam, hogy a gyerek és a pénztelenség felülírja a szabadságvágyat. A pasik meg nem terhelhetők a gyerekre szerintem. Főleg a komolytalan kapcsolódások. Bár a fene tudja, H nyomasztja jobban a gyereket. Az enyémek amiatt aggódnak, hogy milyen rossz lehet nekem egyedül. Lesz-e valakim, és mikor és bárcsak olyan lenne, aki méltó hozzám (milyen jó, hogy már nincs használatban a “jól bánik veled” kifejezés).

        Kedvelés

      • Adél, és a folytatásokhoz mit szólsz? Azért ott is van megalkuvás, aztán meg szép páros befejezés – a végén ez a történet is csak oda tart. 😦
        Az egyébként nagyon érdekes, kinek a gyerekei mit szeretnének a szüleiknek. Anyám váltogatta, költözgetett, hurcolt magával minket is, vagy odaköltöztette az életünkbe az aktuálist, apám meg tök egyedül van huszonéve, azt állítja, miattunk. Sose kértük. Egyik se jó. Azt hiszem, azért, mert egyik se lett boldog attól, ahogy él.

        Kedvelés

      • csokoládé, igen. szabad. önmagáért szabad.

        és jajj, tényleg ez az önszuggesztió, ami megy magas fokon, karácsonyfa, barka, családi képek. csak a végén amikor valahogy már nincs elég hit? vagy valami más, és nem megy tovább. na akkor jó nagy zuhanás. se védőháló, se ejtőernyő, társadalmilag csak elítélés, mert mit akar ez ennyi gyerekkel? és tulajdonképpen még szeret is a férjem. a minap is ágyba hozta a kávét. sajnos jól megcukrozta. részben gyógyszeres cukorbeteg vagyok, részben sosem ittam cukorral. hát nekem semmi sem jó, az tuti

        Kedvelés

      • Kávé az ágyba- ettől herótom van. Akkor történhet ugyanis meg, ha kivételesen ő kel előbb, s mindig akkor hozza be, amikor még szinte alszok. Nekem egyértelműen azt jelzi vele, hogy takarodjak kifelé a dolgomra.

        Kedvelés

      • Kávéról jut eszembe, egyáltalán nem Adélnak szól, meg egész más igazából.
        Szóval kérésre vittem én ágyba kávét. Mindig megkaptam, hogy nem jó (nem cukor, azt eleve külön vittem, hanem erős, gyenge, mittudomén). Biztos az is volt, de nem iszom kávét, ráadásul jellemzően nem szolgáltam vele, mert nem voltam már otthon, mire kérte volna. Szóval nem tanultam meg, hogy hogy szereti, mert kívül esik az érdeklődésemen a kávé. Ez a példa, most jön a kérdés. Hogy mi van akkor, ha bizonyos dolgokat nem tanulunk meg a másikról, mert az a dolog teljesen távol áll tőlünk. Legyen az a kedvenc színe, mert kvázi színvakok vagyunk (legalábbis érzelmileg nem fognak meg a színek), mittudomén mi.

        Kedvelés

      • A mi házasságunk csimborasszója, egyik leggyengédebb momentuma volt az intelligens ébresztés, az előbb félálomi tudatomig kúszó kávéillat, ami a tereink méretét tekintve komoly kirándulás, majd az érkező léptek, kis gyerekhangok, és az az ember, meg egy fürtös kisember megjelenik, másik fürtös mellettem alszik, és az a kávé még a Kotyogós Korában, I. e. (illy előtt) is tökéletes volt, mert ő hozta és úgy hozta, és ez olyasmi, amitől sírni lehet.

        Most jövök rá, János sosem ivott illyt, olyat, jé.

        Kedvelés

      • “Ezért, hogy azt tapossa a fejedbe, hogy jaj, a szingliség az kövérség, láncdohányzás és magány , és jaj, meghalok, egy senki vagyok, csak lenne már egy valaki, akivel eldicsekedhetek!”

        Nekem ez éppen paródiaként jött le…

        Kedvelés

      • blaci,
        te soha nem kaveztal? kár…
        Jan Šmíd: Életem ártatlan örömei regenyeben is olyan szepen irja hogy a kávefőzes
        ferfimunka 🙂

        Kedvelés

      • Dehogy vagyok érzékeny: épp ellenkezőleg. Elaludni elalszom tőle, az íze meg nem jó. mármint nekem. Sok cukorral meg tejjel igyekeztem elvenni az ízét – de akkor meg minek.

        Kedvelés

      • Fekete Özvegy király! Nő.

        Natalie Portman karaktere a Közelebb-ben volt olyan alkat, hogy addig marad egy helyen, egy állásban, egy kapcsolatban, amíg jó neki, egy perccel sem tovább.

        Kedvelés

      • Eszméletlen az a film, igen! A végén, ahogy Natalie Portman otthagyja Jude Lawt, aki persze nem érti az egészet, kemény!

        Kedvelés

  5. Amikor első osztályba ment a fiam nagyon drukkoltam az elején ,hogy most hogy lesz. Én voltam az aggódó anyuka eltúlzott példánya…
    Erre mit csinál a fiam ?Szerelmes lesz 🙂
    Így mesél :- Fekete a szívem, szeretem E- it 🙂 és nekiáll szerelmes
    levelecskéket gyártani, meg ajándéktárgyakat készíteni bár nem épp olyan alkotó típus ….

    Nagyon egyetértek a bejegyzés üzenetével. Ha már nem jó – legalább ne kelljen dícsérni. Legalább mondhassa meg az ember hogy nem tetszik…Ha hányingered van megkönnyebbülsz ha kihányod….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Csak azt nem értem, miért e vágy, hogy minden írás, film, sőt: élőbeszéd valamiféle pozitív morális többlettartalmat kell hogy közvetítsen, valami direkt propaganda legyen már benne (pro-család, pro-házasság, pro-szaporodás, pro-akármi-mindegy-mi)? Miért nem lehet csak úgy, pucéran beszélni arról, hogy mi van? Miért kell elszörnyedni, miért kell egyáltalán arra gondolni, hogy jaaj, aki ezt hallgatja vajon kedvét szegi-e családban, házasságban, szaporodásban, akármi-mindegy-miben? Felnőtt ember, aki hallja. Azt mondja nekem, ne panaszkodj! Nem panaszkodtam, egyáltalán. Teljesen objektív módon, semleges szavakkal, indulat és énközlés nélkül meséltem el egy történetet, negatív tartalommal. Mert a benne szereplő ember nagyon rosszat tett. Vagy ez lenne maga a panaszkodás? És ó, az örök kiegyensúlyozási vágy! A Másik Oldal! A De Van Azért Jó Is. Hogy ilyenkor rögtön elő kell rángatni nem releváns, de pozitív tartalmú történeteket, muszáj. Én annyira vágyom olyan írásokra, beszélgetésekre, amik csak láttatnak és nem akarnak semmi mást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Imádok pucéran látni és láttatni. Már szinte csak ezt szeretem. Csak olyan kevésszer és kevesekkel adatik meg. (Nekem öröm, ha látom, hogy már nem csak verbálisan tudom egyre többször és egyre hosszabb időre elhagyni a komfortzónám.) És érdekes arra jutni folyton, hogy az ún. berendezkedés (egyébként szerintem, minden ami amint és már _egyszer_és_mindenkorra_ berendezkedés) egyszerűen kerékbe töri az emberben az embert és a szabadság(vágy)át. Nem, nem vagyok anarchista, de eddigi intézményesített létformáinkban nem látom, mitől valósulhatna meg a meaningful life, sőt hát ennek éppen az ellenkezőjét látom.
      A pro-beszéd, amit írsz, meg sokszor csak arra kell és jó, hogy fenntartsa a status quo-t, mert az bizonyára jobb, mint az űr, a semmi, a bizonytalan.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egészen különös mennyire fel lehet borzolni az idegeket néhány őszinte, csontra csupaszított történettel azokról a témákról, amiről csak párás szemmel illik mesélni. Az igazság kimondása úri huncutság, ilyen irodalmi izékbe való dolog, amivel foglalkozzanak csak a holdkórosok, normális embernek az nem való – annyira keményen dolgoznak néhányan azon, hogy ne lássanak tisztán, aztán erre jön valaki és előrángatja a csontvázakat innen-onnan.
      Nem beszélek évek óta az apámmal. Hányszor megkaptam, hogy “szeret, csak nem tudja kimutatni! Te menj oda hozzá, hogy megbocsátottál, hát így akarod eltemetni?” Füstöl a fejem az ilyenektől. Inkább már nem is mondom, ha rákérdeznek a családra – érdekes módon soha nem kérdeznek vissza, amikor csak anyámat említem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez a csontváz hasonlat nagyon találó nagyon sok helyen. Imádom, hogy most is előjött.
        Felületes emberek nyaggatnak mindig ilyenekkel, aztán ha elkezdesz őszintén beszélni, hirtelen témát vált. Az őszinteséget nem viselik el, legyen az lelkesedés vagy keseredés.

        Kedvelés

      • Mi az isten ez a mantra, hogy szeret, de nem tudja kimutatni? Anyám egész gykoromban ezt hajtogatta a hol elhanyagoló, hol erőszakos, önbecsülésemet örökre sárba tipró apám védelmében. Szeret, csak nem tudja kimutatni. Mennyit agyaltam én sokáig, hogy milyen szeretés az, ami utálatnak látszik? Gyerekként ez a teljes érzelmi zavarodottság, hogy mi akkor a szeretés, vagy valójában milyen az? Az szeret, aki bánt és kontrollál? Vagy ki?
        De mennyi embertől hallom ezt, hogy az érzéketlen, durva, önző apjuk- anyjuk azt kapta felmentésként: szeret ő, csak nem tudja kimutatni.
        Hát akkor csessze meg. Én meg nem szeretem. Van valami függés, amolyan stockholm szindróma szerűen, csak már nem keverem, sőt, ismerve magam, nem tartok kapcsolatot, hogy ne tudjon uralni. És pontosan tudom, hogy nem szeret és nem szeretem. Ő még ma is azt képzeli, hogy ő szeret én meg hálátlan vagyok.

        Kedvelés

      • Az én bátyám tényleg szeretett engem is, gyerekét is – de nem tudta kimutatni. Apám is szeretett minket is, tudom, még azt a kurva piát is letette értünk (nem magáért, szenvedett is). Még nem korán meghalni is miattunk próbált – de kimutatni akkor sem tudta. Miért? Mert vidéken nem szokás, akkor meg pláne nem volt az. Nem tanulta meg.

        Kedvelés

      • A tanulás halálig tart. A felnőttség arról (is) szól, hogy megismered magad és átléped az árnyékod. Én jöttem, ahonnan jöttem és nem vagyok jó anya. Iszonyú harcok vannak, menekülési pánik (a gyerekeimnek is), értetlenség, egymás bántása (kölcsönösen), máskor kimondva, hogy szeretlek, hogy bocsáss meg, hogy remek embernek tartalak, hogy fontos vagy. Érintések, ölelések, meleg beszélgetések. Hja persze, én anya vagyok, az más. Egy apa megteheti, hogy nem mutatja ki. Ez szerintem hatalmi kérdés. Gőg. Az ilyen alakok azt képzelik, hogy a gyengédség, az érzelmesség gyengíti a tekintélyüket, ilyenformán nem teszik meg.

        Kedvelés

      • Nem, ott az anya sem nagyon mutatja ki. Olyanok voltak a nagyszüleim, mint Eszterházy nagyanyja. Fura, mert nem pontos, hogy nem mutatja ki – érezni lehetett, tudni, csak épp egy pesti számára rideg világ volt – és mégis.
        Apámról, bátyámról is nyilván tudtam valahonnan, de azért az én gyerekeim biztosabban tudják. Szegény apám tekintélyét ugyan nem rombolta volna semmi, és azért ezzel nagyjából tisztában volt. Amúgy igen, nyilván azt hiszik, ezért van az a baromság is, hogy a fiú nem sír, meg ilyenek.
        Ettől függetlenül, inkább azt akartam mondani, hogy a “nem tudja kimutatni” mögött hányszor van az, hogy VALÓJÁBAN egyáltalán nincs ott szeretet. Ha nem tudod, hogy van, akkor nem a kimutatás a gond – szerintem. Mert ha van szeretet, az azért érezhető, akárhogy is. Ha nem szokta pl a puszilgatást, attól még tudható, hogy szeret. Ahogy a nagyszüleimnél is, pedig ők nagyon távolságtartóak voltak.

        Kedvelés

      • Igen, valami ilyet érzek én is. Nincs is ott semmi. Nem a nyalifali a lényeg, hanem hogy mit érzel. Te ezek szerint biztos voltál felmenőid szeretetében. Akkor az bizonyos, hogy volt is. Én eleinte bizonytalan voltam az én felmenőim szeretetében, küzdöttem, hogy elnyerjem, egyszer igazán elismerjenek és szeressenek. Felnőttségemre biztos voltam abban, hogy apám sose szeretett és felesleges energiapazarlás ezért küzdenem (jelzem, a gyerekkori gépezet működött, és az3rt én igyekeztem megfelelni neki). Ilyen helyzetben felesleges a falazás neki szeretet dolgában. Nem szeret, oszt ennyi. Ettől függetlenül hozott áldozatokat értem, tanulhattam, stb. Mondjuk azt sem tudom, azért-e, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam… Fogalmam sincs, mi motiválta. Na, ez az a bizonyos érzelmi labilitás, amit az ilyen félreérthető közeg kialakít. Nem tudod, hogy a gondoskodás az szeretés-e, ha közben bántva vagy, a hidegség szeretés-e, ha közben bizonygatva van, hogy deee, szeret ő, a kontroll szeretés-e, ha ártatlan örömeidtől foszt meg látható elégedettséggel… Ellentét van a cselekedetek és a szavak közt. Ez gyerekként nagyon elbizonytalanító világ.

        Kedvelés

      • Apád azért hozott áldozatot, mert ez a szerepéhez tartozott. Mármint gondolom. A rendes apa szerepéhez.
        Értem én. Nekem kicsit fordítva volt: pl. nagyszüleim nem mondták, hogy szeretnek, és öleléssel pl. nem is mutatták ki, de azért én éreztem, hogy van ott szeretet a rideg felszín alatt. Azt gondolom, hogy ez több biztonságot adott nekem.

        Kedvelés

      • Jaj, ez az apa-téma! Nálam az van, hogy elváltak a szüleim, apám meg eleve is olyan, hogy “nem tudja kimutatni az érzelmeit”. Ezt így a saját szüleitől hozta, ahol meg ilyen “étkezéskor találkozunk” szinten éltek, legalábbis onnantól, hogy én ismertem őket, biztos. Szóval apám még a saját anyját is nagyon ritkán hívta fel. A nagymama autóbalesetet szenvedett, tudtuk, hogy haldoklik, ez volt szombaton, de mivel vasárnap amúgy is kellett volna feljönnünk apámtól anyámhoz, az lett mondva, hogy majd akkor vasárnap reggel elmegyünk a kórházba. Aha, aztán vasárnap reggel már arra keltem, hogy nem kell sietni, már meghalt.
        És akkor azt gondoltam, hogy basszus, én nem akarom, hogy ez legyen velem és az apámmal is, hogy nem is búcsúzom el tőle, hogy olyanok vagyunk, mint két idegen. És ez nem csak a válás miatt van, egyszerűen lefojtja magát, úgy nézünk egymásra, mintha minimum egyikünk ufó lenne. Egyszer Angliából hozott nekem szuvenírként egy ilyen “To my daughter” feliratú kártyát, amin ilyenek voltak, hogy “you are beautiful, clever… and I am very proud of you.” Nagyon meghatódtam, mert évek óta ez volt a legnagyobb kinyilvánítás, amit tőle kaptam. Még az sem tört le (annyira), hogy a húgom egy pontosan ugyanolyan kártyát kapott.
        Aztán két éve agyvérzéssel kórházba került. Az volt az egyetlen alkalom, amikor megöleltem. De most megint az van, hogy havi egyszer ha beszélünk, akkor is csak megkérdi, hogy mikor látogatjuk meg, egyéb napokon semmi. Lehet, hogy ő is szeretne többet, vagy valaha szeretett volna, csak “megtanulta” elszigetelni magát, hogy ne fájjon annyira hétvégi apának lenni, nem tudom. De nekem még most is fáj, és évekig élt bennem az a feltevés, hogy a férfiakhoz való egész viszonyulásom is emiatt a megoldatlan apa-lánya kapcsolat miatt elcseszett.
        Most meg volt szombaton ez a bizonyos könyvbemutatónk, eddigi életem legnagyobb eredménye. Szó volt róla, hogy talán eljön, de nem jött, és nem is ez fáj, hanem hogy azóta se hívott, nem szólt egy büdös szót se, hogy milyen volt, kislányom. És ezen a bemutatón ez a vers hangzott el, amit még évekkel ezelőtt róla írtam.

        Kései szerető

        Huszonhat évesen ismertelek meg,
        örök álmodozó,
        göndör fürtök, göndör kacaj: ami kell.
        Akkor még kék az ég és egy volt a világ,
        két karodban tartottál, s én felnéztem rád.
        Hogy elváltunk, csak későn vettem észre,
        ahogyan egy születésnap merül feledésbe,
        ahogy az érintés elveszti az irányt,
        s szürke szólamok szövik át a hiányt.
        Ahogyan egy régi fénykép élesedik,
        arcod bennem úgy halványul el;
        hogy milyen volt azelőtt, nem tudom már,
        kapcsolatunk egy pár
        zoknira redukálódik,
        melyet minden karácsonykor átadok –
        szégyellem magam.
        Szégyellem a testemet,
        hogy még mindig álmodok,
        hogy ami voltál, az vagyok,
        (most kicsi vagy és meggyötört),
        s hogy majdnem-anyaként
        még apára várok.

        Kedvelés

      • Ide írom, de Lacinak is. Ez a kitétel, hogy szeret, de nem tudja kimutatni, számomra nagyon régen nem létezik már. Szerintem ilyen nincs, és tényleg senkiben semmilyen emléket feltépni vagy megsérteni nem akarok, de képtelen vagyok ebben hinni.

        Nekem például mostanában iszonyúan fájó rádöbbenés, hogy egyáltalán, soha nem szeretett az apám. Hogy egy pillanatig sem küzd értem, hogy nem érdeklődik irántam, miközben anyámat napi rendszerességgel zaklatja – nyilván, mert egyedül képtelen magát ellátni, és be van szarva, hogy éhen döglik, na meg pénze sincsen. Miután abban teljesen biztos, hogy tőlem pénzt nem kap, így nem is keres. És ez már nem a nem tudja kimutatni kategória.

        Aztán ott vannak az exeim, akik “szintén nem tudták kimutatni”. Hát, hogy elegáns legyek, büdös lófaszt. Nincs ilyen. Vagy szeret vagy nem szeret. Rosszul szeretni lehet, de olyat, hogy szeret, de nem mutatja… Tudod, mikor csináltam utoljára ilyet? Amikor 11 évesen szerelmes voltam a rajztanáromba. De akkor se “nem mutattam”, hanem titkoltam, direkt.

        Kedvelés

      • Nos, igen, a bolyhos nyugtatgatások akkor szoktak elapadni, amikor visszakérdezek, hogy “Igen, anyámat is azért fojtogatta és szögelte be az ajtaját mert szereti, ugye?” Elképesztő, mennyire erős a késztetés a “nincsen semmi baj, nincs itt semmi látnivaló” mantrázására. Önfelmentés, gondolom.
        De az is érdekes, hogy sokan a vidéket említitek – ennyire élne még a paraszti értékrend? Én erre jutottam, hogy fater abba roggyant bele végül, hogy nem volt hajlandó elhagyni az ötvenes éveket, hogy nem volt már tanya meg lovak; de szerintem azt se bánta volna, ha mi is magázzuk, mint ő az anyját.

        Kedvelés

      • Nem gondolom, hogy ez paraszti értékrend, apám ugyan falun született, de vasutascsaládba, és megyeszékhelyen élt 14 éves korától. Két diploma, három szakma. Értelmiség. Huszonéves korától alkoholista, mióta az eszemet tudom, bántalmazó.
        Nagyanyám kampányol, hogy megbocsátás és nem tudja kimutatni. Legyünk mi az okosabbak! Anyámnak: tényleg elköltöztél? És mit fognak szólni a szomszédok, ismerősök???? Anyám: amikor agyba-főbe vert meg egy hálóingben kizárt télen az erkélyre, részegen tántorgott haza, összetörte a szomszéd kocsiját, akkor mindegy volt, mit szólnak, most nem az?

        Én nem tudom, honnan maradt itt ez a kötényed takarjon el mindent-értékrend. Máshol, nyugaton is paraszt volt a lakosság nagy része, feudalizmus volt meg nyomor a legtöbb helyen. Látod, mégis túllépnek a saját árnyékukon. Vagy legalábbis van egy tendencia. Itt meg még egy épkézláb CSBE-törvény sincsen. Előbb feljelentést kell tenned, csak aztán kérhetsz távoltartást! Mert szegény bántalmazót nem távolíthatják el a saját otthonából, hát mit gondolsz, nem lesz neki hol aludni.

        Az pedig meggyőződésem, de ez messzire vezet és nem is akarok politizálni, hogy annak, hogy állami szinten megy az asszisztencia ehhez a hozzáálláshoz, nagyban köszönhető annak is, hogy hány nő van a parlamentben. Illetve hány nő nincs.

        Kedvelés

      • Szerintem nagyon el meg, es nagyon pusztit. Anyam kulak csalad leszarmazottja, es nala is meg mindig ugyanez a problema, pedig iden lesz nyolcvan: tanya, lovak, sok hektar fold, cseledek, napszamosok. Szureti bal, jegenyesor, cseza. Aztan minden fuccs. O mar tizenevesen gyarban huzta Pesten az elkobzasok utan, az occsei mar csak a nyomorra emlekeztek. Meg az eroszakra. “Apuka csunya, eroszakos ember volt.” mondja az anyam, es ki tudja, mit ert pontosan alatta. A csalad szetesett, ebbe ket nagybatyam halt bele meg az otvenes evekben, meg a nagyszulok. Harmadik nagybatyam kesobb olyan not vett el, akinek az apja – a csaladi legenda szerint – puszta kezzel vert agyon egy lovat. Negyedik nagybatyam lanya felakasztotta magat. Es messze nem o volt a csaladban az egyetlen. Van meg sokdiplomas, csucsertelmisegi, letoltendot kapott novero, aki bunkobban es eroszakosabban jott ki a bortonbol, mint ahogy bement. Alkoholista, gyogyszeres alkoholista, passziv-agressziv, miegyeb. Harmadik, negyedik generacio no fel orjitoen serulten, fut zatonyra mar az indulas utan rogton. Vagy nem, akkor viszont gyakran o lesz az eroszak hordozoja, mai huszonevesen. Ja, az en anyam is elvarta, hogy csokolommal koszonjek neki. Ma mar inkabb kerulom a koszonest, amikor felhivom.

        Kedvelés

      • Nekem nincs első kézből tapasztalatom nyugati vidéki élettel kapcsolatban, szerintem innen nem lehet érdemben megtippelni mi megy a mainstream médián kívül – talán valaki hozzá tud szólni.
        Ahogy összekaparom a történelmi ismereteimet nálunk soha nem volt túl erős a városi középosztály, az egyetlen Széchenyin kívül senki nem erőltette az iparosodást, polgárosodást, mindenkinek jó volt az úgy, ahogy volt, a kommunizmus meg lerángatta a kevés jómódú parasztot a saját cselédjei szintjére; nyilván nincs az öntudatos polgárságnak hagyománya egyáltalán. Máshol ez a réteg egy kicsit jelentősebb lehetett (holland kereskedők, a brit arisztokrácia közép- és alsó rétege pl), onnan ki tud nőni egy öntudatos, hangját hallatni merő középréteg.
        Amatőr mód tippelek, de szerintem ez az oka a paraszti mentalitás szívósságának: nincs alternatíva amire le lehetne cserélni, hát marad minden a régiben.

        Kedvelés

      • Nekem van tapasztalatom tobb nyugati orszag videki eleterol, kisvarosi es foldmuvelo egyarant, es akkora a kulonbseg a ketto kozott, hogy eveken at kapcsolatot sem teremtettem koztuk, egyszeruen nem fogtam fel, hogy je, ez ugyanaz a ket tarsadalmi csoport, “csak” a foldrajzi helyzet valtozik. Hol van akkor meg esetleg valami hasonlosag, parhuzam… hat nincs. Egyre inkabb ebben hiszek: http://anonymus-hu.blog.hu/2013/06/04/osszezavarodott_magyarok?fb_action_ids=10200687294477828&fb_action_types=og.recommends&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=288381481237582

        nem tudok belole kiemelni, minden gondolata annyira fontos

        Kulfoldrol nezve a magyar videk (maradnek a fenti, sajat peldanal, hogy senkit meg ne sertsek, es ne is altalanositsak, pedig de) teljesen ertelmezhetetlen. Nem az anyagi – mert az esetleg nem is -, hanem a lelki terhei, nyomora miatt. Egzotikus borzongas, mint a Szomoru vasarnap. Aztan mennek tovabb a jozan, gyakorlatias eletukkel, vegzik a dolgukat, es ha szenvednek is, nem igy teszik, nem ilyen brutalisan bannak magukkal egymassal, es nem ilyen megoldasokat keresnek a problemaikra.

        Kedvelés

      • Én nem látom ennyire gáznak a paraszti értékrendet, sejtem, hogy vidékenként is változhat. Mondom, az én nagyszüleim távolságtartók voltak, és igen, a gyerekeik, unokáik magázták őket – fura volt, mert anyai ágon meg nem -, de a biztonság, a szeretet ott volt. Nem ölelgettek, puszilgattak, de a hangjuk meleg volt, és nagyon kiálltak egymásért, az egész család. Az asszony köténye dolog megvolt, ez igaz, de mondjuk asszem nagyanyám köténye mögött nem volt semmi, azért tudtuk volna.
        A nem tudja kimutatni: mondom, szerintem ahol vannak érzelmek, az a kapcsolaton belül érezhető, tudható, akkor is, ha a kívülálló esetleg nem látja. Szóval esetleg úgy nem mutatja ki, hogy a barátok is tudják, de ha a párja/gyereke sem tudja, akkor ott NINCS érzelem.

        Kedvelés

      • Blaci, pontosan ertem, mire gondolsz, nekem nagyon szimpatikus is, a vagyott ideal, csak meg soha nem lattam ezt a formajat a csaladi viszonyoknak. Nem az szamit, hogy mit mutatnak, hanem az, ami van. Ha szeretet van, szeretet van, pont. Meg szerencse, h nem minden csalad olyan, mint amiket mi font leirtunk. Ezek egyreszt kivonatok, masreszt valoban szelsoseges, de szerintem erosen reprezentativ peldak. Azt hiszem, ennel a lovas sztorinal keves borzalmasabbat es sokkolobbat hallottam eletemben, es remelem, tobbet nem is nagyon fogok. Ennek a letformanak is vannak fokozatai, es nyilvan nem minden csaladban tombol a nyilt eroszak, de rengeteg hasonlo esetet lattam-hallottam. Mert hiaba negyedik generacio, es hiaba mindenki doplomas es varosi mar, az ertekrendek es a mintak nehezen lecserelhetoek. Persze, jol takar a hetkoznapi latszat, a markas ruhak, szep diplomak, es meg szeretetrol is beszelhetunk sok helyen, de hogy gyakran az is milyen formakban nyilvanul meg… nem hinnel nekem, ha meselni kezdenek. Mindenesetre szerintem tekintsd magad kivetelesen szerencsesnek a jo erzelmi legkoru csaladodert.

        Kedvelés

      • Még mindig nem jól fogalmaztam. 😦
        Persze, tisztában vagyok vele, hogy még mindig szerencsés vagyok az alkesz apámmal, meg a türelmetlen bátyámmal, mert még így is valódi szeretetet kaptam tőlük. Ezzel együtt nem volt jó érzelmi légkörű a család, de nem a kimutatás hiánya miatt, hanem mert nagyon sérültek voltak ők is. Csak azt akartam mondani pont, amit te is: ahol van szeretet, ott van, és ha a kívülálló nem is, aki benne van, az tudja, érzi. ahogy a hiányát is, akármi megy is kifelé, a közönség felé.
        A lovashoz: ez se ilyen egyszerű. Néhai barátom mondta, és nyilván árnyalni kell, de azért van benne valami: az állatvédelem a (jó, valódi) csikós, juhász, gulyás számára a mindennapok része volt. A pesti konfliskocsisnak meg úri huncutság.
        Amikor kisgyerekként a fehér bőrű malacok hátát pácával vertem, mert vicces volt, hogy bevörösödik a nyoma, a nagyapám nagyon letolt, hogy az is érzi, neki is fáj. Nem bántott (igazán szóval sem), csak figyelmeztetett, és nagyon elszégyelltem magam. Aztán a malackát, amit vakargatott, lehetőséghez képest – nem csak kajával – jól tartott, karácsony előtt levágta, de hát ezért tartotta. Azt tanultam meg tőlük, hogy állatot (is) eszünk, ahhoz le is kell vágni, evvan. De amíg él, addig vigyázunk rá, teszünk érte, hogy kifejezetten jól érezze magát, és nem azért, mert akkor gyorsabban és nagyobbra nő (sőt, bizonyos tekintetben, pl. azzal, hogy hagyjuk mozogni, a gazdasági érdekekkel ellentétben), hanem mert érző lény. Közben a nagy állatszakértő tudósok érzéstelenítés nélkül daraboltak, kínoztak árammal élő majmokat, mert kíváncsiak voltak, mi történik a jószág agyában meg mittudomén hol. És mikor olyan nagyszerű emberek, mint Jane Goodall, nemzetközileg akkor már rég elismert viselkedéskutató olyan szavakat használtak a csimpánzokkal kapcsolatban, mint “szenvedés”, akkor lehúzták, hogy mit antropomorfizálnak, egy majom nem szenved.

        Kedvelés

      • Hat ez az, ezek a serultsegek, amitol alkoholizmus, csendes, szinte termeszetesnek vett gyogyszerfugges, hetkoznapi idegbetegsegek, ongyilkossagok, eltorzult viszonyok… es akkor ezek szerint ok (a te csaladod) meg jol jottek ki belole, kepesek voltak adni, nem csak elvettek, mint a korabban folsoroltak. Engem ezekben a remtortenetekben leginkabb az eroszak, az embertelen indulat ereje dobbent meg, hogy az milyen mereteket es milyen valtozatos formakat kepes olteni. Nem ismertem azt a lovas embert egyaltalan, csak hallomasbol (de ott is elhanyagolt csalad, gyerek nevel gyereket, nyomor, alkohol, ennyit tudok azert…), de itt nem allattartasrol van szo, hanem arrol, h valaki puszta kezzel agyonver egy lovat. ??? ilyen hogy lehet az eletben? Minek csinalta? Milyen ember lehetett? vajon. Es mivel en szerencses vagyok, elso kezbol ertesultem meg a ’40-es, ’50-es evek bevett gyakorlatarol is, ami abbol allt, hogy a foldmuvelo csaladok intezeti gyerekeket vettek magukhoz cselednek, idenymunkasnak. Ami persze nem jobb, mint az uri csaladok cseledkulturaja (Edes Anna). Es a bejaratott videki kocsmakultura nem jobb, mint a sebesz, a professzor vagy az orszaggyulesi kepviselo, aki titokban rendszeresen iszik. Es noverobol is van, tudjuk, mindenutt. Sok a serules, a trauma, rengeteg a borzalmas tortenet, es jo annak, akinek ezekbol keves jutott.

        Kedvelés

      • Én azt szoktam mondani idegeneknek, hogy sajnos a testvérem és az anyám már nem él, ha tovább faggatóznának, akkor udvariasan annyit mondok, hogy erről nem kívánok beszélni. Eddig ebből mindenkinek sikerült értenie. Nekem tényleg meghaltak, gyászmunka is volt. A zombie-kat meg nem szeretem. 😀

        Kedvelés

  8. Sziasztok! Most épp belekeveredtem egy hasonló szituációba (“jó, de mégsem”), ugyanis megkértem a páromat, hogy tartsunk szünetet. Aki nem ismerne: dióhéjban annyit, hogy 6 éve vagyunk együtt, mindketten szüzek voltunk, tehát minden tekintetben ő volt az első, a “nagy” szerelmem. Legalábbis a gimnáziumi vágyódásokat inkább nem sorolnám fel. Most viszont az van, hogy engem felvettek egy ösztöndíjprogramba, szerkesztettem egy antológiát, megjelentek novelláim, sőt még külföldre is megyek szeptemberben, három hónap gyakorlatra. Ehhez képest ő január 1-től munkanélküli, de mielőtt bárki a szememre vetné: nem ez a baj. A baj az, hogy 6 év alatt összeadva legalább 2 évet volt munkanélküli. Hogy depresszív, önostorozó, önbüntető, kishitű, túlsúlyos, “gyerek”. Hogy bármi nehézség támad, befordul, feladja, kilép – és mindezt az én energiámból, szerelmemből kell helyrehozni, felépíteni. És én ezt így tovább nem akarom. Úgy érzem, hogy most bekogopogott hozzám az élet, és mindezt egyedül kell végigcsinálnom. Lehet mondani, hogy önző, kegyetlen, gonosz, meggondolatlan stb. vagyok – azt gondolom, ez nem ez a hely, ahol ettől kellene félnem, de ha mégis: vállalom.
    Kaptam hideget-meleget minden irányból. Anyám például kifejezetten örül, hogy “megszabadul” tőle. Bár mint mondtam, még nincs véglegesítve, csak szünetet tartunk 4 napja. Banálisnak tűnhet, meg látszik belőle, hogy bizonytalan vagyok, de hát Istenem, csak nem fogok felrúgni valamit megfontolás nélkül?! Valamit, ami lehetett volna életre szóló. Mert amúgy intellektuálisan, érzelmileg, szexuálisan (ha nem is minden alkalommal) klappolunk, legalább havi egyszer eljárunk (pl. koncertre, színházba, kiállításra), de én mégis úgy érzem, hogy ez nem “elég” jó.
    Hogy teljesen őszinte legyek, tegyük hozzá még azt is, hogy közben az új munkahelyemen megtetszett egy kolléga, akiben pontosan azok a dolgok fogtak meg, amik a saját páromból hiányoznak: ad magára, sportol, jó illatú, nem a szüleivel él (persze idősebb is pár évvel), valahogy úgy “egyben van”. Ne gondoljátok, hogy én most szeretnék “átnyergelni”. Mert leginkább egyedül szeretnék lenni, mert akármilyen hülyén is hangzik, az elmúlt hat évben nem sok lehetőségem volt meghallgatni a saját belső hangomat, hogy mit is akarok én, kipróbálni, mit bírok stb. Egyszerűen kinyílt a szemem, hogy jé, itt egy életerős férfi (és még hány van belőlük!), miközben engem egy olyan vár otthon (nem otthon, hanem az apjánál), akit csak melegítőben látok, és akivel van napi három óránk arra, hogy (kvázi a szüleink “engedélyével”) vagy menetrendszerűen szeretkezzünk, vagy megnézzünk egy filmet, ha sikerül időben választani, mert fél 10-kor már jön az elválás (27-28 éves létünkre). Olyan, mint egy kamaszkori szerelem, ahol úgy jól elvannak, és cukik, vegyítve egy házasság bejáratottságával (de annak keretei, stabilitása nélkül).
    Persze egyszer lesz munkája, elköltözik stb. De hogy belül milyen lesz? Nem akarok egy életen át azon izgulni, hogy mikor omlik össze megint, erre nem lehet bevállalni egy házasságot, gyereket meg pláne nem. Félreértés ne essék, most egyébként sem szeretném egyiket sem (még), egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni.
    Várom a válaszokat “kapcsolatromboló” jeligére.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Virezma, mintha rólam írnád ezeket! Hozzám is most kopogott be az élet, és csak kapkodom a fejem, mert az egyik jó változás hozza maga után a másikat. Ld. alább a veled egy időben írt kommentemet. De van tovább is: nekem ez az új perspektíva, új önbecsülés adott erőt, hogy a lehúzó kapcsolatomból kilépjek, és most sokkal, sokkal jobb! Azelőtt érzelmi nyomoromban kapaszkodtam egy szar kapcsolatba. (Ez itt nem feltétlenül párhuzam, a te kapcsolatod, az alapján ahogy írod, szerintem nem annyira gáz, mint az enyém volt.)

      Úristen, és még az új munkahely – új kolléga is stimmel… Bár ez annyira új és annyira a jövő, hogy még nem is mondtam senkinek, de olyan szinten más (érzelmi, intellektuális) minőséget látok, hogy számomra a döntés most már egy pillanatig sem kérdés. Nem azért, mert most rögtön rástartolok az illetőre, hanem mert most már látom: ilyen is lehet.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nos, nálam az új kolléga intellektuális tekintetben távol áll a mostanitól. A mostanival közösen zenélünk egy zenekarban, mindketten rengeteget olvasunk. De egyrészt azt gondolom, hogy a mostanihoz ez nem elég érv, egy másiknál talán áthidalható lenne, harmadik dolog pedig, hogy nem muszáj nekem a másikra rástartolnom most, hiszen pont azt kérem számon az életen, hogy egyedül lehessek felnőtt, teljes, az életet megélő ember/nő.

        Kedvelés

    • Jaj….Az eg szerelmere, ne hibaztasd es mentegesd magad!
      “Lehet mondani, hogy önző, kegyetlen, gonosz, meggondolatlan stb. vagyok – azt gondolom, ez nem ez a hely, ahol ettől kellene félnem, de ha mégis: vállalom.”
      Egyaltalan nem onzoseg, nem kegyetlenseg, stb. Es nem csak szerintem nem, hanem allitom, senki szerint nem, aki itt olvas es kommentel.
      Egy eleted van, mindenkinek. Ha boldog akarsz lenni, kiprobalni magad, elni lehetosegekkel, akkor tedd! Aki ezt onzosegnek mondja, az visszanyom, nem hagyja, hogy a sajat eletedet eld a sajat donteseid szerint. Ne hallgass senkire, csak magadra, ha most vegre van lehetoseged hallani a sajat hangod. Es ne felj lepni!
      Gratulalok a novellaidhoz es a kulfoldi gyakorlathoz! 🙂

      Voltam hasonlo kapcsolatban, ugyhogy nem kritikakent irom, amit irok. De az, hogy az egyik fel ilyen szinten epul a masikbol, es a masikra ekkora felelosseg harul es mindenben neki kell erosnek es tamasznak lenni, az nem jo. En azt mondtam, hogy annyi motivacio es ero a foldon nincs, amennyit tolem vartak. Ha valaki ennyire nem onallo, az masiknak hatalmas felelosseg. Ha ilyenfajta felelossegre vagynek, akkor vallalnek egy gyereket – de ezt a paromert eveken at, haaaat: kosz nem kerem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Választ vársz, de volt kérdés? 🙂
      Igazából a választ már kimondtad: „Egyszerűen kinyílt a szemem”. Nekem úgy tűnik, hogy elindultál egy olyan úton, ahol olyasmik vannak, mint felelősségvállalás, a tényekkel való szembenézés, igények felvállalása, 27-28 évesen ennek itt az ideje. Most alapozod meg a későbbi életedet, felelős vagy a saját életedért, de csak a sajátodért. Amiből, mint tudjuk, mindenkinek csak egy adatik.
      Ismeretlenul is büszke vagyok rád, hogy kimész külföldre ösztöndíjjal!
      26 éves koromban nekem is valami hasonló kapcsolatom volt, pontosabban: a párom belekényelmesedett abba, hogy mindenért én vállaltam a felelősséget, észrevétlenül rám pakolt mindent (én meg, mivel otthon ezt láttam, vittem mindent a hátamon), aztán rájöttem, hogy nekem nem is pasim van, hanem egy 27 éves gyerekem. Innentől kezdve nem tudtam férfinak tekinteni és meg is kaptam, hogy nem akarok szexelni vele (gyerekkel mégis hogyan?) Szerencsére lelépett egy másik nővel, és ugyan akkoriban ezt nem úgy éltem meg, hogy jobban jártam, később rájöttem, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Hasonlón mentem át jó fél évvel ezelőtt, úgyhogy azt hiszem át tudom érezni, miről írsz. Ha már érzed, hogy nem elég jó neked az a kapcsolat,amiben vagy, akkor onnantól kezdve nagyon kell figyelni a saját kis belső hangodra. Nekem ez sajnos nem sikerült, még jó 5 hónapig vergődtem, mire beláttam, hogy ha valami nem megy, ha valakivel nem érzed úgy, hogy vele akarsz lenni, ott lépni kell, és gyorsan, önmagadért.
      Szerintem jól döntöttél a szünettel, biztosan letisztul magadban, hogy hogyan látod a kettőtök kapcsolatát.
      Fiatal vagy ahhoz, hogy belemerevedj egy ilyen nexusba, ahol a másik szinte teljesen belőled táplálkozik, egy energiavámpír módjára…
      Anno én is megkaptam, hogy önző dög vagyok, egy ilyen rendes fiút otthagyok, mi lesz vele nélkülem, mi lesz velem egyedül… De hát ez az én életem! Engedtessék már meg, hogy egy kicsit a saját javam is nézzem, és ne azzal foglalkozzak, hogy egy 27 éves pasit gyámolítok, akinek szinte én vagyok/voltam az egyetlen szociális kapcsolata a családján kívül…
      Biztos nem lesz könnyű, főleg így, hogy sok szempontból ő volt az első neked, de az út, amin elindultál jó 🙂 És utána úgy kinyílik a világ, olyan irányt vehet az életed, amiről lehet, hogy nem is álmodtál eddig 🙂 Megint csak saját magammal tudok példálózni, de olyan minőségi változás következett be az életemben, mind érzelmileg, mind intellektuálisan, mind szakmailag (mert igenis kihatott a magánéletem a munkára, bár nehéz volt belátni), hogy nagyon megérte!
      Sok erőt kívánok, hogy ezt végig tudd vinni 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ami nagyon fiatalon még egyformának tűnik, pár év alatt teljesen más irányt vehet. Ebben az életszakaszban különösen sok a változás-alakulás. Ha két ember más irányba vagy nagyon más ritmusban kezd el haladni, akkor törvényszerűen kibuknak az egyre növő különbözőségek. Van, amikor ezeket érdemes, sőt kötelesség csiszolni. Mert erős az érzelem és az igény mindkét részröl. Mert gyerekek vannak. Ésatöbbi. Mi a te igazi érved? A hat év? Az első varázsa? Az erős és kölcsönös érzelem? A szünet nagyon bölcsen hangzik. Az egyedüllét igénye is. A kontrasztos kollégáról ebben a helyzetben nem lehet szerintem tudni, hogy mi a szerepe, ilyenkor sok esetben a kiugráshoz kell valaki. (nem kell, sőt: gáz. de sokan nem képesek másképp.) Kívánom, hogy legyél magad és váljon ez az idő nagyon a javadra.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm neked is! Tök jó, hogy mindenki ilyen pozitív. Azért is írtam ide, mert itt nálam tapasztaltabb nők vannak. 🙂

        Kedvelés

    • Bár én láttam volna ilyen tisztán 27-28 éves koromban. Szerintem itt nincs kérdés, nem vagy önző (ilyen-olyan, mittudomén, miket mondanak rád), és azt is tudod, hogy mit tegyél, hát tedd azt, tök jól csinálod.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Minél előbb lépsz ki, annál jobb – kinyílt a szemed, látod az utadat. Válaszom lényegi része következik, “vénasszony” jeligére: bár még nem tartom magam öregnek, láttam már sok mindent, de olyat nem, hogy ilyen, huszonöt feletti kisfiúból felnőtt férfi legyen. Olyat is sokat, hogy szünet után folytatták: akkor még az is bekerült a pakliba, hogy “megbocsátott”, és “visszafogadta”. Ide tartozik a házasságom is, a gyerekem apjával, aki soha nem vállalt felelősséget magáért se, nem tudta eltartani magát se, viszont azonnal sértődött és ott hagyta az állását, mindig talált rá okot. Amikor végre nagy nehezen elváltunk, teljesen lecsúszott, kellett egy nő, aki kikaparta belőle, aztán ez ismétlődött, most egy szent asszony a felesége, van egy kisgyerekük, a felesége szüleinél laknak amikor éppen nincs lelki problémája és sértődése, mert akkor megy,és várja, hogy visszakönyörögjék. Addig jó kilépni, amíg még észreveszed, hogy van más férfi is, és nem csak úgy, hogy hogyan menekülj előle, mert hátha akarhat tőled valamit. Vár az élet!
      Ezek az én gondolataim, nem tanácsok. Nem akarok az életedbe beleszólni, se pro se kontra – csak így gondolom. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nemtom, mi a jó a te helyzetedben, de abban biztos avagok, hogy semmiféle felelősséged nincs a pasid felé, felnőtt ember. Ha bajban van, szaksegítség segíthet neki, nem a párja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ha most tohonya, a szokásai rabja és nem ad magára, önbüntet, az idővel csak romlani fog, hiába a közös érdeklődési kör. Felnőtt ember ne használja a párját mankónak, pszichológusnak. Pár éve egy kapcsolat után azt mondtam, basszus már nem húszéves fiúkkal randizok, I’m not the doctor, valahogy érjenek már bele a felnőttségbe ha kapcsolatot akarnak. Szóval teljesen értelek. Nyilván nem ismerlek, amit leírtál, abból én nem tartanám meg ezt a pasit. Felnőtt ember, akkor is ha a szüleinél lakik, felel magáért, ne a te energiádat vigye, építse fel magát. Azt hiszem ezt te is tudod és azért szüneteltetsz. Voltam párszor olyan helyzetben, hogy el kellett engednem valakit, akit még szerettem, de az eszemmel tudtam, hogy hosszú távon nem lenne értelme.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Velem is ez van, hogy “az eszemmel tudom”. Ha meg találkozom vele, ránézek, és azt gondolom: “de hát ez ő”. Egy hete még szeretkeztünk, most meg lapátra teszem. Ezért kell egyedül lennem.

        Kedvelés

    • Ne vccelj! En biztosan nem fogok rad egy kovet se. Mert ertem, mirol irsz, miben vagy. Es el ne hidd senkinek, hogy te rossz vagy, amiert ugy erzed, jobbat erdemelsz, vagy ki kell lepned. Vagy ha visszamesz (bar ezt nem hiszem). Mindent magadert tegyel. Hosszutavon csak ez kifizetodo. Es orulok neked!! 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. “doing something meaningful for living. Making mountains of money in a cosy office. De tényleg. Nyolctól négyig akár, vagy tovább, keményen, de ott legyen értelmes feladat, jó hangulat, munkafeltétel, megbecsülés, és szorongás csak a drukk, legfeljebb.”

    Én ezt most nemrég megléptem. Folyamatos stresszben, szorongásban, állandósult bűntudatban, értéktelenség-érzésben léteztem az előző munkahelyemen. Most van friss levegő, inspiráló közeg és inspiráló feladatok, megbecsülés, szakmailag és emberileg hiteles kollégák, hosszútávú értelmes célok. Én nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges.
    Csak a pénzhegyek nem stimmelnek, ebből a szempontból komoly bukta volt a lépés, de annyival jobb most nekem, hogy kicsit sem bánom.

    Ezt tulajdonképpen írhattam volna a jó nekem-hez is. Mostanában egyre több mindent írhatnék oda, mert egyre jobb nekem…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Örülök hogy neked sikerült :)Volt egy esetem amikor egy olyan munkahelyre mentem ahol nem volt jobb fizetés , és meg is jegyezte a kollégaúr hogy a létrán csak felfele érdrmes helyet változtatni.
      Ez a munka adott a legtöbb elégtételt összes munkahelyeim közül.

      A kollégaúr persze felfele haladt…Bár nem örültem neki de hallottam később ,hogy börtönbe került valami sikkasztási ügy miatt…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem az elso munkahelyem volt ilyen. na penzhegyek azok ugyan abszolut nem voltak, viszont szakmaisag, jo legkor, sok okos no vezeto beosztasban, nekik dolgozva…. Igy visszagondolva is egy kanaan volt. Na de ugye…. elso munkahely, viszonyitasi alapom nem volt es szerettem volna normalisan keresni, ezert valtottam, nem is egyszer. Es most mar sajnos tudom, hogy a budos eletben nem lesz meg egyszer ilyen munkahelyem. Ha csak valami gigantikus csoda nem tortenik. Azota is haladok szepen a palyamon, de egyik munkahely kiabranditobb, mint a masik…. Nincs jobb munkahely, csak uj: allitom. 😦

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ‘Nincs jobb munkahely, csak uj: allitom.’ – egyetertek. Sot, mar az is valami, ha nemelyiket meguszod kieges nelkul. Hulyere keresve is megy a kieges (szerintem akkor igazan), tehat az nem gyogyir, nem karpotol. Egyebkent meg ettol a munka lehet alkoto-inspiralo-sodro, csak ha a munkahely nem olyan, vagy nem sajatod, akkor mindegy.

        Kedvelés

      • Csatlakozom. Az én tapasztalatom az, hogy ahogyan haladok előre, kicsit felfelé is, úgy egyre több piszkos dologba látok bele, így nem bírom azt érezni, hogy ez jobb, mint az előző volt, a pénzhegy meg a légkör csak tovább szinesíti.

        Kedvelés

    • Tényleg jó neked 🙂 Én a meglépés határán vagyok, de már nagyon érik, mert iszonyúan szenvedek. Mindig olyan jó hallani, hogy másnak sikerül! (és igen, tudom, hogy nem fogom én se hülyére keresni magam, de az megvolt az utóbbi években, csak épp a lelkem halt bele)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Nekem most a belső kényszerek akadtak be valahol.
    Négy napig a férjem csinálta azt, amit én szoktam, mert dolgom volt. Gördülékenyen, kevés ordítozással, szívesen. Nem büntetett hátrahagyott háztartási csatatérrel, este behűtött borral várt, hogy megünnepeljük a sikeremet. Én meg csak azt éreztem, hogy kompenzálnom kell. Senki nem kérte. És hiába látom, hogy ez egy baromság, nehezen szabadulok az érzéstől.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. “Nekem nincs bajom ab ovo az intézményekkel. Azzal van bajom, ami burjánzik a tövükön, és amiről leginkább hallgatunk.”

    Ezzel kapcsolatban vannak gondolataim; ehhez tudok kapcsolodni.

    Olvasas kozben jottem ra hogy en sajnalom oket. Akiknek a forma szuli a tartalmat, nem a tartalom a format. Ezert ragaszkodnak foggal-korommel az olyan dolgokhoz is, amik teljesen ertelmetlenek, sot inkabb akadalyozoak mar, de az nekik kell. Nekik ennyijuk van, igy nem csoda ha ezek eltuneset ugy elnek meg, hogy kiuresedett az eletuk. Nekik ez tenyleg katasztrofa, es aterzem azt hogy nekik ez rossz.

    Bocs az ekezettelensegert, de nem volt modom ra. Pedig szeretem oket.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. “Asszonysors-Napi 1 perces történetek:
    Gyerekként alig várta az ünnepeket: legyen az Húsvét, Pünkösd vagy Karácsony ezek a napok a békét, a nyugalmat, a semmittevés boldog óráit, és a kontrollálatlan dúskálást a finomságokban jelentették a számára. Mára már minden megváltozott: egy személyben felelt családja békés, boldog ünnepeiért, ami sokszor felért egy csatasorozattal. Amíg a többiek még az igazak álmát aludták, ő már a piacon tolongott az alapanyagokért.

    Hazaérve feltette a tyúkot főni, megtisztította a zöldségeket, a burgonyát, összeállította a háromféle sütemény tésztáját, reggelit készített, reggeliztetett, futtában evett pár falatot. Mosogatott, leszedte a függönyöket mosni, lemosta az ablakokat, porszívózott, kivasalta az ünneplő ruhákat, feltálalta az ebédet, megsütötte a süteményeket, ünneplőbe öltöztette a lakást, levitte a szemetet, megvacsoráztatta a családot, felmosta a konyhát, elmosogatott, bezuhant az ágyba.

    De képtelen volt elaludni, mert azon zakatolt az agya, hogy elfelejtette elővenni az ünnepi terítéket, és még papírszalvétáért is le kell majd szaladnia a kisboltba.

    Gyerekként alig várta az ünnepeket. Családanyaként alig várta, hogy véget érjenek.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • fay weldon: hétvége.
      ismeritek? egyetemistaként olvastam ezt a novellát és emlékszem, ugyanaz az érzés fogott el jóval később, évát olvasva, mint akkor. mint amikor éjjel felkapcsolnak egy lámpát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Most olvasom,de már az első oldalnál visíthatnékom van,annyira jellemző hétvégi kiruccanás,kikapcsolódás.Így szok ez lenni mindenfele?

        Kedvelés

  14. Nálam paradox módon az ad érzelmi biztonságot, hogy 4 év után sem házasodtunk össze és anyagilag sem függünk egymástól. Attól érzem magam biztonságban, hogy tudom, hogy annyira könnyű lenne kilépni mindkettőnknek, és mégsem lépünk ki. Persze ezzel is van nehézség (nincs szép ruhában ország-világ előtt kimondott “igen”), de nekem megéri.

    Önmagában értékes intézmény meg szerintem nincs. A családot, a házasságot meg lehet tölteni úgy értelemmel, hogy az tényleg szentség legyen, és lehet úgy is élni benne, hogy az maga a pokol, és bármi jobb nála. Szóval engem a puszta intézmények felmagasztalásától ver ki a víz, mintha egy rosszul működő család definíció szerint jobb volna, mint pl. egy értelmes életet élő szingli.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Nálam paradox módon az ad érzelmi biztonságot, hogy 4 év után sem házasodtunk össze és anyagilag sem függünk egymástól. Attól érzem magam biztonságban, hogy tudom, hogy annyira könnyű lenne kilépni mindkettőnknek, és mégsem lépünk ki.”

      De jó ez a megfogalmazás! Ha lenne párkapcsolatom, szerintem én is ugyanígy gondolnám.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Visszajelzés: nem a papír számít | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .