sznó, sznobb, legsznobbb

Ma elitista leszek. De már annnyira elegem van.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy érdekes a magyar ember, ahogy olyan könnyen lesznoboz mindent, amihez nem jut hozzá, vagy nem érdekli. Nehogy már más másképp éljen! Csikorognak a fogsorok.

Lefelé prolizik, fölfele sznobozik, hogy egy fontos ismerősöm megállapításával éljek.

A műveletlenek a múzeumjárókat tartják sznobnak, utóbbiak meg persze előbbieket bunkónak, de inkább tudomást sem vesznek róluk. Aki otthon klopfolja a rántott húst, vagy 3 in 1 kávét visz a munkahelyére, és kiszámolja, tán excel táblában is, mennyit költ így adagonként, az sandán figyeli azt, akinek mesterszakács süti a steaket és barista keveri a tejhabot.

Szeretünk méricskélni, jaj, de nagyon. Másokat leszólni. Szeretünk biztosak lenni abban, hogy mi jól tudjuk. Mi vagyunk a középen, józanok, mértékletesek, mi vagyunk a norma. Így kell élni! Frusztráltak vagyunk pedig, ha mások életére nézünk. Szeretjük összemérni a karatézást az ő színházba járásukkal: melyik az egészségesebb? (Véletlenül sem a hosszútávfutást állítják a karate mellé.) Szeretjük azt gondolni, hogy ha mi két klasszikus opera után befejeztük ezirányú művelődésünket, akkor a kortársopera-rajongó bizonyosan csak sznob lehet, aki a fedőcsörömpölést nem tudja megkülönböztetni az üstdobtól, de minek is?

Mások másféle érdeklődése, hobbija nem lehet ekkora botrány. Hát ennyifélék vagyunk! És főleg: a minőség iránti elkötelezettség nem sznobizmus. Lehet persze állva gyrost enni, miért ne? Jó az. De miért kell leszólni azt, aki meg mást eszik? Mondjuk, többet költ kajára, de elvan egy egyszobás kéróban. És lehet azt mondani, hogy a Menza sznob hely, hogy csak trend oda járni, ott tolonganak a yuppie-k, és igazából semmi különös, de azért amit ezres vendégkör értékelése alapján Certificate of Excellence 2013-mal jutalmaztak TripAdvisorék, az nem lehet olyan nagyon rossz. Én mindenesetre elmegyek oda yuppie-t hígítani rendszeresen. Azt mondják, hódolatom, és úgy figyelnek, ahogy magyar pincér nem szokott, és veszik alapot, mennek a szócsaták. (Betyárleves: egy egész betyárt belefőztek? — Az egyik kollégánk hiányzik.)

Kedvelt érvem: nézzük meg, mit csinálnak, hogyan élnek és ítélnek a boldogabb országok lakói. Milyen a kávé, milyen a kávézó, és mennyibe kerül. Van-e kultúrája. Én elismerem, hogy a jólét kitermeli a pótcselekvést is. Mégis, az elvárás a kulcs. Az ilyen országokban az átlagos kávézói kávé jobb lesz, és a hangulat is élénkebb, mint nálunk. A verseny és a kreativitás is nagyobb. Ahol az emberek fizetni hajlandóak a szép holmiért, az egyedi dizájnért, a gasztronómiáért, a borért, a színházért, ott ez kitermeli a minőséget.

closeupCrem_brule

Az én eszményem az, hogy nekem feledhetetlen legyen. Hülyén néz ki a fogyasztói kosaram, az már igaz.

327 thoughts on “sznó, sznobb, legsznobbb

  1. Mélyen egyetértek az egésszel. Bár érdekes módon én pont a Menzától nem vagyok kifeküdve. És furamód a Dérynében ettem már nagyon száraz, másnapos kacsacombot, meg desszertként csokoládészuflénak csúfolt fûrészport is, a pincér pedig megkérdezte, hogy “szuperfincsi” (sic!) volt-e.
    De úgy gondolom, hogy ennek is – mármint hogy a Déryné megenged ilyet magának – mélyebben gyökeredzô okai vannak, és azokat pedig a valódi, álelôkelô és álhozzáértô sznobizmusban keresném (ami nagyon nem egyenlô a valódi minôségigénnyel).

    Kedvelés

    • A Dérynében egyszer voltam, többet nem megyek. Kritikán aluli a kiszolgálás, pedig rengeteg pincér van, de rárepülnek azokra a vendégekre, akikkel a tulaj személyesen cimbizik, a többiek meg le vannak ejtve.
      A Menza meg számomra elviselhetetlenül ronda belül, de értem én, hogy velem van a baj mert mindenki másnak tetszett, amikor ott voltunk.
      Valahogy mindig vidéken találom meg a tökéletes élményt, pl Ős Kaján, Aranysárkány, stb. De ez elég ritkán van sajnos.

      Kedvelés

      • A belsőépítész férjem szerint is nagyon csúnya a Menza. 😀 (Nekem sem különösebben teszik mondjuk.) A Dérynében én is ezt láttam, amit írsz. De ne menjünk el étteremkritikába, többről szól ez a poszt. 🙂

        Kedvelés

      • Na, de jó 🙂 Akkor már hárman vagyunk furák 🙂

        Egyébként azért érdemes éttermekről beszélni, mert nagyon szépen előjön ezen a területen is a ‘like to be in’ és a ‘like to be seen in’ különbség, ami szerintem az egyik legérdekesebb része a marketing pszichológiának. Röviden arról van szó, hogy az embereknél általában elkülönül az, amit valóban szeretnek és amivel azonosulni szeretnek. Ennek része a sznobizmus is, de annál jóval összetettebb dolog.

        Kedvelés

      • Engem ez elsősorban az árazás szempontjából érdekel. Hatalmas tévhit, hogy a márkás cuccok minőséget képviselnek. Valójában az ár határozza meg a minőség érzékelését. Ha ruhákról beszélünk, a kínai boltban kapható cuccok és a plaza-s holmik között néhány dollár az előállítási költség különbsége. Lehet, hogy az egyik jobban ki van találva, de a gyártási mennyiségre leosztva a design költsége elenyésző. Ugyanez működik mondjuk az autóknál is, a legjobb példa az Audi a VW-hez képest. Egy cég gyártja, nagyjából ugyanolyan költséggel, de az Audit feljebb pozicionálják és jóval drágábban adják. Ez minden területen működik, nem tudok kivételről. Az embereknek nagyon fontos a hatás, amit a látható és megszerezhető dolgoknak tulajdonítanak, akkor is, ha valójában nincs jelentősége. Akkor is, ha igazából nincs köze a fogyasztáshoz. Pl lehet, hogy más magazinért nyúlsz a fogorvosi váróban, ha van ott rajtad kívül valaki, mint ha egyedül vagy…

        Kedvelés

      • Azért én ezzel erősen vitatkoznék, pont az autóknál van műszaki különbség, ami már a beépített anyagok minőségének különbségén alapul. Az autógyáraknak nem véletlenül van 2-3 márkája, külömböző helyekre pozicionálva. A zöld megy a legmagasabba, a sárga eggyel lejjeb és így tovább. Ha nem selejt akkor piros szín és az megy a legolcsóbba:( Minden terméknél ezt az elvet követik, mosógép , mosogatógép, hűtő , klíma stb. A “márkás” mindig tovább jó, mert egyszerűen a legjobb alkatrészekből rakják össze.

        Kedvelés

      • Gabi, az, hogy a márkás cucc, műszaki mármint tovább tart, baromira nem igaz. Kifejezetten nem cél, hogy tovább tartson. Csak a garanciális időt élje túl valamivel. Lehet, hogy kevesebb energiát zabál, meg ilyenek, de nem tartósabb.

        Kedvelés

      • Mérnökként és kereskedőként is van rálátásom, pontosan lehet tudni miért ad valamire egy gyártó törvényileg előírt garanciát vagy mondjuk ötször annyi időt. Ha autóknál maradunk a franciák csak akkor kezdtek adni a 2evet amikor mar kötelező volt. Akkoriban japánok alapból adtak 3 evet, a Nissan akkor még 5 evet adott, most màr egy Nissan inkább Renault , de még muszály adni 3-t, mert japàn a név. A híres VW, Audi, BMW, Mercedes mindig a törvényileg kötelező minimumot adja, ha esetleg többet, akkor azt a magyar importőr biztosítás keretében adja, de nem gyári. Aki minőséget gyárt , az tudja, drágább és jobb, nézz meg egy Panasonicot , szó nélkül javítanak, mert az is csak egy gép. Nem értek veled egyet, de én leginkabb nem fogyasztói oldalról látom a helyzetet.

        Kedvelés

      • Nem értem. Én is azt mondom, hogy a gyártó a törvényileg előírt minimumot biztosítja, alig van kivétel, és a kütyük nagyon nagy része szeret addigra el is romlani. Pontosabban: csak a legdrágább alkatrész megy tönkre, amit javítani drágább, mint az új.

        Kedvelés

      • Valószínűleg rossz napot fogtunk ki, de nem nagyon ettem még rosszabbat, mint az Ős Kajánban (11-12 éve volt, de emlékezetes).

        Kedvelés

      • Gabi, az autógyártás költségeinek jelentõs része az alap felszereltségnél tetõzik, a magasabb szériák költsége ahhoz képest elenyészõ. A kifejlesztés, a gyártás és a kötelezõ technológia több ezer euró per darab a legolcsóbb modelleknél is, ehhez képest minden más nagyon olcsó, kb a bõr trim az egyetlen viszonylag drága dolog.

        Kedvelés

      • az alkatrészeknek meg nagyon szigorú szabványoknak kell megfelelni, egységesen. Legfeljebb az utángyártott lehet kevésbé jó.

        Kedvelés

      • Ha tudnád, hogy mennyire nem így van, és mennyi selejt megy ki úgy a gyár kapuján , hogy tudjàk mi rossz benne, vagy kijön egy sokat autózónàl, vagy a nagypapànàl csak 5 év múlva. Fogyasztói társadalom …ez van.

        Kedvelés

      • Ez természetes, hisz a fejlesztés a drága, a gyártás kvázi fillerekbol megvan egy autó árához képest. Én igazából az egyes alkatrészek minőségéről beszéltem, melyek minősége hmmm finoman szólva is változó.

        Kedvelés

      • A gyártás és az anyagok nagyon sokba kerülnek. Ami nem sok már, az az alap költséghez képest számolódik. Selejtet gyártani pedig nagyon drága dolog, ezt igyekeznek kerülni a gyártók.

        Kedvelés

      • Ár-érték arányban teljesen rendben van a Menza. A Dérynében meg ez nem egy darab melléfogás volt… sokaktól hallok hasonlókat.

        Nekem két éve a Mezzo volt az ász, hétfônként jártunk oda, amikor Vukán játszott… ôrült jó kaják vannak.

        Kedvelés

  2. Hogy boldogabb országokról beszélünk-e, azt nem tudom. Hogy gazdagabbak és egészségesebb fogyasztói szemlélettel rendelkező polgáraik vannak az bizonyos. Ahol nem volt szocializmus, nem volt tartósan nélkülözés és mindig adott volt egy bizonyos minőségű és mennyiségű választék az árukból, az egy teljesen más világ. Én szomorúnak tartom, hogy 2014-ben még mindig csak itt tart Magyarország, hogy, ahogy írod: lefelé prolizik, fölfelé sznobozik. Még mindig ott tartunk, hogy az emberek lesik egymást, kinek mije van. Holott ugyanúgy rendelkezésre állnak a javak, csak az életszínvonal és a hozzáférhetőség (jövedelem) nem nőtt ezzel arányosan.
    Más országokban, ahol az alap életszínvonal és a minimum jövedelem magasabb – normális mértékű – ott nem lesnek az emberek, bárki beülhet egy vendéglőbe enni a családjával, kávézhat, stb. Ha nem is mindenki engedheti meg magának, de nagyon-nagyon kevesen nem. A sznob szót nem használják ennyit más országokban. Nagyon kevés emberre mondják, még ha ezt gondolják is.
    A pótcselekvést pedig nem feltétlenül a jólét termeli ki. Ugyanilyen eredője a haszontalanság, szerep nélküliség érzése is, vagy ha túl sok a rendelkezésre álló idő és kevés az elfoglaltság.

    Kedvelés

    • Szerintem is nagyon sok köze van ennek a szegénységhez és a szűkölködéshez, valamint az egykori szocializmus még most is érvényesülő hatásainak. Az a rossz, hogy a fiatalok a szüleiktől is ezt látják, és ezt tanulják meg: nagyon sokszor hallom a diákjaimtól is a felfelé sznobozást lefele prolizást. Aki náluk lejjebb van, azt lenézik, akinek meg több van, azt irigylik, és ugyanúgy leszólják. Nem egyszer kell olyat hallanom, hogy “Rohadjon meg ez, micsoda kocsija van!”.

      Kedvelés

      • Mondjuk egy középiskolásnak kocsi (jól értem?), az érdekes, és minimum gyanús. És ez a korosztály mindenfélét mond. A mértékletességet az érett harmincasoktól várom.

        Kedvelés

      • Tök igazad van, ezt tényleg nem lehet elvárni. Bár ezzel együtt is szomorú, hogy a szülők, sőt sokszor a felnőtt diákjaim is így gondolkodnak.

        Kedvelés

      • Igen, nagyon nagy baj, hogy a gyerekek ezt latjak otthon, ezt sajatitjak el. Ahelyett, hogy igyekeznenek, a lehetosegeket neznek, hogy ok mit tehetnenek, hogy el tudjak erni, amire vagynak. Ez nekem peldaul nagyon tetszik az amerikai nevelesben. Hogy arra nevelik a gyereket, hogy tole fugg mit er el es nem irigykedni kell, hanem megerteni mit tett az illeto azert ahol tart, ahogy el, aztan tessek csinalni!
        Ami nekem meg nagyon szembetuno, hogy ez a lefele prolizas, felfele sznobozas az alapja sokszor a munkahelyi konyokleseknek is. A dolgozok nagy resze felfele nyal, lefele taposha karrierrol van szo…

        Kedvelés

      • Érdekes, nekem meg pont ez nem tetszik az amerikai nevelésben – szerintem ott túlzásba viszik ezt a “minden csak rajtad múlik” és “minden sikerülhet, mindent elérhetsz, ha küzdesz érte” szlogent. Én pont úgy gondolom, hogy ez egy nagy hazugság, és pont olyan káros és lehúzó, mint a hazai negatív hozzáállás. Az arany középút valahol a kettő között lehet.

        Kedvelés

      • Igen ez igaz. De szerintem nem lenne ennyi bajunk az önbecsülésünkkel, ha azt abban a fajta szemléletben nevelkedtünk volna. Nekem külföldön eleinte ez volt a legnagyobb hiányom készségszinten. Mindenki tök magabiztosan mondott mindent, én meg előtte jóformán kértem engedélyt meghunyázkodni, majd engedélyt szólni 🙂 Aztán rájöttem, hogy ez egy nagy baromság, mert hozzám képest fele annyit tudó emberek kapnak jobb lehetőségeket, amiért én szerényen hallgatok. Nagyon nehéz volt ezt megváltoztatni.
        És igazad van abban is, hogy hazugság, hogy minden rajtunk múlna. Én viszont épp fordítva élem meg ezt mindig. Hogy hiába vagyok mondjuk tök jó, dolgozom tök jól, mindig nagyon számít az is, hogy kinek a kije vagy, kit ismersz, milyen kapcsolati tőkéd van, stb. Szerintem meg ez a hazugság és a kicseszés. Mindig úgy érzem, hogy a teljesítmény másodlagos, harmadlagos. Már annyit panaszkodtam emiatt, hogy egy barátomnak elege lett és ajánlotta, hogy ha ennyire teljesítményorientált vagyok, akkor menjek a McDonald’s-ba krumplit sütni. Ott számít a teljesítmény, akár lehetnék a hónap dolgozója is 😀
        Bocs az offért!

        Kedvelés

      • pont most olvastam egy konyvet errol hogy a selfmade man meg a csak rajtad mulik legenda. a sikeresseg sok osszetevojet elemzi Malcolm Gladwell az Outliers cimu konyveben. ajanlom ha van ra modotok!

        Kedvelés

      • Munchkinilona, köszi az ajánlást! Beleolvastam és már meg is rendeltem! Marha érdekes!

        Kedvelés

      • orulok neki, epp most jutott eszembe hogy egy masik posztnal is ajanlottam… de azert nem a rogeszmem, de szemnyitogato

        Kedvelés

      • Úgy érzem, hogy a “nem merünk beszélni, megszólalni” hozzáállás itt nagyon általános. Céges tréningen történt meg, hogy kaptunk egy feladatot, és elég rosszul mondta el a tréner, mit kell csinálni. Mindenki hallgatott, és próbált belekezdeni, végül én voltam az egyetlen, aki szólt, hogy bocs, de nekem fogalmam sincs, hogy akkor most mit kell csinálni. Kiderült, senki sem értette, de senki nem mert szólni.

        Elsőre az ugrik be, hogy ennek két oka lehet (meg még, gondolom, ezer, mindenkinél más): az egyik a poroszos iskolarendszer, a jegyek, hogy te kettes vagy, de nem derül ki, miért, nincs szavakba öntve a képességek elemzése. Sőt még az sincs kimondva, hogy bizonyos esetekben ez csak a pillanatnyi helyzetet méri fel. A másik a nyitottság hiánya, és az abból adódó félelem. Arra gondolok, hogy sokszor csak egy válasz van (az iskolában is), és egy ilyen rendszerben könnyű hibázni. Sok a rossz tapasztalat, ezért megszokom, hogy úgy sem lesz jó, akkor minek mondjam. Ha olyan környezetben szerzem a tapasztalataimat, ahol ötletelés, együttgondolkodás, nyitottság van, akkor talán magabiztosabb leszek később is.

        Kedvelés

      • Én egyértelműen az iskolát hibáztatom. Egyszerűen arra nevelik a gyerekeket, hogy valamit nem vagy rosszul tudni, az ciki legyen. Mivel négy gyerekem van, igen sok nyílt napon részt vettem már és gyönyörűen látszik, hogy az elsős gyerekek többségében ez még nincs meg. Például, megkérdezi a tanár, hogy na kinek hány hibája lett? Elsőben még elég sokan bevallják, hogy nekik bizony nem lett hibátlan. Lehangoló mi szokott történni. A hibátlanok vagy alig hibázók, piros pontot és dicséretet kapnak, a hibázók pedig fejcsóválást és rosszallást. Így sikeresen leszoktatják őket, hogy vállalják nyugodtan, ha valamit nem értenek. Holott összeszedve a hibákat, nagyon jól fel lehetne használni azokat, egy közös probléma keresésre és amolyan csapatmunkában átbeszélt megoldásra, amiből tanulnának is. Így is tanulnak persze, hogy hibát beismerni nem szabad, mert büntetést kapsz érte. Fiam mondja, hogy egyetemen különösen látszik ez mennyire nem mernek beszélni az emberek. Szerinte ide tartozik a 90 százalék (én biztosan).

        Kedvelés

      • Tollampapírom, ezt én is tapasztalom, és ez az egyik dolog, ami nagyon megnehezíti a munkám. Ha magyarázok valamit az órán, mindig megkérdezem, hogy értik-e: ha nem értik, az nem jár semmi retorzióval, elmondom máshogy, ha kell harmadszor is. A legtöbbször azonban csak bólogatnak, hogy értjük, értjük, persze, de ha adok egy önállóan megoldandó feladatot, akkor sokszor csak néznek – így derül ki, hogy nem sikerült megérteni. De ha nem értik, miért nem jelzik?
        A tapasztalatom az, hogy azok szólnak, akiknek tényleg fontos, hogy értsék, akik tanulni és tudni akarnak, akiket érdekel – nagyon szeretek ilyen csoportokban tanítani, mert állandó a visszajelzés, hogy ezt én nem értem, tanárnő, mondja el legyen szíves még egyszer, elmondom, akkor egy másiknak eszébe jut valami, hogy az miért nem úgy van, vagy miért úgy van – és így jól ki lehet vesézni a témát, megbeszélni a különböző nézőpontokat, és sokkal jobban meg is jegyzik.

        A diákok egy részét azonban nem igazán érdekli, amit tanul, nem akarja igazán mélységében megismerni, tudni, csak szeretné, ha minél előbb vége lenne az órának és mehetne haza. Nem zavarja, ha nem érti, csak reménykedik, hogy a tanár nem őt fogja felszólítani, és a dolgozatban majd valahogy összekapar egy kettest.

        Kedvelés

      • Vacskamati, menniyre így van, bár ne lenne igazad.

        És egyik legjobb példa még az iskolából a nyelvtanulás, sokan nem mernek megszólalni, amíg nem tökéletes nyelvtanilag a mondat, én is így voltam, pedig imádtam nyelvet tanulni.
        Állítom, hogyha nem jön egy hirtelen külföldi út a gimi elején. és utána nem kapunk egy amerikai tanárt, aki nyomatta, hogy beszéljünk bátran, nem a nyelvtan a legfontosabb, szóval, ha nincsenek ezek a tényezők, csak az alap angol oktatás, akkor én is azok táborát erősíteném, akik ugyan majd’ mindent megértenek, de nincs az az Isten, hogy megszólaljanak…

        Kedvelés

      • Az iskola fontos lehet ebben, hogy ki mer szólni. A gyerekeim jó iskolába járnak, ott ilyen nincs, hogy nem mernek szólni, vagy kérdezni. Múlt nyáron voltunk egy gyógynövénykertészetben, főleg, mert a fiamat nagyon érdekli a téma. Egyébként 9 éves. Körbevezettek minket csoportosan, és a főkertész beszélt a növényekről. A fiam pedig kommentálta, amit hallott, kérdezett, és beszélgetni próbált a kertésszel, akit ez minden alkalommal rettenetesen zavart, de a csoport előtt nem merte elutasítani a gyereket. Nem volt ebben rutinja, nem tudta, mit csináljon vele, mintha még soha senki nem próbálta volna ezt vele, pedig gyerekek esetében természetesnek kellene lennie, hogy nem gyűjtögeti a kérdését a végére, mint a felnőttek, akik aztán a végén, és soha nem az egész csoport előtt, legfeljebb kettőt kérdeznek. Belátom, hogy kicsit zavaró, ha belevágnak az ember mondanivalójába, de kedvesen lehetne az ilyet kezelni.

        Kedvelés

      • Na, akkor én töredelmesen bevallom nektek így ezerszemközt, hogy én nem tudok angolul. Annak idején még oroszt tanultunk vagy 7-8 évig (még se tudok oroszul se). Ezért én szeptemberben beiratkoztam egy angol suliba, heti három délelőtt és elég jól haladunk, sok mindent megértek (ezt például az angol nyelvű filmeken is le tudom mérni), de ha megszólít egy külföldi, úgy összevissza stresszelem magam, hogy semmit nem tudok kinyögni értelmesen, pedig tudom mit kellene (kellett volna) mondani. Tök elkeserítő, nem tudom fog ez valaha változni?

        Kedvelés

      • Vacskamati: tanítok nyelvet, és elmondhatom, hogy alig van olyan, aki meg mer szólalni. Hosszú idő, sok módszer mellett jutunk el oda, hogy előttem mernek beszélni.
        Nekem az első nyelv az olasz volt, előtte tanultam németet, de az olasz lett a főnyelvem, szuper tanáraim voltak mindig, és az első perctől mertem beszélni.
        Előttem van a kép, amint 15 évesen lazán csevegek egy olasz sráccal 1 hónap nyelvtanulás után, és kitalálom a “tanzare” igét. (Az olaszban az igék are/ere/ire végződnek, a németben a táncolni tanzen, az olaszban egyébként ballare, de a német mintájára olasz végződéssel megalkottam a tanzarét. Mondtam az olasz fiúnak, hogy menjünk táncolni (tanzare), és csodálkoztam, hogy a hülyéje nem érti a saját nyelvét. 🙂 ) Aztán meg, ugyanabban az évben Velencében boldog-boldogtalant leszólítottam mindenféle áldumával, hogy beszélhessek olaszul. Tanultam németet is, meg pár óra erejéig svédet is, és ezekkel a nyelvekkel soha sem voltak gátlásaim. Pár óra után svéd nyelvű bejegyzést írtam a régi blogomra. Igaz, csak egy bemutatkozást, ami elég röhejes lehetett, de nem érdekelt, hogy ciki, vagy nem, küldtem gyorsan a linket svéd ismerősöknek.

        És akkor itt van az angol… tanulom ezer éve, értem is, éltem ott, de nem merek megszólalni. Ezzel a nyelvvel gátlásos vagyok, és olyan lelkesítő szövegeim vannak másoknak (tanítványoknak), hogy ne görcsöljenek, közben meg én sem merek angolul beszélni. Elemezgettem magamat, hogy ez meg miért is van? Oda jutottam, hogy olaszul nagyon jól beszélek, és ezt a szintet várom el magamtól angolból is, amit sokan nagyon jól nyomnak, és ebben a kontextusban ciki gyengén beszélni. Ez van bennem, és csak nagyon lassan tudok ezen túllépni.

        Kedvelés

      • “És akkor itt van az angol… tanulom ezer éve, értem is, éltem ott, de nem merek megszólalni. Ezzel a nyelvvel gátlásos vagyok, és olyan lelkesítő szövegeim vannak másoknak (tanítványoknak), hogy ne görcsöljenek, közben meg én sem merek angolul beszélni. ”
        Nahát, ezzel most teljesen ledöbbentettél, mert én azt hittem aki az egyik tanult nyelvén minden gond nélkül mer beszélni, akkor ez nem lehet probléma egy másiknál sem (főleg, ha érted és tudod is mit kéne mondani). Szóval, hogy ez személyiségfüggő lehet. Erre kiderül, hogy nem csak az. Nekem az a gondom, hogy “élesben” semmi nem jut az eszembe, teljes leblokkolás van. Kb. mikor az embernek mondanak valami bántót vagy meghökkentőt és csak utólag tudod milyen frappáns választ lehetett volna adni.

        Kedvelés

      • Vacskamati, sorstárs vagyok. Az elmúlt 18 évben egy autó árát költöttem angol tanulásra, és nem és nem megy …:( Pedig nagyon szükség lenne rá, gyakran megfordulnak nálunk külföldiek és mindig úgy érzem magam, mint egy szobanövény. Vagy inkább mint egy műveletlen tyúk. Hiába értek mindent, megszólalni nem tudok. Nagyon ciki, főleg, hogy a férjem meg folyékonyan beszél, én meg görcsöket kapok, ha megkérdezik merre van a Deák tér. Olvasni is tűrhetően tudok, legalábbis amennyire a hétköznapokban kell, meg néha nagy izzadva, száz év alatt kibogozok egy-egy szakszöveget, de beszélni, azt nem, semmit. Lassan már kezdem megmakacsolni magam, és nem is erőltetem. A német nyelvvel ugyanígy vagyok, hiába van nyelvvizsgám, beszélni nem tudok.

        Én arra fogom, hogy mindkét nyelvet alsós koromtól 20-30 fős csoportokban tanultam, és úgy belém égett a passzív tanulás, hogy később sem tudtam átlépni.

        Kedvelés

      • Ajjaj, pedig én kitűztem célnak, hogy nyárig megtanulok annyira, hogy ne legyen gond a beszéd és a szövegértés, de ahogy elnézem ez nem fog összejönni (addig meg pláne) 😦

        Kedvelés

      • Az olasszal az volt, hogy annyira akartam, és annyira szerettem, hogy már akkor beszéltem, amikor még éppen csak elkezdtem tanulni. 14 fős csoportban tanultam emelt szinten 4 évig, volt lehetőség gyakorolni. A tanárunk a szememben a Nyelvtanár, fantasztikus nő. Minden lehetőséget megragadott arra, hogy beszéljünk. Pl. amikor megtudta, hogy lesz egy olasz étterem a városban, felhívta őket, hogy a megnyitóra mint olasz tagozatos diákok előadnánk egy kis műsort olasz nyelven. Így mi is ott lehettünk az eseményen, ahol jó sok olasz is megjelent. Ilyeneket csinált, tudtunk gyakorolni.
        Én olyan típus vagyok, aki nem fél idegen nyelven megszólalni, de angolul egyszerűen gátlásos vagyok, és ezt még én sem mindig értem. Azt látom, hogy minden ismerősöm, aki először egy neolatin nyelvet tanult, nagyon nehezen boldogul az angollal.

        Kedvelés

      • Tök rossz, hogy ennyien nem mernek megszólalni.
        Az iskola is hibás, igen. Meg szerintem a Rendre való nevelés is. Tudod, ne locsogj, ne mondj butaságot, csak ha biztos vagy benne, kislányom. Ez mekkora hiba és milyen rossz a gyereknek….
        De nyelvet nem lehet úgy tanulni, hogy csak akkor szólalok meg, ha kifogástalanul beszélek…
        Nekem a nyelvtanulással kapcsolatban hamar elmúltak az aggályaim. Beszélni kellett, nyelvtagozatos suliba jártam.
        Vacskamati: ugyanakkor ez nem minden idegennyelvvel van így. Az agolom szuper, az olaszom elmegy (felejtek folyamatosan), a németem viszont olyan gyenge, hogy ott komolyan átgondolok mindent hatszor mielőtt megszólalnék munkakörnyezetben.
        Viszont a nem beszélés minden más esetben ismerős. Munkahelyen hatalmas felismerés volt, hogy egy a hülye, félanalfabéta kolléga mondja magabiztosan a baromságokat. Én meg tudom, hogy nem úgy van, hatszor többet tanultam és tapasztaltam és csendben hallgatok. Akkor döntöttem el, hogy na ezt már nem. De az első pár megszólalás marha nehéz volt. Utána már könnyebben ment.

        Kedvelés

      • Aritareal: diákoknál gyakran van olyan, hogy nem érdekli őket, ezért nem kérdeznek. Felnőttek viszont inkább félnek kérdezni, bár simán lehet, hogy őket sem érdekli a téma. Ülnek egy társaságban, beszélgetnek, előkerül valami, amit nem ismernek, de nem is mernek rákérdezni. Én is csináltam ezt régen, most már rákérdezek, nem zavar, ha nem tudom.

        Kedvelés

      • igen, nekem is a felnőtt csoportjaim a kérdezősebbek – és azok közül is azok, amelyikekben vagy egy-két bátrabb ember, aki nem fél, ha hülyének nézik, mert kérdez, ha nem érti. Érdekes, hogy ezek szinte mindig az idősebbek.

        Kedvelés

      • Kedves tanárom mondta, hogy aki kérdez, az hülye. (hatásszünet) Aki nem, az is marad.

        Kedvelés

      • TollPap: én meg úgy vagyok, hogy az angolt imádtam mindig, egész jól megtanultam, de az angol után a spanyol….uhhhh…évekig gyűrtem és nem megy 😦 pedig sok mindent megértek, felháborító ez a rengeteg ragozás, meg kivétel! :)) Ha egy nyelvet egész jól beszélsz már, utána szerintem nagyon frusztráló, hogy az újon csak makog az ember lánya…

        Kedvelés

      • Egy ideig én is így voltam a franciával, de miután megtanultam három-négy töltelékszót, egész felbátorodtam. meg persze iszonyatos a kiejtésem, de úgy szeretek dumálni, hogy nem tud megakadályozni, ha tudom, hogy hibás, amit mondok.

        Kedvelés

      • Rengeteg ragozás van, kivételek, igeidők, nemek, egyeztetések, stb. – a tanáromnak pont ezért döbbenetes, hogy mit kínlódok az angollal az olasz után. Az angolban a kiejtéssel van bajom, állítólag olasz akcentussal beszélem. 🙂

        Kedvelés

  3. En reszemrol nem szoktam lesznobozni senkit pusztan azert, mert elvan a kedvteleseivel. Inkabb kivancsi vagyok, erdekel, h mas miben leli oromet es miert eskuszik egy adott dologra, erdemes kiprobalni tobbnyire.
    De a jelenseg letezik azert, amikor a (foleg draga) kedvteles v kattanas miatt valaki meg akarja mondani, hogyan eld az eleted, igenytelennek vagy tudatlannak belyegez, amiert eszel virslit, jarsz BKVval vagy nescafet iszol (nem te, nyilvan). Amikor nem azert ragaszkodik az ember vmi faszsaghoz, mert neki jobb, hanem mert szimbolum, identitaskepzo (valamennyire nyilvan minden egyes dolgunk az). Ilyenkor azert szoktam sznobozni. Alapszinten nem zavar, mert mindenki olyan darabokbol rakja ossze magat, amibol teszik, es az onigazolas is termeszetes. De az en eletembe ne akarjon beleszolni, vagy megmondani a tutit, mert harapok.

    Kedvelés

    • Tetszik, bocs.
      Az elitistaskodasban az nem tetszik egyebkent, hogy az ember kulonbnek erzi magat a tobbieknel. En is csinalom, nehezen kikerulheto szerintem, de nem mindig vagyok joban magammal miatta.

      Kedvelés

      • Én magamat a régi énemnél érzem különbnek, felszabadult vagyok, mert a korábbi énem nem figyelt, nem adott magára, nem érezte, hogy megérdemli. Illetve szeretem, ha valakinek van ízlése, na.

        Kedvelés

    • Én is ilyenkor szoktam sznobozni, örülök, hogy leírtad. A sznobság nekem nem egyenlő a minőségigénnyel, hanem hogy az illető kikiáltja azt A minőségnek, a többiek meg bénák, bunkók, igénytelenek…

      Kedvelés

      • En a sznobizmus alatt azt értettem mostanig, hogy valakinek nem meggyőződésből tetszik valami, hanem azért mert az a menő bizonyos körökben, a valahovátartozás függ ettől, És valóban, engem is zavar, amikor valaki többnek érzi magát attól, hogy megengedheti magának a minőséget.

        Kedvelés

      • Igen, ez az, ami engem is nagyon zavar – ha valaki azért hirdeti, hogy ő csak a minőségit és csak a minőséget mindenből, hogy megmutassa, hogy ő milyen minőségi ember – jobb, mint a többiek, akik igénytelenek, prolik, csórók – nyilván csak és kizárólag a saját hibájukból. Sokszor ezek az emberek mintha nem is ebben a világban élnének. Amikor ismerős kijelenti, hogy “hát, manapság az emberek már nem adnak a minőségre, akármi jó nekik” – ez azzal kapcsolatban hangzott el, hogy ő valami 100 ezer forintért vett kézzel készült étkészletet. Aki nem ilyet vesz, az nyilván azért nem teszi, mert igénytelen. Aki pedig csóró, azt biztosan azért az, mert nem igyekezett eléggé – gyakori érv ez azoktól, akiknek bejött az élet.

        Kedvelés

      • Nekem nincs azzal bajom, ha valaki még le is néz miatta. Nem érdekel. Én mondjuk pl. nem szeretek étterembe járni, kifejezetten idegesít, ha kiszolgálnak. Azt viszont nem bírom, ha erőn felül, mármint úgy, hogy egyébként nem engedhetné meg magának, valaki márkás cuccokat vesz, aztán meg hó végén nincs mit enni és panaszkodik. Pl öcsém csinálja ezt. Más az értékrendünk az biztos is, de én ezzel egyáltalán nemtok azonosulni, se megérteni. V

        Kedvelés

      • Mesélj 1X a kézzel varrott cipőről, mert én nem vagyok konfekció méret. Cipőből sem: 44-es női 😦

        Kedvelés

  4. Egyet értek veled, de a kávé minőségével kapcsolatban nincs igazad. 😄 A németek pl. nem tudnak normális kávét főzni, de az övéknél is kevésbé tudtam meginni a kávét Koppenhágában, pedig ott azért elég magas az életszínvonal. Csak az olasz fagyizókban, kávézókban tudnak ezeken a helyeken normális kávét csinálni – legalábbis olyat, amit én is el tudok fogyasztani.

    Kedvelés

    • Nemeteknel ha espressot kersz, ugyanolyan jot kapsz, mint az olaszoknal, ha minösegi kave emblemajat latod a kavezo elött, es költöttek rendes kavefözöre (altalaban költenek). A magyar megszokott kavenak a “Verlängerter” felel meg.

      Kedvelés

      • Én latte machiattót iszom. 😊 Az “igazi” német kávét a férjem szereti nagyon, mert sokat lehet belőle inni és meleg. Én nem tudok ilyet csinálni, kell hozzá valami papírszűrő, amibe belekanalazzák a darált kávét és nagy mennyiségű forrásban lévő vizet futtatnak rajta keresztül. Persze, kapsz eszpressót, capuccinót, mindent. De ha csak egy kávét kérsz ilyet kapsz. Nekem ihatatlan. És természtesen megvannak a nagy láncokatok is, mint a Starbucks és társaik, ahol minden a sztenderdnek felel meg. De ezek közül egyik sem A német kávé. 😊

        Kedvelés

      • Angliában literszám isszák ezt, a világ minden tájáról szállított kávéból, filtercoffee néven fut. Kétóránként elmegy négy óriási termosznyi, ami kábé hat litert jelent.

        Kedvelés

    • Finnek. Ugyanez, kilométeres híg lötty, ráadásul sokszor szerintem nem is valami jó kávéból (=még jobban kijön a mellékíz a sok vízben)… Szóval tanulmányúton nekem is vigyázni kellett, hogy a “kahvi” név ezt a bizonyos kávéval megijesztett lötymötyöt takarja-e, esetleg normális hosszúkávét (=hígabb, de nem lötty), vagy “rendes” kávékávét, amit megszoktam. A szálláson meg volt a granulátum, mert nem vittem kotyogót, nem is kértem, a konyhát meg napközben úgyis használta a határőrségtől kezdve mindenki, úgyhogy reggel max akkor tudtam volna ott kotyogni, ha épp hatkor kelek:)

      Kedvelés

  5. Első hozzászólásom lenne, így – mivel már egy ideje olvasgatom a blogot – a GYIK-et, stb. is beleértve, először pár mondat magamról. Feleségemmel és 3 gyermekemmel élek. Nyilván azért olvasom a blogot és azért tetszik, mert az írásokkal egyetértek, hasonlóan látom a nők, gyermekek helyzetét. Magam igyekszem, hogy ne a potrohos, pörköltszaft-atlétás, TV előtt böfögő férj képét erősítsem. Mosogatok, tanulok a gyerekekkel, vásárolok, ügyintézek, macskavécét pucolok, stb. – ha valami kiveri nálam a biztosítékot a nő- és gyermekbántalmazás, illetve az elvárások velem szemben, hogy mindenáron megfeleljek korlátolt elvárásoknak, kliséknek, legyen az öltözködés, viselkedés vagy vélemény.

    Az bejegyzéshez annyit tennék hozzá, hogy én úgy vettem észre, a frappáns “Lefelé prolizik, fölfele sznobozik” észrevétel ráadásul nem soha nem is személynek szól, csak egy-egy tevékenységnek, időtöltésnek, teljesen függetlenül attól, hogy az illető proli-e, vagy sznob (mert azért a két kategória, ha nem is éles határokkal, létező). Konditerembe járni, a testünkkel “túl sokat” foglalkozni pronyó dolog, (az ezzel szinte mindig együtt járó szőrtelenítési mizéria meg ugyebár buzis), persze futni a szigeten az teljesen O.K., a tenisz pedig a gazdag bunkók sportja. Felesleges sorolni a példákat, mindenki ismeri ezeket.

    Arra tudok gondolni, hogy ez a prolizás, sznobozás csupán valamiféle önmeghatározási kínlódás-kényszer: ha én nem vagyok sznob vagy proli, akkor nyilván kifinomult és igényes, eredeti fazon lennék, vagy mi. Hiszen nap mint nap látni, hogy a tömegember legtöbbször mások ellenében kívánja meghatározni magát. Mások (füvezők, melegek, melósok, autósok, kutyások, etc.) rosszak, én nem ilyen vagyok, (tehát jó).

    Kedvelés

      • Hát, a szigorú elvárások olvasása után (helyesírás, stb.) igyekszem is összekapni magam! 🙂 Mellesleg hobbiból, kedvtelésből irkálgatok magam is.
        Nem, a feleségemet teljesen hidegen hagyja a webkettő. Vaterázik, vásárol, de semmi közösségi háló és efféle. A blogot egy barátom olvassa, kíváncsi voltam, mi az, amit jónak tart egy értelmes, gondolkodó nő – és lám, valóban kitűnő. Annyit bevallok, hogy bár nagyon komoly témákhoz nyúlsz nagyon jól, nekem legjobban a brutális, lehengerlő humoroddal megírt, szatirikus-szarkasztikus írásaid tetszenek (nem mintha azokban kevesebb lenne a “belbecs”).
        Ami a legjobb, hogy bár gondolom, nem én vagyok az elsődleges célközönség, a posztok engem is el- és továbbgondolkodtatnak és persze motiválnak is: javulni, többet-jobban odatenni magam, figyelmesebbnek lenni.

        Kedvelés

      • Óh, elájulhatok? 🙂
        Tessék mondani, ebből a “fajtából” több is van még?
        sista örül

        Kedvelés

      • Na, azért bizonyára hiba- és bűnlistát is tudnék írni. 🙂
        Meg hát ez csak egy hozzászólás, de talán itt ragadok és megismerjük jobban egymást.
        Szégyenkezve bevallom: egy ilyen tollú írótól, mint Éva – még ha csak pár mondatomat minősítette is – a “De jól írsz.” roppant jól esett, nagyon megtisztelő.
        (pironkodik, zavartan somolyog)

        Kedvelés

    • helló ember!
      üdv a klubban!
      mi itt úgy várjuk az értelmes, vitaképes és odafigyelő férfiakat, mint a családi pótlékos postást, csak tudjál róla, ha még esetleg ez nem derült volna ki. 🙂

      Kedvelés

  6. Én ebben nőttem fel. Falun ez jobban ment, de a lakótelepen is rendesen, ahol laktunk. Hogy ki mit vett a sarki boltban, mibe öltözteti a gyerekét (ha színes ruhában volt, az már “papagáj”), hogy hány tojást lehet rakni a sütibe, mert a tojás drága, és nem flancolunk drága sütivel… És később is olyan nehéz ettől szabadulni, hogy meg merjek magamnak engedni valamit, például egy jobb sajtot, csak úgy magában (!), miközben egész korábbi életemben azt hallottam, hogy a sajt az drága, úgyhogy lereszeljük, és kétszer egy csipet jár egy szelet kenyérre. Pedig annyira ehettünk volna finomat de talán kevesebbet, és nem lettünk volna kövérek sem, meg nem éreztem volna lelkifurdalást egy-egy divatosabb, kiharcolt ruhadarab miatt, meg nem lett volna bennem az a gyomorszorító érzés évekig, hogy ha én nem merem megengedni magamnak, akkor más meg miért, neki miért “jár”. Aztán mostanra nagyjából elmúlt, de néha még mindig azon kapom magam, hogy titokban nézem a szemem sarkából, másnak mije van, és nem helyeslem. És akkor ilyenkor mindig megmagyarázom a felnőtt énemmel a gyerekkori énemnek, hogy így nem lehet gondolkodni, értsem már meg, hiába neveltek így, tévedés volt, hát előfordul, a szülők is tévedhetnek.

    Kedvelés

    • “Pedig annyira ehettünk volna finomat de talán kevesebbet, és nem lettünk volna kövérek sem,” – lelkemből szóltál.

      Anyámnak most is mániája az olcsó süti: olcsó alapanyagokból “hamis” vagy gyors sütik, ismeritek? hamis mézes/ hamis dobos, stb. Én ritkán sütök, és ez az alakomnak csak kedvez :-), de akkor minőségit, és olyat amivel foglalkozni kell de isteni az eredmény.

      A lelkiismeretfurdalás a divatos/minőségi ruhák miatt nálam sajnos még mindig fennmaradt, most dolgozom rajta.

      Kedvelés

      • anyósom az olyan sütit szereti sütni, amiben minden megmaradt dolgot elrejthet. ez a püspökkenyér szerűség, amiben elfér feldarabolva a húsvétról maradt csokinyúl és a szaloncukor is. tökfőzelék még nem volt benne, bár ha jobban megpiszkálnánk…

        Kedvelés

      • Egy jó kis szaftos sütiben elfér a tökfőzelék is, megetettem én már emberekkel olyasmiket, amiről nem tudtak, ízlett nekik, ez a lényeg.

        Kedvelés

      • Csokinyúl és szaloncukor elmegy, ha tényleg arról van szó, hogy használjuk fel a maradékokat. A süssünk valamit gyorsan és olcsón, csakhogy legyen süti, amit majd úgysem akar megenni senki … ezzel van a gond. Ha már édességet eszek és megkockáztatom azt a plusz kilót, ami ezzel jár, akkor az legyen minőségi és mennyei finom, hanem nem éri meg.

        Kedvelés

      • Szívemből szóltál! Egyébként sokkal jobban megéri inkább ritkábban, de akkor igazán finomat sütni, ami aztán el is fogy, mint vacakot sütni, amit senki sem eszik meg – akkor az a kevés is, amibe az került, pocsékba megy. És igen, ha már az ember hízik, legalább jótól hízzon!

        Kedvelés

      • Akkor neki a csutkapörkölt nagyon tetszett volna 🙂 Nekem az volt a spórolási csúcs, mikor valamelyik női újság (vagy főzőműsor? nem tudom) leírta, hogy nem kell kidobni minden konyhai hulladékot, mert például az innen-onnan (lecsóból) megmaradt paprikacsumát is fogyaszthatóvá lehet varázsolni. Íme a csutkapörkölt receptje.

        Kedvelés

      • Engem is RiverSong “Pedig annyira ehettünk volna finomat de talán kevesebbet, és nem lettünk volna kövérek sem” mondata fogott meg. De nem az igazságtartalma miatt, nekem az evidencia volt. Én mindig törekedtem a minőségre az éppen adott anyagi kereteimen belül. Nekem a megindító az az önkritika, a bátor szembenézés és a felvállalása annak, hogy akkor talán most nem lenne kövér, ha jól értettem. A szám is tátva maradt. Ilyet még nem hallottam. Főhajtás.

        Kedvelés

      • “akkor talán most nem lenne kövér” én pontosan a szó legszorosabb értelmében vallom ezt: nagy a valószinűsége, hogy nem lennék (ennyire) kövér, ha kevesebbet de minőségit ettünk volna. Amióta tudom magam, mindig túlsúlyos voltam.

        Akkoriban azonban nem állt szüleink rendelkezésére ekkora választék ami a kaját illeti, sőt, sokszor az alapvető élelmiszerek beszerzése is gond volt, talán emiatt a nélkülözés miatt etettek agyon kenyérrel és péktermékkel, mert egyébb nem volt és az legalább laktat.

        Ez amúgy annyira belém rögzült, hogy ma is meggondolom, hogy a 8 tojásos vagy inkább a 4 tojásos recept alapján sütöm-e a tortalapot.

        Anyám csodálkozva néz, amikor nemhogy nem tukmálom belé de még meg sem kérdem a lányomat, hogy eszik-e kenyeret.

        A tejszinhabport pedig betiltatnám!

        Kedvelés

      • Nekem nagyon változós a súlyom, a nehéz időszakokban hízok meg, amióta nem a szüleim etetnek. Sok év gyes és bezártság is ezt tette, és igen, ezzel jár egy “jólesznekemazis” hozzáállás. De ez egy kicsit más most. Már nem foglalkozom a súlyommal, nem problémának tartom, hanem állapotnak a kövérséget, és nincs vele bajom. Ami gyerekkoromban a gond volt, az a szüleim valami elementális tudatalatti félelme az éhezéstől, és valahogy úgy volt mindig az evés, hogy sokat együnk kevés pénzből. Vastag szelet kenyér, margarin, kevés parizer, csak lakjunk jól, nem baj, ha nem annyira finom, jóaz. Tukmálás, és mindent meg kell enni. Most is csinálják a gyerekeimmel, de nem vagyunk ott annyit. Krumplistészta, mert abból jut sok, háromszor is esznek egy délután. Itthon ilyen nincs, ritkán főzök annál többet, mint ami egyszerre éppen elfogy, én sem kérdezgetem őket, nincs minden napra valami olcsó nasi, nincs szörp, hanem rendes gyümölcslé, és szezonban facsarjuk a narancsot, pedig dobozban olcsóbb. A gyerekeim nem kövérek, normálisan tudnak a kajához állni, és ami nem ízlik nekik, azt nem eszik meg, még ha úgy nem is laknak annyira jól. A súlyom attól függ, mennyit eszem, de hogy miért eszem többet, mint kellene, az sok dologtól függ. Az egész ott kezdődne, hogy hagyjuk a gyereket megtapasztalni, hogy mikor éhes, és mikor nem, és teszünk róla, hogy amikor éhes, akkor jót kapjon.

        Kedvelés

      • RiverSong … mintha rólam irnál! (kivéve azt, hogy nekem sajnos nem változó a súlyom, ami csak annyiban jó, hogy bár nem megy le, fel sem megy nagyon, csak ünnepekkor).

        Kedvelés

      • Cica, még hozzád, hogy egyrészt nem volt annyiféle hozzáférhető alapanyag, de tudás sem. Soha nem felejtem el anyám egyik mondatát, miszerint “etetném én sajttal, meg párizsival, hogy fogyjon, de nem tudok annyit megfizetni, hogy jól lakjon vele, így muszáj kenyeret is adnom”. Trappista sajt és párizsi, mint diétás élelmiszer, ugye.

        Kedvelés

      • Rám is ilyen hatással volt, viszont találkoztam valakivel, aki azt mondta, mi van ebben, ő sem dobja ki a csutkákat és mert ő is megcsinálja pörköltnek és győzködött, hogy az milyen finom (hát, nem győzött meg).

        Kedvelés

      • Jó de nálunk mindenből lehet pörköltöt főzni, ebben van azért valami, az esszenciális lényegünkre ható kihívás, nem? 😀

        Kedvelés

  7. Azt nagyon érdekes látni, hogy mennyivel nehezebben viselik az emberek, ha egy nőnek van pénze, mint ha egy férfinak. Ha pl egy 10 millás autóból kiszáll egy pasi, abban nincs semmi különös. Ha egy nő, akkor biztos pasitól kapta, nyilván szexért. Az a szomorú, hogy ez még magukat feministának tartó nők körében is előfordul, pl ezen a blogon is láttam már hasonló kommenteket. Abba meg ne is menjünk bele, hogy milyen a megítélése a jól fizető munkát végző nőknek. Egyszerűen elviselhetetlen a többség számára a maga erejéből jól élő nő.

    Másik megfigyelés, hogy nem az igazán szegények szoktak fennakadni mások költekezésén. Csak olyanok teszik az epés megjegyszéseket, akik egyébként jó eséllyel maguk is meg tudnák fizetni azokat a dolgokat, amiket a másiknál látnak, de legalábbis távol állnak a szegénységtől, még ha esetleg úgy is definiálják magukat.

    Kedvelés

    • Azt hiszem a Man in black-ben láttam, hogy a főhős visszatér a múltba, talán a hatvanas évekbe és mivel fekete, azonnal megállítják a rendőrök, mondván, ha nem híres sportoló vagy énekes, akkor biztosan lopta a kocsit, mert egy fekete kizárt, hogy munkával hozzájusson. Az jutott az eszembe, hogy jé, nálunk pont itt tartanak a nők!

      Kedvelés

    • Amanita…ez a kocsi téma, fúúú, azok a sanda pillantások szinte mindenkitől, amikor lett egy céges kocsim, ráadásul jó nagy verda.
      Mindenkin láttam a nemértést, kollégákon, ismerősökön. Apám is megkérdezte, hogy mivel érdemeltem ezt ki, mintha legalábbis becsületes munkával nem lehetne (és mintha nem tudná, hogy mennyt dolgozom…)
      Kicsit bántott akkor, de mostmár magasról teszek rá, ki mit gondol! 🙂

      Kedvelés

  8. Nekem most rettenetesen jó lecke, hogy az én egyetlenem simán kidob fél kiló kenyereket, meg kicsit fonnyadni kezdő káposztát, valamint fél fazék főtt ételt, ha már sokszor evett belőle, és újabb három alkalommal már nincs kedve.
    Én meg a száradó kiflit lereszelem morzsának, minden maradékból fasírtot csinálok (tényleg, tehát kelkáposztafőzelék, lencseleves, krumplipüré, rizibizi és társai így végzik), fizikailag fáj, ha családtagjaim nem zárják el a meleg vizet, mialatt a hajukat samponozzák, nem gyújtunk villanyt, ha a mécses fényénél is látunk.

    Kedvelés

    • A zembör ma kidobott egy fél májkrémes kiflit, mert kint maradt tegnapról nejlonban az asztalon. Én meg lekaptam a kupac tetejéről (még nem esett rá semmi, alatta sima papír), és örömet szereztem vele a macskának…azt az arcot ha láttad volna….

      Kedvelés

      • Nálunk a kenyér eldobása tabu. A kenyeret nem dobjuk el… azért van tyúk, mert a maradékkal valamit kezdeni kell. Magyarázat: dédnagyanyám hosszasan mesélt a háborús élményeiről, amikor megfőzte a 10 liter levest de a 4 tagú család nem lakott jól, mert nem volt sem kenyér, sem tészta. Amikor látom az eldobott kenyeret, mindig ő jut eszembe. Ez már beteges, nem?

        Én sem szeretek kidobni ennivalót, mert mindig az éhezők jutnak az eszembe. Vásárolni azonban csak minőségit szoktam. Amit lehet, azt magam termelem. Így az értéke is sokkal nagyobb.

        A mi családunkban beépített fedélzeti sznob detektor van. Sznobizmus esetén vagy átmegyünk alfába, kikapcsolunk és semmi életjelet nem adunk, vagy infantilissé válunk. Az utóbbi rém vicces. Nekünk.

        Kedvelés

    • Jajj, de ismerős, amit írsz! nekem is feláll a hátam a szőr, ha látom a pazarlást, hál isten, a férjemmel hasonlóan gondolkodunk. Velünk lakó tesóm viszont gyakran dob ki megromlott kaját, mert elfelejti, hogy van, vagy elöl hagyja és megromlik. Nem szólok neki, felnőtt ember, csak pakolom utána be a tejet, levest, egyebet a hűtőbe. Persze ezt se kéne, menjen csak tönkre, de én annyira sajnálom, ha valamit ezért kell kidobni.

      Kedvelés

    • Szerintem azzal semmi baj nincs, ha valaki lehetőleg nem dob ki ételt (hanem maradékot ment), illetve ügyel az energiahatékonyságra. Ezzel egyúttal környezettudatosabbá is válunk, csak egy Földünk van.

      Én mindig arra gondolok, hogy a kidobott élelmiszerben mennyi ember munkája megy pocsékba, onnantól kezdve, hogy megtermelték az alapanyagot, szállították, feldolgozták (azért lássuk be, pl. a búzát egyikünk sem maga őrli meg, a rizst nem hántolja, stb., még akkor sem, ha a kenyeret maga süti).
      Nálam végszükség esetén a kutyakajába kerül, ami emberi fogyasztásra nem alkalmas már, egyébként ez nagyjából havi egyszer fordul elő, vagy még ritkábban, tudom én, hogy az emberkaja nem igazán kutyának való.

      Süteményt én is szívesebben készítek eredeti alapanyagokból, azaz nem gyártok kókuszgolyót a maradékokból 🙂

      Kedvelés

    • “Fizikailag fáj, ha családtagjaim nem zárják el a meleg vizet, mialatt a hajukat samponozzák, nem gyújtunk villanyt, ha a mécses fényénél is látunk.” A kajával nem, de ezzel a résszel én is így vagyok. A kajánál csak 1 esetben érzek fizikai fájdalmat: ha a kislányom a szeretettel készített kovászos, teljes kiölésű bio , 560Ft/ fél kilós árú tönkölybúza kenyérből készült szendvicsemet a suliban nem ette meg, mert maradt valami felfújt, cukros,fehér szemét (=kakaós csiga, briós, stb…) ezért azzal lakott jól. Én meg most dobjam ki a szemétbe.

      Kedvelés

    • Én is rángógörcsöt kapok a kaja kidobástól, igyekszem figyelni, hogy annyit főzzek, amennyi 2 étkezésre elfogy, de egy csomószor nem megy. Amikor egyedül éltem sokkal gyakoribb volt. Így én a másnapos kaját, ha még finom, de már nem kívánjuk vagy fagyasztom, vagy elviszem a bejáratott hajléktalannak. Erre a célra el szoktam tenni műanyag dobozkákat (Tudom, hogy ciki, de a családból is begyűjtöm pl a margarinos dobozokat), és viszem. Egy időben valami rendezvényről nálam ragadt egy csomó műanyag evőeszköz, akkor azt is mellékeltem.
      Nekem jók a tapasztalataim ezzel, a régi lakóhelyemen össze is barátkoztam a helyi guberálóval, tudta, hogy ha van valami felesleges, akkor azt reggelente kiteszem a ház melletti helyre. Később a lakók is rászoktak, hogy ha van valami fogyasztható maradék, vagy használható cipő, akkor azt először oda teszik, ha estére még ott van, akkor kidobják. Érdekes módon senki sem lázadt ellene, igaz, nem is a legelegánsabb környék volt.

      Kedvelés

    • “nem gyújtunk villanyt, ha a mécses fényénél is látunk.” jajj, jajj nekem ez a tyúkszemem, ne haragudj fenchurch, nem ellened, de muszáj leírnom.
      Nálunk olyan szinten kapcsolgatja apukám a villanyokat állandóan lefelé, hogy amióta külön élek folyton fényár van itthon, én kikeszultem az allando felhomalytol…szuksegem van a fényre! nyilvan o szelsoseges pelda.
      És ő háborús gyerek, nagyon spórolós, de végletes, amit én meg nem birok.
      Két dolog közül én biztos, hogy a drágábbat veszem meg, ha az tetszik, ő az olcsóbbat, még ha nem is tetszik neki, mert jó lesz az…és tök mindegy, hogy amúgy telne neki a drágábbra.
      Azért voltak kemény meccseim magammal, először hogy meg merjem venni a serrano sonkát, most meg, hogy ne vegyek mindig serrano sonkát, amikor megkívánom! 🙂
      (Helló, arany középút! 🙂

      Kedvelés

  9. Nagyon érdekes téma. Én nem sznobozok, prolizni szoktam, de inkább azokat akik drága de rossz helyre ülnek be villantani. A Dérynét nem szeretem, kb 10-szer voltam ott és nagyon változó a színvonal. A Menza viszont nagyon jó hely, yuppiet én még nem láttam ott, és nagyon furcsának találom hogy sznobnak nevezik, hiszen nem is drága , és kifejezetten nagyok az adagok, van sok magyaros kaja…nagyon jó színvonalat hoznak stabilan megnyitás óta és ez ritka. Én gyakran szembesülök azzal, hogy mindez csak nekünk természetes, nekünk=értsd nekem és családom, mindez csak (felső-középosztálybeli páholyból kitekintés csuipán. Ami vsiszont érdekes, hogy miért fontos mit mondanak mások? Engem nem zavar, ha sznoboznak, ha proliznak-ha neem jó, csináloom, igazából el sem jut a tudatomig, megkérdőjelezhetetlen, ha nekem jó és van rá pénzem…meg sem szoktam hallani ezeklet a megjegyzéseket, csak utólag van, hogy regisztrálom. Ha meg irigyek, az csak jó-van rajtam mit irigyelni ( ami azért nekem egyáltalán nem természetes). Elnézést az elütésekért valamiért nem látom amit írok. remélem bnem voltam arrogáns, na ez a másik amit néha nem veszek észre, pedig nem annak szánom a monddanivalómat, és most sem.

    Kedvelés

  10. akkor történt, amikor pesti egyetemista lettem, egy srác, akivel egy gimibe jártunk, mondta, hogy este megy színházba, mégpedig a koldusoperára. ma is emlékszem az egészséges/vidéki/naiv elképedésemre: de hiszen azt már láttad debrecenben! az egész gimnázium ott volt a színházban! akkor már tudod miről szól, minek még egyszer megnézni? ő türelmesen magyarázta, hogy a rendező, meg más felfogás, meg a dramaturg… na ennél nagyobb sznobizmust még nem hallottam addig. látszik, hogy mélyről indultam :), azóta elromlottam én is.

    Kedvelés

  11. Én sznobnak azt tartom, aki minden áron többnek akar látszani, mint ami. Aki nem azért megy el színházba, koncertre, mert tényleg érdekli az előadás, hanem azért, hogy elmondhassa, hogy ott volt, hogy lássák, hogy ő hú milyen helyeken járt. Aki csak azért is megveszi a drágább ruhát és az új autót, pedig nincs is pénze, de a látszat mindenekfelett. Aki szinte mániákusan követi a divatot, mindig ügyel rá, hogy a menő helyekre járjon, menő kajákat fogyasszon, menő sütiket egyen és ezt jól kirakja a Facebookra is.

    Kedvelés

      • Szerintem is. És hozzáfűzném még, hogy a márkák és minőség között is kreált az összefüggés, azaz számomra a kritikátlan márkamánia is rosszfajta sznobizmus.

        Kedvelés

      • Én szélsőségesen gyűlölöm a márka logokat. Nem vagyok én ingyen 2 lábon járó reklámtábla!!! Ők (cégek) fizessenek nekem, ha azt akarják, hogy demonstráljam a logojukat! (vicc) De tényleg nem vagyok hajlandó semmilyen céget reklámozni, nem veszek fel olyan holmit, amin látszik az embléma, vagy márkanév. Pl ezért sem használom a P@rker tollat, hanem kiveszem a betétet belőle és átrakom egy Pax tollba. A minőséget azt szeretem, de a P@rker nyilacska ne csillogjon nekem ott az én tollamon! Nekem nincs szükségem erre a jelre az önbizalmam erősítéséhez!
        Ez nyakatekert?

        Kedvelés

      • Azt tudod, hogy a legnagyobb világmárkák, a legdrágább kollekcióikat nem látják el logóval? Pont azért, mert így a kőgazdagok is megveszik, mert egy bizonyos anyagi szinten túl (állítólag) pont az a ciki ha látszik mi van rajtad.

        Kedvelés

      • Én is csak márkajelzéstelent veszek. Csak nézem a Benetton ezüst logóit és feliratait, gyerekruhán is — hogy ezt mikor hagyják abba? A D&G nagyon is feltünteti, A Hilfiger is, a Lacoste is, biztos efölött van, amit mondasz, csupa divatértőnek, akik tudják a katalógusokat kívülről.

        Kedvelés

      • A Benetton soha sem fogja lehagyni, ezek a basic darabok mindig ilyenek lesznek. (Dolgoztam nekik szakfordítóként, majd termeléstervezőként, logisztikusként, stb. 🙂 )

        Kedvelés

      • Ja, nem Benetton szintű márkák ezek, hanem pl. Armani, Prada, LV, szóval sima, mezei átlag halandóknak tényleg elérhetetlen márkák. Pont azért volt számomra meglepő, mikor olvastam, hogy még náluk is van ez a logo nélküli “prémium” kategória.

        Kedvelés

      • Sőt én a ruha nyakából is kioperálom a belső címkét bontóval, maradéktalanul. Bár ez elsősorban azért van, mert utálom, ha egy kicsit is bök.

        Kedvelés

      • Sista: én is kivágó-mániás vagyok. Új ruhánál az a menet, hogy kivágom a címkét, majd kimosom a cuccot, mert ki tudja, ki próbálgatta előttem.

        Kedvelés

      • Egyébként nekem is vannak ám bevált, jó márkáim, kedvenc cikkeim, csak nem akarom kitenni displaybe…

        Kedvelés

      • Szerintem a szép ruhákon látszik a lényeg, és pl kedvenc márkámon a kis, belső címkén kívül nincs soha felirat. De messziről meg lehet ismerni az igényességet, a tervezést és a minőséget.

        Kedvelés

      • ez annyira változó!
        nekem nadrágban csak a skandináv szabás jön be, úgyhogy ha jó gatyát szeretnék, tudom, hova kell mennem.
        2005-2009 között a promod volt a kedvenc ruhaboltom. szinte minden jó volt a méretemből, és a modellek többsége tetszett. tavaly bementem az üzletbe, és egyetlen számomra tetsző darabot sem találtam. ennyire más irányba fejlődtünk volna, vagy lecserélték a dizájnereket?

        Kedvelés

      • a promod nagyon gagyi lett az elmúlt években. valami belső oka bizonyosan van (ahogy az éttermeknél is észrevehető a séf váltás, itt is valami hasonló lehet a háttérben)

        a márkákkal kapcsolatban nekem van egy olyan tapasztalatom, hogy nagyban befolyásolja a felnőttkori attitűdöt a gyerekkor, illetve a kamaszkori kötődés.

        nekem 14 éves koromban beakadt a nike. ez a nyolcvanas évek elején volt. sehol nem lehetett kapni, csak a kecskeméti utcai olimpiai sportolók zártkörű sportboltjában, pult alól, kapcsolat, odatelefonálás alapján.

        előtte nagyon nagyon rossz minőségű cipőkben futottam. visszagondolva az első nike cipőmre a vékony talpú tornateremben is használt fehér vászoncipőmhöz képest (amiben kilométereket futottam, te jó ég!) valódi minőségi különbséget jelentett.

        ma már ezt nem tapasztalhatjuk meg. hiszen az egyes márkák között ilyen nyilvánvaló, kézzel és lábbal is mérhető különbség nincs. a futócipők mindegyike megüt egy mércét, márkától függetlenül.

        nekem ez az élmény aztán annyira meghatározó volt, hogy a nike márkához végzetes és örökké tartó, irreális és irracionális kötődésem van. (valamennyire azt hiszem tudatos vásárló vagyok, de többször vettem magamon észre, hogy a nike márka beleégett az agyamba, kitörölhetetlenül, vicces ez egyébként, de igaz)

        Kedvelés

      • Én még most is szeretem a Promodot. Mindig van egy-két nyálcsorgatásra okot adó darab.

        Kedvelés

    • “Aki nem azért megy el színházba, koncertre, mert tényleg érdekli az előadás, hanem azért, hogy elmondhassa, hogy ott volt, hogy lássák, hogy ő hú milyen helyeken járt”
      Ez a kultúrsznob, mondjuk hálát rebegek az égnek, hogy van ilyen, mert részben ők tartják el a kulturális piacot. (itt most nem a midcultra gondolok) Bírom, ha nagyon jómódú, ám annyira nem értő emberek is elkezdenek jó színházba, kiállításra járni, egyrészt mert király, hogy nem új kanapéra költenek, hanem művelődésre, másrészt meg előbb utóbb úgyis ragad rájuk valami, és érteni kezdi.
      Sajnos sok esetben a valódi műélvező kb. a heti vacsoráját spórolja el egy kiállítás, vagy koncert áráért.

      Kedvelés

      • Erre pont jó példa ami a Nemzeti korul volt az Alföldi éra végén, olyanok is elmentek akik addig soha, és kevésbé menő darabok is teltházzal mentek.
        Mondjuk kicsit haragszom, mert így nekem kimaradt 1-2 fontos darab! 😦

        Kedvelés

      • Annál nagyobb baj sose legyen ebben az országban, hogy minden darab teltházzal megy a színházakban, hogy azonnal elfogynak a koncertjegyek, meg hogy sorba kell állni a kiállításokon 🙂
        Felülvizsgáltam az fenti hozzászólásom, és nem tetszik az utolsó mondat, mert demagóg, és nem is igaz.
        Valami olyasmit akartam kifejezni, hogy sajnos sok embernek még az egy-két ezer forintos belépő is nagy áldozat, viszont jónak tartom a tendenciát, miszerint valahol divat lett a kultúra. Örömmel tölt el, hogy a multiplex mellett ez is alternatíva lett.

        Kedvelés

      • Olvastam valahol, hogy az internet, a torrent eléggé betesz a moziknak és a zenekiadóknak, de a koncertek, a színház és egyéb real time közösségi élményekre való igény meg nőni látszik tőle. Több mindenről hallanak az emberek, kíváncsiak lesznek, és kicsit kompenzálják is a nagy feloldódással a képernyő előtt töltött órák egyedüllétét.

        Kedvelés

  12. Van a negatív sznob is, és ebben én is érintett vagyok.
    Én vagyok, aki azért fut mezítláb, mert mások fórumokat nyitnak a különböző talajhoz illő cipőkről.
    Teljesen mindegy, hogy a felsőbbrendűség miben nyilvánul meg, dolgozom rajta.

    Kedvelés

  13. A barátaim sznobnak tartanak, mert nekem fontos a magas irodalom, film, képzőművészet, stb., és egyre kevésbé van türelmem a fősodorhoz. Szerencsére bőven van azért közös téma a kultúrán belül, és igyekszem én is nyitott, nem kapásból leszóló lenni. Néha a fősodorban is van értékes alkotás, az Eredet (Inception) c. filmre pl. az egyik barátnőm hívott el annak idején, magamtól nem is hallottam volna róla. Aztán gyorsan megnéztem még egyszer moziban, annyira tetszett.

    Kedvelés

  14. Kajában én is mérhetetlenül sznob vagyok. Nem értem a kollégákat, akik lejárnak a CBA-ba a menükért, ahol Totó egyszer már fotózott penészes csirkecombot, és mind lájkolta közülük (mert legalább ignorance would have been blissful). Nálam a CBA-szintű helyek ebédnél nem játszanak, és minden kajálda egy, ismétlem: egyetlen egy esélyt kap. Ha elkúrták a rántott sajtot, mert ócska, olcsó, több hetes alapanyagból dolgoztak, akkor kétlem, hogy a tökfőzelékük finom lesz. Talán előítélet, talán realizmus, de inkább megyek két utcányival lejjebb, ahol ugyanúgy 890 a menü, de előttem készítik, friss alapanyagokból, és még SOHA nem csalódtam (a Hinta, az Üllőin a Corvinhoz közel, a Facebookon A Kifőzde néven futnak). Ajánlom mindenkinek, aki erre mozog, és szereti az igényes, házias kifőzdéket. Komolyan. Délben kilométeres sor áll, nem véletlenül, de egyébként gyorsak, udvariasak, és az egyéni kívánságoktól sem mennek a falnak (vega ismerős kérte, hogy a sült zöldségét ne a húsos serpenyőben süssék, és külön az övét megcsinálták külön).

    Kedvelés

    • (Eh, bocs a szóismétlésért, nem figyeltem.)

      Még egy dolog. Nem tudom, nektek bejött az előrendelés ezekről a menő helyekről, hogy gastroyal meg cityfood meg mittomén. Lehet, hogy olcsó, de nekem egyik cég sem ütötte meg a mércét. Lehet, hogy csak az a bajom, hogy szeretem a frisset, ami nem hajnalban, hanem délben készült. Meg impulzusszerű vásárló vagyok, hát honnan tudjam én egy héttel korábban, kívánni fogom-e majd a csirkét….? Szóval, 590 meg 69 helyett 890, plusz doboz… vagy még csak nem is menő, hanem az, ami éppen tetszik (2000 Ft fölé nagyon ritkán megyek, egy 1500 már oké).

      Kedvelés

      • Nekem egyáltalán nem jöttek be, egyrészt azért, amit írsz, hogy többnyire épp aznap nem volt kedvem a megrendelt kajához, másrészt pedig borzasztó alapanyagokból dolgoznak. És mivel éjjel-hajnalban főzik meg / hűtik vissza, semmi nem friss, nem ropog, minden elázik, egyáltalán nem kívánatos.

        Kedvelés

      • Nekem is fontos, hogy friss legyen. Inkább eszek egy répát, mint maradékot.
        Amúgy propagálom a répaevést. Nem szándékosan, de így alakult. Először bután szoktak nézni, lassan elfogadják hozzám tartozónak és idővel divatot is csináltam az iskolában vele. Lettek követőim, egyre többen.
        (Általános iskolában ügyeletes tanárként a folyosón kellett töltenem a szüneteket…) Egyszer a hatvani buszpályaudvaron buszra várva rágtam a répámat, velem szemben egy nagy rom@ család, terebélyes asszony, sok gyerek. A nő megkérdezte, hogy mit eszek, virslit? Nem akarta elhinni, hogy van aki ezt így, nyersen, önmagában. Eltűnődött. Ők is szoktak répát főzni, bele a levesbe…-mondta 🙂

        Kedvelés

      • Én is szeretem a répát 🙂
        Csak úgy mellékesen: a dánok ebéd után alma/desszert helyett folyamatosan répát rágcsálnak.

        Kedvelés

      • A nyers bébirépa házi avokádókrémbe mártogatva, pirítóssal… ááááá, isten. (Napi panteista tényünket hallották, köszönjük.)

        Kedvelés

      • Az avokádókrém az egyik nagy kedvencem friss parikockákkal, friss citromlével, frissen őrölt borssal. Kár, hogy a környékemen lévő multikban szinte kivétel nélkül szar avokádók érkeznek. Tönkre mennek még mielőtt megérnének. A piacon szoktam inkább vadászni és zsebben hozom haza, hogy ne nyomódjon össze.

        Kedvelés

      • Fokhagymás házilag gyártott avokadokrem piritoson, rendben jöhet. A fogkrémet meg feltalálták.

        Kedvelés

      • Engem egyszer kiröhögtek ismerősök a strandon, mert felvagdosott sárgarépát, karalábét és almát vittem rágcsálni. Úgy néztek, hogy az már kellemetlen volt. Holott én a természetben, vízparton sokkal előbb megkívánom az ilyesmit, mint a zsíros lángost.

        Kedvelés

      • De jó neked! Az én hűtőtáskával strandra járós gyermeki énem még mindig az olajos-fokhagymás lángosért eped ötven fokban is.

        Kedvelés

      • Nekem egyáltalán nem furcsa a répaevés. Falun nőttem fel, volt kertünk, és tavasztól őszig minden este lehetett enni valamit a kertből. Nyersen ettem a répától a borsóig mindent, még a burgonyát is.

        Kedvelés

      • Nálam is rendszeres a nyers répa, karfiol, karalábé, de még a nyers zöldbab és krumpli is, az utóbbiakból csak ha éppen akad, de félteni kell tőlem a készletet, mert nem marad a levesbe.

        Kedvelés

      • a lanyaim is meg en is nagyon sok repat eszunk, azt viszem nekik jatszoterre is, meg gyumolcsoket is melle. es pl uborkat is szoktam vinni ragcsalni. ha szulinapot tart egy osztalytars akkor azon a bulin is mindig van repa es uborka meg gyumolcs. ez itt igy szokas a jobb (ertsd: egeszseges kajara odafigyelo) helyeken.

        Kedvelés

      • én nagy megrendelő vagyok. otthon hétköznap ez a kaja a népes családomnak. váltakozva city, meg tőzsde meg egészségkonyha. ez a három. a többi ez alatt van.
        igen. igazad van. nem üti meg a mércét. ha csak a saját, jól ismert és már megszokott szervezetemért lennék felelős nem történne velem ilyen cudar dolog, hogy kaját etetek emberekkel műanyag dobozból.szégyellem is.

        igyekezetem ennek ellenpólusaként addig terjed, hogy igyekszem hétvégén annyit főzni, hogy hétfő, kedd még le legyen fedve. aztán még van, hogy a héten egy este főzök valamit.

        azt tudni kell, hogy a népes sereg folyamatos etetése nagy korlátozó erő tud lenni. rabság. hosszú láncom egyik igen markáns karikája a főzés-etetés-mosogatás és társai.

        Kedvelés

      • Együtt érzek. Én más helyzetben vagyok, ezért lerázhattam magamról ezt a koloncot. Megyek is répát enni 🙂

        Kedvelés

    • Eszter, úgy gondolom, ez nem sznobizmus, hanem szimplán jó ízlés. Teljesen normális, ha valaki nem eszi meg a szar vagy állott kaját, hanem finomat szeretne, A sznobizmus szerintem az, ha valaki közli, hogy CSAK ÉS KIZÁRÓLAG az a pizza a jó, amihez a paradicsomot a Vezúv lankáin termelték, a sajtot pedig mittomén milyen extra olasz tehén tejéből készítették, és ez is csak akkor, ha tűzforrón veszik ki a kemencéből, mert ha kihűlt, már nem lehet megenni.

      Kedvelés

      • A többség megeszi, és néha már félve jelentem ki, hogy én meg nem, mert úgy tűnik, én vagyok a burzsuj sznob. 🙂 A pizzát amúgy hidegen, hűtőből is betolom még simán. 🙂

        Kedvelés

      • A pizzát én is, sőt a gasztrosznobok által elátkozott sonka-gomba-kukorica-sajtos a kedvencem.

        A kajával már egyetemistaként is úgy voltam, hogy az a legfontosabb, hogy egészségesen, jól táplálkozzunk, akkor is, ha csóróság van.
        Ha kevés a pénz, inkább értelmes, jó kajára költöm el, de vacakot nem eszünk – bár már én is kaptam megjegyzést arra, hogy “ti pisztrángot esztek?” Drága, márkás, minőségi ruházat nélkül lehet élni, és abba se halt még bele senki, hogy nem utazgatott, a rossz táplálkozásnak viszont már egészségügyi következményei vannak, ami aztán sokkal több kiadással jár.

        Kedvelés

  15. Igen, a mások megszólása/leszólása elég jellegzetes magyar sajátosság, erre akkor jöttem rá, mikor egy év tanulás után visszatértem Párizsból, és pillanatok alatt kiakadtam, hogy itthon a könyvtári ruhatáros nénitől kezdve a szüleimen át az utcai járókelőig bárki nyugodtan beszól, minősít bármiért. A franciák között pl. rendkívüli illetlenség megkérdezni a másik fizetését (ilyen még közeli barátok között sincs), bármi olyasféle célzást tenni, hogy “erre persze nektek van pénzetek, nekünk viszont nincs”, vagy bármilyen módon éreztetni a másik anyagi, kulturális vagy társadalmi különbözőségét, akár lejjebb, akár feljebb van. És ha minősítenek, mindig a jelenségről/viselkedésről beszélnek, még akkor sem dobják az egész embert a kukába, ami nálunk olyan fájdalmasan gyakori. Ezt egyszerűen meg kéne tanulnunk, sokkal kevesebbet szenvednénk egymástól.

    Kedvelés

    • Nálunk a zirodában van is egy mondás: “Hóóóónap végén?!”, amiből persze hamar “Tizenötödike utánnnnn?” lett. Akkor hangzik el, amikor lazac- vagy garnélasalátát veszek elő. 🙂 Persze poén, de akkor is.

      Kedvelés

      • ps.: Persze, nem mintha magyarázkodnék, de azért tény, hogy ezt gyakran olyanok mondják, akik azért költenek feleannyit kajára, mint én, mert kétszer annyit eldohányoznak, és ötször annyit elautóznak. 🙂 Nem sajnálom senkitől, de érdekes, mennyire irreális is sokszor ez a más pénztárcájában történő turkálás.

        Az én apám és a párja, két becsületesen dolgozó ember, három havonta elmegy egy-egy akciós wellness-hétvégére, belföldön. Ők ugye még az a generáció, akiket úgy neveltek, hogy veszélyes kitűnni a tömegből. Ne tudjátok meg, micsoda feszengés van bennük ezzel kapcsolatban: “Nehogy mondd már valakinek véletlenül, hogy Hévízen/Hajdúszoboszlón jártunk…” Én meg csak nézek: “De apu, megdolgoztatok érte, megérdemlitek, egészségetekre!” Ráadásul nem is hivalkodó egyik programjuk se, ezek húszezres tételek, két nap háromcsillagos hotelben félpanzióval. És mégis.

        Én tudok örülni annak, ha valaki jót eszik, szép ruhában jár, klassz helyeken pihen, mert ez engem azokban az időszakokban is inspirál, amikor nekem esetleg nincs lehetőségem. De tudjátok, mit vettem észre? Mióta így gondolkozom, mindig váratlan lehetőségek találnak meg, és nincs hiányállapot.

        Kedvelés

      • Valószínűleg ők is megkapták azt a mondatot, hogy “de jól megy egyeseknek!”, azt a tipikus bicskanyitogató hangsúlyt képzeld hozzá, kérlek. Egy időben mi is jártunk ilyen helyekre, hű, hányszor hallottam…

        Kedvelés

      • Én is örülök ennek Eszter, mert ez egy jó dolog – ha látom, hogy mások, barátaim, szeretteim, kollégáim pihennek, értelmesen, jól töltik a szabadidejüket, és rosszul esik, ha mások beszólnak emiatt. Annak is nagyon örülnék, ha anyukámék is eljárnának ilyen helyekre. Megengedhetnék maguknak, ha nem is gyakran, de a neveltetésükből az következik, hogy önzésnek és felesleges pénzkidobásnak érzik, ha magukra költenek – és ez nagyon szomorú.

        Kedvelés

      • Az én szüleim dettó. Apám annyira hivalkodónak érzi a wellness szót, hogy így mondja: Megyünk anyáddal áztatni.:) Tágabb családon belül nem szabad elmondani, hogy megint “áztatni” voltak, vagy ha mégis kiderül, anyu rögtön hangsúlyozni kezdi, hogy á, csak egy egyszerű kis panzióban voltunk Évikém, reggeli a péktől, vacsora egy kis kifőzdében, de tudod a Tibinek annyira rossz a dereka, és annyira jobb a fürdők után.
        Az, hogy masszázson, mi több páros(!!!) masszázson voltak életük legpazarlóbb és dekadensebb élménye, csak mi tudunk róla a tesómmal, egyébként hírzárlat, mert mit szólnak, hová szórjuk a pénzt.

        Kedvelés

      • Az én szüleim meg nagyon lazán állnak ehhez, mindig sokat mentek, járnak masszázsra is, és el is mondják, ha szóba kerül a téma. Most, hogy náluk voltam karácsonykor két hétig, apámnak teljesen természetes volt, hogy már előre beíratott masszázsra.

        Kedvelés

    • Engem is nagyon zavar a nyílt pénztárcában turkálás. nem tudom, mi az alapja, honnan jön ez, gyanítom, hogy a diktatúrákban az egymás figyelése, jelentése, besúgása az alapja. Az meg nálunk volt, jó 40 évig, mindenki alaposan rákaphatott az ízére.

      Kedvelés

  16. Jó bejegyzés, köszönöm a témát. Bevallom, sokszor, ha eddig a Menza, meg az Illy meg márkás gyerekruha került szóba Nálad, nem értettem, mi végre kell külön kiemelni, de azt hiszem már jobban értem, főleg az ‘önéletralyz’ után. Én azt gondolom, alapvetően jó, ha bizonyos márkák segítenek eligazodni a választásban, és jó ha bizalmat szavazunk nekik, de nem hiszek az abszolút bizalomban e-téren. Szerintem egy márkának, legyen az Déryné, vagy Mexx vagy IKEA, minden alkalommal újra és újra meg kell győzniük a fogyasztót arról, hogy jól döntött; ugyanígy hibázhatnak is, van hogy egy kombináció, íz vagy trend nem jön be és csak azért mert eddig tetszett, nem átformálódni általa, mert szerintem az is sznobizmus. Felfelé és lefelé is. Csak azért nem bemenni, meg megnézni, mert az adott helyről/márkáról van egy általános vélekedés.
    Szerintem a Déryné zseniálisan ki van találva üzleti ebédekre, de egy romantikus vacsira vagy baráti beszélgetésre, pláne magányos étkezésre nem választanám. Egy-egy élethelyzetre megoldás és nincs általános igazsága. Nekem bőven volt Nescafés időszakom, most meg örülök, hogy kattan a kapszula a kávégépben. Az előttem szólók közül többen (pl. ‘Amanita’) beletrafáltak, ’Melissa’, mélyen egyetértek. Nekem még az szokott mókásnak hatni, ha valaki életvitel-szerűen azért teszi, hogy kifelé mutassa magát, és eszik akármelyik trendi helyen, miközben jobban esne neki egy tunkolós talponállós ebéd. Emlékszem, rég-volt pályakezdő koromban az egyik legnagyobb multi irodája ott volt az akkori ideiglenes Lehel piac mellett és reggelente sokszor láttam a három részes öltönyös arcokat, egy-egy félreeső sarokban, feltűrt ingujjban debrecenit nyomni fornettis pogácsával, majdan ugyanezek a srácok rendelték a ‘cézársalátátkenyérkoncaknélkül’ az akkor még egyszem pesti Leroyban. Akkor az volt a trendi. Na, megyek és nyomok egy kávét az irodai automatából, aztán mindenki azt gondol ami jólesik.

    Kedvelés

    • Hehe – dolgoztam az említett multinál 🙂 Csak a pontosság kedvéért megjegyezném – ha nem volt időnk másra, a Lehel piacon ettünk, és ennek semmi köze nem volt a trendhez – csak a szükséghez. Akkoriban nem voltak még kaja házhozszállító cégek, és túl sok lehetőség a közelben.
      Van ám, hogy sokaknál a szükséges rossz választás tűnik másoknak “sznobságnak” …

      Kedvelés

      • Én is dolgoztam ott és ettem is, az okát is tudom. Pont ezért írtam, hogy az ellenpont, a ‘cézársali’ az ami mókásnak hatott, nem a debreceni. Fel lehet vállalni, hogy van olyan élethelyzet amikor egy Nescafé, egy kevésbé igényes megoldásra van idő vagy pénz, miközben szívem szerint minőségibb életet élnénk minden nap. Pont erre akartam kilukadni, hogy nem lehet megitélni senkit egy hétköznapi döntése okán, bocs ha nem sikerült kifejeznem magam.

        Kedvelés

      • OK, értem 🙂

        Folytatnám az előző gondolatmenetet a Lehel piacos esetből kiindulva – a szükség nagy úr, ítélkezni pedig nem túl célszerű, ezért nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne tegyem.
        De számtalan példát tudok mondani arra, amikor mondjuk velem/velünk szemben ítélkeznek. Egy példa: férjemnek nagy, kényelmes és biztonságos autója van, mivel olyan munkát végez, hogy adott esetben 500 km-t is autózik naponta. Nekem is nagy, kényelmes és biztonságos autóm van (céges), mert nekem is sokat kell autóznom cégügyekben (van, hogy kollégákat is viszek magammal). Ez egy külső szemlélő számára nyilván túlzásnak, pazarlásnak és sznobizmusnak hat (pl. apám ennek többször hangot is adott), holott nekünk meg a megélhetésünk múlik rajta.

        Kedvelés

      • Igen, én is így gondolom. Engem csak akkor bosszant a dolog, ha a nagy és kényelmes autó pofátlanul parkol. Különben nagyon tudok örülni mások ülésfűtésének is!

        Kedvelés

      • Hozzátéve, hogy bizonyos dolgokban lehet engedni az ‘igényességből’ ha úgy alakul a napom/hetem/időszak, gondolok itt kócos, elfelejtős hétfőkre, septiben bekapott ételre, de van amiben nem, akkor sem, ha emiatt megítélnek. Társadalmi konvencióból szülni, párkapcsolatban maradni, kertvárosban élni, hitelből plazma-TVzni, okostelózni. Ezen utóbbiak is egyfajta sznobizmus, gondolom, az előbbiek pedig az önmagunk elfogadása, hogy nem mindig jut mindenre.

        Kedvelés

      • Megint kiragadnám a lényeget, bár a listáddal alapvetően egyetértek. Kertvárosban élés. Nekem pld. ez életforma, így szeretek élni, és semmi köze a sznobizmushoz.

        De mondanék mást – a saját kedvtelésemre kötök/horgolok (olvastam ám a kapcsolódó bejegyzést a finom, nőies hobbikról). De egyetlen képet sem keringetek az elkészült műveimről sehol. Nekem igényem az, hogy szép, egyedi készítésű holmijaim legyenek, ráadásul örömöt lelek az elkészítésükben, és nem azért csinálom, mert nem telik ilyen holmikra.

        Jó ez a sznobizmus kérdéskör – ahányan vagyunk, annyiféleképpen élünk. Továbbra sem szeretnék ítélkezni, egyetlen dolog szokta nálam kiverni a biztosítékot: a hitelből, vagy mások kárára történő nagyzolás (plazmatévé és társai tartoznak ide).

        Kedvelés

      • Én is a vélt s valós elvárásból, megfelelési kényszerből született döntésekre értem. Alapjáraton nem látok semmilyen hobbit nem tudok sem akarok önmagában megítélni, azt is elfogadom ha valakinek pl. A golf okoz örömet. Ha az okoz és nem kirakatból csinálja. Persze van aki a munkája részeként éli meg, mint a szivarozást az üzletkötés után, az megint más téma- bár érdekes téma miért olyan férficentrikisak ezek a rítusok. Egyébkènt halkan megjegyzem, én is zöldövezetben ébredek saját örömömre.

        Kedvelés

      • Jaj! Elnézést az alábbi félregépelésért, túl korán nyomtam Enter-t. Jó kötögetést, Bagoly, mindig szívből irigyeltem ha valaki fel tud oldódni bármilyen tevékenységben.

        Kedvelés

    • Én egyszer megismertem egy menő kommunikációs igazgatót, de nem munka kapcsán. Volt előítéletem, és akkor zártam a szívembe, mikor az egyik piac lángosozójáról áradozott, és elmesélte, miért szereti annyira azt a budai helyet, ahol lakik. Teljesen sznobéria-mentes fazon volt, ugyanolyan szívesen anekdotázott munkahelyi és sportos kalandjairól, mint nagy zabálásairól. Szerintem mélyen mindenki ilyen, csak nem meri felvállalni, mert fél, hogy akkor lemarad a nagybetűkről.

      Kedvelés

      • Van egy hasonló történetem, csak nem tudom, hogyan írjam le, hogy nevet ne említsek.(Kitaláltam közben, nem írok róla semmi konkrétat) Egy híres férfi, akiről mindig azt látni, hallani, olvasni, hogy nagyon elit helyekre jár, elitétterem, elithotel, luxus, stb… (Kérlek, ne kérdezzetek rá, a nevét nem lehet nyilvánosan leírni, ugye, majd blogtalálkozón elmondom). Szóval én még egyetemista voltam, ő még nem volt annyira ismert akkor, és megismerkedtünk vele egy vidéki szórakozóhelyen. Hajnalban haza kísért minket, és egyszer csak azt mondta, hogy ő éhes. Volt egy ilyen amerikai gyorsétterem, meg egy éjjel-nappali a közelben, megkérdeztem, melyiket szeretné, utóbbit választotta. Vett két elég szarul kinéző száraz kiflit, májkrémet, és zacskós tejet, majd úgy evett, hogy a kiflit tunkolta a májkrémbe, a tejet meg a zacsiból szürcsölte. Aztán ismert lett, és mi a tv-ben láttuk őt újra. Mutatták, ahogyan mindenféle elit helyeken nagy műgonddal, 26 evőeszközzel különleges kajákat eszik, mert ő mindig megadja a módját… Összenéztünk barátnőmmel, és csak annyit mondtuk: te, ez nem a májkrémes pasi??

        Kedvelés

  17. RiverSongnak, csak alá már nem fértem oda. Igen. Ez az alfa és az omega: a gyerek tudja, hogy mikor éhes és mikor nem. Nem kell tukmálni. Nem kell félni, hogy éhen hal. Mielőtt éhen halna, még kér enni.
    Minden tiszteletem, hogy te 180 fokos fordulatot tettél ez ügyben.
    Az én anyukám is így csinálta velünk és bevált. Soha életemben nem kellett fogyókúráznom. Én tőle jó mintát kaptam, de neked ezért meg kellett dolgozni. Gratula!

    Kedvelés

  18. A Menza tényleg isteni, egyik kedvenc. Pedig fényévente járunk étterembe, de akkor oda.
    És egyetértek, könnyű mindent lesznobozni.
    Viszont tényleg vannak sznobok. idegesítőek, a legzavaróbb az bennük, hogy azt hiszik, hogy a minőséget kizárólag ők képviselik, ami kb. két elvont hobbijukra terjed ki. Én az irodalmároknál láttam a legtöbb sznobot – meg a legtöbb jó fejet is, az is igaz.

    Kedvelés

  19. (leginkább macinak örülök. de azért hozzászólok.)

    érdekesen működik ez a sznobéria–proliság. mert ha megszagolják benned a “sznobériát”, elvárnák, hogy mindenben az légy. és ez a józan gondolkodású, önmagukkal rendben levő embereknél nem így működik. egyénenként változnak a szükségletek és vágyak, vagyis a minimum és a luxus.
    hargitánusz leszólta a fürdőszobám. (azt hitte, éváé. ha látta volna a vadászkastélybeli kör alaprajzú mozaikost!) az én fürdőszobám 2,6 nm(!), van benne kád, kispóroltam a mosógépet a konyhába, és mindennek megvan a helye. van természetes szellőzése és nem penészes. két gyerekkel együtt is rend van benne, nem húzza le a szemceruzám senki a budin, van nagyító tükör és vannak színek. könnyen takarítható. ez nekem épp elég. a lakásom többi része is ilyen. ahhoz képest, hogy építész vagyok, nem elég dizájnos, de a miénk, eszméletlenül jó helyen van, lakható, kis költségű és takaros. nem vagyok hajlandó több pénzt ölni bele, mert azt inkább minőségi ételre, utazásra és olyan dolgokra költöm, amit muszáj megvenni, de ha már muszáj, akkor legyen jó és minőségi. biztos vagyok benne, sokan szemlélik értetlenül, hogy nincs autóm, házam s egyéb olyan dolgok, amiből a jólétem nyilvánvalóvá válna. de ez nekem nem fontos. sokkal inkább a jóllétem, és ahhoz — erre már jóideje rájöttem — nem a kirakatba kipakolható puccos dolgaimon keresztül vezet az út. de amikor spontánul dönthetek arról, hogy a new york-i meghívásnak eleget teszek, és délután megvásárolom a repülőjegyem, ez hihetetlenül nagyfokú szabadság. sejtem, hogy emiatt az emberi faj bizonyos egyedei tomboló őrületbe képesek hajszolni magukat puszta irigységből, de könyörgöm, mindenkinek a sajátjából kell a maximumot, illetve a boldogítót kihoznia. az irigység mérgez, míg nagyon szegényen is sokmindennek lehet örülni, és lehet változatosan élni. volt az én életemben is éhező korszak, de akkor is boldog voltam, az éhezést pedig tudatosan vállaltam be. ha másutt lettem volna, nem éheztem volna, de nem is gazdagodtam volna annyi új tapasztalattal. csendben és büszkén éheztem. így is akadtak, akik észrevették, és a megszokottnál gyakrabban kaptam barátaimtól vacsorameghívásokat.
    olyan jó lenne, ha ez nem csámcsogás tárgya lenne, hanem egyszerűen csak hagynánk élni a többieket, és igyekeznénk mi is jól élni abból, amit kikaparunk magunknak (vagy amit az elődök összedobtak nekünk). ehhez lelki érettség kell. mert többnyire könnyebb hibáztatni a környezetünket, őseinket, a rendszert, a szomszédot, a feleséget, az anyóst, a sok gyereket és a kutyát, mint magunkba nézni és őszintén megkérdezni: te mi a szöszt teszel a saját jó- és jóllétedért, kisapám? dühöngesz egy forgácslemez előtt? nemes.

    Kedvelés

  20. Sznobéria terén teljesen meghasonlott állapotban vagyok. Adva vagyok én, a szegény városban panelban felnőtt, eleinte spórolós, később erős anyagi biztonságot nyújtó családból származó, átlagos keresetű ember, meg a fővárosi, rendkívül jómódú családból származó férj, eszementül sokat dolgozó szülőkkel, akik anyagiakkal kompenzálták a kevés időt. Felnőttként én átlagos keresetű vagyok, a férjem meg keveset, azt is hullámzóan kereső, ellenben szép helyen, gyönyörű ingatlanban élünk, meg egy kisebbet kiadunk.
    A tágabb környezet, jómódúnak gondol, és értetlen hogy akkor hogy jön össze ez a biciklivel, és a láthatóan takarékos életmóddal. (Mondjuk sosem fogom megtudni, hogy miért téma egyáltalán.) Nem magyarázhatom el mindenkinek, hogy nem, a lakások nem feltétlenül a mi érdemünk, vagy ha mégis szóba kerül, és elmondom, akkor meg mindig érzek egy kis lenézést, hogy na, az élősködők.
    A különböző szocializáció meg a párkapcsolatban is vicces néha, annak ellenére, hogy tudjuk és tartjuk a mértéket, ugyanaz a dolog a férjemnek természetes mint a levegő, én meg örülök neki, mint majom a farkának. Ez néha vicces, máskor meg k.rvára idegesítő 🙂

    Kedvelés

    • A szüleim a mai napig érdekesek számomra ebből a szempontból.
      Anyám egy mátrai kis faluban nőtt fel, a bizonyítványába az van beírva, hogy apja foglalkozása “dolgozó paraszt”. Nagyanyám 10 gyereket szült, mindegyiket felnevelték. A szórakozást a természet jelentette számukra, anyukám minden fát, virágot, gombát ismer az erdőben. Kertészkedik, lekvárt főz, vajat köpül, túrót csinál, köt, varr. Takarékos, ő azt szokta meg, hogy sokan vannak. Fiatal lányként a kis falu “klubjába” jártak táncolni, ami úgy nézett ki, hogy volt pár helyi fiatal, meg néhány kiránduló.
      És ehhez jött apám: nagyapám rendőr volt, főkapitány, híres nyomozó, válogatott sportoló. Nagyanyám könyvelő, művelődésszervező (népművelő), sportoló, igazi nagyvilági nő, hobbiszínésznő. Apám mindenféle polgári nevelést megkapott, később Budapesten élt, koncertekre járt, kultúrkörökbe, stb.

      És ők ketten összejöttek. A nagyvárosi polgári család fia, és a mátrai parasztcsalád lánya.

      Amikor gyerekek voltunk, nálunk úgy nézett ki a hétvégi program, hogy elindultunk reggel kirándulni, megálltunk két várban, majd virágot szedtünk egy réten, aztán bementünk egy múzeumba, utána meg gombát kerestünk az erdőben. 🙂

      Kedvelés

  21. Hogy élnek más országok lakói…. No, elhagyva vadnyugatot tegnap megérkeztünk Budapestre, lakni. Ma délelött már homlokomat fogva, szürkén bámultam a porcsikot a plafon alatti gázcsövön, jó fél órán át és nem esett jól semmi. Fél budapesti nap, két megmondó, az egyik majdnem a küszöbig jött, hogy hogyan kell itt élni, ajtót jól becsukni, örizni hét lakat alatt, szemetet jól bekötni, kidobni. Welcome, szép estét, igen, nekünk is jól telik, egy kávét esetleg? Na, ezeket nem volt alkalmam. Szelektiv szemeteseket hol lelem? Az nincs, s darálja tovább, kiabál a rácson át, mert nem hallja magától, hogy kulcs után matatok, hogy emberhez méltón beszélgessünk, nem a rácson tùlròl ugatva. Én pedig állok és nem értem, miért fontosabb a jól összekötött szemét a papir és fém szétválasztásánál. Aztán még belebotlik késöbb a férjembe, neki hangosabban mondja, mert külföldi!
    Milyen kedvesen naiv a férjemnek ez a pesti élete. Ami neki a három méter belmagasság varázsa, az nekem mára a szálló galambszar a gangon.
    És ezt hùsz év múlva sem leszek képes megmagyarázni neki, hogy mi történt. Magamnak sem. Ezt a keserût. A szúrós, véletlen elkapott megjegyzéseket, ettöl lett tiz éve kö a gyomromban. Ez gonosz. A félmondatok, mert leemeltem egy almát a kuparcról, és máris pattan, mintha ez lenne a hivatása, hogy reggel szépen piramisosra teszi a gyümölcsöt és lesi, hogy ki kap rá, hogy aztán ugathasson, hogy ne piszkáld, mert mind elgurul, kérjééé, nem hallod, nem hallja, szart se ér a szavam, csak levette.
    És hazajövök és bámulom inkább a gázcsövet, én, aki tizenhárom éve tiszta szivvel szaladtam Szegedröl Budára, hogy megnézem, hol is van a Logodi utca, s álltam ott rendületlen, reménykedve, hogy meglátom, az “égbe bál van”. (Nincs sok ékezet a telefonomon, bocsánat.)

    Kedvelés

    • Annyira szép mondataid vannak, többet tudnék idézni, de a kedvencem: “Ami neki a három méter belmagasság varázsa, az nekem mára a szálló galambszar a gangon”

      Kedvelés

    • emlékszem, megérkeztem helsinkibe, és az első három hétben egyik bámulatból a másikba estem a civilizáció olajozottságától. működött a rendszer, én pedig szinte azonnal részévé válhattam! három hét után természetes volt, hogy a fehér nadrágom nem koszolódik össze, ha járdára ülök, nem lépek kutyaszarba, porszívózzák, aztán samponnal felmossák a járdát stb.
      három év után hazajöttem, és öt hónapig voltam depressziós. a második héten már nem mentem ki a házból, mert a velúrcipőm sáros lett, senki nem volt pontos (egyesek el sem jöttek a megbeszélt találkára), hivatalokban egyik irodából a másikba küldözgettek, s a köztisztviselők csak mogorván vonogatták a vállukat. a szemetes dolog fölött mai napig nem bírok napirendre térni.
      ma bemegyek, szépen szólok, s ha nem eredményes, azonnal verem az asztalt, az első felvont szemöldöknél hívom a felettest vagy kérem a panaszkönyvet. utálnak, de működik. megsértődnek, hogy élni merek a jogaimmal! WTF!

      Kedvelés

      • Igen! Azért, mert innen indulunk, a jég hátán is másutt. Csak az bosszant, hogy sok rossz szokás nem változik, és annyi idő eltelik és mégsem. Egyedül érzem magam, pedig itthon vagyok. És nem az a fontos, hogy valóban így van-e, hanem, hogy nem értem.

        Kedvelés

      • nem kérlek. ott zöld. a kutyakakié meg fekete. mellette kutyakakiszedő zacsi és kesztyű. 🙂
        (s ha csak a szemetesek lettek volna nemzetiszínűek!)

        Kedvelés

  22. Ma tömegközlekedve néztem az embereket, és arra gondoltam, lehet ő is olvassa, vagy az a hosszú hajú a könyve mögött, vagy ez a széptekintetű velem szemben, hogy lehet a fél szerelvény olvassa csakazolvassát. És akkor nagyon szerettem volna beszélni velük, vagy köszönni nekik, vagy csak összekacsintani, mikor a kijáratnál én balra. Hogyha lenne egy kis jel, gondoltam. Nem hivalkodó, apró, narancssárga kávéscsészés kitűzőnek a kabát alól kivillanó sarka, akkor lehetne beszélgetni és köszönni és köszönteni és mosolyogni, mint akik tudják 🙂
    Aztán azt gondoltam, hogy ostobaság, túl sok a szimbólum amúgyis és a narancssárgát is lestopolták már.

    Kedvelés

  23. Imádom a minőséget, nem tagadom, és most már nem is szégyellem.
    Ha bemegyek egy boltba, sokáig nézegetek, megtetszik egy dolog altalban, biztos, hogy az a legdragabb darab az uzletben. Multkor egy ugyfelunkkel beszelgettem, es elkertem az orajat, mert annyira szep volt, hogy hadd nezzem meg. Bennem is megallt az uto, hogy mennyibe van, de hat basszus gyonyoru volt, letisztult, egyszeru, semmi franc. Nem dicsekveskent irom, csak ennyi, hogy van szemem ra.
    Amikor diak voltam, vagy nagyon csoro, akkoris mindig volt valami minoseghez kotheto vagyam, amire honapokig gyujtogettem, de vegul megvettem, es boldog voltam. Apam annyit mondott, a szuper bakancsomra ami vagy 10 evig szolgalt, hogy ennyibol vehettem volna harmat a kinain. Vegulis igaza volt.
    Nem nezem le akinek ez nem fontos, de elvarom, hogy engem se vessenek meg, amiert nekem igen, es ne ne ossszanak-szorozzanak fejben (basszus hat, latom a tekintetukben!) hogy mennyit kereshetek.
    Es nem, nem telik mindnebol minosegire, van prioritas listam. Es meg mindig van olyan, hogy gyujtogetek (bocsi kavefozoooo) meg olyan is volt, hogy elutaztam a nappali butor arat inkabb, mert loreal! 🙂

    Kedvelés

    • Örülök, hogy így élsz , szerintem is fontos a minőség, fontos hogy vàgyjunk valamire, ami fontos nekünk és az legyen nekünk. Lehessünk rá büszkék , szerethessük, örüljünk neki, a mienk.

      A valamire szó bármikor kicserélhető a valakire szóra, ki hogy szereti…tejjel, cukorral, sötéten , világosan, röviden, egy szép hosszú tanc mondjuk legyen lassú, csak úgy ketten, magunknak.

      Kedvelés

    • Jaj, nekem is szívfájdalmam volt gyerekként, hogy nagymamámnak nem tellett egy jó minőségű töltőtollra, ezért mindig maszatos volt a füzetem és nagyon sokat kínlódtam. Mostanra szerintem ennek köszönhetően, mániákusan gyűjtöm a szép és jó minőségű írószereket. Ha író lennék, akkor lenne munkaeszközöm 🙂 így csak a naplómba írok velük, de az is olyan jó érzéssel tölt el 🙂

      Kedvelés

  24. Évekig hazudtam azt drágább cuccokról (legalább az általam annak érzékeltekről – mai szemmel nézve talán nem is annyira drága mindez, de egy tízezer forintos cipő annak, aki az egész gyerekkorát az ezerötszáz forintos, három hónap után szétszakadó kínai cipők világában töltötte el, annak ez szégyellnivaló), hogy kaptam vagy leértékelésen vettem őket, mert rosszul éreztem magam attól, ha volt valamim, ami drágább volt – még akkor is, ha saját pénzből vettem.

    Attól egyébként is rosszul vagyok, amikor kéretlenül turkálnak a másik pénztárcájában. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy pesti ábécében a drágább péksütemények közül vettem kettőt – teljes tudatában az árának, de nekem az kellett, és az annyiba került, és nekem éppen volt rá pénzem -, a pénztárnál rám szólt a pénztáros, nyávogó hangon és kárörvendően, hogy “majd legközelebb lesz szíves megnézni, hogy mennyibe kerül!” (Holott semmi jele nem volt annak, hogy engem meglepne a süti ára, vagy hogy rosszallanék bármit is.) Now what.

    A barátom egy megjegyzése, amikor szendvicset csináltunk, mind a ketten két szelet kenyérből – ő megkente és megpakolta az egyiket, a másikkal összeborította, én külön-külön megkentem ÉS megraktam szalámival meg paprikával mind a kettőt, nyitott szendvicsként: “Ez olyan gazdagember-szokás.” (Nem mintha haragudnék rá ezért a megjegyzésért, mert nem, de kicsit viccesen hatott, tekintve, hogy valójában egyikünk családjában sincs még csak nagyjából is pénzes családtag generációkra visszamenőleg.)

    (Némileg irreleváns, panaszkodó jelleg komment (mint ahogy az a beszédemre általában jellemző)).

    Kedvelés

    • nem az.
      erre egy klasszikust és egy családit tudnék idézni.
      norvégiában élő, kurvajólkereső sógorom bemegy budapesten egy exkluzív órásboltba atlétában és tornacipőben órát vásárolni. az eladó ficsúr végigméri, és közli, hogy itt nincs neki való. sógorom röhög, lehúzza tornacipőjét (a rekkenő hőségben jó hűvös a márványpadló), leteszi bankkártyáját a pultra, kacsint és annyit mond: “cica, ha akarom, az egész boltot megvásárolom egy szál faszban”. (na, ez is családi lett, de mindig csak saját és tiszta forrásból.)
      a másik a szendvics. én is kenem mindkét felét, mert akkor összeragad! az egyik lapjára pakolok egyfélét, a másikra mást, jó kompakt lesz, de semmi nem esik ki a koszos vonatpadlóra mihelyst kibontják. ez nem sznobéria, hanem funkcionalitás! (ehhez képest évusnak két árva kenyérszelet közé pakoltam rántotthúst, igaz, röptében.)
      szóval panaszkodj csak.

      Kedvelés

    • Ez a hazudni a dolgokról vagy az árukról nekem is nagyon ismerős. Én abban nőttem fel, hogy évente kétszer, karácsony és húsvét előtt kapok új ruhát, cipőt és annyi, de az is előfordult, hogy télen-nyáron ugyanazt hordtam. Mikor egyetemre kerültem, és az eredményeim miatt lett egy kifejezetten jó ösztöndíjam. meg dolgoztam is mellette, egyszerre jobb körülmények közé kerültem, mint otthon. Igaz, így is csak az olcsó turis, nagyon leárazott vagy kínai cuccokat tudtam megvenni, de legalább tudtam venni, és nem csak egy nadrágom, vagy cipőm lett, hanem isten csodájára kettő vagy három. Anyu nem nézte jó szemmel, hogy “szórom” a pénzt, így az újabb cuccaimat mindig dugdostam, vagy nem vittem haza, esetleg azt hazudtam, hogy a barátomtól kaptam.

      A boltban is jártam hozzád hasonlóan. Volt egy időszak, mikor a párom szigorúan diétázott, és nem ehetett mást, csak szárnyashúst. Kértem az üzletben fél kiló pulykamellet darálva – bolognait akartam csinálni – és az eladó, látva, hogy diák vagyok, nem akart kiszolgálni, mert az drága. Mondtam neki, hogy tudom, mibe kerül, ki tudom fizetni, mire fanyalogva adta oda, mintha valami bűnöző lennék. Akkor ez nagyon rosszul esett, most már kikérném magamnak.

      Kedvelés

    • jaj, ez a rászólás nekem is megvan, de a postán, havonta többször, nyilván kötelező elmondaniuk, hogy ha kártyával fizetem a csekket, idegen (!) pénzautomatából történő pénzfelvételnek számít. és erre vannak variációk, az egyik postáskisasszony mindig feddően néz is hozzá rám. én, a burzsuj. 🙂

      Kedvelés

      • Most egy kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, mert én is szoktam “rászólni” emberekre (most vendéglátásban dolgozom), bár én jó szándékkal, és némileg saját szempontokat is figyelembe véve (négyszáz forintba kerül a pultból a félliteres ásványvíz, de nincs kiírva – egyrészt nem akarok senkit belehúzni ilyesmibe, másrészt viszont nem tudok pénzt visszaadni számlazárás után, és ha nem sikerül rábeszélnem a vevőt, hogy kérje mégis a már felszámlázott vizet, nekem kell kifizetnem, mert kijön hiányban).

        Kedvelés

  25. Én megkaptam már hogy sznob vagyok, de nem tudom. (egy wc kefe-papírtatró kapcsán) De ha meg igen, akkor büszke vagyok rá.
    Engem kifejezetten irritál ha látom a márkajelzést, inkább igyekszem szolid márkajelzésű dolgokat venni 🙂 Szeretem a szép dologkat, kényelmes ruhákat, cipőket. Főleg az utóbbit. Nekem királylány lábam van, és ha nem pont olyan, és rossz helyen van a varrás, és a saroknál nem puha, és a belső emelés nem megfelelő stb stb. azt én már nem tudom hordani. Pedig próbáltam, aztán mindig másnál kötött ki. Beletörődtem, hogy nekem drága cipőket kell vennem, és ez valahogy összefüggésben is van a márkákkal. Most már tudom mi az ami kényelemben és stílusban is jó nekem, és megveszem hiába drága, mert aztán addig hordom amíg szét nem esik. És mivel jó minűségű, ehhez évek kellenek 🙂
    Arról meg végképp nem tehetek, hogy amit kinézek – hogy milyen szép, egyszerű vonalvezetésű, pont nekem való – na mindig az a legdrágább. 😀

    Kedvelés

  26. Újévi fogadalmam: havi 1 színház. Magamnak, nem a külvilágnak. Ha lehet választani, akkor leginkább kultúrsznob lennék. Jelenleg szerintem antisznob vagyok, de félek tőle, hogy ez esetleg igénytelenséget jelent… Engem komolyan nem érdekel, hogy ki miben jár, mit vezet, hol lakik, mit eszik, egy a lényeg, ezzel ő legyen elégedett és engem hagyjon békén, és őt se érdekelje, hogy én hol lakom, mit eszek, mi van rajtam. Azt hiszem, nagyon beszűkült a környezetem, teszek ellene persze, és sokat kapok itt is, amikor idejutok.

    Kedvelés

      • Nem hiszem, csak besokalltam. De már lepereg rólam, és szerencsére találtam olyan helyeket és embereket, ahol nem ez a fontos.

        Kedvelés

      • Akkor szerencsés vagy, belül nem marad semmi? irigyellek érte. Rajtam sem látszik , de bent sokmindennek van nyoma, ami csak nekem fàj.

        Kedvelés

      • Hogy a fenébe ne maradna. De már nem bánt, csak bosszant – és ez NAGY különbség! Tudomásul vettem, hogy jelenleg nincs más választásom, és az adott helyen és időben valóban bezárok. A fennmaradó időben pedig tényleg törekszem arra, hogy megteremtsem magamnak a lehetőséget, hogy nyithassak.

        Kedvelés

  27. Én többször gondoltam már sznobnak ezt a blogot.
    Lehet, hogy a “felfelé sznobozik, lefelé prolizik” kategória vagyok. Nem az zavar ha valaki többet tud, többet érdeklődik vagy többet keres (és ezért igényesebben költ) mint én, hanem amikor úgy érzem, minimumnak állítja be a minőségi elvárását, és akkor én ehhez képest a magam vágyaival, érdeklődési körével és igényszintjével a minimum alatt vagyok. És nem merek megnyilatkozni, nehogy lebukjon a « proliságom ». Nyilván ez az én fusztrációmból is táplálkozik. Csomagoltam én már be újságba ponyva orvosi-krimiket, hogy ne lássák a buszon, mit olvasok; hazudtam kedvenc filmet, könyvet, színdarabot; kapcsoltam át bosszankodva gyorsan a tévét foci vb alatt, pedig az a csapat játszott, akinek drukkoltam, de megjöttek a szüleim, és az én értelmiségi családomban még a férfiak sem néznek focimeccset. És bár szerettem a Művész mozit, akkor is ezt jelöltem meg úticélnak néhány “művészbarátom” előtt, amikor a multiplexbe mentem megnézni a Gyűrűk Urát vagy hatodszor, mert hogy is tudnám elmagyarázni nekik hogy ez a film nekem ennyire tetszik. A tinikorom Tankcsapda koncertjeiből szüleim csak az előzenekarokat tudták, nem akartam nekik nyíltan hazudni, de gondoltam az előzenekart úgysem ismerik, hisz én sem ismertem, ha megkérdezik milyen zene ez, majd azt mondom “kicsit rockos”.
    Most, hogy belegondolok, az eddigi életem nagyrészét végigkísérte ez a “le ne bukjak”, meg a bizonyitási kényszer, hogy én is érek annyit mint a többiek. Amikor a nővérem vegyésznek tanult a TTK-n, igen degradálóan beszélt a bölcsészekről, akik annyira bölcsészek, hogy sosem tanulnak, de mindig el vannak szállva maguktól; a jogászokról, akik csak magolnak; a tanár-karosokról, akik a  normál szakokról kihullva csak tanárnak jók, tudósnak nem (“aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja”); talán a mérnökök és az orvostanhallgatók tudtak volna csak megállni előtte. Aztán emberére akadt a bátyámban, akinek egyetemista korában az Ember a közgazdásznál kezdődött (és nagyjából ott is végződött). Felváltva gyűjtötték a diplomákat és a doktori fokozatokat hazai és külföldi egyetemeken, miközben én, a kis harmadik, a szerelemgyerek (mert ugye megvolt már a kötelező fiú-lány gyerek, mégis jöttem én), “elkézműveskedte” magát mindenféle hülye munkahelyeken, és örült a munka mellett megszerzett levelezős, főiskolás, gyakorlatilag alig használt rajztanári diplomájának. Szüleimnek, akik fejenként két diplomával és vezető beosztással csinálták végig életük legaktivabb időszakát az alapképlet az volt, hogy általános iskola – gimi – egyetem, nálam borult a képlet, talán ma sem értik miért. Emlészem azokra a hosszúra nyúló vasárnapi ebédekre, ahol a beszélgetés néha veszekedésbe torkolt mert családom művelt és olvasott tagjai hatalmas elánnal beszélték meg a különböző történelmi és politikai témákat, a Föld országainak helyzetét, stb. Akkor nem tudtam, de később profitáltam belőle, időnként rácsodálkozik “prolinak hihető” környezetem, hogy mennyi mindent tudok a világról. (Igaz ezt ma már 5 perc googlézéssel bárki teljesíti.) Csak az nem hangzott el ezeket az ebédeken, hogy hogy érezzük magunkat, és ha nem jól, miért nem. Csodálkoztak is kissé hitetlenkedve, amikor kiderült hogy szinte végigbőgtem az általános iskolát, azt meg ma sem tudják, hogy először 15 éves koromban gondoltam az öngyilkosságra. És akkor is az jutott eszembe legelőször, vajon ők hogyan reagálnák le? Amikor borult a bili 20 éves koromban, akkor már kapásból a pszichotrop gyógyszerek jöttek. És a vaginizmus meg sok minden más. Nyilván én vagyok elsősorban a hibás, szólnom kellett volna előbb. Kicsit hangosabban. És jelenleg is én vagyok a leggyengébb láncszem: nekem van a legkevesebb gyerekem, a legkisebb fizetésem, a legkevésbé elismert munkám, csak én nem élek házasságban, és testvéreim közül egyik ragyogó szakmai karriert fut, a másik pedig erkölcsi példakép (számomra is), mert az élet által keményen rápakolt plusszsúly alatt sem rogy össze, sőt alapvetően véghezvitte az elképzeléseit, és viszi az tovább az életét. De szüleim szerint ezt ők sosem éreztették velem, ezt én éreztetem magammal. (És már potyognak a könnyeim, ahogy ezt írom, pedig csak egy vicces, könnyed, focimeccses-tankcsapdás kommentet akartam ide írni eredetileg.)
    Mindeközben egy papíron boldogabb országban élek, de szívesen visszajönnék Magyaroszágra, ha nem lenne jelenleg túl bonyolult, és nem emlékeztetném néha magam arra, hogy ott is boldogtalan voltam.

    Kedvelés

    • Borderline, furán hangzik, de köszönöm, hogy ezt így leírtad, megosztottad.
      Teljesen új megvilágításba került számomra a családunkban a a legkisebb gyerek, a húgom helyzete, jobban értem azt hiszem, neki mitől nehéz.
      Én ilyen kis hülye idealista vagyok és bízom benne, hogy te (és ő is) ha kicsit több kacskaringóval is mint az átlag, de megtalálod azt ami boldoggá tesz.

      Kedvelés

    • “És már potyognak a könnyeim, ahogy ezt írom,”
      Az enyém is szinte ahogy olvasom, és általad mélyen át tudtam érezni, milyen lehet a bezzeg testvér(ek) mellett, állandóan kapaszkodva az élet, folyton azt érezve, hogy úgysem lehet a nyomukba érni. 😦

      Kedvelés

    • Tényleg fáj olvasni, de annyira érthető, amit érzel!

      Egyébként nyugi, én egyik ágon paraszti, másik ágon proletár családból származom, az ízlésem és a gyomrom is paraszti, mellette bölcsész vagyok, és imádom a Gyűrűk urát, a focit, és még a Tankcsapdát is szeretem, sőt én is végigbőgtem az általános iskolát – meg előtte az ovit is – bár az öngyilkosságra először 8 évesen gondoltam – szóval nem vagy egyedül! 🙂 Ölelés, ha elfogadod!

      Kedvelés

    • Én is tartottam annak. De már egy ideje nem.
      Nem elég nem mondani, hogy a kicsit kevésbé sikeres nem elég jó, szóval nem elég nem éreztetni, hogy gond. Azt kell éreztetni, hogy jó (vagy) úgy, ahogy vagy. Hogy nem is kell másnak lenni.
      Igen, ha a gondok belül vannak, azok ellen költözés nem segít.

      Kedvelés

  28. Ma teszteltem a Bordó nevű dizájnhelyet a Nagymező sztríten Balázzsal, jó volt, van egy sajátos hangulata, mellettünk Kiss Tibi tolta a rizskochot családilag, még babakocsi is volt. Lassú volt a konyha, mégpedig elképesztően, de minden finom. és ittam Meggy Márkát.

    Kedvelés

    • Sznobok legyünk vagy szabadok? – A társaság egy tagja kérdezte, amikor a Balaton-felvidéki kocsmában a szomszéd asztalnál Dés László spontán klarinétozni kezdett. A társaságban volt, aki elalélt a megtiszteltetéstől, a többiek inkább folytatni szerették volna a beszélgetést.
      Miért számít az, hogy ki ül a szomszéd asztalnál?

      Kedvelés

      • Nem számít. Anekdota. Észrevétel. Nem kedvelem Tibit, sőt, kifejezetten haragszom rá, hogy részegen szétzúzta az A38-on szeptemberben a Budapest Bár profizmusát, két számba háromszor is belesülvén. Írtam is róla. Te tulajdonítod ezt nekem, mert erre jár az agyad, hogy mások bezzeg biztos a sztárokat lesik, csak te vagy független és bölcs.

        Én biztos nem így nyitnék, kifejezetten bunkóságnak tartom első hozzászólásként ezt a leckéztetést, fölényt. A bejegyzés pedig arról szól, milyen kicsinyes lesznobozni másokat önigazolásból, csak mert más tetszik nekik, más a fontossági sorrendjük, mást csinálnak a szabadidejükben, vagy másra költenek.

        Kedvelés

      • (jajj, most elszomorodtam, hogy Tibi részegen. Mindenhol azt olvasom, hogy mióta kijött a rehabról, egy pohárral sem iszik 😦 ) Megragadtam a lényeget.

        Kedvelés

  29. Gondolkodtam ezen a sznobságon, és azt hiszem, teljesen kívül esek a határain. Annyira megőriztem gyökereim igénytelenségét, hogy titeket olvasva fényév távolságot érzek. Bármilyen vacak kaját megeszek, a mikuláscsokit felolvasztom, banánkarikát mártok bele, mindenképp elfogy. Másnapos kínai gyorskaját a hűtőből simán eltüntetek, ha éhes vagyok. Turkálókból veszek gyerekruhát, és örülök, ha tudok spórolni, mert akkor megmarad a pénz másra (jó könyvekre, mert arra nem sajnálom a pénzt, főleg, hogy a fiam most kapott rá az olvasásra). Egy valamin viszont mindig felhúzom magam, akkor talán vízummal én is beléphetek Sznobországba: ha valaki igénytelen ponyvát olvas, és még élvezi is.

    Kedvelés

      • Én még azt sem olvasok, de pl Vavyan Fable vagy hogy hívják, az jó (egyet olvastam tőle). Rejtő szépirodalom. Mi van még?

        Kedvelés

      • Rejtőre gondoltam 😉 merthogy ponyvának tartják azért sokan. Fable-t nem szeretem, bár csak beleolvastam egy könyvébe. Mást én sem ismerek, azt hiszem. Ja, nemtom, Gerald Durrell minek számít, hiszen Angliában kötelező olvasmány az iskolákban.

        Kedvelés

      • Akkor nem lehet ponyva! Egyébként Durrell szerintem nem szépirodalom, de nagyon jó. Vagy mittudomén. De pl a Dan Brown-féle könyvektől a falnak megyek. Ugyanakkor olvastam nemrég ír sikerírónőtől, de csak azért, hogy angolul is olvassak, hát… magyarul két lap után letettem volna.

        Kedvelés

      • Na ez az, hogy akkor mi a ponyva? 😉
        Dan Brown, nem is tudom irodalomként értékelni, mármint nem tudom vizsgálni az irodalmi értékét, annyira hidegrázásom van tőle. Sajnos Tolkiennel is így vagyok, pedig próbálnak győzködni sokan, hogy milyen jó.

        Kedvelés

      • Dan Brown lehet, hogy irodalmilag gàz, de tudhat valamit az ipse, mert Pàrizsban màr kulon “Da Vinci-turàk” vannak turistàknak, ahol vègigmennek azonkon a helyeken, amik a regényben pontos szerepet jàtszanak (Saint Sulpice templom, Louvre piramisa), és ott megprobàlnak a rajongok “kodokat olvasni”. 🙂
        A fantasybol szerintem van jo és rossz is, én szeretem, de abszolut meg tudom érteni, hogy ha valaki nem kattan rà erre a fajta mumitologiàra, az idiotizmusnak tartja az egészet.
        En amugy annyi ponyvàt olvasok (mostanàban franciàul is nyelvgyakorlàs miatt), hogy idonként rà kell szolnom magamra: “na most akkor jojjon valami szépirodalom..” Oszintén szolva szeretem a ponyvàt (a jo ponyvàt!), kikapcsol. 🙂

        Kedvelés

    • Azt hiszem, én igen sok ponyvát olvastam-olvasok, pl. fantasy regényeket és mindent, ami vámpíros – régi kattanás – igen, még az egész Twilight univerzummal kapcsolatban is képben vagyok. Mikor tesómmal együtt tizenévesek és kora huszonosok voltunk, halomra olvastuk a romantikus ponyvákat. Főként a történelmieket szerettük, tudjátok, amelyeknek a borítóján kigyúrt viking harcosok, meg lobogó hajú, hosszú ruhás nők vannak. Bementünk a könyvtárba, felpakoltunk szép- és szakirodalommal, de a töris, néprajzi és nyelvészeti szakkönyvek mellett mindig ott figyelt pár kötetnyi ilyen színes borítós izé is. Szoktunk is ezen röhögni, hogy ez végül is mennyire gáz már, de akkor valahogy kellett és ez esett jól.

      Kedvelés

      • Én is rengeteg ponyvát nyomtam le kamaszkoromban, de egy idő után kifejezetten undorodtam tőle. A fantasy irodalom 90% ma már olvashatatlan lenne, pedig azt is kilóra toltam.

        Kedvelés

    • Ezen polemizáltunk tegnap a 11évessel: az irodalomkönyve szerint a ponyva az tkp. igénytelen irodalmi mű. Ezen én nagyon felhúztam magam, félórás előadást tartottam ízlésekről és pofonokról. A ponyva önmagában nem a férc definíciója, és inkább 594 kg jó ponyva, mint egy grammnyi halálunalmas, sznob “magas irodalom” (ugye világos, hogy sehol sincs egyenlőségjel, valamint minden relatív?)

      Kedvelés

  30. Érdekes téma.
    Nos, én, mint ösztöndíjakból “tengődő” egyetemista szólnék hozzá.
    Lényem proli fele, ruhák tekintetében turiban szokott vásárolni vagy leárazásokon, mivel márkától függetlenül fél év alatt elhordok egy nadrágot, felsőt stb. A hajam nem bírja a márkás samponokat nagyon zsíros lesz tőle így marad a tacskós 200 forintos, viszont hajzatomat havi egyszer megmosom sörrel, illetve használok hajpakolásokat, balzsamokat is. Kajából is a kedvenc zöldségesemnél megveszem a leárazott terméket (mondjuk pazarlásnak tartom, hogy a tulaj szerint, ha van a banánon két barna folt, vagy kissé kókatag az a póré, akkor már nem veszik meg, így kénytelen féláron adni) vagy az akciós joghurtot a boltban.
    Lényem sokak által sznobnak tartott fele, koncert előtti alapozásnál megveti a kannást és a kommersz vodkát, inkább veszek valamivel drágább üveges bort (1000-1200 között) és azt iszogatom. Szívesen költök könyvre és koncertre, (nem sajnálom a tízezres belépőket, ha a kedvenc zenekarom jön). Nem vagyok nagy színházba járós, de idén testvéremmel elmentünk a Kijevi Balett által bemutatott Hattyúk Tavára. Pompás volt!!!!!
    Szívesen adok ki pénzt minőségi lábbeliért legyen az csizma vagy bakancs, megfelelő gondoskodás mellett ezek sokáig hordhatóak.
    Szívesen veszek bejáratott márkájú elektronikus eszközöket, megfelelő utánajárás után. laptopomat, “HáziPálinkát” is a következő 6-7 évre vásároltam.

    Félek az éttermekben, így inkább cukrászdába járok, ha kedvem szottyan havi 1-2 alkalommal.

    Kedvelés

      • Az egyik nagymamám nagyon keveset foglalkozott velünk, nagyjából évente kétszer elvitt minket valami drága helyre és azt fixirozta, majd fennhangon kritizálta, hogy, hogyan eszünk testvéremmel. Utána kioktatott, hogy a szüleink rosszul nevelnek minket. (Az ikrem kissé merev izomzattal bír a koraszülés miatt, és a finommotoros mozgások végrehajtása nem mindig tökéletes). Így, ha étterembe megyünk ezek az emlékek és a felszínre törnek, én zavarba jövök, kellemetlenül érzem magam.
        A nagyival az elmúlt 3-4 évben rendeződött a viszonyunk.

        Kedvelés

      • Huh, nem semmi volt a kedves nagyi. Eszméletlen milyen maradandó szorongásokat tudnak okozni, persze csupa jó akaratból, a családtagok!

        Kedvelés

    • Fentebb Gyöngyinek is írtam, de itt is kifejtem, mert nem bírom ki, hogy nagyon becsülöm azokat, akik így tudnak pénzt átcsoportosítani, a kultúráért ruháról lemondani, ilyen szigorúan mérlegelni, ha minőségről van szó.
      Respect!

      Kedvelés

  31. aranybetűs. jajdeigaz minden mondat. szörnyű önmagán túlmutató fojtó gyilkoló fékező magyar folklór ez a gondolkodásmód. vagy inkább érzésmód, mert semmi ráció nincs benne. senkit nem tudok beengedni, akinél egyszer is kilógott a lóláb. inkább kevesen vagyok.

    Kedvelés

  32. Visszajelzés: az olvasást népszerűsítik | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .