Október 24-én, a blogesten arról is beszélt a meglepetésvendég, Szvoren Edina, hogy ő gyerekként nagyon szenvedett a felnőttek szavainak túlerejétől. Ez engem nagyon megütött. Én is szenvedtem a felnőttek szavaitól, az ijesztgetésektől, a fenyegető vagy csak érthetetlen mondataiktól, ó, de mennyit, és még csak nem is tudtam, hogy szenvedek, azt tudtam csak, hogy rossz vagyok. A felnőttek már csak tudják! Én még nem tudom. Iszonyúan ki vagyunk szolgáltatva gyerekként a felnőttek szavainak. Mennyit bántottak szavakkal, istenem. A megalázó, minősítő, kaján, gúnyos, kéretlen, szeretetlen szavakkal. Ahogy folyton dolguknak érezték, hogy definiáljanak, tereljenek minket, és ahogy ezt valódi szeretet nélkül, igazi odafigyelés helyett tették. Ez történt, évekre belém égett az öngyötrő aggodalom, amikor tizenöt éves koromban a számítástechnika tanárom a barátnőm és az én viszonyomat Don Quijotééhoz és Sancho Panzáéhoz hasonlította. Vagy amikor azt fejtegette ehhez kapcsolódva, hogy egy párkapcsolatban mindig domináns az egyik fél, és nem jó, ha a nő az. Szándékosan nem a legfájdalmasabb példákat írom most, mert itt nem a szélsőség világít, hanem a közép.
Én nem akartam domináns lenni, mert fúj, az csúnya, hát egy lány? Én gyengéd, szelíd, nőies akartam lenni. Olyan, aki alakítható, aki felnéz a férfira. A feladat nem sikerült akkor sem, és most sem: úgy áll a nyakam, hogy csak előre tudok nézni, Istent sem fölém képzelem. Amikor mégis sikerült, akkor meg azt vettem észre, véres orral fekszem a jeges sárban.
Ma megkérdőjelezném ezeknek az állításoknak az elvi alapjait: miért is fontos, hogy egy lány ne legyen domináns, és vajon domináns viselkedés-e az, amit ő annak nevezett? És vitatnám a jogot is, hogy felnőttként kéretlenül, kölcsönös bizalom hiányában, csak úgy, lobogó megállapíthatnékból ilyeneket mondjon nekem valaki. Ma hozzátenném, hogy a kamaszok mindenféle szerepet kipróbálnak, és helyzetről helyzetre változnak: két évvel azelőtt Ági mellett én voltam a nyuszi, Éva barátnőmnek meg én lettem a pozitív pólusa, remélem, olvastok, sziasztok. S ha igaznak és jogosnak is tartanám a szavait, akkor is el tudnám fogadni a dominanciát létező és ártalmatlan változatként (Don Quijoténak is lennie kell valakinek, ugye), sőt, megtanulnék büszkének lenni arra, ami a dominanciához kell, mert az nem elsősorban erőszak, sokkal inkább ész, kezdeményezőkészség, kreativitás, gondolat dolga, és ezek nagyszerű tulajdonságok, a legjobb szakmákra tesznek alkalmassá. Csak a felnőttek félnek ezektől, általában: a nagyszájú, gondolkodó, divergens kamaszoktól annyira.
A jól választott szavaknak hatásuk van. És most én is élek ezzel. A blogon, vagy amikor panaszt teszek, fellebbezek, rutinosan: tudnom kell, mi a meglepő, hatásos, vicces, mi a valódi érv, kell tudnom érzéseket kelteni. Az irodalom: manipuláció, úgy vannak összeválogatva a szavak, hogy hatásuk legyen, és a író ennek nagyon is tudatában van.
De szülőként is élek ezzel.
Nem bántjuk a gyerekeinket, vagy legalábbis igyekszünk nem bántani őket, viszont szavakkal rávesszük őket mindenfélére. Pontosan tudjuk, minek örülnek, mitől félnek, mi a fontos nekik. És használjuk is e fegyvereket, ha kevés az idő, ha nem megy másképp, vagy csak rutinból. Én is használom, amikor azt mondom, és nem viccelek, hogy én ettől tönkremegyek, vagy hogy olyan szomorú vagyok, amikor ezt csinálod, vagy hogy előbb össze kell pakolni a legót, és csak utána nézhetitek meg a Hortont, meg hogy a Mikulás figyeli ám, ki veszi fel ügyesen a cipőjét, és ezek még messze nem a legdurvábbak, ami egy gyereknek mondható. Ugyan, mit is tehetnék, beszorítva a falióra meg a történelemtanári zord szavak közé? Hát milyen eszközeim lehetnek? Mennyi idő, türelem kell ahhoz, mennyire kell főfoglalkozásnak lennie napi negyven órában az anyaságnak ahhoz, hogy ne szoruljak ilyenekre? Andus, olvasol még?
Soha nem heverjük ki, amit a felnőttek mondtak nekünk, azt sem, amit azok, akik nem szerettek, azt meg végképp nem, amit azok mondtak, akik szerettek, vagy dolguk lett volna minket szeretni. És csak felnőtt fejjel lesznek szavaink, és csak akkor, ha elég figyelmesek és tudatosak vagyunk, és akkor lépcsőház helyett már az előszobában eszünkbe jut a megfelelő mondat, és érzékeljük az énünk határát, amelyen épp átgázolni akarnak.
Nekem ma adott utoljára tanácsot az anyám, kettőt. Nem kértem, nem arról volt szó, és mégis jobbnak látott szakérteni. Megint arról beszéltünk, megyek-e hétvégén a családi ünnepre, nagy a nyomás, most mindeni telefonál, ír, lelkes (ó, istenem, ha ennek az aktivitásnak az egytizedét megélhettem volna a férjem két nagy betegségének idején!). Elmondtam, miért nem megyek, és hogy nem tudom elfogadni, hogy mindig újra el kell mondani ezt, és nem érti, hanem visszalő, a saját részemre figyelmeztet, hogy nézzek magamba (mintha az én bűneim eltörölnék azt, amit ellenem követtek el), és amikor ez sem működik, akkor elkezdi orvosként: mi van a pajzsmirigyemmel, aludjam ki magam. Jóságos aggodalom és a másik semmibevétele: mintha nem volna itt semmi probléma, csak a pajzsmirigyem lenne a gond, meg az, hogy nem alszom eleget, azért mondok ilyeneket. (“Aludja ki magát, szedjen gyógyszert, és mindjárt nem lesz olyan ideges, simává csitul a családi múltja!”) Harminchét és fél éves vagyok, és az anyám ma százötvenedszer mondta el nekem, hogy mikor kell lefeküdni. Hozzáteszem, hogy ő pacsirta, én meg bagoly vagyok, tehát szerinte a korai keléssel nincs baj, még akkor sem, ha ugyanannyit alszunk esetleg: éjfél előtt kell aludni.
Én nem akarom, hogy szavakkal terelgessenek, ijesztgessenek, keltsenek bennem rossz érzéseket, és nem akarok olyan szülő lenni, aki ezekkel él, és főleg olyan nem, aki ezt észre sem veszi. De nem tudom, mit akarok helyette, hogyan működik akkor az élet, amikor így se mindig működik. Nem tudom, hogyan kell teljesen korrektnek, figyelmesnek, tisztelettelinek, vissza nem élőnek lenni. Hirlandótól sokat tanulok ezügyben, és Violetta példája is arra int, hogy a kényszerekre tekingetés és az egyszerűbb út választása helyett nagyon gyengéden, megengedően, szívvel legyek a gyerekeimmel. És tudom, a legjobb erőforrás a tiszta lelkiismeret, a jól megoldott feladat öröme. Az tágas tér. A csavaros járatokba nagyon be lehet szorulni.
Mit ért ebből a bejegyzésből az, akinek az a fő ambíciója, hogy a gyerekei szót fogadjanak, ne hisztizzenek? Hogy az legyen, amit ő akar, amit ő helyesnek lát, magát mindentudónak és mindenhatónak képzelve, mert az a jó, függetlenül attól, hogy a gyerek, aki például egyetlenként tudhatja, mitől fájdul meg a hasa, vagy nyomja-e a cipője, mit akar, mit jelez? Egyébként valóban: lehet és nem is nagyon nehéz gyereket idomítani, és az idomított gyerekkel pofonegyszerű az élet, pont mint egy plüssállattal. Nem beszél vissza, de nem belső morálból, meggyőződésből, valós egyetértésből, hanem azért, mert fél, és mert mint zavaró tényezőt kiirtották belőle a saját elképzelést, akaratot. Szavakkal és más sanyargatással, akár veréssel.
Én tudom, hogy így sokkal egyszerűbb az élet, csak én nem akarom ezt az árat, a gyerek szuverén belső lényegét megfizetni érte, pontosabban: vele megfizettetni. Tudom azt is, hogy az EMK és a többi nagyon komoly segítség. De most titeket kérdezlek: hogyan lehet megszakadás nélkül elérni, hogy valami (rend, lefekvés, néha csönd; tanulás, kevés rombolás) azért legyen, de ne nyomják agyon a gyerekeinket a szavaink? És, micsoda ábránd, vajon lehet-e mindezt lazán, örömmel művelni, vagy állandó önmonitorozás, feszes készenlét lesz az élet? Vagy most én is a nyugati civilizáció fekete pedagógiájával átitatva kérdezem mindezt, mint aki fél, hogy ha nem mondom meg örökké, mi a helyes és mit tegyen, akkor a gyerek biztosan azonnal valami szörnyűt, de legalábbis kaotikusat csinálna?
csak az olvassa. én szóltam 
“Soha nem heverjük ki, amit a felnőttek mondtak nekünk, azt sem, amit azok, akik nem szerettek, azt meg végképp nem, amit azok mondtak, akik szerettek, vagy dolguk lett volna minket szeretni.” – Szerintem nem igaz. Ki lehet heverni, csak nem könnyű. (Soha nem is mondta senki, hogy élni könnyű lesz.) Úgy igaz inkább, hogy nagyon sok munka van benne, hogy feldolgozzuk. Rá kell szánni, mert máshogy nem heverjük ki soha, mindig ott marad. De nem kell élethosszig sérülve élni, padlón vérezve. Föl lehet állni. És hazugság, hogy ez bárkinek is könnyű volna! Ez mindenkinek állati nehéz.
Ami még kérdés nekem a fentiekből, hogy szülőként hogyan és mit lehet tenni a verbális bántalmazó, a lelki terrorista tanári / iskolai környezetben a gyerekért. Hogyan lehet jó pajzsot adni, hogy ha be is talál. Nekem az iskola szörnyűséges élmény volt. Annyira szorongtam, amikor a gyerek iskolába ment! Neki egész más. Tudtam én az eszemmel, hogy máshogy lesz majd vele, egész más a környezete, a viszony felé, meg a világ már azóta.
Mégis ott maradt bennem az a pár – még ki nem dolgozott – saját iskolai sérelem, hogy mindig szívből megértem azokat az egyszerű szülőket, akik visszaemlékezve saját megaláztatásukra, felnőttként visszamennek az iskolába és bántják a tanárt. Nem értek egyet velük, csak megértem azt ami mögötte húzódik.
Pár napja egyik elitgimi folyosóján “ittam a feng shuit” – mert ott volt. Masszívan. Benne a falakban. A végtelen feszültség, a sok megaláztatás, a folyosói sírások hangulata. Az üres épületbe szombaton délután bemenve felkúszott a gyomromba az a borzalmas szorongó, tehetetlen, kiszolgáltatott feszültség, ami a falakból áradt. Eddig is tudtam, hogy egy-egy épületnek igenis van önálló, lüktető élete, (még évekkel azután is érezni, hogy ha a helyet bezárták) de ez nagyon erőteljes volt.
Mi ide küldjük saját jószántunkból a gyerekeinket minden áldott nap. Az iskolába, ami valójában többet vesz el mint amennyit ad, s amennyi időt elvesz, az egészen aránytalan ahhoz képest ami eredményként jelentkezik a végén, mert majdnem végig hiányzik az érdeklődés és a gyermek valódi szándéka arra, hogy ő valamit valóban az érdeklődés miatt, magáért tegyen. (Sőt! Legtöbbször ezt meg sem próbálhatja…)
Szorongatnak ezek a kérdések. Engem – és nem a gyereket. Ő jól van ezzel úgy látom. Én mégis gondolkodom rajta. És persze igyekvően a magam szempontjából. És a saját ügyeimet én rakom helyre – és törekszem rá, bár nyilván nem tudom megtenni, hogy neki ne okozzak efféléket. Törekedni lehet … a jó szándék ott marad.
KedvelésKedvelés
„Soha nem heverjük ki, amit a felnőttek mondtak nekünk, azt sem, amit azok, akik nem szerettek, azt meg végképp nem, amit azok mondtak, akik szerettek, vagy dolguk lett volna minket szeretni.” Szerintem se. De ez nem is azt jelent jelenti, hogy „élethosszig sérülve élni, padlón vérezve” fekszik az ember. Már rég elmerült a legtöbb kellemetlen gyerekkori verbális atrocitás a tudatalattiba. De ott van és hat.
A gyereknek még nincsenek meg az eszközei, kellő tapasztalata, hogy megvédje magát a verbális, vagy egyéb offenzíva ellen.
Egy esetem jut az eszembe óvodás, vagy kisiskolás koromból (?). Előre bocsájtom, hogy a végén „semmi komoly” nem történt, de én akkor iszonyúan féltem.
Szóval mi termelői bort árultunk otthon (elvitelre) és ezért mindenféle lump elem megfordult nálunk. Az egyik hányadék egyszer a folyosónkon (nem volt szemtanú) megfogott, körbefogott a karjával a falhoz állított és el kezdett simogatni. 😛 Valami megzavarta, mert 1-2 percnél nem tartott tovább és elment. A lényeg az, hogy én csak azt tudtam mondani KÉRŐ HANGON(!), hogy :”Tessék engem letenni!” (kérve!) Mert ugye felnőttet csak úgy lehet megszólítani, hogy „tessék, tetszik, legyen szíves…” Én olyan illetlen soha nem voltam (akkoriban), aki direkt felszólítást mondana egy felnőttnek, hogy „Tegyen le!” Nem hogy fizikai erőm nem volt megvédeni magam, de verbálisan sem tudtam kifejezni magam.
(Megúsztam, anyunak elmondtam, ő azonnal utánajárt, kérdőre vonta. Én nem is tudtam, hogy mekkora bajba kerülhettem volna, csak anyu arcán láttam az aggódást és az indulatokat.) De tudom, hogy nagyon sokat gondolkodtam utána azon, hogy hogy is kell illedelmesen (=önözve) felszólítani.
KedvelésKedvelés
a 🙂 vigyorgó pofa helyett nyelvet kinyújtós pofát akartam tenni, de úgy látszik nem sikerült.
KedvelésKedvelés
Szerintem elmúlik mind az ilyen élmény, apukám alkoholista volt, velem is történtek cifra dolgok az ivócimborák kapcsán is, meg abból adódóan, hogy magamra voltam hagyva, de ma már egyik se érint érzelmileg (vagy szörnyszülött vagyok), inkább mulatok vagy szánakozok rajtuk.
Az iskolai dolgok viszont nagyon mások, nem tudom elviselni, hogy a gyerekemet bántás érje. Odáig jutottunk, hogy nem engedem el a középiskolába a gyerekemet, magántanulóként fog vizsgázni, aztán dolgozók gimnáziumában fog vizsgázni. Az a fajta “szocializáció”, amit a középiskola nyújt, és amiben nekem is részem volt anno, és ahonnan a férjem magyartanár iszonyata származik – mondjon bárki bármit! -, nem fog hiányozni egyikünknek se. Hogy az osztály szerint a legjobb matekos is csak négyest kap, mert a tanár úgy véli, hogy majd “megköszönik” később meg hasonlók. Miközben a másik nem matekos osztályban meg kiszórja az ötösöket a maga bevallása szerint is érdemtelenül.
Saját tapasztalat: inkább kivenni az iskolából, mint hagyni elfajulni odáig a dolgokat, hogy egy másodikos gyerek azt mondja a szülőire induló anyjának: “És kérdezd meg x nénitől, hogy szeret-e engem!”
(És persze tisztelet a kivételnek, sok jó pedagógust is ismerek, tanított engem vagy a gyereket, de a nem-kivételeknek nem bocsátok meg soha!)
KedvelésKedvelés
Nekem csak most esett le, hogy ezt az esetet leírtam, miért utálom az önözést magyarul (németül olyan problémamentes). Nem is tudok rendesen önöződni (vagy mi), magázódni, utálom is. A “tetszik, tessék …” kérés, kérdés, felszólítás kezdés olyan kisebbrendű. A “maga” nekem túl bunkó. Az “Ön, XY Úr/né” túl hivatalos. Én csak tegeződni szeretek.Úgy látom, engem még most is könnyű verbálisan a földbe döngölni. Ez is egy hiányosságom. 🙂
KedvelésKedvelés
Miért bunkó a “maga”? Inkább csak megvan a helye. Engem itt a faluból nagyon kinéznének, ha úgy beszélnék velük, hogy “ön”. 🙂 A “maga” inkább olyan, mint egy kevésbé hivatalos “ön”, nem?
KedvelésKedvelés
Szerintem is. De én is csak akkor éreztem rá a “maga” használatára, mikor falura költöztünk.
KedvelésKedvelés
Szikra hozzászólásával megint megértettem vmit. Én még csak felülről lefelé beszélve, kioktatva hallottam azt, hogy:
Maga meg ne dumáljon itt nekem, maga meg csak igy, meg úgy, maga meg jobban tenné….
Én nem hallottam még kedvesen használni (itt a városban). Nekem ahhoz egy lenéző, tapló hangnem társul, esetleg vicces.
Bocs, ha rossz helyre ékelem be a hozzászólást, még “Tanuló” vagyok, egy nagy T betűt ragasztok a homlokomra, vigyázat mindenki, 4balvégtagos! 🙂
KedvelésKedvelés
Persze, világos, és sajnálom, hogy a másik értelemben nem volt hozzá szerencséd. Így érthető. Egy kis magázástörténet, mai ezt szintén magyarázza: http://www.nyest.hu/hirek/tegezhetem-ont-a-magazas-tortenete
KedvelésKedvelés
Ez a ki lehet heverni dolog veszélyes, mármint ez a hozzáállás. Mert vagy igen, vagy nem. Vagy valódi feldolgozás következménye, hogy nem érint már érzelmileg, vagy csak elfojtás, és akkor mérgez belül.
Biztos vagy benne, hogy nincs normálisabb, jobb iskola, mint ahonnan az élményeid vannak? És biztos, hogy a magántanulóvá válás (tétel) jobb megoldás egy elfogadhatóbb sulinál? Kérdezem, nekem is van rossz tapasztalatom a gyerekeim iskolájával, egy konkrét “pedagógussal” pláne – de jellemzi az iskolát, hogy ott lehet. A pályára tökéletesen alkalmatlan, de még csak úgy sima, mezei polgárnak is durva lenne.
KedvelésKedvelés
Ki lehet heverni. De mi lenne, ha nem kellene kiheverni semmit? Vagy csak valami sokkal kevesebbet? Ha az, amit ki kellene hevernem, azokat a belső erőforrásaimat kurtította, amivel kiheverhetném… Honnan lesz az erő, az idő, a szeretet, amivel kiheverhetném?
KedvelésKedvelés
Mindig van amit ki kell heverni. Az éle nevű darabban ezek a konfliktusok vannak. Csak ki melyik darabra vesz jegyet – és mennyire figyel az előadásra …
KedvelésKedvelés
Juj, ezt inkább a facebookon!
KedvelésKedvelés
Juj xD
KedvelésKedvelés
Nehéz ügy. Az oviban 30 ötéves gyerek magától felöltözik csettintésre. Idehaza könyörögni kell. Ahogy látom, minden gyerek ezt csinálja az oviban. És minél több idő megy el ezekre, annál kevesebb marad élményekre.
KedvelésKedvelés
tegnap éppen azon gondolkoztam, hogy micsoda beteg iskolarendszerünk van. nézem a gyerekeket, totál hulla fáradtak már, alig várják a téliszünetet. egy kamasz gyereknek nem lenne szabad ilyen fáradtnak lenni, ha a felnőttek olyan kereteket tesznek köréjük ami a személyiségüknek, koruknak megfelelő. én haragszom az iskolarendszerre mert nem adekvát, sem a gyerekek, sem a családok emberi igényeire. (esetleg még agyalhatok azon erős bűntudattal, hogy nem esznek elég gyümölcsöt, meg vitamint)
ma a kicsi dogát ír, azt mondja nem érti. tippeljetek miből ír? ÉNEKBŐL!!!! mondtam neki hogy engem cseppet sem zavar ha karó lesz, ne is törődjön vele (meg az is tutibiztos, hogy én nem fogom énekből korrepetálni, meg másból sem, és azt sem szeretném, hogy még az iskolán kívül, a maradék idejében is ilyenekkel stresszelje magát. hogy ÉRTSE(???) az éneket… kikészülök). hozzáteszem, hogy “jó” iskolába járnak és én alapvetően meg vagyok elégedve ezzel a sulival és a tanárok nagy részével a lehetőségekhez képest.
szerintetek melyik agynak jött ki és mikor a történelem során, énekből az ilyen fajta számonkérés? ahelyett, hogy azt mutatnák nekik, hogy hogy lehet egyszerű eszközökkel zenét, ritmust csinálni és élvezni az egyszerű zene, az ének felszabadító erejét. kimenni erdőbe, hallgatni a vízesést, a természet ritmusát. naigen, anyuci keze a biliben. énekből doga. az ének és a rajz, vagy bármilyen művészeti ág lehetne az iskolarendszer örömforrása a gyerekek számára, ha már mindenáron annyi tényanyagot akarunk a fejükbe verni.
azért mondom ezeket el, mert szerintem egy tök beteg és nem humánus világban élünk. illetve nem is beteg, csak nem emberbarát, és hozzáteszem szerintem korábban sem volt még az, történelmileg.
nekem fogalmam sincs hogy lehet állandó önmonitorozás nélkül gyereket nevelni egy embertelen rendszerben, annak részeként. én nagyjából mást sem csinálok, mint próbálok figyelni és tettenérni az embertelenséget (a sajátomat is) és tenni ellene. néha azt érzem, hogy egy nagy pajzs vagyok, valami erőtér, aminek az a dolga, hogy védje a gyerekek lényét és világát, addig, amíg annyira megnőnek, hogy már meg tudják magukat jobban védeni.
szerintem egy rossz rendszerben nem lehet lazán lenni, illetve nagyon érdekel ha van valakinek jó gyakorlata. és a rendszer rossz, nem ad elég teret a gyerekeknek a közoktatás rendszere, nem ad elég teret a felnőtteknek a munka világa, a gazdasági és társadalmi keretrendszer. az én fejemben úgy áll össze ez pont, mint a nők helyzete, csak a családokra vonatkoztatva. folyton küzdeni kell egy élhető keretrendszerért, mert az nem adott. pedig erősen hiszem, hogy lehetne adott is, és éppen ezen dolgozunk (küzdünk) egyéni és társadalmi szinteken is. és kicsit visszakanyarodnék egy korábbi témához, a gyerek nemvállaláshoz.
én látok egy olyan világot ha becsukom a szemem, ahol sokkal kevesebb gyerek születik, és a mindenkori felnőtteknek sokkal több ideje és kapacitása van ezekkel a gyerekekkel és magukkal foglalkozni. ahogy Olaszországbajottem is írta, hogy pl. besegítenek a barátaiknak a gyerekvigyázásba mert van hozzá kedvük, energiájuk, a szülők meg mehetnek lazulni. ebben a világban öreg korukra nem annyira pusztulnak le az emberek mint most, sokkal egészségesebbek és autonómabbak tudnak maradni, minden ember sokkal kevésbé kimerült, sokkal kompetensebb, szabadabb és boldogabban éli az életét.
Éva majd ha belügyminiszter leszel kérlek szépen száműzz mindenkit az univerzum másik végébe, aki azt mondja, hogy azért kell gyereket szülni, mert nem lesz aki az öregeket ellássa, meg a nyugdíjrendszert.
ebben: “beszorítva a falióra meg a történelemtanári zord szavak közé” aki cool tud lenni állandóan, az szerintem vagy nem figyel oda, vagy hárít, vagy hazudik, vagy én nagyon nem értek valamit.
KedvelésKedvelés
Lájk. Ugyanígy.
KedvelésKedvelés
“aki azt mondja, hogy azért kell gyereket szülni, mert nem lesz aki az öregeket ellássa, meg a nyugdíjrendszert.”
Vagy épp a hazának. Azért minimum pokolra jutás járjon.
KedvelésKedvelés
Ehhez egy kis sztori:
Van egy oktatóm, full kdnp-s, istenhazacsalád meg amit akarsz.
Tavaly egy előadáson kisebbfajta beszédet tartott nekünk arról, hogy milyen fontos lenne szülni, de a nők milyen önzők, hogy ezt egyre később és egyre kevesebbet teszik, stb. Szokásos duma.
Most lesz nála egy vizsgám, két időpontra lett meghirdetve, egy decemberire és egy januárira. A decemberire nem tudtam felkészülni a rengeteg beadandó meg a baba miatt, a januárira meg már nem volt hely. Írtam neki egy kedves e-mailt, hogy ugyan legyen kedves már létszámot emelni, mert ez és ez.
Válaszolt, hogy gyűlöli, hogy a nők mindig a gyerekre hivatkoznak, ő nem köteles létszámot emelni azért, mert én képtelen vagyok menedzselni az életemet.
Mondanom sem kell, férfi az illető. A vizsgám persze nem lesz meg, még az is lehet, hogy egy félévet csúszok emiatt.
KedvelésKedvelés
😦
KedvelésKedvelés
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ és ez az ember felnőtteket tanít, ledobta az agyam az ékszíjat
KedvelésKedvelés
Nem kell annyiban hagyni, ha még teheted, jelentkezz a decemberi vizsgára, még ha meg is buksz, jobb egy uv, mint plusz egy félév. Olyan nincs, hogy uv nincs. És egyébként is nyomulj még, ne add fel, egy ilyen kis izé (képzeljétek ide a legcsúnyábbat, most leírni nem tudom) ne packázhasson már.
KedvelésKedvelés
Nincs UV, a vizsgaszabályzat szerint három vizsgaidőpontot köteles meghirdetni, most direkt utánanéztem. Meg is volt a három, mint kiderült, az első december 6-án, ezt mondjuk én csesztem el, mert nem néztem a neptunt…
Ettől függetlenül persze példaértékű a gondolkodása: szüljél asszony, oszt utána oldd meg egyedül, ahogy tudod…. Négy (!!) gyereke van. Kíváncsi vagyok, boldog nő-e a felesége. Van egy tippem.
KedvelésKedvelés
Azt nem sikerült észrevennie, hogy óriási ellentmondásba került saját magával. Az ilyen típusú férfi szidja mindenért a nőket. Aztán lehet, hogy saját magával van baja.
KedvelésKedvelés
A suli tanulmányi- és vizsgaszabályzata világosan leírja, hogy egy hallgató félévente hányszor próbálkozhat egy adott kredit megszerzésével. Ehhez a feltételeket biztosítani kell – időpontok. Az uv lehetősége nem opcionális, kötelező. Sokszor a tanszéki titkárságon is lehet kérni létszámemelést vizsgára, de ilyen esetekben meg lehet, sőt kell keresni a tanszékvezetőt, a TO-n a csoport, évfolyam, akármi tanulmányi előadóját, legvégső esetben a dékánig is el lehet menni.
KedvelésKedvelés
Írtam neki most egy cifra e-mailt, és valóban a dékánig megyek, ha nem lesz kedvező a válasza.
Lehet vajon hivatalosan arra hivatkozni, hogy nekem két hónapos gyerekem van, és túl voltam terhelve decemberben egy plusz vizsgához? És ha a dékán még nagyobb farok? Az is férfi.
Ez egyébként megérne egy misét, kisgyerekesként főiskolára / egyetemre járni. Semennyire nincs a dolgunk megkönnyítve, az enyémet is csak azok a tanáraim könnyítik, akik korábbról ismernek és kedvelnek. Egyébként nehogy azt higgye bárki is, hogy a gyerek az releváns indok egy két nappal lekésett határidőre vagy – jelen esetben – létszámemelésre! Leszarják, a többség, pláne a férfiak utálják, kifejezetten szívatják a kisgyerekes anyukákat, ha azok a gyerekre hivatkoznak bármiben.
Kedvezményes tanrenden vagyok, ami azt jelenti, hogy csak vizsgázni kell bejárni, a többi egyéni megbeszélés kérdése. Egy másik tanárom (férfi) közölte, hogy bizony bejárás nélkül ez a tárgy nem lesz meg. Szülés előtt voltam három nappal, amikor ezt az emailt kaptam. Én Budapesten, a főiskola 130 kilométerrel odébb. Leszarta. Ez a diplomámba is kerülhetett volna, mert kötelező gyakorlat volt.
Amikor hazaértünk a gyerekkel, írtam neki egy emailt, hogy oké, akkor bejárok, de viszem a babát órára, és ott fogom szoptatni is, mert nincs, akire hagyjam. (Lett volna, de neki ezt nem kellett tudnia.) Ez hatott. Viszont olyan irreális mennyiségű otthoni munkát adott fel, hogy a múlt félévben az összes tárgyból volt ennyi feladatom együttvéve. Nyilván szándékos szívatásból. Ráadásul kulimelót, ami semmi kreativitást nem igényel, vagy értelmet: jegyzeteljek ki egész könyveket. Öt darabot. Egyenként minimum 300 oldalasak. Na erre varrjatok gombot.
Bababarát felsőoktatás? Lófasz! De azért szüljél, sőt diplomás gyed, miegymás, szüljenek a főiskolások, lehetőleg egynél többet. Aztán dögöljenek bele, szakadjanak meg, kapjanak idegösszeomlást.
KedvelésKedvelés
Pontosan ezert szoktam mondani: mig a gyermek megszuleteseig mindenki nagyon gyermek es csaladparti, a gyermek szuletese utan egyenesen elvaras, hogy ugy tegyel, mintha se gyermeked, se csaladod nem volna. Kozugybol hirtelen maganugy lesz.
KedvelésKedvelés
… vagy nő csak ne járjon egyetemre, kész-passz. Probléma megoldva. Mennyivel kevesebb dolga lenne oktató úrnak.
KedvelésKedvelés
Mitől lett ékezeted, te?
KedvelésKedvelés
Mér nem szülsz???……….Minek szültél????
KedvelésKedvelés
Hajrá Bajuszcic! Csak ide enged reagálni. Mondjuk az is megérdemelne egy kérdést, ha nem vagy keresztféléves végzős, akkor dec. 6-a még nem vizsgaidőszak. Ha pedig gyakorlatról van szó, akkor meg januárban nem lehetne már vizsgázni elméletileg….
KedvelésKedvelés
Nem, ez pont előadás. Én sem értem a december 6-ot, de kérdeztem másokat, és tényleg meghirdette arra az időpontra is. Ááá, mindegy.
KedvelésKedvelés
Csatlakozom lidérckéhez!!!
Kötelességük időpontot biztosítani!!!
Egyenesen a dékánhoz, vagy minimum a TO vezetőhöz fordulnék emailben és másolatban megküldeném az összes többinek, köztük az EHÖK elnöknek is aki ugye választott képviselője a hallgatóknak!!!
( és sírok, hogy most erőltetik az egyetemistáknak a szülést, komolyan mondom….Bronislaw!!!!! )
KedvelésKedvelés
Következetes pasas. Undorító.
KedvelésKedvelés
“…azért kell gyereket szülni, mert nem lesz aki az öregeket ellássa, meg a nyugdíjrendszert.” Ettől én is a falra mászok! Anyám mondogatta nekem, míg nem volt gyerekem, hogy nem lesz aki rám néz öregkoromban. Nem értette, hogy én azt szeretném, azért “nézzen rám” mert szeret velem lenni, ne azért mert öreg vagyok.
Az én problémám az iskolával a konfliktuskezelés hiánya. A tananyagot nagyon korrekten átadják, szavam nem lehet, de közben durván szembesülök/szembesülünk az elmúlt négy év (ötödikes, kiskamasz) szőnyeg alá söpört feszültségeivel, bántásaival, ezek mind most jönnek elő. Az osztályfőnökük fiatal és lelkes, megoldásokat keres.
Alsó tagozatban annyira “jól neveltek, rendesek, okosak” voltak (mármint az osztály) hogy szinte eszünkbe se jutott (nekünk, szülőknek), hogy micsoda elfojtásaik, sérelmeik vannak (közösség, osztály szintjén) kinek-kinek mekkora.
KedvelésKedvelés
A férjem énektanár. most új helyen dolgozik, és meséli, hogy vannak olyan osztályok, ahol lehet énekelni, és vannak olyanok, ahol nem. Abból áll az énekóra, hogy sokat énekelnek, meséli, hogy hangosan is, mert ott kijön a feszkó a gyerekekből. Zenét is hallgatnak, beszélgetnek, de főleg énekelnek. Ahol meg nem, ott játszik nekik valamilyen hangszeren. Dolgozatot sose írat. Szerintem az beteg dolog.
KedvelésKedvelés
ugye? és nem olyan bonyolult dolgok ezek. a tinik, néha maxra teszik a zenét ami beszél hozzájuk, és tombolnak rá, és aztán meg jól vannak. az ovisok riszálnak ha szól a kaláka. elég világosan kommunikálják hogy mire van szükségük énekzene témában. ha énektanár lennék tuti csinálnék ilyeneket, mindenki mutassa meg a kedvenc zenéit, és legyen közös tombolás. egy darab aktív hangfal kellene hozzá, 10.000-ből már megvan, szatyorban elfér, a tinik nyomatnák a telójukról mp3-ban, vagy youtuberól. kisebb korban meg kiosztanék fazekakat, fedőket, dobokat, dorombot, és csinálnánk közös zajt, zenét.
KedvelésKedvelés
Én csináltam így. Német tanár vagyok és van egy iszonyú jó hangulatú CD-m (Füenf: Was müssen das für Bäume sein), amire tomboltunk. 20 vitaminos dobozba különböző magokat, őrleményeket, gabonát raktam és csörgőt csináltam belőlük. (Érdemes kisebb magokat mint pl. búza, rizs, stb. használni. A kukoricaszem már túl hangos, ha 15 gyerek rázza…)
KedvelésKedvelés
🙂 jaj de szuper!!
KedvelésKedvelés
Mondjuk ennél azért összetettebb a dolog, de én is szoktam angolórán karaokezni. megnézzük a szöveget, aztán nyomják, ami a csövön kifér. De az énekoktatás az más. Viszont annak is az a lényege, hogy valami szép vagy örömet okozó jöjjön ki a torkokon.
KedvelésKedvelés
Érdekes kérdés ez a művészeti tárgyoktatás… mert ezekből is lehet érettségizni, meg továbbtanulni, és akkor kell a nagy ismeretanyag. De az is igaz, hogy rengeteg örömet tudna adni, hiszen a zenét mindenki szereti! Valamilyet biztosan. Mi középsuliban azon agyaltunk, hogy lehessen hamarabb specializálódni, szelektálni a tárgyak között, hogy ki mit szeretne tanulni – és milyen szinten (erre valók ugye később a fakultációk). Ezek pedig legyenek beépítve az órarendbe és ne a plusz x-edik külön óra formájában legyenek. Minden tárgyat lehet tanítani kreatívan, szabadon, élvezetesen, vagy legalábbis élvezhetőbben. Én csak drukkolok a tanároknak, hogy legyen az ilyen órák megszervezéséhez és kivitelezéséhez elég kapacitásuk! Meg ahhoz is, hogy tudjanak az osztályokhoz, egyénekhez alkalmazkodni.
Szerencsére amúgy nekem elég jó tapasztalatom volt a sulikkal kapcsolatban, de lehet, hogy azért, mert elég jó tanuló is voltam, meg otthon sem szekáltak azzal, hogy legyek szín ötös.
KedvelésKedvelés
Aki továbbtanulni akar vele, az menjen szakkörre, faktra, felvételi előkészítőre, konzultáljon a tanárával hogy miből, hogyan kell felkészülni. Egyébként ez az összes tantárgyra igaz.
KedvelésKedvelés
Nekem volt anno pár link, bölcsészkarra készülő osztálytársam (én is az voltam), ők böngésztek, aztán böktek, hogy énekből kéne. Érettségizni. Meg is volt, kábé 5 vagy 6 órát töltöttek a megbeszéléssel, majd a vizsgán az énektanár odasúgta nekik, hogy első Mozart, harmadik Beethoven. Mármint a tételek közül. Jé, mind négyest meg ötöst kapott! Viszont három évig nagyon sok operafilmet és kórusművet néztünk meg videón. A japán Oidipusz pl az agyamba égett.
KedvelésKedvelés
😀
(mondjuk szerintem Dorka nem erre gondolt, hanem aki képzőre meg óvónőképzőre akar menni meg hasonlók.)
KedvelésKedvelés
Hát… most végzett egy barátnőm, bölcsődei gondozó lett, és nekik aztán nagyon kéne tudni tisztán énekelni, egyszerű hangszeren játszani, kottát olvasni. Nem tud. Egyiket se. De igyekszik. Az óvónők hasonlóképp. Van ugyan valami képzés, de nem kell ahhoz se nagy készület, se zenei tudás, hogy valaki elvégezze, a bemenetnél meg aztán pláne semmi.
KedvelésKedvelés
Szerintem a rajzot, éneket nem kellene “oktatni”. Anno úgy voltam vele, hogy a lányomnak sosem mondtam meg, melyik vonalat, hogy kellene húznia, mi, milyen színű, mert ez kiöli belőle az alkotás és önkifejezés örömét. Minden úgy jó, ahogy megcsinálja, ahogy ő látja. Aztán ha majd komolyabban érdekli, mit, hogyan kell technikailag megoldani, úgyis kérdez, vagy utána néz, De amíg nem kérdez, én nem szólok, csak hagyom, hogy csinálja. Egy olyan féltve őrzött kincs, amiben az ember mindig, mindenkor saját maga lehet és én nem akarok ebbe belerondítani. Kellenek az embernek ilyen metsvárak, ilyen örömforrások, amik csak úgy, önmagukért vannak és nincsenek minősítve.
Egyébként egy érdekes dolgot fedeztem fel a múltkoriban. Nekem nincs jó hangom, régebben ha épp énekelni támadt kedvem, le lettem szólva, főleg az előző férjem rendelkezett ilyen éles kritikai hajlammal. Szóval inkább nem énekelek. Aztán a jómúltkor előkerült egy régi magnószalag, egy felvétel, ahol a hugommal gyerekdalokat énekeltünk. Én magam is meglepődtem, hogy mennyire tisztán szólt. Szóval idő közben romlott el valami, vagy rontottak el valamit.
KedvelésKedvelés
Elnézést, ha van benne egy-két hiba, de nem tudom valamiért visszagörgetni amit írtam…
KedvelésKedvelés
En is hasonloan rajzoltam a fiammal, a szinezöket sosem adtam a kezebe, en ugy erzem, az korlatok köze szorit, csak a vonalig, jaj, nehogy tulszaladjon a ceruza, fu, a hideg kiraz ettöl a korai korlatok köze szoritastol.
KedvelésKedvelés
Jaj. Mármint a kritizálásért. Mikor én megismerkedtem a férjemmel, hasonló múltam volt: inkább mondd el, ne énekelj. Vele viszont a kocsiban, felhúzott ablaknál üvöltöttük a népdalokat, és egy idő után nem voltam olyan hamis. Biztos nem romlott el semmi, csak a gyakorlás meg az értő instrukció maradt ki évtizedekre, neked is meg nekem is, nem?
KedvelésKedvelés
De miért beteg dolog a lexikális tudás számonkérése?
Tudom hogy most ez nagyon nem népszerű, de szerintem adatokra, tényekre is szükség van ahhoz, hogy az általános műveltség meg legyen. Ha meg valaki a távlati céljai miatt ilyen tárgyból szeretne érettségizni, akkor főleg.
En a gondot inkább az arányokban látom, hogy harminc perc fejtágításra jut tizenöt perc zene és éneklés, es zenecsinálás meg alig.
Legalábbis mikor en voltam általános iskolás, akkor igy volt, pedig nekünk még ugyan énekléspárti tanár jutott.
KedvelésKedvelés
Akadt pár jó fej tanár is az utamba, a lexikális tudást elfelejted idővel. Az adott tárgy szeretete hosszabb ideig megmarad, ha szereted akkor pedig többet is foglalkozol vele, aminek hosszabb távon nagyobb haszna lesz. Nekem például “botfülem” van, semmi érzékem sincs a zenéhez. Az énektanárom úgy kedveltette meg a komoly zenét velünk, hogy nem volt erőszakos. Rockból, metálból, popból … indultunk, komoly zene teljes elutasításáról. Kellett hozzá nyitottság mindkét oldalról. A filozófiatanárom nem foglalkozott a tanmenettel, nem felelt nála senki. Két dolgozatot írtál egész évben . Mégis sokat tanultunk tőle. Elsősorban gondolkodni, tanulni, önálló véleményt alkotni. Mert a tanárok általában azokat a diákokat szeretik, akik jól viselkednek, visszamondják a tananyagot. Nem kérdeznek bele dologba, olyanok mint a robotok,betöltik a fejükbe a tananyagot, ők pedig számonkérésnél ezt szépen visszaadják. A magyar iskolarendszer nekem egy rémálom volt. Az ellenségemnek sem kívánom.
KedvelésKedvelés
Azért, mert heti 5 énekórába beleférne, ha lenne komoly oktatás hozzá, de heti 45 percben alig jut idő zenehallgatásra, megbeszélésre, éneklésre, valami örömet okozó tevékenységre. Az meg nagyon kell. A dolgozat kevésbé. Senki nem lesz tőle kerekebb személyiség, ha meg tudja különböztetni a zenei korstílusokat (van egy ismerősöm, abból írat folyton dolgozatot, hogy lejátssza a zenét, majd a diák beírja a tesztlapra, hogy Re, B, K, Ro – ennek mi értelme?), de attól meg igen, hogy hetente egyszer tanul egy új dalt vagy dallamot, amit el is tud énekelni.
KedvelésKedvelés
Mijazazáttalánosművelccség? Mozart vagy Jackson? a névtelen egyiptomi költő? az általános műveltség egy humanista ideálkép.
az általános műveltségbe, ha szigorúan vesszük, akkor inkább tartozna bele az írás-olvasáson kívül a jog- és pénzügyismeret, a háztartástan, az egészségtan (és a gyerek- és beteggondozási ismeretek), a kommunikációs- és emberismeret; mert ezekre tényleg mindenkinek szüksége lehet. Arra, hogy melyik zeneszerző mikor élt és milyen művei vannak, legfeljebb akkor lesz ténylegesen szükséged, ha zenetörténettel foglalkozol vagy meg akarod nyerni a Legyen ön is milliomost.
Vagy megszereted a zenét, tehát bele fogsz ütközni jútúbon vagy a koncertterem plakátján, meghallgatod és utána fogsz nézni, hogy ki volt a szerzője és miket lehet még tőle hallani.
KedvelésKedvelés
‘Mijazazáttalánosművelccség?’
Kösz.
‘Mozart vagy Jackson? a névtelen egyiptomi költő?’
Ühüm, pontosan, akár mindez így együtt.
Nem gondolom, hogy kizárólagosságot kellene gyakorolni.
Másrészt, én azt hiszem, hogy a zenetörténet (ha már erről beszélünk, maradjunk ennél a példánál) nem csak születési dátum, meg művek címének halmaza. Hanem jogi háttér, élethelyzetbéli helytállás, kortörténet, társadalmi normák ismerete, életvezetés, satöbbi összessége. Mindez egy zeneművész életéből, akár. Komplex tudást adhat akár egy komponista életművének ismerete, ha tudjuk, milyen normák határozták meg a döntéseit, azokra hogyan reagált a közönség, milyen törvények határozták meg a lehetőségeit, milyen emberi tényező befolyásolta a tevékenységét. Ezek mind tények (születési dátum, törénelmi korszak ismerete pl) mentén értelmezhetők.
Én ezt is tudom értékelni, legalább annyira, mint a zene szeretetét. Utóbbi talán fontosabb lehet, ha az élvezet mint érték erősebb, mint az értés, mint érték.
Gondolom ez meg alkati kérdés.
KedvelésKedvelés
Hát… általános iskola, ötödik osztály. heti egy énekóra, nem kötelezően egy énekkar. Énekelsz vagy komponistáról beszélsz-e? ez itt a kérdés!
KedvelésKedvelés
Jó, persze hogy énekelsz.
Ez nem kérdés, azért is említettem előbb az arányokat.
Ami engem nagyon megmozgatott anno, az az életrajz volt, de hozzá teszem, hogy nagyon szerencsések voltunk, borzasztó érdekesen mesélt (évszámról, élethelyzetről simán eszébe jutott egy dal, elénekelte), és érthetően magyarázta el a fentebb is említett száraz tényeket. Jobb volt mint egy mozifilm, legalábbis akkor, ötödikes – hatodikos korunkban így éltem meg.
KedvelésKedvelés
Komplex tudást ez akkor adhatna, ha a többi tantárgy is éppen ott tartana. Ha az adott időszakban töriórán is kitérnének erre, és irodalomból is érintenék ezt épp akkor, és németórán pont az adott művészember(ek)ről lenne egy szöveg a múlt idő gyakorlására. Ének órán meg hallgassák. Még ha egyik órán sem írnának belőle dolgozatot, akkor is jobban belemászna a fejekbe a lényeg, mint úgy, hogy énekórán kikérdezik az egészet. Ha a műveltség lenne a cél, nem ilyen lenne az oktatás.
KedvelésKedvelés
Olyan nincs, hogy egy ember miden területen jó eredményeket ér el. Még egyetemen, főiskolán sem szeretünk minden tantárgyat. Nemhogy a gyerekek. Szeresse a kémiát, mert lehetsz kémikus, de az éneket is, mert lehetsz karmester? Szerintem ez nem jó, hogy minden területről erőltessük a lexikális tudást. Amihez a gyerek vonzódik, azon a területen toljuk, és majd felnőtt korában hozzátanulja, ami szükséges. Profi akkor lehetsz valamiben, ha arra koncentrálsz és elmélyíted a tudásodat abban a tudományban.
KedvelésKedvelés
De hogy gondolod? Zenetörténetet olyan mélységben ,ahogy te írtad, plusz ugyanez más művészetekkel, történelem általában. És akkor még csak humán művelt vagy, márpedig az általános műveltségnek a fizika meg a biológia is része – bár ezt tapasztalataim szerint a humán értelmiségiek erősen megkérdőjelezik. Mindezt ilyen mélységben hogy képzeled, akár középiskolában is?
KedvelésKedvelés
Pikareszk hsz-ére ment az előbbi, bocs.
KedvelésKedvelés
nekem nem önmagában a lexikális tudással van bajom, hanem azzal, hogy a rendszer amibe kényszerítjük a gyerekeket és magunkat az nem emberbarát. ezt a poszt kapcsán írtam, hogy mivel folyton többnyire olyan térben vagyunk ami nem jó nekünk, és tele van elnyomással, így nem csoda ha ebből pl. a gyerek ki akar törni, nem öltözik, “rossz” az oviban, az órán, és mi sem bírjuk idegekkel, és fáradtak vagyunk a falióra és a töritanár közé beszorítva, úgyhogy jobb híján ordítunk. ebben a kontextusban gondolom azt, hogy a sok lexikális cucc között fontos lenne, hogy a gyerekeknek (és a felnőtteknek is) sokkal több tere legyen olyan dolgokat csinálni, ami csak úgy szimplán jól esik nekik, élvezik elsősorban, és amúgy még tanulnak is belőle az életről. erre jött ki a szabad éneklés, zenélés énekórán, amihez még ráadásul a strukturális keretek is teljesen adottak.
én pl. nem szeretném, hogy az adott idő keretek között a gyerek zeneelméletet tanuljon akkor, ha közben az énekóra keretei között nem tudnak megnézni úgy klasszikus zenéket, amiben mondjuk tudatosan ránéznek arra, hogy egy darab miért borzongatja a tarkójukat. emlékszem annó egyszer énekórán betette a tanár a Hebridák című darabot, jó hangosan, és az volt a feladat, hogy rajzoljuk le amiket gondolunk, érzünk közben. gimiben volt és katartikus a zene is, és a rajzok is. utána megnéztük és láttuk, hogy mennyire más rajzok születtek, volt aki egy összeomló fekete várost, volt aki mezőn vágtató lovakat rajzolt ugyanarra a zenére. a mai napig emlékszem az egészre, megjegyeztem a zene címét, pedig nagyon rossz az ilyen memóriám, és örökre megtanultam, hogy egy zene mennyire mást tud a különböző emberekben kiváltani. ez az egy élmény magasan kiemelkedik minden más élményből/emlékből az énekórákkal kapcsolatban. én azt akarom, hogy a gyerekeimnek ilyen élményei legyenek az ének és a zene kapcsán, és ne az a para, hogy dogát kellett belőle írni.
betettem most is azt a darabot, szól itt a youtuberól, hát döbbenetes még mindig…
KedvelésKedvelés
Ugye? Nekünk is volt ilyen feladat, Debussy Újvilág-szimfóniáját kellett rajzolni. Felnőttként a Zeneakadémián hallgatva is eszembe jutott minden, amit azon a hetedikes énekórán csináltunk.
KedvelésKedvelés
“fontos lenne, hogy a gyerekeknek (és a felnőtteknek is) sokkal több tere legyen olyan dolgokat csinálni, ami csak úgy szimplán jól esik nekik, élvezik”.
SZABADSÁG. Sokkal több szabadság kéne a gyerekeknek is és a felnőtteknek is! Szabad tér, levegő, természet, lehetőség vmit felfedezni, megfigyelni, felhőt bámulni, megnyugodni. Amikor nem kér tőlünk senki semmit. Anya mesélte, hogy amikor kicsi voltam és jó idő volt, kirakta a járókát a kertbe és én órák hosszat el voltam azzal, hogy figyeltem a falevelek mozgását, a szél susogását, a méheket, a katicát… Eltelt a nyár, hidegre, esősre fordult. Anya még mindig kirakott (ő addig csinálta a soha véget nem érő dolgát), aztán elkezdett esni az eső és ezért becuccolt. Én pedig vígasztalhatatlanul vonyítottam a szobában. Anya erre újból kicuccolt: járóka, gyerek + egy hatalmas fólia, amivel az egész hóbelevancot letakarta. Látta, hogy megnyugodtam és otthagyott, ő meg ment a dolgára. Néha kinézett rám és boldogan hallgattam az eső hangjait és elvoltam, benne voltam a világban. Nem kirekesztve, hanem a természet lágy ölén, elégedetten.
Most panelben lakom és én a gyermekemnek ezt az elemi jogát a szabadsághoz, a természethez nem tudom biztosítani.
Az iskolában a játék is irányított foglalkozások keretén belül folyik. A gyereknek is szüksége van arra, hogy elbújhasson, hogy ne legyem senki szeme előtt, hogy ne kelljen elszámolni senkinek, semmivel.
Az iskolában ügyeletes tanárként kötelességem rászólni a gyerekre, hogy “Ne fuss!” – balesetvédelmi okokból (WTF!). Szerintem meg aki ilyet mond, az gyermekgyilkos! Nekünk felnőtteknek is civilizációs betegségeket okoz a seggenülés, szmg, tv…. Hogy lehet akkor elvárni egy gyerektől, hogy még a szünetekben se fusson!? Én ki tudnék ettől futni a világból!
KedvelésKedvelés
Bocs, ezt a beszúrást még gyakorolnom kell.
KedvelésKedvelés
A lexikális tudást elfelejted, csak akkor marad meg, ha a téma érdekel. Ezért sokkal fontosabb az érdeklődés felkeltése, mint a konkrét, ellenőrizhető ismeret.
KedvelésKedvelés
Aha.
Nos, en ugy gondolom, egyik sincs meg a másik nélkül.
Írtam alább, milyen tanárom volt, es jo volt, pedig nem vagyok különösen muzikalis.
Nem gondolom hogy a lexikális tudás ördögtől való, meg ha ez nem is trendi manapság.
Kétlem hogy a ló túloldalán nagyobb a siker lehetősége hosszú tavon, csak ennyi.
Mivel nem vagyon tanár, nincs konkrét válaszom a másik kérdésedre sem. Csak vélemény.
KedvelésKedvelés
Aha.
Nos, en ugy gondolom, egyik sincs meg a másik nélkül.
Írtam alább, milyen tanárom volt, es jo volt, pedig nem vagyok különösen muzikalis.
Nem gondolom hogy a lexikális tudás ördögtől való, meg ha ez nem is trendi manapság.
Kétlem hogy a ló túloldalán nagyobb a siker lehetősége hosszú tavon, csak ennyi.
Mivel nem vagyon tanár, nincs konkrét válaszom a másik kérdésedre sem. Csak vélemény.
KedvelésKedvelés
Jó, hát én is azt írtam, hogy fontosabb, nem azt, hogy csak az a fontos 😉 Persze hogy kell lexikális tudás, de akkor van értelme, ha megmarad. Legalább emlékképpen, hogy ilyen is volt, rémlik.
KedvelésKedvelés
Azt szeretem az új sulimban, ahol tanítok – kilencedikeseket – hogy annyira emberséges próbál maradni még ebben az embertelen magyar iskolarendszerben is. Az igazgató és az igazgatóhelyettes is nő, és mindkettő pszichológus. Nem ismerem a szakmai múltjukat, de azt látom, hogy mennyire emberközeliek és mennyire normálisan, józanul, odafordulóan állnak a gyerekekhez, öröm velük dolgozni. Ha bármi van az osztállyal, én is fordulhatok hozzájuk, megbeszéljük, megtanácskozzuk, keressük a megoldásokat a problémákra. A gyerekek élvezik, hogy meghallgatjuk őket, hogy emberszámba vesszük, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményükre – tényleg minimális gond van velük, és mind azt mondják, hogy szeretik az iskolát. Lehet, hogy csak szerencsénk van, mert normális gyerekek járnak ide, és egy balhés, fiatalkorú gengszterekből álló osztályban ez nem működne, de nagyon örülök, hogy megadatott, hogy taníthatok egy ilyen helyen is.
Az énektanárnő szuperjó fej, az osztály úgy énekel, hogy a fal is majd kidől, kipróbálhatnak egy csomó hangszert, és soha nem írnak dolgát. 🙂
KedvelésKedvelés
Hú, le a kalappal a suli előtt! 🙂
Amúgy azt mondják, a jó tanárok mindig úgy érzik, azért tudnak azok lenni, mert a diákjaik nagyon jók. A legtöbb esetben azonban nem átlagon felüli diákokról van szó, valamit tényleg tud a tanár 🙂 Úgyhogy valamit biztos Ti is nagyon jól csináltok! 😉
KedvelésKedvelés
de jó neked! maradj itt sokáig!
KedvelésKedvelés
“ma a kicsi dogát ír, azt mondja nem érti. tippeljetek miből ír? ÉNEKBŐL!!!! ”
Ó a mindenit, ez őrület! A szomszédom kislánya gyógytornából kapott az iskolában kettest (az külön vicc, hogy atlétikából élsportoló volt, ezért mindenféle kerületi díjat nyert a sulinak, bár volt egy kis gerincferdülése, amivel gyógytornára kellett járnia). Emlékszem már akkor is teljesen elképedtem, hogy mi a fenére lehet kettest kapni gyógytornából? Nem tudott elég egyenesen ülni szegény vagy mi?
KedvelésKedvelés
A fiam osztálytársa úszás felmérésen kapott (két külön úszásnemben) egyest és egyesALÁt. Mi az az egyesalá? És mi kell hozzá? Megfulladni?
KedvelésKedvelés
eggyesalá, ez nagyon jó! 😀
KedvelésKedvelés
Az ének órai dogáról az jutott eszembe, mikor dolgozatot írtunk, testnevelésből. A tanár nagyon berágott, amiért nem tudunk rendesen jobbra átfordulni, ezért kiadott egy anyagot, amiben le volt írva, hogy kell szabályosan jobbra-balra-hátrafordulni, és mi dolgozatot írtunk belőle. 3-as lett, ez volt a legjobb jegyem tesiből.
Nálunk a készségtantárgyak (ének, tesi, rajz) okozták a legnagyobb feszültséget, és valószínűleg a legtöbb sebet. Ugyanolyan rendszer szerint osztályozni 30 különféle képességű gyereket, soha nem megmutatni, hogyan is kell jól csinálni a dolgokat (ha egyszer is elmondták volna, hogy kell helyesen távolra ugrani, ahogy pl. jógán beállítják a helyes testtartást, vagy hogy kell rajzórán képre vinni egy rózsa szirmának ívét, vagy elmondani, hogy mi az a kotta, és hogy kell olvasni, hogy kell tüdőből, gyomorból, arcüregből énekelni… de soha).
Akinek volt természetes tehetsége, az néha jól járt, mert én pl. rajzórán, minden kötelező rajzból 20 félét csináltam, és eladtam az osztálytársaimnak, akik boldogak voltak, mert ötöst kaptak, és nem kellett év végén könyörögni a rajztanárnak, hogy ne csúfítsa el azzal a hármassal az amúgy színötös bizonyítványt. Én meg meg tudtam venni a kakaós csigát, hogy ne anyám száraz szendvicsét kelljen zabálnom már megint.
Bárcsak lehetett volna olyan, hogy a legnagyobbat ugró lány tesiórán ötöt ugrik, és ebből négy teljesítményt eladhat a többieknek… akkor nem huszonéves koromra tanultam volna meg, hogy a mozgás jelenthet örömet is, nem csak kínt és megaláztatást.
KedvelésKedvelés
Semmihez nem kapcsolódik, csak most jutott eszembe a tesióráról. Gimi negyedik, készülök ezerrel a felvételire két tárgyból, alig alszom. Utolsó tesi órák egyikén nem volt kedve tanítani a tanárnak, de elöl maradtak a svédszekrények, kiosztotta, hogy gyakoroljunk, majd jegyet ad rá, ezzel bement a szertárba. Mi meg ültünk a bordásfalnál és beszélgettünk, a szekrényugrást amúgy is gyűlöltem, nemhogy majd magamtól ugráljak. Óra végén jön ki a nő, mondja, nézi, ki mit tud. Úgy ugrottam, hogy homlokkal fejeltem le a rohadt szekrényt, simán visszapattantam, tiszta szerencse, hogy nem lett agyrázkódásom. Kaptam is ám a lebaszást, hogy mi lesz belőlem, ha nem vagyok képes gyakorolni. Ott ültem, vörös homlokkal, tökre fájt is, és még én lettem lebaszva. Miközben hónapok óta készültem életem nagy dobására, éjjel-nappal olvastam, többi tárgyból is tanultam, erre megkaptam, hogy mire nem vagyok képes. Köszi, Éva néni! Még az a szerencse, hogy már ott tudtam, hogy hülyeséget beszél, de nem mondtam neki semmit, mégiscsak ő volt a tanár. remélem, most boldogan unokázik valahol.
KedvelésKedvelés
bocsánat az offért.
Gyöngyi! írtam neked mail-t. elkeveredett?vagy nem tudom…
KedvelésKedvelés
nézem
KedvelésKedvelés
írtam
KedvelésKedvelés
Jaj nekem, jaj jaj,
“akkor nem huszonéves koromra tanultam volna meg, hogy a mozgás jelenthet örömet is, nem csak kínt és megaláztatást.”
Ezt a legjobb barátnőm nagyon jól tudja, ő most mondta el nekem, hogy általánosban (osztálytársak voltunk) minden egyes tesióra után zokogott a klotyóban. 😦
Én nem sírtam, de én is utáltam az egészet, és magamat is. És én is csak most tanulom, hogy mozogni jó érzés.
KedvelésKedvelés
Engem erről még nem győzött meg semmi. Höhö.
KedvelésKedvelés
Akkor fel kell kérjelek egy táncra!
KedvelésKedvelés
Ezt hogy érted?
KedvelésKedvelés
Hát a tánc aztán tényleg olyan mozgás, ami örömmel végezhető 😉 Mondjuk nekem is jó lett volna, ha nem 24 évesen jövök rá, hogy tudok táncolni.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, én botláb vagyok, de szörnyűmód. 24, az még gyerekkor.
KedvelésKedvelés
😉 akkor még nem tűnt annak.
Vannak táncok, ahol a botláb sem számít. Meg az is lehet, hogy nem is olyan bot az, csak hiszed.
KedvelésKedvelés
Ez, kérem, már zaklatás! A lábaimra tett célzása, uram! 😉
KedvelésKedvelés
Ó, bocsánat, Hölgyem! Nem annak szántam. Hiszen még csak nem is láttam.
Mármint táncolni. 😉
KedvelésKedvelés
😀
Apropó! Broni keresett.
KedvelésKedvelés
Tudom, nálam felejtette a vascsövet! 😉
KedvelésKedvelés
Upsz! Az fájhat!
KedvelésKedvelés
Nekem az apám, a nagyanyám, a tanáraim (majd’ az összes) szavai mind-mind bűntudat- és félelemkeltés, meg persze a kötelező megszégyenítés és zsarolás … még ma is védekeznem kell ellene. Ha nevesítem, hogy mi van a szavak között, erőtlenné válik, vagy mert nem érti, vagy mert érti és zavarja, hogy kimondom. Viszont nagyító alatt kell néznem magam folyton, hogy ne nyomjam ezeket tovább a gyerekre, csak úgy, zsigerből, vagy ahogy sokan mondják – szerintem kissé melléfogva – ösztönösen. Így is sikerül néha. Szóval nekem nagy munka és folyamatos górcső, nem továbbvinni azt, amit rám tettek.
Már elég régóta csak annyit szeretnék, hogy elinduljunk, elaludjunk, együnk, ne bántsunk mást és egymást etc., azaz működési minimum, a többit javarészt elengedtem már. Egyébként véletlenül azért, mert – na most tessék tótágast állni egyesek – lusta és fáradt vagyok. Aztán megint véletlenül kiderült, hogy jobb elengedni egy csomó dolgot, pld. nem túrjuk az orrot, nem is folytatom. Egyébként meg a példa sokszor működik, pld. prédikáció helyett, azaz fogom magam és leveszem a cipőm és nocsak ő is leveszi. Aztán hiszek abban és remélem azt is, hogy mindent levesz majd magától a kellő időben, hogy mi az ami elfér a polcon ebben a kultúrkörben, családon belül és családon kívül és kell-e neki az ezzel való azonosulás a jelenléthez, az érvényesüléshez.
Ovi-suliügy: gondolom, akkor mentesül, ha nem jár. Amúgy meg sokszínű a világ és szerintem mindig te vagy az erősebb példa, minta. (Bár, ha du. 4ig kell suliban ülni, már az sem biztos.)
Domináns lány: akik engem ezért kárhoztatnak, mindig akkor teszik ezt, ha egyenrangúságra “török” (mit török?, kaparok érte) … vagy azért, mert fel nem foghatják, hogy egyenrangú legyek nőként, vagy legalább arra törekedjek, vagy mert csak akkor bírnak szeretni, ha gyenge vagyok. Ez nem dominancia. Ez hatalomféltés és -őrzés.
KedvelésKedvelés
Nekem a szívem szakad meg, hogy a 8 éves kislányomnak 8-4,5,6-ig iskolában kell lennie. 😦
KedvelésKedvelés
itt Londonban 4 eves kortol vannak bent 9-tol 3.15ig
KedvelésKedvelés
Durva és semmi értelme. Nagyon sok oka van, meg sokféleképpen magyarázzák, de a lényeg egy szerintem: a gyerek tulképp nem gyerek, hanem kis lény a gépezetben.
KedvelésKedvelés
Én ezt úgy gondolom, hogy szándékos kontrolltörekvés a hatalom (állam) részéről. Én úgy gondolom, hogy a gyerek legjobb helye a családban van.
Apukámat kérdeztem, hogy nekik meddig tartott a suli. Azt mondta, hogy “megebédeltünk, aztán hazamentünk”. Az én gyerekem iskolaotthonos, 4 előtt haza se lehet hozni!A spártai nevelés jut az eszembe, ahol a gyereket kiemelték a családból és a hatalom érdekeinek megfelelő csatlósokat neveltek belőlük. Az ember, egy személy lelkileg gyerekkorban a legkönnyebben meggyengíthető. Szerintem tudatos cél, hogy ebben a provinciában egy újabb irányítható, parancsteljesítő, gondolkodni nem tudó rabszolganépet neveljenek ki. Aki nem akar ebbe a rsz-be betagozódni, akinek van egy kis gógyija, az mind hagyja el az országot. Némettanárként rengetegen mennek ki a “kezem alól” külföldre (egész családok!). És ki marad itt?
De jó, hogy egy ilyen tudatos, erős, csodálatos közösség van itt!!! Hajrá lányok és asszonyok! Nálunk jobban ne akarja már az állam tudni, hogy mi kell a gyerekünknek.
KedvelésKedvelés
Nem értem, miért kellene az államnak arra berendezkednie, hogy valaki a családban (nyilván anya) nem dolgozik és otthon várja a csemetét? Ha valaki teljes munkaidőben dolgozik, az jó esetben fél 5-kor végez. Miért nem lehet ez az alapértelmezett, amikor elvileg a nők is dolgozni akarnak és nem másodrendű alkalmazottként?
KedvelésKedvelés
Amanita: szerintem amikor sista apukája iskolás volt, simán hazament az üres lakásba. ez még egy generáció alatt is rengeteget változott, én is egyedül jártam suliba már elsőben, ötödiktől tömegközlekedéssel, ami ma kb a gyermekbántalmazás kategóriába esik. és azt figyeltem meg, hogy nem csak a valóban veszélyesebb világon múlik, a lakásban is sokkal később hagynak egyedül gyereket szülők, mint 20-30 éve.
KedvelésKedvelés
Amanita, az államnak arra kéne berendezkednie, hogy vannak, akik azt VÁLASZTJÁK, hogy teljes állásban dolgoznak és IGÉNYLIK a gyerekfelügyeletet délután X óráig, és vannak, akik megoldják, hogy valaki otthon várja a gyereket délben, mert úgy érzik, hogy nekik ez így lesz jó. A hangsúly a választás lehetőségén van, a KÖTELEZŐ egész napos iskola szerintem rettentően rossz irány. Pláne olyan képmutató módon, ahogyan most csinálják, pl. a speciális intézmények kizárólag délután 4-ig vállalják a gyerekeket, de leginkább csak fél napra, sérült gyerek valamelyik szülője nem tud munkát vállalni még akkor sem, ha talál intézményt, mert délután, illetve a szünetekben egyáltalán nincs semmi, még a kerületi vacak vagy kevésbé vacak napközis táborok sem, ami az egészségeseknek van.
KedvelésKedvelés
Nekem az a fura, hogy van, ahol kötelező a napközi és kötelező a gyereknek négyig ott lenni. Nálunk pl. nem az, csak annyiban lett idén más a rendszer, hogy korábban azt kellett külön kérni, hogy legyen a gyerek napközis, most meg azt kell kérni, hogy ne. Akit a szülő kikér, az órák után mehet isten hírével.
KedvelésKedvelés
Rendben ez szomorú, de ha mindkét szülő dolgozik, hova teszed? Sajnos sokaknak nincs más megoldás.
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, valóban sok ez. És sajnos az ember csak jó esetben végez fél5-kor teljes munkaidőben. Valahogy én nem érezném magam attól rosszul, ha nem 11 és fél órát töltenék távol a családomtól naponta.
KedvelésKedvelés
Azért 11 és fél már a másik véglet. Nem csoda, ha nem jön be. Én 8 óra munkával kb 9-et vagyok távol, de jó lenne ezt az időt a munkára koncentrálva tölteni majd később is, amikor iskolás lesz a lányom, nem pedig azon pörögve, hogy mit csináljak vele délután.
KedvelésKedvelés
Nem csak a nő maradhat otthon. Vannak (kéne lennük) rokonok, barátok, nagyobb testvérek, játszótér. Egy iskolás gyerek a munkahelyen sem feltétlenül csinál gondot, ha nem ölik ki belőle azt a képességet, hogy elfoglalja magát.
Az, hogy a nők tudjana dolgozni, az egy szempont, az meg, hogy a gyerekeknek nem jó, hogy egész nap az iskolában vannak, egy másik szempont. Ha ez a kettő nem tud találkozni, az maga a társadalmi probléma.
Az egésznek az a gyökere, hogy a társadalmi csoportokat szegregálja a munkavégzés formája.
KedvelésKedvelés
Szerintem hat óra munka volna az ideális, es nem azért mert az mar kevesebb mint a nyolc, hanem mert az aktív óráidból maradna másra is, nem használná el az összeset a munkahely. Aktív alatt a kreatív, termelékeny, konstruktiv energiát értem, ami szerintem 8-10 óra távollét után egy átlagembernél már nincs.
Es pedig utána jon a gyerek, a hobbi, a párkapcsolat, az étkezés.
Mindegyik igényelné a föntebb felsorolt forrásokat.
KedvelésKedvelés
En nagyon halas vagyok, hogy 4 es fel eves koraig nem ment ovodaba a fiam, utana is csak 11:30-ig.
Akkor mar dolgoztam, megoldottuk. Iskolaba alsoba is 12:30-ig jart, en 14:00-ig dolgoztam, addig lazan elvolt egyedül. Most a gimiben is legkesöbb fel 2-kor vegez. Maradhatna napköziben, de nem akarja, mi sem akarjuk. Mindennap halas vagyok erte, hogy van valasztasunk.
KedvelésKedvelés
Amanitának válasz ”Nem értem, miért kellene az államnak arra berendezkednie, hogy valaki a családban (nyilván anya) nem dolgozik és otthon várja a csemetét?” Én nem azt mondtam, hogy az állam úgy rendezkedjen be, hogy az anya otthon van. Én nem azt hirdetem, hogy napközire nincs szükség az iskolában, mert szerintem is sokaknak nagy szüksége van rá, de ne legyen KÖTELEZŐ. Ugyan ezt gondolom az óvodáról. Én a szabadság megnyirbálásának érezném, ha 3 éves kortól KÖTELEZŐ lenne az óvoda. Lehet vitatkozni értelmesen az előnyeiről és a hátrányairól, de kérem szépen, ne döntsék már el a szülő helyett, hogy neki mi a jó. Mert például ugye nagy a munkanélküliség – most kinek árt, ha a munkanélküli anya (aki amúgy is otthon van) vigyáz a saját gyerekére???
„Miért nem lehet ez az alapértelmezett, amikor elvileg a nők is dolgozni akarnak és nem másodrendű alkalmazottként?” A nők nem dolgozni akarnak, hanem dolgoznak! És nem csak 1 műszakban (munkahely), hanem 2, 3 műszakban (háztartás, gyereknevelés, a család működtetése és összetartása) És nem másodrendű a háztartásbeli anya! Vannak olyanok (és nem magamról beszélek, mert még soha nem voltam háztartásbeli, egyedül nevelem a gyerekem 8 éve) akik örülnének, ha otthon maradhatnának (talán csak egy időre) és bőven elég lenne neki a háztartás és gyereknevelés, csak mi itt Mo-on ezt nem engedhetjük meg magunknak anyagilag. Szükség van a nő keresetére is, akkor is ha az sokkal kevesebb, mint a férfié! Nálunk ezért NINCS szabad választási lehetősége egy nőnek. Az oldalára „fordult vitorlás hajón” (Évától) én sem elégedek meg a középpel! Szerintem annak a háztartásbeli nőnek, aki és anya is, aki takarít, aki gyereket nevel, meleg kajával, tiszta gatyával várja haza a társát ugyanolyan komoly a teljesítménye, mint annak a férfinek, aki az ehhez szükséges anyagiakat előteremti. És az a nő, aki mindemellett mellesleg még 8 órában dolgozik is, annak pedig kétszeres a teljesítménye és az én szememben hős. Hadd döntse el minden nő, hogy az adott körülmények között neki mi a megfelelő.
Azt szeretném, ha a társadalmi presztízse is magától értetődően a kétszerese lenne. Mert büszkék lehettek magatokra Lányok és Asszonyok, amennyi terhet ti, és anyáitok és nagyanyáitok és ősanyáitok elvittek/visztek a hátatokon! Mély tiszteletem!
KedvelésKedvelés
Ide írok, mert ide férek. Olyan sok jó gondolatot írtatok és ebből nekem ami leginkább kilátszik az az, hogy valódi választási szabadság és kézzelfogható lehetőségek biztosítása híján és helyett az állam konkrétan pótcselekszik a kötelezőségekkel, ld. kötelező egész napos suli, kötelező ovi etc. … ti még talán több példát is tudtok mondani. Meg valahol itt motoszkál, nem tudom, csak ami átjön ide a messzibe: ez az egész napos suli azért ideológiai nevelésre is lehetőséget ad és hát a jelen viszonyok között ezzel nyilván élni fognak. Azonban nem ez utóbbi a lényege a mondandómnak.
Lehetőségek alatt értem a rész-, rugalmas- és/vagy osztott munkaidőt, mindkét szülőnek, de a munkahelyi bölcsi, ovi és hasonló megoldásokat, illetve a távmunkát is ide sorolnám. Tudom, hogy vannak olyan szakmák, ahol ezek nem vagy kevésbé megvalósíthatók, de azért a többségnek az ilyesfélék kicsit az egyensúly felé tolhatnák a munka/család problémát. Ha ez realitás lenne és nem csodaszámba menő ritkaság, nagyon más lenne a gyerekélet, felnőttélet.
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon összetett téma és nem mondom, hogy tudok jó megoldásokat. Viszont a ‘nő is sokat dolgozik otthon’ megközelítést nem tartom szerencsésnek. Egyrészt, mert nem kap érte fizetést jó eséllyel teremt olyan egyenlőtlenséget, ami kiszolgáltatja őt. Másrészt, mert a háztartás vezetése nagyrészt láthatatlan munka. Nem attól fog elismerést kapni, ha sokszor elmondjuk, mennyire nehéz ez, hanem ha a háztartás többi tagja is átérzi, mert ki kell venni belőle a részét. Ha viszont ez megvalósul, akkor már a nőnek sem kell kevesebbet dolgozni munkahelyen, vagy legalábbis nem az otthoni teendőkre való hivatkozással.
Az állam pedig eléggé hajlamos a kötelező minimumra berendezkedni. Ha ez a késő délutánig tartó iskola, akkor összehasonlíthatatlanul könnyebb a gyerek korábbi elengedését kijárni, mint ha a délig tartó suli után kell megoldani, hogy még 5-ig vigyázzanak a gyerekre. A hosszabb iskolaidő sem egy ideális megoldás, de szerintem közelebb visz ahhoz, hogy a 14 éven aluli gyereket nevelő nők foglalkoztatása javuljon.
KedvelésKedvelés
De sokat agyaltam ezen már. 8-9 óra meló + 1-2 óra közlekedés után általában valóban nem sok marad, se objektív, se szubjektív mércével (ami marad, az elmegy vacsival, pakolással fürdéssel etc ha fáradt vagy ha nem), és amit örömmel tennék 13 órakor, azt 23 órakor már nyűgösen vagy sehogy.
KedvelésKedvelés
Arról is van egy elbprult elméletem, hogy az egész világ túl sokat dolgozik, és hogy avlójában erre egyáltalán nincs szükség.
Azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk, tulajdonképpen a munkahelyek fenntartása az egyik célja a munkának, ha csak az elpazarolt javak (szükségtelenül létrejött) megtermeléséhez szükséges emberi energiát és időt nézem, már látható.
Ha tehetséges lennék, kiszámolnám, de nem vagyok, így marad elméleti hőbörgés szintjén, viszont erős benyomásom, hogy ennyire egyszerűen nincs szükség, és kisebb lenne a rizikó is (pénzpiaci katasztrófák lásd ‘válság’) ha lassabb lenne növekedés.
KedvelésKedvelés
Ezzel nekem az a legnagyobb gondom, hogy csak akkor működhet normálisan, ha mindenki részmunkaidőben dolgozik és egyenlő vagy – ez nem túl esélyes. A másik lehetőség, hogy őszintén le tudsz mondani a szakmai előrejutás lehetőségéről. Ez nyilván nem mindenkinek kérdés, főleg azoknak nem, akik anyagi kényszerűségből végeznek valami lélekörő munkát, ami soha nem lesz jobb. De ha valakinek fontos a karrier, annak a részmunkaidő nem fér bele, még átmenetileg sem nagyon.
A volt főnököm igyekezett mindig hangsúlyozni nekem, a karrieristának, hogy az ő felesége is vezető beosztásból ment szülni, de milyen jó, hogy aztán részmunkaidőben ment vissza adminisztrálni és ez így helyes, merthogyacsalád. Nem ismerem a csajt, de tutira nagyon bejön neki, hogy a volt beosztottjai ugráltatják és közben nyilván vigasztalja, hogy több ideje marad vasalni.
KedvelésKedvelés
… viszont az anyaság glóriája. (Szellemesen írtad nagyon.)
KedvelésKedvelés
Nem a mai kondíciókon belül gondoltam a hat óra munkát, hanem általánosan értem, hogy túl sokat dolgozunk. Mindenki, mindenhol.
KedvelésKedvelés
A választás lehetősége, vagyis inkább lehetetlensége a gond itt. Hogy nincs, vagy nagyon nehéz. Kevés az opció amit választhatna az, aki többet szeretne dolgozni, és annak is, akinek 6 óra doszt elég lenne.
KedvelésKedvelés
Igen, pont így érettem 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem állandó önvizsgálat törekedni, hogy ne adjam tovább. És így is adok tovább annyit, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen.
De a felnőttek nem csak akkor vannak verbális túlerőben, amikor ítélnek. Egyszerűen ebben is nagyobb a gyakorlatunk. Nagyon nemrég mondta sírva a 6 évesem, “persze, hogy nem eszel csokit ebéd előtt, mert te már okos vagy.” Bizonyos értelemben érvekkel lenyomni egy 4-5 éves gyereket majnem olyan, mint szkanderban. Attól még, hogy nem mindegy melyiket tanulja meg, az adott pillanatban megélheti úgy, hogy legyőzte a sokszoros túlerő. És ilyenkor néha még beszáll valaki… A felnőtt oldalán.
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik a megfogalmazásod! Nagyon fontos.
Eredetileg nem így akartam ezt a témát megírni, inkább arra koncentráltam volna, amikor a felnőtt a szavak csűrés-csavarásával, szó szerinti jelentésnek felhasználásával a metaforikus helyett, hamis definícióval lenyomja a gyereket, és szerintem Edina is ilyesmire gondolt, hogy a felnőttnek mindig igaza kell legyen, mert ő definiál. Tehát nem azért, mert az ő felelőssége az ovibamenés, neki van szülői jogköre, vagy mert erősebb, hanem azért, mert nála van a Szó. És nem is azért, mert okosabb vagy tapasztaltabb, hanem mert rá van ruházva, hogy a gyereknek leírja a világot.
Például: ha kimentünk az oviból, odaadom a túrós batyut. (nem szabad az ovi területén etetni jutalomfalattal a gyereket) — De már kimentünk az oviból! — Nem, ez a kert. Mert amikor homokozol, mit mondasz? Homokoztam az oviban. Látod, hogy ez is ovi? (Durvább példákat nem volt kedvem gyűjteni.)
KedvelésKedvelés
“hanem azért, mert nála van a Szó. ”
ja, és micsoda erő és micsoda felelősség ez. egész életparák tudnak kialakulni egy-egy ilyen jól elhelyezett, netán gyakran ismételt, esetleg indulatos szülői mondat kapcsán.
pl. hogy önző és egoista vagy, ugyanolyan mint az apád. (aki lelépett mielőtt még emlékezhettem volna bármire is belőle, hogy lehessen saját véleményem is erről, de biztos tényleg valami nagyon genyó fantom lehetett, ha az édes mama így kivolt miatta, hehe, nagyon vicces…)
KedvelésKedvelés
És de cuki, amit mondott a csokiról!
KedvelésKedvelés
Ó hát én is nagyon domináns vagyok, a pszichiáter szerint túlságosan is (bocs, hogy mindig az elcseszett terápiával jövök), csak tudnám, hogy akkor hogy a f.ba nem sikerült elérnem tizenvalahány évig, hogy a leigázott fél a szemetet a szemetesbe tegye, a mosatlant meg a mosogatóba.
KedvelésKedvelés
😀 Bocs, tudom, hogy nem vicc, de ezen felnevettem.
KedvelésKedvelés
szerintem is vicces, nekem bejön az abszurd humor 🙂
KedvelésKedvelés
jaj, pszichiaterek es pszichologusok… na, ok meg a nagy itelkezok es karokozok, sokan-sokan a diplomajuk mogul lovoldozve merges nyilaikat, ugyanilyen torz erofolenybol…
KedvelésKedvelés
Na, azért ne általánosítsunk ennyire. A pszichológia sem kizárólag károkozással foglalkozik.
KedvelésKedvelés
Nem is ezt irtam, kar igy ugrani ra 🙂
Azt mondtam, hogy sokan ilyenek, es en eddig – volt dolgom ilyen-olyan okokbol nem kevessel, meg mindenfele pedagogiai szakemberekkel es szakertokkel, es csak nem mukodo tapasztalatokrol szamolt be a kornyezetem is – a tulnyomo tobbseget a feladata elvegzesere tobbe vagy kevesbe alkalmatlannak talaltam, es sajnos ugy gondolom, nagyjabol mindegy is, hogy tobbe vagy kevesbe az az illeto, ha egyszer nem kepes segiteni. Nyilvan vannak bolcs, emberi, okos, elfogulatlan, ugyes, hatekony kepviseloi is a szakmanak, de sokuk nagyon nem ilyen. Es igaz, most eppen kulonosen haragszom az aktualis gyereksegito intezmenyrendszerre, mert oriasi karokat okoznak ugymond segito szandekbol, ostoban, eloiteletesen itelkezve. Talan ezt erezted meg. Nem szeretnem ebbe az iranyba vinni tovabb a beszelgetest, orulok, ha a te elmenyeid es tapasztalataid elteroek, de az enyemek egyre negativabbak, sajnalom. Azert nem adom fel, a pszichologia maga vitathatatlanul erdekes es fontos terulet, hogy pozitivan csengjek vegki.
KedvelésKedvelés
“ok meg a nagy itelkezok es karokozok”
Hát ezt nehezen tudnám nem általánosításként értelmezni
KedvelésKedvelés
Szilfa, nekem ez nem esik jól, ez az általánosítás Én pszichodráma vezető vagyok, és írtam máshol, többször is, hogy folyamatosan képzem magamat és dolgozok magamon mind szakmailag, mind emberileg hogy a tőlem telhető legtöbbet adjam a hozzám fordulóknak.
KedvelésKedvelés
Nagyon orulok neki, es semmi okom feltetelezni az ellenkezojet. Legy szives, olvasd el, amit blacinak irtam. Sajnalom, hogy nem veled hozott ossze az elet.
KedvelésKedvelés
Raadasul a pszichodramat mindig erdekesebbnek es konstruktivabbnak is tartottam az egyeb modszereknel, ugyhogy kulon sajnalom, hogy magadra vetted.
KedvelésKedvelés
Csak az általánosításra ugrottam 🙂 . Aztán elolvastam azt is, amit blacinak írtál, és még külön megbocsátottam a “csengjek végki” fordulatért 🙂
KedvelésKedvelés
😀 alapvetoen nem vagyok verengzo, csak nagyon-nagyon elkeseredett. Es – ha eddig nem derult volna ki – tudomanyban melyen erdekel minden, ami az emberi psziche mukodesevel foglalkozik. Azt nem ertem, a gyakorlatban miert bukik meg mindez olyan sokszor, es olyan fajdalmasan.
KedvelésKedvelés
Szerintem azért, mert nagyon sokan ezt is csak “megtanulják”, lexikailag. Ráadásul saját pszichéjüket sem rakják sokan rendbe.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, milyen a szakma úgy általában, de gondolom olyan, mint az összes többi: vannak jók és kevésbé jók.
KedvelésKedvelés
És vannak kóklerek, de szerintem ők a szakmát ugyanúgy idegesítik, mint a nem szakmabeliket, bár többnyire még ők is jót akarnak.
KedvelésKedvelés
Igen, de azért lehetne erőteljesebb a fellépés ellenük. Pl engem teljesen elképeszt a ‘pszichológia’ szekció kínlata a könyvesboltokban. Nyilván egyik szerző sem akar rosszat, mint ahogy azok is csak jót akarnak, akik a homeopátia hatékonyságát hirdetik. Csak abban a témában azért van némi ellensúly.
KedvelésKedvelés
Igen, de minden ilyen tekintelyszemely – szulo, tanar, nevelesi szakember, pap, pszichologus-iater, orvos – velemenye sulyozottan esik latba, ezert nekik meg sokkal ovatosabbnak kellene lenniuk a szavaikkal es az olykor ezzel jaro cimkekkel, skatulyakkal, evekre, evtizedekre megmarado hegeket okozo velemenyukkel, mint egy egyenlo viszonyban allo, vagy legalabbis a gyerek altal nem felkentkent latott embernek.
KedvelésKedvelés
Nem a jó-nemjóság mentén van a baj szvsz, hanem a pszichológus-pszichiáter hatalmi helyzete és az azzal való visszaélés mentén. Mint a többi orvosszakmában is.
KedvelésKedvelés
egyetértek 🙂
KedvelésKedvelés
Én pl. ezen a Csernus kultuszon értetlenkedek. Nekem a stílusa annyira bunkó. Egyszer egy barátommal elmentünk egy előadására aminek a végén a hallgatóság soraiban ülők egyikét interjúvolta meg. Kiderült, hogy a megkérdezett nő szeretői viszonyban él. Csernus jó pár húsba vágó kérdést szegezett a nőnek a viszony instant feltérékepezéséhez, az a szerencsétlen meg készséggel válaszolt! A pontos dialógusra nem emlékszem, de egy nagyon érzékeny témát boncolgatott száz , százötven ember előtt, kitéve a nőt az ítélkező tekinteteknek. Szerintem irtó kellemetlen volt és nem mellesleg etikátlan amit csinált azzal a nővel csupán azért, hogy azt demonstrálja, hogy néhány jól célzott kérdéssel mennyire mélyre lehet hatolni egy adott problémát illetően…
KedvelésKedvelés
én diagnosztizált Asperger-szindrómás vagyok, és egy olyan közösséget üzemeltetek, ahol az autizmus-spektrumon lévő felnőttek vannak… sokat tudnék mesélni arról, hogy a sorstársaim milyen téves diagnózisokat kaptak, hogyan kezelték félre őket.
KedvelésKedvelés
Kidomináltad belőle a képességet.
KedvelésKedvelés
Istenem, de gyűlöltem ezt. Én nem dominánsozva voltam, hanem deviánsozva. Te deviáns vagy, te szembe mész az autópályán, azt hiszed, mindenki hülye, csak te vagy helikopter. Az anyámtól mindezt, megjegyzem, aki annyira konformista, hogy huszonhét éve él bántalmazó házasságban (mondjuk az utóbbi egy-két évben fizikai bántalmazás nem volt, legalábbis nem tudok róla), harminc éve csinál olyan munkát, amit gyűlöl, és soha semmi öncélú élvezetet nem hajlandó az életébe építeni, viszont büszke arra, hogy ő “altruista”.
Ezzel szemben én önző vagyok és deviáns. Legtöbbször persze akkor, amikor a határaimat védem, amikor a személyiségem legmagját támadják be, és meg felkiáltok, hogy na eddig, és ne tovább. Ettől vagyok én deviáns.
Imádtam a középiskolát, nagy szerencsém volt a tanáraimmal, mert pont ezt a devianciát szerették bennem, a nagy pofámat meg az igazságérzetemet, meg hogy okos voltam, mint a nap. Tényleg szerettek, amelyik nem, az is békén hagyott. Szívesebben voltam iskolában, mint otthon.
Anyám ezzel a hozzáállással azt érte el, hogy mindig kerestem valami pótanyát magamnak, általános iskolától kezdve, ez általában valamelyik nyugdíjközeli tanárnő volt, akivel a gondjaimat megosztottam, és egyenrangú módon tudtam kommunikálni.
A mai napig fáj, hogy a tanáraim fogadtak el anyám helyett is.
KedvelésKedvelés
Én erre csak azt szeretném írni, hogy nekem egyik első benyomásom rólad, de nemkonkrétum alapján, hanem valahogy másképp, hogy hihetetlenül, állhatatosan jó embernek tartalak, a szó altruista értelmében.
KedvelésKedvelés
Nem szeretnék nyáladzani, de nekem még soha senki nem mondott ilyet a férjemen kívül, köszönöm, ez nagyon simogató volt, és kicsit meg is döbbentett.
KedvelésKedvelés
Anno az oviban sok szülőtárs irigyelt engem, hogy a gyerekeim (nem mindig, de nagyon sokszor, mondjuk az ötből három-négyszer) pikk-pakk felöltöztek és tudtunk indulni. Nem tudom, hogy csak szerencsém volt-e, vagy ez a koncepció eredménye volt, de két dolgot érzékelek mögötte / próbáltam tenni érte. Az egyik, hogy az elindulás motiválva volt, azt meg a természet alaptörvényeiként tartottuk számon, hogy az elinduláshoz fel kell öltözni (most a másfél évesem is kiengedem (pár percre) a nulla fokba kétszál pólóban, majd csak rájön, hogy fázik, és anya nem véletlen mondja, hogy indulás előtt felöltözünk). A motiválás alatt azt értem, hogy mentünk valahova, ami pozitív célként lebegett a szemük előtt (az edzés is ilyen volt pl.). Az apjuk szerint én csúnyán zsaroltam őket azzal, hogy csak az mehet játszótérre, aki felöltözik és felveszi a cipőjét. Lehet, hogy tényleg zsarolás, de ha ennyit sem szabad zsarolni egy gyereket, akkor én sem tudom, mi mással érhettem volna még el, hogy azokat a szabályokat, amelyeknek józan oka van, betartsák. A másik, hogy amikor éppen nem siettünk sehova, akkor tök nyugodtan ültem az oviban, és vártam akár fél órát is, ha kellett nekik ennyi a nap lezárásához és a felöltözéshez. Vagyis nem volt ok nélküli noszogatás/cseszegetés. Az anyám engem a halálba frusztrált azzal, hogy nem nyaljuk ki a tányért, a joghurtos poharat stb., a pontos fenyegetést most nem írom meg, mert azzal máshova kanyarodnék. Nálam “kötelező” kinyalni a tányért és kész, és időnként egy-két vendéggyerek elámul, hogy ilyet is lehet. Múltkor az egyikkel (14 éves) kitárgyaltuk, hogy neki az anyukája ezt nem engedi, mire mondtam, hogy az enyém sem, de én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy túl tudjak (legalább időnként…) lépni az anyám szabályain. Azt hiszem, ez a gondolat megfogta.
KedvelésKedvelés
Szerintem nagyon sokszor van, hogy a gyereket csak zsarolással lehet valamire rávenni, és ez rendben is van így, amíg olyan jellegű zsarolásról beszélünk, amit te is írsz.
Úgy gondolom, hogy csak az érzelmi zsarolás tilos. Azt mégis többen űzik.
KedvelésKedvelés
Uppsz, ez nekem sem zsarolás 😀
KedvelésKedvelés
Nem ezt hivjak nevelesnek? Szabalyok, amiket kovetkezetesen betartatunk, nem oncelbol. Szormoru, amikor a masik szulo torpedozza ezt. Sajnos, nalunk is megy ez a jatszma, de ez mar mas temahoz vezet.
KedvelésKedvelés
Nekem is ez jutott eszembe a lego elpakolásról. Pl. enyémek nálam tudják, hova való a szennyes, anyjuknál nem. Nem szedem össze utánuk, ha véletlenül elfelejtik, akkor azonnal, akármit csinálnak, ki kell vinni. Zsaroló, rendmániás, agyonfegyelmező lennék? Anyjuknál ez nincs, mégis azt mondja a lányom, hogy azért szeret velem lenni, mert velem lehet hülyéskedni, és sokkal több mindent szabad, mint anyával.
KedvelésKedvelés
Nálunk a hétvégi lányunk mondta ezt, hogy azért jó velem lennie, mert sokkal szigorúbb vagyok, mint az anyja, de sokkal több mindent szabad és lehet nálunk csinálni, mint az anyjával. (Az ellentmondás feloldása az, hogy ő a következetességet meg a szigorúságot összekeverte, pontosabban az előbbi szót nem is ismerte.)
KedvelésKedvelés
Pontosan. Rendetlenséget hagyni nem lehet – apából nyílt színen hülyét csinálni lehet. Anyával fordítva. Nyilván apával érdekesebb 😉
KedvelésKedvelés
A nyílt színi hülyétcsinálást részleteznéd?
KedvelésKedvelés
Nem, azt látni kell, meg mindig más. Marhaságokra vesznek rá, úgy bohóckodunk, hogy a felnőttek zavarukban sokszor oda sem néznek inkább, vagy legalábbis nem mernek röhögni, ilyesmi.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez tök jó.
KedvelésKedvelés
Szerintük is 😉
KedvelésKedvelés
Az élet kereteit betartatni nem zsarolás.
KedvelésKedvelés
Nem aggódtam (legalább ezen nem) különösebben én sem, de azért köszönöm a megerősítéseket.
KedvelésKedvelés
Engem az érdekelne, miért nem akarnak a gyerekek elindulni, felöltözni? Jó ott nekik, ahol éppen vannak? Vagy sétálni nem akarnak? (Én nem tudom a választ.)
KedvelésKedvelés
jatszmazas szokott lenni az evesnel es az oltozesnel. tudjak hogy a szulonek ez a 2 dolog fontos, ezt biztosan meg kell csinalni, hat probalgatjak a sajat hataraikat megszabni. azt az erzest elvezik hogy most rajtuk mulik valami ami a masiknak fontos.
KedvelésKedvelés
Illetve, hogy addig biztosan rájuk figyelek, amíg azon huzakodunk, hogy öltözzön már fel. Szerintem a figyelem nagy fegyver, ha folyamatosan figyelek rájuk, minden sokkal flottabbul megy. Az a baj, hogy folyamatosan figyelni rém fárasztó. Háromfelé meg egyszerűen lehetetlen.
KedvelésKedvelés
Bizony-bizony. Nálunk mindkettő nagy hisztiket tud generálni, és nagyon komoly tükör a fiam, aki nagyon válogatós, mert az mind arról szól, hogy engem utasít vissza, ha a főztömet nem eszi (és egy hete még vígan befalta). Ugyanez a ruha is. Ő akarna dönteni, de tél van, nem tud. Lázad, de végül beletörődik. Vérszívó dolgok ezek, naponta többször, na.
KedvelésKedvelés
Gyöngyi, lehet, hogy megválaszoltad életem egyik legnagyobb kérdését, hogy miért ilyen rendkívül válogatós a férjem? A gyerekkori étkezési szokások persze eszembe jutottak, mint ok (rendszerint ha nem ették meg a kaját, akkor az volt a büntetés, hogy hosszan kellett ücsörögniük a lépcső legfelső fokán), de ilyen összefüggésben, hogy “engem utasít vissza, ha a főztömet nem eszi”, még nem gondoltam erre a kérdésre. Kössz.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, felnőtteknél ez hogy működik, de azt tudom, hogy az én fiam, ha tartósan jól bánok vele (türelmes vagyok és elviselem a hülyeségeit), bármit teszek elé, közli: Anya, te vagy a legjobb szakács a világon.
KedvelésKedvelés
Arra nem gondoltatok, hogy egyszerűen utálnak öltözködni. Mert télen még felnőtt fejjel is utálok. Úgy néz ki az ember , mint egy medve. Póló, kardigán vagy pulcsi, vastag zokni, kabát, sál, sapka, kesztyű. Én rühelem.
KedvelésKedvelés
De. Persze. Csak van, aki elviseli, és van, aki utálja, hisztizik, lázad. Van, aki kifejezetten szereti ezt vagy azt a sapit, sálat, csizmát, velük kicsit egyszerűbb.
KedvelésKedvelés
Szerintem más is van még a háttérben, legalábbis a kisebbeknél, amikor szó nincs játszmázásról. Egyrészt jó ott nekik, ahol éppen vannak, másrészt azt kell megérteniük, hogy egy kis hullámvölgy/kényelmetlenség árán még magasabbra/még jobb helyzetbe kerülhetnek. Ahhoz, hogy a következő öt/tíz percnél messzebbre is lássunk, nagyon sok tapasztalat kell, és ezt a tapasztalatot csak úgy szerzik meg, ha az elején egy kicsit többre noszogatjuk őket, mint amennyit éppen látnak. A másik hétvégi lányunk például otthon egyéves kora óta a TV előtt ül egész nap, amikor elkezdett hozzánk járni (közel ötévesen), iszonyú nehéz volt kirobbantani a szobából. Most már kezdi látni, hogy van abban jó is, ha kimegyünk. Biztos van olyan is, aki alapból utál sétálni, de nekem egyikkel sem volt ilyen tapasztalatom. Annyi érdekes van az utcán, ami miatt érdemes kimenni!
KedvelésKedvelés
És neked ez a cél miatt öltözzünk fel működik már a másfél évessel is? Engem azzal tesz a sírba, hogy hiába akar menni a valahova, akkor is huszonhatszor félbeszakítja az öltözést, mert valami rettentő sürgős eszébe jut. Annyira, hogy kirándulósabb programot simán el tud ezzel kaszálni – persze az világos, hogy azt nem érti, hogy az idő véges, de azért nagyon hülyén érzem magam, mikor ülök az előszobában, és hajtogatom, hogy állatkert, oroszlán, tigris, egész addig, míg már nem érdemes elindulni oda.
KedvelésKedvelés
Hát ezek rajtunk is múlnak. Ha tényleg akarok állatkertbe menni, megfogom (kedvesen) és felöltöztetem a másfél évest. Lásd még: https://csakazolvassa.hu/2012/10/15/ne-dumald-szet/ 🙂
Ha amúgy fázok egy programponttól, simán sk. képes vagyok szabotálni így, hogy már nem érdemes elindulni. Tegnap a könyvtárat. Mehetek ma.
KedvelésKedvelés
2.5 evesem van, vele az mukodik hogy ket verziobol kivalaszthatja melyiket akarja felvenni. es megkerdezem tole hogy segitsek vagy egyedul veszi fel.
KedvelésKedvelés
tökéletes 🙂
KedvelésKedvelés
Közeli és érthető célokkal működik. A Te példádnál maradva volt már ő is állatkertben, de nem hiszem, hogy ha ezzel jönnék, akkor felfogná, hogy miről beszélek. Azt ellenben, hogy a szomszéd kutyáját megnézzük (ha van mivel, meg is etetjük), rögtön felfogja és jön lelkesen. Ha a Tied is másfél körüli, és nem minimum heti gyakorisággal jártok az állatkertbe (vagy akárhova máshova), akkor esetleg érdemes neki felfoghatóbb célt keresni (tudom, ne osszak tanácsot itt…) Nálunk augusztusban kezdődött az, hogy másik ruha kell kintre meg bentre, meg egyáltalán valami lábbeli kell kintre. Ez még nem volt túl problémás 🙂 Egy hónapja adok rá overallt, ez már kissé traumatikusabb volt, de az igazi probléma, mióta a dupla zoknira kell a csizmát ráhúzni, mert az elcsúszó zoknik könnyen megszorítják a lábujjait. Ha nagyon figyelek, akkor fel tudom jól adni, csak az elején valamelyikünk nem figyelt eléggé, és már van annyi rossz tapasztalata, hogy rögtön ellenkezzen. De szerencsére ez az egyetlen momentum, ami problémás, a többin könnyen átlendülünk.
KedvelésKedvelés
Közeli és érthető célokkal működik. A Te példádnál maradva volt már ő is állatkertben, de nem hiszem, hogy ha ezzel jönnék, akkor felfogná, hogy miről beszélek. Azt ellenben, hogy a szomszéd kutyáját megnézzük (ha van mivel, meg is etetjük), rögtön felfogja és jön lelkesen. Ha a Tied is másfél körüli, és nem minimum heti gyakorisággal jártok az állatkertbe (vagy akárhova máshova), akkor esetleg érdemes neki felfoghatóbb célt keresni (tudom, ne osszak tanácsot itt…) Nálunk augusztusban kezdődött az, hogy másik ruha kell kintre meg bentre, meg egyáltalán valami lábbeli kell kintre. Ez még nem volt túl problémás 🙂 Egy hónapja adok rá overallt, ez már kissé traumatikusabb volt, de az igazi probléma, mióta a dupla zoknira kell a csizmát ráhúzni, mert az elcsúszó zoknik könnyen megszorítják a lábujjait. Ha nagyon figyelek, akkor fel tudom jól adni, csak az elején valamelyikünk nem figyelt eléggé, és már van annyi rossz tapasztalata, hogy rögtön ellenkezzen. De szerencsére ez az egyetlen momentum, ami problémás, a többin könnyen átlendülünk.
KedvelésKedvelés
Bocs a dupláért, nem szándékos volt, Éva ha belefér, kérlek töröld.
KedvelésKedvelés
Egyébként szívből kívánok olyan pedagógusokat a lányomnak, mint akik engem is tanítottak. Tényleg.
KedvelésKedvelés
Marginálisnak tűnhet, de olvasva ezt, kicsit büszke lettem magunkra, szülőkre, amiért tegnap, patakzó könnyes, ajtócsapkodós hisztije után a 8 éves gyerekem végül megrendelhette magának a wasabi legcsípősebb, kétcsilipaprikás kajáját és örömmel meg is ette. azt már könnyek nélkül.
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
Orulok a felvetesnek, mar amennyire egy ilyen temanak orulni lehet. Annyira nagy a lemaradas, olyan sulyosan rossz a helyzet, hogy a konkretan eletmento beavatkozas, a fizikai eroszak felszamolasanak surgossege es a feladat merete mellett egyelore eltorpul a nem kevesbe fontos, az erzelmi, verbalis agresszio kerdese. Pedig, pedig. Hosszu tavon ugyanakkora lelki nyomort es pusztitast okoz ez is, mint a veres. Oriasi tudatossagot igenyel azt felmerni, mit jelent a felnott-gyerek kapcsolat egyenlotlensege, a gyerek eszkoztelensege, a karokozas, a szeretetlenseg. A gyarlosag, gyengeseg, gyavasag atombombai.
Jo kerdes, hogy akkor hogyan, es nem allitom, hogy en tudom, vagy kovetkezetesen alkalmazom “a” bevalt modszert. De keresem, amikor erombol es lelki keszenletembol futja. A masik fele a dilemmamnak pedig az, hogy erre a kerdesre szerintem egyetemes valasz vagy modszer nem adhato, hiszen – mindig ide lyukadok ki – ket ember egyszeri, egyeni dinamikaju, egyeni tortenetu kapcsolatarol van szo. Mint ahogy ezt az is tudja, aki latja, hogy a sajat gyerekei mennyire mas kommunikaciot igenyelnek. Ami az egyikkel mukodik, a masikkal hatastalan. Es ezzel megiscsak elerkeztem masik vesszoparipamhoz, ami a figyelem, es a harmadikhoz, ami a tisztelet a hatarok irant. Kovetkezetesseg? Kovetkezmenyek vallal(tat)asa? Talan. De ahhoz a tolunk jovo mintanak is olyannak kell lennie, kulonben hiteltelenek es hatastalanok maradunk. “Konyorges” nem, ott mar jatszma megy. Gyengedseg? Mi az? Hamisnak, magunkra eroltetve egyenesen oszintetlennek erzem. Miert nem inkabb normalitas, amiben neha a negativ emberi erzelmek is helyet kapnak, foleg, ha nem banto, pusztito erejuek, es utolag egyutt megbeszelik oket? Hogy a szulo-gyerek kapcsolat ne mesterseges labor, hanem valodi, mukodo emberi kapcsolat legyen? Csak kerdesek, erdekelnek a valaszaitok.
KedvelésKedvelés
Az én gyerekem lassan 14 éves, most jól vissza- és elgondolkodtam, hogy miképp is volt ez. Azt hiszem, azt döntöttem el nagyon hamar, hogy különbséget fogok tenni a kell és a nemkell helyzetek között, azaz mérlegelem, hogy mikor kell odatennem magam, és mikor tudok hátradőlni, laissez faire laissez passer, hadd történjék, ahogy akar. Hoztam magamnak egy képet is erről, hogy úgy képzelem el a szabályaimat, mint a világ legnagyobb focipályáján a kerítést. A gyerek szabadon rohangálhat a focipályán, ülök a lelátón és nézem, de amikor a kerítéshez ér, na ott már szabályok vannak, azokat nem lépjük át. Ez a gyakorlatba átültetve olyan, hogy van, hogy kérésem van a gyerek felé, és akkor befér mellé a motiváció, az indoklás, a vita (ha ő ellenáll), a kompromisszum, az egyezkedés. Ez akkor lehetséges, ha van rá tér és idő.
És van úgy, hogy parancs van, és kemény határtartás, és “az van amit én mondok”, pl. az ő saját biztonsága érdekében, vagy mert egyébként működtethetetlen az élet.
Ez többnyire jól is működött, azaz hagytam a gyereket rájönni a dolgokra, előtte mindig elmondtam, hogy te figyelj, ha ezt és ezt csinálod, ez és ez lehet a következménye (beleértve ebbe fájdalmat, pofáraesést is, fizikai és verbális értelemben is). Ha csinálta, és tényleg pofáraesett, felemeltem, megvigasztaltam, nem mondtam, hogy: na ugye, igazam volt. Minek, addigra már úgyis rájött, hogy igazam volt, ez épp elég megalázó és frusztráló tud lenni, nem töröltem bele még feleslegesen az orrát.
Ha hisztizett, nem voltam hálás közönség, azaz semmilyen közönség sem voltam, viszont hagytam egészségesen dühöngeni, és tartani a frontot, hogy utána mindig fogadóképes legyek, ha már közeledni akart.
Az iskolával kapcsolatban tudja, hogy az ő pártján állok, de sok beszélgetés során azt is tudatosítottam benne, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy az én háttértámogatásommal öncélúan hőböröghet és provokálhat, hanem azt, hogy mindig meg fogom hallgatni probléma esetén az ő oldalát is, és soha nem fogok csípőből a hatalom mellé állni, valamint igyekszem a tőlem telhető igazságos döntést és reakciót produkálni.
Ha látom, hogy nagyon fáradt, és lazítani akar, akkor igazolok neki egy napot a suliban. Bátorítom, hogy élvezze az életet, üljön be lazázni egy lattével valahová, tegnap este elvonult kaszinózni gyertyával a kádba, és tudja, hogy hosszú távon nincs jelentősége egy-egy rosszabb jegynek. Az önállóságot és a kreativitást mindig bátorítottam, menjen bele helyzetekbe, tapasztaljon, próbálja megoldani ami elékerül, engem nem érdekelt kicsikorában ha sárga+lila zokni párosítás volt a napi étlapon, és most sem csinálok ügyet belőle, ha reggelire eszik palacsintát és vacsorára a reggelirevalót.
Ha valamiért bűntudatom, lelkiismeretfurdalásom van, az semmiképpen nem a nevelés és a fegyelmezés témakörébe tartozik, nálunk más bajok voltak, a válás miatti lelki ráncokat volt nehezebb elsimítani benne is, énbennem is.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos nekem, amit írsz, tanítani kéne. Ez különösen:
“tudja, hogy az ő pártján állok, de sok beszélgetés során azt is tudatosítottam benne, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy az én háttértámogatásommal öncélúan hőböröghet és provokálhat, hanem azt, hogy mindig meg fogom hallgatni probléma esetén az ő oldalát is, és soha nem fogok csípőből a hatalom mellé állni, valamint igyekszem a tőlem telhető igazságos döntést és reakciót produkálni.”
KedvelésKedvelés
Én azt még el szeretném mondani, (próbáltam korábbi kommentben is, csak eltűnt), hogy vettem párszor nagy levegőt, és sztrájkoltam. Pl. mosogatás. Megtanult a gyerek mosogatni, kértem utána, hogy innentől a saját dolgait (nem a csurig olajos nagyfazekat, hanem a reggeli poharát, tányért, evőeszközt) lesz szíves elmosni, mikor beesek hullafáradtan este a melóból, a lehetőségekhez képest rendezett konyha fogadjon, biztos akad napközben 2 perce, hogy ezt kivitelezze, még csak azt sem várom el, hogy azonnal reggeli után intézze (bár azt is elmondtam, hogy nehezebb a beleszáradt kakaót meg a morzsákat kisikálni délután, de űtuggya, ahogy Matula bácsi mondta). Amikor párszor megtörtént, hogy arra jöttem haza: áll a csetres a mosogatóban, szóltam, hogy még egy húzása van, aztán én rápakolok mindent tálcára, és beteszem az asztalára. Nem vett komolyan. Én pedig tálcástul be mindent, hordhatta ki elmosogatni.
Ez nem azt jelenti, hogy azóta nem fordul elő, hogy én mosok el mindent ebéd után, vagy akár az, hogy ő. De az alapot (!) rögzítettem: mindenki maga után.
Szemét anya-e vagyok? Nem. Akarok-e mintát mutatni, hogy komolyan gondolom, amit mondok, és következményei lesznek, ha valaki nem veszi figyelembe a kérésemet? Igen. Ha majd úgy tartja kedve, hogy lesz társa, gyereke, remélhetőleg őt se fogják hülyére venni, és tud majd asszertívan fellépni.
KedvelésKedvelés
Naja, erről tudnál kicsit írni még? tudod segíteni egy válás esetén, ahol a te lelki ráncaid is eléggé látszanak és azokat se igazán tudod elsimítani, de tudod és érzed, hogy neki is szüksége lenne a segítségedre. És a tiédre, főleg a tiédre.
KedvelésKedvelés
Hogy tudod? Csak a hogy és a kérdőjel maradt ki
KedvelésKedvelés
Szívesen, vagyis megpróbálok, és azért csak próbálok, mert én nem vagyok úgy a szavak embere mint itt a legtöbb kommentelő, meg azért is, mert nehezen tudom kiiktatni magamból a pszichodrámát, de ez talán nem is baj 🙂 szóval egy kicsit keverni fogom a magánemberi és a dramatista vonalat.
Az elejét ott tudom elkapni, hogy racionálisan teljesen biztos voltam benne, hogy jó döntés volt, hogy válni akarok, el kell válnunk, de csak fejben volt ez meg, érzelmileg tonnányi bűntudat volt mellette, hogy megtehetem-e a gyerekkel, hogy szétszakítom a feje fölül a szüleit. Olyan szarul voltam, hogy csak előrefelé tudtam menekülni, segítséget kértem szakembertől (szerencsém volt, mert rögtön az elején egy nagyon jó pszichodráma vezetőhöz kerültem), és akkor kezdtek el lassan kiderülni, hogy a bűntudatom mögött mi van. Voilá, pont azok a minták és bevésődések és hiedelmek, amelyekkel ez a blog foglalkozik. Hogy ha Isten színe előtt igen-t mondok, van-e jogom másképp dönteni ahogy halad az élet és a kapcsolat előre. Van-e jogom, egyáltalán: mihez van jogom anyaként és nőként? Milyen női mintákat láttam magam előtt, generációkon át, mit hiszek arról, hogy mennyi örömöt és boldogságot haraphatok ki magamnak az életből? Nem számít, hogy milyen válaszokat adtam erre, maga a folyamat a fontos, vagyis az, hogy ezeket fel kellett göngyölnöm magamban, ez idő volt, de két fő hozadéka lett: már amikor elkezdtem az önismeretet, azzal szembesültem, hogy ha bennem, az “okos nagy felnőttben” ennyi sok nehéz érzés és fájdalom van (pedig ugye nekem értenem kell, hogy mi történik), akkor a kicsi emberemtől hogy várhatom el, hogy viselkedjen. Hogy ne legyenek dühkitörései, véget nem érő zokogásai, a belső feszültség ezerféle kitörése (rúgdosás, harapás, és mivel én voltam jelen, hát persze, hogy felém irányultak). Akkor hagytam abba, hogy elvárjam tőle, hogy majd korrektül, megértően (!) viselkedik. Beleálltam a helyzetekbe, és igyekeztem stabil lenni, fogadóképes, amikor megnyugodott, nem törni le benne vagy megakasztani ami rossz volt (a drámán úgy mondjuk: hagyni, hogy kifájja magát). A másik hozadék, és ez volt a mérföldkő, hogy a tudatos szint mellett érzelmileg is biztos lettem abban, hogy jól döntöttem, és ez után már másképp tudtam vinni a gyerek fájdalmát. Elfogadtam, hogy ez neki fáj, és nekem is fájt az ő fájdalma, de már nem volt terhelve az egész szituáció az én bűntudatommal, és bírtam nézni meg hallgatni hogy ő sír és panaszkodik, és nem kezdtem el hárítani meg magyarázni meg csitítani (mert ezeket mindig azért csináltam, mert én nem bírtam szembesülni az ő fájdalmával).
Ez volt a személyes rész, és akkor most dramatistaként: sokan jönnek hozzánk párkapcsolati válsággal, és van néha egy olyan elvárás, hogy akkor majd a pszichodrámán rendeződik a kapcsolat. Hát nem. Én soha nem tudom, hogy mi lesz a vége, volt olyan csoporttagunk aki a válás mellett döntött, volt olyan, aki nekifutott újra, és a kapcsolat rendezése mellett döntött. Én mindig afelé megyek, hogy a protagonistám (tehát aki játszik) szerezzen annyi énerőt, hogy így vagy úgy, de 1) dönteni tudjon és 2) biztos legyen a döntésében. Ha ez utóbbi is megvan, akkor minden esélye megvan rá, hogy a körülötte élők felé is másképp tudja képviselni és megélni a helyzetet, különös tekintettel a gyerekre.
Most ennyit tudtam hirtelenjében összegondolni 🙂
KedvelésKedvelés
annyira jó ezt is olvasni.
ezek meg ilyen lélekmézek:
“Akkor hagytam abba, hogy elvárjam tőle, hogy majd korrektül, megértően (!) viselkedik. Beleálltam a helyzetekbe, és igyekeztem stabil lenni, fogadóképes, amikor megnyugodott, nem törni le benne vagy megakasztani ami rossz volt (a drámán úgy mondjuk: hagyni, hogy kifájja magát). ”
annyira fontosnak tartom ezt. én úgy gondolom, hogy az, hogy a gyerekeim annyira partnerek és kiegyensúlyozottak amennyire, abban dobogós helyen van az, hogy én is mindig erre törekszem, meg hogy amikor nagyon kellek nekik lelkileg ilyenkor, akkor ott tudjak állni készen számukra, tudjam tartani őket.
szintén dobogós helyen áll mondjuk az is, hogy én is jól legyek a bőrömben, legyen saját időm, életem, terem és szabadságom, és a millió dolláros kérdés, vagy a feketeöves szint (valaki írta ezt a minap és nagyon tetszik), hogy hogy lehet mindezt összehozni 24 órás napi keretek között.
KedvelésKedvelés
Sírhatnékom van, ha ezt olvasom, olyan jó lett volna, ha ez az én anyámnak is eszébe jutott volna a váláskor. Hogy ha csak néha-néha így áll hozzá, és nem a fájdalmát rejtegetve, vaskézzel, ha csak néha beszélgetünk ezekről a dolgokról, mennyire más lett volna az egész. Közben meg azt is látom, hogy ez miért nem volt lehetséges a részéről – hiányzott az idő, az energia, de főleg az érzelmi intelligencia… Félelmetes, hogy érzelmileg mennyire szegény volt az egész közeg, amiből jött.
KedvelésKedvelés
Köszönöm Naja. Különösen ezt a részt:
(pedig ugye nekem értenem kell, hogy mi történik), akkor a kicsi emberemtől hogy várhatom el, hogy viselkedjen. Hogy ne legyenek dühkitörései, véget nem érő zokogásai, a belső feszültség ezerféle kitörése (rúgdosás, harapás, és mivel én voltam jelen, hát persze, hogy felém irányultak). Akkor hagytam abba, hogy elvárjam tőle, hogy majd korrektül, megértően (!) viselkedik.
Egyszer valaki azt írta ebben a témában, hogy nekik ez olyan, mint egy szerelmi bánat. Az is nagyot ütött nekem akkor.
Elsősorban azt kell levetkőznöm, hogy az ő kárukra, a saját boldogságomat nézve robbantottam fel egy funkcionálisan működő életet, ami nekik jó és az egyetlen ismert volt. Talán könnyebb lenne, ha valaki miatt történt volna, de így csak én vagyok itt, az én önző igényeim. Meg a fájdalom, amikor látom, hogy ez nekik mennyire értelmetlnül szar.
Igyekszem.
KedvelésKedvelés
biztos hogy nekik jo volt, ami neked ennyire szar? rajuk nem hatott amitol neked annyira szar volt?
KedvelésKedvelés
Igen, nekik jó volt. Csak nekem volt élhetetlen a társas magány, a róluk szóló rész teljesen rendben volt.
KedvelésKedvelés
Hogy lehet nekik jo valami, ami neked nem az? Ezt en sem ertem… Hiszen te szenvedtel, es ezt nekik is erezniuk kellett (meg akkor is, ha nem mutattad).
KedvelésKedvelés
Értelmetlenül szar, hogy most boldog vagy? Most boldog vagy? És úgy érted, nem pasi miatt léptél?
KedvelésKedvelés
Én is drámáztam másfél évig egy csoportban. 🙂 Nagyon sokat köszönhetek annak amit ott kaptam, láttam, hallottam. Olyan történetekre tudtam kívülről felnőttként ránézni, ill a helyzetekbe belépvén megélni, újraélni amiket gyerekkorom óta cipeltem magammal (mint pl. szüleim válása, édesapám korai halála), új szempontokat kaptam a feldolgozásukhoz és rengeteg elfogadást ami nagyon felszabadító.
KedvelésKedvelés
en is igy szeretnem. de jo lenne ha sikerulne. pont igy.
KedvelésKedvelés
minden szavaddal és hangsúlyoddal tökéletesen egyetértek és tök jó volt olvasni amiket írtál, nagyon megerősítő. én is pont így próbálom, csak nem tudtam volna ilyen szépen leírni.
KedvelésKedvelés
Azt hittem először, hogy semmit se fogok tudni a témához hozzászólni, mert még nincs gyerekem, aztán rájöttem, hogy de én voltam gyerek és engem neveltek 🙂 A kamaszkorom pedig még egész közeli. Anya és Apa nagyon hasonlóan neveltek engem, mint Te a Te gyermekedet. Pl. szóltak, hogy talán az a szoknya rövid lesz, vegyek fel másikat. De én mégis abban a szoknyában mentem el iskolába – ők hagyták. Persze egész nap rosszul éreztem magam, és végül a derekamra kötöttem a kabátot. Utána én álltam oda Anya elé, hogy igazad volt és többet nem veszem fel. (ő nem dörgölte az orrom alá) De pl. a “kinn a derék” problémára szigorú volt a reakció: amíg a hónapok nevében van r betű, addig nem lehet kint a derekam és pont. Az egészségem miatt. Azóta elképzelni sem tudom, hogy nem fáztam én akkor kilógó derékkal 🙂 Most már eszembe sem jutna úgy öltözködni.
És igen, a sulis dolgokkal is hasonlóan voltak. Csúnyát írtam az angoltanárnőmről a blogomon (akkor még hotdogon), szólt anya, hogy így talán nem kéne… vegyem le. Viszont bement az igazgatóhoz is, ha kellett.
KedvelésKedvelés
Én is voltam bent az igazgatónál 🙂 nagy botrány volt, egyszer le is írtam, de nem emlékszem, melyik post-nál… (ha tényleg van olyan lehetőség, hogy az összes kommentemet le lehet gyűjteni és elkérni, talán majd élek vele).
De most nem erről akartam írni, hanem ahhoz kapcsolódni, amit a ruhákról írtál. Én is hasonló rendszert vezettem be, azaz első az egészség, de ha ez a kritérium ki van pipálva, akkor nekem tök mindegy, hogyan öltözik a gyerek, legyen kreatív, bátor, egyéni – ha az akar lenni. Ha meg bele akar olvadni a tömegbe, akkor legyen az, övé volt a döntés.
Viszont nagyon sokszor trükköztem mindkettőnk érdekében, pl: mikor szeretnél fürdeni, most vagy 10 perc múlva? (kérdezve ezt negyedórával fürdésidő előtt). Ő úgy érezte: dönthet, én meg örültem, hogy elindult fürdeni, amikor ő akart 🙂
Ha túl sok játéka volt, vagy csak rendetlenség volt: szeretnék mutatni neked egy új játékot, de ide már nem fér be / több hely kell, hogy azt játsszuk…. (akkor 10-ből 9x nekiállt pakolni)
Mindezek mellett, számomra ez az egész nevelés+fegyelmezés téma mindig az adott helyzethez való alkalmazkodásról szólt. Sokat gondolkodtam ma ezen, és azt látom, hogy kénytelen voltam egyre bővíteni a repertoáromat, néha szigorúnak és következetesnek lenni, néha megértőnek és megengedőnek, máskor játékosnak, spontánnak, stb. Azt hiszem – de ez most csak feltételezés részemről – hogy akkor tud félremenni nagyon, ha egy szülő elkötelezi magát egyfajta stílus mellett, és nem akar, nem mer, vagy nincs hozzá elég kompetenciája, hogy rugalmasan alkalmazkodjon és fejlődjön pont az ő gyerekének a személyiségével együtt.
Még tovább fogom ezt pörgetni magamban, megmozdított nagyon a téma.
KedvelésKedvelés
Nem rossz taktikák, megjegyzem! 😀 És mélységesen egyetértek az utolsó bekezdéseddel. Én tanárnál láttam erre példát, hogy nem tudott hozzánk alkalmazkodni (mi meg egyáltalán nem akartunk hozzá). 5.-ben imádtuk, 6.-ban már nem lelkesedtünk érte, és 7., 8.-ra kifejezetten nem szerettük már.
KedvelésKedvelés
Azt azért még elmondom, hogy én simán megcsináltam a tálcás hadműveletet, pár alkalomnyi falraborsóval lereagált kérés után, hogy lesz szíves a saját dolgait elmosogatni, tálcára pakoltam mindent, és betettem a szobájába (persze előtte szóltam, pontosan 2x, hogy ez lesz). Ugyanígy jártam el a ruháival, amiket nem fordított ki mosáshoz. Mármint hogy sztrájkoltam. Nem vittem vissza a szobájába, de maradtak a szennyeskosárban, aztán volt csodálkozás, amikor kereste a kedvenc ruháit. Szemét anya-e vagyok?
KedvelésKedvelés
akkor ez most megjelent többször, azt hittem, végleg elveszett a cyberspace-ben, de nem… sorry az ismétlésért
KedvelésKedvelés
Nem: kovetkezetes. Szerintem ez az egyetlen ut, csak valamiert manapsag ez szenyasagkent van elkonyvelve. Egy ismeros anyuka panaszkodott (dicsekedett?) a fb-n, hogy mar nem is kicsi gyereke ujfent telekente a furdoszobat babakremmel meg Nutellaval. Irtam neki, takarittasd fel vele, tobbet nem jut majd ilyen az eszebe. Azt hitte, viccelek.
Nagyon tetszik, amit irtal. Az egyik gyerekemnel mukodik is nagyon konnyeden, feszko es konfliktus nelkul, pusztan parbeszedekkel, de a masiknal a vilagert sem akar bevalni. Na, ilyenkor mi van 🙂
KedvelésKedvelés
Na nekem ez uj, hogy a ruhakat ki kell forditani a mosashoz 😮
KedvelésKedvelés
Én csak a matricásakat szoktam kifordítani (azok berepedhetnek anélkül) mást nem.
KedvelésKedvelés
Farmer esetében is szoktam, később kopik el és színezi magát.
KedvelésKedvelés
en is ezt csinaltam a 13 eves nevelt lanyommal.
KedvelésKedvelés
szerintem nem. bárki fog vele együtt élni, örülni fog neked ezért
KedvelésKedvelés
Leszel az anyám? És a fiamé?
Nem? Kár. Jó lett volna.
KedvelésKedvelés
pont tegnap mondtam azt a 4 evesemnek hogy ha ugy hordja a sapkat ahogy, akkor ki fogjak nevetni/csufolni erte. hat nem gyoztem szegyellni magam hogy egy ilyen elhagyta a szamat. az elozmeny az hogy csufoltak ot a fius cipojeert es en meg ervkent hasznalom hogy ne hordja a sapkat ugy mert ki fogjak csufolni???
KedvelésKedvelés
nekem allando onmonitorozas az elet. es amikor csak lehet probalom nem megtenni a gyerekkel amit nem szeretnem hogy velem megtegyenek.
KedvelésKedvelés
en azzal probalok kezdeni valamit hogy hogyan toltsem el a gyerekekkel azt az idot amikor itthon vannak. ez hetkoznap a 4 evesemmel most delutan 4-7ig van. az iskola keri hogy gyakoroljak vele betuket, en meg nem akarok. kiraktam az etkezo falara egy nagy posztert hogy az orat megtanuljuk, de ma reggel elkezdtem megtanitani es akkor meg nem volt idom beszelgetni vele. nalunk a reggeli a kozos csaladi etkezes, nem a vacsora. nem tudom mi jobb, ha hagyom ot jatszani a szobajaban es azt csinalhat amit akar, vagy ha odaulok melle es egyutt jatszunk. Sokszor lelkiismeret furdalasom van hogyha nem vele foglalkozom 4-7ig. 7kor megy aludni. es utalom hogy nem tudom mit csinal a suliban egesz nap. alig mesel rola valamit. utalom hogy nem tudom mit eszik. kivel jatszik. mi erdekli. mi bantja, hogy oldja meg a konfliktusait. es a hideg raz ha belegondolok hogy a kisebbik lanyom 4 ev 2 honaposan fogja kezdeni a sulit es szinte midnenki mindig idosebb lesz nala, mert o sajnos nyaron szuletett. es utalom hogy amint elkezdenek vinnyogni, azonnal ideges leszek es rajuk kiabalok hogy nem birom a vinnyogast. es olyan magasan van a mercem hogy eselyem sincs atugrani. es szeretnek is veluk jatszani, meg nem is, mert nem erdekelnek a 4 eveseknek valo jatekok. es szeretnek vele beszelgetni, de sokszot nem ertem amit mond es hiaba probalok visszakerdezni, belezavarodik es megint csak nem ertem. es amikor neha megis kibeszelheti magat, altalaban hosszabb auto utakon amikor a kcisi alszik, akkor me rajovok hogy milyen mesevilagban el es mennyire szep az o vilaga.
KedvelésKedvelés
Nagyon megfogott ez a komment. Két dolog miatt is. Az egyik, hogy bizony, mi van akkor, ha unom a kicsiknek való játékot, meg, hogy százegyedszerre kell elismételni ugyanazt?? (Az öcsémmel kellett játszanom minden áldott nyáron, hat év van közöttünk, és sokszor a sírásig untam, görcsbe szorult a kezem, hogy ELÉG!!, de nem hagyhattam ott, mert akkor lecsesztek, hogy nem foglalkozom vele). Ez az egyik fő oka, hogy ódzkodom a gyerekvállalástól. A másik, hogy tanítsam vagy ne. Én fejlövést kapok ezektől a “fejlesztő” játétkoktól, amikkel “játszva tanul a gyerek”, hogyaszondja: “a kicsik (féléves gyerek a reklámban, kb) játékosan tanulják meg a testrészeket”. Mert ha nem vesszük meg tizenötezerért a fiserprájsz kutyát, akkor a gyerek nem fogja ismerni a testrészeket?? A sógornőm a nyolchónapost azzal kínozta, hogy a kezébe adogatta a kis műanyag formákat (tudjátok, amikor kocka meg kör meg háromszög alapú testeket kell azonos formájú üregekbe pakolni), rászorította a saját kezét, és erőből a lukba nyomta vele együtt a kis formát. Merhogy ez fejleszti. A gyerek persze, ahogy szabadult, söpört el onnan. Én nem adok kéretlen tanácsokat, ott sem tettem, de ezt a képet eltároltam az agyamban.
KedvelésKedvelés
ELÉG!!, de nem hagyhattam ott, mert akkor lecsesztek, hogy nem foglalkozom vele).
Nálunk az alapszabály volt, hogy a nagyobb gyereknek (nekem) soha ne legyen kötelessége a kicsire vigyázni! Ha játszik vele, akkor az nagyon jó. Ha segít neki a felnőtt helyett, akkor meg kell köszönni. De soha nem kötelessége. Nem az ő felelőssége a fiatalabb gyerek, hanem a szülőé. Ha ezt a szülői felelősséget részben a nagyobbik testvérre lőcsöljük, akkor az teherré válik számára és megronthatja a testvéri kapcsolatot.
A másik szabály nálunk az volt, hogy a kicsi sem bánthatja a nagyot!
KedvelésKedvelés
Tök jó ezeket így hallani. Bölcsek voltak a szüleid 😉
KedvelésKedvelés
Bizony 🙂
De jó, hogy itt vagy!
KedvelésKedvelés
Az én szüleim sajnos nem voltak ilyen bölcsek. Sokat vigyáztam a húgomra, apám sokszor ordibált, hogy te vagy a nagyobb, legyen már több eszed, tanulnom kellett vele, pedig tök hülye volt. A húgom így is kényesebb volt, hisztisebb, felnőttként meg életképtelen. Én meg lehet ezért nem akartam gyereket és ezért lett feszült a húgommal a kapcsolatunk. Most már nem keresem a kegyeit.
KedvelésKedvelés
Jaj, de jó, hogy ezt írtad. Azt hiszem, bennünket nem fenyeget az a veszély, hogy lesz másik gyerekünk, de ha mégis lenne, ez a két alapszabály, amelyre építkezni fogok.
Az én és a tesóm közit kapcsolatot igencsak megrontotta az, hogy nekem kellett vigyázni rá, elé meg én voltam példaként állítva… és már nem bízok abban, hogy ez a kapcsolat megmenthető. Mindketten felnőttünk, és kikoptunk egymás életéből, de – ami rosszabb – úgy érzem, hogy egymás gondolataiból is.
KedvelésKedvelés
3 lány, a kisebbek ikrek, a nagyobb 5 évvel idősebb, 3 egyforma mintájú bögre mindnek. Egyik iker eltörte a sajátját véletlenül. Apu a nagynak: add neki a tiédet, legyél okos, te vagy a nagyobb.
No komment.
KedvelésKedvelés
“De most titeket kérdezlek: hogyan lehet megszakadás nélkül elérni, hogy valami (rend, lefekvés, néha csönd; tanulás, kevés rombolás) azért legyen, de ne nyomják agyon a gyerekeinket a szavaink?” en ezt ugy probalom, hogy motivalom, dicserem, pozitivan megerositem oket. Megjegyzem hogy jo lenne ha rend lenne. vagy jatekot csinalok belole, ki tud tobb legot bedobalni a dobozba. Ha pl rendet rak akkor megdicserem milyen szep rend lett es milyen jo erzes igy latni a szobajat. meg hogy o micsoda nagylany hogy egyedul megcsinalta. es akkor maskor is eszebe jut majd es lesz hozza kedve. persze sokszor mondok olyat is hogy ha nincs rend, nem lesz esti mese es akkor is rendet rak, de igyekszem inkabb pozitivan.
“És, micsoda ábránd, vajon lehet-e mindezt lazán, örömmel művelni, vagy állandó önmonitorozás, feszes készenlét lesz az élet?” nekem akkor megy orommel amikor van ra eneriam, turelmem es jo kedvem van. mert akkor humorral, jatekkal oldom meg. akkor nevetunk ha veletlenul lekvaros lesz a poloja es nem bosszakodva torlom le. akkor adok nekik is rongyot hogy egyutt toroljuk fel a kiomlott pohar vizet es versenyzunk ki az ugyesebb, az ujjunkkal mintakat rajzolunk a vizbe.
Szerintem ezen mulik, hogy mennyi turelmem, energiam, kedvem van a midennapi feladatokhoz. ha van, akkor vidam es jatekos az elet. ha nincs, akkor ok nyafognak en meg kiabalok.
KedvelésKedvelés
Szerintem meg is írtad a lényeget a végén. Hogy nem lehet az ember folyamatosan figyelmes és türelmes és játékos és ötletes, meg ki tudja még mi minden. Az egész társadalmi berendezkedés nyomorgató hatású, ami miatt mindannyian megnyorítva érezzük magunkat, jó esetben csak időnként. Nem tudjuk örökké elrejteni a gyerekek elől a saját frusztrációnkat, feszültségünket. És szerintem nem is baj. Nem baj, ha látják, hogy nem vagyunk tökéletesek, és nekünk is nehéz a folyamatos elvárásoknak megfelelni. Szerintem ha értő figyelmet és szeretetet is kapnak, akkor nem feltétlen sérülnek bele abba, amikor a türelmetlenebb, vagy fáradtabb énünket látják, vagy ha elővesszük az erőfölényünket (akár verbális, akár fizikális). Vagy legalábbis ebben reménykedem.
KedvelésKedvelés
Bocs, kicsit benéztem a mondanivalóját a hozzászólásodnak. Még reggel olvastam a bejegyzést, és csak most a kommenteket, itt pedig az Évától idézett részt neked tulajdonítottam. Így nem igazán kapcsolódik a válaszom a te írásodhoz…no mindegy.
KedvelésKedvelés
“De most titeket kérdezlek: hogyan lehet megszakadás nélkül elérni, hogy valami (rend, lefekvés, néha csönd; tanulás, kevés rombolás) azért legyen, de ne nyomják agyon a gyerekeinket a szavaink?” Éva, egyedül nehéz ezt megvalósítani. Majdnem lehetetlen. Ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, akkor kell legyen súlya a szavaidnak. Te tudod a legjobban, hogy mit jelentenek neked a gyerekek, biztos, hogy magadhoz képest a legtöbbet hozod ki magadból a gyereknevelés terén, de egyedül még egy gyerekkel is nehéz, hát még hárommal… Én nem mernék válaszolni erre a kérdésre. És hiába gyártunk itt ideológiákat, ha egyszer nincs energiánk megvalósítani. Én azt gondolom, hogy a gyerekeket kell terelgetni, de főleg úgy, hogy a tisztelet és a bizalom legyen a mozgató rugója a kapcsolatnak, ne a félelem. Én most erre törekszem.
KedvelésKedvelés
„Ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, akkor kell legyen súlya a szavaidnak.” nem arra a kérdésre válasz, hogy „…de ne nyomják agyon a gyerekeinket a szavaink?”
Attól, hogy van súlya a szavadnak, még nem feltétlenül nyomsz vele agyon másokat. A felvetés szerintem inkább arra vonatkozik, hogy mi lehet a határ vagy helyzetkülönbség a kettő (súly és nyomás) között.
KedvelésKedvelés
ezt meg ugyis a gyerek egyeni erzekenysege hatarozza meg
KedvelésKedvelés
volt egy okoskönyv, abban olvastam a varázsszót: higgadt határozottsággal. Megnézném, hogy marad higgadt, egyáltalán egybe délutánra mondjuk egy olyan ember, mint én, aki egész délelőtt mindenféle kamaszokkal foglalkozik nagy tömegben.
KedvelésKedvelés
“Vagy most én is a nyugati civilizáció fekete pedagógiájával átitatva kérdezem mindezt, mint aki fél, hogy ha nem mondom meg örökké, mi a helyes és mit tegyen, akkor a gyerek biztosan azonnal valami szörnyűt, de legalábbis kaotikusat csinálna?”
Nem mintha értenék hozzá (nem jobban, mint amit úgy általánosságban felszed az ember), de az, hogy a gyereknevelés nem arra való, hogy a kőkemény keretek közé beszuszakoljuk a következő alattvalót, hanem hogy segítsük kivirágozni, szerintem pontosan a nyugati civilizáció vívmánya. Az, hogy folyamatosan megkérdőjelezzük, hogy ahogy minket felneveltek, az jó volt-e, és nem a “meg kell tanulnia, hogy ez a világ rendje, minél előbb, annál jobb” mentén gondolkozunk, szerintem kifejezetten XX. század végi nyugati eszme.
KedvelésKedvelés
a civilizációkon kívül nincsenek „alattvalók”. szabad népek vannak szabad emberekkel.
biológiai képtelenség, hogy olyasmire vágyjunk elemi szükségletként (szabadság, önazonosság), ami nem volt az evolúciós értelemben vett közelmúltban a természetes körülményeink része.
(amúgy a gyerekekről és a nem-civilizációról jó ez a cikk: http://aeon.co/magazine/being-human/children-today-are-suffering-a-severe-deficit-of-play/)
KedvelésKedvelés
No igen. Az ún. alter intézmények meg mint valami extrát hirdetik, hogy itt aztán free play is van. Már nekem sem volt alap. Kész agybaj.
Igen jó írás.
KedvelésKedvelés
Na de mi volt előtte…! Olvass Alice Millert.
KedvelésKedvelés
Az, amit ma nyugati, civilizált világnak nevezünk, az egybeesik a kozépkori keresztény világgal. Elnézést a keresztényektől, nem az eszme ellen beszélek most, csupán a vallás ellen, kérlek ne vegye seki világnézete elleni támadásnak, amit most írok!
Szóval a keresztény vallás elég komolyan megnyomorította az emberi lelkeket, és az egész társadalom nagyon torz irányba feljődött, amiből most lábal kifele, jobb híján a tudomány segítségével. Újra felfedezünk olyan egyszerű dolgokat, hogy a gyerekeket szeretni kell, meg ilyen képtelenségek. Szóval haladunk, van előrelépés, de nem abszolútértelemben, csak a saját kultúránkhoz képest.
KedvelésKedvelés
A cikk tényleg tök jó 🙂
Egyébként amin én elsősorban fennakadtam, az nem annyira a “civilizáció” volt, mint a “nyugati” – nem merészkednék olyasmire, hogy listát írjak a többiekről, de Ázsia hírekben szereplő részein mondjuk tutira az egyformára faragás és a tekintélytisztelet a szinte megkérdőjelezetlen alapvetése a gyereknevelésnek.
Amúgy különösen azt a részt szerettem a cikkben, hogy meggyőző adat volt benne arról, hogy a nemcivilizált népek mennyire hosszúra engedik a gyerekkort. Másrészt az is benne van, hogy ezt nem annyira régen fedeztük fel újra – persze rettenetes, ha egy gyerek napi tíz órát tanul és csak kettőt játszik, de talán mégis jobb, mint ha azt a tizet a bányában tölti.
KedvelésKedvelés
A klasszikus gyerekmunka amúgy ha jól tudom, inkább a sötét újkor (bocs, Felvilágosodott Polgári Ipariforradalmasatöbbi Társadalom) vívmánya volt. Mármint a gyerekek mindig is „dolgoztak” abban az értelemben, hogy részt vettek az élelemszerzésben meg -készítésben, a kisebb gyerekekről való gondoskodásban (ez a fajta felelősségvállalással járó tevékenység viszont szerintem hiányzik a mostani gyerekeknek – hogyan tanulnák meg különben az élet kereteit, a döntéshozást és a szervezést, ha nem vehetnek részt ezekben?), de még VGY népeknél összehasonlíthatatlanul nehezebb paraszti életformákban sem várt el tőlük senki napi sok óra koncentrált, megélhetést biztosító munkát.
Minden civilizáció a feltétlen tekintély- és rangtiszteletre épül. Megnézed, Egyiptomban a tanítók ugyanúgy kockára verték a diákokat, mint egy mai magyar iskolában (utóbbiban persze szavakkal).
KedvelésKedvelés
Otthon mi gyerekek is mindig keményen be voltunk fogva minden munkába és egy csomó mindent megtanultunk (építkezés, kert, javítások…), de ezzel az a tudat párosult, hogy mi ügyesek vagyunk, mi mindent meg tudunk csinálni. Ez nagyon jó érzés ám! Büszkeség és önbizalom.
KedvelésKedvelés
Sokat gondolkodom ezen én is, főként, amikor visszatekintek a gyerekkoromra. Az anyám nagyon szigorú volt, neki nem voltak ilyen problémái, mint neked és itt sok szülőnek, nem aggódott azért hogy a szavaival megbánt, megsért minket. A gyereket úgyis állandóan taposni meg basztatni kell, attól lesz belőle ember. Ő egyértelműnek vette, hogy az a jó, amit ő mond, és amit ő megmond, annak úgy kell lennie – a gyerek azt teszi, amit a felnőtt akar és pont. Hogy lelke is van vagy ilyesmi? Az eszébe se jutott. Ha kellett ordított, ha kellett ütött, ha kellett érzelmileg zsarolt – ebben volt a legprofibb. Nem volt “ebbe tönkremegyek” meg “szomorú vagyok” hanem “megdöglök” és “felakasztom magamat” és sokszor azt is megtette, hogy nagy dérrel-dúrral felment a padlásra, hogy most felköti magát, mi meg lent reszkettünk, hogy mi lesz, ha tényleg megteszi.
Be is tört minket igen hamar, így a kamaszkori lázadás ki is maradt az életünkből – olyan jó kislányok voltunk, hogy mutogatni lehetett volna minket. Az önállóság érdekes kérdés volt: anyám bele se gondolt, mitől lesz önálló lény egy gyerek – mert attól biztosan nem, ha mindent megmondanak neki és semmiben sem dönthet ő maga – viszont miután kicsit nagyobbak lettünk, olyan 12-13 évesek, elvárta, hogy önállóak legyünk. Ha úgy látta, hogy önállótlanok vagyunk, akkor jött a lebaszás, ezért aztán össze kellett kapni magunkat. Biztosan volt a nevelésének jó oldala is – amellett, hogy tényleg nem volt velünk semmi gondja, amit a kurvasok munka meg baj mellett már biztosan nem tudott volna kezelni.
Én azóta is azon gondolkodom, hogy vajon az ő nevelése mennyire volt elhibázott, mennyiben volt működőképes, és hogyan lettünk mindennek ellenére a húgommal mindketten mégis nagy vonalakban normális, többdiplomás, viszonylag sikeres, értelmesen gondolkodó, boldog, kiteljesedett párkapcsolatban élő emberek. Miért úsztam meg én egy nem túl súlyos depresszióval, és a tesómnak miért nem lett semmi baja? Talán azért, mert a gondolatainkat, olvasmányainkat soha nem kontrollálta, csak a fizikai dolgokat? Vagy mert mi annyira okosak és tudatosak voltunk, hogy tudtuk ellensúlyozni a negatív hatásokat? Vagy mert tudtuk, láttuk és értettük, hogy azért ilyen, mert ő is nyomorult és hajszolt, és hogy mennyit dolgozik, hogy taníttatni tudjon minket? Mert mindennek ellenére belénk nevelt egy egészséges, józan, paraszti mentalitást és értékrendet, amire mindig lehetett támaszkodni? Bevallom én sem értem….
Az iskola… Engem az iskolában soha de soha nem alázott meg egy tanár sem – a saját társaim sokkal inkább. Most, hogy heti 3 órában ötödikben is tanítok, nagyon nehéz nekem. A csoportomból jó néhány gyerek viselkedészavaros, mindennapos a verekedés, egymással úgy beszélnek, mint a kutyával, a legdurvább sértéseket vágják a másik fejéhez. A szüleiket nem nagyon érdekli, hogy mi van velük, a szülői értekezletre a 14 főből két fő szülője jött el. Jó pár gyerek gondozatlan, koszos, büdös ruhában jön, a felszerelése elhanyagolt. Van olyan, aki harmadszorra járja az ötödiket, van aki másodszor bukott – ők folyamatosan beszólnak a többieknek, cseszegetik őket. Én soha nem akartam olyan lenni mint anyám, és eldöntöttem, hogy nem fogok soha kiabálni, vagy megalázni senkit, mert nekem az nem megy. Itt azonban amellett, hogy az ember próbál minél változatosabb, érdekesebb órát tartani, csak vaskézzel lehet megakadályozni, hogy egymást bántsák és hogy legalább olyan szinten rend legyen, hogy lehessen tanítani. Eszméletlen kemény ez, távol van az én habitusomtól, de bizony heti 3 órára kénytelen vagyok kőkemény lenni – mert ha nem, akkor minden szétesik.
KedvelésKedvelés
Nagyon durva amit írsz, és teljesen átérzem, mert velem is pont ugyanezt csinálták, csak nálunk valamivel durvábban. Nekem két testvérem van, anyámmal, nagyanyámmal, meg nagyapámmal éltünk együtt sokáig – és ez még most is így van, de hálisten 3 héten belül elköltözök.
Nagyanyám a tipikus zsarnokoskodó, kontroll-mániás, “az alázat visz a mennyországba”, típus volt, nagyapám meg sok-sok év katonaság után az ütésben látta mindennek a megoldását. Anyám pedig keverte a kettőt, csak mellé tett még egy kis érzelmi zsarolást is.
Engem nem tudtak bántani, csak nagyon ritkán, mert elég hamar megtanultam, hogyha bátran viselkedek és nem remegek a sarokban amikor hozzám vágnak valamit, akkor engem kikerülnek egy idő után és csak kiabálni tudnak. Az öcsém más tészta, őt nagyon könnyen lehetett bántalmazni verbálisan és fizikailag is. Rengetegszer támadták őt, mert ő volt a legkisebb, és 15 óra ordítozás után, amikor a nagyanyám egy vonalzóval a kezében fenyegette tőle 1 méterre olyanokkal, hogy “úgy agyonverlek te kis rohadék hogy ott maradsz megdögölve aztán elkaparhatunk” , totál megrázták, és volt olyan hogy a fal mellett húzta magát össze és zokogott a félelemtől. És nekem ezt végig kellett néznem, rengetegszer, próbáltam védeni, akár annak az árán is hogy én kapjak.
Tőlünk is elvárták, hogy legyünk önállóak és legyünk életerősek, de a kapun soha nem tehettük ki a lábunkat, csak ha iskolába mentünk, és haza is kellett érni, különben megint ment a cirkusz, meg hogy agyonvernek minket.
Furcsa, de mi is okosak lettünk, jó tanulók, én kiemelkedően, és mindhárman boldog, hosszútávú párkapcsolatban élünk a párjainkkal, egyikünknek se volt semmilyen afférja, én voltam az egyedüli, akinek volt néhány elvétett csókolózása pár fiúval a diszkóban, mikor 18 lettem.
De a sikeres élet szerintem átlagban levonható azoknál, akiket brutálisan neveltek. Elvették az érzéseidet, a vágyaidat, szorongsz, depresszióba zuhansz, mindezt azoktól, akiktől biztonságot és szeretet kéne kapnod. Kiirtották a mélyebb vágyaidat, ezért más dolgokban kezdesz remekelni – szellemi szinten…. és azért, mert másban már nem tudsz. És ez az egyetlen módja annak, hogy sikereket érj el az istenverte életedben.
KedvelésKedvelés
Hú, Miranda, ezek nagyon durvák, amiket írsz. Amit idéztél a nagyanyádtól, hát az szörnyű! Azért keménykezű nevelések között is vannak különbségek. Nem mindegy szerintem, hogy megvernek, mert mondjuk loptam, vagy ilyen durva dolgokat mondanak-e (mindegy, mekkora a vétkem). Szerintem ennél még egy jó helyen adott verés is jobb. Engem pl. megvertek időnként gyerekkoromban, nem is kicsit, mégis kaptam tiszteletet a szüleimtől, és azt sem érzem, hogy kiirtották volna a mélyebb vágyaimat. Amúgy értem amit írsz. Inkább csak a döbbenetet akartam kifejezni, meg hogy gratulálok, hogy vagy, aki vagy!
KedvelésKedvelés
Igen Miranda! Csatlakozom Szikrához. Becsüllek, hogy vagy és itt vagy! (Én annyira megrettentem ettől, hogy még ahhoz sem volt bátorságom, hogy reagáljak, pedig már 2X elolvastam) Belegondolni mindabba, amit mondtál, hát még amit nem…
KedvelésKedvelés
Miranda, ezek tényleg nagyon kemény dolgok, nagyon erős vagy, hogy mégis sikerült talpra állnod – nálunk az volt a szerencse, hogy csak anyám volt ilyen, a többi családtag, ha nem is segített se neki, se nekünk érdemben, legalább nem foglalkozott velünk.
Teljesen igazad van abban, hogy ilyen élet mellett a tanulás az egyik legjobb menedék, én is mindig így éreztem. Amíg tanultam, addig békén hagytak, ráadásul sikeresnek is éreztem magam.
KedvelésKedvelés
És azt képzeld, akinek még az sincs! A minap beszélgettem egy tanítványommal, mert annyira nyomorultul érezte magát, hogy nem akartam úgy hagyni. Meséltem neki, hogy pont úgy éreztem én is 16 évesen magam, mint ő, mert elfelejtettek okosan szeretni. De legalább jól tanultam, abból szereztem kis önbecsülést. Erre néz rám a srác, mondja: de hát én még jó tanuló sem vagyok. És tényleg, még ez sincs neki. Persze mondtam, hogy találhat olyat, amiben örömét leli, és szerintem fog is, de az IQ sajnos nincs mindenkinek csőre töltve, ahogy neked is volt, meg itt még sokaknak, menedékül.
KedvelésKedvelés
Ez milyen fontos, amit írtál, Gyöngyi! Erről olyan könnyű megfeledkezni!
KedvelésKedvelés
És ha tanulnál, de a szüleid azok akik hátráltatnak ebben? Én is mindig a tanulásba menekültem az állandó veszekedés és ordibálás elől, de amikor minden áthallatszik a vékony falakon. Vagy amikor a furcsa zajokra, dübörgésre rohansz ki , mert attól rettegsz, hogy a szüleid verekednek? És így kell kijárnod az általánost majd a középiskolát? És felnőtt fejjel azt érzed, hogy a szüleid a legalapvetőbb jogaidtól fosztottak meg.
KedvelésKedvelés
Na ja. Én is így éltem, bár nem verekedtek a szüleim, csak a nevelőapám ivott és üvöltözött. Akkor kértem szülinapomra walkmant. Akkor lett sok dolgom az iskolai könyvtárban, és minden lehetséges szakkörre jártam. Messzi középiskolába jelentkeztem, hogy sokáig kelljen utazni. Ilyenek.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a biztató szavakat, meg az elismerést, csak szerintem nincs miért… ha választhattam volna, hogy jó, sikeres akarok e lenni, vagy inkább felhőtlenül boldog, akkor inkább a másodikat választottam volna.
De ti is jó dolgokat írtok! 🙂 Mármint nem olyan értelemben, hogy ezek jó dolgok, amik történtek veletek / velünk, hanem inkább hasznosak… úgy látszik mindenki talál magának valami menekülőutat a valóság elől.
KedvelésKedvelés
pardon, az a nevetős fej, egy mosoly akart volna lenni, de nem jött össze…
KedvelésKedvelés
Ez nagyon nehéz. Mert a legjobb szándékkal is egy csomót hibázunk. Állandóan azon kapom magam, hogy azt teszem, amit anyámban legjobban utáltam – leforrázó élmény. Próbálok figyelni, támogatni, türelmes lenni, megmagyarázni, meggyzőzni – de én is ember vagyok, fáradt, nyűgös sokszor, még hisztis is… És az a rengeteg elvárás, hogy jó szülő legyél, sosem tudsz megfelelni. És vannak kikerülhetetlen gyereknyomorítók, konkrétan az egész magyar oktatási rendszer.
Keressük a “jó” iskolát (gyakorlatban a legkevésbé rosszat), aztán a szerencsések megtaláljuk, van a közelben, megengedhetjük magunknak… de hát három gyerek, lehet, hogy háromféle iskola lenne jó nekik, az meg logisztikailag bonyolíthatatlan.
Bezzeg engem betettek a körzeti suliba, akkoriban senkit sem érdekelt ilyesmi, jó-e a gyereknek, pláne, hogy mindig kitűnő voltam, csöndes – ha magányos, kirekesztett, hát az kit izgat? Aztán költöztünk, másik városba, aztán a tesómat beíratták az induló angol tagozatra egy másik suliba, kényelmesebb volt, ha a két gyerek egy helyre jár, hát két év után megint új iskola, új osztály… Mindegy, túléltem, nem is haragszom, volt elég baja az én szüleimnek is, meg akkoriban máshogy néztek a gyerekre. Hogy nem látom a cigifüsttól a tévét, az mindenütt alap volt, nem csak nálunk, ugyanezek az emberek most a szabadban sem gyújtanának rá az unokáik mellett. (Azért fejlődik a világ, nem ;)?)
És ha még van egy kis plusz nehezítés. Nekem mondjuk egy aspi fiú – és hiába olvasok el ezer könyvet/blogot, meg figyelem, meg sok mindent tudok már (na meg ő is egyre több dolgot megért, megold IQ-ból) naponta futok bele, hogy máshogy van huzalozva a kölök. És neki is ki kell járni valahogy az iskolát, és meg kéne tanulnia a többiekkel is boldogulni, szóval a szimpla magántanulóság nem megoldás. Csak a túlélésre koncentrálunk – én leginkább arra, hogy hogy védjem meg, és még segítsem kicsit a tanárokat, akik legalább többé-kevésbé jó szándékúak. Hiába a diagnózis, a tanárnak is mindennap tudatosítania kell magában, hogy a srác nem velejéig gonosz, hanem autista. Még ha ostoba lenne, de így, “hogyhogy nem érti meg?” Nem hibáztatom, én is mindig ezt kérdezném.
És az is az én dolgom, hogy rávegyem a gyereket, hogy bemenjen, tűrjön, unatkozzon, szót fogadjon, csendben legyen… hogy kibírja azt a néhány órát, amit benn tölt, anélkül, hogy aknára futna, esetleg nem is sejtve, hogy ott van (ami persze másnak evidens).
És közben hányan vannak nálunk sokkal nehezebb helyzetben – ebbe most bele se megyek, mert sosem fejezem be.
Azért azzal biztatom magam (magunkat, mert ez közös projekt a férjemmel), hogy nem szúrtuk el teljesen – olyan nyitottak a fiaim, bizalmuk van bennünk, az én szememben teljesen irracionális mértékben, kérdeznek, jönnek a dolgaikkal, folyamatosan. Én kicsi koromban sosem éreztem magam ennyire biztonságban, egyszerűen nem mertem zaklatni a szüleimet, később meg, már kamaszként, nem láttam értelmét se.
KedvelésKedvelés
Nagyon megérint,amit, ahogy írsz.
KedvelésKedvelés
Nehéz úgy írni, hogy érthető legyen, de ne töltsön meg három képernyőt – mondjuk Neked nem kell mondanom – úgyhogy nagy öröm, ha sikerül :). Az egyik legjobb (és legviccesebb) abban, ha kínosan ügyelsz a szavaidra (és hogy ne csak pontos legyen, hanem mondjuk választékos is) hogy visszakapod a gyerekeidtől. Egyszer egy ausztriai vasúti múzeumban (a kötöttpályás-mánia egészen gyakori az autizmus-spektrumban) a legkisebb, akkor hároméves fiam ezzel fogadott a fűtőházban: “Mami, itt valami lettenetes szagot álaszt”. Mondtam is a férjemnek, valószínűleg elég furán beszélünk a gyerekeinkkel.
Jó téma a szavak hatalma, sokfelé ágaztatható 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem nem kínos, én nem tudnék máshogy beszélni. A zongorista se nézi a kezét. Szerintem neked is automatikus már, és nem ügyelés.
KedvelésKedvelés
A te kérdéseid az enyémek is, folyamatosan keresem a választ, mióta anya lettem…szólok, ha megtaláltam! Csak attól félek, addigra felnőnek. Ezért próbálom azt az elvet követni, amit a szakmámban is: lehetőség szerint ne árts.
KedvelésKedvelés
bocsánat, bepofázok ide semmit, érdekelnek a kommentek. másként nem kapom meg őket e-mail-be, ugyehogy?
KedvelésKedvelés
Tudom hogy Éva utálja ezeket a visszatérő nagyon nagyon ezoterikus nagy spirituális maszlagokat-de :állítólag a szüleinket negatív példának választjuk.Hogy :”amit ne csinálj…”Lassan de biztosan én is látom magamon az összes olyan dolgot amit utáltam bennük, viszont minden erőmmel küzdök ellene.Sokszor győzök.De a napi egy:tiszta hülye vagy kisfiam-azért elhagzik, meg annál biztosan több kárt okozok mint amennyit szeretnék.Miközben a mai napig kapom pl apámtól hogy tök hülye vagyok és nem vagyok jó semmire.Na ez a művészet:)Úgy okosnak és ügyesnek neveleni 3fiút hogy közben neked megmondták, soha nem leszel jó semmire.Szerintem elég ha az ember ezekkel tisztában van, valamint ha megtanulja egészséges módon fogadni ezeket gyilkos szülői monológokat.Nekem igazából ha ez összejön egyszer akkor már boldog leszek.Sokkal jobban csinálom mint a szüleim, látszik és tudom.De valahol soha nem fogom megérteni hogy miért nem lehettem több-mert ez a nem a szokásos mások hibáztatása, amiért ennyi vagyok.Totálisan félre tud menni egy gyerek, elég ha nem szeretik.
KedvelésKedvelés
Csak az “ezoterikus maszlagra” reagálok: nekem ez is kicsit olyan nesze semmi, fogd meg jól mondat. Én is szeretem elhinni, hogy mindenki maga választja a szüleit és a helyet, ahová születik, közel áll hozzám ez az álláspont, de ez a negatív minta nekem sántít. A szüleinktől rengeteg dolgot meg kell tanulnunk, és ezek közül csak az egyik az, hogy mit, hogyan ne. Azt pedig, hogy a szülőnek melyik mintáját akartuk lekövetni és melyiket elvetni, ki mondhatná meg? Szerintem ide hiányzik egy is. Szóval a szülők sokszor negatív mintát IS szolgáltatnak, de hogy csak azt, az szerintem nem lehet igaz.
KedvelésKedvelés
Igen, ez a szöveg vigasztalásnak jó, de egyetértek, a szülői örökség meghaladása éppen abban áll, hogy tudunk különbséget tenni – hálásak vagyunk a jóféle örökségért (pl. taníttatás, szellemi háttér, vagy bármi). és tudatosan dolgozunk a rossz örökségen, hogy többé ne legyen ránk hatással és lehetőleg mi ne vigyük tovább semmilyen formában. Sajnos ez magától nem megy és nem szerencse kérdése. Minden traumát fel kell dolgozni, és meggyászolni a veszteségeket, méghozzá nem izomból, ezt nem lehet megúszni.
KedvelésKedvelés
Én úgy vagyok, hogy, ha már egyszer felnőttnek gondolom magam, nem kéne a szüleimet hibáztassam a hülyeségeimért. Persze, sok mindent tőlük tanultam (írtam is feljebb, hogy akkor a legrosszabb, amikor anyám szavaival és stílusában üvöltöm le valamelyik gyerekemet), de ha már vagyok olyan okos, hogy rájöttem, valamit nem kéne továbbvinnem a tőlük kapott csomagból, akkor legjobb, ha megpróbálom letenni.
Most persze okos vagyok, de azért nem magától lett ez így. Amikor a második fiam születése előtt visszaköltöztem a szüleim mellé (külön lakás, közös udvar – nem volt másra lehetőség), másfél évig napi szinten csapkodtuk egymásra az ajtót anyámmal. Aztán rájöttem, ez így nem mehet tovább, és őt nem fogom megváltoztatni. Szegény pasim további egy évig hallgatta esténként (kicsit ritkuló sűrűséggel) hogy ma mit mondott/tett az anyám, amire csak nyeltem egyet-kettőt. Aztán ez is elmúlt, béke van, szeretet 🙂
El kellett engednem azt a vágyat, hogy anyámból megpróbáljak kicsikarni valami olyan utalást, hogy szeret vagy becsül vagy elismer. És ahogy sikerült, arra is rájöttem, hogy ami nekem kevés szeretet volt, az részéről mekkora erőfeszítés, mennyivel több törődés és fáradtság volt, mint amennyit kedve lett volna adni. És hogy mekkora mák, hogy becsúszott a tesóm :). És hogy így is van miért hálásnak lennem.
Az meg a világ legnagyobb szerencséje, hogy jóval ezelőtt, már tizenévesen rájöttem, hogy az a kapcsolati minta, amit a szüleim nyomnak (győzni kell, legyőzni a másikat) micsoda önsorsrontó tévedés. Most csak arra kell vigyáznom, hogy véletlenül se hagyjam belerángatni magam a játszmáikba. És hogy bárhogy fáj, meg se próbáljak segíteni vagy tanácsot adni, mert ez már nem fog menni, így a negyvenedik házassági évfordulójuk előtt kicsivel, ellenben még bármikor kiprovokálhatok vele magamnak egy igazi, személyre szóló porig alázást.
KedvelésKedvelés
Jó volt olvasnia így az egészet egyben a hozzászólásokkal. Számomra nagyon tanulságos volt. Lehet hogy, hasznos lenne számomra a csoportterápia még.
KedvelésKedvelés
Valahogy régen nem volt divat jó szülõnek lenni, illetve az volt a jó, aki ‘mindent megadott’. A szüleim kb mindent elcsesztek, amit lehetett, de igazából senkit nem láttam magam körül, akire azt mondtam volna, hogy cserélnék vele.
Én igyekszem bátorító anya lenni, de sokszor belõlem is szörny lesz és olyankor én magam is rémülten hallgatom a saját szavaimat.
KedvelésKedvelés
Eszembe jutott ennek a másik oldala: verbálisan gazdag gyereket nevelni viszont szinte kötelező, hogy minél hamarabb ő is ura lehessen a szavaknak, nem? Most az jutott eszembe, hogy nálunk elég hamar elkezdtek ilyeneket mondani a gyerekek:
Anya, te ezzel most zsarolni akarsz engem!
Most nagyon elszomorítottad a szívemet!
Nem hiszek neked, múltkor sem tartottad be, amit ígértél!
Igen, akkor azt mondtam, de most már ezt mondom, mert közben megváltoztam.
Te akkor most ezt nekem ígéred? Kezet rá!
Igen, meg fogom csinálni, nem vagyok hülye, hiszen mondtam, hogy megcsinálom.
De anya! Most minek noszogatsz? Látod, hogy már csinálom!
De jót beszélgettünk most! Ide is bújok, jó?
Ezek engem úgy csúfoltak, annak neveztek, pedig én rájuk csak egy enyhe tökfejeket mondtam!
Biztos vagyok benne, hogy az érzelmi intelligencia fejlődését is segíti, ha minél több szót tud mozgásba lendíteni. És akkor már nem csak anya meg apa a szavak ura.
KedvelésKedvelés
Nemrég került elő nálunk egy régi felvétel, 10 hónapos a lányom, hordozom a csípőmőn, járkálok a lakásban, és közben konferálok, hogy éppen mit csinálunk, monologizálok egyfolytában. “Gyere, adunk inni a kutyáknak, látod milyen szomjasak, hogy várják? Nézd csak, hogy lefetyelnek, nahát, hogy nem vettük észre, hogy már ennyire várták a vizet? Tiszta víz lett a padló, feltöröljük, jó? ” ésígytovább. A gyerek meg dünnyög vissza, helyesel, kérdő kis hangokat hallat, egyfolytában kommunikál az életkorának megfelelő verbális szinten, nézelődik, rögzít mindent, és amit elképesztő kívülről látni: pont ugyanolyan arcokat vág, mint én, tökéletesen tükrözi a mimikámat, nem hittem a szememnek, amikor most így láttam ezt kívülről, hiába tanultam fejlődéslélektanból a tükrözés időszakáról.
Élete első öt évében még nem voltam képes spontán játékokba belemenni, babázni, legózni, szerepjátékokat játszani. Olvastam helyette rengeteget, szójátékokat játszottunk, és kalandokba vittem bele, meg rengeteget ki a természetbe.
Azt hiszem, nálam inkább annak van esélye, veszélye, hogy túldumáltam. Most már többet maradnék csendben, annak ellenére, hogy látom: a gyerek verbális képességei (több nyelven) kiemelkedőek, és engem lenyűgöz, hogy mennyire ügyesen bánik a szavakkal.
KedvelésKedvelés
De jó!
KedvelésKedvelés
a 2.5 evesem alig mond nehany szot, de az koztuk van hogy o szomor. az u-t nem mondja a vegere.
KedvelésKedvelés
szerintem az hatalom, ha az ember meg tudja nevezni az érzéseit, 2,5 évesen meg pláne!
KedvelésKedvelés
❤
KedvelésKedvelés
Igen, ez is érdekes kérdés: hogy beszéljünk, sokat, keveset, mikor, várjuk meg a kérdést, vagy menjünk elébe, Nicht vor dem Kind vagy szinte mindent lehet előtte, cifrázzuk, ne cifrázzuk. Lehet így is, úgy is túlterhelni, korfüggően.
Ez itt (http://www.simplicityparenting.com/blog/), ami – ugyan abszurdul hangzik, ugye – mozgalmiság már, azt javasolja, hogy 3 dolgot érdemes megnézni, mielőtt kinyitod a szád a gyereknek, a gyerek előtt: true-e, kind-e és necessary-e. Mondjuk ezt mindenki szem előtt lehetne tarthatná alapból, elég hatékony és egyszerű. Magam próbálom ehhez tartani magam legalább a gyerekek előtt. Mit mondjak? Nagyon nehéz. Nekem.
KedvelésKedvelés
talán mert ember vagy, nem egy jól programozott robot 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem nem csak neked nehéz :). Nap mint nap meg kell küzdenem a jól bevésődött nevelési elvekkel, hogy megengedőbb legyek, megértőbb legyek, elfogadóbb, hogy az elveimet alkalmazzam is, ne csak egy szép ideológia maradjon. Sokszor rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne mondjam ki azt, amit megbánnék, de nem mindig sikerül így sem. Néha feladom, azzal a felkiáltással, hogy én is ember vagyok és nincsenek acélból az idegeim…Mindenesetre egyet mindig szem előtt tartok, hogy a gyerekeimet imádom és egy egy igazságtalan tett, vagy szólás után is kész vagyok elnézést kérni tőlük, viszont nekik is meg kell tanulni az együttélés szabályait. Szóval élni és élni hagyni..
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy már valaki említette korábban – sajna nem tudtam az összes kommentet elolvasni – , de nekem mostanában nagyon sokat segít a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyv (Adele Faber, Elaine Mazlish). Nem minden helyzetben, nem mindkét gyereknél ugyanúgy működik, de nagyon sokszor, megdöbbentő, mennyire sokat segít. Sok energiát spórolok vele, és az alaphangulat is más lett itthon!
Egy barátnőm megszervezett pár hete egy szülői műhelyt, ahol hetente találkozunk (négyen-öten), és hétről-hétre végigvesszük a fejezeteket. Nagyon gyakorlatias a könyv, szituációs feladatok, képregények könnyítik. Olvastam régebben ezt egyedül is, de most, hogy hétről-hétre beszámolunk egymásnak a sikerekről-kudarcokról, sokkal nagyobb a motiváció, hogy alkalmazzam is az ötleteket. Azóta pl. sokkal jobban mennek a reggelek, nincs permanens kiborulás, ordítozás, gyomorgörcs, cseszegetés, hogy egyélmáröltözzmárinduljmár, és sokkal előbb elkészülünk, nyugiban!
Csak hogy a személéletét kicsit érzékeltessem: “Pontot akarunk tenni a lelket sebző kommunikáció végére, és olyan nyelvet keresünk, amely az önbizalmat táplálja. Olyan érzelmi légkört akarunk teremteni, amelyben a gyermekeink késztetést éreznek arra, hogy együttműködjenek velünk, mégpedig azért, mert fontosak önmaguk számára, és mi fontosak vagyunk nekik.”
KedvelésKedvelés
Nagyon hasznos alapkönyv, az emk ennek a továbbfejlesztése. Nagyon ajánlom tanulmányozni (M. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak). A beszélj úgyban nem mennek el addig,hogy mi van,ha a gyerek nemet mond (minden féle szépen kérő énüzenetek ellenére is kitartóan). Mert nálunk sajnos ez volt az alap szitu, hogy akkor mit csinálok, jön a jó öreg zsarolás… az emk ebben tovább megy és kimondja, hogy lehet nemet mondani, és még így is folytatható a kommunikáció. Nekem ez az igazi megoldás de gyakorlatban iszonyú nehéz, tréningen is érdemes részt venni, hihetetlen élmény!
KedvelésKedvelés
De jó, hogy említed ezt! Köszönöm. És örülök, hogy könnyebbek a szürke reggelek!
KedvelésKedvelés
Igen, ez tényleg szuper könyv, és az a legjobb benne, hogy abszolút gyakorlatias.
KedvelésKedvelés
nalam is a polcon van. Nehany konyvet elraktam hogy majd a lanyaimnak adjam amikor szukseguk lesz ra, ez koztuk van.
KedvelésKedvelés
Még az jutott eszembe a témához, hogy nekem fáj, hogy itthon bántóak a kritikák, hogy megsemmisítjük egymást verbálisan, beszólunk a másiknak, a kreativitás sarjadzó ágait letörjük. Nem merünk lenni valakik. Irigyek, tudálékosak és álszentek vagyunk, mindenhol megy a fúrás. Nagyon sok a lelkileg megcsonkított, beteg ember. A gömbakácok (?) jutnak róla az eszembe, amik az egy utcás falvakban Dunántúlon dívnak. Mindig tövig metszik a sarjadzó ágakat, göröngyös, görcsös csonkok, csapdába került energia. Még soha nem láttam ilyen fájdalmasan csúf növényt. (Miért csinálják?) És mi miért csináljuk egymással? Élni és élni hagyni kéne a másikat. Szerintem a másik emberhez semmi közöm – kivéve a segítség okán!
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon aktuális kérdés nálam is.
Onnan indultam valamikor a lányom aprócska korában, hogy nem büntetünk. Logikus következmény van. Ez néha egyszerű: ha kiborult a gyöngy, szedd fel. Ha nem szedted fel, akkor ott marad, szóródik, nem tudsz fűzni. Ez már nem működik, mert a kiborult gyöngy nem is gyöngy, nem akar vele fűzni. Ha nem szedted fel, akkor nem kell, takarításkor felseprem. Ilyenkor lehet, hogy szedeget. De lehet, hogy nem érdekli, és gyöngyöt könnyű szívvel dobok ki. De egyéb játékot már nem…
Egyre nehezebb. Logikus, hogy ha nem fekszel le időben aludni, akkor fáradt leszel holnap. És ha hagyom, akkor napról napra nem fekszik le időben, napról napra fáradt, és nem tanul belőle, ellenben a tanár behívat, hogy a gyerek bóbiskol az órán, szétszórt, romlik a teljesítménye. Ha nem tanulsz, egyest kapsz. És nem kap egyet. Nem tanul, és mégis csupa négyes, ötös. Házi feladat hiányért, felszerelés hiányért becsúszik az egyes, ha összegyűlnek a kicsik. De nem húzza le jelentősen az átlagot, és nem is nagyon szólhatok, ha azt vallom, hogy nem jegyért tanulunk. De mégis, a tudása sem mély, egyre alkalmibb, ahogy nől a tanyagyag — alsóban is mindig ötös volt matekból, mégsem tud biztonsággal, jól szorozni. Be kell avatkozni. Esetenként jobb, ha mégis én találok ki valamit, hogy megvédjem a külső következménytől, ha az igazságtalannak, értelmetlennek, logikátlannak találom.
De az életben a következmények nem mindig logikusak. Főleg az emberi kapcsolatokban. Akkor milyenek? Nem egészen lehet felkészülni. Nem feltétlenül a pozitív következmények érdekében, vagy a negatív következmények elkerülésére kell tenni valamit. Esetleg csak magáért a tevésért… Aztán: egyik ember megszeret, a másik megutál ugyanazért. Az egyik megdicsér, a másik elítél.
Rávenni őt, hogy jól működjön, amikor én nem működöm jól. A minta nem hiteles. A tapasztalat és a szöveg nincs eléggé összhangban.
Szavak. Mint mondjak? Hogy mondjam? Engem is verbálisan neveltek, és valamiért azt hiszem, hogy szavakkal meg tudom oldani a gyereknevelést. De nem. Kevesebb szó kellene, de több határozott, világos, őszinte cselekedet. De mifélék? Hogyan? A legnagyobb problémám a minta hiánya. Nem egészen jó, amit otthon láttam. A direkt ellenkezője sem, ráadásul mi lenne az? Ritkán látok be más családok életébe, más anyák eszköztárába. Nem elmesélés énekel, működés közben szeretném megfigyelni. Mintát szeretnék, jó mintát, ami láthatóan működik.
Szavak. Hosszasan magyarázok a lányomnak, körbejárom, kifejtem, lehetőségeket vetek fel. Érti. Néha aggódom, de határozottan állítja, hogy érti, és hogy én vagyok a legjobb anyuka a világon, mert mindent el tudok mondani úgy, hogy ő megértse. Ugyanennek a tizedétől a barátom sokkot kap, elveszti a fonalat, nem érti miről beszélek, és főleg miért ilyen hosszasan.
Pedzegeti nekem, hogy beszélni kellene a gyerekről, az ember értékéről. Mondom, nem határozható meg. Próbál finomítani, mit gondolok arról, aki mond valamit, de nem tartja be? Fekete vagy fehér választ vár, de olyanom nincs, attól függ, mit nem tartott be, miért, milyen gyakran, számomra mi a következménye, satöbbi. Beszélgetünk egy sort, és leszögezem: az én gyerekem akárhányszor ígéri meg, hogy kitakarítja a nyulat, mire hazaérek, és akárhányszor nem teszi ezt meg, szeretni fogom, mert a kapcsolatunknak nem a nyúlketrec-takarítás teljesítménye a következménye, hanem valami más. És nem, nem gondolom, hogy valaki értéktelen ember, értéktelen a társadalom számára egészében, mert nem szavahihető. A be nem tartott és betartott ígéretek arányával esetleg meghatározhatjuk számszerűen egy ember szavahihetőségének az értékét, de nem magát az embert, akinek még annyi más vonatkozása van. Az sem mindegy ám, hogy magától ígért-e valamit, vagy ki lett csikarva? Mert ezek a dolgok, amelyek a lányommal problémásak, jobbára kicsikart dolgok. Egészséges gyerekként szabad akar lenni, játszani, élményekre és társasága vágyik, és nem monoton leckeírásra, nem erre az iskolára, ami ma itt létezik, nem erre a millió szabályra. Ez mind ki van csikarva.
Az esténk a lecke, ketrec és alvás szavakkal van tele. Azzal, hogy mit nem csináltál még meg. Hatástalan, ettől nem csinálja meg. Most azt találtam ki, hogy hagyom. Legyen egy szabály van, és próbálok egyre jobban figyelni erre: akárhogy tart, kilenckor le kell feküdni. Ha nincs kész, akkor aznap nincs kész. A nyúl éhes marad és büdös (előbbit azért sosem hagyja), a lecke befejezetlen, a vers megtanulatlan.
A hangerő, az gond még. Emelt hangon beszél. Persze tőlem vette, de én meg egyre kevésbé bírom este, fáradtan a harsány hangokat. Nincs más, szólni kell. Csöndesebben, kérlek. Akárhányszor szólhatok, mégsem képes figyelni erre, és hamar ingerülten reagálunk. Hangos beszéd – ingerültség: nem rakja össze, nem tanul belőle. Mert máskor is, másért is ingerültek és fáradtak vagyunk, teljesen mindegy.
Próbálkozom azzal, hogy segítek. Hogy elismerem: nehéz ez, suli, különóra, lecke, rend, állat. Sok benne a jó, de nehéz is. Csináljuk együtt, amit lehet, ami még hátra van. Hozd ki a leckét, mutasd meg, ami nehéz. Pakoljuk össze együtt a szobát, a táskát. Nem megy minden nap, sőt ritkán megy. Mert ha vele vagyok, ha az ő dolgait, az ő életét élem, akkor nem vagyok a konyhában vacsorát főzni, nem mosok, nem fizetem be a számlákat, nem szervezem a hét végi programot. Akkor ezek nem lesznek. De azért, ha lehet, tapasztalja ezt. A melléállást. A szeretetet. Én újra, és még mindig mellé bújok, ha nem tud elaludni. Mert akkor el tud. Vele lenni, és nem kívülről elvárni — ezzel próbálok varázsolni.
Próbálok arra figyelni, hogy nem róla beszélek. Ezt a posztokból tanultam ám. Nem azt mondom, hogy hangos vagy, hanem azt mondom, hogy én most fáradt vagyok, és ez bántja a fülem. Nem azt mondom, hogy őrá nem lehet számítani, hanem azt mondom, hogy szomorúnak és csalódottnak érzem magam, hogy ma este sem tudunk társasjátékozni, vagy inkább, hogy ma este is szólnom kell ezért, pedig mennyivel nyugodtabbak lehetnénk, ha már kész lenne. És nem azt mondom, hogy ügyes, hanem azt, hogy nekem tetszik.
KedvelésKedvelés
Az apám, bármilyen ötlettel álltam elő, kivétel nélkül minden alkalommal azt vágta rá, hogy “ez egy f.szság”. Ez első körben rommá vágta az önbizalmamat, majd, ahogy nőttem és egyre jobban láttam ki a fejemből megerősített abban, hogy ne foglalkozzak mások véleményével. Ma már nem érdekel, de ott legbelül van az a szomorúság, hogy nekem miért nem jutott még véletlenül sem egy “ez de jó ötlet!”.
KedvelésKedvelés