Azért itt már tartunk. Nem ütjük meg. Azt nem. Olvastuk, megbeszéltük a fórumon, elítéltük az olyanokat: azt nem.
Vagy csak nagyon ritkán.
Nem ütöm meg, nem, vagy csak sátoros ünnepen, de minden mást csinálok vele.
Leginkább kiabálok.
Akarok tőle valamit. Kérek. Eemkázok, hátha. Beszélek úgy, hogy érdekelje, de nem érdekli. Érvelek. Magyarázok. Alternatívát ajánlok. Fenyegetek. Figyelmeztetek. Újra az egész, elölről. Aztán kiabálok. Nagyon kiabálok. Artikulálatlanul kiabálok. Én vagyok a rém. A kiabálós, idegbeteg anya. A férjem nyugodt. Itthon sincs. Ha megjön, elészaladnak. A férjem nem kiabál. Nem is érti, én miért kiabálok. Kimegy inkább.
Normális-e, hogy egy pár papucsról, egy fogmosásról, egy kistestvértől elvett plüssállatról ennyit beszélünk?
Nem ütjük meg, csak szavakkal, és úgy nagyon sokszor.
Miközben teljesen rossz úton járunk. Johanna vijjog — ez volt az én legutóbbi “megütlek mindjárt” helyzetem: baromira fáradtan, sok kérlelés után ezt átélni, hogy nem és nem hagyja abba az irritáló hangokat. Ezt az enyéim az asztalnál csinálják, ha már jóllaktak, és rendszeresen: nézik egymást és versenyt magashangonbohóckodnak, egymást hergelve ezzel. Ők tök jól elvannak, röhögcsélnek, nincs igény, amelyre reagálnom kellene, én viszont ennék csöndben egy falatot végre: jogos, nem? Plusz a harag: a kicsi nyűgösen járkált órákig, hajnalig, és amikor megelégeltem, hogy ide meg oda menjek vele, akkor meg sikítva sírt. Nehezteltem rá és félholt voltam a kialvatlanságtól. De megérthettem volna, hogy azért vijjognak, mert valamit levezetnek így, mert érdekes ingerforrás ez a számukra, kommunikációs eszköz; mert kevés nekik a játék, a spontán őrjöngés. És egyáltalán: nincs ilyen fajta önkontroll négyéves korban, nemhogy nem tudja megállni, nem is érzékeli, hogy ő most azt csinálja.
Vagyis? Gyomor befeszül, elviselni? Akkor mégiscsak én nem ehetek nyugodtan?
Nem. Fel kellett volna állni, és kimenni velük, valami érdekeset adni nekik, egy lavór vizet, pingponglabdát, szappanbuborékot. Vagy kiszökni enni a hátsó teraszra.
De belemenni ebbe a “megpróbálom szavakkal” zsákutcába, ez nem jó. Inflálja a szavakat, gerjeszti a tehetetlenséget. Inkább valami egyértelműt, szavak nélkül. De nem erőszakosat. Nem ajtót bevágni, hanem kimenni.
csak az olvassa. én szóltam 
Igen, elméletben olyan könnyű mindez.
A gyerekek roppant jó önkontroll-edzők.
KedvelésKedvelés
Az én gyerekeim ilyenkor, ha én kimegyek, utánam jönnek…a kisebb bőg,visít, részese kell, h legyek a színháznak, és mindig én vagyok a darabban a balfék. Vagy az apjuk, de ő tényleg nem kap sikítófrászt-vagy ritkán, vagy ha kap, kimegy, és akkor jövök én. Én vagyok az utolsó. Persze én ordítok, én nem bírom, én már meg sem próbálok elmenni, csak feszülök. Aztán robbanok is. Ilyenkor jön a szaranya és az önzőakaroklennimertmegérdemlekegykisnyugalmatanya vívódásom. Dacolok, és mérges vagyok.
Így van ez nálunk 🙂
Aztán vmikor egész könnyedén belemegyek a játékba, de ez egyre ritkább. Sajnálom is. Hol van a bohókás énem? Húú, már én sem tudom.
KedvelésKedvelés
Brigi, teljesen megértelek, sokáig én is így voltam. Ordítottak, mint a sakál, ha elhúztam otthonról. Persze, otthon volt az apjuk olyankor, és vele két perc után megnyugodtak, szerintem az én feszkóm is rájuk ragadt. Minden alkalommal, amikor hazaérek, nyugis gyerekek várnak és én is teljesen lenyugszom. Én elindulok, amerre a lábam visz, és addig megyek, amíg nem érzem,hogy lenyugodtam, akkor megfordulok. Igen, amikor nem lehet kimenni,mert nincs kire hagyni, mert apa 7 napból 7-et dolgozik, na akkor voltak nálam is mélypontok.
KedvelésKedvelés
Csak lenyugodni megyünk el? Milyen lenne külső célokért? Mert vár valaki, mert nagyon szeretnénk gobelintakarót hímezni, mert kezdődik a jóga…
KedvelésKedvelés
Ha épp ez a cél, akkor ezért, ha más a cél, de jó lenne, ha lenne más cél is, akkor azért, ha megoldható…mert igényünk lenne rá, csak sokszor nem is tudjuk, vagy nincs segítség. De ez is olyan szerintem, hogy nem is kérünk segítséget, mert az ciki. Miért ne lehetne átmenni a szomszédhoz, barátnőhöz, aki szintén gyesen van pl. és lepasszolni kicsit a gyereket, másnap meg csere? Tudom, nem mindenhol van nagymama, de anyukák biztos vannak, össze lehet fogni. Kint Londonban a zsidó anyák egymásnak úgy segítenek,hogy a hét minden napján bevállalja egy anya a többi 3-5 anya gyerekét, és addig a többi anyuka dolgozik vagy azt csinál, amit akar.
KedvelésKedvelés
De szép ez!
KedvelésKedvelés
Most egy kicsit – az enyémek már nagyok, a másik félnek meg nincs saját – más szemével-fülével hallottam-láttam tényleg idegesítő frekvencián vijjogó gyerekeket. Rájöttem, hogy engem már semmilyen frekvencia nem idegesít, mert ha nem az én gyerekem visít, tőlem visíthat, alszom/relaxálok/olvasok mellette. Mást meg nagyon.
Nekem elég jó megoldás volt annak idején, hogy picit kimentem. Elég volt öt perc. Le a földszintre a lépcsőházban, ki a kert végébe a házban. Hogy ne halljam. Tudom, ehhez kell egy felelős, hét év feletti személy, aki addig megóvja a visítót az életveszélytől. Igen, én ebben az áldott állapotban voltam, de azért az idegeim már nem a régiek 🙂
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy ezt rólam, és azén 4,5 és 2 évesemről írtad?
KedvelésKedvelés
Azért most hétvégén hallottam egy mondatot, ami ütött. Engem meg. “Apám jól megvert, aztán ettől bepisiltem. Aztán apám jól megvert, mert bepisiltem.”
KedvelésKedvelés
Képzeletbeli blogomba pont most írtam erről. Pontosabban a szembeszomszéd nőről. Aki artikulálatlanul üvölt. Állandóan. És sírnak, mindhárman. Borzasztó, remegek, ha hallom, és döbbenten merengek, én is ilyen leszek? Az enyém még csak 9 hónapos, ha vijjog, röhögök, és vele vijjogok.
KedvelésKedvelés
Van az a pont, amikor már csak arra képes az ember, üvölteni. Szerintem, ahogy írod, kimenni, vagy kitalálni mást, az pont az emk. Nem erőszakosan. Magadnak empátiát nyújtva, és elsősorban magadnak, mert ilyenkor neked van rá szükséged. Ők elvannak. Én is kimentem tegnap, mert éreztem, hogy ha csak egy másodperccel később megyek ki, kiabálni fogok. És valami apróság miatt, de nekem ott volt elég. A kertben szedtem egy tál almát, és mire vissza értem, totál lenyugodtam. Ez is emk, szerintem. Voltam olyan helyzetben, amikor nem tudtam még ezt tudatosan, szerintem valami depresszió féle felé halad az ember ilyenkor..ha már nem éppen az. Amikor már ide jutunk…vagy tovább,az már a végső kétségbeesés szerintem.
KedvelésKedvelés
Az valami hülye reflexem, hogy az EMK okvetlen érvelés, duma.
KedvelésKedvelés
Igen, elsőre nagyon úgy tűnik.. felületesen átnézve, de valójában nagyon nem arról van szó,hogy hogyan legyek nyugodt, mikor szétvet az ideg és hogyan nyomjam le a torkán az akaratomat finoman, hogy ne tűnjön erőszaknak. Nekem itt kezdődik, magamnak empátia, mert a gyerekek, hát igen, velük aztán leginkább semmi baj sincs, nem úgy az én idegeim, tűrőképességem, monotóniatűrésem, stb. Kifejezhetem nekik ezt, de nagy a sansz, hogy le se …ják.
KedvelésKedvelés
Miért ne lehetne baj a gyerekekkel? Lehet, mert nem elviselhetők. Mindig csak én? Mert én vagyok a szülő?
KedvelésKedvelés
Csak a konkrét szitura írtam, de persze, velük is lehet baj, naná. Ha nem elviselhetők, az a te bajod, ők koszonik, jól vannak. De persze ez nem azt jelenti, hogy el kellene viselni, ha beleszakad is az ember.
KedvelésKedvelés
Ez érdekelne, tényleg, hogy gyakorló eemkások hogy élik meg ezeket a helyzeteket, mert valóban bennem is felmerült, hogy nekem néha a “szépenbeszélés” magammal szemben lenne erőszak…
KedvelésKedvelés
Kata
Nem vagyok gyakorló, még… Eddig kétszer voltam tréningen, és bár az elmélet már elég világos, a gyakorlat még nehézkes. Szerintem nem szépenbeszélés az emk, az semmiképp sem. Sem magammal, sem mással. Semmi ami erőltetett, hamis, nem szívből jovő. Szerintem arról van szó,hogy az artikulálatlan kiabálás helyett megtanuljak figyelni arra, mi zajlik bennem, mit érzek, miért érzem ezt most és mi az, amit tenni szeretnék. Ha tudatában vagyok a szükségletemnek és kifejezem, az feloldja a feszültséget, így képes leszek mások felé is empátiával forulni. De mindig magammal kell kezdeni, amíg magammal nem vagyok rendben, nem lehetek másokkal sem empatikus. Nagyjából ez a lényege. Szerintem az otlet, hogy kimenni a kertbe enni, vagy kiküldeni játszani a gyerekeket, abban a helyzetben teljesen jó, ha nekem ez elég, de lehet,hogy elmegyek a konyvtárba is. De hangsúlyozom, kezdő vagyok a témában.
KedvelésKedvelés
“Kint Londonban a zsidó anyák egymásnak úgy segítenek,hogy a hét minden napján bevállalja egy anya a többi 3-5 anya gyerekét, és addig a többi anyuka dolgozik vagy azt csinál, amit akar.”
Júj, feltalálták a spanyolviaszt, mi? Bäzzeganyás cikk, mi? Ebben a könyvben dettó ugyanez van, kiadás éve: 1989. Keziccsókolom.
http://moly.hu/konyvek/kalman-zsofia-jatsszunk-egyutt
KedvelésKedvelés
De ők tényleg. Mi meg csak mondjuk.
KedvelésKedvelés
Én megy hülye vagyok, mert anyósom azt mondta fent marad segíteni fürdetni, én meg -kedvesen ugyan- de elküldtem.
És ma volt itt a Barátnőm (így nagybetűvel ja) és a két fia, meg az én lányom, meg a kicsim és terhesen is ugrálok, mint a majom a fán, végül rám kell szólni, üljek le seggemre.
Mártír tempó, mert úgy elfáradtam, hogy alig vártam, hogy a lányka lefeküdjön, pedig a saját idejét sem kapta meg szegény (igaz, baromira lefullasztotta a két fiú meg a medence 3 órában non-stop…..), kis nyűg után én meg ingerült, most meg lelkifurka van.
Sosem leszek jobb, mert valahogy nem tudok megváltozni, csak napokra, szigorú és nagyon erős önkontrollal. De az meg nem én vagyok.
Ez sem jobb……
És igen, kiabálok, de ölelek, mesélek, simogatok, együtt játszok, igyekszem és remélem, hogy az artikulálatlanul naggggyon messze vagyok.
Tetszik ahogy reagálsz a kesergős topikban írt “kesergésekre”….. Jó kis tükör!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: verbális fölény | csak az olvassa — én szóltam