Azt kérdezi az olvasó, mi a legnehezebb ebben, hogy így egyedül. A kötelező aggódó kérdések kisiklanak rajtam, nem az a mi bajunk.
Elmúlt fölülünk az égbolt, ez a legnagyobb baj. Úgy volt fölöttünk, olyan totálisan, magától értetődően, mindenestül. A szavai, a figyelme, az élményeink, a tekintete. Nagyon volt nekünk, köröttünk, fölöttünk, benne a közepünkben. Annyi oxigénnel, hogy az kitart egy életre. Muszáj neki. Ritkán fáj, de mindig.
Idő. Határidő, szintidő, szünidő, nyáridő, rekordidő, ebédidő, holtidő, szabadidő, alvásidő. Tájm menedzsment. Már csak ezt a számot hallgatom meg, aztán indulok. Kerreg az Illy. Fogmosás, cipő, szempilla: öt perc. Sosem öt. Indulás oviba, vonathoz. Befizetni a csekket, bevallani az adót, eleget aludni, kivárni a mondataik végét, örökké a vekker, a mobil, a találkozó, a boltzárás, a lift gombja, a kutyapisi, a lejárt tej, a letöltődő vírusirtó, a postaláda űrje, az odaégett rizs, meddig illik visszahívni, mikor faxolom el, a hajnal órányi percei. Ha én elalszom, mindenki elalszik. Én elalszom.
Hogy ki mit vár, az a nehéz. Két oldalpillantást kaptunk már az óvodavezetőtől, és igaza van. Máshol is kaptunk már. Igazuk volt. Bridget Jones mint anya, két elkenetlen csík a homlokán a matuzsálemgátló krémből. Csak néznek. Reggel néznek, délben elkenem. Este nem találom a lemosót. Nem magyarázkodom, igyekszem, megköszönöm. Tényeket mondok. Rég rá kellett jönnöm: nem vagyok olyan, ahogy magamat elképzeltem, sem olyan, amilyennek a világ képzel, és mindenki jobban jár, ha ilyen vagyok, elképzeletlen, ahogyan vannak örömeim. Abból néha megszületik az irgalom, a nyugalom, a türelem. Minden, ami működik, magától van, ahogy madár vállra száll, izomból nem megy. Semmiféle eszmény, kitalált rend, módszer nem élte túl minálunk. És olyan hálás vagyok, ha nem szakad el a nadrág, ha van fűtés, ha páros a zokni, ha nem szökik meg a kutya, ha ízlik nekik a gombóc, ha négyzetméterenként csak hét legókockára lépek, ha nem szúr a harisnya, ha megvan a lakcímkártya, ha nem zöld a takony, ha nem esik vízszintes eső. Hát mi van még? Áldás, zúduló, ami nincs, nem kell. Hogyan mondjam el nekik? Nem értenék. Ők még egy nyelvre íratják a magukét, kipróbálnak egy új muffinformát, újradekorálják a gyerekszobát, kiszedetik a szemöldökük, gyakorolják a logopédiát becsülettel, meglátogatják a dédit, új Seatot vesznek, és így is folyton hiányérzetük van.
Emberek, az nehéz. Néptömegek átvándorlása az életemen. Gyémántból készült három barát. Olvasók. Emlékek. És a régiek: néma csönd. Blogvisszhang, légüres tér. Ha értik, az se jó. Soha. Mindegy.
Tudatállapot, az a nehéz. Kiszakadni a készenlétből, a kattogó agyból, a blogfigyelemből, az ide-oda rohangálásból, tárgyak felkutatásából, és a szemükbe nézni, leülni, nem lesni az órát, játszani társasjátékot, végighallgatni őket, belemélyedni valamibe.
Van, hogy az érintés is nehéz, sok. Van, hogy buborék vegyen körül, sőt, betonaura. Ne lökdössék a székemet, ne rugdosson a biciklin, ne piszkálja a combomat, ne kaszáljon előttem a kezével, ne szóljon. Mézízű, paplanfedte gömbölyűség, tejszag, az igen.
Közlekedés. Van annak szépsége, ahogy suhanunk az őszi erdőben. Gyors, olcsó, szabad — identitás. A lejtő, a kanyar, könnyűség. Falevél az orromon, ökörnyál a nyelvemen. Van abban erény, ahogy sokszor gyalog, hegyi, erős tüdejű, fürge lábú gyerekek, akik megtanultak sokat menni. Van annak lezsersége, hogy néha taxi. De nagyon nehéz. Nagy lelkierő kell hozzá.
És hát azok indulatai, akik annyira magára hagyták. Az önigazolás hullámverése. A nyugtalanító jelek, hogy megint, még mindig akarnak valamit. Az üzeneteik, akarásuk, a szemembe soha nem nézésük. Olyanná tesznek, amilyennek a legrosszabbként elképzeltek: itt vagyok, ti teremtettetek. Az éles fogalmaik a mi méhviasz létünkbe nyesve. És azok, akik szerint ők ilyenek, ez van. Ez ne legyen. A soha jóvá nem tehető hiány. A szeme, amikor megértette, hogy soha már, ők, akik ugyanígy gömbölyödtek, ők már nem, nem, nem, a semmi, már nem. Nem ő tette, de neki sem pótolható, beíratott, pecsét rajta.
Jól vagyunk egyébként.
csak az olvassa. én szóltam 
Gyomron rúgott. De érzem minden szavát. Fú, és soha nem áll meg egy pillanatra az élet.
KedvelésKedvelés
Leírtad az elmondhatatlant, amit csak megélni lehet, megérteni sosem.
KedvelésKedvelés
szép. gyönyörűre fogalmazott. és ó, mennyire én bőröm ez!
KedvelésKedvelés
Mostanában ritkán olvaslak, kevesebb az időm, de szerencsére ezt megláttam ma reggel. Jó volt ezzel kezdeni a napot, még ha a szívem el is szorult közben. Öllelek.
KedvelésKedvelés
Örülök az egyébkéntnak, és kívánok neked erőt a muszájokhoz, rendszeres felszabadulást a kattogásból, készenlétből!
Sajnálom, hogy én is csak az átvándorlókhoz tudtam csapódni, nem tudom legyőzni a távolságot, időt teremteni, hogy valóban a barátod lehessek. Számomra nagy veszteség ennek a lehetőségnek a futni hagyása. Csak néma szimpátiát tudtam tudok nyújtani neked és a kívülállók közhelyekbe gyömöszölt együttérzését. Pedig gyakran eszembejutsz, és mindig örülök, ha az életetekről olvashatok. Túl azon, hogy a blogod engem is megerősít az autómentesség melletti következetes kitartásomban, bátorítást ad a hétköznapok magányos taposómalmában való küzdelemben, felszabadít a bűntudat alól, hogy nem tudom non-stop komfort-zónává bélelni a gyerekeim életét, és a blog sok más erényén túl a személyed miatt, sőt elsősorban a személyed miatt olvaslak.
Hálás vagyok, hogy megtehetem!
Szeretettel:
N.
KedvelésKedvelés
Az égbolt érintett meg, egy pár sorral ilyen szépen leírni..
Ami nekem talán sose volt, lesz? A nagymamám? (már meg sem ismer) Ő kelt bennem hasonló érzéseket, dereng még milyen volt vele lenni nyaranta.. De férfi? Ez valami hatalmas, olyan kapcsolat lehet, amit nem tapasztaltam. Vajon megérthetem-e, ha még sosem tapasztaltam. El lehet magyarázni?
A betonaura nagyon betalált és az égbolt és az oldalpillantás is. Sajnos kevesebbért is oldalpillantanak és az olyanok, mint én (ők) talán egy negyedért is önmarcangolhatnak.
Az elfogadásod erőt ad, ezért vagyok hálás.
KedvelésKedvelés
tudod, hogy bridget jones tényleg folytatódik? özvegyen, két gyerekkel. reméljük, hogy sírás-nevetés után összekacsintós és hallivúdi lesz a biztató jövő.
KedvelésKedvelés
Bátorkodom leírni, hogy sejtem, hogy miről szól ez a bejegyzés. Egy hasonló helyzetet éltem meg a gyermeki oldalról. Két perc alatt csináltak belőlem felnőttet. Köszönöm, hogy olvashattam.
KedvelésKedvelés
Az égbolt, az nekem is nagyon tetszik, és nekem sem volt ilyen kapcsolatom. Talán a szüleim valamennyire, ilyen érzés lehet, ha majd nem lesznek.
Meg a határidő, ebédidő, alvásidő, szervezés, és hogy ha én elalszom, mindenki elalszik. Nálunk is így van, pedig a férjemmel élek. Ez nekem nagy teher, és nagyon fáj, hogy nem érti, amikor mondom neki.
KedvelésKedvelés
sajnalom hogy ennyire messze lakunk egy mastol
KedvelésKedvelés
Fölöttünk sosem volt ilyen égbolt. Mindig csak ködös, borús, szürke. Miért volt vajon ez a természetes? Sosem fogom megérteni. Hogy tudtam így élni, ennyire sok sok éven keresztül? És most annyira nehéz arrébb kúszni. Mászni, vánszorogni. Valami mindig visszalök. Igaz haladok, ennek örülök. Változom.
Köszönöm, hogy erősítesz, irányt mutatsz.
Egy új égbolt alá szeretnék kerülni, ami legalább egy kicsit hasonlít arra amilyen a tietek volt.
“Van, hogy az érintés is nehéz, sok. Van, hogy buborék vegyen körül, sőt, betonaura. Ne lökdössék a székemet, ne rugdosson a biciklin, ne piszkálja a combomat, ne kaszáljon előttem a kezével, ne szóljon. Mézízű, paplanfedte gömbölyűség, tejszag, az igen.”
Ezt pedig tökéletesen megértem. Néha olyan jó lenne egy kis egyedüllét, csönd, nyugalom. Szeretem, hogy ölelkezősek, puszilkodósak, hátvakargatósak, masszírozósak, odabújósak, de………
KedvelésKedvelés
Igen, nálunk is folyton borús, vészterhes. Anyám nem gyászolta el apámat, és azt hitte, így jobb. Nem volt jobb, hogy nem sírt, nem fájt, nem hiányzott neki, úgy akart továbblépni, hogy megkíméljen engem a rossz dolgoktól. Na, jó kevés volt azután. Engem is sok minden visszalök, de változom. nagyon nehéz, és aki ezzel nem küzd, nem is érti, milyen sok erő kell hozzá. Neked is sokat!
KedvelésKedvelés
Igen, az erő legyen velünk. 🙂
Annyira jó olvasni, hogy nem vagyok ezekkel a problémákkal egyedül. Ok, ez most hülyén hangzik, olyan, mintha annak örülnék, hogy másnak is vannak problémái…
De azt hiszem tudjátok mire gondolok.
Éva bejegyzései, a vendégposztok, a hozzászólások nagyon sokat adnak. Erőt, kitartást, türelmet, elfogadást és ha kell pont türelmetlenséget, el nem fogadást, nembeletörődést. Látást.
KedvelésKedvelés
Gyönyörű írás.
KedvelésKedvelés
Bocsánat, nem mondtam sose hogy HELLÓ ITT VAGYOK, MY NAME IS…De olvasom…hát ez nagyon betalált ismét.De szerintem aki így él, az ember.A többiek meg nem érzik soha amit egy ilyen ember érez egy könnyebb pillnata után, vagy egy olyan siker után amit a gyerek él meg, azért, mert az anyja egy ilyen lény.Abszolút így élek és sajnálom hogy csak ritkán találkozom magamhoz hasonlóval.Szerintem a gyerekeidből túlélők és megélők lesznek.Nem anyagi értelemben értem.
KedvelésKedvelés
na ezek már szavak.
. “Rég rá kellett jönnöm: nem vagyok olyan, ahogy magamat elképzeltem, sem olyan, amilyennek a világ képzel, és mindenki jobban jár, ha ilyen vagyok, elképzeletlen, ahogyan vannak örömeim. Abból néha megszületik az irgalom, a nyugalom, a türelem. ”
ez szép.
KedvelésKedvelés
Nem értem, amikor finnyásan olyat találsz, ami neked is tetszik, akkor megveregeted a vállam? Honnan veszed ezt a “Na, ezek már” fölényt?
KedvelésKedvelés
az elragadtatás szólott belőlem, mindenféle fölény és firnya nélkül. ez az írásod hangulatba varázsolós volt és én azt nagyon díjazom. nincs vessző a na után.
ha nem kommentelek, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem értek veled egyet, vagy hogy igen, ugyanis én nem mindennapos olvasód vagyok, inkább rendszeres. na és persze én nem vagyok vállveregetős típus, magam sem szeretem, akár ha csak hozzám érnek is, amit másnak is szívből kívánok.
de ez jó: “Az éles fogalmaik a mi méhviasz létünkbe nyesve.” aki gyúrkászott már illatos mékviaszkot!
írsz verset is? jól tudsz színészkedni? szívesen játszol?
KedvelésKedvelés
úgy értem, az utolsó két kérdést már régen föl akartam tenni, egészen véletlenül került éppen ide, semmi köze ehhez az íráshoz, sőt, tulajdonképpen nekem sincsen semmi közöm hozzá! affenének biggyesztettem oda! túlérdeklődtem magam. nincs mit tennem. majd egyszer kimagyarázom. esetleg egy jó zenét ajánlanom?
http://www.youtube.com/watch?v=sd5o-uIhgPY
KedvelésKedvelés
Semmi gond. Jó a zene, kösz.
A korai, gyanakvó hozzászólásaid miatt éreztem úgy, hogy kontrollálsz, nem tudsz ettől megszabadulni. Méricskélsz, gusztálsz, leszólsz, kijavítasz, máskor megdicsérsz, mintha neked írt házi feladat volna a blog. Már nagyon ki vagyok élesedve arra, mi a jó és adekvát nekem, és nem viselem el, ha fölényt érzek. Sem a leszólásból, gyanakvóan kritikus tekintetből, sem az idealizálásból nem kérek: mindkettő kontroll, én egyedül a békén hagyós jóindulatban, kíváncsiságban hiszek. Én se bántom azokat, akiket olvasok, nincsenek elvárásaim velük szemben.
Színész: nem, én nagyon szorongó vagyok, gyerekkoromban kiölték belőlem a spontaneitást, borzalmas szégyeneim vannak, minden önfeledtséget nevetségesnek és veszélyesnek tartok, nem tudnék semmit eljátszani. Lehet, hogy ha másképp növök fel, lenne bennem valami színésszerű. Nyilvánosság előtt viszont szívesen és hatásosan beszélek, de ez valami más, inkább tanárság.
A vers, az nagyon mást kíván, más szemléletet, eszköztárat, megközelítést, mint a próza, és én nagyon magas mércéket szereztem a művelődésem idején, jó a vershallásom, nem bocsátom meg a rossz verset, a magamét sem. Kamaszkoromban írtam verseket, itt a blogon van egy olyan, hogy Irtóztató jambusaim, meg egy Az én hibám című. Inkább játék. Ja és a jambikus költőverseny.
KedvelésKedvelés
egyáltalán nem kapcsolódva a témához: nem tudok mit csinálni, de évek óta baromira böki a szememet az ésszerű és most itt ez a színésszerű! hát ezt tényleg így kell? nem bírom tovább…
KedvelésKedvelés
Most csinálták vissza, nyugi. Már megint észszerű.
KedvelésKedvelés
A színészkedéshez: több mint 10 éve, amikor elkezdtem az önismereti munkámat (pszichodráma csoport), volt egy olyan csoportjáték, amiben egy képzeletbeli hajón találkoznak emberek (mármint a csoporttagok), akik bármilyen magukra vett szerepet, azaz személyiséget eljátszhatnak. Én kiültem a szoba sarkába egy székre, és dermedten, halálra fagyva figyeltem, ahogy a többiek kedvvel, lendülettel, a választott szerepükbe teljesen beleélve magukat hömpölygették tovább a fantáziahajó útját a fantáziaóceánon.
A csoportvezetőtől kaptam utána egy visszajelzést, hogy érdemes lenne a spontaneitással-kreativitással, értsd: azok hiányával dolgoznom, mert jól kitaposhatták belőlem korai éveimben. Rosszul esett, kissé meg is sértődtem – de persze igaza volt, pár évvel később visszaköszönt a téma, és akkor neki is álltam feldolgozni ezt magamban, addigra lett erőm hozzá. Ma már én is csoportot vezetek, az egyik legspontánabb dramatisták egyike vagyok, de a “mórikálás” és felszabadultság hiánya nagyon mély sérülésekhez volt kötve bennem, és valóban a korai szocializációhoz és mintákhoz kapcsolódik.
KedvelésKedvelés
Az offhoz re Naja: nekem is ebben segített a legtöbbet a dráma, bár én már előtte is szerettem mórikálni magam, de a kísérletezgetéshez túlságosan szorongó voltam.
KedvelésKedvelés
Olyat írtál, hogy nincs olyan senki, aki ne találna valami idézhetőt belőle. Engem se hagy ki. Magamra ismerek…az én érzéseim, várakozásaim, önélésem, miközben az idő nem az enyém:” Befizetni a csekket, bevallani az adót, eleget aludni, kivárni a mondataik végét, örökké a vekker, a mobil, a találkozó, a boltzárás, a lift gombja, a kutyapisi, a lejárt tej, a letöltődő vírusirtó, a postaláda űrje, az odaégett rizs, meddig illik visszahívni, mikor faxolom el, a hajnal órányi percei.”
KedvelésKedvelés
Most már én sem halogathatom tovább a hozzászólást. Jó fél éve minden nap olvasom a bejegyzéseket, és ha időm engedi az összes kommentet. A nulla hozzászólás mellett is elmerészkedtem a legutóbbi találkozóra, és nagyon élveztem, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy alig tudtam rá kiszorítani az időt.
Magamról röviden: szétszakadós háromgyerekes dolgozó nő vagyok. A két nagy gyerekem apja egészen kis korukban meghalt. Akkor rám is örökre rám ragadt a “ha én elalszom, mindenki elalszik” életérzés.
Mire új párom lett, annyira megszoktam, hogy mindenért egyedül vállalom a felelősséget, hogy jó ideig eszembe sem jutott, hogy most már akár meg is oszthatnánk. Persze a párom sem erőltette, neki nagyon kényelmes volt így. Néhány éve jöttem rá, hogy ezt nem lehet bírni, ebbe előbb én, majd az egész család tönkre fog menni. Azóta küzdünk. Sokáig rezgett a léc, most úgy néz ki, talán megmarad a kapcsolat.
Nem udvariasságból írom, de ebben tényleg szerepe van a blognak is. (Ennyit arról, hogy csak szétzilálja a kapcsolatokat…) Bár több mint tíz éve feministának vallom magam, nagyon sok új szempontot adott, és mindenekelőtt a megfogalmazásban segített.
A “ritkán fáj, de mindig” pedig sok év után is nagyon igaz.
KedvelésKedvelés
“Ritkán fáj, de mindig”.
Ritkán van, hogy levegő után kapkodok egy-egy mondat után. Hát ez ilyen volt.
Hárman vannak (az egyik egy kutya), akik hiányával vagy meg kellett tanulnom együtt élni, vagy teljes törlést nyomok magamra.
Pontosan tudom, hogy kik azok még, akik elvesztése ugyanezt fogja beindítani. Hacsak nem én halok meg előbb.
KedvelésKedvelés
Ez a poszt most nagyon talált és nagyon szép is. Nem tudom miért pont ide írom le, de leírom azért: Egy ideje nem kommenteltem ide (máshova nem is szoktam), egyszer azért, mert szültem, babáztam és valahogy nem vonzott a képernyő, másszor pedig azért, mert valahogy kicsit úgy vagyok a blogoddal, mint a Mátrixban a kék meg piros kapszulával. A Te blogod a piros, és nem mindig tudom, jó-e nekem, ha ezt választom, a valóságot, a szembenézést, a nyers őszinteséget. Néha nem akarom ezt választani, de nincs mit tenni, mégis ezt választom újra, meg újra, és egyre jobban megtalálom magam benne. Szembenézek a problémáimmal, előszedek belülről régi dolgokat, foglalkozom velük, képes lettem haragudni, nem igazán könnyű és szép, de valahogy mégis jobban működöm. Néha meg rosszabbul.
Hülye példa a hétköznapjaimból. A blogod előtti én szimplán csak örült volna, hogy a gyerekek alvásidejében van ideje kiteregetni. A mostani meg azt gondolja: elég gáz, hogy ennek örülök, hogy a gyerekek alvásidejében van időm kiteregetni.
Nem tudlak és nem is akarlak nem olvasni.
KedvelésKedvelés
Jól tetted, hogy leírtad és szerintem jó helyre, mert ideillik.
“Néha nem akarom ezt választani, de nincs mit tenni, mégis ezt választom újra, meg újra, és egyre jobban megtalálom magam benne. Szembenézek a problémáimmal, előszedek belülről régi dolgokat, foglalkozom velük, képes lettem haragudni, nem igazán könnyű és szép, de valahogy mégis jobban működöm. Néha meg rosszabbul.” “Nem tudlak és nem is akarlak nem olvasni.”
Egyformán érzünk. 🙂
KedvelésKedvelés