s te messze vagy

Közzétéve Szerző:

…s te messze vagy. Hangod befonja álmom…

Vendégposzt. Farkas Viki, a filmek, a külföldi lét és a blog remek ismerője osztja meg velünk a tapasztalatait.

Amikor szóba kerül a távkapcsolat, a saját tapasztalattal bíró beszélgetőpartnerek
általában kifejtik, hogy a távkapcsolat olyan párkapcsolat, ami nehéz, ezért és azért,
mert… Nekem lehet mondani: életem első szerelme is távkapcsolat volt a középiskola
alatt, igaz csak nagyjából hatvan kilométer és pár város választott el minket egymástól.

Régebben egyébként az volt a nem túl finom véleményem, hogy a távkapcsolat
nem párkapcsolat, hanem egy nagy sz@r. Nos, hm… ez azóta finomodott valamelyest
– kellemes tapasztalatok révén –, de ha választhatok inkább nem kívánom magamnak
mindazt, ami vele jár, és továbbra sem tudom megérteni, hogyan tudnak emberek
huzamos ideig ilyen kapcsolatokban létezni. Nem csak azért, mert a szerelem sötét
verem – jó vicc, emberek, ehhez távolság sem kell! Hanem mert a tudatállapotot, ami hozzá tartozik, az ellenségemnek sem kívánom. Egy felemás lét, skizofrén életforma, itt a piros, hol a piros módra vagyunk benne hol párban, hol olyan egyedül, mint az ujjam. Ma így, holnap meg úgy. Most hiányzol, most meg nem: hát örülsz-e? Mé nem? A végén vagy
belefásulnak és maguk sem értik, hogy keveredtek bele, vagy a napokat számolják, amikor is vége lesz: így vagy úgy, de legyen vége, mert ennél minden jobb. Hát nem? Ha nem, akkor valószínűleg már nem a kapcsolat elején jár a pár, vagy nem élik meg ilyen heves intenzitással az érzelmeiket és a kötődést; esetleg csak átmeneti időre szól a távkapcsolati létük egy hosszabb ideje tartó kapcsolat részeként.

De hogy kezdődik ez? És hogy vagyunk ebben benne teljes szívvel, vagy félgőzzel
hónapokig, évekig? Egyáltalán milyen kifutása lehet egy távkapcsolatnak?

Valahogy elkezdődik. A fene se érti. Utólag se. Mondjuk eleve úgy ismerkedünk meg a
párunkkal, hogy máshol élünk mindketten, de érdekel a másik, szeretnénk megismerni,
adni egy esélyt a dolognak, ezért belemegyünk. Magunk sem tudjuk, hogy mibe is, csak a 100-300-500-1000+ kilométernyi távolság és havi keresetünk függvényében mérlegeljük,
hogy ha ezt valóban szeretnénk, akkor az hány találkozást jelenthet per hó. Ezt az elején,
amikor még nagyon lelkes, esetleg szerelmes, vagy nagyon tapasztalatlan a pár, nem
méri fel a hétköznapokban. Ugyan már, mit nekem, akkor majd havonta egyszer
találkozunk! Vagy még kevesebbszer. Na és? Mi megoldjuk! Én megoldom. Miatta,
magamért, értünk! Ide nekem a világatlaszt!

Hát ez az. Ha mi így állunk hozzá, és mondjuk jobb esetben a párunk is, az még mindig
édes kevés a boldogsághoz. És ez az, amivel nem szoktunk számolni. Akire vágytunk, a
méltó társunk megvan, épp csak marha messze él. Sebaj! A szerelem nem ismer határokat!

Vagy mégis?

Akkor ez mindenkinek rossz?

Nem szeretném azt állítani vagy sugallni, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti a “párkapcsolat”, ezért nem mondom, ha két ember nem él együtt, vagy nem találkozik legalább havi gyakorisággal, akkor az nem is kapcsolat, vagy rossz, diszfunkcionális kapcsolat. Távol álljon tőlem, hogy bárkinek a távkapcsolatát minősítsem. Én csak nem értem, komolyan nem értem, hogy mondjuk két-három havonta egyszeri találkozással hogyan tudnak emberek fenntartani egy párkapcsolatot vagy házasságot, éveken keresztül? Van ilyen. Azokat a kapcsolatokat mi mozgatja? Félek, semmi olyan, amit én valaha is a magaménak szeretnék mondani. Két-három havonta bekövetkező találkozások között közös élmény nincs, se bevonódás, egymásra számítás, intimitás. Akkor pedig minek az egész? Számomra nem lenne értelme. Elfogadom, hogy van ilyen, csak az én értékrendemtől olyan távol áll, hogy megérteni nem tudom, bárhogy is próbálom.

Szerintem nagyon nehéz kötődni valakihez, akivel alig találkozunk. Az ember próbál
kialakítani minél több kapcsolódási pontot a földrajzi távolság ellenére. Kreativitás,
odafigyelés, gondoskodás, szeretet, idő és pénz függvényében a határ a csillagos ég.
Bármelyik híján már nehezebb közöset teremteni a messzeségben.

Programok az éterben

Elképedek, hogy mennyire zseniális a technika és mennyit fejlődött az első távkapcsolatom óta, amikor is hetente két levelet váltottunk és igyekeztünk órákig beszélni este vonalas telefonon a szüleink nem kis idegbetegsége és a megszámlálhatatlanul sok, “ülj le, mert beszédem van veled” fejmosást kiváltó, horribilis összegű telefonszámla ellenére. Kegyetlenül nehéz volt a távkapcsolat már akkor is, összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint most, amikor a földrajzi távolságok egyre könnyebben áthidalhatóak és temérdek eszköz van a pár kezében, amelyek a kapcsolattartást megkönnyítik.

A telefon költséges, de mivel ma már mobiltelefonja éppúgy mindenkinek van, mint mondjuk keze, így bárki bármikor elérhető, ha a hangját akarjuk hallani. Az okostelefonokra letölthető különböző chatek és internet alapú hívást lehetővé tevő
alkalmazások ingyenes és azonnali kommunikációt biztosítanak a párnak. Nagyon sokan
használják, mert általa mindig “kéznél” van a másik. Azonnal meg lehet beszélni dolgokat
és meg lehet osztani élményeket. Van, aki a reggelijéről küld képet, van, aki minden nap arról, hogy miben indul el dolgozni, van, aki a munkába vezető úton fotózza le ugyanazt a
részletet, hogy “ha együtt indulnánk dolgozni, ezt látnád”.

Ha a mobilról és az okostelefonról le tud szakadni a pár (nem könnyű), akkor ott vannak
az egyéb közösen végezhető programok a skype-nak hála. (Nem, nem a skype-szexre
gondolok!) Néhányszor jó egyébként skype-on beszélni és látni a másikat, de kicsit jobb,
ha ennek valami kerete van, mert ha minden estés kötelező program és “milyen volt
a napod?” — “jó, és milyen volt a te napod?” lesz belőle, akkor előbb-utóbb azt vizionálja
az ember, hogy ütemesen veri a fejét beszélgetés közben egy régi, piros, tárcsás
telefonkészülék nehéz kagylójával… Szóval a skype remek, ha például közösen néz filmet a pár, ki-ki a saját gépén, majd utána, amíg mondjuk mindketten párhuzamosan vacsorát esznek, megbeszélik a filmet és ami foglalkoztatja őket vele kapcsolatban. Ugyanígy lehet egyszerre főzni is, bár ez rutin kérdése, mert ekkor fennáll a veszélye annak, hogy egyikőjük, rosszabb esetben mindkettőjük nagyon fűszereset, vagy igencsak átsült ételt fog enni vacsorára. A legintimebb skype-on együtt aludni. Amilyen betegesen hangozhat ez és amilyen rohadt kényelmetlen (vagy az arcunkba világít a monitor, vagy horkol a másik és még sorolhatnám), olyan sokat is tud jelenteni. Nagyon nehéz pillanatokban fontos és jóleső érzés arra kinyitni a szemünket, hogy a másik ott alszik szemben. Nem könnyű művelet, csak haladóknak javasolt!

Persze nem csak technikából áll az élet, lehet intimitást teremteni ezer más módon is. Sokat jelenthet a mindkét fél lakásában tartott, a másiktól származó ruhadarab, fogkefe,
fénykép, akármi, ami személyes és a szeretett ember jelen nem létét hivatott nyomokban
elfedni. Ha a pár tudja, hogy mennyi idő telik el a következő találkozásig, akkor lehet
egymásnak előre kis leveleket, csomagokat, fényképeket, post-it üzeneteket, vagy akármit gyártani. Nem kell nagy dolgokra gondolni: egy szóvicc, vagy gyerekkori történet három mondatban leírva, a kedvenc színünk bemutatása négy sorban, vagy bármi, ami személyes és a másikról szól, nagyon kedves figyelmesség lehet, nem is beszélve a gesztusról, hogy ezt előre elkészítik egymásnak. Szinte kézműves szakkör romantikusoknak, de szép is ez!

Ezeken túl persze lehet virágot, vacsorát, éticsigát, legót, háziorvost, takarítót, akármit
küldeni igény szerint, ha a szükség úgy hozza és nem tudunk ott lenni. Amikor pedig
nagyon úgy hozza és baj van, de nagy, akkor nincs mese: oda kell utazni. Nehéz helyzetben szerintem muszáj ott lenni. Ha nem így történik, az nagy törést okozhat. Nincs az a megoldás, amely alternatívája lehet a személyes jelenlétnek, ha a másiknak szüksége van ránk, vagy nekünk rá.

Együtt, de mégis külön

Merthogy a másiknak szüksége van ránk és nekünk is rá: ez az alapbeállítás. Ha nem, akkor hagyjuk a francba a távkapcsolatot a nehézségekkel együtt: integessünk fehér
zsebkendővel a reptéren és soha többé ne keressük egymást.

Tehát, hogy szükségünk van egymásra, tudjuk. Hogy ezt a szükséget és a hozzá társuló
egymás életében való jelen nem létet hogy lehet feloldani, az nehéz kérdés. Amikor a “normális” kapcsolatan az egyiknek semmi nem sikerül, kezében marad az ajtókilincs, kigyullad a pulóvere a radiátoron és egyébként sem lát az influenzától három napja, akkor igen könnyű a másikat felhívni és ékes jelzők kíséretében a pokolba küldeni, amiért nincs ott, amikor kellene – és egyáltalán hol a francban van?! Ja, hogy dolgozik… az más. De akkor is, onnan legalább hazaér egyszer!

Így meg… Mindkét fél részéről előfordulhatnak ilyen kirohanások, ha elfáradtak. Ezzel
számolni kell és lehetőleg minél kevesebbszer üvölteni egymással a fennálló helyzet miatt, ami senkinek sem hibája jobb esetben, mert két ember vállalásáról beszélünk.

Szóval együtt vagyunk, de rohadt nehéz, mert a mindennapokat egyedül éljük meg,
magunk csinálunk programokat és kívülről a környezetünknek úgy tűnhet, hogy egyedül
vagyunk (így van), hacsak nem beszélünk relatíve sokat a másikról, hiányérzetünket
orvosolandó.

Amikor pedig együtt vagyunk, végre tényleg, akkor ott a mázsás nyomás a mellkasunkon,
hogy most van most! Jó, mi? Micsoda felismerés!

Amikor mondjuk havi egy találkozásra futja, akkor nehéz szabadulni a kényszerességtől.
Most legyünk jókedvűek, potensek, szórakoztatóak, szépek, erősek, okosak, viccesek,
mert most vagyunk együtt! Most kell ilyennek lenni, a mélyünket és lényegünket adni!
Akkor hát nem lehetünk betegek, nem eshet jégeső, nem mehet tönkre a bojler, nem
fázhatunk fel éppen most, mert az összes hétvégi programunk el lesz rontva, és egy hónap vagy ki tudja mennyi idő múlva lesz lehetőség újra találkozni. Ha ez így menne, gond egy szál sem lenne. De nem így megy, mert van, hogy pont a várva várt találkozásra jönnek össze a nemkívánatos körülmények, és mivel emiatt a Tejonak, Rajnának, Névának, izé…, Dunának nem mehetünk, így jobb lesz ezeket a shouldokat szépen letenni. Együtt vagyunk, annak kell örülni, a többi pedig ha jól alakul, ajándék, és semmi nem muszáj. Nem lehet muszáj.

Ami más pároknál szokványos tevékenység, a távkapcsolatban piros betűs ünneppé válik.
Ilyen lehet egy közös bevásárlás, családlátogatás, mosás, vagy bármi, amit egy hétköznap este is be lehetne iktatni munka után. Azt kell megélni és jól, ami van. Ami nincs, azért pedig nem kár.

Ki ez itt velem szemben?

Hogy a pár melyik tagja hogy éli meg a külön töltött időt és annak nehézségeit, az nem
nemtől, hanem személyiségtől függ. Van, aki minden elválás után mély depresszióba
zuhan és két-három napig karikás szemmel jár-kel, míg a párja az együtt töltött hétvége
élményeivel feltöltődve boldogan tér vissza saját városába. Van, aki pedig épp
ellenkezőleg: boldog és kiegyensúlyozott az együtt töltött idő után (nem is érti, mit sír a
másik, hiszen épp csak hogy elváltak egy csodás hétvégét hagyva maguk mögött), amikor
azonban közeleg a következő találkozás, percenként telefonál, üzen, kitalálja, hétvégén
hova menjenek, mit egyenek, legszívesebben véletlenszerűen szólítana meg embereket
a parkban, hogy sokatmondó pillantással elújságolja: “JÖN!”, és alig bír magával, mert
mindjárt, mindjárt újra együtt vannak, hát hol gyúlnak már azok a rohadt görögtüzek?!

goodbye_Alaska

Amikor két ilyen különböző beállítottságú ember kerül össze távkapcsolatban, az igen
vicces bír lenni. Utólag.

Szerintem leginkább az intimitást nehéz megteremteni és megőrizni a külön töltött idő alatt. Ezen sajnos csak ront a hormonszint változása. Amikor nincs ott, őrülten tud hiányozni, amikor pedig végre ott van, akkor meg épp nem vágyik senki közelségére. És
bár szereti az ember a párját, néha mégis ott motoszkál a fejében egy-egy viszontlátásnál, hogy: Tényleg ilyen magas? Mindig ilyen hangosan rágott? Esküszöm, kékebb a szeme, mint ahogy emlékeztem! Megölelem, közel engedem, de még a szaga is idegen! Ki ez?

Távkapcsolatban sokszor, újra és újra meg kell ismerni egymást, ami lehet játékos és
vicces, de a sokadik alkalom után inkább felkavaró és fájó már. Minden igyekezet és
figyelmesség ellenére is nagyon nehéz ez. Hát meddig lehet így bírni?!

Látjuk a végét! Látjuk a végét?

Azt gondolom, hogy távkapcsolatban jól lenni csak nagyon tudatosan lehet és akkor sem
igazán könnyű feladat. Ha egy párnak, házaspárnak a kapcsolata során előáll az a helyzet, hogy egy ideig így kell létezniük és élniük mondjuk külföldi munka, megbízás miatt, az egy fokkal egyszerűbb. Tudják, hogy mennyi időről van szó, ismerik már egymást és hogy kinek mi a fontos, ezért jó eséllyel könnyebben fektetik le azokat a vonalakat, amik mentén magukat biztonságban érezve el tudnak lavírozni a távkapcsolatban.

Ha a felek úgy ismerkednek meg, hogy mindketten másik városban, esetleg országban
élnek, akkor felértékelődik a tudatosság és az elköteleződés a kapcsolat iránt. Szerintem
ritkán működik vagy lesz hosszú távú a távkapcsolat és maga a kapcsolat is úgy, ha laza
hozzáállás szerint “majd meglátjuk, mikor tudunk találkozni” alapon kapcsolódik a pár.
Persze majd beszélünk, ha mindketten otthon vagyunk, ha ráérünk, aztán egyszer csak
egyre kevésbé érünk rá és tulajdonképpen egyáltalán nem számolunk a másikkal. Ebből
kevesebb eséllyel alakulhat ki valami tartós és mély, mert pont az van mögötte, hogy ha
tudunk találkozni, jó, ha pedig nem, hát úgy is jó.

Ugyanakkor ha a pár mindkét tagja kezdettől fogva elkötelezett, együtt tervez és fontos
kérdéseket már az elején tisztáz, az megkönnyíti a távolságban élést mindkét félnek.

Sokat és őszintén érdemes beszélgetni mindenről, hogy senkinek ne legyenek kétségei,
vagy érezze magát bizonytalanul. Ha előre látják mindketten egy-két hónapra, hogy
milyen gyakorisággal tudnak találkozni, melyikőjük repül, vonatozik, evez a másikhoz, az biztonságot jelenthet és egyensúlyt is az egyéni vállalások szempontjából.

Ha idővel az is kiderül, hogy hosszú távon terveznek egymással, várhatóan véget fog érni a távkapcsolat és előlép egy azonos térben és időben létező “mezei” kapcsolattá, akkor láthatóvá válik a vége, ami egy jobb, minőségibb párkapcsolat reményét vetíti előre.

Ki adja fel a saját életét?

És akkor felmerül a kérdés, hogy ki menjen és költözzön a másikhoz, vagy esetleg
válasszanak egy harmadik országot, vagy várost? Ez borzalmasan nehéz.

Harmadik országba vagy városba költözni volna a legkorrektebb és egyben a
legbizonytalanabb is, ezért ez kevesebb esetben merül fel. Ha a pár egyik tagja marad,
akkor legalább egy munka, lakhely és bevétel biztosan adott. De melyikőjük adja fel a saját munkáját, otthonát, kialakított életét? Munka, végzettség, nyelvtudás, egyéb adottságok és tudás, valamint a hosszú távú tervek függvényében érdemes gondolkozni, hogy kinek érdemes mennie és kinek maradnia. Azt gondolom, hogy ez nem lehet hiúsági kérdés, sem a nő felé közvetített egyértelmű elvárás, hogy “hát akkor anyukám, gyere te”!

Ha akármelyikük számára ez hatalmas lemondást, áldozatot, derékba tört karriert és a környezettől való elidegenedést jelenti, akkor nem biztos, hogy jó döntés, mert a kapcsolat egyensúlya és egyenlősége borul fel miatta. Amennyiben a helyzet ideiglenes
csupán, akkor átvészelhető. Ha azonban hosszú távon nem más, mint függés és alárendelődés, az nem szerencsés. Én azt gondolom, hogy egy bizonyos ponton a döntést és költözést az egyik félnek magára kell vállalnia, a másiknak pedig minden lehetséges módon ki kell fejeznie, hogy ezt a vállalást értékeli. Segítenie kell a párját beilleszkedni, letelepedni. Ha már eddig eljutottak, akkor nem lehet pont itt magára hagyni a másikat az összes terhével. Önmagában már az is nehéz, hogy a megszokott környezetét, szeretett városát és otthonát adja fel az ember. És akkor még bele sem gondoltunk abba, mennyire furcsa és idegen lehet majd valakivel naponta találkozni és együtt élni, akit előtte csak hétvégenként láttunk…

Nagyon szépen mutatja be az alábbi idézet, hogy milyen nehéz elszakadni a távkapcsolatban egymástól és a környezetünktől is.

I know you refuse to be jealous of of people, but I wonder how you would feel if I swear my utter devotion to a place. Tonight, in the bedlam of my long return, after the delayed flight, after the snarled tunnel of traffic, after losing my keys to my suitcase locks, I am reduced to wanting to make you jealous, wanting to make you miss me, wanting to make it harder for you to let me go.

 

I know you want me to want to make it easier. Usually I do. But when you are there and I am here, it’s too easy for me to lose my place.

 

I need to remind us both that before I found you I had a location, if not quiet a life. I need to remember where and who I was so I can discover where and who we are.

Like a dream, this map beckons me and eludes me…

As I watched a place become a person, I saw us from another point of view. Touring your city, those rivers and bridges, those mango flowers and lemon-headed birds, I began to feel my own city becoming re-mapped by what was not in yours.

 

Our cities, perhaps, were like another hand, something we could touch each other with, address each other from.

 

When you showed me the river that first time, I imagined you were the current flowing away from me. Resigned, I lay on the bank. You leaned over and kissed me. I sat up and glimpsed a new geography. I saw you and me as outlines, large land masses, deep seas, with not a single name written on a dot of territory. I slipped that vision into my back pocket and kept it a secret.

 

On that first trip we were both calculating quietly. No action taken. An easy waiting, a bemused hesitation.

 

…

 

The flight home was a red-eye and I slept without dreaming in the dead air.

 

Peggy Phetan, Love’s Geography, 2000

Ha tehát a távkapcsolat “sikeres” volt és együtt él a pár végre valahára, annak igen sok ilyen pirosra kisírt szem lehet az ára. Ezzel számoljunk, ha úgy döntünk, hogy belevágunk és a fejünket csóváljuk a térkép felett, hogy “nincs is ez olyan messze”… Mert
de! Szerintetek?

61 thoughts on “s te messze vagy”

  1. Az első beteljesült (vagyis nem plátói, de még nem is testi) szerelmem távkapcsolat volt, tinédzserként kilencvennégyben áthidalhatatlan ötven kilométer választott el bennünket, meg a telefon hiánya, olykor a részeges postás is, utóbb pedig egy közelebb lakó fiú. Végül a nagy érzés mögött felsejlett a levelek iránti rajongásom, azóta is tudom, hogy jobban szeretek levelet kapni, mint távkapcsolatban élni, viszont előbbi nagyban képes életben tartani az utóbbit, mert izgalmas, romantikus, illatos és hősies. A levél. Nem az e-mail.
    Ennek ellenére az egyik legfontosabb és legokosítóbb kapcsolatom, ami egyben és állandóan a legmélyebb pokol és a mennyország közé volt valahová beejtve, állapotunktól függően (elsősorban az enyémtől) már a technika korában, e-mail és Skype, na meg havi egy wizzair alapon működött. Ahogy Viki is írja, ő örült az együtt töltött időnek, én pedig szenvedtem a magánytól- másra fókuszáltunk, és így nehéz volt. Ha ugyanarra nyílt volna a szemünk, ugyanaz lett volna a mérték, másképp alakult volna. Így nehéz volt összeegyeztetni a hangulatot, a lelkiállapotot és így az igényeket, a szükséget és a kielégülést is.
    Egy keveset tanultam a másikról, magamról viszont rengeteget, és a linóleumpadlós, kékfrankos tehetetlenség, amire a legrosszabb pillanatokban támaszkodtam, egyszer csak átfordult egy amolyan semmi-létbe, mintha köldökzsinór nélkül lebegnék anyám hasában, és itt lennék de mégse vennék részt ebben a világban. Lehet, ezt hívják kegyelmi állapotnak a garázsezotérikusok, nem tudom biztosan.
    Három hét után abortálódtam, vagy szültem ki magam ebből a helyzetből, addig sem e-mail, sem sms, sem levél (préselt százszorszépek és purcsinok sora), és elindultam az edzőterembe.
    Először folyt taknyom-nyálam nem a bánattól, a szerelem viszont maradt és már nem röhögött a felvált linóleum mögé szorult pók a sarokban, ha lecsúsztam néha mellé, épp a betonon összezúzott, kőkeménynek hitt apám, vagy az apám alkoholizmusában szenvedő főnököm miatt. (Mellékszál.)
    Ő viszont maradt a régi, és feltűnt a beletörődése, a belenyugvása, a tehetetlensége és a küzdeni nem akarása. Ez volt a valóság, ami elfogadásként és bölcs hangú optimizmusként tűnt fel korábban, és ez lett az a rés, ami addig ragasztó volt.
    Aztán meg okos távolság, aztán meg szakadék, aztán meg értetlen ámulás, kiezittvelemszemben?

    Különben egy évre ránk, lett egy finn csaja, akivel azóta elrepült Ausztráliáig, nekem meg egy hazai de külföldi, akivel távkapcsolatozni kellett pár hónapot, de ez így jó volt, kezdetnek, mert amúgy meg ugyanaz volt a cél.

    Konklúzió? Távkapcsolat csak kezdetnek, átmenetnek, nagy belső erővel rendelkezőknek, vagy még nem, de majd úgyis újjászületőknek, akik (nem) félnek, de jó felé mennek.
    Kékfrankos meg linóleum legyen, a pók meg hadd röhögjön a sarokban 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. en nem tudnek tavkapcsolatban elni. nyaron kulon voltunk 7 hetet, utana ujra meg kellett szokni egymast. gyorsan hozzaszokom az egyedul eleshez es szeretem am azt is. nekem az nem kapcsolat, hogy beszelunk skypen hetente ketszer.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Én elég jól elvagyok vele, eddig kétszer volt hozzá szerencsém. A 7000 kilométer távolság azért egy kicsit durva volt, de hát szerelem sötét verem, nem tudtam nemet mondani. Izgi volt, és valahol élveztem, hogy közben élhetem a saját életemet, nem kell a megszokott dolgaimon változtatni (ez egy pár éve történt), de mégis van valaki, akihez tartozom. Bődületes telefonszámlákat csinált a pasi, mivel az internet és a modern technológia abszolút hidegen hagyta, és nem lehetett rábeszélni a skype-ra se. Hat-nyolc órákat beszéltünk egyhuzamban, igen, csöppet impulzív a lelkem, nem is lett jó vége, de fontos tapasztalat volt. És a telefonszexet is kipróbálhattam 😀 Én amúgy sem vagyok a híve a folyton egymás nyakán típusú párkapcsolatnak, legalábbis a szoros kötődés természetes úton való kialakulásáig. Mindent összevetve, jóvót.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ‘Én amúgy sem vagyok a híve a folyton egymás nyakán típusú párkapcsolatnak’

      Haha 🙂 , nem távkapcsolat, hanem kapcsolaton belüli távolság. Én azt szeretem. Egyedül utazni, néha lelépni, máshol (nem mással) lenni, aztán visszajönni.
      Ha tehetném, minden évben 1-2 hónapot külön töltenék a társamtól, nem azért mert nem szeretem, hanem azért mert igen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • El tudom képzelni, hogy valakinek tényleg csak havi egy találkozóra van igénye, örül, hogy éli a saját életét, és a partner csak hab a tortán. Lehetnek ilyen élethelyzetek is.
        Néha jó külön lenni, valóban. De pici gyerekek mellett ez zéró összegű játék. Ha ő elmegy, duplaannyi hárul rám. (Pozitívan nézve, ha itt van, akkor is részt vesz!)

        Kedvelés

      • Igen, gyerekkel ez már más képlet, nagy áldozat. Van mód az ellensúlyozásra?
        Úgy értem, valahol gyakorlatban is meg kell jelenjen ennek az ellenértéke ahhoz, hogy ne húzza le az otthon maradó felet (jelen esetben téged) ?

        Kedvelés

      • Ellensúlyozás? Amikor itt van, akkor jó együtt, sokat van a gyerekekkel, komolyan veszi az igényeimet. Olyan kimondott ellentételezés nincs, ha olyasmire gondolsz, ami nem “járna”, ha nem utazna. Ő ilyen, ezzel jár a munkája (hivatása), én ezt elfogadtam, és mindent megtesz, hogy a dolog kellemetlenségét csökkentse a számomra. Mikor nekem volt igénybe vevő munkám, akkor ő vállalt nagyobb részt a gyerekezésből. Normális kapcsolat, normális emberekkel:-)

        Kedvelés

      • Zéró összegű játéknál az egyik fél csak a másik rovására nyerhet. A gyereknevelésben: vagy az apa cseréli ki a kakis pelenkát, vagy az anya. Ha én tízig alszom, neki kell hétkor felkelnie a gyerekekhez és viszont. Ha ő elutazik, rám több hárul.

        Kedvelés

  4. Klasszikus távkapcsolatom nem volt. Olyan igen, hogy egy “lokális” kapcsolatban egyik félnek pár hónapos dolga akadt külföldön. Mindez akkor történt, mikor Skype még nem volt, e-mail már igen, de még postán is küldtünk leveleket. Szerintem félrevezető, a távollét meghosszabbíthat egy halálra ítélt kapcsolatot. A kapcsolatnak csak ünnepei lesznek, a távol lévő fél esetleg magányos, szívtelenség vele szakítani. A problémákat nehezebb tisztázni, minden elnapolódik.

    Sok változatot látok szerelem, távolság témában. Most például az a gyakori, hogy egyik félnek dolga van külföldön, a másik (tipikusan a nő) megy vele, ha már úgyis ott van, gyereket szül, és nem nagyon tud beilleszkedni az országba, nem ismer senkit és babázik.

    Férjemmel mindig együtt éltünk, de ő sokat utazik. Ha összeadom, évi 2 hónapot távol van, de mondjuk egyhetes darabokban. Ezzel együtt lehet élni. Amíg nem voltak gyerekek, nem nagyon kottyant meg, lekötöttem magam, vagy néha vele mentem. Mióta vannak, nehezebb a távolléte, több hárul rám. Valamiért úgy alakult, hogy a drámai pillanatok többségében nem volt itt. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, mikor elvetéltem, mikor kórházba kerültem, majdnem a szülésnél is…
    Mikor e sorokat írom, épp egy repülőn ül, elfele.

    Viki, te a távkapcsolatod miatt költöztél külföldre?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem. Én már külföldön éltem évek óta, amikor megismerkedtünk. Így én “csak” országot váltottam végül – a külföld maradt továbbra is. A másik országba költözés ezért nálam nem csak a távkapcsolat végét jelentette, hanem eldôlt azt is, hogy én már biztosan nem költözöm vissza Magyarországra.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Gondolom, az egy következő fokozat, ha idegen nyelven zajlik mindez.

        Én is költöztem a férjem miatt más országba, de én kalandvágyó vagyok, szinte én ösztökéltem, hogy gyerünk-gyerünk…
        Mondjuk amikor aztán az idegen országból is elutazik a férj, én nem ismerek senkit, és ott maradok egyedül pici gyerekkel… akkor már nem is csak a férjem hiányzott, nem is a társaság, még csak nem is a feladat nehézsége ijesztett, hanem, hogy mi lesz, ha én abban a két hétben kapnék szívrohamot.

        Kedvelés

      • Az nem hogy következő fokozat, hanem egy külön téma, hogy mi van, ha a férfi/partner külföldi anyanyelvű. Mit értünk meg és félre egymásból. Általában nincs gond vele, de azért fáradtan, váratlan helyzetekben vannak pillanatok, amikor üveges tekintettel néz mindenki a másikra, hogy hehh?!

        Kedvelés

      • Szerintem ezek nagyon fontos témák “globalizált világunkban”. Kár, hogy kevesen szólnak hozzá.
        A Skypeos közös program érdekes. A Before Mignight c. filmben említi egy pár, hogy Skype-pal a párnájukon alszanak, akkor ezen ámultam…

        Kedvelés

      • Bevallom, nem az en reszemrol merult fel, mint igeny. Viszont az elso par bena es eber alvas utan mar egesz jol ment es szerettem ugy aludni 🙂

        Szerintem is erdekes tema a tavkapcsolat (nem azert mert irtam rola 🙂 ), de ezek szerint vagy nem tetszik az iras, vagy keveseknek van elmenye, vagy mondanivaloja ezzel kapcsolatban.

        Kedvelés

      • Én is várom a véleményeket, mert szerintem szuper, pontos, szellemes, sokrétű a bejegyzés, de a kedves olvasóközönség egész hétvégén mást csinált, harmada volt az olvasottság a szokásosnak szombaton és vasárnap. Csak betegség-igazolást fogadok el, a többiek kedden dolgozatot írnak!

        Kedvelés

      • Svajci, igen. Csaladdal csak nemetul, egymas kozott minel tobbet nemetul. De annyival erosebb az angolom, hogy amint baj van, vagy faradt vagyok, automatikusan visszavaltok nemetbol, o pedig sajnal es nem akar meg ezzel is terhelni, ha mar ilyen nehez az elso par honap.
        De tenyleg, a vegyes kapcsolatok es a nyelv egy tema onmagaban 🙂 Az is, ahogy a kornyezet es a csalad reagal a masikra. Vannak nagyon vicces es letaglozo torteneteim…

        Kedvelés

      • Akkor gondolom neki a sviccer az anyanyelve, veled meg ráadásul Hochdeutschban társalog.
        Ja, külön téma. A kétnyelvű gyereknevelés meg újabb falat.

        Kedvelés

  5. Sok-sok ezer kilométeres távkapcsolatból – személyes találkozások után – született egy nagyszerű házasság. Óriási, lángoló érzelmek, két érett ember eszmélése egy hosszú, rosszul működő báb-létből. S most ismét egy fajta távkapcsolat, ezúttal a munkahelyi feladatok miatt. Havonta három hét külön, több ezer kilométerre egymástól. Marad az( esti mese helyett) az esti skype….bármilyen erős a szerelem, minden virtuális, és ez elbizonytalanít mindkettőnket – tudom. Amikor végre kimehetek elé a reptérre, az első dolog, hogy, mikor megöleljük egymást, erősen figyelek arra, hogy mit érzek. Mindig ugyanaz a boldogság jár át, mint, amikor először találkoztunk a repülőtéren 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Nekem majdnem az összes házasság előtti kapcsolatom távkapcsolatom volt. Sőt, ha úgy vesszük, az összes, a legkevesebb a 30 km volt, az könnyen áthidalható volt, jó közlekedéssel. De a szomszéd srác, az osztály vagy évfolyamtárs.. az sosem volt.
    A legkomolyabb, 3 éves kapcsolatom távkapcsolat volt, 160 km-re egymástól. Én eleinte kicsit elleneztem, de a srác mondta, hogy á, nincs olyan messze. És hát beleszerettem, fülig. Minden igaz, amit leírtál. Rengeteg idő, energia, kreativitás – és pénz kell hozzá. Akkor kb. az összes zsebpénzemet rá költöttem. Az utazásra, ajándékra, közös programra. Tény, hogy nem látott szőrös lábbal, zsíros hajjal és nagy élmény volt, amikor úgy tudott hozzánk jönni, hogy suli után elém jött a vonathoz 🙂 Lassan fejlődtek a dolgok, de fantasztikusan csináltuk. Sok része nehéz volt, de volt rá kapacitásom és imádtam kiélni magam 🙂 (ma is vissza kéne csempésszek egy-két dolgot ezekből) Mi mondjuk havonta 2-3x, akár 4x is találkoztunk. Eleinte csak egy-egy napra, aztán már egy-egy éjszakát is ott töltöttünk a másiknál. És hopp, eltelt 1 év, 2, 3… volt, hogy sírtunk, szarul alakult a nyár, keveset tudtunk találkozni, pedig nyári szünet volt! De aztán összeszerveztük. A végén bizony már kellett volna változtatni azon, hogy ne legyen kötelező az esti telefonálgatás, meg ne csak én menjek… Már kilátásba került a közös város is, hiszen közeledett az érettségi. Én mentem volna utána, mert ő érettségizett hamarabb. De szakított. Aztán volt arról szó, hogy mégis együtt. Akkor már nem mentem volna utána, mondtam, válasszunk egy közös várost. Van egy pár nagy egyetemváros, válasszon és menjünk mindketten. De nem tudta otthagyni a “karrierjét”, akkor kezdett befutni színjátszással, énekléssel. Mára minihíresség lett és felköltözött ide, Budapestre, ahova értem sosem jött volna. Most itt van karrier.
    Aztán jött a – most már – férjem. Vele pedig szinte minden nap sülve-főve együtt voltunk. Egész más volt, imádtam. Így utólag azt mondom, hogy gimi alatt csinálható, ha aztán kilátásba kerül a közös város. De felnőttként, bizonytalan távra… nem, soha többet! Ideiglenesen egy dolog.. akkor meg tudjuk beszélni a határokat, stb. Arra még most is rá tudnék bólintani. De örülök, hogy nem kell 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Én azt szoktam erre mondani, hogy nem a körülményeket választom, hanem az embert. Ha szeretem, lehet távkapcsolat is. 9 évig tartott az első, szerintem legkomolyabb kapcsolatom. Ő időközben tengersz kapitány lett. Eleve nem egy városban éltünk, jó messzire járt főiskolára, és utána lett tengerész. Soha nem tudtam volna azt mondani, hogy miattam maradjon itthon. Szerettem utazni, szerettem a leveleket. Nem azért lett vége, mert tengerész volt, hanem azért, mert túl fiatal voltam a végleges döntéshez. Megijedtem ,mikor elkezdett házasságról beszélni Arra nagyon jó volt, hogy nem ijedek meg semmitől. Dolgozhat külföldön, élhet másik városban, de akár városon belül is másik lakásban. Ha szeretek valakit a körülményekhez igazodni is tudok, és ha kell, partner vagyok a megváltoztatásukban. A legtöbb kapcsolat, a távkapcsolat különösen, csak PÉNZ kérdése…Azt pedig elő lehet teremteni a talkozásokhoz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igazad van. De fontos hangsulyozni szerintem, hogy a korulmenyekhez igazodas es a vallalasok mindket oldalrol kell, hogy teljesuljenek. A kolcsonossegnek jelen kell lennie valamilyen formaban. Akkor tud mindket fel bizni egymasban es nyugodtan hatradolni, ha kiszamithatoan mukodnek a dolgok. Az nem megy, hogy mindig csak az egyik fel utazzon a masikhoz, vagy otszor annyit energiat tegyen bele.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. Ilyen klasszikus távkapcsolatom nem volt. A külföldre költözés miatt nálunk is volt időszakos távkapcsolat, aminek lehetett látni a végét, kibírtuk.
    Ugyanakkor, ha nagyon tele a bucim, nekem muszáj néha elmennem egy kis időre, ami szokott segíteni. Gyerekkel nehezített a helyzet, mégis felüdülés volt augusztus végén két hetet eltölteni Franciaországban anyáméknál, ahol pluszban 3+1 fő figyelt a kölkömre, én meg töltögettem a leürült akkumulátort.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Nekem lehet, hogysegítettt sok egyéb kapcsolatomban is. Jól viselem, ha valakinek van nélklem is elfoglaltsága. Mondjuk zenél, és rendszeresen próbál, időigényes hobbija van, stb… Messze él. Sőt, mivel az ifjúkori távkapcsolat átalakította bennem a kapcsolatokról kialakult képet/igényt, nem vagyok féltékeny. Elviselem (bár különbözően tudok én is szenvedni miattuk), ha továbbáll, sőt a szeretői viszonyba sem halok bele. Ettől még tudok szeretni, csak nem kötődök minden áron.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. Nekem volt több távkapcsolatom is (különböző lefolyású, tartalmú, stb stb). Nyilván ha fiatalon sokat van az ember külföldön, akkor belefut ezekbe. Meg hát azért a magyar férfiak között oly nehéz megfelelőt találni, hogy ha máshol találsz olyat, aki neked megfelel, nem mondasz le róla ab ovo 🙂
    A mostani kapcsolatom is 1,5 év távkapcsolattal kezdődött (7 éve tart). Munkában ismerkedtünk meg, közös projekt, amiből aztán több lett.
    A másfél év (rutinos távkapcsolatosként) úgy volt kibírható, hogy az elejétől tudtuk, ebből lehet komoly, hosszútávú kapcsolat. Nagy egymásratalálás volt, elég hamar kitaláltuk, hogy jó lenne együtt, “rendesen” is.
    Az elejétől kezdve kb. 2 hetenként találkoztunk egy hétvégére, naponta órákat beszéltünk telefonon, a közbeeső nyáron egy kerek hónapot együtt töltöttünk (a második két hétben én Bp-en dolgoztam, ő pedig “htb-ként” várt engem a munka után :).
    Nem tagadom, ehhez kell anyagi háttér is, mert ugyan gazdagok sosem voltunk, de nagyjából fel is éltük a tartalékainkat a találkozásokkal (és igen, tanári fizetésből ezt sosem tudtuk volna megtenni….és igen, ő annyival többet áldozott rá, amennyivel többet keresett, de én hozzátettem a magam részét, ehhez mindig is ragaszkodtam).
    Skype-os közös tevékenységek nem voltak, csak az állandó telefon. És volt olyan, hogy péntek ebéd után ő beült a kocsiba, és meglepetésként éjfélkor a pesti lakásomban volt (980 km), és hétfőn hajnalban visszaindult. Kulcsot kaptunk a másik lakásához már nagyon korán, pizsama, fogkefe az első alkalmaktól volt a másiknál. Mondom, nem volt kérdés, hogy dolgunk van egymással. Olyan sosem volt, hogy ne lettünk volna a másikra hangolódva, mikor találkoztunk, őrületes szenvedély volt.
    Az is kiderült, hogy ő nem tud Mo-n élni, tehát rajtam fog múlni a kapcsolatunk további sorsa. Megbeszéltük, hogy nem lesz könnyű, Oo-ban még annak sincs rendes munkája, akinek helyi végzettsége stb van. És azt is, hogy nem szeretné, hogy htb. legyek, “eltartott”, mert az olyan nagyon ellentétes lenne azzal, ami én vagyok. Ezt én sem vállaltam volna semmi pénzért.
    Többször átbeszéltük a lehetséges megoldásokat, előkészítettük a kiköltözést. Lakást cseréltem, hogy Bp-en legyen (fel sem merült, hogy eladjam, és ne legyen hova visszatérni, ha valami miatt kell. Sőt a mai napig arra készülünk, hogy ha kisnyugdíjasok leszünk Oo-ban, akkor majd hazaköltözünk az egyetlen vagyontárgyunkba, a bp-i lakásba). Közösen kerestük a lakásokat az ingatlan.com-on, a lakáslátogatásokat akkorra beszéltem meg, amikor ő jött hozzám, együtt mentünk, együtt választottuk ki azt, amit végül megvettem. Egy karácsonyi két hetes szabadság alatt költöztünk, együtt. Dec. 23-24-én takarítottuk az új lakást, 26-27-én pakoltunk, 28-án cuccoltunk. A további 5 napban mindent összeraktunk, megszereltünk stb. Közös projekt volt, közös felelősségvállalás, a kettőnké, mert más segítséget nem kértem és nem kaptam.
    A kiköltözés is, bár az nem tagadható, hogy a munkavállalással nyilván nekem kellett jobban megszenvedni. Mert segített, támogatott, benne volt, de hát én vagyok az, aki országot váltott, aki vásárra vitte a bőrét.
    5,5 éve vagyok itt, nem volt könnyű még így sem. Sőt, alkalmilag piszok nehéz volt (a munkavállalás főleg, a többivel nem volt nagy gondom, csak a szokásos, ami alkalmilag a saját magyar létemben is gond lenne – politika, emberi szemétségek stb). De ez a kapcsolat továbbra is jól működik. és élvezzük.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon ismeros, amiket irsz 🙂 A lakast es a visszakoltozes lehetoseget leszamitva.
      Az elejetol kezdve lattuk, hogy ebbol lehet mas es hosszabbtavu parkapcsolat. Mindenben tamogatott es segitett, de persze nekem volt a nagyobb a vallalasom, mert en koltoztem, en kerestem uj munkat, stb.
      Nekunk, vagyis nekem volt olyan, hogy nem voltam rahangolodva a talalkozasra. De nalunk 3-4 hetes nem talalkozasok voltak es az azert eleg sok bir lenni, ha egy honapig nem latsz valakit.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mondjuk csak ennyiből is már értem, hogy nem akarsz gyereket. Külföldiként, költözőként te vagy kiszolgáltatottabb, ezt csak fokozná a gyerekvállalás.

        Kedvelés

      • Gyereket e pillanatban nem akarok – ez saját döntésem, és nem a kiköltözéstől függ. Éppen e pillanatban (5,5 év itteni munkával a hátam mögött és két kisebb már valamennyire beindított vállalkozással) akár vállalhatnék is, pont olyan feltételek között (rosszak), mintha olasz nőként vállalnám. Saját jogon járna a gyed (6 hónap), saját jogon van tb-m, a saját adómból tudnék leírni adott dolgokat, stb stb.
        Ugyanakkor sajnos nagyon sok rossz történetet látok magam itt Oo-ban, amikor a kiköltözés utáni azonnali gyerekvállalás olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozta a magyar nőt, amiből nem nagyon van (lesz) menekvés (vagy csak hihetetlen áldozatok árán). Ez az, amit el szoktam mondani, ha kiköltözés előtt kérdik a sorstársak, de ez az, amit nem szoktak meghallgatni.
        Attól függ persze, milyen életkorban költözik ki az ember, de a kiszolgáltatottság ellenszere az, ha a gyerekvállalás előtt sikerül valamilyen munkát vállalni (kitalálni és felépíteni), akkor utána már “csak” azokkal a nehézségekkel kell szembenézni, mint minden más esetben gyerekvállaláskor.

        Kedvelés

      • Kimaradt egy szó, bocsánat:
        “Ugyanakkor sajnos nagyon sok rossz történetet látok magam KÖRÜL itt Oo-ban”

        Kedvelés

      • Már ezt FarkasVikinek írtam, ő említette egy másik posztban, hogy nem tervez gyereket.
        Ezt már leírtam a külföld-posztnál, de ha a másik fél magyar is, és együtt mennek ki, akkor is nehéz helyzetben van a nő, aki három évet otthon ült egy idegen országban, esetleg nem beszéli a nyelvet.

        Kedvelés

      • Bocsánat, magamra vettem 🙂
        Igen, sajnos ez a sokéves kiesés a munkából mindenképpen kiszolgáltatottá teszi a nőt, és ha mindez külföldön van, nyelvtudás stb nélkül, az megsokszorozza ezt a kiszolgáltatottságot.
        Egyébként itt a munkát vállaló (helyi, olasz) nők nem szoktak éveket otthon maradni a gyerek(ek)kel, ezért eleve nem tudják értelmezni (a munkahelyen, a környezetedben), hogy miért kellene 2-3 évet otthon maradni szülés után (a munkahely nem fog megvárni, nem is kötelessége, mint otthon).
        Persze sokan jobb híján mégis ezt teszik itt is, mert nehéz állást találni, mert méregdraga a bölcsőde, mert mélyen bennük van,hogy egyedül a nő feladata a kisgyerekkort “megoldani”, de ezt annak tudatában teszik, hogy gyakorlatilag kiírják magukat a munkaerőpiacról.
        Sajnos, nagyon egyenlőtlen ez az ország ebben a tekintetben.

        Kedvelés

      • Firenzében élek.
        Elég sok magyar nő van itt is, leginkább az olasz párjuk (férjük, élettársuk stb) miatt (jóval kevesebben, akik kalandvágyból jöttek egyedül, mert szeretik a mediterrán életérzést – vagy ittragadtak egy Erasmus félév után).
        Személyesen kb. 20-at ismerek (olyan értelemben, hogy kapcsolatban vagyunk, követem a sorsukat), de egyrészt van egy blogom, ahol több százan olvasnak naponta és aminek kapcsán sokan írnak nekem (és onnan látom a viszonylag tipikusnak mondható történeteket), meg van egy helyi olasz-magyar kulturális egyesület, ahol a tagok 99,9 %-a ilyen helyzetben levő nő (olasz-magyar párkapcsolat / család).
        Olaszország nem tipikus kivándorlási célpont a magyaroknál, csak kevés és nagyon jól behatárolható típusú állásban van kereslet a munkaerőre (szakképzett ápolók), ezért viszonylag ritka, hogy teljes családok induljanak meg Mo-ról és költözzenek ide (ismerek néhányat, szinte mindenki úgy tudott kijönni, hogy a pár egyik fele egészségügyis).

        Kedvelés

      • Hogy sokan vagyunk, arra csak akkor döbbentem rá, amikor láttam vonatkozó statisztikákat: a magyar nők, ha külföldi férjet választanak, első helyen német férfit, második helyen olaszt választanak.
        (Nekem személy szerint rengeteg francia férjjel rendelkező ismerősöm, barátnőm van. Mivel francia vonalon mozogtam fiatalabb koromban, ilyen vegyespárokat láttam magam körül. Aztán kiderült, hogy statisztikailag ez nem is olyan jelentős szám.).
        A miért és a hogyan jó kérdés. A személyes történeteket látva annyi különös sors van. Van, aki a 90-es évek elején idejött gyerekfelvigyázónak, bejárónőnek, akárminek, aztán itt ismerte meg a férjét. Ugyanez a 2000-es években már inkább egyetemi ösztöndíjjal működött.
        Van, aki egyszerűen utazgatott és egy bárban / étteremben, akárhol összeismerkedett egy olasz férfivel (Oo-ban vagy Mo-n). Van, aki a munkája során találkozott olasz kollégával (én is). Amióta vannak olcsó repülőjáratok, az olaszok nagy számban mennek Mo-ra nyaralni (rengeteg a járat, az ország minden részéből), és ők általában könnyen ismerkednek…
        Mondják, hogy az olaszok szeretik a magyar nőket – ezt a magyar nőkre nézvést pozitív véleményként szokás értelmezni. Sajnos nekem sokkal rosszabb a véleményem erről: sokszor a “keleti” nők (és a magyar nők értékrendileg, önbizalmilag “keletinek” számítanak), hajlandóak olyan kiszolgáltatott és egyenlőtlen helyzetekbe is belemenni (főleg, ha egyből elveszi őket a férfi), amibe egy “nyugati” öntudatosabb nő már nem annyira szívesen. Egyébként pont azért lesz ebből tipikusan konfliktus hosszabb távon, mert ugyan sok nő hálásan hozzámegy az olasz párjához, de mivel minket már arra szocializáltak Mo-n, hogy dolgozzunk, saját keresetünk legyen, stb, nagyon nehezen bírják az (anyagi) kiszolgáltatottságot. Ugyanakkor mivel otthon is a fizetett munka mellett azért a nők vállalják fel a családi ingyen munka nagy részét, itt is mindent feláldozva hozzák (próbálják) a “jó anya, jó feleség” szerepet, amíg csak bírják.
        Ezen túl egyébként az meg tényleg igaz, hogy az olasz emberek, de különösen a férfiak másként kommunikálnak, nyitottak, ismerkednek, romatikusak, kimutatják az érzelmeiket, szeretnek szeretni, és mindehhez általában ápoltak, igényesek magukkal és a környezetükkel, tehát minden adott, hogy felhívják magukra a magyar nők figyelmét (is).

        Kedvelés

      • Én mondjuk ettôl függetlenül sem érzek késztetést a gyerekvállalásra. De tény, hogy ha szeretnék, akkor most a lehetô legrosszabb idôzítés lenne.

        Kedvelés

  11. Nem mindenkinek átmeneti a távkapcsolat. Barátnőm 17 éve ebben él a férjével, sosem éltek egy városban. Már két gyerek van, a férfi hétvégeken jön haza. Amennyire beleláttam, nagyon nem vesz részt a család életében, a gyerekek ellátásában, nem tud velük mit kezdeni. Hétköznap meg zavartalanul kiélheti a munkamániáját. A nő egyfelől szenved, másfelől már tök jól megszokta egyedül.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem tenyleg emberfuggo, hogy ki hogy viseli, mennyire van igenye sajat idore es konstans intimitasra. Nekem nagyon nagy igenyem van a mely parkapcsolatra, odafigyelesre, visszajelzesre, stb.
      Es ahogy irtam, elfogadom, hogy van ilyen, mint amit irsz, de vagy nem ertem, hogy tud mukodni, vagy ertem, de elfogadhatatlannak talalom a felteteleket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezt én is elfogadhatatlannak tartottam a közelükben élve, de nem akartam nagyon lázítani a barátnőmet. Így is épp elég provokáló volt neki, hogy mi milyen harmóniában élünk, hogy a férjem mennyit van a gyerekkel.
        Jelzem, ha otthon volt a férj hétvégén, akkor is jó eséllyel a nő vitte le a két gyereket a parkba, mert a férfi épp cipőt pucolt, zuhanyozott, álláspályázatot írt, barátoknak emailezett, szóval minden nemmunka jellegű tevékenységet a családdal töltött időre pakolt. De ez már inkább az “egyenlőtlenség formái”, nem a távkapcsolat.

        Kedvelés

      • Ha már erről a boldogtalan családról sztorizok. Mindez Németországban történt (ott egyébként sok gazdasági centrum van, nemcsak az egy Budapest, mint nálunk, ezért gyakoribb is a távkapcsolat). Ott a gyes úgy néz ki, hogy 14 fizetett hónapra jár, de ebből 2 hónapot a MÁSIK szülőnek kell igénybe venni. No, ez az apuka lelkiismeretesen ki is vette a két hónapot, de olyankor, mikor a felesége is épp otthon volt gyesen a gyerekkel. Úgy indokolta, hogy nyáron szeretne menni, a szép időben:-)
        Több ilyen sztorit hallottam.
        Magyarországon is van több férfi ismerősöm, aki elment gyesre, aztán kiderült, hogy papíron a férfi vette igénybe a juttatást, de a nő is otthon volt a gyerekkel.
        Messze kanyarodtam.

        Kedvelés

      • Szerintem azért aki önként vállalja, nem belecsúszik kényszerből, az viszonylag ritkán gondolkodik “klasszikus” párkapcsolatban. Tényleg igaz, hogy mindennek ára van. Nekem ez azért elfogadhaó, mert én azt nem tudom elképzelni, hogy képes lennék a klasszikus gyerekes- napi munka után otthon együtt – tipusú kapcsolatra. Valahogy már fiatalon is borzasztóan vonzott a sok utazás, a férfiakból az, akiknek valami nagyon “pasis” foglalkozása van. Ők viszont itthon ritkán találnak munkát, és nehezen is szocializálódnak az itteni “állóvizes ” környezetben. Ráadásul úgy tűnik családialg rakadós. A tesóm 15 év e kamionos párt választott. Apukám viccese meg is jegyezte, hogy volt itt már tengerész, folyami hajós, kamionos…. az unokámnak már űrhajósa lesz?

        Kedvelés

  12. Dolgozatírásra jelentkezem, nem voltam beteg, csak aktívan élveztem a jó időt. A téma pedig nagyon jó, csak olyan nehéz megszólalni, annyira, ahogy írjátok is, embere válogatja. Nekem volt országon belül is és országhatárokkal nehezített is, az első mindenhétvégés márcsaknégyév, márcsakhárom, aztán én költöztem volna hozzá, mert ő kötve volt, de aztán másik irányba költöztem, szakítottam vele. Nem tudom, mennyire tudható be a kapcsolatunk jellegének, vagy az életünk azon fázisának, amiben épp akkor voltunk, de “elváltoztunk” egymás mellől. Azt hiszem, ez talán másképp alakult volna, ha nem csak a szabadidőnk közös, hanem a mindennapjaink is, akkor talán hasonlóbb lett volna a változás iránya kettőnknél.
    A másik kapcsolat együttéléssel kezdődött egy olyan helyen, ahová mindketten ugyanonnan költöztünk, de nem egyszerre. Aztán nekem haza kellett költöznöm, az elejétől kezdve tudtuk, hogy ez eljön majd. Onnan viszont az egyetlen biztos pont az volt, hogy még minimum x évig biztosan külön leszünk. Olyan nem volt, hogy már csak ennyi vagy annyi idő, és aztán jó lesz. Sőt, olyan sem volt biztosan, hogy melyikünk megy a másik után. Így aztán nagyon nehéz volt bármibe is kapaszkodni, egymásba meg főleg nem ment. Miután még hónapokig éltem úgy, mintha egyedül lennék, egyszer csak döntöttem, kiléptem. Sosem bántam.
    A legérdekesebb távkapcsolatom az, ami sosem volt kapcsolat, csak egyoldalú vonzódás váltakozó iránnyal, állandó fáziskéséssel, de első perctől kezdve meglévő összetartozás-érzéssel még akkoriból, amikor nem volt távolság. Vele sosem volt ilyen “amit raktak estig, leomlott reggelre” érzésem. Barátság volt ez, vagy miafene, de jobban részt vettünk egymás mindennapjaiban, mint bármelyik távexszel, és mindezt a lehető legnagyobb könnyedséggel, igaz, a technika egy sokkal magasabb fejlettségi fokával könnyítve, de leginkább személyes kapcsolódásra és kreativitásra meg akaratra, őszinte, kölcsönös érdeklődésre és megosztani vágyásra építve. Talán ez utóbbiak lehetnének nálam a sikeres távkapcsolat titkos hozzávalói, amelyek nélkül minden hiába. De hát ezek meg a nemtávhoz is kellenek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “…leginkább személyes kapcsolódásra és kreativitásra meg akaratra, őszinte, kölcsönös érdeklődésre és megosztani vágyásra építve.” – Igen, pontosan ezek a hozzávalók szerintem is. És nagyon oda kell figyelni egymásra.
      Kis off: a távexet távszexnek olvastam elôször. Hát mondom ez mi?! És én nem tudok róla?!!!
      🙂
      🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • 😀 Freud itt lapul a sarokban! 😉
        Még egy kis off: ha most elmondanám a még ennél is durvább elszólásomat, amit tanórán követtem el tanárként, akkor 1) ti nagyon jót nevetnétek, 2) nagyon sokan rájönnének, ki vagyok. Utóbbi miatt viszont majd csak személyesen mesélem el egyszer. 😉

        Kedvelés

  13. Sziasztok
    Sajnos irtam egy szep hosszu hozzaszolast ami teljesen elveszett ezert most rövidre fogom.
    Több mint ket es fel ev ev nagyon intenziv (lelkileg, mert testileg csak 7 havonta lattuk egymast ) tavkapcsolat van a hatam mögött, ami kivandorlassal es letelepedessel egy hamadik orszagban vegzödött!De nagyon nehez volt es valahol megis csodalatos es különleges!
    Pont ugy ahogy az elöttem levö olvaso megfogalmazta, mindig ugyanugy erztünk a repülöteren.
    Az en konkuziom egy tavkapcsolat nem valo mindenkinek, nincs mindenki erre programozva, es nem elegit ki mindenkit. De ha megis megtalaltad az igazit , a lelki tarsat akkor erdemes vegigcsinalni. Mi 6 honap boldog kapcsolat utan kerültünk tavkapcsolatba. Az elszakito ok nagyon komoly volt, nem munkahely es nem egzistencialis problemak hanem vizum, törvenyek es politikai okok. De en ebben a majdnem 3 evben megismertem önmagam , es nem lennek az az ember aki ma vagyok ha ez a tavkapcsolatom nem lett volna.
    Egy dologban biztosak vagyunk mi nem szeretnünk meg egyszer ilyesmin atmenni, es ezert meg egyetlen egymastol tavol töltött ejszaka is sok! Ami ebbol az elmenybol meg megmardt a kreativitas es sok apro szokas ami megedesiti az eletet es meg most a hetköznapok rutinjabol is szivdobogast okoz…..()jo reggelt sms, levelek, nagy odafigyeles a datumokra)
    Es eltelt majdnem 8 ev, de nem felejtettem el hogy milyen volt

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Ha az emberlánya enni idős, mint én, ezt is volt alkalma kipróbálni, és nekem bejött 🙂

    Az exem egy időben Németországban dolgozott. Ez valójában több egymástól független, többnyire negyedéves időszakot jelentett, amelyek során adódtak egymást követő negyedévek is, meg több év kihagyással bekövetkezőek is. Még az NDK-ban kezdte, az ha jól emlékszem, olyan fél-egy év volt, havonta járt haza egy-egy hosszú hétvégére.

    A fiunk akkor kezdett óvodába járni, ami kissé problémás volt, mivel eléggé messzire jártam dolgozni (2-2 óra oda és vissza), így szegény kis kukac 12 órákat volt oviban (nagyjából az első és az utolsó is ő volt, de senkire nem bízhattam rá, hogy hozza el az oviból). Ez kb. 2 hónapig tartott így, aztán sikerült helyben munkát kapnom a szakmámban, és onnantól csupa móka és kacagás lett a dolog. 🙂
    Nekem semmi bajom nem volt az egyedülléttel, sőt. Mindig is önálló voltam, és hát a hagyományos szerepek szerint addig is az enyém volt a gyerek gondja, így az, hogy nem kellett naponta vacsit főznöm, kifejezetten könnyebbé tette az életem, nem is beszélve az egyéb házimunka (pl. mosás) jelentősen kisebb volumenéről. A festékes munkásruha mosása nem épp leányálom…

    A későbbi időszakok is hasonlóan teltek, csak akkor már itt lakott a sógornőm, így tulajdonképpen nem voltam egyedül. Minden esetre akkoriban volt időm, energiám, és persze pénzem is arra, hogy pl. függönyöket varrjak, kisbútorokat, polcokat szerezzek és szereljek be, meg lámpákat, stb. 🙂

    Az biztos, hogy ezekben az időszakokban harmonikusan éltünk, az itthon töltött pár napban nem veszekedtünk (többnyire), elmentünk erre-arra, kisebb kirándulásokra, moziba, stb.

    A távol töltött időben meg leveleztünk, egész vastag kis paksaméta gyűlt össze az évek alatt. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Elgondolkoztat, amit írsz. Mert mondjuk tény, hogy kevesebb idôm jut magamra sokkal a közös programok és vàllalások miatt, de a feladataim száma – értsd házimunka, fôzés, bevásárlás, stb épp hogy csökkent mert a párom is csinálja. Most lettek racionalizálva az erôforrások, hogy felváltva csináljuk és nem paralell két országban.
      Na persze nem minden ilyen hatékony… Az összeköltözésnél pl minden duplázódott, ha nem triplázódott. Két vasaló, 3 pohárkészlet, stb. Sírva röhögök néha. Épp hétvégén mondtam, hogy ennyi kibaszott torta- és süteményforma a világon nincs, mint nálunk. Cukrászéknál sem… 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, egy modern és méltó, egyenrangú párkapcsolatban ez így van, és így is kell lennie.
        De hát 30 éve én nem ilyent kötöttem, mondjuk, nem szántam hagyományosnak, sokkal szívesebben éltem volna nagyobb otthoni munkamegosztással, már csak azért is, mert sosem voltam az az elkötelezett házitündér-fajta. Remekül elvagyok a káoszban is 🙂
        Nagy mértékben rajtam múlt, hogy nem így alakult, sajnos az asszertivitás sosem volt az erősségem. Másokért tudok harcolni, magamért nem igazán (legfeljebb, ha sarokba szorítanak, vagy a kifejezetten agresszív megnyilvánulások esetében, amikor viszont megvetem a sarkam, ha addig élek is 🙂 ), másokat irányítani, rábeszélni, meggyőzni szintén nem igazán.

        Nyilván sokat elmond a kapcsolatunkról, hogy remek időkként emlékszem a távházasságunkra.

        Ami pedig a gyerek melletti szerepvállalást illeti: miután a legfiatalabb sógornőm a kb. 4 hónapos, csak szopós babát megpróbálta szájból etetni (azaz kis krumplit előrágni, csócsálni neki), inkább teljesen magamra vállaltam minden részletet 🙂 🙂

        Ami a háztartási eszközök duplázódását illeti, ezt akkor létem meg, amikor anyukám felköltözött hozzánk. Szóval tudom, miről beszélsz, két komplett háztartás (a maga tartalék eszközeivel 🙂 ) csúcs tud lenni, ha egybeolvasztják…

        Kedvelés

  16. Visszajelzés: gyerekpara | csak az olvassa — én szóltam

Hozzászólás a(z) Dorka bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .