Hát visszatértünk ide megint. 2005 óta ez az álomnyaralás. Félve írok róla, mert

mások útibeszámolóit eléggé utálom, mi tagadás: ha nem érdektelen, akkor irritáló dicsekvés, nyilván az enyém is,

nem akar fényképezni a gépem,

és mert áradoztam már róla, oda meg vissza, hogy itt volt az esküvőnk, itt jött fel a vörös, strandlabdányi telihold 2007-ben, meg Ráspi mester, meg Szerb Antal, és hogy biciklisparadicsom. Ott — Ruszton — lóg a lábuk is a vízbe a blogfotón, én meg kávézom.

tényleg a víz az úr, nagyon okosan mondta Sándor

És hogy vártam ezt az öt napot most, hogy terveztem, néztem a térképet, menetrendeket, nyergeltem a biciklimet! Vonattal mentünk Sopronig, onnan mi (Juli, Lőrinc, én) biciklivel, Balázs meg Dávid busszal Fertőrákosra, lassú délután Ráspinál, aztán Fertőmeggyes, Ruszt. Onnan ma jöttünk hajóval Fertőrákosra, most itt ér a lassú délután, és innen a családfa biciklis ága Sopronkeresztúron át délnek tart Locsmándra (erre még soha nem voltam, csak Balfig), a többiek vonattal Sopronból Lövőig, aztán ki tudja, így jár, aki nem autózik.

Még gyorsan írok, amíg táj van és világörökség, amíg nem megyünk el három napra az ipari jellegű gyerekszórakoztató városállamba (Sunny Bunny, Sonnenpark, Locsmánd). Az is jó lesz, de az más.

Olyan jó mindig visszatérni ide, ahol magyarul beszélnek, úszunk nagyokat, de a tájnak van ez a nem balatoni egzotikuma. Magyar is, meg valaha-magyar (Ruszt, Fertőmeggyes), de valahogy egészen ismeretlen mégis.

A Haus im See, a stégre épült nádtetős ház, valaha vízi határőrség, még épp magyar földön a már osztrák finnyásság (itt nem eszem a földre esett villával), felháborítóan harmonikus enteriőr, utolsó tavalyi csönd. Éppen ilyen marinált cuccokat tolunk mit Artischoken. Az a csend, az a tó, az a szél, az a fecskezaj! De annyira, hogy a lenti vécében a deszka résein át nem csak a víz látszik a talpunk alatt, hanem fecskefészek is, ott csivognak a fiókák.

Meg az a pillanat, amikor Ráspi, az ezermester — aki márványhoz, köves talajhoz, cuvée-hez, belga csokoládéhoz és nyárfához egyféle zsenialitással nyúl, és emellett még feledhetetlenül közvetlen, és úgy anekdotázik, mintha egész nap semmi dolga nem lenne — észreveszi a bambuszbiciklimet, ami szintén az anyag csodája. Eddig csak hallott róla, tavaly a tandemmel voltunk.

Ez az ember itt született, itt lett világszínvonal, és a kis parasztházsorában bővíti egyre borospincéből, étteremből és meglepő esztétikumú szobákból álló birodalmát. Minden olyan egyszerű itt, és annyira megdöbbentő.

Aztán, a döbbenet, ahogy Fertőmeggyesen egyszer csak megszólaltam németül, mert muszáj volt. A német nyelv, pláne ez a sógorék-változat, minálunk örök mulatság forrása volt mindig is. És hát taxit kell hívni és a szobafoglalás részleteit magyarázni, meg biciklit kölcsönözni, János nincs, Balázs hallgat (franciául), úgyhogy belőlem nyomakszik elő a vicces szókincs. Kühlschrank! Gemütlichkeit! Fernseher. Landeswirtschaft! Gegenstand. Hinterlassenschaft.

Szőlőben biciklizni, veltinit inni Heurigerben, gólyafészket lesni, kacsázni, medencében kávézni, lábat vízbe lógatni, récéket kergetni, szójátékokat faragni, azt remekül lehet itt. Meg egy kicsit szarul érezni magunkat mindig, hogy magyarok vagyunk. Mit tagadjam. A jürgenekkel sokkal kedvesebbek. Pofon ez a sznobizmusomnak.

És csak egy évvel lennének idősebbek a kicsik, jaj, mert hiába szabjuk hozzájuk a tempót, ezt a nyávogást, tekergést, követelőzést, hogy soha semmi nem jó, valami mást akarnak folyton, ezt én nagyon nehezen viselem. A nagyfiam nagy élmény, a humora, ahogy a dolgokat élvezi, ahogy Balázsnak anekdotázik, ahogy észreveszi és megfigyeli az újdonságokat, és meg is írja.

Csak a régi képekből tallóztam, nem tölti fel valamiért az újakat, a betűtípus is más, este próbálkozom újra!