tíz éve kellett volna

R-nak

Már megint egyszerre jön ugyanaz felém. Történetek, amelyekben valami kínzó, feszítő helyzetben nagy döntést halogatott az, aki meséli. Teher, ami letehető, zavaros viszony, ami fölszámolható. Nagy levegő, döntés. Nem lehet, jaj, nem lehet, sorolták maguknak, miért nem. Magyarázták, miért elfogadható, érthető ez, hogy mások is így élnek, valamint hogy ők is sokat hibáztak.

Vannak csendes, kevésbé feltűnő kínlódások, ránézésre megy az, tegnap is ment, ma miért ne menne, csak annyi, hogy ahogy él a benne élő, az nagyon távol tartja őt önmaga legjobb verziójától. De van egy nagy könyv a mindenségben, a mindennek a számontartása, és ezt a hiányt is felírják oda.

És olyan is van, aki ott állt a szélén, már kívül a korláton, nézett lefelé, lángolt az egész mögötte. Erős volt és tudta. Visszamászott mégis.

Aztán kilépett megint, és ugrott.

Puhára érkezett. És fellélegzett a nagy nyugalomban. Ment, nézelődött, lehevert a hosszú fűbe.

És visszanézett, és eliszonyodott. Miben éltem én, úristen.

És nem adná semmiért ezt az új életét. Itt már semmilyen kétely nincs, hogy az helyes volt. Hát hogy lehetett kibírni? Tíz éve kellett volna, azt mondják.

Újabban ismét le kell írnom a blogon, és egy kicsit szomorú vagyok emiatt, mert nagyra tartom az olvasóimat: természetesen nem minden válság és konfliktus ilyen, ne már a kommentelő kezdje el, hogy “azért nem biztos, hogy mindig a válás a megoldás”. És van, hogy lent a romok is lángolnak, van, hogy lábad is levágták már, van, hogy befalazták az ablakokat. Mindenhová odaírom: nem a világ összes helyzetéről írok, csak azokról, amelyek ilyenek, olvasd saját felelősségre, nehogy aztán elhamarkodott döntést hozzál. Valamint: aki ítél, annak sejtelme sincs arról, mi miről beszélünk. Ja, és persze az igazság, az a mélyen motoszkáló fajta, az fáj, nagyon fáj.

87 thoughts on “tíz éve kellett volna

  1. Nekem erről az a fészes bölcsesség jut eszembe, hogy néha a felégetett hidak lángjának fényénél látod meg az utad, és nekem konkrétan volt pár olyan helyzetem, amire ez igaz is volt.

  2. Igen. Értem minden szavát.
    Igen, először én is beleestem abba a hibába, hogy teljes egyezőséget láttam a leírtak és az életem között.
    Aztán letisztult, beindult a szűrő és most már talán közelítek ahhoz, hogy lássam a különbözőségeket, lássam a finomságokat, a “nem Te mondod meg nekem a tutit, de ettől még érthetem, érezhetem akár 100%-ban is magaménak egyes bejegyzéseidet ” dolgot.

  3. Nekem a 10 év az 6 év. Nem tudok miatta mérges lenni magamra, hiszen a lényeg éppen az,hogy bár a második randitól tudtam, hogy ez nem lesz jó, a személyiségfejlődésem kellett hozzá,hogy ezt ki tudjam mondani. Nem elpazarolt évek voltak, csak még nem tartottam ott, hogy tudtam volna,mit akarok és mit nem.

    • ilyen ez. már látom, már érzem, és minden nap, minden kis győzelem ünnep. szeretném én azonnal, és forradalmian. nagyon szeretném. de nekem, saját magam miatt, a bennem élő sebzett kis én miatt, csak nagyon, de nagyon nehezen megy. de már annak is örülök, hogy ezt nem szégyellem. kezdem elfogadni azt, aki vagyok.

  4. Hát most megbőgettél, mert igen, pont 10 éve kellett volna. Akkor nem fájna ilyen rettentően az eltékozolt idő. Mindaz amit beleöltem. Hogy lemondtam a gyerekről, mert neki nem lehet, de a most elcsípett email folyamban a szomszéd lányt fűzögeti, gyerekért esdekelve. Hogy juthattam idáig, egy pompás, okos, kőkemény csaj voltam, most meg egy paranoid őrült, aki többet nem fog megbízni senkiben?
    Összecsomagolt egy hete, hogy elhagy. Mondom jó. Ordított velem 2 órát, direkt olyanokat vágott a fejemhez, amiről (saját bevallása szerint) tudja, hogy nekem fáj. Ez bántalmazás? Én csendben mondtam, hogy akkor menj. Azóta a tatyó az ágyról a szekrény mellé költözött, és lassan kiöltözi belőle a cumót. Én turbóra kapcsoltam a menekülő alagút ásását. Bármi vár a túloldalt, ennél jobb, mert visszakapom önmagam.

      • Ez nagyon jólesik, köszönöm. Azt hiszem, a tudat, hogy normális az, ha ebből elegem van, már nagy segítség. Az eltékozolt időt pedig nagyon bánom, noha nem telt teljesen hiába, de abban nem hiszek, hogy kellett. Gyáva voltam és önáltató, ezzel már nincs mit kezdeni.

    • A 10 év, meg az eltékozlás. Fiamnak kötelező olvasmány a Tüskevár, úgyhogy én is elolvastam. Aszongya Matula: nem kár minden percért. Ha nem múlna el a rossz, hogy jöhetne a jó? Hogy ez illik-e ide, nem tudom.

        • Na jó, Matula azzal kapcsolatban mondta, hogy meg kellett várni, míg felszárad a harmat, ha nem akartak nyakig vizesek lenni. Nekem egyébként pont azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy pl. önismeretre kell idő. De jó, nem, a rossz nem múlt el, szóval nem, nem illett ide.

  5. Engem tényleg érdekel, hogy aki messziről rátekint a saját nyomorára, majd visszatér bele, az miért teszi…hiszen volt annyi erő (?) benne, hogy rátekintsen a szennyre.

    • Én úgy éreztem,nekem ennyi jár. Én ezt ahhoz hasonlítom,mintha egész életemben csak romlott sütiket ettem volna. Egy idő után éreztem én,hogy nem esik igazán jól, nem finom; de tekintve hogy nem volt öh. alapom egy friss sütivel,azt hittem,a süti az olyan,és kész; és süti alatt nem csak a párkapcsolatokat értem,hanem minden kapcsolatomat.Aztán úgy döntöttem,hogy az, amit épp eszem, az akkor sem kell, ha éhen halok, mert már nagyon nem ízlik. Ehhez elsősorban az önismeretem fejlődésére volt szükség,és hogy lett egy igazi jó barátom, az első friss süti az életemben; és akkor már tudtam,hogy létezik olyan is, és kóstolhatok olyat is.

        • Nem…amikor már láttam, akkor is tudtam, hogy erőt kell gyűjtenem a kilépéshez. Tudtam,hogy nincs senkim rajta kívül, se egy barát, se családtag,akire számíthatok,senki. Amikor lett körülöttem ember rajta kívül,akkor tudtam lépni.

        • Benne van az is nálam, hogy egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg ennyire sz.r? Önmagamnak beismerni a legnehezebb, hogy megbuggyant. Én sokáig halogattam.

          • Rohadt nehéz, ha mondjuk ti vagytok a környezetedben a mintacsalád, a mintapár, a mintamókus…Belátom, hogy megbuggyant, de bevállalom a gyomorrontást? Nem tudom….

  6. Elgondolkoztam az utolsó bekezdésen, illetve azon, hogy miért veszik sokan azt is shouldnak vagy életmódtanácsnak, ami nagyon nem az. Szerintem az lehet az oka, hogy sok nőnek régóta nincs ideje olvasni, hiába falnák a könyveket ott a munkájuk, a gyerek, a háztartás. Jobban belegondolva ilyenkor ők esetleg hosszabban csakis felszólító módú szövegekkel találkoznak. Ott vannak a női magazinok cikkei, félkövérrel kiemelve utasítások, viselkedj úgy, kreatívkodj így, sminkelj, főzzél, aztán normál betűtípussal a kifejtés szintén felszólító módban. Rengeteg tanácsadó könyv: tedd ezt és megjavul a párkapcsolatod, csináld azt és nem hisztizik a gyerek. Szakácskönyvek, az logikus módon végig utasítás, esetleg még fogyókúrás tippek, na az a legrosszabb fajta dirigálás. Szóval esetleg hosszabb ideig olyan szövegekkel találkoztak csak, ami parancsolgatott nekik, akart tőlük valamit, és utána már másmilyen szövegeknél is beleképzelik az életmódtanácsot és az utasítást.

    • Szerintem is van benne valami, de megkockáztatom, ez nemcsak a nőkkel van így. Általában napjainkban elég sok a felszólítómód – vagy mindig így volt? Az is lehet.
      Szerintem egy férfi legalább ennyi felszólítómóddal, tanáccsal, életvezetési ötlettel találkozik, kezdve a boys dont cry-tól gyerekkorában. Lehet, hogy az élet más területein, de a felkiáltójel itt is ordít.
      Én legalábbis ebben nem, vagy ebben sem látok különbséget férfi és női sors (végzet?) között.

      • Szerintem elég nagy a különbség. Már 13-14 évesen, amikor pedig még egyáltalán nem voltam tudatos ilyen téren, feltűnt, hogy a nőknek szóló szövegekben valahogy több az utasítás. A magazinok tipikus példa. A férfimagazinok is akarnak valamit a célközönségüktől, mégpedig azt, hogy vásároljanak, de nincsenek benne konkrét utasítások, sehol se írnak olyat, amennyire emlékszem (jó régen olvastam ilyet utoljára), hogy a felnyitható ajtajú terepjáró a nyári szezon kötelező darabja, hogy a szépséged érdekében készíts zsírszegény eperturmixot, és hogy semmiképpen se hagyd ki az alkarszőr szőkítést és mindig legyen rajtad egy kis smink mert ugye igényes vagy. Nincsenek a férfiaknak szóló magazinokban, reklámokban fenyegetések se, hogy mi lesz ha nem használsz rengeteg kozmetikumot, tisztítószert hát ronda leszel és a házad is koszos lesz, inkább pozitív üzenetek vannak, hogy nagyon menő sportos fiatalos vagy legyen ilyen, kocsid, órád, parfümöd, akkor majd ilyen jó csajok tapadnak rád. A férfiak nem nagyon olvasnak önsegítő könyveket, gyereknevelési és szakácskönyveket is ritkán. Fogyókúrás irodalmat se, és se a Cindy se a Réka nem mondja nekik, hogy edzenek sokat és akkor majd felvehetnek vállpánt nélküli ruhát, bikinit.

        • Az egyetemen volt egy db társadalomtudományi kurzusom, különben ez nem jellemző nálunk, inkább képletlevezetés van orrvérzésig, na itt tanultunk a reklámok hatásairól, meg fogyasztói társadalom stb. Mondtam, hogy a fogyasztói társadalom a nőkkel több felesleges dolgot vásároltat meg, rájuk jobban számít, mondtam példának a kozmetikumokat. Erre férfi tanár: nincs igazam, mert a férfiaknak meg autót kell venniük az sokkal drágább. Nem mondtam neki, hogy ok, de lehet többre mennék egy kocsival, mint egy szempillaspirállal meg egy üveg hajvégápolóval, szal kicsit más kategória.

          • Háh! Ez ugyanaz a prof, aki kifejtette, hogy a feministáknak az a baja, hogy túl keveset szülnek?
            Egyébként a 4 kerék jó dolog, ha a-ból B-be kell jutni. Olyat lehet kapni kb 7-800 ezernyi forintért. Minden az feletti elköltött forint péniszhosszabbítás. Én 900 ezernyiért vettem… Hosszabb is lett! Rögtön!

              • Nálam sűrűn előfordul, hogy nincs ki a 4 kerekem, és így kettőre ülök. Képzeld, idén már olyan is volt, hogy egyre ültem. De akkor már annyira elmentek otthonról, hogy még csak eljutni sem akartam sehova! Maga a monocycle volt a cél!

        • amúgy ha jól látom, a férfiaknak targetált magazinok főleg különböző hobbikhoz vagy gazdasághoz, közélethez, technológiához stb. kapcsolódnak, jóval kevesebb az „általános férfimagazin”, mint a női magazin – ezekben is, messziről nézve kb. a csöcsök az elsődleges kohéziós erő. mintha az kevésbé lenne alapvető elképzelés, hogy minden férfi egyforma és ugyanaz a néhány életterület (főzés, gyereknevelés, kézimunka) érdekli őket.

        • Ez nekem is feltűnt már. Sminkelj, főzz – vagy többes számban: öltözzünk, vegyünk, stb. És most együtt, mindenki! Háromra, egy, két, há… Készítsünk zsírszegény eperturmixot! Hurrá!

          Évekkel ezelőtt egyszer véletlenül egy népszerű női magazin férfiaknak szánt kiadását vettem meg (Elle? talán.) Nem tűnt fel a cím mellett diszkréten meghúzódó “man” szócska, se a szürkés árnyalatok, és az sem volt gyanús, hogy egy csávó van a címlapon. Most mért ne lehetne?! Mindennap látok nőt, ha máshol nem, a tükörben, akkor most az újságomon mért ne lehetne férfi a címlapember. (Jó, persze vannak más típusú férfimagazinok, de abba most nem megyek bele.) És – amiért ebbe belekezdtem – végigolvastam a lapot anélkül, hogy rájöttem volna, nem én vagyok a célcsoport. Bennem akkor fogalmazódott meg ez, amit írtál, a felszólító mód túlsúlya a nőknek szánt sajtótermékekben.

          • Nekünk marketingből azt tanították, hogy a felszólító mód cselekvésre ösztönöz, (nyilván) plusz a vásárlási döntések nagy részét nők hozzák meg. Mármint a kis dolgokban, a nagyokban (kocsi) persze Apa dönt, esetleg figyelembe veszi a női szempontokat: elférjen a gyerekülés. (Nem az ő gyereke is b.ttya meg?) Talán ez is benne van a jelenségben.

          • Ugyanez történt velem is, de bennem meg az fogalmazódott meg, hogy ezentúl csakis a ‘man’ kiadványt veszem meg, mert tízszer értelmesebb lapot raktak össze a férfiaknak, mint az anyamagazin, ami alapvetően nőknek szól.

            • Én sosem bírtam mit kezdeni ezekkel a magazinokkal. Sem a női, sem a férfi verzióval. Mintha nem nekem szóltak volna. Olvastam, és néztem. Mit akarnak tőlem?

              • Azóta már a férfiaknak szóló verziót sem vásárolom, de akkor üdítő volt a női maszlag után.
                Szeretném, ha lennének jó magazinok, okosak, értelmesek, riportokkal, interjúkkal, szezonális aktualitásokkal. El tudom képzelni a jó magazint.

                • A férfi verziókkal találkoztam ismerösi köreimben, de már nagyon régen. Ha jól emlékszem, azok mindig megmondják, mitöl leszel nagyon sikeres, de legalább nagyon vonzó. Elég egy Tag Heuer óra a karodra, vagy hova.
                  Èn meg ott tartok, hogy már az autós tesztek sem érdekelnek, vagyis untatnak. Amikor 20-adszor ugyanazt írják le, hogy most ez a sportautó nem 476,876 Lóerös, hanem már 484,376 Le, kezd elegem lenni.
                  Föleg, mióta egy 125 köbcentis 10 lóerös krosszmotorral akkora sárdagonyászást müveltem, hogy fülig érö szájjal szálltam le. 10 Lóerö!

                • Ez nem férfimagazin volt, hanem az Elle férfiaknak szóló változata. Abban nem voltak lóerők, bár egy csöcs és egy Tag Heuer Leo alkarján azért beszorult az írások közé. nehogymá’ 😉

                • Én csak az autós/motoros magazinokról tudok beszámolni, azt néha vettem, de hamar a netre váltottam. A klasszikus férfimagazinnal alig találkoztam, néha a feleségem vesz egy Wiener-t, érdekes, hogy nem Wienerin-t. Na azt néha átlapozom, ha már ott van a wc-n. Onnan a Tag Heuer. Meg onnan tudom, hogy őskövület vagyok, mert csak az arcom borotválom! (Már azt sem)
                  És még herevasaláson sem voltam. Az ingemet sem szoktam, hagyom ráncosan.

        • Nagyon is elképzelhető, hogy magazinok terén igazatok van, én inkább elcsúsztam általánosságok felé. Igazság szerint vagy tizenöt éve nem vettem a kezembe női magazint (de, tavaly nyáron napokig hasmenésem volt egy barátnőmnél, s akkor kiolvastam vagy öt Nők Lapját a wc-n. Akkor jónak tűnt, de azt gondolom, akkor és ott szinte bármi jónak tűnt volna.), férfit meg soha…

      • Na, de tényleg kíváncsi lennék, mire gondolsz akkor, mikor ezt a brutális közhelyet (ne gondoljuk ám, hogy a férfiaknak olyan nagyon könnyű) igyekszel egy minőségre hozni a nőknek szóló folyamatos utasítgatással. Hol és mikor olvasol – hallasz- látsz bosszantó felszólító módokat, amiktől a pasik hanyatt homlok elkezdik a külsejüket, apaságukat, párkapcsolati odaadásukat, szexuális minőségüket megkérdőjelezni és/vagy fejleszteni.

        • Ige, sajnos közhelyezek. Egyszerűen nem erősségem a fogalmazás, az egyetlen pozitívum, hogy ezt idejekorán felismertem és próbálok rajta változtatni. De azért irodalmi színvonalat ne várj tőlem, kérlek.
          Szubjektív tapasztalatokat írok le. Mivel a baráti köröm elég tekintélyes része férfiakból áll és remélhetőleg van köztünk egy bizalmi viszony, látom, hogy rájuk is mekkora nyomás nehezedik és ezek is azok, amiket ez a blog meg más site-ok úgy neveznek, “should”.
          A külsejükkel kapcsolatban is, igen. Lehet, hogy ez nem olyan látványos, de például éppen a múltkor olvastam, hogy az anorexiás segítő oldalak igazságtalanul szólnak csak nőkhöz, mert egyre több a férfi anorexiás. Stb.
          Szerintem a férfiak is ugyanúgy utasítgatások és elvárások erdejében nőnek fel, és nekik is legalább annyira nehéz megfelelni, mint nekünk. Sajnálom, én nem nőket és férfiakat látok itt, hanem embereket, akik néha szeretnék máshogy, lazábban, felszabadultabban, de nyomás alatt vannak.
          Vagy az is megtörténhet, hogy az általam látott, ismert férfiak egyszerűen stresszbajnokok. Megeshet.

          • Igen, patriarchy hurts men, too, de őket nem létükben kérdőjelezi meg a rendszer, mint a nőket. Ők sokkal enyhébb következményekkel vonhatják ki magukat a vél vagy valós nyomás alól. Esetükben valóban igaz az, hogy egy kis önismerettel és hatékonyabb életvezetéssel máris megoldódhatnak a problémáik, míg egy nő esetében ez sajnos nincs így.

          • nekem néha az az érzésem, hogy a szépség- és önbizalomipar nőnemű felvevőpiaca annyira betelt, hogy nekiláttak új „célpontok” után nézni, és kitalálták, hogy ha elég hangosan mondják, akkor majd a férfiak is vesznek szőrtelenítőkrémet.

            de azért meglátszik a száz év lemaradás, hímneműként jóval kevésbé általános elvárás, hogy próbáljál megfelelni a szépségideálnak; a szülőségideál meg kb. nyomokban se létezik.

            • Na igen, a férfiak még ellenállóbbak, nem lehet rávenni őket olyan könnyen mindenre, egyből visszatámadnak. “Az igazi férfi nem foglalkozik sokat a kinézetével, mert az buzis.” “Nehogy má több időt töltsenek a fürdőszobában, mint a nők?”
              De a marketingesek se hülyék ám, a fiatalabb korosztályt célozzák meg, rájuk jobban lehet még hatni, és szép lassan emelik a tétet. Először például csak a nagyon bozontos szőrzet ciki, vágják vissza hónaljban, aztán inkább vágják le az egészet, aztán szőrtelenítsék a mellkast is, mert az olyan férfias: csupasz, napbarnított (szolibarnított) kockás mellkas. És így tovább.

              • Mikor kakadu frizurám volt, egészen tavaszig, muszáj volt belőnöm habbal.
                Volt pasiknak való is, fele akkora, dupla annyi pénzért. Máig nem tudom, mi a különbség a kettő között.

            • Ez semmi! Én pont ma hallottam egy reklámot ezzel a szöveggel: “Az első fogkém kifejezetten férfiaknak”. Ez pár órával azután történt, hogy egy boltban felfedeztem életem elő férficsokiját:
              http://de.chclt.net/schokolade/schwarze-herrenschokolade/
              Értelmetlen, hülyeség, felháborító, de sajnos 60 százalékos kakaótartalma van, és hát… szóval nem kell indig ragaszkodni az elveinkhez. Én is ember vagyok.

              • Hát én ezt elsöre így értelmeztem: csoki fekete férfiaknak.
                Vigyázz azzal a csokival!
                Èn egy darabig még nöi hajhabot használtam, és közben rájöttem, biszexuális vagyok! Képzeld, ha nem hagyom abba! Milyen meggondolatlan voltam!

            • Még nem kóstoltam, de kíváncsivá tettél, lehet, hogy bevállalnám a fekete férfivá való változást. A férfivel még jól is járnék, a feketével már kevésbé. Habár, ha Obamából indulunk ki…
              A helyes táplálkozás elősegíti a társadalmi ranglétrán való emelkedést. 🙂
              Majd így fogok csajozni: “Gyere fel, bébi, megmutatom a macsós fogkrémemet. Ugye milyen kemény? De azért belül érzékeny lélek vagyok ám, nézd meg, a hajhabom is női.”
              (Jut eszembe: máig nem tudom eldönteni, hogy a fehér lovas- néger srácos Old Spice reklám most paródia vagy komoly.)

  7. Abszolut nem ide tartozik, nocs!
    Itt állok a kedvenc zenekarom énekese egy méterre tőlem, itt beszélget mindenkivel, természetesen angolul! Bakker! 1 méter, mégis egy fènyév! ( blacinak) miért nem tudok angolul????

    • Őőő, talán mert nem tanultál meg?
      Valljuk be, ha angolul tudnál, akkor is fényévekre lennétek, legfeljebb nem ANNYI fényévre. Mittudomén, Cseh Tamástól is fényévekre voltam.

      • Bombay Bicycle Club.
        9 éve alakult indie rock zenekar, idén 24 évesek a srácok, negyedik studióalbumukon vannak túl, mindegyik más hangzásvilágú. Az énekes bariton hangja erösen meghatározó, de utolsó albumukon eléggé sok magas hanggal próbálkozik.
        Számomra minden albumukat szokni kellett, mint a valamire való tinédzserek, keresik magukat.

        Az énekes mint DJ mixeket is készít, Jack Steadman néven, születési nevén.
        Sok indiai hatás jelenik meg a mixeiben is, illetve mikor Japánba utazott, erös hatás érzödött onnan is. (Kedvencem a Fela, fela, fela mixe, ami mint egy körhinta kezdödik, majd csodás szünetekkel bravurosan támaszt feszültséget.)

        A zenekarra jellemzö egyébként, hogy a ritmusuk olyan, mintha döcögne, valahogy majdnem szétesik, mintha a basszus lemaradozna, más életet élne, de mindig visszatalál.
        Ilyen például a BEG címü számuk. (Tom Moulton feldolgozása még zseniálisabb).

        Jelenleg Indiába szeretne utazni, vonattal, repülö kizárva, mert szeretne minél többet magába szívni útközben mindenféle kúlturából. (Ennyit értettem azért vasárnap, csak megszólalni nem merek!)

        Röviden ennyi. Ès lehet nem szeretni.

          • Jó videónézést!
            Szépen írnék? Hogy így van-e, amit írok, nem tudom (nem vagyok kritikus), én így élem meg a számaikat.
            Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd!

          • Jack egyébként vasárnap is megrendítöen nyílt volt. A 2 óra beszélgetés olyan közvetlenül folyt, mintha nem is a szinpadról jött volna le. Kérdezgetett mindenkit, miért van itt Bécsben, mit csinál, merre megy. Japánba indulva is a rajongói közül keresett valakit, aki kiismeri magát, és mint útvezetö vele tart. Èn ilyennel zenészek közül nem találkoztam.
            A zenéjüket azért is bírom, mert mintha a ritmussal kisérletezgetnének. Pont így táncolok. Le le maradva, néha visszatérve, majd gyorsabban, feszítve a határokat.
            Sokan nem értik, értetlenül állnak, vagy drogosnak képzelnek. Pedig mindenféle tudatmódosító nélkül megy ez nekem, mint a világ létezésében a kételkedés.

      • Azt írod Nina Simone, és azt, innen a blogról.
        Akkor nekem eszembe jut, és ide írom:
        hogy my baby just care for me.

        “I am empty, so tell me you care for me” / Moloko: The time is now

        ès az is, hogy elveszíthetem:
        The Temper trap: Love Lost.
        De el is hagyhatom:
        Paul Simon: 50 ways to leave your lover.
        Róla pedig rögtön, hogy hello sötétség, régi barátom:
        Simon and Garfunkel: The Sounds of silence.
        De ha itt tartunk, hívhatsz Al-nek!
        Paul Simon: You can cal me Al.

        Ha Nina, mint énekesnö, és mert örjítö a hangja, akkor rögtön eszembe jutnak más örjítöen hátborzongatóan jó hangú énekesnök:
        Iyeoka: Simply falling
        nekem is volt valaha egy mercedesem, mint Jannis Joplinnak.

        Nina, mint zongorista eszembe juttatja, hogy Erik Satie: Gnossiennes: No. 1
        Egyben Nina, mint Jazz:
        Béla Fleck and the Flecktones: Scratch & Sniff

        ès akkor el is húzok, mint autó a szerpentinen (Quimby), mert Ajjajjaj, most múlik pontosan.

        (Jó zenehallgatást Esö!)

  8. Igen!!!! 2 óra ” beszélgetés konzert után, és ki tudtam nyögni, mekkora fan vagyok! Tényleg sikerült egy mondatban! Tudta, mit értek alatta! Imàdom Bécset! 2 órán keresztül 4esben beszélgettünk koncert után!!! Alig bírtam hazamennni! Együtt söröztem, bagóztam a jelenlegi életemet formáló zenekarom énekesével! Hihetetlen! Kezet fogott velem! Egy leheletnyit én is löktem rakta, éreztem! Látott, ahogy pörögtem az elsö sorban!

    • Wow, tök jó 🙂

      Amúgy van erre egy külön rész a fejlécben (ti írjátok: jó nekem! néven) a hozzád hasonló elvetemültek számára, akik nem átallják irigykedő blogtársaikkal megosztani mozgalmas életük felemelőbb eseményeit 😀

      • Tudom, nem kellett volna csak így, bele a közepibe, mindenkitől elnézést, főleg ha valakit írígykedésre sarkalt! A véralkoholszint túllépett azon a szinten éjszaka, hogy mérlegelni tudjak, a közös fotó után, amin át is ölel, meg tudathasadásos állapotba kerültem.
        Ez a magyarázat elvetemültségemre, de nem mentségem.

        • Csak vicceltem, te! Dehogy irigykedek, inkább örülök,hogy jól érezted magad.
          Habár az ölelgetős kép azért naggyon durvaaa… 🙂

          • De én meg reggelre megbántam, hogy csak így ide bele. Mármint elszégyeltem magam. De akkor ott éppen a villámcsapás hatására felütöttem a telefon böngészőjét, ti voltatok megnyitva, itt, és én meg szikrát vetettem.
            Egyébként még mindig nem hiszem el, azt sem, hogy mindenféle bodygouard nélkül kijöttek közénk dumálni, 2 órát! És mindenkit ölelgettek!
            A zenéjük is ölelős, meg a rajongótáboruk is.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s