Színházban voltam, nofene, sőt: darabot temetni, sőt: művész uras darabot. Leszáguldottam az alkonyatban, ez mindig mámor, lehagyom a parfümömet. Olcsó jeggyel beülök egy foghíjra, és figyelek. Betegség miatti beugrás, a rendező jelenti be, szövegkönyvvel és tisztességgel oldja meg a beugró. A művész úr simára borotvált, ruganyos mozgású, betölt mindent. Csodálatos és gyűlöletes (a történet vagyonos, fölényes férfiakról és őket szolgáló, sóvárgó nőkről szól, persze).

Azt hiszem, így éjfél után meg tudom fogalmazni, mi olyan elképesztő benne: úgy koncentrál, ahogy senki más, tiszteletet parancsolóan, már-már félelmetes ez. Mindene ott van, úgy van ott, hogy amellé nem fér más. Aggyal van ott: nem ösztönösen, eleve, hanem óriási belső munkával. És nem bakizik és nem vét ritmust.

Így vagyok én néző, ennyire teljesen és aggyal. De még inkább: így voltam én tanár.

Ezt meg onnan tudom, hogy iszom még egy teát utána B-nél (fáj a torkom), egykori kollégámnál, mert ott lakik közel, és előveszi a dobozt. A 2005-ös, 2006-os év relikviái. Képeslapok, értekezleti levelezések, ajándékkísérő cédulák, bulimeghívók, kreatív feladatok, témazáró dolgozatok, amelyeket írattam, de benne van az esküvői meghívónk is, meg a lányunk születéséről az értesítő a tanári karnak (megmentette, kidobták volna): mindent eltett, mintha híres lennék — na jó: mindenből mutatóba. Forgatom a kis dobozt, veszem elő a színes cédulákat, a míves betűimmel írt lapokat, csacska rajzaimat, és majdnem sírok.

Alig hiszem: ez én voltam? Én ennyi mindent csináltam? A tanárságból (2007-ben ilyenkor hagytam fel vele) én a kudarcokra emlékszem, a rossz lelkiismeretre, a késve javított dolgozatokra, az indulatokra, a reménytelenségre.

Most vajon a múlton merengünk könnyes szemmel, ami csak nekünk oly édes? Vagy valami más is megdöbbent?

Az Ószövetség témazárója (kilencedik osztály) Noé bárkáját formázza, egy vonallal rajzolt állatok a fedélzeten, szakállas figura figyelmeztet az olvasható külalakra, a vízben egy hal, oda írja a diák a nevét. Öntetszelgő, igen, de szakmailag (úgy nézem, mint egy idegenét) nagyon korrekt. Szerinted, de érvelj nekem: fair volt-e Dávid? (Aki önkényesen fegyvernemet váltott Góliáttal szemben.)

Kulcsfogalom, motívum: írj művet és rövid magyarázatot. Csillag, virág, hal, kacsa alakú színes cetlik, rajtuk rövid kérdés vagy csak egy szó, amitől oly sokak nyelve oldódott meg (volt abban az iskolában egy kisegítő jelleg). Mindenkinek külön dolgozat, vicces és személyes, a maga szintje szerint (jó, ebbe az osztályba eleinte heten, később kilencen jártak). Már tudják a kilencedikesek a hangtant! című dolgozat, betűim mintha nyomtatottak lennének. (Fasiszta írásod van, jellemezte az egyik kolléga. Sokkal kezdetlegesebb változatával, húszéves koromban a grafológus nem tudott mit kezdeni.) Nem volt “tépj ki egy lapot, A csoport: jellemezd Eponine-t, B csoport: írj esszét Jean Valjean jellemfejlődéséről”. De olyan se, mint amit valóban kitűnő kollégám vezetett be, aki az olvasásellenőrző dolgozatot, mindannyiunk gordiuszi csomóját úgy vágta át: győzz meg, hogy olvastad. Én mindig részletekre kérdeztem, adatokra, rejtett összefüggésekre, iszonyatos melóval.

Tudnék-e még ilyet? És hová lett, úgy értem, hogyan hasznosult az az energia őbennük? Jól érezték-e tőle magukat? Igazgatóm, amikor még rajongott értem, rendre bejött és ámulva figyelte az óráimat (aztán meggyűlölt, ugyanezekért: minek ez?, persze volt neki egy helyettese, tőlem nagyon különböző karakterű, éles nyelvű és boldogtalan fiatal nő, hogy e kételyeket a fülébe susogja). A fő kérdés pedig most, hogy izmaim lazulnak: hasznos vagy legalább élmény volt-e ez a kreativitásban megnyilvánuló rettenetes defektem, ez a nyughatatlan önkifejezés-vágy a gyerekeknek? Értelmes embernek erre nincs ideje, nekem se lesz soha többet. Értenek-e ők bármit jobban felnőttként nyelvből, irodalomból, vannak-e markáns emlékeik az együtt feldolgozott szövegekről, helyesen írnak-e (mondjuk aki nem tudja, hogy higgye és naiv az én diákjaim közül, az tényleg nagyon gyík) — és a magyartanárok legfőbb mértékegysége: olvasnak-e? Vagy mindezzel én csak szórakoztatni akartam őket, félve, hogy amúgy nem lenne elég érdekes az egész, és ők kiröhögtek, hogy eredeti akarok lenni? Szeretném, ha szeretnének. De ennyire? És épp ezzel nem tudott mit kezdeni a másik áldozat, az odaszánás, ottlét kérlelhetetlen szakembere, a művész úr? Abban az iskolában, ahol a fia végez mindjárt, már nem tudtam ilyen, ennyire ilyen lenni.

Kegyetlen két szakma. A nagy teremtő erőnek pokla is van, sőt, főleg az van. Ő volt-e vajon valaha olyan, mint én voltam kétségbeesett állapotomban?

És a három gyerekemnek miért nem rajzolok, miért nem vágok ki soha papírból semmit?