Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)
Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Nem voltunk házasok, így nem váltunk, és nem volt kötelező elhelyezni a gyerekünket, ami kiskorú gyermek esetén a válóper része. Mégis beadtam a keresetet, hogy tiszta legyen a helyzet, szépen írtam töltőtollal két oldalt, és elköltözésemkor egy cetlin értesítettem erről az apát. Ő először is a rendőrséggel fenyegetőzött, és azonnal hozzam vissza a fiát: te elmehetsz, ha ilyen hitvány kurva vagy, de a <becenév> itt marad. Amikor megjelentem egykor közös lakhelyünkön (nagyon fontos volt: ne mondhassa senki, hogy akadályozom a láthatást), kilökdösött, és rámnyomta az ajtót, majd tíz perc múlva dúlva-fúlva, a még mindig rémült és ordító gyerekkel a hóna alatt elrohant a gangon. Utolértem. Amit soha nem tett mások előtt, és ebből is látjuk, nem egyszerűen hirtelen haragú férfiúról van szó: kettesben, szavaival, legerősebb fegyvereivel olyan aljas tudott lenni, hogy még. Szopd csak a Pétered (miért pont, rejtély!) vagy akárkid faszát. Akadjon a torkodon a geci. Ezt mondta a liftben, a fiunk szókincse pedig új elemekkel bővült. A ház előtt taxi állt, én magyarázatot követeltem, hová viszi, mikor hozza az üvöltő gyereket. Válasz nem volt, üvöltött, tuszkolta be a tiltakozó gyereket. Akkor viszont nekiestem. Féltettem a gyerekemet, gyűlöltem őt, és tényleg rettegtem, hogy többet nem látom a fiamat. Meg aztán, legyünk pontosak, ezt várta tőlem, vérembe ivódva a társadalom is. Nagyon összezuhantam: megrugdostam a bántalmazómat, aki egyébként meg nem ütött soha, viszont változatos egyéb módszerekkel morzsolta szét az évek alatt az integritásom maradékát, egész valaha sugárzó lényemet. Végül úgy döntött, nem tesz feljelentést könnyű testi sértés miatt, ne váljon nevetségessé, de ezt a döntését zsarolási kísérlet előzte meg: ha visszamegyek, elfelejtjük ezt a kis incidenst. Nem mentem vissza, de telefonszámot hagytam, mindenben igazodtam, próbáltam korrekt lenni, hiszen joga van a gyermekéhez! Aztán a kisfiam telefonált, mert ez jutott eszébe két és fél évesen: mama, gyere vissza, ‘ozd vissza a dojgokat. Utána az apja hetekig ordítva zaklatta telefonon azt a barátnőmet, áldassék a neve, aki befogadott két hónapra.
Később kiderült, hová ment a taxi: még aznap, a szökésem napján kikérte a keresetet, nincs is jobb program egy kisgyereknek. Majd velem üvöltött, hogy ez neki hetvenezer forintjába került (én ingyen odaadtam volna, ha kéri). Pénzem és ügyvédem nem volt, hónapokkal később, az első tárgyaláson az Esélyegyenlőségi Krízisközpont jogászát, ingyenes tanácsadómat az ügyvédnő kiküldette, és a bírónő, mintha nem értette volna, mi történt, zárttá nyilvánította a tárgyalást.
Hüledezve néztem: ővele éltem, őt szerettem? Az első tárgyaláson felvette a jegygyűrűjét (eljegyzésünk volt, így össze is tartoztunk, nem is: hivatkozni lehetett rá, lakást osztani nem kellett). A gyűrűt csak én hordtam, ő soha, de most mutogatta teátrálisan. Megtudtuk, hogy a kettő és háromnegyed éves gyermek katolikus és fiú volta miatt lesz jobb helyen az apánál (én református vagyok, és, szégyellem leírni, nő). Egyébként is verhetetlen érveléssel készültek: a kisfiú kapcsolata az apával azért gyenge (értsd: azért nem volt hajlandó az apa a tervezett és várt, egészséges és békés fiúgyermekével egyetlen óránál többet soha eltölteni), mert én huszonöt hónapos koráig, kimondani is borzalom, szoptattam. De Tamás, a gyerek hónapok óta nem szopik. Erre is felkészült: igen, de most poszt-anyamell-stádiumban van. Ez olyan összetétel, amire egyszerűen képtelen vagyok alkalmazni a mozgószabályt, van ötletetek? Évekig röhögtem rajta, de aztán egy pszichológus felvilágosított, hogy van ilyen a szakirodalomban. Kérik a gyermek felügyeleti jogát és mindenkori keresetem 25 százalékát, de legalább harmincezer forintot, a láthatás pedig a bírói gyakorlat szerint (minden második hétvége és az ünnepek, szünidők fele), esetleg még egy hétvége.
Két tárgyalás volt, a bírónő, akinek láthatólag imponált a híres ember, tanácstalan volt: mindkét szülő alkalmas, csak az igazságügyi pszichológus tudja ezt eldönteni. Hogy alkoholista, hogy mennyit bántott, mivel vádolt, arra nincs bizonyíték, helyette arról beszéltünk, milyen vagyok én háziasszonynak és van-e kapcsolatom. Őneki nem kellett ilyesmiről nyilatkoznia.
Sűrű volt. Albérletet rendeztem be, munkát és bölcsődét kerestem és találtam, dolgozni kezdtem. És amíg el nem dől a per: fele-fele, négynapos bontásban. Az ideiglenes elhelyezés iránti kérelmemet elutasították. Nagyon nehéz volt ezt elfogadni, a gyereknek pedig még nehezebb átállni a tiszta anyás életéből a csak apás napokra — a régi lakásban és természetesen folyamatos agymosás közepette. Kemény volt nélküle, de nem tehettem mást, mert ha akadályozom a láthatást, elveszítem a pert. Másrészt meg újrafelfedeztem a világot. Erőt adott, sőt, eufória volt: el tudtam jönni, megtettem, nem megyek vissza. Korábban nem csak a közelsége volt nehéz, azt már megszoktam, ha borzalmas volt is. A legnehezebb a félelem volt. A döntés. Most láttam, milyen pondró lett belőle, nem volt több kétely. És védtem magam: miután elküldött a picsába, hogy ez az ő ideje, ne hívogassam a kicsit, azokra a napokra hibernálódtam. Reménykedtem, hogy a gyerek jól van, a bébiszitterek kedvesek, és azt választottam, hogy inkább nem gondoltam bele. Érzelmileg töltekeztem. Nem, nem volt szeretőm, csak vágyaim. Nem is flörtöltem. Színházba jártam, új barátnőim lettek és rengeteget dolgoztam. Egyrészt döbbenetes volt a szürke pókhálós lét után a színes világ. Másrészt, és hosszabb távon iszonyatosan nehéz volt, nagyon elfáradtam, és nagyon vágytam arra: szeressenek. Többnyire nem szerettek, hanem ítélkeztek.
Februárra kaptunk időpontot a szakértőtől. Rettegtem a vizsgálattól, mert elfáradtam, és nem voltam a csúcson anyaként. Rettegtem, hogy rákérdeznek a karomon a vágásnyomokra (ezzel fenyegetőzött is), és hogy könnyűnek találtatok. Végül felhívott előtte való este: ha mi elmegyünk holnap, többé nem állunk szóba egymással. Maradjon így, foglaljuk írásba ezt a megállapodást, fele-fele, senki nem fizet, a lakcíme marad itt (ott).
Nagyon féltem, hogy elveszítem a pert, és nagyon elegem volt már. És hát szüksége van az apjára, akárhogy is…!
Nem foglaltuk írásba, ennyi eszem volt, de így élünk azóta, csak ötéves kora óta hetente váltjuk, mint mások az ágyneműt.
A mai eszemmel végigcsinálnám a pert, a családomat pedig megkértem volna, fizessen nekem ügyvédet. A szemem se rebbenne, amikor a tartásdíjról lenne szó. Akkor annyira demonstráltam: jaj, ne higgyék, hogy én a pénzre hajtok! Én csak a gyerekért! Én elvagyok egy kiflivégen! (Anyám fizette az albérletemet három évig, de dolgoztam és közepesen kerestem, ja és elvégeztem még egy szakot.) Ma már tudom, nem mondhatok le a pénzről, nem magamra kell. (Hogy mennyiből vonnák, azt akkor tudtam meg, amikor, még együttélésünk alatt, a könyvelő megüzente az élettársamnak a negyedéves EVA összegét: az alapján a havi jövedelme hétjegyű összeghez közelített már akkor is.)
Még mindig félnek amúgy. Az idős és beteg exanyósszerűségemhez eljártam továbbra is, szerettem őt, néha adott pénzt, egyszer kiborultam: húszezer? Ez nagyon sok! Aztán ezt elköpte a fiam az apjának, óriási cirkusz volt, és akkor zárolták a nagymamát. Most meg együtt a fejükbe vették, hogy a (már tízéves) fiunk beteg. Feje fáj, fázik, bágyadt. Én nem látom betegnek, mondtam nekik, az ő baja ez a kettősség, ami a két összeegyeztethetetlen létezés, a kétféle és átjárhatatlan lakhely és értékrend között van. (Én azóta nem léptem be abba a lakásba, leszámítva a harmadik születésnapját.) Az exanyós pedig megvádolt ezekre a szavaimra hivatkozva a múltkor, hogy én el akarom venni a kisfiút ettől a remek apától. És én már nem magyarázkodom, neki sem.
Az iskola igazgatója, amikor a fiam tiltott területre lép az udvaron, és az intő, azt állítja, a kettős nevelés miatt ilyen normaszegő ez a gyerek, ugyebár. Döbbenten tiltakozom: honnan veszi, mi köze hozzá…?
A városban időnként összetalálkozom közös ismerőseinkkel, legutóbb egykori egyetemi tanárommal. A mai napig aggódva kérdezik tőlem: de azért találkozik néha a fiával?
Találkozom. Itt van két testvére, kutyája, biciklije, egy csupa szív, penge agyú, végtelen türelmes és vicces nevelőapja. Ott van tekeszimulátora, űrlegója, szobája és saját tévéje, anyámkínja. Van egy türelmes, szolgálatkész, kedves nevelőanyja, aki nyolc évvel fiatalabb nálam. Sokat utaznak, sok mindent vásárolnak, vendégségbe mennek, híres bácsikat hívnak meg, és olyankor az apja felemlegeti a fiam iskolai csínyeit. Olyankor a bácsik csóválják a fejüket az apjával együtt.
Olyan büszke a fiára, mondja a közös ismerős, folyton őt emlegeti.
Én is megérkeztem az anyaságomba, ebbe az új fajtába, most már a háromgyerekességbe. A fiam tudja, ha méltánytalanság éri, én kiállok mellette. Az apja szid, minek keveredek konfliktusba az iskolával, hát a gyereknek meg kell tanulnia, hogy… A fiam elzárja a csapot, amíg a fogát sikálja, ő kinyitja, azért is: a mama buta környezetvédő. Ezen együtt nevetünk. A fiam is buta környezetvédő.
Anyatársaimnak, távolabbi ismerőseimnek elképzelhetetlen, hogy csak fél fiam van. Szegény gyerek, ebbe nem lehet beletörődni. Én is nagyon sokat tépelődtem, ártottam-e neki, mi mást tehettem volna. De megvagyunk. Őszinte vagyok vele, komolyan veszem. Nagyon szeretem a humorát, különös verbális képességeit, tiszta ítélőképességét. Veszekszem vele: ne járjon rá a kristálycukorra, ne vegye el a húga játékát, rakja már el a cipőjét. Vannak feladatai, nem körülötte forog a világ. Néha zord vagyok, máskor poénkodom. Egyedül jár iskolába, és van, hogy csak mi nem fizettük be a cirkuszpénzt. Máskor meg ketten biciklizünk a mámorító alkonyatban. Az ő anyaértelmezése, hogy a mama vicces olyankor, amikor más anyák prédikálnak, és a mama az egyetlen, aki vaníliát rak a tejbegrízbe. A mama nem olyan, mint a többi buta szülő, aki apró iskolai rendbontásokért eltiltja a gyerekét két hétre a tévétől (bajos is volna, mert eltiltottam örökre, de magunkat is). (Mit kaptál?, kérdezi izgatottan az osztálytárs az intő másnapján. A fiam flegma, de igaza van: Mit, vacsorát.) Az apját meg féli, szeretettel és ironikusan látja. És, ami közös bennem és az apjában (bár a férjem lassan meggyógyít): sokszor frusztrált és dühös ő is. Néha nehezen jön ki a társaival, türelmetlen és fölényes, és szorong. Minket tükröz mindezzel, meg a végérvényesen hasadt világot. Gondosan megvizsgálta őt a nevelési tanácsadó pszichológusa még nagycsoportos korában, és arra jutott, hogy minden probléma ellenére ő ezt az életet már megszokta, ez a valósága.
És mindjárt felnő. Ideje van mindennek, illetve, nehogy már emelkedetten zárjam ezt a történetet: elválik a szar a májtól.
csak az olvassa. én szóltam 
Bocs, amiért ennyit locsogok. Harmadik napja olvasgatom a blogodat. Nagyon megrázó volt ez a bejegyzésed. Engem is fenyegetett a férjem, hogyha elmegyek, elveszi a gyereket. (Később megtudtam, hgy szinte kivétel nélkül minden anyát megfenyegettek már ezzel. És azt is hallottam, hogy az anyaotthonok lakói, akiknek a gyerekét bántalmazták szintén megkapták ezt miheztartás végett. Én nem mertem ezt végigcsinálni. Lehet, hogy nem olyan gáz a helyzet, de nem áltatom magam: ha megfordult a fejemben, akkor meg kellett volna tennem, hogy hű maradhassak önmagamhoz. Igazi, feltétlen szeretetet csk a gyerekeimtől kaptam, és rettenetesen féltem, hogy elveszíthetem a kisfiam, és ő is engem. Összeszorult olvasás közben a gyomrom. (És nagyon felnézek rád!)
KedvelésKedvelés
Szerintem nem fenyegettek meg minden anyát, csak a saját elhatározásukból válni szándékozókat.
Aki nem akar válni, vagy akinek a férje akar válni, azokra inkább rálőcsölni szokás a gyereket, a szokásjogokra hivatkozva.
KedvelésKedvelés
Ezt még csak most olvastam. Én is teszek vaníliát, csak a tejberizsbe 🙂 azt jobban szeretjük.
Engem is fenyegetett, amikor az első kiugrási kísérletem volt, hogy elveszi a gyerekeket (később még válogatott is, hogy csak a fiunkat viszi), nekem nincs annyi pénzem és nem tudom etetni őket, éheznek. Ezt mondta. És azt hogy feljelent, mert nem tartok rendet… Ma már jót röhögök rajta:) De akkor, hónapokon keresztül ebben élni… de jól bírtam, ezért taktikát változtatott, újra udvarolt, kedves volt, de úgy igazán mindent beleadott. Én hülye meg bedőltem! “Megpróbáltuk” újra, egy év múlva kiderült szeretője van (olyan vérbeli, profi kva, és ez most nem minősítés hanem csak tény) akibe szerelmes:) Mai napig hálás vagyok annak a nőnek! Arra gondoltam kaptam még egy esélyt, ki is használtam. És sikerült! Bár lassabban és sokat kellett taktikáznom.
Ma már “csak” az anyagi függés maradt, de elég jól kezelem és úgy néz ki már ez is hamarosan véget ér:)
KedvelésKedvelés
Elképesztő ez a sok hasonlóság. Mintha valami tanfolyamra jártak volna. És nagyon erős vagy!
KedvelésKedvelés
Ez így reggel felért egy gyomrossal. Leizzadtam tőle.
” A legnehezebb a félelem volt. A döntés. Most láttam, milyen pondró lett belőle, nem volt több kétely.”
KedvelésKedvelés
jaaaajjjj…
mondom – de nagyon nehezen. a férjem nem volt bántalmazó, csak depressziós. a végefele, ha a gyerekszobában aludtam, néha átjött az éjszaka közepén, és elkezdett szidni. ha megkértem szépen, a gyerekre való tekintettel hagyja abba, duzzogva kivonult. nem akart válni, de megértette, én miért akarok. a bíróságon becsületesen viselkedett, minden kérdésre őszintén válaszolt. a lányunk nálam maradt. ő bármikor látogathatja, elviheti vakációzni, a lányunk pedig konnyű szívvel megy. szereti és ragaszkodik az apjához. tartásdíjat nem kértem, de az apja számlát nyitott a nevére, oda helyezi letétbe a havi összeget. becsülöm érte. betartja nevelési szabályaimat. ezért méginkább. egyszer megrázta nyílt utcán a lányunkat, amikor kiderült számára, hogy ismét van valakim. beszélgettünk róla. megértette érveimet, és többé nem fodult elő.
azt tökéletesen értem, hogy arra vágytál, szeressenek. én is. és akadt valaki. ő lett az élettársam, akitől kisebbik lányom született. nem házasodtunk össze. de korán jött, és igazából nem tudtam, milyen ember. ma sem tudom.
verbális agresszor volt. nem az, amelyik csúnya szavakat használt, hanem az, aki oly mértékben (le)minősített, hogy az első vita után nem találtam szavakat. (sajnos nem tudtam, nem is sejtettem, hogy gyakorlott agresszorral van dolgom.) aztán elkezdtem védeni magam. méltatlan “gyakorlatnak” éreztem, de akkor ez tűnt a legjobb védekezésnek – bebizonyítani, hogy ez bárki számára elérhető eszköztár. arra várt: rögtön megvádolt, hogy most már én is játszmázom. aztán rájöttem, hogy gyakorlottabban űzi, ha előtte itókával erősített be. (ó, akkor még nem volt alkoholista, csak szociális ivó!) aztán megkezdődött a diszkvalifikálás, az “alantasabb vagy, mint én” játék. és akkor már nekem nyílt a bicska a zsebemben. és egyszer igen, nekiestem ököllel, a haját cibáltam. már terhes voltam. a földhöz vágott úgy, hogy két hétig nyoma volt a lapockámon. (közben még az is volt, hogy nem is vagyok terhes. csak azért mondom, hogy megzsaroljam.) aztán fűnek-fának elmondta, hogy “megvertem”. aztán már csak simán ivott, amennyi belé fért. ha az ölébe hajtottam a fejem, hányingerem volt a korhelyszagtól. úgyhogy egy idő után nem hajtottam a fejem sehová. kitiltottam az ágyunkból. közben megszületett a lányunk, és volt egy egészen nyugis (szép!) két hónapunk. megzsaroltam az elvonóval. végül megcsalt, aztán elment az elvonóra. azt mondta, nem biztos, hogy hozzánk jön vissza. akkor fájt. (mennyivel jobb lett volna!) elpereltem lányunk gyámságát tőle. a bíróság minden apai jogától megfosztotta. ezzel együtt elvonó után visszafogadtuk a “családba”. már nem ivott, de nem is volt önmaga. nem találta helyét, magát, létének értelmét. a megcsalás miatt már semmi nem volt a régi. én belefáradtam a szoptatásba, munkába, szeretetlenségbe. (pedig állítólag ma is szeret. akkor mért nem érzem?) és aztán lassan megint elkezdődött minden: az engem való hibáztatás, a játszmázás, a nembeszélés, a “nem a te dolgod” hozzáállás. a gyávaság, a döntésképtelenség, az önámítás, a menekülés más életek forgatókönyvébe, a nagylányom (nevelt lánya) szavakkal való mérgezése (nevelés címen).
elküldtem, végleg. nem tudom, mit csinál, mit kezd magával. nem dolgozik és beteg. áldozatnak érzi magát.
nekem ennyi elég volt. személyiségem jobbik része szinte ráment. most próbálom összerakni egykori, kedvelt énemet. szeretnék újra önmagam lenni. élvezni az életet lányaim társaságában. kivárni a társat – ha megadatik. ha nem, úgy is jobb, mint ami eddig volt.
ez a stílus így nem jellemző rám. együttérzést sem várok, mert partner voltam a fent leírtakban. de ennyivel tartoztam a blognak. és magamnak.
KedvelésKedvelés
Szerintem épülsz, és tele vagy energiával, tavasszal!
KedvelésKedvelés
naná! azért köszönöm a biztató szavakat.
KedvelésKedvelés
Pontosan tizenegy hónapja írtad ezt, és csak most olvasom.
Szép ez a mai nap.
Még szebb lesz az est!
KedvelésKedvelés
Nem volt jó olvasni ezeket a sorokat…….eszembe jutott, mennyire féltem amikor döntést kellett hoznom, hogy elég, hogy válok.
KedvelésKedvelés
Legalább azóta kértél gyerektartást? Mert azt még most is kérhetnél nyugodtan, és azok alapján, amit írtál, bőven jár is Neked.
KedvelésKedvelés
Bevallom, nem tudok erről itt önfeledten beszélni. Nem kértem.
KedvelésKedvelés
Az a), b) nálam is megvolt, a c)-ből nálunk d) lett. Tudod mi ütütte ki? c): Rád hozom a médiát, hogy milyen önérvényesítő, önző pi..@ vagy!
Bár nem voltam jó állapotban, ezen már akkor is röhögnöm kellett.
Ja, és egy évtizede áldozat, szegény. (Új házasságban, új gyerekekkel, gyerektartás elszabotálásával.)
Beszéltem olyan szakemberrel, aki gyermekelhelyezési ügyekben szakértői vizsgálatokat csinál. Mikor elmondta, mi vár a 3.5 éves fiamra, hajlottam rá, hogy sok mindenben engedek a volt férjemnek, csak ne kelljen végigcsinálnia a kicsi gyerekemnek ezt… Aztán az apja végül nem akarta annyira, hogy sor kerüljön a dologra. Szerencsére.
KedvelésKedvelés
Soha nem értettem ezt a jelenséget, hogy az apának hirtelen kell a gyerek. Talán a nő megbüntetése van benne, talán valamiféle tulajdonjogot véd ezzel, mármint a gyerek lenne az ő tulajdona. Fiúgyermek esetében talán valami trónörököst lát benne. A másik, amit nagyon nem értek, hogy miért nézik hülyének a gyereket. Nem csak pszichológiailag káros, ha a másik szülőt mindennek elmondják a gyerek előtt, de egyben a gyereket is hülyének nézik ezzel, mert tudja ő a szíve mélyén, hogy ki mit tett érte, hogyan bánt vele, meg a másikkal. És ezzel együtt neki a “rosszabbik” szülőre is szüksége van. (Extrém kivételektől eltekintve.)
KedvelésKedvelés
Az utolsó morzsa, szimbólum, ami a kudarcos családból megmarad, az ő folytatása, a gyerek.
KedvelésKedvelés
Az én volt férjem kerek-perec megmondta (le is írta), hogy azért kell neki a gyerek, mert ha hozzám kerülne, akkor az neki óriási szégyen lenne, azzal a társadalom felé elismerné, hogy ő rossz apa volt. És különben is, hogy képzelem, hogy egyáltalán bármi a közös dolgainkból (legyen az gyerek, pénz, fénykép, tárgy vagy közös barát) az enyém lehet a válás után, amikor én adtam be a keresetet. (Így aztán a gyerek kivételével valóban nála is maradt minden. És engem meglepett, habár nem nézem hülyének a gyerekem, hogy háromévnyi huzavona (köztünk) és édesgetés (játékhegyek és beígért saját lakás apukától a gyereknek) után is engem választott, mert volt még valami maradék emlékképe arról, hogy előtte mennyit törődött vele az apja.)
KedvelésKedvelés
Igazából csak az első mondatom a válasz Virezmának, a többi már csak az én tajtékom.
KedvelésKedvelés
Így pedig nem kap lakást. Bravó.
KedvelésKedvelés
Mi az egyetemen azt tanultuk erről, hogy van a gyereknek valami elsődleges kötődése, az kb. olyan, mint hogy a szülőnek van egy kedvenc gyereke. És ezt hosszan ecsetelte a néni, hogy nem mindig az anya az, meg nem mindig az kapja meg a gyereket, aki neki az elsődleges. És ezért is fontos, hogy a gyerek számára megmaradhasson a szülő pozitívnak, legalábbis ne pocskondiázzuk. Szóval ez is lehet egy motiváció arra, hogy melyiket választja, már ha megkérdezik.
Egyébként ennek a “ki adta be a keresetet” című történetnek a logikája is hihetetlenül dühít. Nem értek a statisztikához, de szerintem többségében a nő adja be, mert egyszerűen ő az, aki úgy érzi, hogy lépni kell, nem takargatja tovább a problémát, amiről a másik úgy tesz, mintha nem lenne, vagy tényleg nem is veszi észre.
Egyébként én csak mint gyerek néztem végig anyám jó pár szakítását, tehát nem feltétlenül vagyok illetékes. Viszont azt már eldöntöttem, hogy házassági szerződést szeretnék kötni. És nem azért, mert gazdagok vagyunk, vagy nem bíznék benne, hogy ez örökké tart. Hanem mert nem akarok huzavonát.
KedvelésKedvelés
Jaj. Olvasni is rémséges.
Egyetlen momentum: a per idején tudtad meg, mennyit keres gyermeked apja?
KedvelésKedvelés
Hű, ezt most olvasom, elég jó kis arculcsapás. Mikor azt fontolgatom, hogy váljak-e, ne váljak, ilyenek járnak a fejemben. Csúnya jelenetek. Egyelőre nem akarok válni, csak külön élni. De az máris felveti a gyerekek helyzetét. Gyerekpszichológus mondta a minap, hogy amíg szarban vagyunk egymással, de együtt élünk, osztozzunk az időn és a téren. Osszuk be, hogy mikor vannak apával, mikor anyával, és ha két külön értékrend van, és nem tudunk megegyezni, akkor a gyerekek azt fogják elfogadni. Anyánál ez, apánál az. Nincs előttem, hogy mindezt 57m2-en meg tudnánk valósítani. De azt el tudom képzelni, hogy külön élünk, és megosztjuk az időt, egyformán ragaszkodnak mindkettőnkhöz. Az viszont nincs előttem, hogy egy hét itt, egy hét ott. Én azt gondolnám, hogy kell azért egy otthon, meg egy másodlagos otthon. Nem tudom. Látom a tanítványaimat, akik így élnek, kéthetes bontásban, de nincsenek jól. Nem ettől, hanem hogy a szüleik utálják egymást, és sokszor nagyon egyszerűek. Nekik talán jobb lenne egy helyen élni.
De most változott a terv. Teper a férjem, nagyon együttműködik, hirtelen belátta, hogy amiket évek óta mondok, az úgy kéne, hogy legyen. Viszi a gyerekeket, engem békén hagy, nem ellenkezik, nem vitázunk a fejük fölött. Nem tudom, hogy lesz.
KedvelésKedvelés
És akkor még van az önbecsülésed, a szex meg az ő depressziója… mert ez, amit írsz, a túléléshez elég csak.
KedvelésKedvelés
Csak most olvasom ezt a bejegyzést és meg vagyok döbbenve. Ehhez képest az én férjem földreszállt angyal. nagyon sajnálom, hogy van ilyen. Engem anyósóm fenyegetett, hogy elveszi tőlem a gyereket (akkor csak a lányom volt).
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: annyi minden van, lett | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: hogyan használ a rendszer? | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő
“Akkor annyira demonstráltam: jaj, ne higgyék, hogy én a pénzre hajtok! Én csak a gyerekért! Én elvagyok egy kiflivégen!” ( Ezen most röhögök. 🙂 ) Mintha csak én írtam volna. Nem kértem tartásdíjat, 1 éve, hogy 2.5év után végre kimondták a válást, enyém lett a szülői felügyeleti jog váltott elhelyezés mellett…
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: és én mit írjak pedagógusnapon? elmerengek a pályaválasztáson | csak az olvassa. én szóltam