ja, persze. de azért magyarázkodsz vadul…
…miközben a nevemen emlegetve dühödt, gyűlölködő hazugságokat irkálsz rólam évek óta, nyilvánosan, és rámásztál a volt csávómra. miközben rajongó voltál, és nem vagy influenszer (én sem, csak blogger), az összes pózom, az igény(évszám), a sportmánia, a Garmin, a színház, a “blogger”, a hatodik cé, az életlopás szó, minden le van majmolva.
az árulásról
Egészen elképesztő persze a férfi árulása, aki élete szerelmének nevezett, de csak a sérült egója mozgatta, meg a nagyravágyás.
Ugyanaz hajtotta hozzám, és ugyanolyan zavaros volt az egész, mint azóta az életében minden. Álnok és gyenge jellemű volt, mint egész életében. És szenved is hozzá, ami következmény.
Durva az is, felfoghatatlan szinte, amit a két lábon járó kiéletlenség, a súlyosan eltorzult jellemű Lelkes Villő művel – és amiért.
A fórum, a kavarások, a hát mögötti csetlegetések olyanoktól, akiknek volt képük a blogos programokra és az otthonomba jönni, kíváncsiskodni, megnézegetni az életemet, elfogadni mindent – majd ítélkezni és lejáratni.
Ezek mind fel vannak valahol jegyezve, és a poklaitokban meg is jelenik. Nem én vágtam vissza, csak mély megvetést érzek. Az a pokol, hogy ilyenekre képesek voltatok, még engem sároztatok – az életetek is eszerint az erkölcsi deficit szerint alakul.
De ha meggondolom, a legdurvábbnak én azt tartom, hogy ezektől az emberektől függetlenül is kitalálták a korábbi, kínos-gyerekes rajongók, hogy én GONOSZ VAGYOK. Ennek két fő oka volt: az egyik, hogy a 2014-es nagyszerelem megcsalta a feleségét (csalja azóta is, rossz volt látni az álszent #huszonhatéveegyütt ömlengés után, hogyan bánat vele a bíróságon – szó nincs bizalomról, szeretetről, nem ismerik ezeket a fogalmakat, a neveltetésük is gyász), szóval ezt nekem rótták fel. Másoknál és önmaguknál a “szeretőzést” nem ítélték meg ilyen súlyosan. Boszorkányperhez hasonló, hogy rám kenték a férfi csalárdságát, akit én érdek nélkül szerettem, viszont soha nem akartam ideköltözést, mivel nem tudtam volna őt eltartani, sem a nyakamba venni a konfliktusos élete egész nyomorát, és nem is ismertem őt igazán.
De a másik “gonoszságom”, és most erről írok, hiszen tizenegy éve kezdődött a mocskolódás: az a bűnöm állítólag, hogy nem sajnáltam Kozmát, nem neveltem meg (“edukáció”), nem segítettem rajta, hogy ne legyen gyerekbántalmazó és ne nyomorogjanak. Gyerekrevolver.
Mintha én valami állami vagy jótékony szervezet lennék.
Mintha én vállaltam volna a gyerekeit annak, akit úgy ismertem meg, hogy agresszíven belém kötött.
Nekem, a háromgyerekes frissözvegynek rótták fel, aki itt próbáltam túlélni a kifűthetetlen lakásban két óvodással meg egy alsóssal. “Fővárosi intellektuális alap.” Persze nem az én érdemem – aki csórón éjszakáztam a tanulmányi versenyem meg a szemináriumi dolgozataim fölött, magányosan harcoltam az értelmiséggyűlölő, embereket használgató, engem kiröhögő és megalázó testvéreim mellet, hogy kitörjek a suttyóságból). Milyen erőfölény???
Bárki, akiben maradt volna félreértés:
Nem az én dolgom megnevelgetni Romániában, nyolcszáz kilométerre élő tufa agresszort.
Nem vagyok jótékonysági szervezet.
Nem vagyok balek, nem veszem a vadidegen agresszorok problémáit a nyakamba, akik engem próbálnak kicsinálni, hanem megvédem magam. Ugyanez érvényes a bringásokra is.
Ha ez fáj, sérelmet okoz, “bullying”, akkor az a tanulság, hogy nem kell belém kötni. Soha nem kezdeményeztem ilyen harcot magánemberrel szemben, a közszereplőknek pedig a közt használó, publikus megnyilvánulásait bíráltam, és az eltelt évek is mutatják, hogy igazam volt. Abból nem lett jó élet, ami mellett ők kardoskodtak, ellenem uszítva. Se Kozmának, se Angélának, se Villőnek, se Szentesinek. Nem lehet tovább hazudni. És már halottak is vannak.
Én ítélhetem csak meg, kinek, mire és mennyire szólok vissza. Ez az ember, Kozma Szilárd, passzióból alázgatott és fenyegetett, és magát erősnek hitte. Neki mindenki elnézte, mert “ő ilyen”, sőt, sajnálták, ellenem. Én menjek tönkre, mert minek vagyok tehetséges, miért nem lehet sajnálni, őket zavartam.
Nem én mentem tönkre, pedig mindent megtettek.
Kozma sorsa senkit nem érdekelt, ők sem “edukáltak”, segítettek soha, ő arra kellett, hogy engem lehessen utálni. Engem pedig azért kellett utálni, mert nem teljesítettem a képtelen elvárásaikat, nem kínáltam mindenkinek azonosulást, nem helyeseltem minden önfelmentő, kifogáskereső, vádaskodó, különlegeskenő viselkedést – és igazam volt. Így lettem “kegyetlen”. Ők is jelentőséget akartak a szürke életükben: majd indulatból irkálnak valamit, mindenki figyel rájuk, befutnak (bajuszcic, Naja). Ez nem sikerült. Így lettem én a “csaló”…
Mi itt, akik elítéltük Kozma agresszióját, véleményekkel vitáztunk, nem segíteni akartunk, ez nem volt feladatunk. Kozma olyan, akin az Isten sem tud. Ő előttem ököllel esett egy másik ellenségnek, akit gyűlölt. És nekem kellet volna megoldanom az életét… A személyemet és a férjem emlékét, a gyerekeimet ért támadásokat, életveszélyes fenyegetéseket védtem ki. Hogy magukat progresszívnek mondó nők, akik balos, abortuszpárti, nőjogi oldalakon nyüzsögnek, például az engem nagyképűen leckéztető Parászka Boróka (később jajgatott, amikor fenyegették – hát, ilyen ez), nem vették észre, hogy életveszélyesen egy nőt fenyegetnek, és mennyire abszurd még engem basztatni…
A fent idézett véleményt (Nagy Ágnesét) az ihlette, hogy a tehetségemből és energiámból siker lett. Ma is ebből élek. Ezért alkottak egy erős, gonosz Gerle Évát, és találták ki, hogy mi mindenért kellett volna felelősséget vállalnom.
Hozzáteszem, komoly összegeket adtam az első feleségnek, azt hittem, neki segítek ezzel. Őt tényleg sajnáltam, de ez se lett volna dolgom, és Kozma itta el végül azt is.
A lányok azóta felnőttek. Ugyanolyan rettenetes emberek, minimum elveszett lelkek, önsorsrontók, mint a szüleik. Hogy tudtam volna én ezt megakadályozni, és milyen józan motivációm lett volna erre?
Még engem elemeztek!
Aki megtámad, úgy, hogy semmi köze hozzám, az semmi jóra nem számíthat. Az ő életük alakulása (aminek hozzám nem volt köze) is megmutatta, milyen karakterek, mire képesek. Ezen nem tudok segíteni.
Én azt akartam, hogy aki engem, a férjemet, gyerekeimet alázza, a blogom szépségét mocskolja, aljas mohóságból és netgerjesztette gyűlöletből, a csőcselék elvárásaihoz buzgón igazodva bíróság elé rángat hazugságokkal, mindamellett náci, az kapjon a pofájára.
Feljelentett/beperelt végül Hubert? És az a nőimitátor?
Nem tudom. Én nem kaptam értesítést.
Mindenkinek, aki Amerikát stb. másolva transzfóbiát, homofóbiát kiabál: Magyarországon nem védi a hazudozást és hímagressziót törvény.
Screenshot
Ez azt jelenti, hogy az amúgy is nyilvános tényeket (instán Hubert több posztjában is megjelölte az újszülöttközvetítő meleg szervezetet, megköszönte az sexnagykövet jogi, adminisztrációs segítségét, és volt kép az újszülött átvételéről) ki lehet mondani. Ez a tény a béranyaság, erről véleményt is lehet mondani, ugyanis mélyen etikátlan, nőellenes, elnyomó, főleg hogy van képe a valóságot elkenve ünnepeltetni magát. Törvény is tiltja, emberkereskedelemnek számít. Itt is, és Svédországban is.
Ugyanígy ki lehet mondani, hogy aki férfi, az férfi, és elutasítani, hogy azt hazudja, nő (és nők között akarjon erőszakoskodni). Nem kell részt venni súlyosan eltorzult, perverz, erőszakos férfiak fétiseiben sem, ezt is szabad bírálni, elutasítani. Én azért szólaltam meg, mert az otthonkás úr, “Gabriella” a nyakamra járt kioktatóan kommentelni.
*
#klímaAkárhonnan vágsz ki 101 színvonalú statisztikákat, instás ideológiai sulykolást, mindenki tudja, mi bajod, mi ez a kielégületlenség, éretlen egoizmus, miért kevered a személyes döntést a globális folyamatokkal. Tudják, hogy annak, amit sulykolsz, semmi köze az igazán felelős, kíméletes életmódhoz. Inkább a gyerekes dac látszik: ha nem úgy működik a világ, mint az ideológiai illúzióidban (vagy Mérő Veráéiban, Peruintfalvi Ritáéiban, Bodon Juditéiban stb.), akkor az egész világ szar. A többieknek kellene máshogy élnie (esetleg nem is élnie) a te depressziód miatt, és hogy beteljesítsék az elveidet.
Látszik, hogy soha eszedbe se jutott, hogy másoknak más elvei vannak, lehetnek. Neked az számít, hogy amit te mondasz, az univerzális, racionális, tudományos, más téged csodáljanak. Nevetséges az a színvonal, amelyiken tálalod azt, aminek állításod szerint szakértője vagy, évekig tanultad. Vagy pl. hogy az a fantáziád, hogy te majd hatvan- meg hetvenéves nőként lekaszabolsz mindenkit a kebeledből előrántott kertészeti segédeszközzel, és te maradsz életben, hiszen te felkészültél, mert a kövér filippínó ezzel a kamuval szedi el a pénzed. Miközben a társadalom ellenállóképességéről beszéltél korábban, ezt jelenti a PREZILIENCIA, ezt az “én nem halok meg, de ti igen” vigyorgó, ugyanakkor kétségbeesett gonoszságot. Kettő tőmondattal lehet cáfolni bármit, amit mondasz.
De csak az számít, hogy az elképzelt világ neked megnyugtató legyen, hogy “helyesen zajoljanak a dolgok” és te “nem hiába kongatod a vészharangot”. Bizony, hiába. Az emberek egyre kevésbé szavaznak a te ideológiádra: pont ahol még létezik demokrácia, ott sorban nyilvánítják ki, hogy leszarják a képmutató, jóságoskodó szövegeket.
Kiérződik a bizonygatásból, kit irtanál ki gyerekestül, mert annyira fáj neked, hogy ő olyan, amilyen te sosem lehetsz. Hogy miért üzengetsz, miért nevezed láthatásnak azt, ami nem is a saját gyerekeddel van, és hogyan fér össze a “jómód” önimádó mutogatása és a “bolygóért” való aggodalom.
Ne fáradj.
Keserű lettél.
Az én világom ragyogó és produktív, egészséges vagyok, nincs a közelemben olyan, akit összeszorított szájjal kéne elviselnem, nincsenek kényszerek, se függőség, igazán rossz döntések. Én nagyon tudok örülni minden kis jónak, mert a mostoha fiatalkorom miatt nem tartom alapértelmezettnek a kényelmet vagy a jólétet. Erős, éles agyú maradtam, a szakmámban dolgozom, és van lehetőségem sima délelőttökön is a szenvedélyeimnek hódolni – ez a legnagyobb luxus. A gyerekeim is jól vannak, szeretetben és bőségben élek. Tehát ha azt a zöldes, bűzös hazugságot leválasztjuk a világomról, hogy becsaptak és elárultak a jogok-közösség-baloskodás hívei, azaz a lúzerek, perverzek és élősködők támogatói. Megdöbbentően gonosznak bizonyultak pont azok, akik körülöttem nyüzsögtek nagyszabású életre sóvárogva, saját gondolatok, skillek híján. És ők pont azok, akikben a kötelező woke témákban (valójában: amerikai trumpellenes) hadonásznak: abortusz, nyomipátyolgatás, panaszkodás, hiszti azon, hogy kéne művelődni/sportolni, klíma, vegánság, materializmus vagy hangsúlyosan nem-európai spiritualitás. Azt tanultam meg, hogy akikkel nagyvonalú vagyok, magamat adom, azok álságosan hízelegnek, határokat lépnek át, irigykednek és aztán általános iskolásmódra közösítenek ki, aláznak meg, annyira nem bírják elviselni ez komoly lecke volt, és még örülök, hogy ennyivel megúsztam. De erről sokszor írtam már. Az is világos, hogy ők is szégyellik magukat, tudják, milyen lapjaink voltak az elején, nekik és nekem, és ezt a szégyent nyomják el magukban a harsány, üzengető aljaskodással. Viszont nekik egyetlen felszabadult, tisztán boldog pillanatuk sincs. Nem volt könnyű rájönni, hogy komolyabban tudom venni például még Lányi Andrást mint Kőszeg Ferencet, Ábrahám Róbertet, mint Perintfalvi Ritát, Skrabski Fruzsinát, mint Pottyondy Edinát (nincs kedvem utóbbiakat sem ostorozni). És igen, szívesebben élek ezen a nagyon durván leromlott Magyarországon is, mint abban a társadalomban, amelyikre ráerőltették volna az életellenes ideológiákat, a szorongást, a tárgyiasított ember- és szexképet, a nemváltást, a transzhumanizmust, a fogyasztásmániát.
*
Te szavaznál Magyar Péterre?
Nem. Majdhogynem bárki másra előbb. Ez egy pojáca, üresfejű, érzéketlen, önimádó, agresszív, napóleon-szindrómás. Ha éles lenne a helyzet, két jelölt lenne, illetve meleg nyár, akkor a török módszerrel, anarchistaként szavaznék:
Ankarában a szalámi dívik megsemmisítő eszközként. Christos, az egyik török aktivista – aki egyben a helyi szavazatszámláló bizottság tagja – elmesélte, hogy egyetlen szalámis szavazat körülbelül 100 másik szavazatot képes megsemmisíteni. A megfelelően kiválasztott szalámiból az egész napi tárolás során ugyanis kiszivárog az olaj, elmosva a többi boríték tartalmát is, érvénytelenítve ily módon a szavazatokat. Ezért Ankarában a jó anarchista korán kel, és elsőnek adja le szavazatát – az egész rendszer ellen.
De akkor mit egyek?
Nem hiszem el, hogy ezt mástól kérdezed.
Ne bonyolítsd!
Jól vagy? Akkor azt edd, amit eddig (esetleg kicsit kevesebbet).
Változtatnál? Akkor kevesebbet és “tisztábbat”.
Ha nem érdekel, teher az életmódizé, akkor edd, amihez kedved van. Csak ne vádaskodj, hogy más a hibás azért, hogy te mit eszel, milyen diétába fáradsz bele, és mit okoz az étkezésed hosszú távon. Te akartad!
Senkire nem érdemes hallgatni, aki színes ábrákkal, “gentle daily reminderekkel” győzköd. Ne dőlj be új tanoknak, guruknak, “semmi sem úgy van, pont másképp van” szövegeknek – ők keselyűk!
Ha olvasnál életmódról, Peter Attia könyvét ajánlom, magyarul is elérhető (Outlive, Végigélni).
A kajafüggésre, unalomevésre, a pótlék-étkezésre a mozgás a válasz.
Csináltass egy nagylabort, és ha nincs bajod, nincs panaszod se, akkor csak annyit változtass, hogy eddz, legyél aktív (séta, bringa), szaunázz, igyál sok vizet és aludj eleget. A test meg fogja mondani, mit kér. De ne nyomd el a rossz szokásokkal (anyám főztjét meg kell enni, ez a kaja a menzán, rendelünk egy pizzát, gyerekmaradék-evés). Vedd vissza a döntést, legyen a te kezedben, hogy mit eszel!
Magadnak találd ki, azt edd, ami beválik. Nem én akarom, hogy egyél húst (hanem a tested). Elég, jó minőségű fehérjét, minél kevesebb összetevőjű ételeket (de tény, hogy létezik értékes, feldolgozott étel is). Jó zsírt: a legértékesebbek a halak zsírjai, a tiszta vaj, esetleg (hidegen) az olíva és a kókuszzsír. Eleget, jólesően. Ne ötször. Zöldséget sokat, nyerset is, gyümölcsből keveset. Lisztet, cukrot, gabonát ne.
Terápiás étrendnek a könyvemben írtakat. A túlnyomó többségnek nincs szüksége terápiás étrendre, és mivel nem égető a problémája (vagy nem fáj eléggé, sunyi a romlás), nincs benne erő, kitartás, lendület, hogy véghezvigye. Divatból ne csináld! A ketó nehéz – én csodatestet, kockahasat akartam, örök életet.
2019. augusztus 2., szemből
Az az elszántság, amivel ketóztam, izmot építettem, hajlékonyságot fokoztam, futottam, egészen ritka, áldásos állapot. Mint valami vallásalapító, olyan voltam, és senkire nem hallgattam. Nem várható el, ne várd el magadtól. Azért estek úgy nekem, azért mondták, hogy nem is igaz, vagy hogy nem szép, mert ez nagy erőfeszítés, nagy szenvedély, nem szokott sikerülni. Életem legjobb időszaka volt. És minden, ami most jó a testemmel, abból következik, hogy ezt a szemléletváltást és az izomépítést végigcsináltam.
Soha nem fogom megtagadni az edzést, az egészséget, a sportot, a ketót, a blogot.
De hogy neked mi jön be, mit bírsz tartani, mitől nem leszel csalódott, ideges, stresszes, azt nem tudom.
Nem akarnak jól enni, jól lenni az emberek. Leginkább vitatkozni akarnak, erősködni, áldozatnak lenni.
Mi van a Ko-Fi pénzzel, amit a regényed kiadására kértél?
Befektetésben van, hízik, várakozik. Köszönöm nektek!
Van elképzelésed arról, miért utáltak meg téged pont a legaktívabb olvasók? Érdekelte ezeket valaha, ami olyan érdekes itt: könyvek, élmények, a nyelvi fordulatok? Mi ez a pokoli düh, vádak, röhögő pletyka, miért hittek idegeneknek, mi bajuk volt veled? Mert szerintem… (és leírja, sok magánjellegű részlettel. Én még a kérdésnél megálltam, és az ő magyarázatát csak utána olvastam el – a kezdetektől és szinte naponta olvas)
A túlzó rajongás visszaüt, érzelmi éretlenség jele. De nem lenne ez az egész ennyire durva és pervazív, vagyis már elült volna, ha nem fajul el a rászállásban egy tőlem független netes csoport, a legalja, akivel ügyvédúr, Angéla és Villő összebratyiztak, oda járnak lelki erősítésért, ot akarnak népszerűek lenni (ezek nettó bűnözők, van, aki emiatt elmenekült az országból, van súlyos testi sértésért lesittelt arc, aki már a halálomról is értekezett, és extrém prostituált is). Más lenne a sztori, ha nem leszek én a célpontjuk ezeknek az idegeneknek, mert unatkoztak, rákaptak, hogy bármit megtehetnek álnéven, és élvezik.
De miért csapódtak Angéláék azokhoz, akik nem is voltak itt a blogon?
A blog hatalmas robbanás volt, hihetetlen sztori; sztár lettem, ezt kezelni nehéz volt – hát még nekik, akik soha nem éltek át hasonlót, de mind ezt éhezték, azért figyelték annyira. Nyilván nekik nem az a magyarázat, hogy az én tehetségemből, szenvedélyemből lett a sikerem, hanem ha nekik nem sikerült, akkor ez átverés, nem is igaz, gonosz vagyok stb.
Csoda nem történik mindenkivel. Sőt, szinte senkivel, a csoda szónak ez a kivételesség a jelentése. Nagyon szép életem van minden “nehéz természetem”, konfliktus, lejáratás ellenére. A tehetségem, a tanárságom, az egészségem, a három jól sikerült gyerekem, a színházak, a kapcsolatom, a szeretet, a barátaim, az edzés, a futás, és az, hogy nem tudnak megingatni, kiborítani. Megvédett az Isten borzasztó traumákban is (ezeket is felsorolom: a családom bánásmódja, a kamaszévem súlyos lelki terhei, a bántalmazó együttélésem, a Toldy, a nyomor, a férjem betegsége és halála, rokonok gonoszsága, Kozmáék, a lejáratás, a perek, hazug vádak, anyagi helyzet).
Én nem tudom, mi bajuk volt, mert nekem nem mondák el, csak megsértődtek. Szerintem nem volt valós ok. Amikor ők “csalódtak”, én egyáltalán nem velük foglalkoztam, fél év telt el úgy 2014 tavaszától, hogy nem olvastam a kommenteket sem itt. Egyáltalán, kik ezek? A nyilvánosságban négy fő, ismert itteni kommentelők, akik kiégtek, és még pár mellékhang szidott szenvedélyesen. Ez nem sok, csak nagyon élvezték, a fórumos mocskot is, nagyon sok helyen kommenteltek rólam lejáratóan. (Ami vicces, hogy most ők ordibálják, hogy micsoda áldozatok.)
Ez sokáig kint volt Angéla blogjának fejlécében.
Értsd: csóró, felélte, amije volt, és ezt projektálja.
Olyanok állították, hogy leléptek a blogról, mert szörnyű vagyok, például Szabó Orsolya nevű facebookozó, akikkel nem találkoztam, kommentként sem. Nekik az edzés volt a nagy pofon. De én nem ellenük edzettem, ez az ő frusztrációjuk. Én csak (ez mondjuk igaz) nem akartam úgy végezni.
Vagy akik Szentesi-fanok lettek. Abban az akolban jobban megérte kórusban, hamiskodva sajnálkozni, és ez összebékíthetetlen volt velem, kicsit kellemetlen is, mert én ezt a betegségcsodáltatást élesen elítélem. Magyarázkodtak is…
Úgy értették, barátkozni akarok. Mindenki projektál. Magukról rám, amit ők akartak: barátkozni, látszani, hatalmat. Rólam magukra, hogy lám, ők is műveltek, szabadok, bátrak, tehetségesek, puszi van a homlokukon. Nem lettem a barátjuk, mert van elég barátom, és nem voltak vonzók, nem volt mit csodálni. Írni akartam, határokat. Akkor mondták, hogy milyen szar ember vagyok. Eléggé átlátszó. Megnézegetni valakit, hízelegni, aztán szidni, mert nem olyan, mint Isten napja, hogy ragyog mindenkire ingyen, hanem van saját élete, privát szférája, határai.
Én írni akartam, nyugodtan. Nem reagálni, nem örökké osztályfőnökként lelkizni, békíteni, rendet tenni. Kit érdekelt a sok fecsegés?
A véleményemet írtam, és magamat védtem.
Nem nagy ügy: az emberek gyengék és lapos az életük. Kell valaki, aki ezért hibás. Mert biztos nem ők! Az a helyzet, hogy kevesen tehetségesek. De nekik, úgy hitték, járt volna ez, hiszen itt voltak a közelében, a fénycsóva szélén! Indultak is a koppintásblogok. Egészen sokan komolyan gondolják: az én hibám, hogy szar az életük, azért is, mert láttak engem, és azt hitték, mindez elvehető, átvehető, utánozható.
Igyekeztem jó fej lenni, és csak a legordasabb viselkedésekre reagáltam határozottan. De ezen az iszonyatos, nyomorgó, rosszkedvű, öregedő, félbolond tömegen nem lehet segíteni. Még akinek volt szakmája, az is feladta, és gyűlölt engem. “Nekem bezzeg külföldi egyetemeken tanulnak a gyerekeim, akiket öreg emberek abuzálásából (‘idősgondozás’) finanszírozok” (Hirlando) – egészen elhűltem, amikor rájöttem, hogy ez nekem szól.
Főleg utólag, rólam írták, hogy csalódtak, konkrét ok nélkül, de úgy, hogy láthassam, nyilvánosan. És szaglásztak utánam, taglaltak, ki hol látott, beszélt egy ismerősömmel, a primitív műanyaganyukával és ír alkesszal is azonnal összeálltak. Közben egymást ők leszarják, engem gyűlölnek, ez a hobbijuk.
Én soha nem álltam össze hitvány vagy idegen emberekkel csak azért, mert ugyanazzal az emberrel volt bajunk.
Az volt a duma, hogy megváltoztam. Ezt egyfajta szuggesztió hatására hitték el. Egymásnak sulykolták, ők teremtették meg a Gyűlöletes Gerle Évát, és tízezerszer is elmondták, amit ők találtak ki. Nagyképűen fintorogtak: nem is igaz, hogy nekem miket írnak zaklatók (tagadhatatlanul sokkoló, nehéz elhinni, hogy létezik ilyen). Én csak kitalálom… Vagy nem fogták fel, hogy léteznek mások is, akikre a blog erős (negatív) hatással volt (mivel seggfejek, vissza akartak élni vagy buták), vagy pedig ők maguk írtak, Villőben biztos vagyok, és kiáltozva tagadták le. Elkezdtek rám mindenfélét ordibálni, egymást cukkolták, pokoli dühvel. Az életünknek nem volt köze egymáshoz. SOHA NEM VOLT VALÓS OK AZON KÍVÜL, HOGY KIÉLETLEN AMBÍCIÓIK VOLTAK, NYOMORULT ÉLETÜK, MEGALKUVÓ HÁZASSÁGUK, velük szóba nem álló gyerekük, csóró munkájuk. Hogy ők szerettek volna fontossá válni, elnyerni az elismerésemet, ha némelyik mégis futott, edzett néha – ami engem nem érdekelt, mert én magamról írtam, meg általában arról, hogyan látom a világot (róluk csak akkor, ha megtámadtak). (Komolyan nem értem. Jóindulatú idegenek e-mailben most is megírják, hogy ők milyen edzésen voltak, és elvárásként, hogy biztos én is edzettem. Az a döbbenet, hogy mi vagyok én a fejükben. Nem tartozom senkinek az edzéseimmel, és nincs kapacitásom idegeneket megdicsérni. Vagy a magánéletüket taglalják, ízléstelen, elfogult történeteket, hosszú oldalakon át.)
Konfliktus annyi volt, hogy aki határt lépett át (kioktatott, taglalt, rendezkedett, mintha ő lenne a blog vagy a fb csoport főnöke, cikibe hozott mások előtt, hazugságot ismételgetett a Baudelaire-versről), annak határt húztam.
Vissza-visszatérő magyarázat a fröcsögés közben, hogy eleinte jó volt a blog, de aztán elromlott. A témák nem érdekelték őket, ezek a 2013-14-es legaktívabb, leghangosabb kommentelők később felpörögve, függőként akartak kizárólag fecsegni. Sértőnek találták, hogy nekem nem oké, ha valaki liba, társkeresőzik, kettős viselkedést folytat a férjével (én nem ismertem az ő életüket). Addigra elteltek a lakossági feminizmus szintjén a női, anyás posztokkal, és nem tudtak a kultúrához, edzéshez kapcsolódni, mert nem olvasnak, nem néznek szerzői filmeket, nem fizetnek színházjegyért, nem edzenek – frusztráció. Egyikük a jelenlétemben akarta felszedni egy randira bepofátlankodva a szerelmemet, úgy, hogy nagyon kértem, ne jöjjön, de mások is, később is rámozdultak a szerelmeimre. Ürügy voltam a kisgömböcöknek.
A másik vád, hogy én öntelt lettem – ebben van valami, de más se lett volna kevésbé önbizalomdús, ezt nem lehetett elkerülni. Én szuverén akartam maradni, de balek voltam, ebből jött egy düh. Nem bírom a manipulatív embereket, most húsz ilyen is eszembe jut. Amennyire lehetett, szépen kezeltem, sokat visszaadtam a közösségnek. Amit nem szépen csináltam, az a saját korábbi poklaimból fakadt (engem nagyon elkussoltattak, megaláztak), nem mást bántottam vele. Nem is volt soha olyan hatalmam, hogy mást bánthassak – túl komolyan vették, érzékenyen fogadták, amiket írtam, haragudtak, mert azt hitték, róluk szól (pedig csak az emberi kisszerűségről).
Azt is emlegették, hogy itt “a közösség” volt a jó, vagyis ők, nem én, én csak úgy élősködtem itt. Őket a csevegés érdekelte, eltunyultak szellemileg – engem a témáim, a minőségi szöveg. Kis ellentmondás, hogy ezen a blogon csevegtek, csak később mentek csetcsoportba meg csakazolvassa kismamatalálkozóra (ezzel hirdették, de nekem nem szóltak). Nem tudtak innen kitúrni: pedig Hajnalkám akart hozzáférést, hogy ő majd kezeli a kommenteket, mert én nem bírom – a sunyi dög! Azt többször is írta Angéla, hogy én belőlük éltem, a kommentjeikből, és azok voltak az igazán jók. Olvassatok vissza, ítélje meg ki-ki maga a 2014-es posztokat, és azt is, hogy pont ezek az emberek miket írtak akkoriban a posztjaimról, mert ez vaskos átértelmezés. Kevés érdemi, jó történet volt a kommentekben, emberi butaság, kínos kicsinyesség annál több, de nem azok a legjobb posztjaim, amelyekben ezeket bírálom. Viszont megtanítottak, mikre képesek emberek az elismerésért, irigységből, hogyan akarnak ők a még nagyobb hősnők lenni egy megrendítő poszt alatt – ez is egy áldás, hogy nem lep meg már semmi.
Mindenki tudja, ők is, hogy a lényeg az irigység volt. Azért irigyek, mert sokkal több erőforrásból, kisebb terhek ellenére sincs közük ahhoz, ami nekem a szenvedélyem, kézírástól, erdőben éléstől a kockahason át őszinte, kamaszos szerelemig. Én pedig megvetettem őket, amikor koppintottak, használtak, pletykáltak vagy sunyiskodtak (a felszínen korrekt, privátban gratulál, az ötleteimből él, de a nyilvánosságban úgy tesz, mintha nem ismerne).
Azt tudom, hogy idegen emberek, akikért sokat tettem, az időmet, a lakásomat, a szellemi javaimat használták, nem várhattak tőlem többet, ez abszurd. Sokat kínoztam pedig magam, hogy jó fej legyek nem annyira szimpatikus emberekkel is. Kár volt.
Amikor elborzadtam, hogy jézusom, ez milyen ember, képes idejönni idegenként, szétnézni és kajálni, hogy nekem segít, miközben csak csóró volt, és utána undorítóan kibeszélt, azt úgy értelmezték, hogy beléjük rúgtam, gonosz vagyok.
Ez a fórumról van, de tudom, ki írta: csak álnéven mert ilyeneket írni.
Ezek a nagyon okos nők ajnároztak az írásaimért. Csak hát csalódtak, mert nem ők lettek itt a dívák, ez nem ragadt át rájuk. És aztán azt taglalták, hogy miket tudtak meg a szexuális életemről. Na, kitől? És miért volt oka neki, hogy hazudjon, alázzon, fecsegjen? És kiírogatták nagy örömködve, hogy megalázzanak, a nevemmel. Ekkor sem kaptak észbe, hogy ez nem stimmel, ha a nők elleni erőszakra ők fogékonyak.
A nagy hibám, hogy mindenkinek, bárkinek lehettem a fejhető balekja, pedig én másra akartam figyelni. Azt hittem, van közös nevező, annyira nyomultak. Hát, velük nem volt.
Akivel van, ők itt is vannak, és nem lépnek át határt. Ezért írok még mindig.
(Van jövés-menés?, ezt is kérdezted. Az elmúlt fél évben ketten függesztették fel az utalásokat. Más meg évekig nem tudott támogatni, de most pótolja. Nagyon korrektül megírta egyikük, hogy nem utal többet, nincs türelme olvasni, vagy másra kell az idő. De nem haragszik senki, és visszanéz azért a kultúrnaplóba. És újak is jönnek, pedig ezt nem hirdetem sehol.)
Féltek a szavaimtól. De ami nem járt volna, mégis adtam (önbizalomerősítés kb. mindenkinek, aki nem volt direkt és agresszíven görény; felület, hogy leírhassa és szerepelhessen; figyelem, pénz, étel, edzések, visszajelzés), azt mind vidáman elfogadták, és egyáltalán nem érezték cikinek, hogy ezek után gyűlölködve, nyilvánosan és privát is kibeszéljenek.
Lelketek rajta.
Itt vagyok, erősen, ép ésszel, három szinte-felnőtt gyerekkel. Olyan, mint egy tanmese.
Író vagyok, írok, hivatásszerűen írok, és – szezonálisan – tanítok. A rovatok, a témák, a posztok most is szenvedéllyel töltenek el.
Erről mi a véleményed?
Ezt egy dr. Bánkuti Stefánia nevű influenszer, “a hormonális nutríciót” hirdető nő tette ki néhány esztétikusnak szánt, önrajongó szelfi és furcsán nem-gusztusos kajafotók közé. Nehéz bedőlni neki, annyira gyenge és wannabe.
Ki ő? Nem jelzi, de máshonnan kiderül, hogy nem orvos, hanem gyógyszerész (ez az első trükk). Lényege a tagadás, a szakadár morál: ha azt hitted, az ösztrogén a női hormon, attól szép a bőröd és az csökken 50 évesen, azt kéne pótolni, akkor tévedtél, mert pont nem az, nem is igaz, az ellenkezője az igaz! A másik példa: nem a magas vércukorszint a baj, hanem az alacsony, és nem vezet sehova a kliensei által kínkeservesen végzett, alacsony szénhidrátos-kardiós diéta.
Embernek nincsen alacsony (és egyenletes) vércukra 35 év fölött.
Ezek az elképzelt kliensek! Még ha igazat is mond, ha azok a nők nem mentek a szénhidrátcsökkentéssel semmire, akkor is eszébe juthatna, hogy mások talán, sokkal többen igen. Ők nem a kliensei, mert nincs kérdésük. Hozzá az a pár nő jön (ha igaz), aki kudarcot vallott (mert már nagyon IR-es, vagy nem mondott igazat arról, mit eszik, mennyit edz, esetleg nem is tudja, mi mindenben van szénhidrát). Műfajilag (nem tartalmában, hanem az erősködésben és csakazértsemben) Stefánia és az ő leleplező indulata pont olyan, mint Bodon Judit vagy Poór Ági: “mindenki azt mondja, hogy…” (ami a csapból is ömlik szerintük: kalóriadeficit, böjt, alacsony ch, hidegtűrés…), “de az igazság teljesen más, mindenki hülye”, MERT őt traumatizálta az eredeti tanítás, vagy kudarcot vallott. Itt egy dr-cím kiírás üt erre pecsétet, pedig csak egy netes sufniválallkozó.
Vagy azt is állítja, hogy a szénhidrátcsökkentés ural mindent, közben dehogy: sem a WHO étrendi ajánlást, sem divatos vegánságot, sem hazai sztárdietetikusok tanait nem uralja, mindannyian szénhidrátalapúak, növénypártiak, telítetlenzsír-szajkózók, és elképzelni sem tudnak mást.
Van egy ilyen üdvözült igazsághirdetés benne, olyan butaságokat láttam, hogy azt hitem, viccel. Hírül adja az instagramon, rendszeres posztok után, hogy az utóbbi időben lejött a közösségi médiáról. Többnyire nem értem, mit ír Stefánia, nyelvileg gyötrelem, tartalmában zavaros, önkényes, semmi alátámasztás nincs, ehhez képest kliensei vannak és “anyagokat” ír, tehát keres ezeken a készelfoghatatlan zagyvaságokon. Nem tudom, honnan veszi az állításait. Szerinte “mérhetetlenek a károk” a szénhidrátanyagcsere teljes félreértése miatt. A méz pedig nem véletlenül édes és finom, így alkotta a természet, mert cukor kell az agyunknak, és le ne essen a vércukor (mivel ember nem eszik a cukoréhségére mézet, és nem is arra sóvárognak, hanem csokira, lisztes-tejtermékes-zsíros édességre, a követők ezért úgy értik, nem gond az édesség). (Mert gond-e? Nem gond, mondom én, nem is tilos, felnőtt ember vagy. Csak nem kell megmagyarázni, hogy a szuperegészség nélkülözhetetlen titka.)
Csupa túlkardiózó, nulla szénhidráton tengődő nő rajzolódik ki Stefánia aggodalmaiból. De sehol nincsenek ilyenek. Nem nekik annak bajaik. Én nem mondom, hogy minden futó vagy ketós egészséges, de egy rendszeresen sportoló embernek teljesen más szinten vannak a problémái.
És “az emberiség testhője csökken” (???). Ez mint probléma. Közben:
In recent years, Parsonnet’s team has found that the average body temperature in the U.S. has dropped from 98.6 F by about 0.05 F every decade since the 19th century, likely due to better health and living conditions that reduce inflammation. They found that today’s normal body temperature hovers closer to 97.9 F.
A kövér emberek felszín- és térfogat aránya miatt nehezebben is adják le a fölös hőt: aki vékonyabb, annak emiatt alacsonyabb lehet a testhője.
Vagy miféle előírás a pulzus? Ez edzettségtől, szívmérettől függ. Nekem kamaszkoromtól sportszívem van, de még edzett emberekről is hallani, hogy alacsony a pulzusuk. Ha a nappali pulzusom nem 55-65 lenne, komolyan aggódnék, hogy romlott az állapotom. A edzettségem záloga, hogy heti rendszerességgel, de inkább többször 165-170 körülre, ötös zónába viszem. Ez szerinte erőltetett kardió és káros stressz.
A lényeg, hogy a női testet kímélni kell. Nem szabad hidegnek kitenni, túledzeni, megvonni a cukrot!
Nem kell, de a hideg, akár jégfürdő, akár jégszauna, csodaszer, ha például fogyni vagy regenerálódni akarsz.
“Női egészség.” Ez fontos, ha valaki gyereket szeretne, vagy endometriózisa van, de amikor cukorbeteg vagy fáj a térde, akkor szerintem főleg humán egészség van, nincs komoly különbség a kardiovaszkuláris edzettségben, a szénhidrátok kezelésében vagy a meleg iránti igényben a nemek között. (A méh melegen van tartva: amikor hidegtűrünk, akkor épp a zsírfelhasználás révén a belső testhőmérsékletünk megőrződik. A felfázásra fogékonyság már romlott állapot, ahogy a lezuhanó vércukor is: az illető túl sokat volt szobamelegben, keveset kint, túl cukorvezérelt az anyagcseréje.)
Borzasztó zavaró a rengeteg, diszlexiás elírás (nem átlagos figyelmetlenség, nem csak fordított ékezetek), fura szó, például hasi úton szülésnek nevezi a császárt), természetesnek nevezi, hogy lehúzza az autó ablakát a napfény miatt, vagy hogy hangos zenére mozog. Ezekkel nincs gond, csak nem érti a természetes szót: egy laptop fölött (fotón is megjelenik) áradozik a természetességről. Semmivel nincs baj, csak ne hazudjunk: ami nem természetes, az nem az. Kortizolt is lehetne úgy csökkenteni, hogy nem az erdei futást vagy a csöndes böjtöt tituláljuk stresszesnek, hanem a városban vezetést vagy a túl sok internetet. Van eustressz és distressz. A stresszmentes élet, az bizony az inaktivitás, lustaság.
Teljesen önkényesen vegyít témákat, és mint minden amatőr, azt próbálja jótanácsként, szakértelemként hirdetni, amit ő csinál (“csinálom, tehát helyes” – nincs önreflexiója).
Sokaknak nem jön be a ketó, a böjt, a hidegtűrés, nem érez rá, nem csinálja szívesen. És akkor engem kérdezget, mit szólok más irányokhoz. Én “engedjem meg”, vagy meg kar győzni? De az eredeti, már összegyűjtött tények, például a barna zsír és a fehér zsír, a hidegtűrés, a magas vércukor problémája nem tűnt el attól, hogy valaki kiáll azzal, hogy ez a nőkre mind nem igaz. Ez lusták ideológiája. Az, hogy nem kellemes, az nem lényeg.
Ne legyél örök kereső, ne okoskodj, ne kételkedj, hanem csináld. A kristálygyógyítást, a vegánságot, a “sport = jóga” edzést leszámítva szinte mindegy, mit – de dönts már! Aki évek óta olvas edzésről, ételekről, és még mindig keresgél, még mindig meg lehet lepni, hogy “ja, Svchwab szerint nem jó a rukola!”, “a kondizás nem is tesz jót!”, az komolytalan ember, nem vállalt felelősséget. Azért nem csinálja, mert még mindig keres, ez a haladék. Minősített esetben engem kérdezget, hogy szerintem jó-e az, ami szöges ellentéte annak, amit már írtam (nem, nem jó). Vagy lelkendezik, hogy megint talált valami újfajta edzést. Ez is oké, de miért csodaszer minden, nem értem ezt, miért nekem mutatod, mit mondjak erre?
Nem érdekli eléggé a téma, nincs tisztában az állapotával és/vagy nem elég beteg.
Erős a gyanúm, hogy NEKI pont ilyenek az értékei, azért tartja ezt ideálisnak.
Mindenki mindig magáról beszél. Bodon Judit elhízott, tehát a diéták károsak:
Láttad Dany “edzésnaplóját” a YouTube-on?
Annyira szomorú ez az egész. Milyen diadalmas volt, játszotta a görög istent, mekkora szája volt! Kocsiban, törött foggal, toka felől, elkeseredett arccal kamerázza magát, és tanácsokat ad, biztat, miközben mindenki más edz, nem állt le – neki kéne tanács és motiváció.
A transznő, az férfi?
Pont most mondtam, hogy én többet nem hazudok. Így elismerem, hogy Magasházi Gábor transznemű, de ő férfi, tehát transz férfi. És amúgy transzvesztita, nem érdemes többet magyarázni ebbe, hogy izgalomba jönnek a műkörömtől. A jó öreg nőnek öltözésbe került az ideológia révén holmi lélek meg rossz testbe születés, “ez nem betegség”, illetve a technika és a beszedhető szerek fejlődése révén többet tudnak a testükön alakítani, de ez ugyanaz.
Szerinted nincs is klímaprobléma? Azt írtad, ökolány vagy, akkor miért gúnyolódsz mindig ezen?
Ez volt már… Van, de nem ezt kérdés. Én azokat bírálom, akik a klímán hisztiznek, felhasználják a témát, és azért gúnyolódom rajtuk, mert nem őszinték. Közben én ugyanazt, ugyanúgy megteszem, amit eddig: autókerüléstől, az élhető városért történő aktivizmustól az élelmiszertakarékosságon és szelektív szemétkezelésen, energiatakarékosságon át a háztartási gépek minimalizálásáig, amit egész életemben. Én úgy neveltem fel három gyereket a kamaszkorig, hogy nem vezettem. Arra már nem vagyok hajlandó, hogy magamnak okozzak még több kényelmetlenséget, gyötrődést. Ezt nem látom célszerűnek. És riogatni, károgni sem fogok, ahogy az üres méhűek, az nevetséges.
Szerintem leegyszerűsítik és hamis célokra használják a kétségkívül létező gondokat. Azt sugallják hatalmaskodva, hogy bezzeg ők tudják a megoldást, rájuk kéne hallgatni… nekik hatalom jár. Most mindent Trump nyakába varrnak (klíma, nők joga, transzok helyzete). Nem az elnök személyén, sőt, nem is Amerikán múlik, mi lesz az ökoszisztémával. Az a szabadság, jólét és piaci verseny, ami a fejlett világ gazdasági erejének záloga, mindenképpen rombolja a bolygót, de nem engednek belőle, mert kényelmesek, mohók, és amúgy ha engednének, akkor jön Kína, és őket meg tényleg nem érdekli “a Földanya”. Az amerikaiak inkább elköltenek csilliárdokat egészségügyre, mint visszavegyenek a durva túlfogyasztásból. Én felháborítóan önzőnek és elszálltnak, nagyképűnek tartom az amerikaiakat, és semmi jót nem várok tőlük.
De mit tehetek egyénként? Megőrüljek, keseregjek, mindenkibe ellenséget lássak, felemelt mutatóujjal okoskodjak? Micsoda gőg azt hinni, hogy ha keretbe írok ki mondatokat az instára, vagy ágálok Trump ellen, drámázom a választások eredményén, akkor majd változnak a dolgok? És hogy nem nyert Kamala, ha a klíma, az abortusz vagy a transz emberek joga olyan fontos? Mégsem fontos? Ja, ez is csak álarcos lenézés. BUTÁK. EDUKÁLNI KELL ŐKET…
Inkább futni megyek. Olyan sokáig voltam balek, elhitették velem, hogy az én dolgom a világot megváltani, nekem kell áldozatokat hoznom. Én írok, és nem azért, mert ez hasznos, hanem mert ebben lelem örömömet, ehhez értek.
Ez az egész klímatéma nagyon komplex. Sok mindent nem tudunk, a már megtörtént eseményeket megmagyarázni, az összefüggéseket pontosan látni sem, nemhogy jövendölni vagy reális megoldást. Tegyük fel, mindenben igazuk van: pár év, és kataklizma jön, migrációs krízis, közelharc az erőforrásokért. Tegyük fel, biztosan ez lesz. Komolyan kérdezem: és akkor mit csináljunk? Én mit csináljak? És ő mit? Majd a hatvan- meg hetvenéves prepper fog hadonászni a késével, egy nő, megvédi a raklapnyi csicseriborsókonzervjét? Ez komoly? Ez naivitás és önigazolás. Persze elmegy vele az élet, arra jó. Illúzió és bosszúfantázia, ha már annyi minden nem sikerült. Arról fantáziál ez a végtelenül buta és befolyásolható nő, hogy az én gyerekeim majd hogy szenvednek. Ez sehogyse normális.
És ha nem lesz ilyen akut krízis, vagy csak negyven év múlva, akkor ő csalódott lesz? Mert én például örülni fogok.
A mese sose szól arról, hogy mi van, ha a tücsöknek van igaza, és nincs mire készülni, enyhe a tél. Én a hangyát mindig is utáltam a kioktató stílusáért. semmi nem számít, csak hogy igaza legyen, de előadja, hogy a morális lény. És unatkozhat, mert nincs zene… amit ő ingyen hallgatott egész nyáron.
Én nem okoskodom más országok politikai viszonyairól. Csak olvasok. Nem teszek úgy, mintha ez itt Amerika vagy Anglia volna, egyébként hazai viszonyokról sem szoktam hozzáértőt játszva okoskodni, inkább figyelek. De annak örülök, hogy Magyarországon például a gendertéveszméknek gátat szabtak, mert azt látom, az angolszász országokban mi lett ebből, micsoda őrjöngés, aljasság, nőgyűlölet.
Nem emiatt nem szültek a klímabalos nők, ez csak duma, hogy ne fájjon annyira, hogy üres az életük. Ezt nevezem hamisságnak. Képesek bármely grafikonrészletet kiragadni, ötnapnyi adatot, és mindent azzal a dogmával magyarázni, ami miatt pont azt a részletet ragadták ki. Instamémekkel, mások mondataival hadonásznak, “igen, ez így van!”. Ez nem színvonal. Drukkerhangulat, cherry picking, riogatás, hatalmaskodás, sok lózug, közösségimédia-függőség, gyűlölködő ábrándok és végtelen önzés. Megoldást nem tudnak ők se, én se, de én legalább nem beszélek hülyeségeket. Igyekszem jól élni az életemet és tenni érte, hogy a rámbízottak is jól éljék.
Miközben nagyon is önkorlátozok, mindig is ezt tettem, de nem úgy, hogy ne legyen jó életem.
Amit szóvá teszek: őket nem az emberiség java, a jóság vezérli. Ez önérdek nekik, szereplési lehetőség. Ahogy a vegánság, szivárványos jogvédelem, abortuszhelyeslés is megfelelési kényszer és magamutogatás: “én progresszív vagyok, fogadjatok be!”.
mindig irri tált a Villő-téma. mostegy kicsit néztem, miket ír ki. hát, ez nem kispályás. csak körülötted forog.
És már tíz éve, velem rivalizál, vitatatkozik, tromfol, mutogat. Semmi nincs középen: ahol értelmes élet, gyerek, hivatás, tehetség lenne, ott neki Gerle Éva van. A legviccesebb, amikor random kontenteket fotózgat ki, olyanokat keresgél és helyesel, amikkel az itt olvasottakat tudja támadni. Semmi saját gondolat.
ez mi? azt sugallja, hogy te feljelentetted? mert téged nevez mindig bullynak! feljelentetted?
Nem. És Villő szándékosan keni el, kiről van szó.
Ez annak a sérelemnek a kompenzálása, hogy az ő feljelentése elbukott ellenem.:
Ugyanígy: ő gyalázta a testem röhögve, leskelődve, falkában, frusztráltan, majd gyártott egy kamuprofilt, és azt hazudta, hogy én azt írtam neki, hogy “szakadjon le a fejed, te kurva”, gondosan elkenve a felhasználónevet. Ki is állt nagy drámázva, hogy neki milyen trollja van.
Te szegény hazug lúzer: ez a sorsod, hogy ilyen trükkökre szorulsz.
Meg hogy elküldtem el neki a mellem képét, ami szerinte lóg. (???) (De nem fontos, lóg-e, viszont az övé nem lóg!) Amit egy ősi anyukás posztból, terhes koromból lelopott, szétmanipulált, megráncosított. Ennyire vágyott arra, hogy őt üldözzék, áldozat lehessen. Már Kozmáék idején is. Rákapott a kompenzálós, dühöngő hazudozásra.
Mindenki, aki olvasott tőlem öt mondatot, tudja, hogy soha nem írnék ilyet senkinek, és nem is érdekel, jelentéktelen, írói anyagnak is csak ímmel-ámmal jó. Én a majmolást ítéltem el. és a szerzői jogaimra hívtam fel a figyelmet. A blog egészét szerzői jog védi,. fotóstul.
Ott tart a hamisításban, hogy kiÍrja, hogy én azért edzek, hogy az ő fosom manipulált eredményét utolérjem. A lélegzete is hazug. Mindenhol ott van, minden kontentemet figyeli minden nap, ennél semmi nem fontosabb. Azonnal reagál, és hajtűket dobálva eljátssza a másik ostobával együtt, hogy ő az áldozat. Van közös bullyellenes projekt… buta, kritikát elviselni nem tudó kommentelőket manipulálva, a sérelmeiket használva, anyagi haszonra akarja váltani Angéla ezt is.
Bárki elmondhatja a neten a véleményét. Ezt fogjátok fel. Ha velem meg lehetett csinálni komoly következmények nélkül a százszorosát, nem haltam bele, el se szegényedtem, akkor nektek is belefér a vélemény. Főleg hogy ez viszont igaz. Ti tapadtatok rám, ti tagadjátok, mekkora rajongás volt, hogy használtátok ki az itteni közösséget. Ha már így megkívántátok, hogy kiálljatok nagy sztárkodva. Én soha nem uszultam falkában, egyedül álltam ki magamért, mindenkit elküldtem, a feljelentőt is, aki velem szövetkezni akart, mivel nem érdekelnek mások sérelmei. Noha azzal egyetértek hogy halált, betegséget, veszteséget, behazudott ADHD stb-t marketingelve pénzt szerezni megvezethető emberektől hihetetlenül szánalmas és aljas. Beleértem ebbe Mikropénisz blogját is, aki a hiúságát táplálta azzal, hogy kiírogatta a felesége betegségének részleteit.
Én nem szoktam gyalázkodni és hazudni, de más tabut nem ismerek, mert az igazat ki kell mondani. Nekem higgyétek el, mert nagy gonddal összetákolt, jogászkodó, száz közjegyzőhitelesített képernyőfotós ügyek, négy éven át tartó per is elbukott.
LOL.
“Minden bullym nő.” Két nőről beszél. Az egyiket mindenestül koppintotta, beleült az olvasóközönségébe (döbbenet, hány itteni elkötelezett olvasó kezdett tapsikolni neki, amikor nekem izmos testem lett), és megpróbálta tönkretenni a megélhetését, lejáratást indított ellene, fórumon gyalázta, Lőrincet gyűlölködve elemezte és bekövette (“tehetséges nem lehet, nem ezért magántanuló, hiszen bukott”). A másik egy random kommentelő, aki átlát a nagy gyászon, női jogokon, és károsnak tartja az anyaság elleni uszítást, illetve sajnálja a két gyereket. És Angéla annyira gőgös lett addigra, hogy elkövette azt a szarvashibát, pedig ki volt már okosítva jogból, hogy visszaszólt és a kommentelő nevét is kirakta. Így fél évig retteghetett. Mások a hibásak ezért is! Ő pedig áldozat.
Angéla, nem való ered az internet. Fullasztó lehet az egód.
Az áhított törvény egyelőre tervezet, teljesen másra vonatkozik, és éppen a ti fórumozgaós csoportotokra nézve vészjósló:
mi a bánat az az intenzív szülőség?
Szerintem az, hogy enni adsz a gyerekednek, figyelsz rá és nem őrjöngsz folyton. Ez ELBÍRHATATLAN MUNKA és ÉRZELMI TEHER, mert így mikor fogsz szuvas szekrényeket dekupázzsal újravarázsolni, KAVICSOKAT FESTEGETNI, “szépíróként” csodás regényeket ontani szakmányban, meg izgalmas dolgokról (egyenlőség, női forradalom, tudatos gyermektelenség, ellenzékiség) beszélgetni a netes barátnőiddel, míg a gyerekeid ki tudja, merre járnak egy idegen országban?
Tudom, hogy olvassák.
Senkit nem érdekelne ő, egy szót se szólnának a magánéletéről (eleve, honnan tudnánk róla? 2016-ban azt nézegette, ki, mikor ír róla, szerepelni akarat. És ki volt zsarolva a sajnálat, látványos együttérzés, amivel el is ismerted, hogy neki aztán semmi része nem volt a “balesetben”). Angéla agresszív, gyűlölködő kontentek és kommentek publikálásába kezdett. Most meg megy a szakértősködés egy TANÍTÓNŐTŐL, aki a BAJAI FŐISKOLÁN végzett, és nem tanult azóta sem semmit. Oppardon, az élet iskolájába jár, sok évismétléssel… És ezt beszopják a Telexnél, kell nekik, mert a birkaellenzék ezt kajálja. A ó dühös megmondót. Meg a nemszülőket, a lilahajúakat, az abortuszt, meg az “aszexuálisokat”… azokat, akik pénzért betegek.
Angéla, mert róla van szó, azt is panaszolja, hogy engedte a fejére nőni a gyerekeit. Hatalmaskodtak, manipulálták, lenézték, a vérét szívták. Eleve egy lehúzó, suttyó környezetben élt, ilyen embereket választott, ő is ilyen, később aljas fórumozgatással töltötte az idejét – és csodálkozik, hogy nem Harvardra járnak a gyerekei, neki meg tönkrement a teste, a “szépsége”.
Arról, hogy kinek mennyire nehéz: majdnem tíz éven át teljesen egyedül neveltem három gyereket, kocsi nélkül, gyűlölködő vagy közönyös rokonok közepette, és előtte is nehezített pálya volt, amikor csak egy volt. Éheztem is. Közben pont Angélát is kihúztam a pácból, ha csak egy kevés pénzem volt, amit nagyon, nagyon nem akart visszaadni, úgy kellett felszólítgatni.
És a gyerekeim mégsem pimaszok, aljasok, vérszívók, évismétlők. Nem is sodródnak. Én egyrészt nagyon megnéztem, kinek szülök, másrészt semennyi szenvedést nem érzek anyaként. És ha éreznék, nem tenném ki a gyerekeimet annak, hogy a neten nyavalyogjak arról, milyen nehéz az anyaság és hogy TÖNKRETETTÉK AZ ÉLETEM. “Édes babám.” Ki hiszi ezt el?
miért van az, hogy ha te edzel, az jó, ha te mondasz étkezési tanácsot, hogy ÍGY KELL, MÁSHOGY NEM LEHET, akkor neked mindig igazad van, de ha más teszi ezt, akkor ízekre szeded? ugyanígy: ha te írsz az anyaság és a házasság nehézségeiről, az jó, vagy a betegségedről, gyászról, az is belefér. Ha te posztolsz kizárólag nyilvánosan és kinyilatkoztatsz, az jó, de ha más csinálja, akkor elhordod mindennek. nem kettős mérce ez?
Kettős mércét csak akkor lehet észrevételezni, ha ugyanazt a viselkedést ítéljük meg, Ehhez fontos, hogy ugyanolyan színvonalon, elvárható felnőttséggel viselkedjenek, megalapozott dolgokat állítsanak, ne legyenek korrumpáltak (pl. nem hiszek annak, aki reklámoz valamit, és ahhoz igazítja a mondandóját).
Az a különbség köztem és a “mások” között, hogy én nem voltam senki sarkában, nem kuncsorogtam a figyelméért, szeretetéért, nem ittam a szavait, nem jártam a blogtalálkozókra ragyogó arccal, nem ömlengtem róluk rajongva, és nem használtam barátkozási, hatáskeltési helynek a blogjukat. Ja és én valóban edzek. Hiteltelen, kétségbeesett, üvöltően üres életű emberek tupírozzák a semmit, gonoszkodnak velem, egészen primitív módon, vagy riogatnak a sötét jövővel, és közben pont ők azok, akik itt nyalogattak meg kapcsolódtak.
A másik típus, akiket bírálok, a Telex trendi szerepelgetői (gyermektelenség, anyaságkritika, abortusz…), a média prostituáltjai. A megjelenésért bármilyen divatos, “ellenzéki”, liberális, gyerekgyűlölő falkába beállnak. Nekem oké, csak az erkölcsi fölény meg az üldözöttség, az a nevetséges.
Én senkinek nem parancsoltam meg semmit, hanem megvették a könyvemet, és tüzetesen tanulmányozták a blogon az életmód- és sportrovatokat, az életmódügyi médiakritikámat. Néhány abszolút minimális alapelvvel van az, hogy ha nem is így kell, de így érdemes, mert nem lehet megkerülni. Ilyen az elégséges fehérje bevitele. Nézz rá egy vézna, botladozó öregre, ezért. Az izomtömeg leépült, elgyengültek, húsz évvel korábban zsír került az izom leépülésével párhuzamosan a testükre. Ezek kedvezőtlen, veszélyes folyamatok. ki ezek után hisz a divatos arcoknak, na, annak hitkérdés az életmód. Egy faj vagyunk, tehát például emberként fűrészporon nem lehet élni, mert a cellulóz emészthetetlen, emberi szempontból szemét. Ez nem túlzás, mert az a korpa, amit hozzákevernek a LIDL-ben stb. teljes kiőrlésűnek nevezett kenyerekhez, pont ilyen. Az pedig anyagi érdek, hogy bele kell dumálni az emberekbe, meg még sok más olcsó szart, növényi olajokat is. Már ha a Szabó Adriennt illető kritikámra írtad ezt.
Állok elébe, hogy bárki ízekre szedje az én szavaimat. Sok hülye torzítás, hazugság kell hozzá, de hajrá. Nem sértődöm meg. Még válaszolni is tudok, ha érdekes a téma és van időm. De vegán szektatagokkal, pénzért-gurukkal nem érdemes vitázni. Ők korrumpálódtak.
Akik rámszálltak, ők egy másik csoport, de van átfedés a kajaügyi papolók meg a “blogellenségek” között, pl. Villő, azoknak nemhogy igazuk nincs, hanem szavaik és saját témáik, gondolatuk sem. Innen lopogatják le a témákat, a fordulatokat, és igyekeznek a legaljasabb, egyben gyerekes módon fájdalmat okozni, például a férjem életkorán undorodva, vagy a gyerekem kinézetét, tehetségét elemezve.
Érdekes, hogy elhordásnak nevezed, amikor a maximum gúnyos, de értelmes állításokat írok. Soha nem megyek szint alá, nincsenek gyerekes gúnynevek, pejoratív szavak, aljas pletykák, irreleváns életesemények, találgatások, ráfogások, hazugságok… Jánosnak a bőrkeményedése többet ér, mint nektek az egész életetek. Ez a max. És ez meg tény.
Senki nem bánt. Éld a saját életed, írd a véleményed! Ne dühöngj. Ha rólam írsz, rám célozgatsz, én is leírhatom a véleményem. Nem kell olvasnod, ha zavar.
Mi az az ige-igenév?
Ez az az igenév, amit nem tanítunk a közoktatásban, és/mert senk nem használja. Minden igenévben közös, hogy ige a töve, és van rejrta egy igenévképző. Egyes igenevek pedig (a főnévi és az ige-igenév) ragozhatók.
…a Cicero írta könyv, a nyoma veszett ember, Kolumbusz színre lépte előtt. Ez az igealak vagy jelzői szerepben áll, azaz egy főnevet módosít (könyv, ember), vagy pedig valamely toldalékkal, névutóval áll (előtt).
Az idéztem példa, ‘a példa, amelyet idéztem’, ilyen, amikor ragozzák. Volt olyan professzorom, aki így mondta.
hiszel a karmában?
Tudom, hogy így értelmeződött egyszerűbb lelkeknek a cölöpök verése a sötét oldalon és a lombok ugyanilyen ütemű sarjadása a planéta fényes oldalán, tehát ez a kép (amelyet eredetileg Makovecz Imre feleségének írtam még 2009-ben). De én nem ilyen színvonalon gondolkodom az élet dolgairól, nem vékonypapíros pletykaújság módján. Nem hiszek, mert az én gondolkodásomban nem hit (babonaság) irányítja azt, hogy mit látok a világból, és igyekszem is nem önkényesen válogatni a valóságelemek közül, hanem a dolgok mögé nézni. Azt is tudom, az eseményeket nem az én szemszögem, személyem kormányozza, tehát nem minden miattam, velem összefüggésben történik. A nyugatias-butus “dögölj meg!” bosszúkívánós “karmát” megvetem, mert az sima átkozódás.
Ugyanakkor bizonyos elégedettség közepette villan be olykor, hogy hány képmutató, anyagias ember ideges miattam. És érdekes megfigyelni, hogy milyen furán egybeesnek a dolgok. Például pont aznap, 20-án nézek egy filmet egy bizonyos témáról, amikor megtörténik az, ami a filmnek a témája.
A másik, hogy mi lett azokkal, akik mindenfélét üvöltöztek rám, és még most is velem perlekednek fejben, és akik komolyan szenvednek attól a jótól, ami az én életemben van, lett, gyarapszik. (Nem tudjátok elképzelni, és nem is mesélem most el, miket írogattak a munkáltatómnak, a családtagjaimnak ezek az emberek, hogyan akarnak összemocskolni.) Igyekszem mértéket tartani az érdekesség átélésében, kerülni az indulatokat, a saját javammal foglalkozni, nem mások ítéleteivel, mert a káröröm nem szép viselkedés. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez megerősítő, mert én nem voltam mindig biztos a képességeimben, nem mertem hinni a jóságomban, annyit üvöltözték rám silányék (ez addig tartott, amíg nem szembesültem azzal, mások miket művelnek, milyen morálból szidnak engem).
Az sem volt jelenés nélküli, amikor az atlétikafelvételim előtt, és amikor gyerekeket futóversenyre vittem, egy kolléga fröcsögve, gyűlölettel szidta a sportot nekem, pedig őszintén (vagy hát ki tudja ezt ma már, annyi mindent megront a hatalom, a helyezkedés, a szarkeverés…) kedveltük egymást. Ő is pont úgy van, ahogy ebből az álláspontjából következik – és ezt sem én csináltam. Megértést, sajnálatot érzek. Mit is mondhatna? Sokan vannak, akik szerint miattam lett rossz az életük, “terheltem őket elvárásokkal” vagy az a bajuk, hogy nem féltem kimondani az igazat a családi titkokról. Csak a saját felelősséget ne kelljen elismerni…
Én is felelős vagyok. De én nem tehettem mást, mint hogy kiálljak a nyilvánosságba, és amit élesen látok, őszinte jósággal hiszek, és amihez szavak adatottak nekem, azt írjam. Erre születtem.
Örülök annak, hogy következetesen áldás kíséri a lépteimet a sok vihar közepette is. Ezt gondoskodásnak vagy – istentelenebb pillanataimban – szerencsének tulajdonítom, de azért működik itt egy gépezet: a valóság, a következmények gépezete, a tettek és azok hatásai. Milyen áldásra gondolok? Nem fáj semmim. Minden laborom tökéletes. Nagyon szépen haladnak a gyerekeim úgy is, hogy az általános iskola nagyon gyenge színvonalú. Nem tompult el az agyam a COVIDtól, élvezem kreatív papíros, színes filces-töltőtollas napjaimat, a hegyet, ahol élek, a célra törő, intellektuális munkát és annak gyümölcseit.
Nincs a hitnek jelentősége. Simán törvényszerű, hogy ha buta vagy, tehetségtelen, önállótlan, másoktól idézgetsz, megjátszod magad, mégis bloggeri öntudattal szerepelgetsz, vagy a saját pokoli szenvedésedet marketingeled és adod el, abból nem lesz jó élet. Nem lehet úgy nézni, átkeretezni, hogy jó élet legyen, nem lehet hamisítani: a valóság üzen a testnek, a léleknek.
Igen, ítélek – és igazam van. A legjobban azt ítélem el, aki abban érdekelt, hogy rossz történjen. Neki mentális vagy testi betegsége legyen, így sok mentsége, vagy dőljön össze a világ – és boldog tőle, hogy ő megmondta. (Sőt, ami a legröhejesebb, öüregedve, nőként állítja, hogy ő fog túlélni, mások pedig meghalnak.)
De akikről szó van, azok eredetileg is ilyen éhesen, hiányokkal, céltalanul éltek, ezért jöttek a közelembe és imádtak eleinte. Semmi meglepő nincs a sorsukban. Még kívánom is: ússzák meg, ne érje el őket a következmény.
én is a zöld plafonú terembe járok!
Majd köszönj rám! A sakkolimpia nyitóceremóniája, szeptember 9. óta nem jártam az épületben… és azért megviselt az a TF-es felvételi!
hogyan ítélik meg a tavalyi kollégák, hogy az ő munkájukat végzed el különfogalkozásokon?
Mindjárt vége a felvételi láznak, majd lenyugszik. Büszke lehet majd a bejutásokra, pontszámokra ő is.
Ez általános jelenség, ha telik rá, akkor minden második szülő kitatarozza a siralmas közoktatást magánórákkal, és nem csak felvételi előtt. Hogy most engem keresnek meg, ez azért van, mert tudják, élesben látták, mit tudok, hogyan tanítok, és ez tetszett nekik. Én azért vagyok botrány, mert a kolléga is látott tavaly, és általában is az a sztori, hogy a személyem, a kiemelkedésem, szenvedélyem emberekben dühöt, rosszakaratot, gyűlöletet kelt, rámkenik az elrontott életüket, pont azok, akik korábban úgy hízelegtek. Tényleg vagy harminc ilyen sztorim van. (Szó, mi szó, nem vagyok zseniális diplomata, inkább egyenes.)
Az a kérdés, ki az erősebb… én hárítanám, ne legyen boksz, méltatlan. De jön felém, szúrogat, üzenget, hát mögött furkál. A jobb az erősebb, ebbe a harcba nem volt érdemes belekezdeni sem.
Elhangzott, hogy “ugyanabban a padban ültünk, ugyanolyan a tudásunk”… én nem tanítóképzőbe jártam. Nem is a diploma a kérdés, hanem hogy szereti-e, odafigyel-e, van-e affinitása hozzá, csinált-e már ilyet ekkora gyerekekkel, hisz-e a szakmájában, vagy kiégett, és azzal megy el az értékes idő, hogy keserűen ömleng mindenkinek.
Van tehát, akinek ez nagyon sértő, és ettől agresszív lesz és önmaga alá megy. Kínos mértékű a színvonal különbsége, és emiatt az is, hogy a gyerekek mennyire veszik komolyan. Pedig én nem csinálok semmi különlegeset, csak normálisan, felelősségteljesen vagyok jelen, vidám vagyok, pozitív, figyelek a részletekre és az esztétikumra, és nem a magánéletemet, pláne nem a problémáimat taglalom a gyerekeknek és a szülőknek. Ha megemlítem a családomat, mindig csak szeretettel és mellesleg teszem. Illetve mindent tudok fejből, nem használok tankönyvet, semmilyen segédletet, nem kell külön készülnöm, csak annyit, hogy az előző órai hibákra és a tanultakra tekintettel írok-rajzolok szép lapokra új feladatokat. Ez a helyzet, hogy engem ennyien megkerestek, napvilágra hozza, hogy őt régóta mennyire csak a saját érdeke, egója, drámája érdekli. Intenzív érzelmei vannak, riasztó, amiket hallok.
Azért érthetetlen, mert nem ugyanaz a főnökünk (nekem senki). Én már csak szülő vagyok, és ekként teszek panaszt, ha kell. Nekem az a célom, hogy ne legyen akkora a hátrányuk, optimálisan sikerüljön a felvételi, és kimenekítsek olyanokat, akiket rongál ez a közeg.
Legyél profi! Ne engem taglalj! Ne magadat taglald!
Ki akartam hagyni ezt a kérdést, de nagyon elfajult a helyzet. Mindjárt a tankerület jön, mert ez nagyon káros (nem rám nézve).
miért ilyen kuszák a bejegyzések? miért változtatod meg őket utólag?
Mindig az a cél, hogy ha tudok jobbat, javítsam. Mindent változtatok, tökéletesítek, folyamatosan, sok éve. Nekem elsődleges a szöveg minősége: adott esetben ősöreg kommentjeimben is javítok ékezethibát, betűkihagyást, szórendet. Húzok és hozzá is írok, tartalmi dolgokat, ahogy a kontextus engedi. Van egy tipikus hiba: frissen nem mentem el az utolsót, és a kész változat vázlatban marad. Egyébként is módosítok, tökéletesítek, amennyire a figyelmem ráterelődött. Gyakran írok kapkodva, hidegben, buszon, épp-tíz-percem van-alapon. Nem ez a lényeg, hanem hogy tizenkét éve írok, élvezem, és fontos szövegeket sikerül.
miért nem emlékeztél meg Hadas Krisztáról?
Nem szeretek bennfenteskedni, a tévé világa nem érdekel, bő húsz éve nem nézek tévét. Rühellem az álságos gyászt, a fontoskodást, a médiában prezentált FOMO-érzelmeket, a bűntudat generálta nekrológokat (DTK: “miért nem figyeltünk rád jobban” – Rácz Zsuzsa írta meg, hogy aprópénzért dolgoztatták, majd kirúgták!). Megvetem a sietve odakanyarított posztokat: “én is gyorsan kifejezem megdöbbenésemet, én is ismertem, imádtam!”. Nem ismertem őt, keveset tudok róla, a vele dolgozókat, barátkozókat sem ismerem. A szülésről és társadalmi jótéteményekről pedig egészen más fogalmaim vannak.
Van több közéleti ember, aki ötvenesként halt meg. Máshogy kell élni, ez biztos.
“már gazellatested lenne”
Én nem fogyni akartam! Én ezt akartam:
Az a karika lehetne följebb, vagy balrább is, az azt jelezné, hogy kevésbé, de még mindig under a fat és vert muscular, de egészen a sarokban van, ez megnyugtató, mert van mozgástér. Az a jó ebben, hogy ha ezt elértem, már nyugodtan lehetek alkalmanként tunya, vaníliafagyi- és túróspite, kedvelő. Ehetek lángost akár, ha jólesik (csak olyat eszem, ami jólesik, igen, van, hogy a csíra vagy a böjt esik jól). Mondjuk soha nem kértem engedély, hogy mit ehetek.
A gazella vékony. A fogyással épp ELLENTÉTES a folyamat. Aki izmot épít, az VASTAGODIK. Rengeteg időt, energiát, utánajárást, pénzt fordítottam a hipertrófiára: az izomszövet fejlesztésére. Nehéz súlyok kitartó emelgetése, edző, plusz kalória, drága, minőségi fehérje, ami még finom is (hal, marha).
Nem az a kérdés, hogy a magas szénhidrátú és/vagy ún. növényi (vegánkodó) étrend a jobb, vagy pedig az értékes fehérjéket és zsírokat preferáló étrend. Ez nem kérdés annak, aki komolyan gondolja az edzést, és nem akar izmot veszíteni.
Sportszempontból biztosan nem, és ha általános egészségvédelmet nézzük, akkor sem kérdés. Az a cél, hogy ne legyenek gyulladások, hormonális egyensúly legyen, bevigyük a szükséges tápanyagokat, beleértve az ásványi anyagokat, nyomelemeket is, jól működjön a bélflóra, csökkentsük az oxidatxív stresszt és az öregedést… minden téren egyértelmű a nem a habókos, ötletszerű new age-es, fancyn elnevezett, import alapanyagokból kutyult ételekre.
Nem is arról van szó, hogy ki néz ki jobban – ez amúgy sem volt kérdés soha, de aki felteszi, az délkelet-magyarországi vibe-okat és suttyó kollégiumi csajdinamikákat áraszt. És akkor neki kéne három szülés után is kockahasfal magyarázkodni, úgy, hogy neki soha nem volt, nem is lesz?
Itt arról van szó, hogy HOGY jutott eszébe az bárkinek, hogy én (vagy bárki) az ő jóváhagyására, helyeslésére, akár meggyőzésére hajtok. Hogy tőle várom az elismerést, hozzá viszonyítok bármit, beleszólhat az életembe. Majd neki fogok magyarázkodni…
Az alapkérdés: jót akarsz nekem, vagy nem? A dühös gyalázkodásokból tudjuk, hogy nem akarsz jót. Ha jót akarnál, akkor sem fogadnék el semmilyen tanácsot, kioktatást, de így még röhejes is vagy.
“ne keress kifogásokat”
Nem értem a mondatot. A szó jelentése miatt. Kifogást akkor keres valaki, ha magyarázkodik annak, akinek joga, fensőbbsége van, és több tudása is, hogy számon kérhesse a másikat. Mivel az illető nem teljesítette a vállalását, amit ennek a csodás hatalmas szakértőnek tett, és amit teljesítenie kellett volna.
Itt ez a helyzet?
Szerintem az a helyzet, hogy egy beteg (legalábbis erre hivatkozó), görnyedt, sorozatosan kudarcos diétákba vágó, öngyűlölő, szexiskedésre hajlamos (ez különösen rosszul áll), kicsit sem izmos képmanipulálgató irigykedő fölényeskedik. Gyűlölet hajtja egy olyan témában, aminek ennek nincs helye (és a gyerekvállalásomban, írói teljesítményemben, párkapcsolatomul kapcsolatban sincs). Nincs közünk egymáshoz.
Magamnak edzek, én döntök arról, hogyan edzek, mennyit, mit eszem, hogyan írok róla, és milyen képeket teszek ki. Ez mindig is így volt. Amit elértem, az önmagáért beszél. Úgy döntöttem, nem lesz beautyfilter és nem hosszítok a képeken. És mégis, így is.
Nem állsz fölöttem, nem kérhetsz számon, nem tudsz többet, ne buzgólkodj. Nyugodtan ehetek sütit is. Futhatok maratont, vagy nem. z én életem. Amit akarok, azt csinálom, nekem minden könnyen megy, mindent élvezek, nem kell terv, fegyelem sem, mert élvezem. Nem versengek, nincs rá szükségem, és előre meg is nyertem az összeset, az alkotó, autonóm és életélvező lényemmel). Nem kérdeztem a véleményed, és senki másét sem.
Az én életem, én élvezem, és ha szarul csinálom, én szívok. Miben érint ez téged? Mi megállapodtunk, hogy én neked valamit teljesítek? Érted, ez miért abszurd?
Az egész beleszülásosdinak van egy kérdése, ajtónyitáskor: te jót akarsz nekem? Azt akarod, jól legyek? Azt sem érteném, hogy miért, vagy mi ez a buzgóság, honnan tudnád, milyen a vérképem, mi van velem, mihez értesz, minek huhogsz. De tudjuk, hogy pokolian gyűlölsz, gyalázkodsz rólam mindenhol és te magad babonákban hiszel, illetve kínos igyekezettel mindabban, amit én nem tudok komolyan venni. Nem futsz, nem súlyzózol, nem jók az adataid, nem látszik izom a képeiden. Miért hallgatnék rád?
(Ha jól értem, az, hogy mit eszem, mennyit edzek, az valami per tárgya is?)
Te mindig csak kikeresgéled mások gyenge oldalairól, a ciki, rossz helyesírásúakról ráadásul, aminek azt a lényege, hogy mindenki egye azt, a mit eddig, ne csináljon semmit, mert úgysem menne, nem baj, jólvanazúgy. Plusz egy kis babonaság (“ayurvéda”)
Mindig a magam örömére éltem, edzettem, művelődtem, szerettem, hoztam döntéseket és írtam (a regényt is), és ez így is fog maradni.
Azt huhogod (mert reméled): velem baj van.
Nincs baj. Te vagy rosszindulatú, és te nem edzettél.
Tökéletes az anyagcserém, az IR és a pajzs Én, veled ellentétben, azért ehetek lángost, fagyit, sütit, mert egy-egy ilyen eset, sőt, akár sok sem teszi tönkre a jól edzett rendszert, zsírfelhasználást, VO2 maxot és a többit. Ezekben sok ezer óra munka, tudatosság, örömedzés van.
Senkinek magyarázkodnom a sportolásom, életmódom, testösszetlételem miatt. Én megtalálta és szabadon mesélek ettől. Elég őszintén, de nem azért, hogy hatalmaskodjanak velem idegenek, akiknek a véleménye nekem nem számít, azért sem, mert rosszindulatúak, irigyek, rögeszmáések. Csak há a fejükbe vették, hogy ők velem rivalizálnak.. Nem is értem, hogy jut eszedbe. Tudod, kinek Tanárnak, főnöknek nekem nem főnököm és főleg nem olyan ember, akinek soha, egy pillanatra nem sikerült sportos test, látható izomzat, egy kilométer futás. Aki folyamnmatosan lakástűzről, munkahelyi zűrökről, törött lábujjról, asztmáról, gyásztról regél, de fölényeskedni.nem ezért blogolok, nem a közönségnek élnek. mesélek Úgy tűnik, ez az attitűd PÉLDÁUL NEM VAGYOK BETEG ÉS GÖRNYEDT.
régen megengedőbb voltál a vegánokkal, nem?
Igen. Nagyon vigyáztam: “az is lehet jó, de én inkább…” – mégis itt ostromoltak, ellenségesek voltak! Mondom, akkor semmi finomkodás. Mert közben átlátok már ezen is.
Ma a vegán ideológiát kifejezetten emberellenes, undorítóan elitkedő, durván egészségtelen, veszélyes mákonynak tartom, a kapcsolódó jóemberkedést, “állatvédelmet” képmutatásnak és porhintésnek. Mohó, kapitalista üzem, jómódúak nyavalygása és mondandó nélküliség, szereplésmánia.
Nagyon durva, ahogy kinéznek (az pedig étrend és az életmód, sporthiány hatása), ez önmagában cáfolat. Lassan értettem meg, mennyire a trend, pénz, marketing a lényeg.
Nem akartam beszólni senkinek régebben: tartottam az illemszabályokat. Ma már kinézet miatt is beszólok, ha nagyon ciki a mondandója, vagy velem agresszív, mert már tudom: nem a szenvedő, csúf, béna emberek a jók (ugye mert elnyomottak! erkölcsi többletük van!), éppen hogy ők a frusztráltak, ez gonoszságfaktor. Nincs módjuk nagyvonalúnak lenni: nincs miből.
A jó értékrendnek, döntéseknek középkorúként egyértelmű, látványos eredményei vannak, főleg ha valaki a nyilvánosságban dumál. Például ha eljátssza a menőt, kinyilatkoztatja, mi a jó, közben depressziós, erőszakos, perverz, beteg, akkor ott nagy hazugság van.
Ezt a tabut is sikerült meghaladni tehát, hogy ne az embert, a véleményt, hát miért ne az embert? És pont most a józan véleményemre is azt mondják, személyeskedem, pl. a pszichoapus poszt alatt, ahol szó sem volt a személyről.
nem gondolod, hogy ezeket a rágalmazásokat, véleményezéseket te provokálod? (volt az, amikor évusozott a kommentelő, hogy ha nem írnád, hogy milyen gyönyörű a combod, akkor nem lennének ilyen dühödtek, idegesíted őket)
de mit kezdjek azokkal, akik elemi szinten nem értenek stílust, mögöttest, semmit?
megjegyzem, épp tíz kiló izom van a bal és hasonló a jobb lábamon. ez tényleg gyönyörű, nőtől pláne, amatőr vagyok, nekem is 24 óra a nap, és vegyszer sem volt6.
nem gondolom.
mindig csinálták, és nem csak itt, a mamamin is, sulimban is, családban is
mindig olyanok, akiket amúgy nem tartok sokra agyilag, erkölcsileg: nem barátkoznék velük
akkor is, amikor esendő voltam, akkor is, amikor diadalmas
magányos koromban, szerelmes koromban, nyugodt kapcsolatban is
attól függően, a közhangulat mit engedett, illet-e engem alázni, rúgni, vagy nem
függetlenül attól, féltem-e tőlük, nem törődtem velük, vagy kinevettem őket
akkor is, amikor Goldenblog-győzelmet jósoltak másfél év blogolás után
akkor is, amikor csak a sporton pörögtünk
akkor is, amikor extra megértő, nyitott, tapintatos voltam minden harsány, blogot leuralni akaró kommentelővel
akkor is, amikor tucat olvasó írt ide naponta több száz kommentet, százak osztották a posztokat, gyakorlatilag többet voltak itt, mint amennyit dolgoztak
akkor is, amikor hobbi volt a blog, akkor is, amikor rengeteg pénzt hozott
akkor is, amikor az ő gyereke halt meg – az én anyaságomat szidta
akkor is, amikor kockahasam lett, amikor majdnem versenyzőszinten zsírtalan; amikor durván izmos, amikor dundi jégkrémevő – és a testemmel
akkor is, amikor nem ettem szénhidrátot, akkor is, amikor ugyanabban, és ebben az a bámulatos, hogy egyszerre ment, hogy nem bírom betartani a ketót, persze hogy hízok (ők nem bírták), hogy a ketó szar (ha betartanám, se lenne semmi), persze hogy hízom, közben a saját teste és gyász kaják mutogatása
akkor is, amikor elegánsan hallgattam
akkor is, amikor nem írtam neveket
akkor is, amikor visszaszóltam
a lényeg a bántás, alázás, és hogy nekik rozsdásak az ízületeik, nem tehetségesek semmiben, csórók és nem szereti őket senki
és még van valami érdekes: nem voltunk semmilyen kapcsolatban, és nem is csak érdeklődtek. mindegyiknek feltett szándéka volt, hogy majd önmagát csodáltatja velem: “na, én is inellektuell/sportos/sikeres/jó testű vagyok? én még inkább, és TE NEM!!! TE IRIGYELJ ENGEM!”
őket nyilván zavarja, ha tudom az igazat úgy általában, és rajtuk is átlátok.
mindig csinálják, függetlenül a viselkedésemtől, csak azért, mert létezem
ez róluk tükör, nekik kell ez, az ő bulijuk.
pl. ilyen üzengetés, amúgy állítólag egy magas hegyen van épp, szent élmények, utazás, megvilágosodás (ő a szép, ha nem érthető):
meg horogkeresztek? hogy süllyedhet valaki odáig, aki pont ilyen húzásai miatt lett “szabadúszó” (rúgták ki), de akar még az életben munkahelyet (rászorul), hogy a horogkeresztet, egy nyíltan náci, tankos, katonaruhás, vaskeresztes csávónak a tartalmait próbálja mentegetni? vigyorogva?
Sokat írsz az egyenlőségről, kölcsönösségről… Szerintem undorító, ahogy a férjeidről ír a csürhe, de azt én is megkérdezem: a mai eszeddel azt mondod, ezek a kapcsolatok kölcsönösek volt, vonzalmon alapultak?
Azt is kérdezték már, nem borzadtam-e tőlük. Nos, amitől én borzadtam: összeállni egy világvégi suttyóval, aki velem kb. egyidős, bulizgat, iszik, alkalmi munkáit sem rendesen végzi, sötét, mint az éjszaka, és a “kapcsolatból” fogan a gyerek, együttélés nélkül, egy részeg éjszakán, a csávó össze-vissza csal, nem segít, nem szeret, aztán lelép és soha többet nem vállal semmilyen felelősséget. Nyilván mindez megfogant utód szellemi képességeire, lelki terheire, életlehetőségeire is hatással van. “KI vagyok én?” Az összes gyerekem büszkén felel erre, minden nehézség ellenére.
Eleve hogy kik felelnek, hogy ők bezzeg, a kapcsolataikkal. Nekik soha nem volt közük intelligens emberekhez, akik őket komolyan is vették. Olyannal én nem tudnék családot alapítani, aki nem teljes ember, züllött, nem szellemi lény, nem tanult, nem jön velem kiállításra, nem érdekli az, ami engem, nem lehet vele beszélgetni, nem gondoskodó, nem imád.
Mégis a suttyót választó nő rihegett-röhögött rajtam, hogy “szerencsére én nemcsak a hatvanöt éveseknek kellettem” (meg lehet nézni, mi lett ennek a nőnek a sorsa). A másik engem kérdezget, magát bombanőnek képzeli: mondjam meg, hol talál magának pasit (eltartót), “de nekem nem kell hatvanöt éves!”, kiált fel élesen. Az otthonomban. A már súlyos beteg János füle hallatára. Egy idegen.
Milyen emberek ezek?
Ha tényleg az érdekel, én hogy látom az életemet: úgy, ahogy a blogon írom. Az a normám: kölcsönös, emberi, mély, felelősségvállaló, humán a kapcsolat, szellemi emberek, komoly teljesítménnyel, mert engem az okosság és a tehetség vonz, azt tartom sármnak. Nem találtam ilyet, legalábbis ekkorát a korosztályomban – vagy őket nem én vonzottam (sose voltam jócsaj). És ők is nagyon szeretnek, becsülnek, komolyan vesznek. Heves vonzalmon alapult: tiszta, csak fiatalon átélhető érzések voltak bennem. Komoly elköteleződés, vállalás, semmi számítás. Dolgoztam, dolgoztak, nyolcadik hónapban még három helyen. Nem kértem és nem is kaptam semmit. (Akit kisenmmiztek volna, az az apjuk volt: a már elkunyerált, busás örökrész után még a teljes, saját vagyont, nehogy ne az övék legyen.)
Ez a fajta házasság gyakori és a szellemi emberekre jellemző: Ady Endrétől Görgey Gáboron át Szervét Tiborig. Kiemelkedő agyak, látványos teljesítmények, ez a vonzó bennük. Ami teher volt: hogy a környezet elítél, megszól miatta, engem nem tart egyenrangúnak, beszól a terhességemre a láncdohányos abortuszozó ex, túl látványos a fiatalságom, szemétkednek a korábbi feleségek. Ez volt a nyomás egyedül, ez okozott komoly szenvedést. (Meg még Tamás nagy titka, amitől elromlott – ami aztán sokkal később kiderült, és akkor fel is oldódott bennem.)
Egész emberként szerettem őket: “… és akkor bejön a test”. Nincs zsánerem, testi preferenciám, a teljes lényem szereti a teljes lényt, nem típust. Abba az egyedi emberbe szeretek bele. Az nem érti ezt, akinek Backstreet Boyszal volt tele a fala.
Az egyik esetben kifejezetten szerelmes voltam, kábán, a másikban mély összetartozást, intenzív szeretetet éreztem, és ebből lett szerelem lassan. Tökéletesen, intenzíven működött minden. Komolyan vettük egymást. Gyerekünk is ezért lett. Ők is hasonló kincseket, érzékenységet, szellemet hoznak a sejtjeikben. (érdekes, hogy pont erre hivatkozik az elitkedő, a férjemet agresszívan mocskoló Villő, de azt nem említi, hogy az ő apja is fószernak számított.)
Igen, volt apakomplexusom, mert apám nem funkcionált, nekem a szellemi jó szó és igazi szeretet hiányzott – sok nőnek van ilyen, mert az apáék gyakran alkalmatlanok.
Nem jó az a világ, amelyben ilyen gyakran jutnak többedik feleséghez, sokkal fiatalabb nőhöz.
Én nem éreztem méltatlannak magam, és nem éreztem őket se magyarázandónak, lejárt szavatosságúnak. Ahogy írtam, a környezet basztatott csak.
Mindig a pénzt firtatják. Blog, gyerekvállalás, párválasztás… PÉNZ. Mennyit keresek. Miből élek. Ki mit hagy rám. Ez az ő logikájuk.
Nulla vagyonnal jöttem el 2004-ben, épp akkor ment a “rádíratom a lakást, elveszlek” műsor, amúgy szerintem agyonvert volna, ha maradok, de könnyen forgathattam volna anyagira a sztorit. Soha eszembe se jutott. Nem kértem, nem is kaptam tartásdíjat, ő rettegett, hogy majd leperelem a gatyáját, simán kaptam volna kizárólagos felügyeleti jogot, félmilliós tartásdíjat, minden ellene szólt. Ráhagytam és túléltem, tág szívvel. Pedig nem fele-fele volt a gyereknevelés, sőt. Azokba az években komolyan éheztem. Anyám támogatott minimálisan (és bűntudatból). Nem noszogattam a fiamat se, hogy maradjon jóban az egyetlen élő, vagyonos rokonával (sőt), mert ő nagyon rossz jellem.
Semmilyen végrehajtható vagyonom nincs. “Ugye értitek ezt a mondatot, ennek a súlyát?” Engem nem érdekel a pénz, most már nem is kell, hogy érdekeljen, mert így is elég van (mi az elég? tudom támogatni a tanuló gyerekemet, stabilan bármikor telik még egy színházra, étteremben kajálok, jó a bringám, ennyi), és nem hajtottam soha. Vö. homlokpuszi, fordított arányosság.
Hány órát tartasz egy héten?
19 diáknak 24 órát.
Nem fúrnak emiatt?
Dehogynem. Ami nekem számít: én kiemelkedő, lelkiismeretes minőségű munkát végzek, az óráim öletetek, élvezetesek; engem választottak, mert ismernek és bíznak bennem; jóban vagyok a diákjaimmal és a szüleikkel, és magas pontszámot fognak írni a felvételin. Annál sokkal magasabbat, mint amit ilyen felkészülés nélkül, sima tanórai részvétellel tennék (nem tudják és nem is tanítják a nyelvtant).
Olyan gyerekekről beszélünk, akik fél éve még nem tudtak egyszerű szófajokat, alanyt-állítmányt felismerni.
Minden más hiszti, szemétkedés, jellemgyengeség. Szomorú, kellemetlen, de nem tudok ezzel foglalkozni.
*
Szép lassan mindenki megvalósítja Gerle Éva ötleteit. 🙂
Hajrá!
…És így született meg az OLVASÓI KLUB ötlete. Ebben a klubban havi jelképes összegért plusz tartalmakat olvashattok tőlem. A blog nyilvános tartalmaiban tovább követheted a gyógyulásom útját, és a közérdekűbbnek számító témákat, amelyeket a széles közönségnek szánok. A Klubomba pedig azokat az olvasókat várom, akik szeretnének személyesebb témákról olvasni. Olyan bejegyzéseket szánok ide, amit nem szeretnék kiadni a nagy plénumnak. Ezen cikkek alatt pedig kommentelési lehetőséget is biztosítok, mert régi és máig beteljesületlen vágyam, hogy szeretnék elszakadni a közösségi média kommentszekcióitól. Biztonságos közegben kívánok veletek érdemi párbeszédet folytatni az adott témák mentén. Nem szeretnék arc és név nélküli kommentelőket, trollokat, rosszakarókat, egyrészt éppen ezért nem is igazán válaszolok egy ideje a nyilvános oldalaimon a hozzászólásokra, másrészt azért, mert feldolgozhatatlan mennyiség érkezik, amit innen is köszönök. Az előfizetés bármikor lemondható, akinek nem tetszik a klub – és ehhez szíve-joga van –, távozhat onnan, amikor szeretné. Mivel kívánom megőrizni ezt a zárt platformot egy otthonos helynek, ezért a KLUBSZABÁLYZATot olvasd el, mielőtt belépsz. A Klub reklámmentes felület, ahogyan a blog is az.
*
Csak a lényegről tudok írni. Nem érdekel, ha nem értik. Nem érdekel, szeretnek-e. Nem kértem szeretetet, közeledést másoktól, nem akarok senkit megnyerni, bőven elég okos olvasóm van. Az igazságot akarom kimondani. Azt kértem 2012-ben: csak az olvassa, aki felfogja, ismerős neki mindez (gondolkodó ember). Mindig szóvá fogom tenni az emberi rútságot. Ha igazatok lenne, csak egy morzsa igazságotok is nektek, akik nem értik, és rám mondtátok a sok szörnyűséget, akkor nemhogy ilyen életem nem lenne, akkor semmilyen nem lenne, katatón roncs lennék.
Nem felelek olyanok tudattartamáért, idegállapotáért, akik figyelem, okosság és jóindulat híján elemi szinten sem értik a mondataimat, az érvelést, a szövegeimen belüli utalásokat és a bézik iróniát.
Még egyszer: nekem mindegy, ki mit gondol rólam, ezek a nővédők és netes nyüzsgők nálam 2015-ben leszerepeltek. Az sem számít, mit művelnek rólam fantáziálgatva a neten. Nem szorulok olyanok elismerésére, jóindulatára, akik a neten rosszindulatúan méregetnek (és természetesen kedves sem leszek velük). Megvan az életem, a barátaim, örömeim, a munkám. Hosszú távon, régóta és örömmel csinálom mindazt, amihez értek. Nekem az a célom, hogy kimondhassam az igazat. A szerzői, bloggeri autonómia. Nem fogok megalkudni.
*
mit gondolsz a tarot-ról? a szimbolikájára, a művészi, szabad asszociációkra gondolok.
Kedves játék huszonéveseknek, kb. mint az Activity vagy az üvegezés. Amikor neurotikus lassan-negyvenesek kapaszkodnak ilyesmibe, várnak válaszokat, az nagyon szomorú. Nem néznek szembe, nem oldják meg a valós problémáikat, még a tüneteket sem veszik észre. Mindenféle módszerük van, terápia, jóga, meditáció, mindfullness, mindig ami a neten divat, meg rendre megtalálják önmagukat, de még sincsenek jól.
Ez @szannae, az ő egyik, fel nem ismert problémája, hogy ráfüggött az instán való irigykedésre, a másik, ennél nagyobb, hogy erről sok túlélő beszámolója,olt az ő szavaikkal: toxikus a közeg.
Screenshot
Most már kell a friss hús, az ötlet. Megjelenhetsz a wmn-en, és ezt mint mentorálast adják elő!
*
Volt egy kitartó kommentelő, nagyon rámfeszült, komoly elemzéseket vágott le erőltetett ékesszólással, drámai szavakkal terelgetett, hogy mit csináljak. Mindezt rengeteg néven, e-mailben is, bizalmaskodva, mint aki régóta és a valós életből ismer. Sima, irigy groupie volt. Kínosan hatalmaskodó szólamok, nevelgetés, moralizálás. Diagnosztizált, tanácsokat adott, “aggódott”, kéne nekem egy autó – és gyűlölt: “haha, nem telik rá, csak mondod, hogy nem is akarsz”
(nem lehet mindenkinek koszlott Opelje, Suzukija. Annál a bringa is elegánsabb. Itt minek? 8-10 kilométeres körzetben mniden megvan, Észak-Pesten van egy eü lokáció, az 34 perc, amúgy 7-8 perc bármelyik tanítványom, 20 a sajtóvetítés. Miből élnék, mi minden kamaszkérésre kéne nemet mondanom, ha autóra is költenék? ha erre szoktattam volna a gyerekeket itt az erdőben?)
…szervezkedett, kibeszélt, megfigyelt. A beakadása a blog volt, azt nem bírta elviselni, ahogy én itt elkapirgálok a magam dombján. Próbálta rendszabályozni, mit írhatok, kire hogy reagáljak, legyek kedves, beleszólni. És megőrült, hogy én nem vagyok a kedvességre rászorulva, erre a szabadságra, hogy én döntök. Aki irritál, azt leoltom és nem érdekel, ha ezért a többi olvasó kíméletlennek tart. Azért nem, mert ez zsarolás: minden szart viseljen el a blogger, ő a gazdatest.
Én a bloggal elrontottam az életem, írta, nem lesz fix állásom, “mert akivel tele van a net és így…?” – ők írták tele, irigységből és mert unatkoztak.
Nem lehetek más, mint blogger, gondolatok, érvek, megfigyelések és lelki, tudati tartalmak életvitelszerű közlője. Ez már nagyon rég eldőlt. És ha itt olvasgat bármelyik tanító, aki fél éve a kollégám volt, szinte örülök. Senkit nem emelek ki, csak tudom, amit tudok, és beleszövöm az írásaimba. Nem figyelhetek másra, érdekekre, mert az igazságra és az írásra kell. Magamat kell javítgatnom, hogy még jobban írjak, nem férnek be mások kispolgári elvei.
Micsoda képmutatás! Velem szabad így bánni, gyalázkodni, szúrogatni, pofátlanul bizalmaskodni, álneveskedni, bőr alá mászni, de én legyek rezzenetlen és kedves a piócákkal….
Tényleg, Angéla, Villő most, hogy “titeket is zaklatnak”, milyen érzés?
Na?
Pedig még igazuk is van.
Nem is lett, mondjuk 2006 óta nem kerestem állást, szabadúszó vagyok, és ez csak akkor gond, ha nem tudom belőle a családomat eltartani. De volt, hogy gyalázkodva szólt be az izmomra vagy a kajámra, csak mert az általam létrehozott blogon úgy húztam határt és azt publikáltam, ami nekem tetszett. Nem úgy, ahogy ő tette volna, arról fantáziálgatva, hogy ő a blogger, őt olvassák, neki van joga és lehetősége nemet mondani… (de a bacit miért nem raktam ki 2015 márciusban???).
2015-ben válaszoltam ezt neki. Kilenc és fél év élt el…
Nem is lett, mondjuk 2006 óta nem kerestem állást, szabadúszó vagyok, és ez csak akkor gond, ha nem tudom belőle a családomat eltartani. De volt, hogy gyalázkodva szólt be az izmomra vagy a kajámra, csak mert az általam létrehozott blogon úgy húztam határt és azt publikáltam, ami nekem tetszett. Nem úgy, ahogy ő tette volna, arról fantáziálgatva, hogy ő a blogger, őt olvassák, neki van joga és lehetősége nemet mondani… (de a bacit miért nem raktam ki 2015 márciusban???).
2015-ben válaszoltam ezt neki. Kilenc és fél év élt el…
*
…a foglalkozásom jóval az átlag fölötti megjelenést kíván: kerek, izmos fenék, csillogó bőr, fiatalság (Fekete Noémi írta ezt nekem e-mailben)
a foglalkozás: magát elitnek tituláló, orgiákat vállaló prostiuált, aki nem rendelkezik a saját bevétele fölött. Gratulálunk! Csak hogy jut eszébe ilyet írni egy háromgyerekes, negyvenes nőnek, aki kigyúrta magát, és épp Noémi és a fórumos köre figyeli őt rosszindulatúan?
Egy (akkor még huszonéves) nő, aki a testéből él, mániákusan nézegeti egy magát értelmiséginek, írónak definiáló, hangsúlyosan nem szépítkező (ha néha sminkel, az is béna), bölcsész végzettségű, jóval idősebb, háromgyerekes anya képeit. És ennyire telik, mert az ő baja, hogy nem sportol, nem érdekel senkit és öregszik (a maga normái szerint, és ez őt zavarja). De amilyen elborult, plasztikai műtétet is javasol egy olyan problémára, amelyet ő talált ki. Az nem lehet, hogy másvalaki szép, de legalábbis jól érzi magát! Később jött a “bő hatvanasnak néz ki” szöveg. 🙂
*
Hárman írtak Angéla szokásos, hetente kiömlő “jaj, zaklatnak!” hisztije alá, engem név szerint emlegetve. Ezért nekik válaszolok.
Kérdezitek mindig, hogy ezeknek erre a kavarásra hogy van energiájuk. Úgy, hogy nincs saját életük, és beköltöznek máséba. Bukott emberek. Hogy “Seri” kicsoda, és hogy álló nap a gép előtt ül, szervezkedik, mocskolódik, mert nem léphet ki az utcára, azt tudjuk. Milyen élet ez?
Miért provokáljátok nyilvánosan azt, aki ennyire leállíthatatlan? Élvezitek ezt a helyzetet, összegyűltök, megy a csihipuhi, ugye? Ügyvédúr, a megőrült bosszúálló ex mögé bújtok, aki bukta a feljelentését és most hamis vád miatt áll bíróság elé? Csakhogy semmi hitelek, erkölcsi alapotok nincsen.
Öröm látni, hogy ennyire ingerültek vagytok. Ingerültek és gyengék, rettegve vergődők. Nem tőlem, hanem a rettenetes életetek kudarcától.
AMI NEKTEK KELLEMETLEN VAGY ROSSZUL ESIK, AZ ATTÓL MÉG NEM BŰNCSELEKMÉNY. A hang belül szól: bennetek. Magatoknak estek rosszul, nagyon durva depriváció az egész életetek. Ez a bajotok velem. És végtelenül gonoszak is vagytok.
A bullyrovat Angélánál azért gyomorforgató, mert pont Angéla zaklatott, ő volt az, lejáratósdit játszott ellenem. Sokkal durvábban, valóban és előbb (akkor még más volt a norma), másrészt viszont véleményt írni nem tilos, olyat sem, ami másoknak nem tetszik. De ha Angéla egója szisszen, akkor az ZAKLATÁS – értjük.
Erre mondtam, hogy jó, akkor legyen. Akkor ez a norma, én is megírom, amit gondolok. Van ellenszer, ha nem tetszik: nem kell olvasni engem, ti is írhattok zártan, letilthattok embereket. Ezért nem foglalkozik ilyenekkel a bíróság. )Az állítólag zaklató álprofilt miért nem tiltja le Villő évek óta?)
Három nő, három sors, iszonyatos életek, és csupa hazugság. Engem taglaltok, miközben semmilyen bizonyítékotok nincs bűncselekményre, minden feljelentésetek bebukott, és nyilvános tartalmakról véleményt írni nem tilos – de persze az a bántalmazás és zaklatás, ami a végtelenül és főállásban sok éve agresszív Fekete Noéminek kellemetlen, vagy amin Angéla megsértődik.
Az egyik bezárva él, a férje használja anyagi haszonszerzésre a testét (kerítés nevű bűncselekmény). Ő ír pecsétes papírról, közben beszámíthatatlan, gondnokság alatt áll, egy rom az élete, szakmája nincs és nem is lesz, egyedül nem léphet utcára, saját pénze nincs és köztéri verekedései vannak. Nyíltan uszít több év aljaskodás, rászállás után: “csapat, leleplezés, kiposztolás, per”. De van képe leírni a zaklatás szót!
A másik megirigyelte a blogomat, pénzért kuncsorgott, szétverte a közösségemet, hadjártot indított ellenem (a nála is undorítóbb, mert nem ennyire ostoba) Kingával. Évekig fórumozgatott gyűlölködve az előző jellembajnokkal, a gyerekemet, a szerelmemet és a testemet elemezgette nyíltan. Oké, nem bűncselekmény, de akkor ne jajgass, ha más meg rólad írja le, mit gondol. Neked nem tabu a házasságom, az özvegységem, elemezgeted a férjem – értem, akkor nincs tabu, csak én még igazat is írtam. És te itt lógtál, hogy én milyen verseket elemzek, és hazudoztál, hogy befeketíts! Más fórumos bűnözőkkel együtt törleszkedtél az exemhez. Az élet megmutatta, ilyen karakterrel és tanultsággal, ennyi keserűséggel és vidékies irigységgel mire lehet jutni. Az “elméletnek”, a “női szemek felnyitásának” fele lopás (Hétköznapi hímsoviznizmus, basic angol feminizmus és a blogom), a többi önigazoló bullshit. A személyes életed tragédia, ellehetetlenültél, senki nem tart értelmiséginek, a könyveit nem veszi senki.
A harmadik, aki “nem mond semmit”, eredetileg jóindulatú volt, de a toxikus woke közegben, ahol testpozitív 180 kilósnak lenni, súlyos függővé, szexuális ronccsá bátorították a “barátai”. Mikbe engedtek és hajszoltak bele…! Nem is kell mit mondani, látszott a végállomás. Amikor átvetted a szót az LMP-s rendezvényen, úgy, hogy nem is téged hívtak beszélgetőnek, már ott is ez a szétesettség volt. Sehova nem tartó élet, posztolási kényszer, tarhálás. És persze mindenki fáj neked, aki rémlett alkoholista, magányos, macskás facebookfüggő.
Az egyik bezárva él, a férje használja anyagi haszonszerzésre a testét (kerítés nevű bűncselekmény). Ő ír pecsétes papírról, közben beszámíthatatlan, gondnokság alatt áll, egy rom az élete, szakmája nincs és nem is lesz, egyedül nem léphet utcára, saját pénze nincs és köztéri verekedései vannak. Nyíltan uszít több év aljaskodás, rászállás után: “csapat, leleplezés, kiposztolás, per”. De van képe leírni a zaklatás szót!
A másik megirigyelte a blogomat, pénzért kuncsorgott, szétverte a közösségemet, hadjártot indított ellenem (a nála is undorítóbb, mert nem ennyire ostoba) Kingával. Évekig fórumozgatott gyűlölködve az előző jellembajnokkal, a gyerekemet, a szerelmemet és a testemet elemezgette nyíltan. Oké, nem bűncselekmény, de akkor ne jajgass, ha más meg rólad írja le, mit gondol. Neked nem tabu a házasságom, az özvegységem, elemezgeted a férjem – értem, akkor nincs tabu, csak én még igazat is írtam. És te itt lógtál, hogy én milyen verseket elemzek, és hazudoztál, hogy befeketíts! Más fórumos bűnözőkkel együtt törleszkedtél az exemhez. Az élet megmutatta, ilyen karakterrel és tanultsággal, ennyi keserűséggel és vidékies irigységgel mire lehet jutni. Az “elméletnek”, a “női szemek felnyitásának” fele lopás (Hétköznapi hímsoviznizmus, basic angol feminizmus és a blogom), a többi önigazoló bullshit. A személyes életed tragédia, ellehetetlenültél, senki nem tart értelmiséginek, a könyveit nem veszi senki.
A harmadik, aki “nem mond semmit”, eredetileg jóindulatú volt, de a toxikus woke közegben, ahol testpozitív 180 kilósnak lenni, súlyos függővé, szexuális ronccsá bátorították a “barátai”. Mikbe engedtek és hajszoltak bele…! Nem is kell mit mondani, látszott a végállomás. Amikor átvetted a szót az LMP-s rendezvényen, úgy, hogy nem is téged hívtak beszélgetőnek, már ott is ez a szétesettség volt. Sehova nem tartó élet, posztolási kényszer, tarhálás. És persze mindenki fáj neked, aki rémlett alkoholista, magányos, macskás facebookfüggő.
Én megutáltalak titeket, Réka. Ritát sokkal jobban, téged a legkevésbé, de mindegy a mérték. Az a végtelen élvezet, amivel nekiestetek a korábban fotókon ölelgetett Alexnek is…
Lefőtt emberek acsarognak ellenem, akinek teljes az életem.
*
Nem, ökomaszlaggal, instagramon osztott közhelyekkel se tudsz se megalázni, se elrontani azt, amit én kemény munkával, vállalással értem el, és ami egyértelmű siker, nem csak ködös duma.
De azt tudod, hogy nem csak hurrikánról van szó, hanem az Alföld is sivatagosodik?
Ha ez akkora probléma lenne, tehát komolyan veszélyeztetné a megélhetést, élelmiszerbiztonságot, fajok életterét, akkor évtizedekkel ezelőtt kialakították volna az áradó folyók vizének tározását és a korszerű, kíméletes öntözést. Biztos szükség lenne erre, de valamiért nem került rá sor, míg például a földrengés sújtotta helyeken például szegény országokban is komolyabb alapot kapnak az épületek. Én ezt nem tudom megcsinálni helyettük. Nem fogok se riogatni, se okoskodni. Nem is én sírok se a jövővel kapcsolatban, se az energia- és élelmiszerárakon. Nem is én nyávogok a klímaszorongásról., ADHD-ról. Csinálom a dolgom, és szeretem azokat, akik szeretnek.
A kollektív pokol mellett ott van az egyéni pokol: magányos, a megélhetés elemi szintjéért már nem aggódó emberek tömegesen nem tudnak mit kezdeni magukkal, ráfüggenek a netre, mentális problémákat növesztenek, nem tudják, hova tart az életük, elszáradnak, pótcselekvésekbe menekülnek, gonoszok lesznek.
Mások kultúrájának elfoglalása, sznob mutogatása, az India-face is pótcselekvés.
Ez egy valódi kérdés? Milyen kérdések vannak a rovatban?
Úgy látom, nem érted a műfajt. Kamaszként olvassa az ember Platóntól a Lakomát, vagy Galileitől a Discorsi…-t, és akkor tanulja meg, hogy a kérdés–felelet a gondolatok közlésének hatásos, okos módja. A buta kérdés is alkalmas rá, mert megvilágítja a lényeget. Öninterjú is volt több is, abban önparódia is. Van emellett sok, mások által írt,. szó szerint vagy tartalmilag idézett kérdés is, a kétharmada a kérdéseknek ilyen. Rosszindulat és hazugság viszont nem lehet, az nem kérdés, nem valódi.
A hajam dússága az egyik büszkeségem, a vastag izmaim a másik. Soha nem akartam vékony lenni, nem is állítottam magamról, csak extra izmú és relatíve alacsony zsírú. Azt is tudja mindenki, hogy soha az életben nem tettem szűrőt egyetlen fotómra sem, nem trükközök a képekkel. A gyerekem éppen learatta a sok várakozás, készülés, kitartás gyümölcsét, és most örül, hogy a Vidnyánszky-féle SZFE-re tavaly és előtte nem vették fel a noname, alkoholista tanárok, és Kéri Kitti sem Kaposvárra. Ennyire igaz a többi is. Gyűlölet íratta veled és lemaradtság, mert te nem mész ki a lakásból.
…vágyom arra, hogy tiszteljék egymást az emberek még akkor is, ha nem értenek egyet mindenben vagy totálisan más állásponton vannak. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy posztot írjon arról, ami őt foglalkoztatja, ahogy ő látja a világot. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy véleményt formáljon. Ennek a módja az, ami nem mindegy. Tudom, lehet, hogy naiv vagyok, de annyi csúnya dolog történik a világban, legalább azok az emberek ne bántsák egymást, akiknek közük sincs egymáshoz. 1 másodperc eltekerni a posztot és hidd el, sokkal hamarabb elfelejted akkor, mintha odaírnál valamit. Ha kommentet írsz, várod a reakciókat. Izgulsz azon, hogy kinek fog tetszeni, kinek nem. Hányan állnak melléd, ki áll beléd. Tudod mennyi idő megy el ezzel a csodás napból? Rengeteg. Nem lehetne sokkal szebben eltölteni ezt az időt?
Hűha. Ezt nem nekem írta, ez egy sima posztja, és még az elsős fia is képe serre, nem belemenni, mérlegelni, hogy “neki jólesne-e, ha vele csinálnák”.
Amúgy igaza van: azok, akik csak bántani akarnak unalomból, és még hülyeségeket is írnak, ne kommenteljenek.
De én nem írok hülyeséget és nem bántani akarok.
Nekem egyébként nem esne sehogy, ez a közbeszéd. Írunk, arra mások írnak. Hajrá. Minden “csak szépet szabad írni” törekvés nyáladzás, giccs, tehát hamis.
Ez nem azt jelenti, hogy alpárinak és agresszívnak kell lenni, és minél ilyenebb, annál jobb. Dehogy!
De ha valaki átlát valakinek a bülbülszavain, és szóvá teszi, hogy nem mond igazat, mögötte érdek, önzés, gonoszság, nevetséges hiúság van, az miért baj? Az unokázüeós csalók és hamisítványárus webshopok ellen sem szabad szólni? Ugyanez van eszmékkel, “jogvédőkkel”!
És ha rosszul is esne az olyasmi, ahogyan én írok (gúny, intellektuális fölény, ténykiigazítás), velem ezt nehéz csinálni, mert én nem vagyok buta és nem írok hülyeségeket. Tehát nem tudom beleérezni magam ebbe.
A hamisság ellen szólni kell, én egyébként azért csinálom, mert ez a hivatásom.
Ritkán írok máshova, főleg a blogon csinálom, és az derült ki az évek alatt, hogy van rá igény, sőt.
Van egy csomó jelenség, amely azért virulhat húsevő, mérgező, fojtogató növénnyé, mert nem szóltak. Szó nélkül hagyták a kedvesség jegyében.
Az értelmes embernek gyakran van hozzáfűznivalója a közélethez, és ha szól valamiért, és igazat mond (például hogy férfiból nem lesz soha nő), az nem gyűlölet és nem bántás.
Hanem józanészmegőrzési kísérlet.
Tisztelni meg azt fogom, aki tiszteletre méltó. Aki szavaktól összeomlik, miközben azok igazak, nem trágárak, az kerülje a kommentelést, posztolást.
Az angliai viták, tweedek érdekesek, ott egy hagyománya van a nyilévános kritikának, a nem hízelgésnek. Élesek a szavak, ugyanakkor nem dühösek, nem bunkók, inkább szellemesek. J. K. Rowling, például.
mérővera és a legsúlyosabb problémák
Lám, Verának se sikerült…
Nincs elmagányosodás, nincs “manapság nem lehet ismerkedni” járvány. Önző, embertermékek közül finnyogva válogató, kommunikációképtelen, éretlen, érzelmileg sekélyes, anyagias, szarul kinéző, az élet áramtól (sport! babák! erdő!) végleg elszakadt emberek vannak, akik egyszemélyes háztartásaikban a kutyusukkal nézik fél napokat a NetFlixet, a szexet öncélúvá, fogyasztássá tették, pornón formálódtak az elképzeléseik, most pedig csodálkoznak, hogy elteltek az évek, és mindez nem kell a hozzájuk hasonlóknak sem.
Régebben írtál bántalmazott nőkről, ma már egyáltalán nem. Pedig Renner Erika is olvasód volt. Ebben is beállt a konzervatív fordulat?
Ez régi adósságom. Én a Bojár-ügy után soha többet nem akartam a vállamra venni másvalaki terhét, mert ott az áldozat, aki 2013-ban megkeresett és arra kért, segítsek, publikáljam a szakértői vizsgálatokat, amelyeket máshol nem tudott közzétenni, később megtagadta, ami történt (nem azért, mert nem történt, hanem mert kompromisszumot kötött, nem bírta végigcsinálni az ügyét). Minden szart én kaptam, és soha nem adott magyarázatot, neki ez így rendben volt, egy kis fitneszkitérő után (…) elitkedett tovább.
Egy másik olvasó, aki nem kis költségekbe verte magát, hogy külföldön lakást szerezzen nekik (hiába, mert itthon maradtak), szintén rám neheztel azóta. Egy harmadik, aki effektíve rejtegette őket, és engem naponta kinyalt, nekiállt később a sportom miatt (!) Villőnél meg Gumiszobánál engem gyalázni (mert kövér). A “férfijogi” agressziópátyolgatók is évekig zaklattak. Hát hiányzik ez nekem?
Az említettek újra harmonikus családot játszanak, és még én lettem a seggfej, mert az én véleményem nem ment vissza. Ez a férfi maga a pokol. Családilag cenzúráztak évekkel később is (a nő adta át a dühöngő csávó üzenetét, hogy én mit töröljek, ami pedig publikus tartalomra utalt és semmilyen jogszabályt nem sértett). Les óta is.
Azóta meg vagyok győződve róla, hogy sokkal súlyosabb az ügy, hálózat és messzire vezető szálak vannak. A csávó meg behízva, fákat ölelgetve jóemberkedik az újlipótvárosi elitklubbal.
Régebben is inkább a finom egyenlőtlenségekről, rejtett hartalmi dinamikákról írtam, és annyi történt, hogy saját életemben nem tűröm, nem fogadom el az ilyet. Döbbenten láttam, hogy az itt leghangosabb “bántalmazott” kommentelőknek is kedvező önértelmezésre volt csak jó, aztán visszakullogtak ugyanabba, sőt, még engem vádoltak, hogy megpróbáltam szétverni a családot. Ordítozott az ablakom alatt bántalmazó férj, és követelt tőlem pénzt a rettegő feleség, akit azzal a feltétellel ígérem támogatást, hogy nem kerülhet az gresszor kezébe a pénz. De később azt mondta, mégis neki adja, erről szól ez az írás.
És még írtam a saját (lelki, de súlyos) bántalmazottságomról, a gyerekelfelezésről is, hogy aztán az utánam következő, még tovább kitartó partnere is ráismerjen, mi zajlik. A klasszik bántalmazó, áldozat stb. szavakat nem kedvelem, és hogy mennyire visszás, visszaélős, azt itt panaszkodókon is láttam. Ma már kerülöm e szavakat.
Az “áldozatvédelem” könnyű népszerűsége pedig olyan szereplőket tett ismertté, akik számomra vállalhatatlanok, és elismerést, pénzt akarnak krízisben lévő emberek vagy akár a saját történetük felhasználásával. Ezt mélyen etikátlannak érzem, főleg amilyen hőbörgőket ez kommentelni vonz, még eredménytelen is a probléma megoldása szempontjából. Ráadásul az “ellenzék” gumicsacsija ez is, álruhás pártpolitizálás, semmi civil ethosz és bátorság nincsen már ebben. Végső, apokaliptikus fordulat: az “áldozatvédő”, opportunista fővezér a tudottan bántalmazó Magyar Pétert ajnározza, népszerűsíti… és megmagyarázza Mérő Vera, és ő (Vera) hiteles és jó ember, az igazság pártján áll!
…az Érdem itt koldúsnak született
és hitvány Semmiségre pompa vár
és árulás sujt minden szent Hitet
és Becsületet rút gyanu aláz
és szűz Erényt a gaz tiporni kész
és Tökéletest korcs utód gyaláz
és Érc-erőt ront béna vezetés
és Észre láncot Doktor-Balga vet
és Hatalom előtt néma a Szó
és Egyszerű kap Együgyű nevet
és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
A probléma megoldása a partizán női lét.
*
(Bocsánat a kavarért, félkész válaszok maradtak benne, meg sok betűhiba (beragadt az a betű!), mivel nem illesztett be képet, mert túl régen volt nyitva, gyorsan elmentettem, aztán meg lemerült a laptompom, és más dolgom is volt (ünnepi olasz ebédelés az elsőszülöttem tanévnyitója alkalmából! Trattoria di Positano).)
Nem értem ezt a blogot. Mi ez?
Életrajzi tények itt:
A CHAT GPT ezt mondja:
Azért írom a blogomat, mert ilyen a lelkialkatom: erős bennem a közlés vágya, a mondatok megfogalmazása és publikálása iránti igény, és ennek intellektuális célja van. Annak ellenére, hogy vannak, akik meglepő intenzitással őrjöngeni kezdenek tőle. Nem vagyok aktivista, és nem fizet senki azért, hogy egy bizonyos irányt, világnézetet képviseljek, efféle egyéni lelkesedésem sincs. Ezek az autonóm gondolataim, reflexióim arról, amiben élünk (városi, 25-70 éves, jellemzően a családos élet ismerő, vagy élő nők).
2012-től írom, minden hónapban van 8-25 új poszt, és folyamatosan frissülnek a rovatok (oldalak) is, három ilyen fontos rovat van: az LMBT (értsd: túlszexualizált áldozati műsor)-kritikus, a kultúrélményeket gyűjtő és az edzéseim, életmódom leírásáé.
Kezdetben, 2012 és 2014 között a megélt – nem könnyű – életemet, a kiérlelt értékrendet, a sűrű érzéseket és éles gondolatokat, társadalomkritikát írtam meg. Cél, de inkább adottság volt, hogy nyelvileg színesen, szellemesen, egyszer-egyszer virtuózan (emiatt sokan nehéznek, érthetetlennek tartják a szövegeket, nem értik az iróniát, nem tudják, mire akarok kilyukadni).
Gyakran túlírom a szövegeimet sajnos, a szerkesztés, húzás műveleteire kifogy belőlem a szusz, ez a kritika jogos. sért húzok később is, ha előjön valamelyik régebbi szöveg, mert évekkel később húzni is könnyebb.
Vannak irodalmi és publicisztikai szövegek, ezeket címke alapján találod meg:
film-, színház-, könyvkritika, séta, kiállítás, ajánlók:
régebbiek:
angol nyelvű netes tartalmak ismertetése, bírálata,
Régebben közösségszervezéssel, edzős és színházas, közös élményeket szerző csoportok működtetésével is foglalkoztam, de meglepő dolgok történtek ott azokkal is, akikben megbíztam, sokan inkább frusztrálódtak, összeméregették magukat velem, a közösségi hatalmat akarták, ítélkeztek, illetve az életem úgy alakult, hogy tartós színházi, mozis, edzős partnerem lett.
Feminista angolcsoport is volt, a járvány óta nincs (illetve Gumiszoba és a Labrisz megszállta a Közkincset, én azóta nem szívesen megyek oda):
Tévével, streaminggel, utazással, gasztroélményekkel, pletykával, csevegéssel, bandázással nem foglalkozom.
Sok munkám van abban, hogy ne legyen felszínes a blog. Hatalmas kolonc került le rólam, amikor a jópofáskodás, a semmitmondó kommentelés, fecsegés vagy a dühlevezetés megszűnt a blogon.
A blog címe egy idézet részlete, József Attila egy kései, rövid verse (keress rá), a lényeg, hogy az olvasson és főleg az akarjon kapcsolódni velem, akit a blogom témái valóban érdekelnek és nem lesz ideges tőle (vagy jól kezeli, ha mégis), és akinek intellektuális, világmegértési céljai vannak.
Viszont állom a sarat. Engem nem lehet megsérteni, megalázni. Tudom, hogy az uszulás, düh, gyűlölet, “naazértmárténylegmitművelezanő” roham mindig intellektuális vagy társadalmiréteg-deficitből fakad. TÉNYLEG nem értik az érvelő szöveget, sem a szép (önmagáért szép) írásokat, azok célját. Az legózó, önimádó korszellem hatására mindent személyes sértésnek vesznek és élvezettel harcolnak, aláznak, főleg ha akad horda, akkor még biztonságosnak is érzik, de egyéni jelentkezők is sokan vannak, akik nekem mutogatják dühösen, hogy de ők a különlegesek, ők élnek jól. Volt, aki elküldte nekem ál e-mailcímről a keresei kimutatását és a megtakarítását (kimúlt a nagyi!).
Lehet, hogy nekik még jobb, ők még különlegesebbek, van lakásuk Párizsban stb., csak valamiért mégis ők érezték szükségét, hogy ezt nekem megírják, engem nevezzenek irigynek. Engem nem érdekel az ő életük, a saját életem és a szövegeim érdekelnek, nem idegenek.
Viszont kiállok magamért, ebben nekik köszönhetően nagy rutinom van az edd meg, amit főztél jegyében, és nem én menekültem vonyítva ezekből a helyzetekből.
Ha tehát nekem jöttök, akkor elemzem a netes zaklatás és a mások koppintásának jelenségét is, már évek óta. Nekem minden adat, nyelvi és történet is, a regényhez. Hallgatni, “elengedni”, “népszerűnek maradni”, lavírozgatni nem fogok.
Ezt hogy lehet ilyen intenzíven csinálni, sok éve?
Ezt tekintem a munkámnak. Már megszokott igény ez, a véremmé vált, ahogy az edzés is (a rajzolás, zenehallgatás pl. nem, azok időlegesek): a közlés vágya, a témák, a nekiülés, a megírás ismerős élménye és katarzisa. És ez a szerkesztőfelület. Ez az otthonom, ezek a gondolataim, itt érzem jól magam. Már önmagát pörgeti a blog, mert a régi írásokra, főleg a magyartanári jellegűekre (műelemzés, helyesírás, nyelvtan) és pár klasszikus írásra meg ezekre annyiszor kattintottak, hogy évekig nem lenne nulla (vagy ötszáz) a napi kattintás, akkor se, ha nem írnék többet.
De mi ez a sok konfliktus?
Az utóbbi években a személyes érzéseimről már nem írok, részben azért, mert nem vagyok sebezhető, felnőttem. A mások által kavart cirkuszok teljesen mások, nem etzsek sebezhetővé, nem érintik a lelkemet úgy, mint amikor én kerestem a megváltást, én magam mentem bele zavaros, aszimmetrikus helyzetekbe, amelyek lényege, hogy túlvállalom magam, magamra veszem mások problémáját és a női szoftver szerint így akarok megváltást, az erőmet megélni, hogy mások érdekeit szolgálom ki, persze ahogy azt én elképzelem (ez kicsit gyerekes és önző is, szeretetvágy van benne, sokkal jobb lett volna mindig csak a saját érdekemet nézni). Tehát gesztust teszek olyannak, aki ezt nem várja el, nem érdemli meg, és nem a saját boldogulásomat szolgálja.
Ahogy most élek, az nagy erőt ad, megvéd, a család, a barátaim és a munka is.
Munka: blog, cikkírás, kultúrajánlók, tanítás, néha forgatás.
A korszakhatár az volt, mikor a kapcsolatom komolyra fordult. Nem adom ki a szeretteimet az emlékeimet, nem szoktam magamnak sem írni erről, minden személyes élményem egy kicsit társadalmi ügy is.
A másik, ami a konfliktusokhoz kapcsolódik: döbbenten figyeltem, hogy mit művelnek azok, akik tíz éve itt tolongtak, rajongtak, később meg elemezgették a halott férjemet, a lakásomat (???), az életmódomat, kávémat, a gyerekem tanulási képességét és külsejét (!!!), a testem minden porcikáját, “közös ismerősöktől, régi iskolatársamtól hallott” sztorikat arról, hogy én milyen szörnyű vagyok, az állítólagos szexuális szokásaimat, üvöltve, falkában.
Ezeket egyszer összegyűjtöttem a Vicces képernyőfelvételek nevű oldalon. Volt nagy csodálkozás.
Akkor jött a DARVO (Deny Attack Reverse Victim and Offender), és azóta és most is rajtam feszülnek, minden nap itt vannak, gyűjtögetnek, kiforgatnak, fotókat torzítanak.
Ezek nem az érzéseim, és nem is túlzás, egyikük még büntetőügyet is kicsikart (teljes körűen felmentettek NÉGY ÉV UTÁN, addig kellett bíróságra járkálni, védekezni).
Neked jót tett az, hogy mindig belemész a kommentháborúba, mindig balhé a vége?
Ugyanazok a dinamikák ebben is. Én állítok valamit, rohannak megsértődni, nem érik, amit írok, megy az őrjöngés, megtalálja őket a falka, “infókat” írnak nekik, megy a lejáratás.
De nem, nem “okulok”, mivel nem zavar. Gyűjtök. Nekem minden adat (nyelvi és emberi viselkedési). Író vagyok.
Tudom, kik ezek, és tudom, miért csinálják, tudom, milyen az életük, mennyi szégyen, kisszerűség, hazugság, kudarc van benne. Ők így dolgozzák fel.
Ha láttad a Hullámtörés című Trier-filmnet, úgy van erre szükségem, mint ott a feleségnek. Belemeni a mocsokba, rítusként. A rítus: körben állnak, és üvöltve mutogatnak rám, “te vagy a hibás, te vagy a rossz! Te nem vagy olyan, mint mi” Én pedig tudom, hogy nem, és örülök neki. Azt is tudom, miért kell ez nekik, azt is, ki vagyok.
Engem ugyanígy oktattak ki, aláztak meg a testvéreim, a hasonló élményt átélni gyógyító hatású, mert az emberek nem változnak, erőszakosak, imádnak bizakodni, nem műveltek, gyengék a verbális képességeik, falkába verődnek, viszont én már erős vagyok, ennek megélése megerősít. Ez nem valami terápiás tanács volt, hanem figyeltem magamat, késztetésem volt belemenni és nem félni (valójában nekem írogatnak, rászállnak), és így alakult. Utólag láttam, hogy ezért történik.
Például ő
Vagy ő
Vagy ő
Régen azt képzeltem, ők nagyon ügyesek, sikeresek, mert autisztikus vonásom, hogy ha nem a művészetről van szó, hanem hétköznapi kommunikációról, akkor mindent szó szerint értek és elhiszek, amit állítanak magukról, és benyaltam a magabiztosságukat is, ez viszont gyerekkori reflex, hogy a nagyon érdes lelkű és nem okos, vad testvéreim magabiztossággal akartak lenyomni, amikor nem értettek valamihez. Aztán láttam némelyiket, és azóta felszabadult és vidám vagyok. Jézusom, ezek a fejek, sorsok, önmagyarázatok… még az is kínos, amire büszkék.
Ők hasonlítgatják folyton magukat hozzám, üzennek, mutogatják a sikereiket, nem tudnak ebből kijönni.
És már tudom, hogy én mit kaptam, és hogy ez a bőség újra meg újra minőséget, erőt, boldogságot teremt azokon a területeken, amelyek nekem fontosak.
Láttad ezt a videót? Mit gondolsz, a szakember állításai nem igazak rád?
Videó: Sarkadi Bálint “pszichoapu” A nárcisztikus személyiségzavar kilenc tünete
Szerintem a “szakember” úgy, ahogy van, hülyeséget beszél, káros és veszélyes, amit művel, erről részletesebb poszt is lett, bár már hat ilyen van.
Ez is aggasztó jelenség, és így a médiakritikám tárgya: pszichológus végzettségű férfi pár kattintásért, elérésért cserébe adja a lovat a sok buta, vádaskodó, felelősséget nem vállaló kisember alá.
A diagnózis dobálása a modern kori megátkozás. Erős igény van rá, Sarkadi Bálint és sokan mások pedig kiszolgálják ezt. Ha a kisember átkok szórásától megnyugszik, ha könnyebb így elhordoznia a saját középszerűségét, élethiányát, hát végül is miért ne…? Hajrá. Annyi van, hogy én tudom, hogy miért csinálják az átokszórást, és mindig tudni fogom. Azért lett népszokás, mert az emberek tipikusan zavarba jönnek, ha valaki nem úgy viselkedik, ami nekik jól jönne, vagy amit megszoktak, mert mondjuk autonóm, és a NÁRCISZTIKUS, ELMEBETEG varázsszóval védekeznek a zavaruk miatt, avagy állnak bosszút. Az is lehet, hogy az átkozandó a puszta létezésével arra figyelmeztet, hogy lehetne máshogy is élni. Ez sima kiközösítés, lejáratás.
A buta szót nem kerülöm, mert tény, és éles a véleményem, de józanul fogalmazok, erre mindig figyelek. Az anyázik, trágárkodik, gúnyolódik névvel, gyerekszüléssel, életkorral, akinek nincs patronja.
Rám is mondják tehát az átkot, de a “kiközösítés” ezektől az emberektől nem zavar, mert soha nem akartam ilyen emberek közelében lenni, ők köztemk mindig rám, és évezték. Én pedig pontosan tudom, mit és miért csinálnak.
Igen, nekem valóban más a fontos, más az erősségem, mint az üvöltözőknek. Az is igaz, hogy a korszellem ostobaságait, a kutyacica szeretetpótléktól és “állatvádő” inkvizíciótól kezdve a vegán hülyítésen át a gyerektelen, álklíma védő erkölcsösködésig bírálni szoktam ÁLTALÁBAN, vagy pedig a közszereplők megszólalásait, mert nem vezet jó élethez mindez, és az olvasóim kritikusak a világgal és önmagukkal, szeretnének érveket, hogy védekezzenek ezek ellen. Erre alapos okuk van, mert az utóbbi évtizedben olyan jelenségek váltak megszokottá, amiből nagyon nagy bajok lesznek (és lettek is már azokból, amik miatt öt-hét-tíz éve szóltam).
A médiában sírnak, hogy nem tudják, mire ment el az életük, nem érzik, hogy a helyükön vannak, nem tudják, kik ők, kéne valami nagy életprojek, csak nem annyi, hogy meló, gyerekek, bevásárlás, hitel, tolongás a plázában, gyorsétterem. Ha van valaki, aki nem sír és nem ennyi az élete, hanem tudja, hogy mit csinált, és azt élvezte, és azt is, hogy merre tart, akkor ráüvöltik, hogy nárcisztikus.
Diagnózist, pláne személyiségzavarról, csak az érintett igényelhet, privát módon, és azt erre irányuló megállapodás keretében, annak etikai és jogi normáit betartva, nem büntető jelleggel készíthet etikus és felkészült szakember. De én erre a szekértelemre nem vagyok kíváncsi, mivel nincsen panaszom, nem lehetetlenült el az éltem (annak ellenére sem, hogy ezt felismeretlenek aktívan szorgalmazták), konkrét teljesítmények mutatták, hogy a fontos életterületeket jól csináltam, és akik velem élnek, azok szeretik ezt és a hasznukra válik.
Nekem egyébként van diagnózisom, bizottság készítette: a lejáratási agresszió része volt a büntetőügy, és valamelyik rendőr jó poénnak gondolta, hogy engem elmeszakértői vizsgálatra rángat az összevissza kavart, butarendőr által leírt szövegű vallomásaim és a feljelentő hazugságai, túlzásai alapján. Ott idegen és nagyon szarul kinéző emberek a legszemélyesebb dolgaimról faggattak. Nem sikerült értelmezniük, amit mondtam, nem is nagyon volt kedvük, plusz voltak a tesztek, azokat én mondjuk megtrollkodtam, a Szondi-tesztet előre eldöntött (1, 4, 6) válaszokkal, a másikat direkt trollkodással, betanult válaszokkal. Így készült az én diagnózisom, és mivel szóltam utólag, hogy betanultam, trollkodtam és nem hagytak beszélni, emiatt a bíróságra is beidézték a szakértőket. Ott a szakértők, mindhárman azt mondták, ők bármin átlátnak, nem lehet megtrollkodni (amivel azt is mondták, hogy mindegy, milyen válaszokat adsz a teszteken!), így lettem “enyhe, kevert típusú”személyiségzavaros, és nem, nem nárcisztikus, nem is az a cluster.
A történet azt példázza, mennyire önkényes, büntető jellegű, hatalmi a diagnózis, amit az én esetemben rám kényszerítettek. Én nem fogadom el középszerű emberek kioktatását, véleményét arról, hogy hogyan helyes élni, hogyan hasznos adja a társadalomnak. Szerintem elég hasznos vagyok, voltam, itt az ideje, hogy jól érezzem magam, és csak ezzel foglalkozzak, saját döntéseket hozzak.
Főleg azért vicc az egész, mert akik rámkiabálták, hogy nárcisztikus, elmebeteg (nem szakemberek), azok romokban vannak, például gondnokság alatt él a nő 34 évesen, de már sok éve, vagy klátványosan az egész tevékenysége egy vonyítás, amiért nem lett se párkapcsolat, se gyereke. Én meg most már csak élvezem a csodás fordított arányosságot: hogy amennyire dühödten a planétának (ez egy metaforikus, elképzelt bolygó, egyszer majd lerajzolom) azon a sötét felén döngölték a durva, hegyes cölöpöket a földbe, úgy ezen a felén, ahol én élek, ennek ritmusában hajtottak ki rügyként és virágként a váratlan áldások, a tehetséges és boldog gyerektől a maratonfutáson át a heti több katarzisig és a tanári sikerekig.
Mit gondolsz az Ozempicről és társairól?
Kicsit értetlenül olvasom, hogy milyen sok a visszaélés, szegény cukorbetegek nem jutnak hozzá a Nélkülözhetetlen Szerhez, és fujj, a gonosz csaló webshopok, akik lehúznak mindenkit, meg a hiú csajok, akik elveszik a gyógyszert az igazi betegek elől.
Az elhízás majdnem mindig együtt jár a kezdődő cukorbetegséggel (a kettes típusról beszélek). Nem értem, miért állítják szembe a cukorbetegeket és a sima elhízottakat, miért rendeznek vetélkedőt, hogy kinek nagyobb, fontosabb a problémája. Miért hergelik a hangulatot?
Jól kell szabályozni. Ha az orvos legálisan felírhatja a szert bizonyos betegségre, akkor fel fogja írni, és annak írja fel, aki előbb odaér. Hogy aztán ki tudja-e váltani a receptet, az ellátási, gyártási-kapacitási kérdés. Ha korrupt az orvos, és úgy írja fel a csak kicsit dundi cicababának, és ez illegális, akkor a korrupció a baj, nem az, hogy a cicababa mit akar, vagy mennyibe kerül a szer, vagy mennyit gyártanak belőle, vagy milyen “a testideál”.
Ez a rinyálás is csak a szó elterelése a lényegről. Baszogatják az egyszeri felhasználót, ő a gonosz, mert szegény cukorbetegek.
A lényeg:
Tökmindegy, melyik cég mit dob a piacra és az mennyibe kerül, vagy ki írhatja fel.
Hosszú távú hatásait még nem figyelték meg, de vannak riasztó jelek (a nikotin- és alkoholsóvárgást is növeli a lira- és a szemaglutid). SZERK nem, épp az ellenkezője, csökkenti!!!
Hogy te gyógyszert szedj, orvoshoz rohangálj, kontrollt akarj magad fölé, az kapitalista érdek.
A te érdeked az, hogy jól legyél. Ez a céget nem érdekli, mert nem lát téged.
A cukorbeteg is elhízott, csak kicsit régebb óta. (Még mindig a kettes típusról beszélek.)
Mind a cukorbetegség, mind az IR, mind az elhízás kezelhető életmódi döntésekkel.
Eredményes, valódi változásokról beszélek.
Az ezekhez vezető döntések egyformák, és az eredményük is hasonló: mindenkinél csökken a vércukor, javul az inzulinérzékenység, tónusosabb és kedvezőbb arányú (izom-zsír) lesz a test.
Egyél állatot, tojást, némi zöld leveles és keresztesvirágú zöldséget; szénhidrátot csak zöldségből, gyümölcsből.
Jó minőségű fehérjével lakj jól, és ha abból elég, akkor zsírral.
Eddz, rendszeresen, igazán. Ne magyarázd meg, hogy miért nem. Ha nem edzel, tudd: amiatt vagy szarul, és nem azért, mert a gonoszok elvették a csodaszert előled.
Még két adalék: az első azért fontos, mert a szemaglutid egy (azaz, heti) adagjának ára kb. 35 ezer forint.
A másik, hogy nem lesz jó, ha vékonyabb vagy, de megeszi az izmodat.
(gúnyos hangsúly) Buda, na, ott laknak a gazdagok, “nem értem ezt a Buda-mániát, Pest sokkal fiatalosabb, pörgősebb”
Ezért akartam itt lakni és ezért akarok itt maradni:
Ez itt nem pörgős, én nem jártam bulizni, éjszakázni, de ez való a gyerekeknek és a csendet igénylő elmémnek. Ugyanezért nem tévézem, nincs streaming, nem eszem mekiben, nincs háttérrádiózás. És közben tisztában vagyok azzal, hogy ez itt privilégium, és sokan irigylik. Azért nem értem, miért hazudnak róla. Annyi mindenbe lehetne alappal belekötni…
A tények makacs dolgok. Közbiztonság, a lakosság iskolázottsága és várható élettartama, a zöldfelület aránya, ingatlanárak.
illusztrációnk Zuglóban készült, ahol a pörgős életmódot imádó, otthonát egyedül soha el nem hagyó kérdező él
És jön azzal, reménytelen megyékből is, hogy de neki van saját lakása. Nem kérdeztem. Engem nem érdekel, másnak mije van (és ennek amúgy is kimúltnagyi-szaga van). Az életminőség számít. Ha engem az ingatlanszerzés érdekelt volna, akkor azért fáradoztam volna. Mára lenne is egy másfél szobás, belső udvarra néző, földszinti, káposztaszagú kéróm a Böszörményi úton társasházban, reálisan. És jelentős hitelem. Nem ennék lazacot, nem járnék magándokihoz szépülni, fogat ápoltatni, nem vittem volna a gyerekeimet Norvégiába, se futóversenyre, se a Sonnenthermenbe. Nekem az számít, hogy ha a lányom nyikkan egyet, hogy még járna egy újabb fancy különórára, a fiam táborba, akkor soha ne kelljen a pénz miatt nemet mondanom. Ha az idősebb fiam tanul (márpedig! a világ legmenőbb képzésén!), és az eddigi munkáit tiltják, akkor számíthasson rám. Az a fontos, hogy ha akarok, ehessek valódi ételeket, ne kelljen margarint venni, lehessen megbízható biciklim, nem-hamisítvány cipőm bőrből, sporcuvcvaim, kondibérletem, színházjegyem, prémium arckrémem, pihentető hétvégém.
Nekem fontos, hogy ilyen a kert. Ő a férjem és Dávid fél éves korában.
Egyébként költségelvű a bérlemény, nem szociális, de kipereltem belőlük az alacsony bért. Én annyira itt akartam lakni, hogy nem máshol, hogy el se tudom mondani. Ez itt több, mint anyag. Akkor is, ha ódon az épület, és ez még egy eufemizmus, és akkor is, ha már zajosabb, mert az új elit körbeépíti, fák százait vágták ki nyáron. Senkit nem ismerek, aki hozzám hasonló, hétköznapi foglalkozású, és akinek itt sajátra telne.
Inkább az az érdekes, hogy van, akit gyűlölettel tölt el az, hogy én Budán lakom, ez a frusztrációja, és akkor mocskolja. Annyira nem tudnak mit kitalálni, hogy hazudni kell.
Én nem firtatom, kinek mije van. Én csak itt lakom és szeretek itt lakni. Nem is tehetek róla: én csak nem költöztem el, ebben a kerületben születtem, és ebben (meg a szomszédosban) éltem egész életemben.
Kocsim sincs, nem halmozok, nekem más a fontos. Én csóró értelmiségi vagyok, sose hazudtam magam gazdagnak, soha nem érdekelt ez a szempont. Viszont amiket és ahogy írnak nekem, rólam, egyre jobban érzem, hogy a neveltetésem és szellemi tőke, ami közé születtem, ritka kincs. Hogy aztán már saját munkából építsem a tudásomat, kulturális élményeimet. És még a lelkierő, egy csomó helyzet volt, amikor mindenki hitvány kapcsolatba, függőségbe, depresszióba bújt volna, én meg futni mentem.
Azért sem értem, mert életem nagyobb részében teljesen egyedül neveltem a gyerekeimet, a saját munkámból volt csak bevételem, nem segített senki. Miből lenne? És minek?
(És mi lenne velem, ha vagyon lenne a nevemen?)
*
Ez a te fogyókúrád…
Ez nem fogyókúra, én szupertestet építettem, extra izomzatot. Nem úgy szuper, hogy nagyon jó, mert ez ízlés kérdése, hanem sok-sok izom, ahogy nekem tetszett, azokra a testrészekre. Kockahas, nagy hát, nagy váll, tömény gluteusedzés. És az egészség volt még fontos.
Nem tudom, másnak mi a fontos. Csinálja azt. De hogy egem kérdezgetnek, tanácsokat akarnak tőlem ingyen, vagy csak az időmet rabolják olyanok, akiknek ez nem is tetszik, nem ilyet akarnak és nem is csinálnak semmit, viszont rám haragszanak ezért, miközben folyamatosan támadnak a testem miatt…? Mire jó ez?
Csak az csináljon ilyesmit (hatvan kilóval guggolás, heti öt edzés, 20 gramm szénhidrát, sok hús, megszállott túlmenés a határokon), aki szintén nagy izmokat akar. Mert az kemény meló. Viszont utána már megvan. Akkor már nem építünk, hanem megőrizzük.
Szerintem nem akarsz nagy izmokat, és nem tennél érte ennyit és így.
*
…És még valami eszembe jutott a személyemmel kapcsolatos értetlenkedésről.
Kiálltam, én, a testes anyuka, a sebzett lélek, a valláskárosult, fiúk által alázott, a nőiségben megcsonkított lányból lett nő, értelmiségi, szenvedélyes színházjáró és bringás, aki apjakorú férfivel élt, hogy elmondom a nyomorú történeteimet, mesélek, agyalok, értelmezek. Tekle voltam hiánnyal, fogyatkozással és komplexussal, de egyvalamit tudtam, mert azt mindig mindenki visszajelezte, hogy a szavakkal, nyelvben erős vagyok. És hogy szenvedélyesen érdekel ez meg ez. Meg hordozok, otthon szülök.
Minden kaotikus, kicsit sem IKEA-katalógus, van sok konfliktus, de őszinte vagyok. Erről írtam. Sőt, ostoroztam magam olyasmik miatt, amit az önmarketingezők vagy elhallgatnak, vagy előnyösen magyaráznak. (Náluk nőiesen telt az, aki dagadt, és elvált “szingli anyuka” az, akit nem lehet elviselni.)
És észrevették a blogot, sokan jöttek. Nem tudom, mire figyeltek fel: az íráskészségre, vagy az életem romantikus/romantizálható körülményeit nézték, vagy az őszinteséget, én nem tudom.
És elkezdték rajtam számon kérni azt, ahogy ők a bloggert (tartalomkészítőt, hírességet) elképzelték.
Nincs kocsim!!!
Rövidlátó vagyok. Csúnya a szemem.
Kupi van a nappaliban, felpattogzott a terasz köve! Mi az a tárgy, ami belóg ott a képen?
Nem értek az haute couture-hoz, plázamárkákat hordok. Kövér vagyok. Nem tudok sminkelni, és nem tudom, milyen a finom olívaolaj, de ő igen…
Tőlem kérdezgették, mit tegyenek, és nekem mutogatták azt, amiben ők éreztek fölényt, csakhogy engem nem érdekelt se a divat, se az olíva, és a mai napig nem értem, mit akartak egy hangsúlyosan puritán, szellemi-érzelmi teljességet és a natúr egészséget előre helyező nőtől, aki egyébként teljesen idegen volt, és a kedves témái sem érdekelték a fanyalgókat.
Ennyit tudtak kitalálni kínjukban.
Hogy ez itt mit írogat, mitől ilyen magabiztos, és ők miért nem lettek “híresek”.
Valami oka csak van annak, hogy ilyen sokan haragszanak rád.
Persze, hogy vannak okok.
Mindjárt itt van az, hogy az emberek megöregszenek, és negyven fölött két fajtájuk lesz különösen ártalmas, akár veszélyes. Ők meg szoktak engem találni.
Az egyik, aki egyedül él, nem lett senkije (vagy volt, de az nem áll vele szóba), és negyventöbb évesen ettől elveszíti a valóságérzékelését. Unatkozik, neki nem várja haza, kifejezetten gonosz lesz, a fűtőanyag pedig a csalódottság, a lemaradtság.
A másik, akinek vanogat család, együvé vannak kényszerítve, de gyűlöli őket, mert félrenevelte a gyerekeit, vagy neheztel a házastársára, annak háta mögött sunyiban akar itt nők közelében lenni, erényeivel dicsekedni, esetleg a társát, tágabb családját szidni.
Más okok is vannak. Az internet demokratikus hely, bárki olvashat, idekattinthat, ingyen van. Önmagában dühítő, ha nem fog fel egy összetett mondatot.
Sokan engem kezdettől úgy nézegettek, mint bezzegbudán bezzegdiplomás bezzegjómódú nőt.
Én nem ismerek más világot. Nem ismerem a szélsőséges szellemi-érzelmi nyomort. Pedig mi nem voltunk finom család, nem voltak köreink, befolyásos ismerőseink, és voltak indulatok is. De azt a szellemi, érzelmi nyomort, félresikerültséget, függőségeket, elront életet, amivel engem megtaláltak! Én azt fel se tudtam fogni. És rajtam vezették le a dühüket!
Én nem segélyszervezetet alapítottam, és nem éreztem, hogy dolgom mindenkin segíteni, válogatás nélkülszóln mindenkihez.i Ezért választottam ilyen nevet is a blognak. Sokan érezték ezt gőgnek, kirekesztésnek. De hogy lehetnék én mindenkinek a mindenkije?
A cizellált szövegeimet nem mindenki érti, azt viszont érti, hogy nem érti, és még azt, hogy itt valaki kinyilatkozat, és azt gyűlöli.
Én nem gondolom bele, hogy ők nem elég szellemi emberek, nem tanultak. De ők se, hogy én nem vagyok materialista, se egyszerű lélek.
Idegenkedés ez az úgynevezett polgári, értelmiségi attitűdtől. Mindentől, ami nem nyomor, nem materializmus és nem is a nettó képmutató minimum: ház, állás, műköröm.
De é nem tudok az lenni, ami ők, és nem akarok más lenni. Gazdasági elit sem akarnék lenni.
Az engem utáló emberek közül amúgy egy sincs, akinek én akartam volna a közelében lenni, barátkozni. Úgy kerültünk ismeretségbe, hogy a közelembe jöttek, írtak nekem, mert valamit vártak tőlem. Voltak köztük intenzíven rajongó alkatok, akik itt találtak közösségre, és én voltam nekik a referenciapont (igen, az, aki így jellemezte magát, amikor önostorozó hangulatban volt, akkor még nem zavart őket!), aztán semmilyen tér en nem tudtak fejlődni, bármibe is fogtak (férjjel a kapcsolat, játékos-laza anyaság, sor, írás), és végül elárulják azt, akiért rajongtak (így élnek meg némi hatalmat).
Sokaknak szúrom a szemét azért is, mert megalkuvás és langyos nyugtatgatás nélkül meséltem saját életmódutamról és bíráltam az üzleties és megúszós tartalomkészítőket, és úgy értelmezték, ez rájuk van nyomva elvárásként. Ettől pedig ingerültek és magyarázkodók lettek.
Megértem, csak nem nagyon érdekel, nem tudok erre gondolni. Más feladom van.
Október 1-jén, a mellrák elleni küzdelem világnapján rózsaszínben utazik a főváros.
Kedves BKK! Október 1. nem a mellrák elleni küzdelem világnapja, hanem az én tizennegyedik házassági évfordulóm. Soha senki nem lett még jobban a jelképektől, mutogatástól, attól, ha beszéltek róla. A mellrák egyáltalán nem tabutéma. A mellrák-biznisz kártékony.
Minden ilyen társadalmi kampányra vércseként csapnak le a cégek, akik a rettegtetésben és túldiagnosztizálásban érdekeltek, és szeretnének társadalmilag hasznosnak tűnni. Ennek az aktivizmusnak az egyik különösen kártékony képviselőjét bírálja ez a cikk
ne félj a szénhidráttól!
Nem félek a szénhidráttól, hanem látom, hogy akik ezt a tanácsot hangoztatják, azoknak milyen állapotú a teste, és én nem szeretnék olyat.
Próbáljuk elviselni a kognitív disszonanciát úgy, hogy attól még nem kezdünk hazudozni! Én például tudom, hogy a kávé, a tej, a száraz Martini, a Rákóczi túrós (ezeket szívesen fogyasztom) nem tesz jót nekem, mégsem kezdem hangoztatni, hogy de nem is káros, fogyasszátok nyugodtan, nem kell félni tőle… Azt kell nézni, mik a fő bajok, mitől szenvednek az emberek tömegesen. És annak a fogyasztására, azokra az életmódi döntésekre nem bátorítjuk az embereket. Ez a kritikám az összes intuitív étkező “dietetikussal”, a “diétakultúra” ostorozóival. Nem a diétakultúra a káros, nem a fitnesz divatja, nem a szép, izmos test eszménye, hanem az, hogy nem tudod a lényeget, kenegeted a valóságot.
Az a káros, hogy semmit nem mozogsz, ötletszerűen és összevissza eszel, és ehhez még “szakemberi” támogatást is vársz – és a legmélyebb önáltatás-bugyor: harsogsz is ilyeneket. Folyamatosan kifogásokat, könnyítéseket keres mindenki. Igen, a sütemény kisebb probléma, mint az éhezés, de ettől még nem lesz egészséges a süti sem.
Ha nagy a baj, akkor gyógyulásra szükséged van, és az gyakran radikális. Nem számít, hogy szerinted mi guszta, meg neked milyen edzéshez támad úri kedved. Attól lettél ekkora bajban, hogy ezekhez ragaszkodtál. Gyógyulás biztosan nem lesz az éppenhogy-módszerektől. Ezek a lágy tudások, “a szélsőségek kerülése” a lényeget szem elől tévesztik, és az egész életmód-beszélgetés magyarázgatás, megúszás lesz.
Próbáljuk elviselni a kognitív disszonanciát úgy, hogy attól még nem kezdünk hazudozni! Én például tudom, hogy a kávé, a tej, a száraz Martini, a Rákóczi túrós (ezeket szívesen fogyasztom) nem tesz jót nekem, mégsem kezdem hangoztatni, hogy de nem is káros, fogyasszátok nyugodtan, nem kell félni tőle… Azt kell nézni, mik a fő bajok, mitől szenvednek az emberek tömegesen. És annak a fogyasztására, azokra az életmódi döntésekre nem bátorítjuk az embereket. Ez a kritikám az összes intuitív étkező “dietetikussal”, a “diétakultúra” ostorozóival. Nem a diétakultúra a káros, nem a fitnesz divatja, nem a szép, izmos test eszménye, hanem az, hogy nem tudod a lényeget, kenegeted a valóságot.
Az a káros, hogy semmit nem mozogsz, ötletszerűen és összevissza eszel, és ehhez még “szakemberi” támogatást is vársz – és a legmélyebb önáltatás-bugyor: harsogsz is ilyeneket. Folyamatosan kifogásokat, könnyítéseket keres mindenki. Igen, a sütemény kisebb probléma, mint az éhezés, de ettől még nem lesz egészséges a süti sem.
Ha nagy a baj, akkor gyógyulásra szükséged van, és az gyakran radikális. Nem számít, hogy szerinted mi guszta, meg neked milyen edzéshez támad úri kedved. Attól lettél ekkora bajban, hogy ezekhez ragaszkodtál. Gyógyulás biztosan nem lesz az éppenhogy-módszerektől. Ezek a lágy tudások, “a szélsőségek kerülése” a lényeget szem elől tévesztik, és az egész életmód-beszélgetés magyarázgatás, megúszás lesz.
Még mindig az a kérdés, miért akarsz ennyire “ismerkedni”, azaz: embert fogyasztani. Mi ez az egész nő-, pasihajkurászás, és miért ilyen dühödten csináljátok? Ha a magány ennyire zavar, miért nem váltok teljes, kedves, gazdag lelkű, vicces emberré? Miért tekintesz a másikra úgy, mint egy árura? A Tinderen az ember jellemzőit úgy nézegeted, hogy neked mennyire éri meg, mi előnyöd származhat belőle, jól fog-e működni. De hát ő egy emberi lény! Mint amikor veszel egy telefont: megéri-e? És akkor csodálkozol, hogy mindenki tüskés, gyanakvó, senki sem teszi ki tálcán a szívét eléd? Neked amúgy van még szíved, vagy csak igényeid? Fogyasztani akarsz valakit?
Megfosztod az emberi jellegétől, paraméterekké silányítod, erőltetett “most érezni kellene valamit” “randikon” gyötritek egymást. Az egészben az a legkomikusabb (ugyanakkor szomorú is), hogy ha ugyanez a két ember spontánul találkozna, talán jól kijönnének, nem lenne ez a rosszféle feszültség, hol találkozzunk, hogy öltözzünk, ki fizet, megvannak-e a fogai…
Ki nyer ezen az appos rendszeren? Az üzleti szemleletűek (prostituáltat keresők, prostituáltak), és maga az app. Aki érzéseket, valódi történetet keres, az csak csalódott és keserű lesz. Ne gyere kivételekkel: én a tendenciáról, a valószínű kimenetelről beszélek. Arról, amire tömegesen panaszkodnak.
(bibliaferdítés, apám szövegei, nőgyűlölet)
Nem, Isten mögé bújva sem. Sőt, úgy főleg nem.
így meg úgy, csakazértis, további zavaros e-mail)
Nem beszélhetsz lefelé, amikor nekem írsz.
Egyrészt azt illem miatt, ha te írsz valakinek, te akarsz tőle valamit, nem szerencsés lekezelőnek lenni, magadat fitogtatni.
Másrészt (ez fontosabb) semmi alapod rá.
Ha fölényeskedsz, lefele beszélsz, azzal felszámolod a beszélgetés lehetőségét mindenestül.
Én nem vagyok indulatlevezetési felület frusztrált és buta férfiaknak.
*
Az erőszaknak és nőgyűlöletnek sok formája van. Az egyik a kéretlen, kioktató, inkvizítori levélírogatás, a blogger szándékos alázása többszöri kérés után, hogy álljon le (a levélíró olvasta a blogon is, hogy nekem a gőgös-vallásos férfikioktatás elemi trauma).
Egy másik erőszakforma a felfoghatatlanul undorító, aljas erőszak mentegetése vallási azokkal, amelyek alapjait sem érti a levélíró. Szerinte ez rendben van.
Családos férfi, a keresztnevével írta alá.
A levél:
Kedves Éva,
olvasom a blogodat, uszkve 1 éve lassan már és tetszik alapvetően. Inkább a stílusodat szeretem, mint a mondanivalódat, de olyan 80%-ban azzal is egyetértek. Igazából egyetlen dolog nem tetszik annyira: a túltolt feminizmus, vagy inkább a férfi vs. nő “harc” és annak bebizonyítása hogy (majdnem) minden férfi rossz és a legtöbb nő áldozat. Szerintem ez így teljes tévút, magadat csapod be. Nincsenek rossz nemek, rossz emberek vannak és jó emberek, nemtől függetlenül. Az tök jó, hogy érted azt, hogy akiben szeretet van és az indukálja a cselekedeteit, az igyekszik jó emberré válni, bár még így is sokszor hibázik és rosszat tesz majd.
A lényegre térve, sajnos a női nem ezt a bánásmódot magának köszönheti, pontosabban az első nőnek, aki történetesen egy Éva volt. Isten megmondta, hogy mi lesz a következő 6000 évben és hát az is lett.
1 Mózes 3. fejezetében megtalálod az egész történetet, de gondolom kívűlről is ismered pontosan. A kulcsszó pedig az uralkodik. Ezt látjuk a mai napig – nem csak ebben az ominózus francia ügyben, hanem mindenhol, minden szinten, bármilyen viszonyrendszert is nézünk. Általában még a legjobb családokban is ez a helyzet. Nem gondolom, hogy a földtörténelem legutolsó néhány évében ez drasztikusan megváltozna, ha eddig is így volt.
Igazságos vagy igazságtalan hogy így van? Első blikkre azt mondanám, hogy ez elképesztően túlzó, brutális büntetés a nőknek, a női nemnek. Még akkor is ha jogos. Isten viszont éppúgy az igazság Istene is, ahogy a szereteté.
Továbbgondolva, vajon igazságos-e az hogy egyetlen NŐ butasága/ostobasága/naivitása/kíváncsisága/ENGEDETLENSÉGE etc. miatt, nekem az egész életemet végig kell küzdenem, szívnom, szenvednem, küszködnöm, miközben a Paradicsomban is élhetnék, hogy ha ez a NŐ az egyetlen (!!!!!) próbát amit kapott életében, kiállja? Nem volt túl nehéz pedig.
Akkor most haragudjak minden nőre, minden Évára, rád is, az egész női nemre? (!!!!) Gondoljam azt, hogy minden nő végtelenül buta/ostoba stb. stb. stb.? Van ennek értelme? Semmi az égvilágon. Inkább örülök annak, hogy kaptam egy esélyt (az életet) Istentől, hogy rám is gondolt, engem is megteremtett, sőt annyira értékesnek tart, hogy meghalt értem. Az Isten maga. Ép ésszel azért ezt nehéz felfogni, túlmegy mindenfajta racionális logikán. És hogy kaptam egy próbaidőt (ezt a földi életet), amiben szabadon választva dönthetek az örök sorsomról, hogy a jót vagy a rosszat követem. Mondjuk ez tényleg nem atomfizika, a legtöbb ember mégsem képes egy élet alatt se megérteni a dolgot. Vagy inkább nem akarják.
Szóval lehet még 10.000 bejegyzést és még 100.000 kommentet írni a témában, de ettől semmi sem változik. Ezzel csak a saját idődet és energiádat pocsékolod, változtatni nem tudsz rajta. A férfiak erre az utolsó, nyúlfarknyi időre már ilyenek maradnak és a nők is, de leginkább a mechanizmusok.
A legjobbakat, üdv.
(keresztnév)
A válaszom:
Nem kell haragudnod minden nőre, sőt, egyre sem. Dönthetsz úgy is, hogy jellemesebb leszel: nem nyomsz el senkit, nem erőszakoskodsz, nem zaklatsz e-mailben sem nőket (én már hónapokkal ezelőtt kértem, hogy ne erőltesd rám ezt a torz vallásosságot).
Épp most kell, a Pélicot-ügy kapcsán TÚLTOLT FEMINIZMUSRÓL írni. Ezt komolyan gondolod?
A feminizmus van túltolva? És én toltam túl?
Ennyi feminizmus mellett is, még mindig történik ilyen.
Miért nem a “túltolt” pornóról, a férfiak erőszakosságáról írtál? Kiváló idézeteket lehet találni erre is, ha már a Bibliát forgatod!
Ha így lenne, ahogy írod, hogy ez helyes, logikus, isteni következmény, akkor (a még mindig keresztény) Európában nem állna bíróság előtt ez a sok férfi, nem várna rájuk sok év börtön, végleges megszégyenülés.
Nem viszolyogna tőlük minden ép értékrendű emberi lény, hanem helyeselnék a tettüket, sőt, főleg a keresztény férfiak csinálnának ilyet, mert hát uralkodnának a feleségükön (és a másén)… durva pornót gyártanának, lánycsecsemőket darabolnának… ez Isten akarata, nem? Minél keresztényebbek, annál mocskosabbat, aljasabbat, így logikus, ez a büntetés! A nő büntetése, mert ÉVA MEGETTE AZ ALMÁT! Nem bírta ki!
Te érted, mi az, hogy mítosz? Képtelen vagy elvonatkoztatni, a szimbolikus gondolkodásra. Nem való neked a Biblia. Sok ilyen ember van, de hogy te nekem írsz fölényes levelet…?
A probléma része vagy, ha ezt az esetet igazolod a Bibliával.
Tudom, értem, hogy zavarban vagy. Mindenkinek torkára fagyott a szó, szégyent is éreznek azok, akik csak fantáziálnak ilyenről: hogy egy másik eleven emberi lény érzéseivel, tudatával, akaratával nem kell számolniuk, nyugodtan használhatják, birtokolhatják, beleüríthetnek – ez izgalmas, ez játék, ez szex…
De mi lenne, ha elismernéd, mennyire mocskos a férfiuralom? Ennyire mocskos.
Minden férfi lehet ilyen, igen. Mindegyiket mentegetni fogja a hozzá hasonlóan torz nemtársa. Tendenciaszerűen ilyenek: háborúkban, zárt közösségekben is kiderült, mire képesek. Vascsövet is, halott nagymamát, szamarat, hatvanöt éves nőt, mindegy. Élvezik a kegyetlenséget, azt, hogy a másik tárgy. Minimális szikra elég, és őrjöngő állatok lesznek. Nincs ezen mit mentegetni. Nem nekem kell magamat igazolni, én soha nem voltam erőszakos. Velem rengeteg férfi volt erőszakos, épp a jóindulatommal éltek vissza. Én még a kis lelki nyomoraimból adódó kamaszos határátlépéseimért is nyilvánosan szaggattam a lelkemet… ti öltök, szenvedésen élvezkedtek, ezt nézitek pornón.
Nem lányod van, ugye? Mondjuk akkor sem értenéd ezt. Vagy viccelsz (remélem).
A napokban egy 32 éves férfi egy 12 éves lányt ölt meg Magyarországon, akivel állítása szerint szerelmi viszonya volt. Ez is Isten akarata?
Ha úgy volna, ahogy írod, akkor ezt a (keresztény) nők is elfogadnák. Úgyis így volt, mindig is, marad is így, hát nem? Földtörténetileg: a digitális pornó, a darknet, a neten a toborzás, ugyebár, már százezer éve így van ez…
Ha úgy volna, hogy összefantáziálod a beteg agyaddal, akkor nem lenne ez a mostani eset mérföldkő, korszakváltás, komoly figyelmeztetés minden nőnek, hogy a kedves, gondos, odaadó férfiban, a férjükben sem bízhatnak meg.
De bizony, nagyon is meg fog változni minden. Ezek a férfiak elkárhoznak, és ez már az életükben elkezdődik. A nők jósága, szolidaritása, humánuma pedig tündököl.
És nem fogják hagyni magukat. Van náluk is adu, és az nem erőszakos. Egyszerűen nem csinálják többet, amit eddig. Ezért őrjöng az a sok férfi a Tinderen is…
A probléma része vagy. Ahogy azt is felemlegeted, hogy engem is Évának hívnak… AZ APÁM nevezett el…
Mert nálatok ott Budán nincs Meki? Ha teszkó lenne a közelben, akkor nem gúnyolódnál azon, akinek nem telik a cébéára?
Nem a pénzről van szó, és nem is a lakóhelyről (bár hogy mit választ az ember, az döntés is). Ezek metaforák, a materiális, fogyasztói, szellemtelen életet, a jóljárást, kicsinyes kuporgatást és a házastárs fölötti kontrollt ábrázolják.
Peter Attia nem guru? Vele nincsen bajod?
De, ő is guru lett, és ő is orvos. Nem, nincs vele bajom, ő teljesen egyértelmű. 2013-14-ben még nem volt guru, a hitelessége és a könyve tette híressé. Amit képvisel, és ahogy kommunikál, az elsőrangú. A másik, amiért ő nekem kivétel (azaz, nem tocsogok élvezettel abban, hogy kritizáljam), hogy mindent megmért magának. Mérte a cukrát, görgős bringaedzés közben szúrta magát, hogy lássa a laktátszintjét, pulzuszónáját.
Nagyon ajánlom annak, aki kezdőként utat és válaszokat keres és meg tud birkózni a biokémiai szaknyelvvel. Ha nem, akkor a magyarra fordított könyvét.
Én is 85 kiló vagyok, ha jól emlékszem, te is hasonló súllyal kezdted a sportos korszakodat. Ha fél évig követem az edzésnaplóban leírt súlyzós edzéseidet, akkor látványos testem lesz? Mennyit lehet így fogyni? Az edzésterveket lassan tudom kigyűjteni, nekem ez így kaotikus (nem tervezel erről egy összefoglaló posztot? kösz, bocs). És azt se tudom, hogyan egyek a sport mellé.
Amit én mondok, az nem fogyókúra, hanem teljes értékrend-, szokás- és attitűdváltás. Minden napod más lesz tőle, minden szokásod, döntésed megváltozik. Enélkül szerintem nem is működik.
Nekem nagy rutinnal, fegyelmezett attitűddel sem sikerült tavasztól komolyan edzenem, épp csak fenntartottam és simogattam a súlyokat hetente egy-kétszer (főleg a bejárós munkahelyem miatt, ahol reggeltől estig és heti négy-öt napot töltöttem, mert nem bírtam nézni, ami megy, pedig csak öt órát kellett tartanom).
Most, hogy szabadok a délelőttjeim (kora délután tanítok), sokkal jobban megy, itthon is. Az eltökéltség, komoly változási szándék akkor működik, ha nem feszes a napod, nem túl sok a sressz, elvárás, magadra rótt feladat.
Nem tudom, miből tevődik össze a 85 kilód (szerintem én több is voltam, csak a negyedik héten mértem meg). Azt sem, hogy milyen az állapotod, mit bírsz. Nem javasolnám például a fejenállást még falnál sem olyannak, akinek meszes a nyaka, és a lassú futást sem annak, akinek már protézis kell. Nem tudhatom, milyen állapotban vagy.
Az első fél évem sok sétával, enyhe kardióval és fáradhatatlan, kis súlyos emelgetésekkel (felsőtest-gyakorlatokkal) kezdőknek is javasolható, de pont azoknak a pontos menetét még nem írtam le. Az edzésnaplókban már a nagy súlyos edzések vannak, semmi terv nincs bennük: azért volt annyi, olyan gyakorlat, akkora súly, mert így éreztem ott és akkor elégnek, ehhez volt kedvem, időm. Esetleg használhatod a gyakorlatötleteket, például valószínűleg nem árt, ha súly nélkül, fej fölé tartott kézzel végzed a mély (lehető legmélyebb) guggolást és az abból felállást OH+ATG), 5×15-öt. Kis súllyal bicepszezést, oldalemelést (nézd meg YouTube-on). Vagy lehet ugrókötelezni, ha bírja a térded-bokád, de ezt inkább pár kiló fogyás után. Aki nem, az biciklizzen a városban.
Összeszedhetem, igen. Amúgy tök vicces, hogy netszerte arról nyervognak a megélhetési fitneszezők, hogy az érdeklődők drágállják az étrendírást, edzésterveket, “nem besülik meg a munkát”. Ne fizess edzéstervért, étrendért: ezek korlátlanul sokszorosíthatók, nincs bennük munka, odafigyelés. Az egyénre szabásról annyit, hogy a napi fehérjeszükségletedet az izomtömeged ismeretében, a szénhidrátot a fogyási (zsírcsökkentési) célnak megfelelően ki tudod számolni magadnak. Méresd meg, legalább InBodyval, és aztán rendszeresen kövesd nyomon a változást (ez motiváló is). Én pont az elején nem mértem meg, de drasztikus volt a változás. Ne hetekben, hanem hónapokban gondolkodj, és tarts ki! A legtöbben a kitartással küszködnek, nem azzal, hogy mit csináljanak pontosan a súlyzókkal.
Vagy persze fizess, van, aki igényli a “szakembert” de akkor az komoly edző legyen, és várd el, hogy ott álljon melletted, figyeljen, noszogasson, számon kérjen. Sokan vannak, akiknek ilyen “óvó nénire” lelkizős felügyeletre van igényük.
Aludj eleget, igyál sok vizet, és hagyd el a lisztet, tésztát, cukrot – ez az alap.
miért válaszolsz nyolc-tízéves kommentekre? miért írsz régi dolgokról?
Amikor valami a szemem elé kerül, és eszembe jut valami, akkor leírom. Miért ne tegyem? A saját blogom, a saját szabályaim, én a kérdést nem értem. Felfogom, ha ez valakinek fura, csak nem érdekel.
Van, hogy később értek meg valamit (véleményt,, vagy pontosan ugyanazt gondolom, tehát nincs de képes vagyok tömörebben, láttatóban megfogalmazni. Engem nem az emberek, esetek érdekelnek, engem a szöveg érdekel. Szavak, gondolatok között élek, alkotó ember vagyok, szómester. Ez irányít mindent, és ezért nem számít, hogy mit gondolnak rólam. Csak gondolatot és szöveget látok. Ősöreg, rég nem aktuális posztba is belejavítok, rutinosan, ha nem tetszik a szórend, vagy húzok belőle, pontosabban írom le, érthetőbbre alakítom azt, ami túl lendületes volt. Nem azért, hogy olvassák, nem azért, mert szóvá tették, nem is azért, hogy jobba hasson (“rémülten törölget”). A szöveg kéri.
Nincs ilyen szabály egyébként sem, hogy ne fűzhetnék megjegyzést a régi történetekhez, vagy ne kommentelhetnék a posztjaim alá – ha van, én nem tartom be. mikor megszólítok valakit, akkor sem az embert szólítom meg, hanem az évekkel ezelőtt ide írt sorait. Minden szöveg.
Szoktak csikarni, hogy hagyjuk a múltat. Tudom, hogy miért: szégyellik, amiket tettek, elrejtenék a sztorit.
Pedig ott van a történetek eredete, nagy bűnök, kínos viselkedések. Én a saját gyerek- és fiatalkori viselkedéseimet, a kezdetleges íróságomat, egykori ambícióimat és naivitásomat is firtatom és megírom, meg azt is, amikor ellenem vétettek. Amikor nyaltak nekem, itt nyüzsögtek csupa jóindulattal, bizalmaskodva azok, akik később elárultak.
…mert ami egyszer végbement,azon nem másít semmi rend.
Vecsey ki tudott valahogy kényszeríteni belőled pénzt?
Gyakorlatilag filléreket, és olyan melóval, stresszel, költséggel, hogy az órabére (nettó nyeresége) huszonvalahány forintra jön ki. Ehhez gratulálok! Tudom, fontos volt neki “a harc az igazságért”, mert elfoglalta magát a sivár életében, és meg tudta támogatni azt, amit maga sem hitt el, sőt, a fórumozók nyüstölésére sem, de jogi szövegben, bíró szájából, végzésben már igen: hogy én rossz vagyok, ártottam neki és hogy ő nem is szeretett engem soha.
Amikor ezt leírva látta, a saját beadványaiban, amikor látta a saját gyűlöletét jogi szövegként, akkor elhitte, hogy nem szeret. Annyiszor írta le, hogy ez verbális terápia volt, ekként pedig annak eszköze, hogy a valódi történettel, a saját gyávaságával, egykori lobogó, tiszta szerelmével, minőségvágyával szembe ne nézzen soha, el tudja temetni.
De hogy is gondolta, hogy aki a saját életeszerelmét, “menedéknőjét” utólag kitalált, bagatell sértődésekre hivatkozva perli, az majd bárki szemében, pláne a beperelt ex szemében nagyra nő, nemessé válik, elismerést kelt? Csak egy erőszakos, rögeszmés lúzer lett, negyedsikerekkel (nagyrészt a felületes védelmemnek köszönhetően, én erre több pénzt, munkát nem akartam szánni).
Annyi haszna volt, hogy a perek ürügyén tudta csinálni azt, amire mindig is vágyott: velem foglalkozni, a közelemben lenni, rajtam agyalni, miközben állította mindenkinek, hogy ő soha nem foglalkozik velem, ő épp csak rápillant a blogra.
És éhes:
Alperes sanyarú anyagi körülményei ellenére rendszeresen arról értekezik a blogján, hogy lazacot, steaket vacsorázik…
Maga sem hiszi, hogy ártottam neki, tudja ő jól a lelke mélyén, ki árult el kit, ezért is irritálja a kielemzés, a “pszichologizálás” – de ha sérelemdíjra perel személyiségi jogsértésért, akkor mindjárt ott van leírva, igazzá válik. Mint külső megerősítésre váró, autonómiahiányos ember, a jogi ügyek gyártásával, sokszorosításával alkotta meg az igazát, hogy ne tűnjön ő maga csalárdnak, aljasnak – és persze a feleségének is szólt a műsor: “megvédi a családot attól a nőtől”.
Vajon ez a szegény Viktória tudja-e, mit nyüzsgött a férje évekig, munkaidejében és otthon is fórumokon, mit pletykált és kavart összevissza idegenekkel, kik közé keveredett, mivel flexelt?
Tudja-e, milyen ideológiákhoz köti a férjét Michael Wittmann, a náci “hős”, a tankok, az ősmagyar és harci festmények, a balták, horogkeresztek és triskelonok kiposztolása, a vikingmánia, a svéd neonáci metálzenekar Becsület és Vér című albuma, a kódolt neonáci jelzések, a kutya nyakába akasztott vaskereszt, a hashtagek? (Kb. amikor “44 éves születésnapot ünneplő”, értsd, SS-lobogót a házra tűző “villanyszerelőkre” hívtak a gonosz szomszédok rendőrt…)
És ezt magyarázgatja Villő Indiából. Húúú, Én Ezt Eddig Nem Is Tudtam, Hogy A Svasztika Ősi Jelkép! (Viszont akkor ettől mindjárt nem náci jelkép???) #tudatlanok #hisznekaszemüknek
Vajon a maestro miért törölte ezt az oldalt, miután én kitettem a tartalmakat? Az ajándékba horogkeresztes baltát? Minek ezeknek balta?
Kisebb a szája Tamásnak, amióta ízekre szedték a vádjait, és bűncselekmény hiányában végleg felmentettek. Persze rohangál, írogatja a beadványait, szép rendben tartja az “ügyeit”, élete kézzelfogható értelmét azóta is, de a nagy részét feladta.
Most ellene és a segédei ellen van nyomozás.
Újabb frusztrációkat szült neki a rögeszme, hogy ő majd megmutatja mindenkinek, az engem gyűlölőknek, és főleg nekem, mekkora virtuóz jogász ő. Nyilván dühös is, meg üres az élete, de azért belefáradt főleg.
Nekem döbbenet volt őt együtt látni a feleségével a bíróságon. Ez az a nő, akinek azt mondták, sose volt komoly a kapcsolatunk, én akaszkodtam rá. Ez az a nő, aki mégis érezte, mi az igazság, és rettegett, hogy elhagyják, mert saját jogon nem keresett pénzt soha. És ő az, aki kikényszerítette, hogy velem soha többet ne is beszéljen normálisan Tamás, engem békén sem lehet hagyni, én vagyok a mumus, miattam volt a házassági válság, sőt, a betegség is, én nem hagyom őket békén… A tartás nélküli férj meg engedelmeskedett, rémülten hazudozott, mindent rám kent. Egyszer volt életében őszinte, egyszer nyílt ki a szabadságra, egyszer látott szellemet, egyszer jöhetett nem mekibe, nem teszkóba, nem Angyalföldre. Ennyire elrontani, így félremagyarázni mindent, ami történt…
Én semmit nem írtam és nem is beszéltem róla, ő már akkor mocskolódva taglalt, hergelve azokat, aki ugyanolyan irigyek voltak, mert én az írásaimmal figyelmet tudtam kelteni, és vannak saját ötleteim, hogyan éljek (sőt, hogy Budán lakom és nem szörnyetegek a gyerekeim, erre is).
Neki soha nem lesz nyugalma. Mindezt nem lehet se feldolgozni, se visszacsinálni, hiába tudott végrehajtatni valamennyit. Ez nem adok-kapok, nem összeveszés, nem csúnya szakítás, nem netes botrány. Ez árulás, aljasság. Ezért van ennyi indulata, ezért depressziós, mogorva, ezért akar selejt emberek között szerepelni, zavaros egzisztenciákkal csevegni, elismerést szerezni. A lélek nem hazudik, adja a jeleket. Megbetegít.
(fotóimat rosszmájúan taglalók)
A nyár tunya volt. És mégis, idén szeptember 8-án is ott álltam a rajtban – nemcsak én futok, hanem a gyerekeim is, mindhárom.
És te idén sem. És sosem.
A kommentjeid lényege, hogy indulataid vannak, gyűlölsz, le szeretnél leplezni.
Azért a kinézetemet taglalod, és azért hazudsz róla, mert nem tudsz mást. Téged annyira zavar, hogy nem sportolsz, hogy idevágod: “és te is hiába”. Csakhogy nem igaz, hogy 1. te jól nézel ki, 2. hogy rajtam nem látszik a sport, 3. hogy én szeretnék olyat mutatni, ami nincs. Keresgéled a részleteket, szemétkedsz, hazudsz, így csökkented a frusztrációt.
Ez a nő eklatáns példája a szégyentelen irigykedésnek és hárításnak.
Remek képek vannak erről az eseményről a face-n.
Besegergőzve bántasz, szólsz le másokat, akik pont olyanok, mint te: behízott derék, pocak nagyobb, mint a melled, vaskos, göröngy combok, kopasz hajvonal.Miért? – kérdezzük?
Mert hagyjátok! – válaszolod!
Baszki, te nagyon szeretnél mást mutatni, de több nézetből sem mutat előnyöset egyik kép sem.
Értjük a lényeget: te nem sportolsz, tanitam. Nem kezdted el az elmúlt tíz évben sem, és ezért dühös vagy. Lóg a hasad, elhíztál – ez derül ki abból, amit írsz. Ennyi a lényeg, és ez fáj neked. Azzal vigasztalod magad, hogy te is így nézel ki, mint én, tehát nem baj.
Az én göröngyös combom – és az egyik elit középtávfutó göröngyös combja. Futunk, elrugaszkodunk, mozgásban van az izom. Te ennyire nem jártál még sport közelében? Tévén se nézted?
A Besegergő kínosan bornírt: nekem nincs semmilyen hatalmam, nem szenteltem fel semmit, nem vagyok egy gigaszervezet tagja, nem tett ki a hatalom pódiumra, mikrofonhoz. Teljesen egyedül, erős ellenszélben írom a blogomat tizenkét éve, és edzek. Edzésügyben csak magamnak tartozom elszámolással. Mindent magamnak építettem fel.
Te akkor kattintasz ide, amikor akarsz. Úgy reagálsz a képeimre, hogy akarsz. Én még csak nem is látlak. Nincs semmilyen hatalmam. Te az egóddal veszekszel!
Válogatatlanul van fent ezer képem. Ezeknek semmilyen hatásuk nincs a te életedre, indulataidra. Amelyik képemen igazán látszik, milyen a testem, az mind fedetlen bőr, napfény, egyenes beállás. Tudod te, milyen a combom, hasam, mert nézegetted eleget. Gerendán, kézenállva, célfotón és a teraszon… Látod, mit tesz a sport hosszú távon az arányokkal.
Negyvenesként. Három szülés után.
Az én testemmel nekem van dolgom. Meg is tettem, rengeteget, amíg te irigykedtél. Neked a saját testeddel van dolgod, a viselkedésed alapján rengeteg.
Én szűrőt sem használtam soha. Hiába szapulsz, szúrogatsz. Szeretnél leleplezni, mint a hasfotó-hamisítós kommentben, de rajtam nincs mit. Sőt, én jellemzően magyarázkodva, önkicsinyítve írok magamról, szaggatom magam. Tudom magam: mindig élesen vizsgáltam a döntéseimet, és egyáltalán nem érdekel a cifrálkodás, vékonyság, jócsajkodás. Nincs szükségem hazugságokra, önáltatásra, mások elismerésére sem. Mert én voltam ott a sokadik kilométeren, a zuhogó esőben, a kilencfokos tóban. Akárhogy vergődsz, az élményt, az erő tudatát nem tudod elrontani. Nem tudjátok elvenni, átírni, megszerezni.
A hajvonalam pont olyan, mint ötéves koromban. A hajam dús.
Nem érdekel a smink, öltözködés, műköröm, “divat”, az előnyös fotók (értsd: hazugság) sem. Nem érdekel, kinek mi tetszik. Engem a sport élménye, az arányos test, az egészség érdekel. A laboreredményem és a szöveteim aránya.
TA/TAM/Márti/Andikám/Anita nicknevű kommentelőként eddigi gyöngyszemeid: nettó irigykedés, vizslatás, megalázás. Némi dörgölőzés. Ezek teljes kommentek, időnként felbukkantál, és idekentél egy-két mondatot. Mindig azt nézegetted mohón, mim van:
Gonosz, végtelen irigy, torzulat vagy! Egy kígyó, a tekintetedben minden ott van. (2024. június 22.)
6000 Ft egy alkalom jégszauna…nagyon drága (2015. február 11.) kifogásművésznő, biztos a pénzhiány miatt maradtál edzetlen és aljas!
Irigyellek, hogy van 200 ezred 3 napra elmulatni. (2014. november 2.) ezt a milánói utazásomra írta
Szep a konyhapolc. Anita (2014. szeptember 21.)
A tükörben önmagadat fényképezés, na az vérciki! Főleg, hogy annyira hüllőszerűen csúnya a szemed. (2013. szeptember 24.)
A törököt fogtam bekezdéshez csak annyit. hogy te soha sem leszel vékonynak látszó, hiába a sok mozgás és deréktájon fogyás, mert vaskos a karod, lábad. (2013. augusztus 29.)
Örülök, hogy megtaláltalak. (2013. március 22.)
Mindig új nevek:
És ugyanez a műsor megy a fórumon. Én nem tudtam, hogy ennyien vannak, akik nem képesek a saját életüket, egészségüket rendbe tenni. Helyette másokat firtatnak. És még ők játsszák az üldözöttet, kigúnyoltat – a homályból!
(az olvasottságról)
Józan hangvétellel és ellenséges formában is kérdezték, hogy alakult a kattintásszám a blogon.
A friss posztokra a blog támogatói köre és még egy tágabb holdudvar kíváncsi, ők működtetik évek óta a blogolásomat, ismerem is sokukat, legalább e-mailekből. Ennek a stabil csoportnak írok, rájuk gondolok, amikor fogalmazom a mondatokat, információt keresek, filmeket nézek – hogy aztán össze is fussunk. mozikban.
Az ide érkezők többsége ismeretlen: ők a google-ba mélyen beágyazott, oktatási (nyelvtan, irodalom) bejegyzéseket fedezik fel, ezért van az, hogy állandó az olvasottság olyan időszakokban is, amikor öt-hat napig nem kerül ki friss tartalom.
Vannak, akik a régi klasszikus, irodalmias írásokat (normálisék, ha több pénzünk lenne, amit én az életről megtanultam) veszik elő újra meg újra, de azt is mesélték többen, hogy időről időre a teljes blogot újraolvassák a kezdetektől, az izgalmasabb kommentekkel együtt. Erős az edzés- és életmódtéma iránt érdeklődő csoport, ők az edzésnaplókat, táplálkozásügyi tisztázásokat és azok kommentjeit kattintják újra a meg újra. A médiaelleplezés, iskolakritika, giccsellenes posztok is népszerűek, a régi posztok is pörögnek (ilyenkor é is kommentelők ezek alá).
Idén augusztusban ezek a posztok voltak ezer kattintás fölött. A narancssárga csík azt jelenti a címek előtt, hogy az adott időszakban, augusztusban tettem közzé.
Ez a kép van a legalsó listán (talán szeretik az autókat?):
A képek rajongói belenagyítanak a hasizmomba, szemkörnyékembe, aztán kielemzik, amit gondolnak. Soha nem látszik az ő kinézetük, de biztos volna mit elemezni rajta. Az ellenem vakhitből vagy rossz szándékkal “adatot gyűjtők” is markáns csoport. Elképesztő buzgalommal próbálnak helyretenni, kellemetlenkedni (aztán egy szatirikus rajzomra sápadt mártírként reagálnak). Van, aki kényszeresen vadássza az elütést, helyesírási hibát. Ők az ún. ellenségeim, de nem volt konfliktus, csak jönnek, nézegetnek és haragszanak. Nem bírja elviselni: mit írogat/mutogataj magát ez a nő, ő is okos, tanácsot ad, mint az alábbi, megszállottnak tűnő, névtelen e-mail író, aki a kérkedésnek ezt a csavaros formáját választotta, ő majd segít, legyártja problémát is:
(minden előzmény nélkül)
Szia! Az a baj, hogy kicsi az állad és a szád, az arcod pedig szétterülő és nagy. Nem segít a szájfeltöltés, mert az nem ad szélességet, max vastagabb lesz. Az arc alsó része hirtelen elfogy, kis toka is van. A szemed dülledt. Összességében elég peches a fejed struktúrája. Lehet, ettől vagy szomorú és folyton magaddal elfoglalva, meg agresszív sokszor?
(…)
…a foglalkozásom jóval az átlag fölötti megjelenést kíván: kerek, izmos fenék, csillogó bőr, fiatalság, igen. Talán kíméletlen voltam. Csak javasoltam volna valamit, ami a kicsi szádon és a hegyes álladon segít.
Durva, kamu plasztikai beavatkozás volt a javaslat, “de ha nem, hát nem” – hogy lehet, hogy valakit ennyire zavar a kinézetemen az, ami engem sosem zavart? Ez dicsekvésürügy, agresszióürügy. A nő foglalkozása: prostituált, kifejezetten orgiákra és perverz pornóra specializálódott.
Úgy írta mindezt, hogy köztudott: engem a klasszik nőciskedés (smink, önabajgatás, műköröm, ruhák, előnyösködő fotók) nem érdekel, soha nem is érdekelt. Csak a sport és az egészség. Talán úgy gondolta, “ha az én fejtegetéseimre nem kíváncsi senki, akkor majd odaszúrok a blogger kinézetére”.
Frankón mondja nekem a sakkmester, te vagy ez a nagyszájú blogger, mondom, mi tagadás, sokan váltak el az olvasók közül.
Én sem kedvelem, hogy mindenki magamutogat, akar valamit, fontoskodik, mert mondanivaló és képesség nélkül ez csak zaj, haszonvágy, könyöklés. Régen ez nem volt, nem ennyien, és nem képekkel. De aki érdemit ír, azt most is becsülöm.
Az olvasottság tehát úgy lett, hogy 2012 tavasza óta írok rendszeresen, kitartóan, változatos témákban, és most már önmagát tartja fenn a blog.
mit gondolsz Schwab Richárdról?
Tetszetős, jó svádájú, gasztroenterológus orvos végzettségű, megnyugtató kisugárzású, bringásként is szimpatikus férfiú, aki mint doktor könnyű helyzetben van, amikor Schobert Norbival és Bernáth Odettel ültetik le. Utóbbi versenyző, ami azt jelenti, hogy céltudatos, kompetens, nem járhat tévúton. De amit Odett mond, mégsem átlagembereknek való és a miérteket sem tudja. Hozzá képest ragyog úgy a doktor.
Egy kicsit sok, hogy a csapból is ő folyik, más vélemény e témában alig jelenik meg, illetve ő is a szakértőfétis egyik megnyilvánulása már két éve. Jön majd más, ez nem őt jellemzi, hanem ilyen ez a showbiznisz.
Az általa hangoztatott fontos tanácsokról, hangsúlyokról, tehát a tartalmi kérdésekről külön posztot írok.
te miből élsz?
A fő tevékenységem még mindig a blog, újabban egyre több a kulturális tartalom és ajánló, több filmet, színdarabot nézek, ezek legjava a blog facebookjára és az itteni kultúrnaplóba kerül ajánlóként. Ezen kívül tanítok, szövegeket gondozok, tolmácsolok.
Az egyetemen szerzett tudásomat és az angol nyelvet használom. Megkeresnek, és elvállalom (vagy nem).
Alkalmanként eljárok nagyobb, azaz jobban fizető produkciókba forgatni (statiszta, kiemelt statiszta).
Nevelem a gyerekeimet. Sok nyugodt délelőttöm is van. Sportolok, írok.
vállalsz még tanítványt?
Csak azt, akinek már igent mondtam. Bőven sok órám lett. Talán lesz egy-két gyorstalpaló november-decemberben. Magasak a díjaim és nem utazom messzire, illetve online sem tanítok, mert akkor nem tudja a diák a fadominókat rakosgatni!
miért nincs poszt?
Pörgök a szeptemberi projekten, majd mesélek!
Akkor most mit csinálsz?
Módszereimnek, nívómnak, gyerekszeretetemnek (és a prototípusomnak, aki 47 pontot írt a felvételin) híre ment: lecsapott rám a magánszektor. És megvédenek, itt nem lesz kavarás.
Nemcsak a tavalyi suliban, hanem általában is harmatgyenge a magyar nyelv oktatása, mert a tanárok nem értik, nem érdekli őket. Nem fogják fel, mit kér a felvételi (ami egyébként értelmes, tiszta, kiszámítható). A gyerekek hetedikben bizonytalanok, mi az a főnév (!), mi szófaj, mi mondatrész. Ez rendszerhiba és magyaros hagyomány, így jár mindneki magántanárhoz, aki megengedheti. Remekül képzett kollégáim elit gimnáziumban sem “szeretik”, ezért nem is igen tartanak nyelvtanórát, mert “az irodalom olyan szép, izgalmas” (azaz: ők szeretik, valaha olvastak, pozitív élményeket kötnek hozzá. Jelenleg nem olvas se tanár, se diák, se klasszikust, se újabbat).
Több tény kellene mindkét területbe, az irodalomba és a nyelvtanba is. A gyerekek érdekes gondolatait, a jó beszélgetéseket az hangsúlyozza (pedig a gyerekeknek vannak ilyenek!), aki maga bizonytalan a verstanban, korszakokban, műfajelméletben, a toposzokban, fontos műfaji, témabeli előzményekben (ez csupa tény: olvasni kell, tanulni, érteni). A valóság az, hogy a gyerekek elfekszenek a padon és nyomkodják a telefonjukat, most meg a telefontól megfosztva dühösen ülnek és beszólogatnak. Amelyik tanárnak nincs megfelelő képzettsége sem, az biztosan nem lesz eredményes. Nyilván szar lehet az összehasonlítás (jött is az egyik nagy felháborodva, hogy ő “egyenességet vár el”). 😀
Ugyanakkor a felvételi 90 százaléka anyanyelvi képesség és leíró nyelvtan, picike stilisztika (irodalom) és szövegértés/szövegalkotás mellett. 50 pont a magyar nyelv, minimális a lexikális ismeret, főleg kompetencia; szófajok, nyelvi jelenségek, mondatrészek stb. felismerése, és 50 pont a matek. Ha Wass Albertet kell taglalni és NAT-ot követni, tanfelügyelettől, vizsgától, adminisztrációtól, vezetői értékeléstől, értekezlettől kell túlterhelődni és rettegni, akkor nem lehet olyan jellegű hozzáértést se megszerezni, se kibontakoztatni, amivel biztosra mehet a felvételiző. És akkor még nem beszéltem a magabiztos, kedves, okos, jó fej attitűdről, ami vagy van, vagy nincs, személyiségük és kiégettségük miatt nincsen. Nyugodt vagyok, mert a saját gyerekem tanárai jók.
Az iskolai léthez képest ez most negyedannyi munka, kisebb csoport, elkötelezett gyerekek. Házi közgazdászom ma kiszámolta, hogy négyszeres fizetés; nulla igazodás, nulla színjáték, (férfi)hatalmaskodás, és nem kell gyenge műveltségű/jellemű emberekkel sem találkoznom. Ugyanakkor a nyolcadikosokkal csínján bánok, mert ők a saját gyerekem riválisai. Mindez januárig van.
Vannak más munkáim is. Sokat sportolok. Két szabad délelőtt, házimunka, regényírás, sport, csönd van (csak sajnos betonkevernek, fűrészelnek, fúrnak itt mindenfele, és veri vissza a hegyoldal).
Mit gondolsz most Szentesiről?
Pont az lett, ami látszott, hogy lesz, és amit annyira tagadott, mert ő makkegészséges és boldog. De nem érti most sem, mi vezetett idáig. Neki erőt ad, vigasztalja a hamis múltértelmezés. Mindenkinek írom, aki látta a Telex-interjút, és felismerte, hogy rólam beszél, azaz, teljesen eltorzítva a kontextust, elhallgatva a saját tetteit, engem vádol az utolsó blokkban: nem rejtély számára, ki és miért mondja (írja) róla (nem neki) az idézett véleményt. Én rég megírtam neki, mert tudnia kell, kikkel kavart, miben vett részt, kitől kért jogi tanácsot. Azt is megértem, ha most nem akar ezzel foglalkozni. Nem dolga, nehéz is volna ennyivel tisztábban látni. Amit csinál, az most is termeli a bevételt és érzelmi hasznot, szóval ő egy sikeres nő.
Nincs értelme erről beszélni.
De miért csinálják ezt (a lejárató, tankerületnek irkáló kör)?
Dühösek a büntetőper buktája miatt, hogy nincs hatalmuk fölöttem, a doktor úr nem jut a pénzéhez, illetve egyikük megírta nekem az egyik rögeszmés zaklató kilétét, és ez később nyilvánosságra került (nem én tettem ki). Az “egyikük” álnév most dühös, mert úgy gondolta, az elárult társa dührohamától majd nem kell félnie, én engedelmesen megőrzöm a kis titkát. Nem így lett, sőt, büntetőper része ő is meg a felfedett nő is. Azt gondolta, hogy lehülyéz, lefele beszél, de én majd úgy ugrálok, ahogy ő előírta, ahogy neki előnyös: sunyulhat, rágalmazhat, fenyegetőzhet, nyomás alatt tarthat és én mégis tiszteletben tartom az ő érdekeit (hatalomvágy: irányítás, szórakozás, durva határátlépés).
Mindenki azzal tölti az idejét, amivel akarja. Én megteremtettem a függetlenségemet, nekem nem kell, hogy valahova be legyek jelentve, tébé, nyugdíj. Mivel sok-sok emberrel van közös, jóleső vagy akár katartikus emlékem, vagy a szövegeim okoztak nekik ilyen élményt, én soha nem leszek megvetett vagy magányos. Senki nem tud az életemből, a törzsolvasóim támogatásából, az alkotó energiáimból, a szeretteim közül engem kiüldözni. 2019-20-ban úgy tűnt, hogy talán nem bírom ezt, de túlvagyok ezen, és közbe, négy év után másodfokú bíróság mondta ki, hogy nem követtem el semmilyen bűncselekményt. Akik paranoidnak tituláltak, azok egyike nemrég keresett meg: akkor nem hitt nekem, de most látta, mi megy ellenem, és hogy mindvégig tényekről beszéltem. Akik nekem fontosak, azok tudnak az agyament lejáratásokról, jól ismernek, és nem hat rájuk. Nagyon erős a bázisom. Pár hét iskola elég volt ahhoz, hogy híre menjen a módszeremnek. Ezt szívesen csinálom a többi munkám mellett, okos gyerekekkel, célorientáltan, és nem függök az állami oktatástól.
Rengeteg a bomlott elme, az üres életű, a képernyő- és virtuálisvilág-függő, akik aljasságra kaphatóak. Nincs bennük alkotóerő, ez fáj nekik. Olyankor a legviccesebbek, amikor gonoszságot emlegetnek, erkölcsi szempontokat. Amikor teljesítményt és igazi életet, szépséget lobogtatnak, miközben világos, hogy mivel foglalkoznak: uszítás, képek torzítása, gyalázkodás, utánzás, prostitúció, fegyverek, testi sértés, megúszás, balhék, pszichiáter. Anemes lelkek nyíltan írják, hogy ki mindenkinek küldözgetnek “bizonyítékokat” rólam. Mindenki azt irkálja ki, szánja fenyegetőnek, ami őbenne van, amitől ő fél. Itt is igaz az, hogy nem én kívánom nekik azt, ami már van, és ami lesz, és ami pokol. Mindez következmény, a sivár, buta, bomlott gyűlölködésé. Nem is kell tennem hozzá semmit, azon kívül, hogy jeleztem a hatóságoknak
Én a magam véleményét írom, nekem csak ez a fontos. Nem tudnak, nyomni, befolyásolni. Ez lehetne egy nehéz élet, nagy kereszt, úgy is vállalnám, de engem ugye homlokon puszilt az Isten, kárpótol folyton, rengeteg jó történik velem. A szövegeim a neten vannak, én alkotó ember vagyok, és gondolatokat közölni járok ide. De az élet nem a neten van. Akinek igen, akik mutogatásban vagy szarkeverésben utaznak, azok elvillősödnek.
Mitől ilyen a szemöldököd?
Meghagytam olyannak, amilyen. Meg is maradt minden szál és az eredeti vonala.
Engem egyáltalán nem érdekel a külsőm, azaz: csak a testem érdekel és egy-két hozzá kapcsolódó, kedves tárgy, szokás. Amikor tépkedte mindenki a szemöldökét, engem nem érdekelt. Puritánul, praktikusan neveltek, ma pedig rengeteg feladatom is van, és fél napok is eltelnek, mire eszembe jut, hogy nézek ki. Csak az érzetek számítanak: az zavar, ha a bőröm nyirkos, vagy a hajam szalmaszerűen, napszítta módon száraz, ha fáj vagy fáradt valamim. Amikor nincs annyi dolgom, akkor sem a kinézetem érdekel, hanem aggyal meg akarok érteni dolgokat, vagy élni, átélni. Ennyi idősen, kiegyensúlyozott kapcsolatban végképp csak a test valós állapota érdekel. Akkor szép a bőröm, ha egészséges vagyok, nem is sminkelek. Lehet non-invazív módon turbózni is, ez nagy önbizalmat ad újabban. Általában felszínességnek tartom, ha valaki sok időt szán kinézetre, feljavításra, sminkre, pózokra, színekre, öltözködésre, kiegészítőkre.
Ez filmes smink (és haj, de annak csak a romjai), nagyon fura, hogy a forgatásokon annyit dekorálják, változtatják:
a múltkor ennyire agyonsminkeltek:
Mi lesz ősztől L-cel?
Most történt meg az, öt év után, amiért annyit dolgozott, és amit érdemes volt kivárni. Tegnap tudtuk meg. Nem a kompromisszumosba, hanem az igaziba. Abba, amit terveztek évekkel ezelőtt indítani, de nem lett, de most mégis lett, és komoly alkotókhoz lesz köze ezáltal. Nagyon komoly teljesítmény. Eufóriában vagyunk. A nagy megméretés előtt sikerült vele pár napot harmonikusan együtt tölteni. Én most is itt vagyok. Itt is szöveget tanult, gitározott. Volt kis súrlódás a vendéglátónk és őközte, de annyira eltörpül most már ez.
Te most drukkolsz, hogy ne gyógyuljon meg…?
Dehogyis. Ez nem meccs, nem is zéró összegű játszma. A legonoszozás primitív: azért csináljátok, mert valódi érvetek, állításotok nincsen. Nem hiszem el, hogy ti nem látjátok, mitől visszás ez a jelenség.
Nincs bennem semmilyen drukk. Nincs Szentesihez közöm személyesen, nem érzelmekkel viseltetem a nyilvánosság jelenségei iránt. Mint közszereplőt bíráltam, a megnyilvánulásait. Eleve is ő jött nézni, mit írok – ezt nevezte zaklatásnak.
Van egy nő, aki súlyos beteg, újra meg újra, ezt a betegségét a nyilvánosság előtt éli meg, kiposztolja, képekkel, naturális részletekkel, sőt, dicsekedve: ekem van a legszebb terminális tumorom. Mindezt érzelmileg, énközpontúan teszi, hősnőként, és ettől, mivel szimpátiát gerjeszt, reklámfelület is lesz. Mindenki tódul nézni, mi hír, borzadni, sajnálkozni, emlegetik, fotózkodnak, készülnek a beszélgetések. Nyilván ez neki valamennyire vigasztaló, eltereli a figyelmét, de attól még nincs rendben, mert vonzóvá és produkcióvá válik a pusztulás (neki is, a követőinek is). E folyamat közben neki van szüksége arra, személyesen a fájdalma miatt, és a nyilvánosság előtt is, az imidzse miatt, hogy a rákjáért valaki más legyen a hibás, az hajszolta a betegségbe, miatta van minden, ő viszont jó ember, nem tehet semmiről, és esztétikus beteg. Ez az önértelmezés az ő helyzetébe érthető, de nem kell elhinni. Engem sokan és egészen abszurd módon tettek felelőssé, bűnbakká, akik nem bírták el a fájdalmukat, eléggé kiismertem és egy tanulságom van az egészből, meg 12 év blogolásból: hogy én nem sajnáltatom magam, hanem felelősséget vállalok, és teszek a jó életemért. Csak ez érdekel, a megszomorodott testűek véleménye nem.
Én tényeket mondtam ki róla 2020-ban, amikor az általa manipulatívan felcukkolt követői százszámra zúdultak ide, és azzal vádoltak, hogy irigy vagyok rá. Engem… (tudjuk), de az is fontos, hogy értek a nyelvhez, a blogom tarolt, csak influenszer nem lettem. Mondjuk ezt ők sem gondolhatták komolyan, hogy én őt irigylem, ha mégis, túl sok török tévésorozatot néztek, az lesz a baj. Ezért érzik menőnek a betegséget, a tragédiát.
Szerintem gyengék, hamisak a könyvei, sok más film és könyv között írtam az övéiről is. A másik a doktorúr, olyasmi, mint a logót táska: én xy-hoz járok. A vizsgálatokra való rábeszélés: “jobb félni, mint megijedni”. Félelemben élni, százezreket hagyni ott magánpraxisokban a rettegés miatt, ez milyen élet? És: miből? De főleg: minek? Nem a szűrővizsgálat véd, hanem az életmódod.
Az életet jól kell élni, én ezt keresem, és ugyanennek érdekében elemzem a hamis, népszerű médiajelenségeket. Ha figyelsz az aktivitásodra, hogy mit eszel-iszol, mennyit alszol, kihez igazodsz, mit szedsz be, mennyi a stressz, akkor nagy eséllyel egészséges leszel, ha nem figyelsz, akkor meg nem. (Nem a szűrővizsgálat véd meg.) És: ha bajba jutsz, az nem tesz bírálhatatlanná, és nem is véd meg a jogos önvádtól.
Szerintem amennyit Szentesi Éva edukál a rákról, igazán megemlíthetné az életmódi faktorokat, a diéta fontosságát, de nem a nyávogó elitizmussal, hogy zeller, magánboksz és ájurvéda. Az “életélvezet” veszélyeit is (túlzaba, alkohol, lustaság, éjszakázás, önimádat, “minden kontent”, kék fény, tiktok, nem gyengéd aktusok). Valamiért nem erről beszél, hanem a gonosz (cselekvőként felfogott) rák gyanútlan áldozataként lép elő, akin meg kell hatódni, mert ő milyen szép (tényleg ilyeneket írnak neki!). És tukmálja a sztárolt doktor utakat, akikkel ő maga szexiskedő, flörtölős és alázatos viszonyban van. Nőként ájultan bízni férfiak tekintélyében igen veszélyes. Akik követik és hálásak neki, azok meg elkezdték a saját vagy családtagjuk betegségtörténetét szintén fehérliliomosan előadni, tolongva, lájkok reményében, meg a dokikkal fontoskodni. Full magánügy, ne tárgyald ki a testvéred!
Nem kívánok senkinek rosszat, és a karmában sem hiszek, szerintem fontoskodás és buta spiri trend. A dolgok logikájában hiszek, de azt meg nem én irányítom. I’d rather be rude than a fucking liar.
Ez gyerekes kérdés, és durván ellenséges. Nem én akartam, hogy elolvasd az írásaimat és elgondolkodj rajtuk. Ez itt nem módszer, ezek elvek. Ne kend rám a rákodat, a rettegésedet, és azt se, hogy egészségtelenül élsz!
Senki a világon nem ígérhet neked, sem másnak garanciát. Csak ártalomcsökkentés van. Túl nagy szerepet szánsz nekem, túlságosan hallgatni akarsz valaki tekintélyszemélyre. Nem figyelsz a gondolatokra.
Te döntöd el, mi a célod, mit tartasz jó életek, milyen attitűddel éled, és hogyan árts vagy segíts a testednek, lelkednek. Senki nem segíthet rajtad, ha te nem élsz jól (és még úgy sem száz százalék, hogy megúszod). Orvos is csak akkor tud segíteni, ha nagy a baj, ha van rá gyógymód, és ha szerencséd van. Nem vagyok semmilyen edukátor, ellen-edukátor sem, én ezen kívül szeretnék lenni. A rákot nem azzal kerülöd el, ha eljársz szorgalmasan vizsgálatokra, és nem attól leszel rákos, hogy nem jársz, és nem veszed észre. Még diagnosztikus vizsgálaton is rengeteget tévednek.
Tudom, sokan gondolják, hogy inkább elmennek, kifizetik, jobb a biztonság, csakhogy egészen csomó nő erre már nem tud keresni. Az elit nők erről fecsegnek, hogy hol voltak, ki a jó orvos, mit mondott, mennyire izgulnak, ez által élnek meg valamiféle kompetenciát az életük fölött, de ez csalóka. Ez olyan, mint a terapeutával vagizni: női fecsegéstéma.
Szóval én nem dönthetek helyetted. Arról írtam, hogy én mire jutottam. Én egy gyermekorvosi rendelőben nőttem fel, mert oviba is abba a faluba jártam ki Buda széléről, én mindent láttam és teljes immunitást szereztem a betegségek ellen és az orvosok ellen, nekem ők nem varázslók, sőt. Ha nincs komoly bajom, nem fogok rémüldözni, rohangálni, az orvostól csodát várni. Nem azért, amiért Mari néni, mert öreg és szégyelli a restét. Én etikátlannak tartom a sztárorvosokat, a lekezelő beszédet, a hierarchiát, és libaságnak, ahogy rajonganak értük a nők. Ha tehetem, magánban is női orvoshoz megyek.
Viszont felelősséget vállalok, például naponta mérem a vércukromat, figyelek a szöveteim (izom, zsír, csont) mennyiségére, arányára, járok el laborokra, és heti legalább négyszer megy a pulzusom legalább fél órára 140 fölé. Ezer perc az a heti aktivitás (kettes pulzuszóna vagy följebb), amivel elégedett vagyok. Ezt fontosabbnak tartom.
Van, aki szófogadó típus, a külső erőkben, hivatalos tudásban bízik, sőt, azt isteníti. Én nem. A fontoskodással van a baj.
Azért csak bánt egy kicsit, hogy ilyen alacsony pontod lett a TF felvételin… Neked sportolói identitásod van!
Amatőr sportolói, testrendbehozói, egészségvédő identitásom van, meg ilyen aszkétikus-elmélyedős-erdőben futó. Soha nem voltam az élsport, a versenyzés közelében (ezért meg is lepődtem, hogy ilyen, pl. tegezve ordibál a velem kb. egyidős férfi), mindig nyugis rekreáció maradt, nem hajszoltam a teljesítményt (súlyzóban, bringában sem), nem edzettem csapatban (fél év női focit kivéve, 20 éves koromban, meg láttam 11-12 évesen a tornászversenyzőket edzeni és ottmaradtam velük estig).
Ötletszerűen adtam be a jelentkezést, azóta sem találom az érettségimet (emiatt ki is zártak). Ha komolyan akartam volna, akkor készültem volna a fizikai részre. Ezt terveztem is, de úgy alakult, hogy be kellett ugranom egy helyzetben: elkezdtem tanítani egy héttel az egyetemi jelentkezés után, és onnantól nem érdekelt más, nem is nagyon edzettem (heti 1000-1200 perc helyett volt 350-500, havi 40-80 km futás helyett 10-30, heti 2-3 erősítés helyett 1-2, és nem úsztam). Pedig csak öt órám volt. Egyetlenegyszer sem csináltam a felvételi feladatokat. De így is tapasztalat volt, és annak érdekes. Nem keresek hibást, mentséget. Realista vagyok, nem vártam csodát, értem, hogy oda mi kell, és én azt nem tudom. Sokkal nagyobb baj kell ahhoz, hogy elkedvetlenedjek.
Ki az a férfi a reptéri kép szélén?
A pilóta.
Beálltál a (…) táborba te is, rossz látni, mivé lettél
Mindig a saját véleményemet mondtam, és akik olvasnak, azok azért tartanak üdítőnek, mert ilyeneket nem nagyon találnak máshol. Mindenhonnan az uralkodó nézetek áradnak, a should-ok, de sejtik, hogy nem helyes, és ők is ilyesmiket gondolnak, mint amikről én írok, csak megformálatlanul. Természetesen szoktam olvasni és van, akivel egyetértek, de ők angol nyelven író, nagy szerzők (Helen Joyce, Genevieve Gluck, Graham Lineham, J. K. Rowling). Magyarországon saját nevén, igazi hévvel egyik egyetértő (genderkritikus vagy szűrővizsgálat-, orvos-, pszichológus-kritikus hang) sem mer megszólalni.
Ha rossz látni, akkor ne nézz, én nem tartok igényt a társaságodra. Én azóta vagyok igazán jól, amióta nem szabadkozom az álláspontom miatt.
ha elölről kezdhetnéd 2010-től, akkor te híres akarnál lenni?
Én nem akartam híres leni, én híres lettem. Azaz, megjegyeztek, életre szóló útravaló lettem és a mondataimat használják, élik egy bizonyos körben. És ezt nem kerülhetem el, ha írok és az vagyok, aki vagyok, mert én tényleg tudtam újat mondani. Ez valóban szűk kör, nem a kíváncsi kattintgatókat vagy balhélesőket, provokatőröket értem, viszont annál a mondjuk húszezer embernél, aki értően, irodalomra és okos szóra vágyva volt itt, aki emlékszik a szavaimra és él, gondol, csinál olyasmiket, amikről írtam, én sokkal mélyebben vagyok, mint más a millió felszínes, változékony (vagy vásárolt) követőjével és trendi mondandójával. A blogban, a követőkben nekem nincs üzlet, anyagi érdek, így nem is célom a követőszám növelése. Nem is volt cél soha, ezért nincsenek hirdetések, nyereményjáték, együttműködés. Semmi hasznom belőle. Ezt a részét ugyanúgy csinálnám.
Egyszer a pszichológusom (mert nekem is volt olyan, és volt, azaz, később lett vele baj, de nem pont ez) óvatosan megjegyezte, hogy lehet, hogy jelen formájában nem fogom már tudni folytatni a blogot. És én azt hitem, velem van a baj, nem vagyok elég tehetséges, kifutott az egész, tévedés, hogy írok. Pedig arra gondolt, hogy mindenkivel kapcsolódom, kiteszem magam közös tulajdonnak, aztán meg kibeleznek. Én alkatilag nem vagyok közösségi ember, tudtam ezt már akkor. Nem is igénylem a másoktól származó előnyt, segítséget, kedvességet, türelmetlen leszek a locsogástól, udvariassági köröktől, az alig leplezett rosszindulattól. Mindenkit vagy irritálok, vagy irigyel, vagy fel se fog.
Csak a saját hangomat követném, egyedül, csak azzal töltenek időt, ami engem érdekel – bizonyos értelemben még zordabb, de nyugisabb lennék, nem lett volna kommentelés sem, mert az össztűz, az űzés, provokációk zavarttá, stresszessé tettek és elvették az időm, nyugalmam. Emlékszem, magyarázkodtam sznoboknak, miért nem írok haute couture divatról, miért nem értek az olívaolajakhoz és miért csak férfi–nő kapcsolatokat emlegetek (így akarta közölni, hogy ő menőbiszex).
Látom a legolvasottabb portálokon most is, ki mivel turnézik azóta: itt eszmélt, aztán poliamória, jóga, ADHD-kifogás, kövérség, válás és hősnőség, transzkodás…
A mamamit kihagytam volna, az igazi irigyliba-keltető volt, a gyanakvást csak a babák altatták el: anya, tehát jóember! Mindenki mással pedig sokkal távolságtartóbb, szűkszavúbb lettem volna. Nem lehetett volna csak úgy beállítani családostul, több napra az otthonomba, megnézegetni engem a blogbulikban, a kontómra kajálni. Nem engedtem volna, hogy tanácsokat adjanak, beleszóljanak az életembe. Nem vittem volna be a konditerembe idegeneket, csak nagyon válogatott barátokat. Kiélveztem volna azt, amit én csináltam és én találtam ki. Fürödtem volna a dicsbőségben szemernyi kétely nélkül. Nem kellene közösség és közönség se azon túl, ami a blogon magától van. Minden pszichológusi, társalkodónői, liba-barátkozós kísérletet figyelmen kívül hagytam volna. Nem vitáztam és magyarázkodtam volna annyit. A lelopókra sokkal egyértelműbben, előbb, de tömören rászóltam volna, megszégyenítettem volna őket, mert én sokáig hagytam magam, “végül is nem pont olyan a blogja, mint a csakazolvassa”.
Szó nélkül, de kíméletlenül kellett volna Kozmáékat feljelenteni, az ügyeket végigvinni, és nem dédelgetni kígyókat a keblemen. Vecsey Tamástól elköszöntem volna a sikertelen elköltözési kísérlete napján, 2014. május 6-án, mert onnan már csak arra kellettem a feleségének és neki is, hogy engem rúghasson és okolhasson a betegségért, boldogtalanságért, kudarcért. Éspedig úgy, hogy soha többet ne tudhasson rólam se ő, se a többi koppintó: már akkor zárttá kellett volna tenni a blogot. Jobban megválogathattam volna a korábbi témákat, nem vegyültem volna semmilyen feminista körbe, és nem akartam volna könyvet egyáltalán.
Villővel mi van? Létező személy? Ismered egyáltalán?
Sabbaticalon van, értsd: munkanélküli. Így teljes akcióban lehet megint, naphosszat szervezkedik, irkál, uszul, uszít, vádaskodik, alakvált. Rowlingot fegyelmezgeti: “inkább maradjon az írásnál”. Személyesen tesz bejelentést Hámori Luca ellen a NOBnál. Küldik a kínos tartalmakat a rajongói.
Közben élménydús dívát és szelíd, teljesítménye és sikere miatt irigységből üldözött alkotó hősnőt játszik annak, aki ezt beveszi.
Nekem is gyanús volt 2014-ben, a még udvarias koromban is, hogy ilyen ember nincs. Nagyon elidegenítő stílusban mesterkélt, kioktató, felvágós, mesebeli dolgokat írt ide. Mindenhez értett, minden vitában ő győzött, mindig őt bántották, és ő volt a bátor. Mindig ő nézett le másokat, neki volt szakértelme, ő háborgott, mindig őt irigyelték. Ugyanakkor micsoda megrendítő történet, hogy mániás depressziója van, taglalta azt is. Kérdezgette a biciklimet, napszemüvegemet, ő is akar!, tanácsokat kért narancsbőr ellen. Hangsúlyozta a márkákat, a pénzt, a diplomáit, pasiját, exek intim méreteit vihogva… olyannak tűnt, mint akit nagyon-nagyon megaláztak, teljes csőd az élete, de most itt létrehoz egy hamis imágót, és eladja olyanoknak, akik nem ismerték korábban. Nem volt benne semmi kedves, emberi, őszinte, vicces.
Egyszer találkoztam vele életemben. Tudni akartam, valós ember-e és milyen a vájbja, mert addigra szélsőségesen vad, gyűlölettől iszamós mondatokat írt ide ki a családjáról élvezettel és úgy, hogy senki nem kérdezte (ez is imitáció volt: az én családtörténetem buzdította fel a drámázásra. Én mondjuk egyik engem bántó családtagomhoz sem törleszkedtem vissza és nem sírtam nyilvánosan a halálukon). Egyébként nagyon erőltette a találkozót. Elkéstem egy elhúzódó, szenvedélyes randevúból jövet, nem baj, ő megvár. A Duna-parton ültünk egy padon. Nem értettem, mit akar tőlem. Lecsekkolt talán, elég szép vagyok-e (nem voltam; ő pedig csak utána hízott meg). Nem volt nagyon para amúgy, inkább semmilyen. Mutogatta nekem a haját, azonnal megadta, hol fonassak olyat én is, mintegy felszólított, hogyan legyek a hasonmása. Engem az ilyesmi sosem érdekelt, én meglátok egy cipőt és gondolkodás nélkül megveszem, de csak akkor, ha soha senkin nem láttam. Amúgy kis túlzással törülközővel a fejemen megyek színházba is. Engem a szellem, a szó, a lélek érdekel, a sportból pedig ez az elvont, határig merészkedő, beavatásirítus-szerű, egyszemélyes, kőkemény fajta. Amivel a testcsinosításban, frizurában stb. mégis élek, azt kitaláltam magamnak. Nem beszélek róla, mert személyes és érdektelen.
Most Villő nevében, Villőt védve írogatnak nekem, hivatkoznak rá olyan emberek, akiket nem ismerek, de a nevük sem derül ki, semmi dolgom velük. Őket Villő szintén nem érdekli, senki nem tartja Villőt hitelesnek, szépnek, menőnek, áldozatnak, pontosan tudják, mekkora patkány, de megteszi, hogy engem az ő felhasználásával lejárassanak. Nagyon régóta van már ez, soha nem értek el semmit. Megszokja az ember, mindenki tudja rólam, hogy évek óta rámszálltak, kb. ahogy celebekre szokás. Már annyi ilyen volt, hogy rég nem téma, nem hozok szóba, nem is újdonság senkinek. Annyira nem sikerült sose ártani nekem, hogy már nem is érdekel senkit, nem téri el az ingerküszöböt.
a harminc barátodat sem félted?
Nem, nem látszanak. Neten csak idegenekkel társalgok. Élőben csak ismerőssel.
nem félsz, hogy befeketítenek a suliban?
Nem félek. Az ő fejükben van csak, hogy a zavaros képernyőfelvételeik, karikatúrák, kontextus nélküli mondatok idegen emberekről bárkit érdekelnek, és hogy én passzív, rémült szereplője vagyok az életemnek. Sokat tettem azért, hogy pontosan tudjam, kikre számíthatok, milyen lehetőségeim vannak, mivel tudom kistafírozni a gyerekeimet, és miből fogok élni 50 vagy akár 70 éves koromban is. Mindenki hányingert kap, ha egy idegen álnév írogat neki és befeketít olyasvalakit, akit ő szeret, ismer, elismer. Senki nem foglalkozik ezzel.
Akinek írogatnak, annak nincs fegyelmi jogköre, nem érdekli ez, és én nem is függök tőlük. Az elmúlt hónapokban tömegesen biztosítottak a szimpátiájukról, hálásak a munkámért, a gyerekek rengeteget tanultak és nagy sok megerősítést, szép pillanatot, bizalmat kaptam tőlük. Azt is tudják, hogy író vagyok. Azt is, hogy évek óta támadnak. A munkám sehogy nem függ össze azzal, hogy társadalmi témákban írok régóta, hogy mi a politikai meggyőződésem, az ellenem dühöngőket hogyan figurázom ki vagy tanítom móresre. A logikájuk csak akkor működne, ha én a velem jó fej, kedves emberekről, feletteseimről írtam, rajzoltam volna, de én csak az idegen, rám akaszkodó agresszorokat fricskáztam meg. Tiszta helyzet volt eredetileg is: évek óta ismernek, mellém álltak, voltak óráimon, az egész családomat ismerik. Erkölcsi bizonyítványom van. A bíróság egyértelműen felmentett. Ezt mind tudják, azt is, hogy nem vagyok átlagos, sőt, egyfajta hős lettem.
Nekem jogviszonyom június 30-ig volt. Megmentettem egy nehéz helyzetet februárban. Az enyémnél sokkal durvább helyzetekkel, egyértelmű le/bebukásokkal küszködnek állásban lévő emberek is. Azért ilyen jogviszony, és azért eddig tartott, mert így döntöttem (egész életemben én döntöttem, mikor hol dolgozom, vagy teherbe estem és azért jöttem el).
Részletesen elmagyaráztam az egyik vezetőnek és a tankerületnek is, mi a gond. Erről itt nem írok, de a privát életemmel kapcsolatos, nem a munkámmal és nem is velük. Nem vagyok alkalmazásban most.
Néhány hete lábra kapott a hír, hogy jövő januártól kötelezővé tesznek több szűrővizsgálatot is (újakat, merthogy eddig is voltak kötelezőek), nagy összegű (húszezertől akár ötmillió forintig), ismétlődő (amíg az illető részt nem vesz) pénzbírság terhe mellett, és olyan rémisztgetések is vannak, hogy ezt majd leveszik a bankszámláról, ráterhelik lakásra, autóra stb., ha valaki továbbra sem vesz részt és nem fizeti ki a büntetést.
Mikor július elején elkedztem utánanézni a hírnek, néhány újságcikken kívül kizárólag az MH rövidítésű párt petícióját és facebook-bejegyzéseit találtam, illetve ilyesmi beállítódású (politikailag, világnézetileg, angyalok/táltos/lovak/hajrámagyarság/jurta/nagyfarma/bilgétsz/elakarnaktennilábalól stb.) emberek bejegyzéseit. Semmiképp nem szeretnék velük egy platformra kerülni, ezért aggasztó, hogy rajtuk kívül sehol nem ír és beszél róla senki, vagy ha mégis, hát nehéz megtalálni. Illetve egy-két propaganda-cikk és -műsor jelent meg, melyben üdvözlik a kötelezővé tételt. Mindez persze (az MH-n kívül nagyjából csend) felkelti azt a gyanút is, hogy esetleg az egészet rémhírkeltésre, riogatásra használják.
Hivatalos forrást itt találtam, letölthető anyag a belügyminiszétium honlapjáról:
https://kormany.hu/dokumentumtar/betegsegek-megeloz-korai-stad-felism-szolg-uj-eu-szurovizsg-r-elveirol
Ebben nem említenek sem pénzbírságot, sem bármilyen büntetést, azt körvonalazza, nagyjából hány embert szeretnének elérni. Társadalmi egyeztetés, augsztus elsejéig lehet írni nekik ezügyben.
Ehhez jön az arcfelismerőrendszerek beélesítése is januártól (egyelőre csak kórházi alkalmazottaknak), és az európai EESZT, e három (rém?)hírt együtt említik.
Röviden, előre leszögezve a lényeget (TLDR): nagyon utálom és ezért el is utasítom, hogy időzített bombaként tekintsenek (és engem is arra ösztönöznek, hogy úgy tekintsek) a testemre, a szerveimre, és majd ők megvédenek, mert én nem tudhatom.
A többi itt lesz:
ki a testeszményed?
Ő. És nem a színpadi formája, hanem offseasonben.
https://www.instagram.com/klaudiavanesszacsuri/
ti akkor együtt vagytok…?
Igen. Teljes értékű családként élünk már három éve. Az ötödik évfordulónkat ünnepeltük június 30-án.
nem félsz attól, hogy ha a fotóidat/ráncaidat/felvételidet/kupit/macidat/iskolai élményeidet megmutatod, akkor majd betámadnak?
Nem. Én nem félek semmitől.
Nem azért támadnak, mert valamilyen vagyok.
A valóságról írok. Nem tudok másról. A valóságom mindig összetett, bonyolult volt, nem éltem egységsugarú életet. Nem volt célom, hogy a fejemben élő ideálissá maszkírozzam az igazi életemet, és úgy mutassam meg, vagy hogy irigységet keltsek. És az sem, hogy a tragikus történettel, mélyponttal szerepeljek.
Hogy úgy hazudjak, pózolgassak, szerkesszek, sminkeljek, áradozzak, ahogy Szentesi Éva vagy Lelkes Villő szokott, figyeleméhségből vagy pénzért.
Ez az influenszerlogika: olyan életet mutatni, hogy mindig minden patent, púderes, ápolt, bulis, kicsattanó, sugárzó és irigyeljenek. Aki ezt a mindig ideális képet kergeti vagy hazudja, annak biztosan hiányai vannak, és emberből szörnnyé válik. Hozzáteszem: a kudarc, a nyilvánvaló veszteség nem is jópofa. Hanem szomorú, tanulságos. Nem kihirdetni való, nem alkalmas együttérzéscsikarásra, hősi szereplésre, nem működik mint drámaműsor. Jó sorsunk, sikerünk, csillanásunk sem műsor. Nem is sima önérdem. Munka és gondviselés.
Ja: én hiszek Istenben. Mindig is hittem.
Engem nem irigyelnek. Ez egy átküzdött élet, sok veszteséggel. Viszont hitelesnek tartanak.
És annyit elmondhatok, hogy a tragédiák nem azért értek, mert én valamit rosszul csináltam. Ahogy állunk 50 körül, ez sem kicsinység.
Például felelősséget vállalok és hosszú távon teszek a testemért, a gyerekeimért, a megélhetésünkért. Igyekszem nem túllihegni, de jó döntéseket hozni. Hordozni, sportolni, nem oltatni, természetben élni, valódi kulturális élményeket szerezni, intellektuálisan pezsegni.
Én csak élem az életem és úgy jelenítem meg, ahogy nekem épp akkor hiteles, pontos, kedvemre való. Nincs befolyásom arra, mások az én sorsomat milyennek látják, nem is nagyon érdekel. És nekik sincs befolyásuk arra, hogy én mit gondoljak másokról.
Nem cserélnék velük, ez biztos. Ők se velem, értem, elhiszem, viszont nekem a célom sem ez volt.
Villő “vállalkozása”, “karrierje”, “szépsége”, “sportolása” nekem szóló üzenet. Tamás jogi ámokfutása, fontoskodó mondatai, erős odamondásai, horogkeresztes baltái, Angéla “írósága”, “sikere” is nekem üzenetek. Nekem bizonygatnak egész életükben.
Én magamhoz és a mindenséghez mérem, amim van.
Ezért teszek ki nettó formafotókat, nem rejtegetve bőröm, hasam, combom. Ezért nem titkoltam el kamaszkorom kínjait. Ezért írok bonyolult szövegeket. Ezért írtam a véleményes történeteimről: a szeretőségről, korkülönbségről, arról, amikor én rajongtam meddőn, amikor vagdostam magam, a vallási agymosásról, és amikor csalódtam a Toldyban, a családtagjaimban. Ezekkel szoktak támadni, de egy írót nem lehet támadni. Olvassatok Chabont, Nádast, Borbély Szilárdot. Ők sem influenszerek. Mély emberi kínokról írnak. Nem az életük a lényeg, hanem a mélyen emberi, illetve az, hogy ők nagyszerű alkotók.
Tudok az átlagpolgár ítéletéről, csak nem érdekel. A normatív értékelés: szép ház, fiatalság, kocsi, élő egyidős férj, bejárós munkahely, népszerűség… kicsorbul az életemen, mert ez más anyag.
Volt egy ilyen bájos korszak, 2013-ban, amikor gyerekes tárgyakat is kitettem.
És már ekkor is elkezdtek sutyorogni. Nem a tárgyakat irigyelték, nem is a tornyot (habár az vicces volt, amikor vadidegenek magyarázgatták a király házunkról, a konyhámról, hogy nekik miért nem kéne…). Hanem azt irigyelték, hogy ha én bármit írok, mutatok, az eredeti, és engem olvasnak. Ahogy írok, ahogy reprezentálom az életünket, taglalok, elmélkedem, mindent. A hangulatát.
Én a mai napig nehezen fogom fel, hogy bár tizenkét év eltelt, most is van kedvem írni, és még mindig ennyien olvasnak. Történetesen az elmúlt tíz napban hét különböző, olvasóból melegszívű távolabbi vagy közelebbi baráttá vált személlyel töltöttem az időt erdőn, városban, vízparton. Ez is csodálatos. Meg írni, élni is csodálatos. Úgy élni, hogy közben figyelek, gyűjtögetek, hogy majd írjak.
Semmi okom eltitkolni a nehezet, kaotikusat, kevésbé tetszetőset, a kudarcot – és képes maradok arra, hogy ne szenteskedve szerepeljek ezekkel (akkora bajok nincsenek is, illetve ironikus és önreflektív vagyok, nem tartom magam áldozatnak, nem találok ki hangzatos, önfelmentő elnevezéseket a másságomra). És érti, aki érti. Elegen vagyunk. A a többiek nem számítanak, egyszerűen az agyi deficit miatt. Árnyaltság és elemi jóindulat, némi műveltség kell megérteni, hogy a blogszöveg mit akar. Én nem vetítek, akkor sem, ha meglepő, örömteli fordulatról, ujjongó edzésélményről írok, ha ritka, tündökletes pillanatot élek át, ha vicces vagyok, ha bukdácsolok. Aki ilyesmit vetítésnek tart, annak magával van dolga. Ártani pedig nem tud.
Az idő igaz.
“Igaz, ha két évig ráfeküdnék a technikára, lehetne belőlem egy szerény képességű, öreg súlylökő.” Ír bármelyik ítélkező ilyet magáról?
Rám ismertek ebből?
felvettek?
Nem vettek fel. Nagyon nem. Két évig kellene versenyezni is hallgatóként a TFSE-ben, ezért jól tették, én se vettem volna fel magamat.
A gyakorlati vizsgán számít az atletikus (ugró, dobó, futó) képesség, az 90 pontot ért. A max. pontszám 200.
A gyakorlati vizsga feladatai (90 pont)
1. gyakorlat: futás
60 m síkfutás és 2000 m síkfutás időre.
2. gyakorlat: ugrás
gát fölött szökdelés páros lábon folyamatosan (8 gát / 76, illetve 91) és ráfutásból 5-ös ugrás váltott lábon.3. gyakorlat: dobás
kétkezes vetés előre (3-5 kg) és kétkezes vetés hátra fej felett (3-5 kg).
Én csak a pályán, június 3-án láttam, hogy mennyire más az elit versenysport, mint amit én tudok. Évekig, alázattal edzettek erre tizenéves atléták, és még úgy se biztos a felvétel. Én azt se tudtam, mi az a rajtgép, hogy fogjak meg egy labdát, és hogy szöges cipőt kellett volna vinni. Igaz, ha két évig ráfeküdnék a technikára, lehetne belőlem egy szerény képességű, öreg súlylökő.
De nyolc gátat átugrani? Ekkorát? 76 cm, majdnem a csípőtüskémig ér. Helyből, ráfutás nélkül, egy méterre állnak egymástól. Sok sikert annak, aki azt gondolja, ez könnyű.
Ha valami különös csoda, rengeteg edzés folytán elértem volna a 284 pontot, akkor sem kezdhettem volna el, mert a két diplomámmal már nem mehetnék állami támogatásúra. Ennél komolytalanabbra, OKJ-re (amit javasoltak) pedig nem szánnék időt, pénzt.
Magamnak akartam felmérni, mit tudok. Hát, nem sokat. Legalábbis atlétikából. Az évfolyam nagyobb része akkora ász, hogy eleve mentesültek a felvételi alól (mert nemzetközi szintű versenyző, helyezései vannak), a többiek, akikkel találkoztam, frissen jöttek sportiskolákból, vagy épp versenykarrier előtt vannak. Ha olyan könnyű lett volna nekik, akkor nem lenne ilyen alacsony a ponthatár (400-ból 284!).
A felvételi összpontszámot kizárólag a gyakorlati vizsga alapján, a gyakorlati vizsga pontszámának megkettőzésével, intézményi pontok hozzáadása nélkül kell meghatározni.
Itt történetesen az érettségi bizonyítványom feltöltése a hiányzó feltétel (most láttam, hogy májusban szóltak, hogy hiányzik). Nekem így alakult:
A gyakorlati vizsgán, mit tudom én, egy labdadobásnál a minimum, amire pont járt, mondjuk 13 méter, én dobtam 11,52-t, ez nulla pont. Nyolc lány közül egy volt bent a pontot jelentő időben két km futásban. Mindenki más (mármint aznap; volt még egy felvételi nap) nullát kapott arra a számra. Én egy gátat ugrottam át (pedig csak öt volt, nem nyolc). A többi lány mind az ötöt.
Nem vagyok 19-22 éves, országos vagy európai színvonalú versenyzők közé való. Nagy stressz volt a vizsga, de végigcsináltam, nem nyavalyogtam. Nem dobok jól, lassú vagyok, ugrani sem tudok jól. Február óta keveset edzettem (ötödannyit, mint amennyit korábban, heti 600-800 aktív percem volt csak, és a cél sem atlétikai próság volt, hanem sima önkarbantartás).
Amit a vizsgán teljesítettem, arra tehát egy percet sem edzettem. A többit három óra biológia 11. könyvtanulmányozással értem el (50-ből 47 pont) és két laza nap atlétikaiszabálykönyv-olvasgatással. Az utolsó részvizsgán, a szóbelin már előrebocsátották, hogy nem akarnak felvenni (húszéves fiúnak meg mondták, hogy akkora ász a sportágában, hogy tőle nem is kérdeznek semmit, max. pontot kap!). Jól belekérdeztek nálam. Érezhető volt az is, hogy a hosszútávfutás nem sport számukra, még elit szinten sem. Nekem amatőr szinten sem megy jól, de nekik végképp csak a stadionsport a sport – ezekhez valóban nem értek.
Mindenkinek gratulálok, akit felvettek! A velem együtt izzadók közül többnek szurkoltam komolyan. És most irány a saját sportcéljaim! Maradok, aki vagyok, van kedvem, erőm, időm, saját magamnak elég tudásom, és semmim nem sérült, nem fáj, nem torz.
Szomorú vagy?
Nem vagyok szomorú, mert nem vagyok felfuvalkodott,. sztársodó, habókos. A valóság soha nem szomorú. Az életemmel más céljaim vannak, ebben már áprilisra biztos lettem.
te hogy bírod a meleget?
Nem érzem extrémnek, volt már ilyen régebben érzetem szerint. Nagyon verik a kolompot, de ez főleg médiajelenség, tudni kell a helyen kezelni. Lehet, hogy alacsonyabb hőfok volt, de vagy az életmód (rohangálás, nap, máshol laktunk, vékonyabb falak), vagy a fittség hiánya miatt nehezebben bírtam. Dagadt régen a bokám, most szép, víztelen, erek vannak rajta. Nem gáz, zuhanyzok, napozni is szoktam, és kint alszom a teraszon. Viszont ahogy ezek pattognak, “oldja meg a kormány!”, azt vigyorogva figyelem. Mert ők egészségroncsolók. Ez a nő Hollandiából lármázik (lásd az enyhe kéket). Klímaválság, klímakövetelés, kilövő energiaárak:
miket eszel mostanában, amióta ilyen meleg van?
Az utóbbi két hétben karfiolt és kelkáposztát variálok tojással, darált hússal, szalonnával, sonkával, rizzsel, tejföllel, sajttal. Összesütöm. Meg dinnyét. Meg fagyit. Összességében alig valamit.
nem jársz konditerembe?
Most nem, most túlélek, lépek, bringázok csak, most ez esik jól. néha itthon súlyzózom, ha hűvös este és alkalmas helyzet és kedv is van.
már nem működik az LMBT-kritikus rovat?
Dehogynem: bájos hölgyek mindenhol
*
Okosan és jóindulatúan írom ide azt, hogy ami a magán életben történik, annak ott kell maradnia akkor is, ha a kapcsolatnak vége. Kiteregetni a szennyest, mert sértve érzed magad egy aljas emberi vonás. Ha ehelyett ‘nőit’ írtam volna, akkor most nem lennék sem okos, sem jóindulatú.
Betűhíven idézem: magán élet. Okos és jóindulatú. Tanácsot ad, ítél… álnévről.
Érthető, hogy kínosnak érzed, amiket tettél, de nem az a megoldás, hogy nekem parancsolgatod sunyin, hogy hallgassak.
Amíg ez magánügy volt, és csak a feleségednek dobtál oda koncnak, én hallgattam, védtelek, nem feleltem senkinek. Te beszéltél ki aljasul, épp az irigy libáknak, mert nem értél fel hozzám, és szégyellted magad.
Kellett egy bűnbak.
Itt jegyzem meg, hogy ha megnézzük, mi történt az engem aktívan gyűlölő emberek életében, egy horrorfilmet kapunk, holott én még gondolatban sem ártottam nekik soha.
Mivel én nem tartozom neked semmivel, a jóindulatomat elvesztegetted, a minimumot se kérheted. Nem az a kérdés tehát, mit tekintesz te hirtelen illemszabálynak, mibe manipulálnál bele engem a magad érdekében (egyértelműen erre megy ki a játék), hanem az, hogy van-e eszközöd, hogy kikényszerítsd tőlem a számodra előnyös viselkedést. Ha nincs (és hát ez a sztori nagyon elfajult, az évek alatt már kiderülhetett: nincs eszközöd), akkor jobb csöndben maradni.
Nem a magánéletben történt mindez, hanem a net nyilvánossága előtt és a bíróságon. Évekig. A bírósági sztorit még külön taglaltad nagy fortyogva, vihogva, élvezkedve fórum nyilvánossága előtt olyanokkal, akik semmi másért nem járnak oda, mint hogy engem taglaljanak és lejárassanak, ijesztő kényszerességgel.
Aztán pofára estél, mert jogász létére, száz beadvánnyal négy év alatt sem mentél semmire. Az ítélet már közokirat és közügy.
És te titkolózol a feleséged, a munkahelyed, ismerőseid előtt, hogy ki vagy valójában, mivé romlottál el az évek alatt. Éz a bajod. Ezért legyek én diszkrét. Én, a meghurcolt.
Csodás irodalmi anyag és emberi tanulság ez! Tiszta terápia megírni, bemutatni. Az összes erőszak, hamisság, bántás ellen.
Nekem nincsenek titkaim. Nem függök senkitől, nem félek, nem pedálozok munkahelyért, megvan az olvasói bázisom, a tágabb és szűkebb szeretteim. Nem tudja az életemet senki elrontani, hiába hatalmaskodnak. Mert én felelősséget vállaltam a döntéseimért.
Általában sincs se törvény, se illemszabály, ami szerint magánlevélről, magántitokról tilos a nyilvánosságban beszélni. Van, hogy remek írói alapanyag, vagy bizonyítékként mutatjuk be hatóságnak.
Mindenféle magánügyekről szokás beszélni, válásról, babavárásról, társkeresésről, a gyerek betegségéről, halálesetről, betegségekről is mindenki beszél, akár a net nyilvánossága előtt is, fórumokon, redditen, és ez tök normális. Tanácsot kérnek, sorstársakat keresnek. Még úgy is, hogy felismerhetők a személyek. Van. aki pusztán a magán sztorijaira alapoz 2írói” klarrioert (nem is mindig gyengék ezek). A levéltitok pedig nem ezt jelenti, hogy én, az erőszakos, fölényes e-mail címzettje kirakom a levelet (olvass utána: másnak szóló levél tartalmát kifürkészi). Nem kell engedély sem.
Nem kell hülyeségeket írni, gyűlölködő csoportokban részt venni, ha nem bírod a reakciókat, és meg van oldva a dolog.
Én irodalmi ambíciókkal írtam meg a történeteimet, kisebb részben a sorstársi közösség miatt, hogy idetaláljanak, és könnyebb legyen nekik a hasonló élethelyzet. Később pedig jelenségekről írtam érvelő, kicsit irodalmi szövegeket, véleményeket és aki magára ismert, az nekemesett. Volt, hogy rajzokon sértődtek meg. Ezzel nektek kell megbirkóznotok (mindjárt az elején azzal, hogy miért kattintotok erre a blogra, miért keresgéltek utánam). Azért írok így, ennyit, ezt, mert ez az igazság és én így akarom.
Író vagyok. Nem random júzer. Az ismerőseim tudják, hogy ha jót mondanak, szövegként végezhetik – ezzel a tudattal beszélgetek velem. Ha jó egy sztori, ha hallok egy mondatot, ha jellegzetes, akkor belőle anyag lesz. Ha pedig elárul az, aki nagyon közel volt, nőiségemben aláz az a férfi, akit akkor is védtem mindenkitől, szépen, szelíden őriztem évekig, amikor nagyon megbántott, és aztán mégis elárul, célkeresztbe tesz, akkor az igazságérzetem követeli, hogy megírjam a történetet. Prüszköl is, ez is része. Nem érdekel idegenek véleménye, nem kötelező olvasni, és érezhető az érdek, hogy férfiak viselt dolgai ne derülhessenek ki.
Végül mégis ő csinált showműsort az én életemből, állított bíróság elé féktelen dühében. És még ő kezd gonosz lejáratásba meg áldozati műsorba, meg spekulál az alaptalan félelmeiről, és a rendszer négy éven át bólogatott és pátyolgatta az ostoba Lukács Mónika nyomozó meg az ügyész, hogy ezek micsoda sérelmek, hogy ő ideges meg fél, holott az ő rossz döntéseinek, jellemtelenségének (meg az én naiv bizalmamnak) volt a következménye az egész. Én az igazságom teljes tudatában írom, amit írok, mindig ilyen voltam, nem egyeztetek mások igazásásaival (érdekeivel). És csak az igazság számít. Azt nem lehet arra hivatkozva elhallgattatni, hogy “magánéletről nem beszélünk”, miután az a férfi röhögő véglények hordájába akart tartozni, ott szerepelni, elismerést kapni azzal, hogy milyen gonosz velem és mennyire megaláz. Velem bármit lehet, ők meg egy rajztől őrjöngenek? Majd csúnyákat gondol akkor. Nekem mindegy. A büntetőügyet jogász létére és évekig kapálózva, beadványt rögeszmésen írogatva csúnyán bebukta, ami azt is jelenti, hogy már papírom van róla, hogy jogilag nem tilos így, ezeket írni. Nekem ez a feldolgozás módja, másoknak pedig roppant tanulságos.
Nem mesélek el csak a sztori kedvéért mindenkiről mindent. Tudok disztingválni – csak nem mindenkivel akarok.
Hozzáteszem: bárkinek joga van így írni. Csak ti mégsem írtok, ki olvasná? Viszont az én szövegeim miatt hápogtok. Hajrá, építs fel olvasóközönséget! És persze vállald a következményeket. Én vállaltam. És ez a blog még mindig pörög.
(a külsőmet, testemet érintő elemzések)
Most is jön sok ilyen. A megjegyzések, ideerőltetett kommentek nagy része nyíltan nőgyűlölő, vagy egyértelmű irigykedésből, a gonosz pletykálkodás igényéből fakad. Évek óta taglalják, milyen az arcom, szemem, bőröm, hajam, mellem, fenekem, combom, öltözékem, közben nevetségesen hazudnak is, pl. hogy lapos a fenekem, beteg a szívem, folt van a retinámon, kopaszodom. Nem merül fel, hogy az ő testük milyen (és nekem az vajon tetszene-e). Pedig nem is szültek. Addig se róluk van szó, holott mindenkinek a saját kinézetén, egészségén kellene ügyködnie.
Megmondom, milyen az én testem, ha már nézik: izmos, sportos, dús. Ez nem véletlen, és nem “így sikerült”. Azért edzettem rommá magam, hogy ilyen nagy, izmos combom, fenekem, széles hátam, kockás hasam legyen. Nekem így tetszik, és nem bánom, ha más az izmot hájnak látja (vagy akarja látni, mert nem ért hozzá, nem edz).
Sokkal jobban is néz ki most az egész felépítmény, mint 36 éves koromban. Azért is tetszik, mert sose voltak csajoskodó, instás/OF modelles, sminkvideós-szépítkezős eszményeim. (Az egyik bősz kritikusom, az instán claudetteclemens, domolykovadasz és naomeblack néven is nyomuló Fekete Noémi bevallottan prostituált.) Én utálom a sminket, a pózokat, az “előnyös” öltözéket, a babrálást, mert csak a nettó test számít és annak egészsége.
A testem nem tárgy, hanem a szellemem és lelkem temploma, jóérzéseim forrása. És az enyém, nem a közé. Minden állapotban szerettem, m mert nem hagyott cserben, és mert az én szemem nem az instán, nem is pornón edződött, hanem sportolók között. Nem vagyok csak szellemi ember, sőt, egyre jobban érdekel a fizikai valóság, a veríték, a kemény izommunka, mert halál ellen ez van. Fontos a testem, hogy ne fájjon, fontos, hogy elbírjam még ötven évig, ne kelljen mozgásszervi, szív- és érrendszeri, anyagcserekínokkal, allergiákkal orvoshoz járnom, műtétekre várnom.
Megengedhetem a luxust, hogy nem kell nagyon figyelnem, amikor fotóznak, hogy “jó lett-e a kép”. Nem kell szerkesztgetnem. Ez nagy kiváltság.
csak az olvassa. én szóltam 