Most majd boldogan visszatér a visszaszerzett hazába, édes anyaföldjére a sok emigráns, akit elüldözött Orbán maffiaállama?

Nem, nem fognak hazajönni. Ugyanis nem azért mentek el.

Itt van ez a remek, igényes összeállítás:

https://www.blikk.hu/sztarvilag/hazai-sztarok/hazakoltozes-kulfoldrol-sztarok/qc2ks97

Én nagyon utálom a sérelemgyártást, a sorscsapások, traumák felhasználását önös célokra. Mert nem marad hitelük a szavaknak.

Azt is elítélem, ha az adja egy ember erkölcsi hitelét, hogy őt mennyire “üldözik”, mekkora sérelme van. Hát még ha ezek a sérelmek nem is valósak!

Annyira semmi bajuk, hogy épp az ellenzékiség révén szereztek hírnevet, elismerést, van, aki sok pénzt is, vagy pozíciót (Ruff Bálint). És meg is szokták ezt a feszülős, dühöngős, “bátor” létállapotot a sok év alatt. Most pedig zavarban vannak, hogyan kell majd bátornak lenni.

Ez elrontja a rendszerváltás örömét is. Nem lehet többet feszülni?

És amikor szabadkozva írják, hogy “ja, nem jövünk haza”, akkor néha elkotyogják, hogy igazából miért mentek el. Vagy csak sejtjük.

Nyilvánvaló, hogy például Frei Tamásnak zűrös pénz- és adóügyei voltak, kevésbé látunk itt egy világpolgárt, aki kinőtte Pannóniát. Magyarul írni, okoskodni bárhonnan lehet, de még üzletláncot vezetni is.

Rengetegen mentek azért, hogy kintről kiabálhassanak és itt ne érje őket retorzió. Hogy hőssé válhassanak. Vagy becsődölt a volt egyszer egy varrodám.

Gyakran kínos történeteik, adósságok, tönkrement emberi kapcsolatok vannak a háttérben, felelősségek elől menekültek. Ne pánikolj… Ritán én csodálkoztam, hogy miért, hogyan lép le egymaga, hiszen gyereke van (kora huszonéves, agyondédelgetett, egyedül nevelt, egy szem). “Edzéseket”, online kurzust persze lehet tartani onnan is. Most magyarázkodik ő is, miért nem jön haza, és a sorok közül kiolvasod, hogy nagy feszkók voltak.

Vagy csak azért mentek el, mert nem bonyolult kitelepülni – és mindig gazdagabb országba, persze.

De még a CEU sem jön haza.

A hazakullogók is viccesek. Nem tetszett a bevándorlólét. Pedig Németországban még a kutyák se ugattak (by Angéla). De most tisztább a levegő az egyes villamoson… Jaj, istenem!

Meg akik állítják, hogy ennek a rezsimnek milyen sok HALÁLOS áldozata volt. Egyet emlegetnek. Felkapta Jámbor András, és onnan már vitte a sok buta liba. Eközben semmilyen nyoma nincs annak, hogy Foltányi Zsuzsa halála vagy akár a fia öngyilkossága összefüggésben áll a NER-beli üldöztetéssel. Viszont kéznél van és jól jön azoknak, akiknek van képük felhasználni. Ahogy felhasználták Rózsa Milán halálát is. Szükség van a meghamisított történetekre, mert a Pride, a tüntetések nem termeltek elég mártírt. Foltányi Zsuzsáról egyetlen, már a választás után megjelent véleménycikk sejtet csak valami effélét (de Angéla, akinek fogalma sincs, ki ő, már regényt akar írni róla).

Tudom, hogy a tagságom jelentős része is Tisza-szavazó, befogott orral vagy simán, lelkesedve. Vagy lassan elengedték az orrukat. De ez itt nem egy Disney-rajzfilm. Az elmúlt tizenhat, húsz, negyven év nem leegyszerűsíthető. Tizenhat év azért lett, mert előtte volt nyolc, és nem sokkal korábban meg negyven. Nem két oldal van, nem bináris gondolkodás “(ha nem támogatod a Tiszát, akkor logikusan Fidesz”, MERT HÁTRÁLTATTA A RENDSZERVÁLTÁST – ez olyan butaság, hogy tiltakoznom sem kell).

Nem támogatom a Tiszát és semmilyen hatalmaskodást, frisse divatos entitást soha nem támogattam.

De ugrálni, prüszkölni sem fogok.

Csak tudom, amit tudok.

És ugyanez lesz a fontos továbbra is: a való élet, erdő, szél, a színház, a moziban a film, a nyomtatott könyv, a barátságaim, a szerelmem, a gyerekek, a jó mondatok.

Engem megijeszt, hogy a neten hangoskodók megőrültek.

Már nem lehet jógázni sem! A jógastúdióban (Mandala Klub) Hegedűs Zsolt táncát gyakorolják, és állítják: ez nem politika. “Nem feltétlenül a politikát kell belelátni.”

Tartom, hogy ezt a választást a neten nyerték meg, és az a hangulat március-áprilisban egészen ijesztő volt, valóságos tömegpszichózis, rengeteg aljassággal, gonoszsággal olyan emberektől, akinek ezen nem múlt karrier, eddig se volt semmi különös felelősségük, bajuk, és eztán sem lesz. Nem tudom, ennyi frusztráció honnan jött, de aggaszt, hogy mit jelez. Ennek előjele a járvány volt, akkor is megőrültek soka. És ezek ugyanazok. Rohannak a tömeghez.

Milyen kis érzékenyek lettek nyomasztó légkörre, háborús rettegésre, üldöztetésre olyanok, akik önszántukból, naphosszat keresik a feszkót, beszólogatnak! Egyetlen esélyük ez, hogy bátornak, jelentősnek érezzék magukat.

Nekem a mintázat egyértelmű volt, és a hanglat is. Ugyanilyen dinamikák aláztak engem ugyanezeken a felületeken, ugyanolyan árnyalatlanul, és gyakran ugyanazok a személyek úgy, hogy egyáltalán nem értették, nem is olvasták el rendesen, én mit írok. Nincs az értékrendünkben közös. Minél egyszerűbb, hangosabb a Valami, nekik annál jobban tetszik. Ők mentek át buta rajongóba, seggnyalóba, hazudtak le bűnöket és mocskolták a kicsit (vagy semmit nem) hibázókat, ezre rohantak rájuk, rugdosódva.

Kis túlzással pont az a blogom története, ami a Kutyapárté. Akikre én úgy szavaztam, hogy nem tudok egyetérteni se a drog-, se a Pride-, se a hajléktalanügyi álláspontjukkal. Mégis, ha őszinte, ha kicsi, ha cselekvő, akkor én rájuk szavazok. És ha alázzák őket és projektáltak rájuk, akkor je suis. És ugye én ebben a kerületben élek.

És senki hatalmas-divatosra soha nem szavazok.

Mindig kisebbségben voltam a véleményemmel, hajlamaimmal, attitűdjeimmel. És nem remegtem, hogy na, legyen sok követőm, nagy elérésem. Most lett sok év után először vitális egy Facebook-posztom, amit a hazarepülés napján, kettő perc alkatt írtam. És ez nem a tartalma miatt van, nem azért, mert jól írok, nem azért, mert érdekes, hanem véletlenül. Ja, hogy ti meg mindig is ezért remegtetek, optimalizáltatok. Ja, ha ez a fontos…

nem egy nagy éálmáény, inább trejhes. a követők, akik emiatt lettek, nem valódiak.

Nagyon kevesen vagyunk, akik lassan, nem hirtelen akarjuk, nem könyökölve, és akik ezeket a régimódi, valódi élményeket kedveljük.

Nem tolongok, nem érzek FOMO-t, de gyűlöletet sem, csak távolságtartást és szomorúságot. Hogy ez az én hazám, ezek a polgárai.

Nem érdekelnek a trendek, borzadok a gépiessé lett filmnézéstől, a kilúgozott kultúrától, a ledarált sorozatoktól.

Nemigen szavaztam (önállóan) győztes pártra.

Az olvasóim, amikor olyan rengetegen voltak, tömeges, jól hangzó feminizmust akartak. Én nem.

Amikor éltették a testpozitivitást, én edzeni kezdtem. Mai szemmel érthetetlenül eltökélten.

Imádták buta woke-ot, kibelezték a szexualitást, isten ajándékát – én mindig is iszonyodtam ettől.

Kiabálós lózungokat, olcsó jelmondatokat nem terjesztettem – én a megélt életemről írtam, a közös női sorsról, a méltóságról, irodalmi és érvelő szövegeket.

Nem gondolkodom jó–rosszban.

Ugyanakkor higgyétek el, hogy minden érvet ismerek, én is reggel, délben és este a 444-et, Telexet olvastam. Ezek jelentős részét sulykolt, agymosós, agresszív, szadista narratívának tartom. Igazából nem tudom megmondani, túl a túlzó, buta, leegyszerűsítő vádakon, hogy X vagy Y miben is hibázott, mitől olyan gonosz.

De ha már, akkor meg miért szelektív ez a nagy erkölcsi érzékenység?

Várok, figyelek.