A szokásos bug: kimegy az utolsó előtti, hiányosságokkal teli változat, csak most meg se találtam a végső verziót. Érdemes újraolvasni! Bocsánat.

Milyen rohadt naiv voltam évtizedeken át!

Az vagyok, aki lettem, most már végképp – és ezt nem bánom. Semmivel kapcsolatban nem érzek szégyent már – viszont önszeretetet sem élek át a libus értelemben: “hú, de jó, radikálisan imádom magam”. Az ilyesmi mindig hamis. Nincsenek különösebb érzelmeim az énemmel kapcsolatban, csak otthon vagyok benne. Sem költözködő, sem hajléktalan nem vagyok. És akarni sem kell: ez a viszonyulás egyszerűen megtörtént. Sokat segített a megbékélésben, hogy láttam százával, mások milyen gyarlóak, buták, csúnyák, és mégse szoronganak, szégyenkeznek, magyarázkodnak. (Sőt, önfeledtek. Na, az nekem nem megy.)

Ez a rendben levés sima, nyugodt, vállrántós érzés. Nem azt csinálom, hogy nem nézek oda (ez volt sok évig, így volt elfogadható), mert már odanézek, és nem bántják a szemem-szívem a semleges jellemzőim – ó, hogy pironkodtam miattuk! egy lábujj formája! egy felnevetés! egy elbaszott érzelmi zűr! a köldököm! a bőröm! És nem úgy pironkodtam, hogy bárcsak ilyen meg ilyen lenne. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor formálódtam, nagyon kevés kép volt körülöttünk, és nem volt szokás a testünket idegenek képeihez méregetni. Nem is tettem később sem, csak ámultam a nagyon izmos nőkön (és közéjük tartozónak éreztem magam).

A semleges jellemzők az extrém szorongásom, gátlásosságom miatt akasztottak ki. Most már a hibák sem zavarnak: ez vagyok én, kész. Ha beteg lennék, az se szégyen volna, hanem szenvedés. Nem hivatkozom rá, nevetséges.

Viszont amit végigcsináltam, amiatt az egészségem igenis teljesítmény. Nemet mondtam az oltásra, kőkeményen edzettem, hogy izomzatot építsek (akkor, amikor mindenki irritálódott ettől, nekem pedig le kellett szarni, mit szól az, akinek fogalma sincs, és aztán a sorozatráfüggős-kovászos járványévekben is); nem hagytam a gerincemet, tartásomat eltorzulni. Az meg ízlés dolga, hogy nem nyúltam körmömhöz, szemöldökömhöz. (Van, amihez igen, és az úgy jó.) És nem vesz el az életemből napi tíz, harminc, száz perceket a hajam, bőröm javítgatása.

Egészen tavalyig komoly bánat volt az öregedés. Most már beléptem egy olyan korszakba, hogy pont ez illik hozzám, nincs hiányérzetem, nem fáj, hanem természetes. Valójában mindennel, amit élek, akarok, azt érzem, hogy meghekkeltem a rendszert. És hogy most egy másik korszak jön.

Nem kell átnarrálnom magamban életem sztorijait. Nem félek. Titkaim sem nagyon vannak, csak egy belső bástyám. Bárkinek a szemébe tudok nézni. Régebben én szégyelltem magam – azért, amit mások vétettek.

Vannak gyarlóságaim. De ez magánügy: lényemmel, a jósággal nem tartozom másoknak. Korrekt vagyok. A kíméletlen, öngyötrő vizslatás teljesen elmúlt.

Vagy kifele igazodik az ember, mások normáit figyeli, vagy önlényegű. Nem mondhatnám, hogy én az egyiket választottam. Nem érdekel, mi a következmény, mert ez nem döntés, hanem lassú, spontán kiforrás, és nem én akartam, hanem nem lehet másképp.

Nem szoktam szándékosan múltat feldolgozni, sorra venni sztorikat. Amire nem akarok gondolni, az nem véletlen. Jó helyen van az ott. Nem nyitom ki a dobozt. A veszteségeim vannak benne, egyes nehéz évek. Amikor fájt, amikor buta voltam, túl adakozó. Áldozat. Ezeket az emlékeket nem szeretem.

Kúlnak kell lenni

Más nem is megy. Ahogy képtelen vagyok olyannal lenni, hozzáérni sem, nemhogy szexelni, aki nem ujjongó IGEN, testileg és emberileg egyaránt. A kúlság ellentéte a megtervezettség, a görcsösség, a másokat figyelő, nekik mutogató igazodás, az ide-oda váltások, a “milyen legyek, mit kéne tennem” gyötrődés, kifele nézegetés (trendek, elvek, közösségek, mozgalmak, vallás helyett ezohablaty, szektás politizálás), és minden külső segítség is ellentéte, amikor nem én tudom magamat: jós, álomfejtő, sámán, női közösség, asztrológus, pszichológus, orvos. A “tudomány” sem érdekel, mármint abban a formában, ahogy értik azok, akik szerint “nem ilyen egyszerű, hogy férfi és nő van”, és akik kárörvendve, hatalmaskodva kívántak betegséget és halált azoknak, akiknek volt annyi merszük (vagy szabadságuk), hogy nem adatták be az oltást. Elég a józan ész, bőven. Észrevenni, mi van, összefüggéseket. Dönteni. Vállalni a döntést.

Nem hashtagek. Apró jellemzőt az tesz identitássá, akinek nincs énje, és be akar bújni valami védelmező énhelyettesítőbe. A legsenkibbek áldozatot játszanak ezekkel.

Csak az irodalom az, ami engem formál, amin elgondolkodom – talán filmek, színházak is.

És már megkövetelem a tiszteletet. Ez nem spontán, mert nem következik belőlem, ez másodlagos, védekező. Engem arra kondicionáltak, hogy mindent viseljek el, mások helyett tartsam a hátam, és ne tudjak az értékemről, méltóságomról. Életem legnehezebb leckéje ez. Már nem vállalok el mindent, nem csinálom végig, nem korholom magam amiatt sem, hogy “de úgy volt, hogy ebben a hónapban tényleg lefutom a 80 kilométert, amit a Garmin előír”. Inkább nem fogadkozom, csak csinálom, amit a pillanat hoz. a következményekért nem mutogatok másra. Annyi siker, erőmegélés, izmos-vékony fotó, mozdulat volt már, nincs hiányérzetem.

Nem számít a fogadkozás, vágyak vannak, én tehetek értük, és ha nem űz valami (futni, írni, bármit), hát nem. Van más. Az van, ami van. Kedv a futáshoz, vagy nem. Máshoz kedv. Máshoz se.

Mindenképp jó az élet. Nem számítanak a részletek.

És látni, hogy aki erőlködik és oldalra figyel, az a közelében sem volt soha semmi olyasminek, ami nekem könnyedén meglett. Viszont nem is én néztem őt.

Nem bánok apróságokat. Nem vagyok ideges, nem dühöngök, nem feszülök be.

Nincsen SEMMI baj. Nem vettek fel a téefre. Hátat fordítottak emberek, olyan idegesek nagy imádat után, hogy nem értem, ilyen heves én soha nem voltam se pozitíve, se negatíve velük. Senkibe nem kapaszkodom. Van a szoros kör, soha el nem árulnak. (Akivel közülük véget ért, két ilyen ember jut eszembe, akik fontosak voltak fiatalon: egyiknek elviselhetetlen beteg állapota és dependens személyisége volt, rengeteg negatív áradt belőle, feladatot adott a legnehezebb éveimben, nem bírtam már; a másik esetben én voltam a kétségbeesett játszmázó, meg is kaptam érte, ami jár: a sohatöbbét, a fájdalmat.) A többieknél megszoktam, hogy nagy mosolyogva kérnek, eltesznek, helyeselnek mindent, amit tudnak használni, az intenzitás, valódi minőség belőlem jött; aztán megtagadnak, fel se ismernek, nem viszonozzák, nem segítenek, ez mondjuk nem is kell, de egy jó szavuk nincs és meg is szólnak.

Nem maradtam óraadó – helyette ötször annyi órám lett magántanárként; egyetlen kontár nagyképű fejét sem kellett néznem, lusták, tehetségtelenek sem voltak a közelemben. Elkezdték kevésnek érezni magukat, igen, szigorú a létezésem. Közben a gyerekemet tanították, de nem válaszoltak e-mailemre (gyerekkel kapcsolatos volt és nem szemrehányó). Kimentettem azt a három osztályt egy nehéz helyzetből. Akik még felvételi előtt álltak, mindenkit felvettek, elképzelhetetlenül remek sulikba. Mosolygott, ragyogott, támogatott akkori főnököm: kétszer annyit dolgoztam, és ismeretlen minőségben, mint a teljes állásúak. Aztán elkezdett leveleket kapni. Nem tudom, mi történt benne. Hogy hihette el? Innen is írom neked: én ugyanaz vagyok, és döbbenetesnek tartom, hogy nem beszélted meg velem, ami a hátam mögött történt.

Nem akadni fenn, nem rendülni meg semmin. Oké, akkor nem úgy, akkor ez a feladat, akkor így – semmi baj, megoldjuk. Megint utazós élmény, Nizza: kontrasztos a gyerekeim tehernembírása (avagy: érzékenysége). Hogy az amúgy egyáltalán el nem kényeztetett sarjak is miken problémáznak.

Elmondhatnám azt a létállapotot, napi hangulatot, ami most van, buzzwordösen: hálás vagyok és bőségtudattal élek. Csakhogy ez belső élmény, nem kellett mantra, erőltetés. Amikor kiléptünk a reptérről itthon, rátört megint, hogy micsoda intenzív boldogság önmagában is a baj hiánya. Nizzában voltunk. Földi paradicsom, ámulat (kamaszként engem sem érdekelt annyira, nem láttam akkor még elég ronda várost, félresikerült épített környezetet, elcsúfított tájat). Semmi sem számít (apró bosszúság volt, egyetlenegy), rendben ment az egész. Nem illik fennakadni, hisztizni, elégedetlenkedni. Én ugyanis átéltem már, milyen az, amikor baj van. (Ezt ti is érzitek, velemkorúak?) Hát hullanak az emberek, és aki nem, annak fáj a dereka, eze-aza. Rejtélyes puffadások, magas vérnyomás, emésztési bajnok, allergiák. Itt vagyok, megvan mindenem az életemben, ami tíz éve fontos volt, sőt, kamatozott. Nem fáj semmi, nincs egy lyukas fogam! Eltűnődhetek azon, ma vagy holnap ússzak-e két kilométert (holnap fogok! 🙂 ).

Megj.: pénteken fogok. 🙂

A “milyen sokat jelent, hogy hajdan…!” élmény.

A kisgyerekkorom, amikor még szerettek és elismertek. Nem volt a szemétkedés, csak később lettem rettegő, gátlásos, vérvörösre piruló, apró érzelmi behatástól fogvacogva remegő, némán zokogó örök szégyenkező. A szüleim és a testvéreim később cudarul bántak velem.

De az az alapom: a négyéves énem. Ahhoz nyúlok vissza. Akkor alakul ki a személyiség. engem akart az anyám, és amíg kicsi voltam, úgy szeretett, ahogy jó volt, én pedig tiszteltem. Nem volt trauma a bölcs.

Tökéletes egészséggel születtem. Idős szülők gyerekeként. Huszonhárom éves koromig nem voltam kórházban. Mindent kibírt a testem.

Rendesen megtanítottak írni és olvasni, nem túl erős általánosban. Már előtte is, első előtti nyáron elolvastam a Bambit. Az igazit, az oszták-magyar író regényét. És aztán folyton olvastam. Ezt később nagyon nehéz már behozni, mert szövegekkel, belső képekkel együtt formálódik az ember elsődlegesen, a lényege, az első felismerései. Sokat veszít, aki ezt nem ismeri.

Hogy bölcsész lettem, az is ilyen. És nem surranópályán. Meg a kézírásom is ilyen múltban alapozott főjó. Szoktam és szeretek írni. Naponta. A töltőtoll életallegória, alkotásjelkép. Nagyon megsértődik, ha két napra felreteszem: beszárad. Naponta kell. Akkor a kéztő sem merevedik be.

Megérteni a jelent.

Mi irritál? És miért? Nagyon mélyről jön, ami nem, úgynevezett gyomortáji nyüszögés. Ami igen, az nem jön sehonnan – az én magam vagyok.

De csak a blogon írom. Nem erőltetem senkire, és csak szabad gondolatokat: nincs bennük önérdek.

Egyszerűség. Ne legyen semmi cafrang. Egy szál valamiben futni: felső, gatya, cipő, zokni, zseni, napszemüveg, óra legyen. Nem kell semmi más. Se fejpánt, se övtáska. Nem cipelem. Nem kell előnyös meg esztétikus meg minőségi. Csak a szaga jó legyen, ne zörögjön (rajtszám, nyikorgó cipőtalp), ne szorítson. És nem kell nejlonharisnya, hajdísz, megszerkesztett szemöldök. Ugyanígy fogalmazni mondatokat, kéréseket, egyeztető e-maileket: művészkedés nélkül. És így hagyni történni a hétköznapot, egy utat, a táskámat. (A sisak gyíkoknak való. Nem tudtok biciklizni.)

Az áldozati műsor kamu. Nem tesz hőssé, csak trükk volna: magam elé rántom, mert ki bántana egy gyászolót, egy beteget, egy kövért, egy ADHD-st? Ezért én nem tartom magam elé semelyik nehézségemet sem pajzsként: szárazak a beszámolóim, mert ez nem becsületes.

Hősnővé válni akarni nevetséges. Azt csinálom, ami jólesik, amikor csak tehetem, és igyekszem távolságtartó lenni, nem hiú. Nem cukkolom magam se eufóriába, se szélsőséges szenvedésbe. A többi nem nagy ügy. Ha nem lehet hallgatni, akkor szólok. Erősnek, bizonyos helyzetben pedig keménynek kell lenni. Az abszurdum, a pusztítás ellen akkor is ki kell állni, ha a diplomatikusabbak, vagy hát, mit is kertelek, a simulékony gyávák elhúzódnak tőlem. “Veled nem játszunk.” Például mi megy az általános iskolában. És hogy retteg mindenki a bosszútól!

Az idő igaz. Mindig, MINDIG igazolja, helyes volt-e a döntés. Tíz évvel később nézzük majd meg, mire megy azzal, amiket most hangoztat. Én itt leszek. Tíz éve is ezt mondtam. Bár akkor még voltak pici kételyeim.

Most már tudom.

Miért van az, hogy olyan sokan mondják a magukét, de semmi saját élet, ötlet, igazi szenvedély nincs? Csak a net, mások kiabálása. Divatos ügyekhez csapódnak, leírják mások véleményét helyeselve, szó szerint, egy részüknek nyalnak, másokat gúnyolnak. Rettegnek, hogy kiderül róluk valami, vagy hibáznak (elütés, helyesírás), és akkor majd megszégyenülnek. Én ettől nagyon rég nem félek. Ha félnék, nem tudnám kifejezni, ami fontos. Századszor is leírják ugyanazt, amit mindenhol lehet olvasni: Orbántakarodj, szegény elnyomott melegek, vegánság, önismeret, menj terápiába, szülői minta, identitás. Bátor, saját gondolatként kiposztolják, várják rá a reakciókat: hú, te aztán milyen teljes életet élsz! Kornyikálnak, hogy túlkiabálják azt, akiből árad a hang. Mások médiatermék-szenvedéseit használják, hogy magukat ügyesen pozicionálják. Borzadok ezektől.

Ami egészen döbbenetes: egy-egy híres, fontos embert ahogy használnak a maguk megfogalmazására, túlkiabálására! Velem is pont ez történt. Dehogy történt. Te csak ugyanolyan híres és ártatlan, tiszteletreméltó akartál lenni. És annak a valódi áldozatnak sem tett jót, a saját szempontjából sem, hogy Péterfyék pénzt csináltak belőle.

Akinek nincs élete, valódi, értelmes, érvényes feladata, az ötvenéves korára szélsőségesen elromlik. Főleg ha sikereket lát: neki is jár, ő is akarja! Megdöbbentően viselkednek. Többen éreztek feszültséget a blog láttán, és aztán engem büntettek érte.

Nekem hatalmas elismerés, hogy a blog bújása ennyire fontos idegeneknek, rosszindulatúaknak akár – valamin fennakadtak ők is. Különben nem lennék a rögeszméjük. A jó mondat, a sport mint életmód, az egyéni kis felfedezésem, eredeti gondolatom mindenképp hat! Bogarat tesz a füledbe, hozzám fogod mérni magad. Az se baj, ha önálló gondolatként írod ki, én tudom az igazat. Örülök, ha gazdagabb a szókincsetek és jobb az életetek!

Megérteni a múltat. Fura vagyok?

Igen, fura vagyok, és ez a legértékesebb bennem.

Miért? Nem tudom. Így születtem. Olyan vagyok, amilyennek születtem.

Miben vagyok más? És mi következik ebből?

Nem tudom a választ, de egyértelműen agyi, idegi, személyiségbeli dolog. Meghatározó. Meg kellett tanulnom valahogy ebben a világban elnavigálni vele. Meg is tanultam: már sokkal kisebb nehézséget okoz felismerni, mi van, és nem belemenni. Megírni, hogy nem, ingyen nem, mindent nem, helyetted nem, miután pénzeket vitattál, nem (és: te se szóltál egy szót sem, amikor ellenem ment a lejáratás).

Ez túlnyomórészt azt jelenti, hogy nem akarok olyanokkal barátkozni, akik nem elemi, régi kötődéseim – és amit teljesen én alakítottam ki: az életmódom olyan, hogy nem is kell senkivel dűlőre jutnom. Semmilyen függés nincs.

Bármely délelőtt azt csinálom, amihez kedvem van. Aznap döntöm el. Ez következik abból, amilyen vagyok.

Mindig nagyon erősen mentem abba az irányba, aki lettem. Volt, hogy csendben készült a lényeg, de minden errefelé tartott. Teljesen máshogy látom ennek ismeretében az egész életemet.

Nem játszottak velem… most rájönni: én olyat nem is akartam játszani, engem más kötött le.

Miért nem tartoztam sehova? Miért nem megy, hogy egy csoport tagja legyek, egységnyi tag?Ki voltam-e közösítve?

Ki, de inkább nem értettek, levegőnek néztek, és csak általánosban és csak negyediktől, mert a gimnáziumban már renitens csodagyereknek számítottam. Nagyszerű barátságaim voltak, maradtak is onnan, mert ők érzékenyek, jólneveltek, intelligensek voltak, úgy válogatták össze az osztályt. Direkten egyébként általánosban is keveset bántottak: ahogy Dzs-t bántják például, úgy ez nem volt szokás akkoriban. Most viszont már értem, miért nem láttak, miért nem értékeltek (és miben voltam én a túlhabzó, sértődött). Az emberek, az egykorú társaim nem közönség. Engem teljesen más érdekelt, és az nem megosztható, az önlényegű. Teljesen ma, megérkezetten sem tudom megosztani. Csak a szövegeim által valamennyire.

Ezért nem hagyok fel az írással, mert ennek a megosztásnak, önmegmutatásnak, folyamatos gondolkodásnak a vágya a legerősebb késztetésem, nagyon régóta.

Miért nem táncoltam soha önfeledten, miért töltött el szorongással minden ilyen helyzet? Miért csak a csend a jó? Miért töltök fél napokat némán, olvasva, pakolgatva? Nem hiányzik a zene, a rádió, buliban sem?

Nem. Nem akarok, nem is tudok rendszeresen zenét hallgatni, mert belül annyi minden van, kitölti az agyam a belső világom, az erdő neszei. Nem kell külső inger.

Tény az is, hogy most nem olyan a sport a mindennapjaimban, mint két éve, négy, nyolc, tíz éve. Egy ideig féltem ettől. De annyira abszurd, hogy semmilyenek most mohón kérdezgetik, méregetik, hogy na, én mennyit, milyen tempóban, hány kiló vagyok. Hát nézzetek már magatokra, meg hogy én mit csináltam évekig, mennyire élveztem, és miért nem tudtok ti örülni semminek!

Nincs is mit mondani a sportról a szikár naplózáson kívül. Már mindent elmondtam, és nem is tudok buzdítani, ha tíznaponta van csak intenzív élményem, a többi edző ember nem érdekel, van társaságom, szerelmem is. Ami nem intenzív, az már (bringa, úszás, kis itthoni súlyzó, kardió) tényleg olyan lett, mint a fogmosás (ezekkel a mondatokkal Fábián Tamásnál a Telexen hiúskodott a szakállas, biohacker-edzős arc, szó szerinti idézetek vannak a blogomról). Valami elmúlt, és ez energiákat jelent: már a lányomé a csillogás, el is vette a ruháimat, ő tündököl és csodálkozik, kézen áll a célban, ragyog. Bölcs és nyugodt én vagyok, ő a szenvedélyes. Magyar versenyre már csak őt nevezem (engem a VIP-be hívtak, mindig külön kiemeltek a befutáskor, mert több százan neveztek a versenyeikre a blog hatására. De a VIP-ért felelős BSI-s csávó durván, érthetetlenül megalázott szeptemberben. Nem mondtam semmit, nem is akarok, nem is élvezem a magyar versenyeket. Nem megyek többet).

(megj.: mentem egy tízest futni június 1-jén, Juli szellőlábú nevezésével, mert neki tornabemutatója volt)

Tudom: csak az őszinteségnek van értelme. Nekem nincs a fejemben ilyesmi, hogy jaj, majd mit szólnak hozzá, ha írok egy kritikus kommentet, vagy ha meglátnak a strandon. Nem külső emberekhez mérem, hogy mit írjak meg magamról. Mit forgatnak majd ki?, milyennek tűnök? Nevetséges. Ezért nincs “önvédelem”, eltitkolás, fazonírozás, kiválogatott fotók. Milyen primitíven egyszerű volna pedig felszépíteni, szelektálni, elhallgatni, csak az előnyös részleteket domborítani! De ez talmi. Ezért jelzem az edzésnaplóban, amikor lefele futok, nem síkon (nagyon nem mindegy), ha lassú vagyok, ha nincs kedvem valamihez – akkor sincs baj. Ezeken nyűglődni, mindig lelkesnek tűnni akarni a kezdők nyomorúsága, akik még ragyogó arccal: “na, majd mit szól a könyvemhez/utazásomhoz/sportomhoz/alakomhoz Gerle Éva”, öncukkolva, illúziókkal tartanak valahova, amit én elhagytam évekkel ezelőtt. Ezért írok arról, amit én csinálok, tanácsadás nélkül, és az egész, amit élek, nem program. Ha félre- (túl-)méri a Garmin az úszástávot, azt is jelzem, mert nem én vagyok az érdekes, hanem az igazság, az okos tisztánlátás, a félelem nélküliség, a tények. Ezért tettem ki a nem épp ragyogó testösszetétel-eredményemet is – csak az érdekel, hogy az vagyok, aki, és azt fejezzem ki híven.

És tudom, hogy jó vagyok – ha szerintük nem, akkor nem egyeznek a standardjaink. De az enyém a menő. Semmi miatt nem kell magyarázkodnom, és feldolgoznom sincs mit. Nem ők a bírák, hanem az élet. Mindegy, mekkora az idegenkedés, a fújolás, mert primitív.

Talán csak négy halálesetet kell feldolgoznom, mert azokba a mély kutakba nem mertem igazán belenézni még.

Köszönöm, hogy elolvastad a végleges változatát ennek a bejegyzésnek.