Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.

Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!

Ők pl. olvasták:

Én a könyvet dedikálva szeretném…az irónőjével pedig személyesen találkozni, hozzáérni… akarnám tudni, látni hogy milyen közel lenni valakihez, aki ki-be/fel-le jár ég és föld között, és hogy képes arra, hogy a szavai által ugyanazt teszi velünk, olvasókkal is 

 

gyönyörűszépen megfogalmaztad az én gondolataim is. Köszönöm!!!

Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomtól, előzményekről egy szót se ejt), el kell mondanom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írtam pár sort, de a átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.

Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez is benne van a könyvben.

Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.

A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás és persze szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).

Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.

Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.

 A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:

 

Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció. Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégett sóvárgás tárgyakra, pótcselekvés és unalom. Pedig a betegségekre volna megoldás: szomorú, de nélkülözhetetlen diéta, de ő azt nem bírja, csakazértis összevissza eszik, milyen vagány!, és aztán ettől is szenved, hogy nem képes betartani, meg attól is, hogy konkrét tünetei és új betegségei is lesznek. Van viszont új, megírható kontent!

További aggály, hogy a boldogság jelképe, főszereplője és lényege, a Férfi a Trónok harcát nézi az ágyban, de nélküle, és már harmadszor, végig. Közönyös, zavarja a testi furakodás, és távol tartja tőle a gyerekét.

Gondolom, ha ez feltűnik, nem vagyok elég árnyalt. Szerencsére a célközönsége az!…

Boldog vagy? Ez téma lehet? S ha igen, miért kell mondani? Don’t tell, show, ez még az íróakadémiákon is elhangzik.

A történet kerete és szervezője egyrészt egy kádfürdőzés (áldozati metaforával: ő egy flakon, amiből ütögetik az utolsó cseppeket), másrészt a végtelen dumb scrolling.

Az egó a téma és történet, és így a szerző maga a könyv. Az egó pedig börtön, sőt, fegyház. Semmi más nincs, világ sincs, de főleg Isten nincs.

Az egó egyébként érvényes: szűrő és így nézőpont lehet, itt viszont téma, és nem túl érdekes. Látványosan ész folyamatosan szenved a hősnő, és az okok változatossága paródiába hajlik: szenved, mert az apja nem áll szóba vele, mert mit írnak a kommentelők, mi megy mélyre (engem idéz, most dafke dacból van neki “ép, egészséges hercege”, holott évekig panaszolta, és én arra írtam, hogy nincs és nem lesz társa). Valós betegségen, sztómán is szenved, később azon, hogy a csodaférfi “még nem kérte meg a kezét” (hahó, Viktor, vedd felszólításnak!), de ő nem is akar férjhez menni (hehe…), ehhez túl öreg – de azért elképzeli a ruhát, dekort… Lehet azon is szenvedni, hogy elpergett a nap trashvideókkal, máskor a világvégén, klímán és a média visszásságain, aztán azon, hogy mi lett belőle, már nem érdekli senki más története, meg azon, megvegye-e a túlárazott válltöméses zakót…

Azt kéne hinnem, jó neki, de akkor elmondja, hogy rossz, máskor pont fordítva – és egyszerre mindig mindkettő, mert élvezi, hogy neki milyen rossz. A könyv koncepciója (hibás koncepció): Szentesi a szenvedésein szenveleg, és boldog tőle, “micsoda kontent!”, dörzsöli a tenyerét, tehát összességében boldog, mert ő nyerte a szenvedésbajnokságot. Aki viszont képes a szenvedéstől boldog lenni, éspedig azért, mert a lényeg hiányzik (az életvágy, az épség, Isten, a babák), az biztosan boldogtalan. A traumaírás ízléstelen trendje miatt ezt jutalmazza a közeg, ezért érdeke is szenvedni, és ugyanezért mindig szenvedni fog, ez már rákövült, nélküle nem létezik. Így függ össze, hogy mit ír, kire haragszik (arra, aki ezzel szembesíti), miért nem működik az élete, miért gyatra a könyv, és mi a probléma általában is a traumaírás divatjával (férfiaknál, mint pl. Kácsor Zsolt, autofikciónak kell mondani).

Az előző (ennél is gyengébb) könyv óta eltelt két év, és a le nem származás túl sok éve összegződik már. Soha nem volt még ennyire kínos a szenvedélyes, minden mértéket felülmúló önfelnagyítás: érezhető az erős vágy, hogy most ütős szöveg kell, de az összes részlet, minden stíluseszköz, téma, történetelem azt szolgálja, hogy a valós Szentesi Évát óriási drámai hősnőnek, mitikus szereplőnek, ragyogó dívának lássuk, aki a poklot is így járja meg, ott is tündököl a legjobban, neki sztómája is volt, nem csak rákja, és 25 centis a hege, bibibííí!, beleszeret az orvosaiba, micsoda morbid erotika…! És milyen GONOSZSÁGOKAT írnak neki!

Ezt gonoszságnak nevezni (holott tény, és tényleg kesergett, hogy ez akadály a társkeresésben…), ez is önfelnagyítás. Meg hát én is felnagyítom. Mert egy tiszalöki libáról van szó, aki semmit ért és nem ismer – az instaszerzőkön kívül – a kultúrából; márkaszalonokon és sminktetoválókon kívül az élet teljességéből. Aki iskolázatlan, de ettől még nem őstehetség, nem is autodidakta, mert nem tanulta meg. Akinek nem sikerült az eredeti pályája, és kellett valami helyette, amiből jól lehet élni a fő- és belvárosban. Valaha vidám volt, bulis (erről kínos részletek), vagy naiv és ettől szerethető, de már egyik sem. Tönkretette a média. Nem szorgalmas, de azért az önbizalomedző kócsoktól vett gőggel írja, hogy ő sportban is remek, micsoda balegyenese-jobbhorga van!

Ő maga, a szenvedése a termék, és egyszerre a marketing is. A hivalkodó, külsőségmániás énjét árusítja, és az a közönsége, akit ez nem zavar. Ők sokan vannak, szóval üzletileg ez sikeres. Több ilyen szerző is van, de vele elhitették, hogy irodalmat ír, mély szöveget, Margóra viszik, és ő ezt ambicionálja. Ettől érzem blaszfémiának, kétségbeesett fennhéjázásnak a szöveget. Mert nem probléma a fennhéjázás és a leszarás sem, ha nem veszi magát túl komolyan. Bihari Viktória például nem baj, rá könnyű vállat vonni.

Nagy volt rá a kabát. A túl nagy kabát (zakó) konkrétan megjelenik mint vágytárgy és mint Szalai Vivien öltözéke. Jól figyeljetek, ez (volt egy éve) a menő (árat nem néztem), de “ehhez nagyon vékonynak kell lenni”:

A zakót a hírigazgató után a hősnő is megveszi. Ő előbb nézte ki, de később veszi meg, és ő 80 százalékkal olcsóbban (micsoda árulkodó elszólás!).

Én ezt nem fogom fel, se mint protestáns, se mint izzadtan célba érő futó, vérben szülő, praktikus ruhákban rohangáló, hogy az értelmes élet, a valódi tettek, értékek ennyire ne érdekeljék. Így el lehet romlani a médiában? Vagy neki eleve se volt fogalma az értelmes életről? Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi érdekeljen, pláne lekívánjam más zakóját, ahelyett, hogy az nézném, mit mond, hogyan dolgozik, mennyire eszes vagy jó fej az illető. Kiakad az olvasói agy: Szentesi ezt a szellemi-emberi-lelki szintet nem is szégyelli. Mert “őszinte”, önironikusan, de mégis felvágósan ír a zakóról. A tiszalöki leányoknak nincsen ám ilyesmire (húsz százalékra sem) pénzük!

Bevallottan nem érdekli sem az intellektus (nem is hamisít az életébe operát, olvasást), sem senki más érzése, története. Mintha erre büszke is lenne: megtehetem, hogy ne érdekeljen, így is szeretnek. Vagy: nem is kell a szeretetünk. De nekünk lóbálja a saját történetét, mi hatódjunk meg rajta.

A sivárság a másik, amit nem értek. “Dologtalan szelfikirálynő.” Ezt is idézte tőlem (korábban). Az intellektus, a szív hiánya, és az emberi kapcsolatoké is. Mit csinál ez a nő a hétköznapjain? Bent él a lakásban. Városban újabban sétál, néha vidékre autózik, fürdőzik, rokonlátogat, ott süt-főz, meg a szépség- és húgyhólyagkezeléseire jár.

A melle megereszkedett, panaszolja, de nem fog ő semmilyen műtétre menni, aminek nem egészségügyi oka van. Öt oldallal később elmegy szájtetováltatni, de előtte töpreng rajta. Kell a karakterszám, az is négy sor.

Tehát a lakásban él, “dolgozik” (tartalmat gyárt), a kanapén influenszereket, gagyi videókat, gyenge sorozatokat, instaprofilokat és tárgyakat, árakat bámul – egyedül. Nincs barátnő már. A szövegtest jó egytizedét a média butító szelete és az arra adott reflexiói teszik ki, és hogy viszolyog ezektől, de ezt is hivalkodva: milyen mély, milyen árnyalt, milyen ellentmondásos! Írja, hogy cikinek érzi, hogy nézi az ostoba kontenteket és webshopokat. De egyre csak nézi, mert nincsen más horizont, mert unatkozik, és mert ő korunk leánya. Hogy van erre ideje – és igénye? Honnan beszél akkor, mit tud az életről? Betegség, kezelések, “munka” (nem részletezi és nem is érdekli – vagy megmondta neki a Hubert, hogy ne írj a fiúkról részleteket?), a felidealizált, amúgy elzárkózó férfi (merne csak róla igazat írni!), emlékek és a net szennye. Ennyi az élet. Nem segít, nem hajol le, nem gondoskodik, nem nevet, nem figyel, nem szervez, nem hisz ügyekben (az korábban is csak szimpátiakeltés volt, ezt ő írja, nem valós tett). Fogyasztó és fogyasztást ösztökél. Az énje van csak, és ez az én unatkozik, mert megtermelik a bevételt passzívan az együttműködések.

És ez a nő ír könyvet.

És ezt nem szabad szóvá tenni, mert de bunkó vagyok.

Nincsenek madarak, nincs táj, nincs balett, nincsenek poénok. Egyszer megy el beszélgetni négy régi barátnővel. Nem jár hozzájuk senki, nem érdekli semmi, az unalomból nézett és előállított közösségi média, a részletesen leírt valóságsók sem. Azzal csak telik az élet. “Nem fogom az iszonyatosan értékes időmet ilyesmire vesztegetni”, írta a “zaklatóiról” a blogján.

Végtelenül scrollozó nő is sok van, csak nem érnek ennyire rá, és nem nevezik írónak magukat. De ők a közönség, ők hatódnak meg, ők vágynak erre mint high life-ra.

Vannak még álságosan “mély” gondolatok, hatásvadász szellemességek: világvége lesz, de a nők egymást/mindenki a nőket még akkor is a kinézetükkel fogják basztatni. Pár oldalnyira a szájtetováláson való gyötrődéstől. Kezelések, ruhák, instás arcbőr-vágyak.

Kifejezetten dühítő az egészséghez, az élethez való viszony, ez pedig egyértelmű oka annak, ami az elmúlt hetekben történt vele. Hány, de hány évig ment, és mennyit keresett azon, hogy segít a nőknek, ő már tudja, megbecsüli azt egészséget, edukál: most írja, hogy nem érdeklik mások, a történeteik, a szenvedéseik, menekül előlük, és már a saját állapota se. Sőt, tetszik neki a halál, az orvosokba szerelmes, kelleti magát, társaságban feltűnősködik a halálról szóló, ízléstelen “viccelődéssel”. A nő, aki leszarja, mert ő féktelen: zabál mindent a tiltások ellenére, aztán a hízását részletezi, panaszolja (ez a kettő sem megy együtt). És akár él, akár hal, akár ép, akár beteg, mindenki őt nézi, ő a produkció, “tapsol a publikum”, a “nagyérdemű” a kezelésnek, a szerveinek, a “csonkaságnak”. A rák, a műtét, a sztóma mind mutatvány, az ő felmutatható érdemei. Az ő méhe formaldehidben van, azon tanítják a terminális tumort. Ezekkel érvényes csak. Teátrális öngyilkosságot részletez: sminkben, tűsarkúban Golden Gate-ről ugrik le a nő, aki az előző oldalakon bizonygatta, hogy végre nem hazudik, nem kell pótlék, tényleg boldog, teljes az élete. Istenről is amiket ír. Nem érti, de gyötri a hiány (ilyen élményekkel és ennyi idősen már nem a tízmilliószoros nap kellene, hanem valamiféle istenszerűség).

Renner Erikát és bántalmazott nőket említ még, töltelékként. Nincsenek nevek egyébként, csak fontoskodó körülírások, és nincs is más szereplő, mert a narrációban végig egyedül van, és ez egy belső beszéd, önmagáról, harmadik személyben.

Aki akarja, olvashatja bocsánatkérésként (PNÉ és BA iránt), mert egy-egy mondatot kapnak ők is, de nincs valódi szembenézés. A wmn-t és az ott zajló “munkát” rondán intézi el, és megjegyzi, hogy szenvedett az utolsó évben, nem is csinálta rendesen, semmiféle menősége, értéke nem volt.

A könyv utolsó harmadának eleje (néhány oldal) nem olyan paródiaszintűen kínos, néha majdnem belefeledkeztem, azaz nem röhögtem föl ötsoronként. Mint ezeken.

Lásd az ateizmusról szóló posztot:

az átlagos intellektus

Pedig látható gonddal akart szerző és szerkesztő erőset, hatásosat kiadni. Valami mélyet, lelkit. Pont a műfajhoz (“mély női regény”, minimum Halász Rita színvonalán) és a szókincs árnyaltságához képest feltűnő, milyen önös, unatkozó, kíméletlen ez az ember, és az egész élete milyen szomorú, áradás és nagylelkűség nélküli. Belül már ő nincs, ezért csak az elképzelhetetlen kín az elég erős történés.

Pedig ha képes lenne elismerni (akár csak magának), hogy miket tett, és mennyire nem valós, amit él, ír, teljesít, hogy csak a betegség a valós, ha esetleg bocsánatot kérni is képes lenne, akkor nem kellene könyveket írni a megváltódásért (és a megváltódásról). Csak mindig ott a kisördög: a kontent csábítása. A zavarodott, sebzett lélekkel, aki túl sokat nézte a Szex és New Yorkot, mindig történik valami dráma: doki, gyász, sztóma, szerelem. Nem tud ellenállni: ez igen, micsoda kontent! ezt nem übereli senki!

Istenem, segíts, hogy ne akarjak ilyen vetélkedőben részt venni. Soha ne élvezzem a tabutörést: hogy tudniillik milyen erőseket írok én a béna, túldigitalizált, anyagiakra sóvár, butus dolgaimról. Add, hogy a bennem is meglévő öndramatizálásnak ellenállva csak arról ujjongjak, ami valóban építő, élő, minőségi. Amit a gyerekemnek is kívánnék. Ámen.

*

Eddig tart a könyvkritika. És akkor arról (ez az unalmas rész), hogy én miért és miért így írok róla. * Ide tettem át:

Azt elmúlt években erős jóslatok hangzottak el, kivel mi lesz hosszú távon. Nem az lett. Én nem jósoltam, de meglepve nem vagyok, mert tudtam, hogy ez lesz.

Rég nem érdekel az álságos nyavalygás, hogy gyűlölködni milyen csúnya dolog, meg csak engem rombol. Ez utóbbi azért is kamu, mert nyilván nem érdekli őket, hogy velem mi van, sőt, nekik csak jó, ha engem rombol valami, ha mondjuk tönkremegyek. Én nem kerülöm illemből, kíméletből a témát, sem azt, hogy förtelmes és komikus ez a könyv, sem azt, hogy nem jöttek be a jóslataitok, átkaitok (és ezt nagyon tapintatosan írtam).

Pont ez a végtelenül ravasz a manapság pörgő témákban, amelyeket jó ügyként, együttérzésre számítva tesznek a nők elé, és amelyek mögött silányság, értékhiány és kapitalista mohóság van: nem illik kimondani az igazat, mert sajnálni kell valakiket.

Nem azért utálom, mert bántott, hanem még előbb, azért, mert gyenge (jellemnek és tehetségnek), és engem is azért bántott, mert gyenge, ez a fájdalma, ez zavarta bennem, és azért indított ellenem hadjáratot, mert kimondtam róla, hogy gyenge. Hát ki szól rá? Az irodalomkritika sajnálja a rák miatt, vagy nem is veszi írószámba (vajon Szendi Nórát is fenyegette?). Rengeteg a barátnő, a wmn révén is, érdekük az énmárkát ápolt (tévében még DTK is újrahasznosítja), meg mert élőben valószínűleg jópofa és nagyvilági tudott lenni a tiszalöki nívóhoz képest. Nem szól senki. Így a redditezőket leszámítva egyedüliként bíráltam. És én névvel, arccal, csak tényeket és véleményt írtam, semmi feltételezést, pletykát, soha olyasmit, hogy “láttam őt egy boltban és undorítóan arrogáns”.

Ez itt (a blogom is, a facebook is) a nyilvánosság és a közbeszéd, amelynek feladata, felelőssége és sokszínűsége van, ami nemhogy káros, hanem védendő érték (Villő országában még fokozottabban, mint itt). Nehéz lenyelni, de mindenki azt ír, amit akar, amit fontosnak tart, a büntetőjog határáig.

Szentesi Éva éveken át cikként publikálta százezres nőtömegnek az indulatalapú, gondolkodás nélkül megírt kirohanásokat, áldozati műsort, annak a városi, tanult, traumatizált célközönségnek, amelyet az én igazam, tehetségem tett fogékonnyá. A kirohanásai mind önzésből és kompenzációból fakadtak. Anyákat provokált, ügyekkel hergelt, egy időben politikailag is, aztán ellenem is, mert én a teljesítményét és az “edukáción” keresett bevételeket, a parasztvakítást bíráltam. Az elvek, az igazság, a minőség, a gondolat, a gyógyulás, a társadalmi jó nem érdekelte, csak az érvényesülés, a reklámbevételek, a dráma, a pasik-ruhák-ételek-híreshaverok-bőrápolási rutin. Murinai Angéla, Szentesi és a wmn is az általam érzékenyített nőket nézték ki, és lerabolták őket. Agyilag és anyagilag is: győrikeksz- és életbiztosítás-reklám között vekengtek depresszióról, veszteségről, kövérségről és rákról.

A “csonkolt nő” idézetnél nem szerepel az előzmény: engem az általa felhergelt csőcselék-követői megvádoltak 2020-ban, hogy hogy merem Szentesit bírálni, biztos csak irigy vagyok, hogy nem lehetek ő, és akkor elmondtam, nem épp virágnyelven, de ettől még igazam volt, hogy ezt miért nem bánom, miért tartom bűnnek, ha valaki a nyomorral menőzik, és hogy károsnak gondolom azt a médiát is, amelyik ezen pénzt keres. (Történetesen a rajongótábora is ezt gondolja: megnézegetik, de senki nem akarná a sorsát. Persze tördelik a kezüket sajnálkozva, meg szívecskéznek.)

Az irodalmi szövegeim mellett rámutattam a női nyilvánosságban zajló, kínos történetekre: a wmn kártékony színvonaltalanságára, az influenszerüzérkedés, a megjátszott viselkedés, a talmi írócskalét, a “traumaírás” hazugságaira, a buzi- és travisimogató kontent, a HIV-tagadás veszélyeire.

Szentesi személyes és jogsértő támadásnak, rágalmazásnak és zaklatásnak titulálta 2020. május 5-én egy indulattól remegő posztban, hogy többször megírtam a cikkeiről, témáiról a bírálatomat (ez volna a kritika dolga!), a személyéről pedig, hogy felfújt médiajelenség, akinek a személyes bajai marketingeszközök.

Kommetcunami és fenyegetések jöttek. Rárepült a lehetőségre a mindig az erőhöz törleszkedő Doktor Vecsey, ennek nyomán és bosszúból jelentett fel. S hogy nekem még hat héttel ezelőtt is bíróságra kellett mennem vádlottként (közben jogerősen felmentettek, lásd itt), annak közvetlen előzménye és kiváltója Szentesi támadása, mivel az ürömi Petrocelli akkor érezte meg az erőt, amikor látta, hogy az (akkor még) 55 ezres Szentesi-követőtábor engem tép. Korábban nem merte meglépni a bosszút, azt gondolta, őt tépnék szét. De mivel én nem uszítok, cizellált szövegeket írok művelt (legalábbis nyitott) embereknek, és a követőszámon, szektásodáson nem kerestem pénzt, ezeket sosem szítottam, védtelen lettem. Kevesen vannak, akiket tényleg a szöveg, a gondolat, a kemény sport, a színház érdekel, és ők nem szerepelni meg harcolni akarnak.

Nem úgy Murinai Angéla:

megj.: én biztosan nem jelentettem fel a KLIK-nél, az egész komment DARVO, azaz felcseréki a tettest és az áldozatot. Ők gyaláznak, hazudozva, falkában.

Végül se Villő feljelentése, se Tamásé nem ért célba (utóbbi ügy viszont évekig tartott). Szentesi mint közszereplő nem is indított eljárást, miután konzultált ellenem-rólam a jog híres tudorával, Tamással, aki arra intette, hogy nem érdemes, mert közszereplő (erre hivatkozott is a bíróság, hogy ő viszont nem közszereplő, tehát ő ezt átnyomja. Neki sem volt érdemes, mert a hamis vád nem vicces).

Így aztán már nem érdekel, ki tart gonosznak, amiért megírtam most e könyvről, hogy mi a baj a teljes női netes médiával és a nőkkel, a nők dinamikáival. Az idő megmutatta, ki lát tisztán, élesen. Működnek a hosszú távú projektjeim, az output.Azok, akik nárcizmust, irigységet, gonoszságot és elmebajt kiabáltak, akkor is nekem estek, amikor nem volt semmiféle konfliktus, és én tisztaszívű, kisgyerekes anyaként, eleinte ugyan kezdőként, kamaszosan örülve a sikernek, de minden hátsó szándék nélkül csak leírtam a személyes történeteimet és a véleményemet a nők érdekében.

Akik azt hiszik, és meg is írják nekem, hogy a leiratkozással meg tudnak büntetni. Akik manipulatív kommenteket írtak, és élvezték, hogy őket nem éri döfés, ők csak nézelődnek és szövegelnek. Ez az örvendező Csilla itt alul több ezer rajongó blogkomment szerzője, alázatos lelki szemetesláda és a 2014-es blogszületésnap megajándékozottja, teeztnemtudhatodhajnalkám:

Akik azért haragudtak rám, mert tehetségtelenek és csórók. Akik átálltak. Akik szerint tilos mást gondolni, akik önzőn és hamisan használják a bántalmazás szót, a saját béna gyűlöletüket kivetítve – és le is járatták.

Érezzük, Angéla. KACAGTÁL. De főleg azt, hogy te ezt élvezed, meg ő is. Aki pedig élvezi a személyes drámát, annyira, hogy hamisítja is, ha kell, abból sem jó, sem boldog ember soha nem lesz, író meg végképp nem (a szó valódi értelmében).

Semmi erkölcsi alapotok nincs. Velem is durva dolgok történtek, pedig (mert) én nem blöffölök, írni is tudok.