Vásároltam szombaton. Új Sofi Oksanen, a háborúról és szexuális erőszakról! Líraválogatás, csak miheztartás végett. A többi régebbi, de szeretett íróktól:

A gyermektörvény már megvan, ajánlottam is, katartikus. Ajándék lesz.

*

Kezdetben volt a varázsige. Aztán a közös dünnyögés, az átkozódás. Az altatódal és a szerelmes suttogás. A halálhörgés.

Aztán jött a történet: még futtában elmesélte, aki ott volt és látta. Hogy baj van, vagy hogy elejtették, megnyerték, rátaláltak, jöjjenek mások is – hírt adott lélekszakadva azoknak, akik nem látták (később ő a krónikás, lantos, hírnök, még később: fotóriporter, videós újságíró).

Aztán lettek könyvek: előre megformált, közvetített, kiagyalt történetek.

A legjobb könyv (ezt nevezem igazi irodalomnak) nem ítél jóról és rosszról, effélét nem is tételez. Azt tudja és mutatja meg, éspedig fájdalmas pontossággal, mi minden emberi létezik a nap alatt, de ezt sem okvetlen a valóság szerint, hanem akár mágikusan, mitikusan vagy stilizáltan. Tudja, hogy érted. Hogy nem kár bíznia benned, mert okos és érzékeny vagy. Tudja: fontosat, értőt teszel hozzá, rá fogsz döbbenni a saját válaszaidra – és mindez megrendítő, egyben hatalmas élvezet lesz. Az ilyen könyv nagyobb a szerzőjénél, mert nem csak a szerző tudattartalma és szándéka van benne, hanem a nyelv, a történet és az emberi létezés univerzális szentsége is. Közel esik mindez a vallásos áhítathoz. Az író csak közvetítő.

Azt egészen biztosan nem rágja a szádba, hogy mi a kifejlet, és a rejtély megfejtését sem. tehát nem csak morálisan kerüli a diktálást, hanem a történet megfejtése szempontjából sem ad kész választ. A humán lényeg ábrázolásában nem túl érdekes a jó és a rossz, az mindig ideológiákkal határos. Csak az emberi, annak a drámája. Ezt csak a legnagyobbak kockáztatják meg, Szophoklésztől Kertész Imréig és Nádas Péterig.

A még mindig elég jó szöveg is bízik benned: lassan, ügyesen bontja ki, mi zajlik, jelzéseket ad, célzást helyez el – a fifikás olvasó élvezettel ismeri fel az ismétlődést, a párhuzamot, a kulcsot a megfejtéshez, a fordulatot. A szöveg megint csak hagyja, hogy te jöjj rá arra, mit gondol morálisan vagy a történetről, de már gondol valamit, ő, a szerző gondolja, nem univerzális. Izgalmas, kell hozzá ész, de megfejthető, és utána több kincset nem tartogat. Gyakran egyértelmű a morális álláspont, de az általad felismert történet vezet el oda. Ilyen író Stephen King a klasszikusaiban (Ragyogás, Tortúra), őszintén kitűnő szerző. Vagy épp Ian McEwan: Szombat, Dióhéjba zárva. Sofi Oksanen is: Tisztogatás, Norma, Sztálin tehenei. Lenyűgözően izgalmas a történet, a nyelvhasználat mesteri, egyéni, pontos.

A tehetségtelen szerzőnek nincsen saját nyelve, sem biztos hangja. De azt tudja, hogy neked mindegy, nem ismered fel a különbséget, legfeljebb annyiban, és ez jól is jön neki, hogy az ő könyvét fel tudod fogni (mert olyan, mint a turmixgép leírása), a fenti fajtákat meg nem. Ő elmagyarázza neked a morált: gondold pontosan azt, amit ő, hiszen csak az lehet érvényes. A cselekményt primitív tanmeseként agyalja ki. Nahát, a gonosz férfi pofára esik, a két nő meg összebarátkozik! Hitted volna? Milyen menő is a feminizmus, ugye? Akit lúggal öntött le a szeretője, azt szexinek kell megírni, mert a szerző szerint aki a jó oldalon áll (mert áldozat), az egyben és emiatt szép és szexi is, így hát nem átallja egy többszörös anya és sérült nő testét pornós fordulatokkal, kínos ráérősséggel ábrázolni. Képtelen ennél összetettebben látni a világot. A rossz embereket sötét szavakkal, gúnnyal vagy pejoratívan mutatja be, szereplője kutyaszarba lép, eleve: éles jó–rosszban gondolkodik. Ábrázolgat, ahogy sikerül. Ebből soha nem lesz megrendülés, végig kínosan érzed magad, vársz valamit, de nem jön el, sőt, fel se sejlik.

Fontos, hogy ez az ítélet, miszerint ez a fajta könyv borzalmas, nem szubjektív, egyénileg nem változékony. Törvényszerűen mindenki kínosan érzi magát minden ilyen könyvtől, aki az első két fajta szövegből sokat olvasott, és azokat érti is, elgyönyörködtették. Leginkább a kezébe sem veszi ezt a harmadik fajtát. Sem a negyediket:

a kamu, a szakmányban írt szemét kínosan részletesen magyarázza el, mi történik, mire gondolj, és mi a tanulsága mindennek. Semmit nem kell megfejtened, okoskodik helyetted, pedig te nem tennéd, de mégis helyetted végzi. Mintha presszóban dohogna a barátnőjével a pletykás banya: kellemetlen hangszín, ismétlődő fordulatok, sóhajtozás, szemforgatás, élvezkedés és képmutatás, hozzá műtejszínhabos sarokház háromágú villával – csak írásban. Szerelmi élet a Lada hátsó ülésén (a csillagos égbolt felettem…). Jól tudja, hogy szólnia kell a szereplője hajviseletéről, mert azzal megidézi: amikor megrázta fejét, csak úgy röpködtek a tömött bubi fényes szálai, de nem idéz meg semmit, épp a jóltudás miatt. Mintegy mellesleg említi a figurája színes szokását: a szigorúan hatalmas, felnőtt férfi nem lép vonalra, a kövezet sűrűsödésével szaporázza-aprózza a lépteit, ezt persze szégyelli, és hát a szégyellést is így írja: “mások előtt ezt szégyellte”, vagy behoz egy Sanyit, aki megszólítja hősünket, mire a szigorú férfi azonnal normálisan lépked, vonalra lép és szenved tőle. Nahát!

És persze szükséges a keresztnevet, a helyszínt és a napszakot a történet első mondatában említenie – mindig elrémülök, mennyi ostoba babonát oktatnak hiú, magamutogató, hírnévre vágyó nőknek az íróakadémiákon amúgy nem tehetségtelen, csak korrumpált (pénzre szoruló) szerzők.

És mindez nem fejez ki semmit, nem mutat meg lényegeset és emberit, nincsen drámája, nem vezet sehova. Nem áll össze belőle nagyobb minőség, és semmiféle szentsége nincs. Ritmusa, esztétikája sincs. Lényege és rangja szerint olyan, mint az ócska, pár perces pornó – a szerelemben foganás nagyságához képest. Nincs kedve, sem tudása a szerzőnek, hogy veled gondoltassa el, mi történik és mit jelent mindez, mert nem bízik benned, hiszen nem is vagy okos, ha (és mert) ilyeneket olvasol, és főleg azért, mert ő sem gondolta el. Képtelen elgondolni. Ismételni és imitálni tud. A sekélyes fantáziáit, a megrendelésre kiagyalt sztorit, a mesterkélt részletgazdagságot osztja meg veled, azt várja, hogy tapsolj, csodáld, és mindez sivár és halott. Megfejti neked, és le is írja: xy a családi mintái miatt lett ilyen, mert már az apja is…! Nem kaptak szeretetet! Micsoda tanulság!

Pár mondatban összefoglalja, mit gondolj, miben áll a katarzisod. Általános iskolai fogalmazások utolsó bekezdése ilyen. Elbeszélőjének nincsen pozíciója, tudása. Ha egyes szám első személyű a narrátor, akkor többet tud, mint amit az én tudhat: mások fejébe lát, kizökken, magát nem tudja. Ha omniprezent, omnipotens, pláne omnivolens, akkor pedig érthetetlen a partikuláris szemszöge. (Omnivolens narrátora csak a mítoszmesélő legnagyobbaknak van.) De hiába is tanulja ki és követi a műkörmös szerző a narráció elemi szabályait, attól sem kel életre semmi. Valami színes, egzotikus, nagyívű legyen, és ennyi. De csak a vágyakozást érzed, és a kielégítetlenséget. Az íróét és az olvasóét egyszerre, és ezek egymást meg is szorozzák.

A szerző elvár valamit tőled, erősen: ne akadj fenn, ne zavarjon mindaz, ami nincs, ellenben pontosan azt fogd fel, amit ő akar. A szöveg nem akarhat semmit, mert nem jött létre valamit akarni képes textus. Könnyen, gyorsan írják, és amint a terjedelem megvan, megkönnyebbül az “író”, ránéz valami szerkesztő, de inkább nem, és mehet is a nyomdába, mert profitot kell termelni. Nagyon gyorsan lesz belőle akciós termék, aztán szemét.

*

Én tanítani tudok, gondolatokat közölni, érvelni, bemutatni médiából, mások mondataiból, miben élünk. Állást foglalni arról, hogyan jó élni és mi az, ami valódi. Ezt rutinosan, könnyen. Az emberi lényeg bennem egyszer, tizenegy évvel ezelőtt felsejlett: két nő, akiknek együtt halad az életük, az egyik megfigyeli, kétségbeesetten értelmezi, csodálja, feléli, fel nem fogja és elárulja a másikat, aki viszont csak közvetve szólal meg és nincs álláspontja. Eredetileg volt belőle az életemből, ma már csak szöveg, egész pontosan, annak darabkái. Mert mostanra van hét (!) googledocs, egymás mellett nyitva négy, meg a három tartalék a selejt részekkel és később beszerkesztendőkkel… és bennük az a sok rossz mondat, motiválatlan cselekmény, hiányzó rész, puszta nyelvi lelemény, öncélú sziporka, meg még számos olyan mondat, amiben én gyönyörködöm ugyan, megtetszett és tetszik most is, de más nem érti, és nem is vezet sehova.

És én nem akarok rosszat kiadni a kezemből, sem sokat, sem hamar. Én csak ezt akarom, hogy gyenge, szájba rágós, zavaros, olcsó ne legyen. Nem rőfre mérik azt, amit én tudok.

*

Ezt is vettem, olvasom épp.

Olvassatok igazi könyvet! Semmi baj nincs azzal, aki nem olvas inkább, mert nem köti le, nem érti. Na de aki olvasásnak hazudja a szemétfogyasztást…? Szabados Ági meg ezek a “pénzért bármit” aktorok és műszempillás követőik, #olvasnijó hashtaggel? És aki nem olvas, de fölényeskedik azzal, aki igen…?