Előkerült az eredeti anyag a Tesóm Által Felhozott Dobozokból, melyek a kilencvenes-kétezres évek kincseit őrzik, sok más mellett!

Merthogy a Majd megöregszel… összeállítást sokan kattintják újabban, jelenleg, ha inkognitóban keresek rá, a tizedik találat:

Én ugye az érdemi részét az írásaimnak zárttá tettem: stabil létszámú, megbízható, alig fluktuálódó közösség. Nem is értettem, miért kattintanak még mindig sokkal többen ide (ennyi gyűlölködő nincs, csak nagyon hangosak). A helyzet az, hogy a személyemtől és a jelen érdeklődésemtől függetlenül igen jól szerepelnek régi témák és posztok: mindenekelőtt a legnagyobb sláger, a normálisék, aztán a vegánság kritikája, a házasság és a kertváros hazugsága, az iskolai megfelelősdi, a kütyüzés kritikája, a kötődő nevelés, a mamami visszásságait leleplező posztok; minden, ami testkép, étkezési zavar; az edzésnapló és az irodalmi-nyelvi posztok egy része, legjobb regény, legszebb versek ajánlói, ezek merőben gyakorlatias okokból (leckét kell írni).

Az itteni adatokból is úgy tűnik, felfedezték az összeállítást, amely 2014. március 11-én került a blogra (és akkor tízezrek olvasták, aztán elsüllyedt):

Lehet, hogy tanár ajánlotta, de lehet, hogy csak a Google előkelő helye okozza, vagy valakik pont ezt kapták most feladatnak. Remélem, a szemináriumdolgozat- vagy érettségifeladat-javító tanárnak fel fog tűnni a mintázat!

Ezek a versek a nőket az elvirágzással fenyegetik: feküdj le velem, mert egyszer majd vén és csúf leszel – ti értitekl az összefüggést? Hogy miért pont vele? És hogy akkor, amikor én vén és csúf, akkor ő mi lesz, milyen lesz, hol lesz? Ki nevet kin? Azt hiszed, úgy általában tartózkodó? Ha vonzódna, tudnád, haver. Már a húsodat marcangolná a fogával.

Ez nagyon érdekes irodalmi toposz. Van átfedés a carpe diem! versekkel, mint amilyen Catullus Éljünk, Lesbia!-ja, de itt a nő nincs benne a buliban, azért kell neki szólni. Életöröm helyett sértődöttség, érzelmi zsarolás, követelőzés, a test gyalázása, kárörvendő jövendölés, túlgondolás, önfelnagyítás, a nők választásának semmibe nézése (“ha valakivel leállsz, akkor velem is”) – sötét árnyat vet az élvezetekre a fenyegetőzés. Nyilvánvaló, hogy nem akar téged! Mit lehet ezt ragozni?

A verseket eredetileg (1996-ban) egy szakszemináriumra kerestem ki hosszas, analóg könyvtározással, az irodalmi rádióadás szerkesztését oktatta nekünk… bár emlékeznék, kicsoda, de nagyon jó órák voltak.

Írógép, filctoll!

És ebben vannak más versek is, mint amiket összeszedtem az előző posztba. Figyeljetek csak!

Például Faludy a Test és lélek antológiába több homoerotikus változatot fordított ugyanebben a témában.

Thümoklész: Egy gőgös szépfiúhoz

 

Szép vagy, mondtam; imádlak; ám vigyázz, mert a szépség

gyorsabban hervad, mint ősszel a kertek.

Kinevettél. Tekints most lábad elé, s meglátod,

hogy szirmaid mind a földön hevernek.

 

Faludy György fordítása

*

Alkaiosz Messzénéből: Egy fiúhoz

 

Sarjad a szőr, Níkándrosz, combodon. Eljön a napja

és ugyanez a bozót nő ki az alfeleden.

Jaj, mi lesz akkor! Meglásd: pénzes, szép szeretőid

nem koptatják majd édesapád küszöbét.

Fond a nyakamba karod, csókolj meg: a fiatalság

lenge zefír, elszáll, senki sem éri utol.

 

Faludy György fordítása

*

Ezt fotóztam:

Nem értem, miért fordítja rímesen.

*

Töredékekben fennmaradt, második századi kismester epigrammaszerző. Kínosan bosszúszomjas epigramma. Igazi incel, akkor már hiába könyörögsz, majd jól lepattintalak:

Rhúphinosz: Késő!

 

Most ugye újra köszöntesz már, hogy az arcod enyészik,

mely bizony oly sima volt, mint ama pároszi kő;

most ugye hívsz enyelegni? mióta kihullt a hajad már,

mely puha fürtjeivel büszke nyakadra omolt.

Jobb, ha nem is közeledsz, te kevély; ne kerülj az utamba!

Nem nyílt rózsa nekem: rút tövisét ne kináld!

 

Franyó Zoltán fordítása

*

Ez is epigramma, kifejezetten rosszindulatú:

Aszklépiadész: Egy szűzhöz

 

Minek e nagy szűziség? Mi öröm van benne? Ha meghalsz,

nem leled a szeretőd, nem leled a szívemet.

Élők gyönyöre a szerelem; a sötét Acheronban

por s csont, mindketten csak feküszünk, szüzikém.

 

Szabó Lőrinc fordítása 

*

A klasszikus, a leghíresebb e témában, ahol a férfi szerző a nőt beszélteti, de ő maga is felvillan az első sorban. A nő a hajdani szépségét, eltékozolt választási lehetőségeit siratja, és bánja, hogy valódi vonzalmon alapuló viszonya volt egy érdemtelennel. De a kérdés ugyanaz: miért kéne olyannal vegyülnünk, akit nem szeretünk?

Francois Villon: A szép fegyverkovácsné panasza

 

Figyeltem, míg panaszkodott,

a hajdani örömleányra,

ki így mondta el sírva, hogy

szép tavaszát visszakívánja:

„Ó, vénség vad, keserű átka,

mért törtél rám, hogy így letörtem?

Ki tartana még vissza szánva,

hogy végül magam meg ne öljem?

 

Elraboltad szépségem-adta

jogomat, a nehéz igát –

boldogan görnyedett alatta

tudós, kalmár, pap és diák,

s kínálta minden vagyonát,

bár később sokszor szánva bánta,

csak azt engedjem neki át,

amit a koldus sem kiván ma.

 

Kosarat adtam nem is egynek –

s nagyon okosan ezt se tettem –,

hogy egy ravasz fiút szeressek,

és ő lett az én nagy szerelmem.

A többit csak úgy hitegettem,

de szívem az ő rabja lett,

durván ütött-vert mindig engem,

s csak a pénzemért szeretett.

 

Bárhogy tépte a hajamat,

és rugdosott, mégis szerettem,

görnyedtem a teher alatt,

de ha azt mondta, hogy öleljem,

minden bajomat elfeledtem.

Ölelt a disznó betegen –

a csókjaival sokra mentem!

Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.

 

Meghalt, több mint húsz éve már.

Maradtam vénen és bukottan,

és gondolatom visszajár

az eltűnt, régi, szép napokban.

Mi voltam és hová jutottam!

Látom magamat meztelen, véznán,

szegényen és aszottan,

s dühöngök, sírok esztelen.

 

A síma homlok, szőke fürt,

íves szemöldök elveszett,

a szép szem, melyben elmerült

a sok büszke úr. Hova lett

a szép orr gödrös áll felett,

vonásai a finom arcnak,

mely csintalanul incseleg,

s az apró fül, a piros ajkak?

 

Ki emlékszik a kicsi mellre,

a hosszú kézre, karcsú vállra?

Hová lett derekam, teremtve

hullámzó szerelmes csatára,

a lábam kettős ívű szára,

a két hatalmas izmu comb,

s a szerelem rejtett virága,

a hímes kert, a puha domb?

 

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,

kihullt szemöldök, tompa szem,

már nem nevet ragyogva – ó jaj! –

már egy kalmár sem rabja, nem.

Az orrom meggörbült, fülem

lekonyult, szőr nőtt ki belőle,

arcom halvány, élettelen,

és államnak leffedt a bőre.

 

Ez hát a szépség földi útja:

a durva kezek, görbe vállak,

kinő a hát otromba púpja,

a mellek rongy cafatra válnak,

a testről a húsok leválnak –

fuj, szerelem virága! Hol hát

a szép comb? Húsa úgy leványadt,

ma csak egy darab szárazkolbász.

 

Együgyű, vén anyók, magunk,

panaszkodunk örök sohajban,

a földön mélyen guggolunk,

mint rongyok, úgy ülünk a bajban,

tüzet rakunk, ha némi gally van,

a rőzse ritka lángja reszket.

De szépek is voltunk mi hajdan!…

S ez másokkal is így megeshet.”

 

Vas István fordítása

 

Ezt választottam, mert sokkal gördülékenyebb, kifejezőbb, mint Szabó Lőrincé.

*

Egy Shakespeare-kortárs, de jó hosszú élete volt (1591–1674):

Robert Herrick: Hajadonoknak való jó tanács

 

Szakíts virágot, míg lehet,

a vén Idő csak szárnyal:

a rózsaszál ma rád nevet,

holnap reggel leszárad.

 

Tündöklő lámpásunk, a Nap

Följebb sétál az égen,

s ahogy pályája magasabb,

úgy közelít az éjjel.

 

Kornak legszebb az ifjúság,

mikor pezseg a véred,

ami utána var reád,

sötét, egyre sötétebb.

 

Élvezd, míg lehet, testedet,

dobálj le szoknyát, inget:

ha ifjúságod elveszett,

úgy elvesztettél mindent.

 

Faludy György fordítása

Újabb fordításban:

Robert Herrick: Intelem a szüzekhez

 

A rózsabimbót most letépd

A vén idő vakon száll:

A virág mosolyog ma még,

Holnapra haldokol már.

 

Menny dicső lámpája, a nap

Hág minél magasabbra,

Lenyugszik annál hamarabb,

Útját kurtábbra szabva.

 

Legszebb a legkorábbi kor,

Míg lázas ifjú véred,

De rosszra rosszabb jön, mikor

Az elmúltát megéred.

 

Ne félj, ne késs hát, míg lehet,

Menj férjhez – mert ha röpke

Tavaszod egyszer elveszett,

Habozhatsz mindörökre.

 

Várady Szabolcs fordítása

*

A téma ugyanaz, de nincs benne vágytárgy, csak úgy általában figyelmeztet:

William Blake: Ifjú szerelem

Nem jobb gyönyörre kelni fel,

Mint űzni éjen át?

S nappal az ifjú, hév gyönyör

Tán szégyellné magát?

 

A kor s a kór mustrálja csak

A kertet éjen át;

Amíg hevít ifjú erőd,

Nappal tarold a fát.

 

Gergely Ágnes fordítása

*

Ronsard-tól volt már három vers az előző részben. Van még kettő, a Stanzákból:

Pierre de Ronsard: Majd ha oltárnál leszünk

 

Majd ha oltárnál leszünk,

térdre hullva úgy teszünk

buzgón, mint azok csinálják,

kik istent a bölcs kegyért

titkon, a templom setét

rejtekeiben imádják.

 

Ám, ha ágyunkban leszünk

átfonódva, úgy teszünk,

felgyúlva, ahogy csinálják

kedveskedő szeretők,

ha egymást a lepedők

közt gyönyörre is kívánják.

 

Mért vagy olyan egyre hát,

hogy ha csókolnám a szád,

vagy fogam hajadba rágna,

vagy kebled tapintanám,

mért vagy olyan igazán,

mint zárdába zárt apáca?

 

Kinek őrzöd szemedet,

bájos-édes kebledet,

arcodat, gyönyörű szádat?

Csókra Plutót várod-é,

ha a csónak, Charoné,

ottlenn majd megcsónakáztat?

 

A nagy átkelés után,

szegénykém, beh halovány

lesz az édes, kis piros száj!

Holtan látva, a rokon

árnyaknak letagadom,

hogy szerelmem rég te voltál.

 

Csontodról a bőr levál,

arcod sem szépíti már

a vér, az ér lüktetően:

csak fogad marad meg, az,

s az is úgy, mint a csupasz

koponyán a temetőben.

 

Hát amíg élsz, szavamon

addig okulj, angyalom,

szádat tőlem ne sajnáljad.

Ha meghalsz, a föld alatt

kegyetlenséged miatt

bánatod hiába támad.

 

Jaj, meghalok, jöjj közel,

csókolgassál és ölelj!

Ne félj, mint madár a zajtól.

Tűrd legalább, hogy kezem

ügyeskedjék a kebleden,

vagy itt lent, ha nem haragszol.

 

Illyés Gyula fordítása

 

Ez is van, olasz szonett a formája:

Pierre de Ronsard: Ölelj meg, kedvesem…

 

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,

lehelj belém, tüzesítsd át e testet,

adj még ezer csókot és még tízezret;

a szerelem nem számol s mindig szomjas.

 

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,

s az Alvilág sápadt ködébe olvad,

hol porrá válik, többé sem lesz.

 

Szorítsd körém öled piros rózsáját,

amíg mézédes, szédült vonaglásunk,

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

 

s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;

 csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk

 a kurta napnak s rövid éjszakának.

 

Faludy György fordítása

*

Egy angol szonett, szinte teljesen a címadó vers, József Attila:

Samuel Daniel: Ha majd mások…

 

Ha majd mások már hervadtnak találnak

s te ülsz tűnődve és szomoruan,

és már hiszel tükröd igaz szavának,

mely azt mondja: mindennek vége van:

bennem akkor is friss lesz a sebed,

húnyt tüzednek bennem marad a hője,

s mert tavaszodban úgy szerettelek,

csak hűségem növeli sorsod ősze.

A világ furcsa csodája leszek,

láng leszek, mely az üszkön is lobog:

s egyszerre megérted a szivemet

s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.

  Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,

  ha majd fehér tél hull sötét hajadra!

 

Szabó Lőrinc fordítása

*

Andrew Marvell: Rideg úrnőjéhez

 

Ha több volna az év, a föld,

nem lenne bűn a gőgje, Hölgy.

Tűnődnénk, hogy múlassuk itt

hosszú szerelmünk napjait.

Te hindu Gangesz peremén

rubintot lelnél, amig én sírnék.

Szeretném tizenöt évvel a vízözön

előtt, s ön lenne egyre kényesebb,

míg megtérnek a héberek.

Növényszerelmem nőne, mint

hatalmas birodalmaink,

s száz évig dícsérném neked

a homlokodat, szemedet,

kétszáz év egy-egy melledért,

a többi harmincezret ér,

külön kor minden egyes ív,

legvégül maradna a szív.

Hölgyem, ön ennyit érdemel,

s olcsóbban énnekem se kell.

De hallom egyre közelebb,

az időszekér közeleg,

s túl mindnyájunk előtt a vad,

vastag öröklét-sivatag.

Szépséged nem lelik sehol,

dalom a sírba nem hatol,

s megörvendeztet férgeket

megóvott szűzi érdemed.

Erényed porba hull alá,

gyönyöröm válik hamuvá.

Jó titkos hely az, mégis ott

ölelni senki sem szokott.

Most, míg az ifju színözön,

mint hajnalharmat bőrödön,

míg lelked, élő tűz, lobog,

s gőzölgik apró pórusok,

játsszunk hát most, amíg szabad,

szerelmes sólyommadarak,

inkább időnket falva itt,

mint tűrni lassú karmait.

Minden erőnket, buja fényt,

magasba dobni labdaként

s a gyönyört ólomkapukon

át elragadni szilajon.

S ha meg nem áll a mi Napunk,

inkább pörgessük mi magunk.

 

Vas István fordítása

*

És a végére egy ellenvers, egy csodálatos epigramma: hiába fiatalok a fiatalok! Az egyedi érzékiség, az igazi erotikus vonzalom dicsérete, amely konkrét személyhez és nem fiatalsághoz vonzódik. Sőt, a lógó mell dicshimnusza, mert van az az öregasszony:

Paulosz Szilentiarosz: Ráncaid ékesebbek

Ráncaid ékesebbek, drága Philinna, akármely

ifjú leány viruló, angyali bájainál,

s inkább fognám két csüngő almád a kezembe,

mint fiatal lánykák még feszülő kebelét. (Azért nagyon jól tudja, azok milyenek! A szerk.)

Késő őszöd tündöklőbb mások tavaszánál,

és melegebb a teled, mint az a nyár, az övék.

 

Somlyó György fordítása