Nem magyarázom hosszan, egy mondat a lényeg:

Lehetetlen, hogy az ép-szép forma, egészség fenntartása szélsőséges tevékenységet igényeljen: gyötrődést, önkínzást, étkezési zavart.

Heroikus küzdelem – a tök normális anatómiáért? Ez nem jön ki. Ne is hidd el a károgóknak, hogy te valami tévúton jársz, amikor műsor, lelki cirkusz, agyonbonyolítás nélkül edzel vagy tartod az étrended.

Mi a cél? A test jólléte – és a test része az elme is. Fiziológiai és evolúciós értelemben, a homeosztázis törvénye szerint sem logikus, hogy szenvedéssel érhetnénk el, hogy a testünk-elménk jól legyen, ép maradjon – és “élvezetekkel” (zaba, tunya) azt, hogy elromoljon, fájjon. A természet ennél bölcsebb. Rosszból rossz lesz: ezért fáj, ha megvágod a kezed. A fájdalom figyelmeztet. És jóból lesz a jó: kifejezetten jólesik a mozgás, dopaminjutalma van, utána jólesik a pihenés, és a jó minőségű, elegendő, nem csömörletes étkezés.

És nem is kell más.

Ennyi a poszt lényege, a többi illusztráció és továbbtűnődés.

Én nem tartom túlzónak a fitt testet mint eszményt, és szerintem nem is a média, instagram, társadalom sulykolta belénk.

Az anatómiai, ép testről beszélek, amelyeket az idealisztikus művészet őriz rezzenetlenül és korfüggetlenül: egy egészségesen, szép arányokkal született, vidáman játszó gyerek testéről, aki fára mászik, ugribugri, fut, nem sérül meg, eleget eszik, de nem sokat (izokalórián él); felserdül, egészséges marad és egész életében mozog. Az ő testéről van szó, és ebben semmi toxikus meg társadalmielvárósdi nincsen. Nem Kardashianék teste, nem szűrőzött modellfotók őrült tekintettel, agyonsminkelve, nem anorexiás, és főleg nem a pornós ideál. Hanem erős, sokat bíró, önfeledt, termékeny, mozgékony, ifjú. Egy istennőé: magas, egyenes hátú, sudár. Nem nézegeti magát, nincs min szorongania.

Meglehetősen tág tól-ig ez, de sosem tunya, mindig szimmetrikus, egészséges, és általában magas, atletikus, kifejlett.

Nagyon lényegnemlátónnak és műveletlennek kell lenni ahhoz, hogy elhidd: a willendorfi Vénusz ideál. Az torzulás, extra kivétel vagy fétis. Vagy nem realisztikus ábrázolás. Ez az ideál:

Én azt nem értem, hogy a fitt ideáltól miért kell félni. Ha egy kamaszlánynak ez a cél (ilyenre lefogyni), az mitől gyötrés? A teste nem ezt akarja? A legjobb állapotát?

És még azt nem értem, hogy miért így néznek ki a testtel való egészséges viszonyt hirdető netes szereplők (a továbbiakban: “jujuj, diéta!”-nők, JDN). Ha a JDN erre jutott a tanácsaival, akkor mi az igazi probléma?

Miért “kellett” neki koplalni? Mi rontotta el poor Ági testét? A városi, technikával és gépekkel megkönnyített, szobában kuksoló, eltunyult, ADHD-ra hivatkozó életmód és a hozzá tartozó élelmiszeripar, amely olyan hatékony és profitéhes, hogy könnyedén biztosít és tukmál ránk iszonyatos bőséget, de minőséget (egészséget) nem.

A JDN nem ám átlagember, hanem testtel kapcsolatos tanácsokat ad bajban levőknek, és kontentet, előadást, workshopot árul pénzért. Nem mások fogyási kísérletei miatt kéne aggódniuk, meg magukat publikusan vigasztalgatniuk, hanem rendbehozni a testüket. És pont hogy azt ne kelljen, a diétaiparral, szélsőségekkel, a fitneszőrülettel riogatnak. A nagy jóindulatú aggódással csak le akarják húzni azt, akinek lenni nekik nem sikerül.

Miért híznak el a huszon-harmincéves, nem szült csajok is?

Csak akkor nehéz küzdelem az ép-szép test, ha elrontottad. Nagyon-nagyon, és sok éve. Az viszont nem “a diétakultúra” hibája.

Engem nemigen kezdtek ki 90 kilós koromban, viszont később kipécézve piszkáltak, gúnyosan emlegettek, szélsőségesnek és veszélyesnek neveztek, éveken át, csak mert

1. kitartóan edzettem/edzek, és nem szégyelltem
2. vannak szempontjaim az étkezésben
3. nem tűröm a jó gyakorlatom befeketítését, és a kifogáskeresést, vádaskodást, az elgyengítő lelkizést, a hazudozást általában.

És egyébként 70 meg 74 kiló voltam akkor.

Étkezési rendellenességet népszerűsítek, ezt mondják. Egyikük, a részeges corki templomszolga (RCT) a tíz km-nél feladott dublini maraton után bevallja, hogy nem sokra ment a lelkizéssel, self-compassionnel, a fun foodokkal (értsd: édesség- és pékáruzabálás):

Nem az a lényeg, hogy mindig tökéletesen csináld. Senki nem kajál tökéletesen, csak akiknek muszáj (IBS, laktózintolerancia miatt). De az elveket nem kéne korrumpálni, gyengeségből a gyarló gyakorlathoz igazítani. Az elv nem változik attól, ha RCT béna, újra vedel, másra figyel. Ez sem tragédia, de nem mindegy, a szégyennel hogyan küzd meg: a lelazult állapotból nem kéne fölényeskedni. Nem mondani a függőségre, szétcsúszásra, hogy belefér, hasznos.

Mostanában vegyesen (összevissza) eszem – de nincs addikció, túlzás, és mindig edzek, mert az a lényeg. A visszanyert tónushoz elég volt ez is. 2022 vége és 2023 eleje nehéz volt, mert hormonpótlás mellett szarrá edzhettem magam, hízni kezdtem, csak az abbahagyása után nyertem vissza a tónust. De végig keményen edzettem, adatokat, tempókat raktam ki. És akkor sem csináltam ideológiát a hízásból.

Akkor is jól voltam, amikor a szigorú ketót (ami terápiás étrend betegeknek vagy kövéreknek) művészien csináltam, és most is jól vagyok. Egyikkel sincs baj, nem csúsztam vissza semmibe  – viszont: nem is állítom, hogy egy munchon lőtt bagelszendvics üdvös volna a testemnek. Az önáltatással van baj, amikor a bagel azért lesz egészséges és szükséges, mert RCT nem bírta betartani a diétát (amit magának talált ki), engem meg étkezési zavarosnak titulál, és látatlanban (vagy a formám miatt?) vélelmezi, hogy én nem eszem ilyeneket (de, lazacosat pl.). Ja és eközben van képe tanácsadó oldalon fitneszmegmondó babérokra áhítozni (azaz: nőket kioktatni, szimpátiát csikarni). Ha hízol, stagnálsz, legalább ne fölényeskedj.

Csak arra kell figyelnem most, hogy elég legyen a fehérje (a hiánya hamar kezdi eltüntetni a nehéz edzésekkel megszerzett izmot), és ne túl sok a feldolgozott étel, szénhidrát. Nagy sütizés után törvényszerűen futni, gyalogolni megyek, ez könnyen megy, nincs belőle dráma, nem azért megyek, mert “kell” (az étkezési zavar után szimatoló JDN-k szerint a kalória ledolgozása is önbüntetés és purgáló magatartás, a bulimia alfaja). Én töltésnek tekintem, mint amilyen a betésztázás a nagy futás előtt.

És azt szeretném, hogy ne a fent látható JDN nyilatkoztassa már ki, mi a túlzó testedzés. Nem kell bonyolítani, szétlelkizni. Belemagyarázni valakibe, aki végre nekiáll a testét rendbehozni, hogy bajban van. Az a veszélyes, ha kifele figyelsz, nem vagy önálló, tudnak befolyásolni, hagyod magad eltéríteni.

A legidegesebb attól leszek, amikor a testemről erős, autonóm módon döntő viselkedésbe belemagyarázzák a feminizmust. Hogy velem a patriarchátus hitette el, hogy a testem révén leszek értékes. Engem közben csöccsel nyaggatlak, meg férfias vagyok, ugye. Nem. Én a természet leánya lettem. Pont a testpozitív biznisz a mélyen mű, patriarchális és kapitalista, a gyönyörűségesen sminkelt, divatozó, dundi és durván szexualizált ikonokkal.

A testem az enyém, senki nem diktálhat nekem, nem szólhat bele, nem kérek jóváhagyást, tanácsot, mert senki nem ismeri nálam jobban, és soha nem vitt félre a megérzésem. Arról tudok beszélni, hogy nekem mi vált be, és a lényeg, hogy nem kell bonyolítani, lelkizve gondokat keresni ott, ahol nincsen. Ezer szó helyet tíz perc súlyzózás vagy öt km futás a megoldás. És mindig az a megoldás.

Nem az az idegen ítélkező, aggodalmaskodó van a testemben, nem ő csinálja a melót, nem ő élvezi a jó döntés eredményét sem, és nem ő érzi a hatását annak, ha épp lusta volt.

*

MI EZ?

Olyan könnyű JDN “szakemberként” magyarázni, hogy mi minden veszélyes, szélsőséges, “sajnos, erről kevés szó esik manapság”, de nem lehet nem látni, ki beszél és milyen testből. Ezek a nők önterápiáznak: nekik nem sikerült a fitt test és az egyensúly, amit egykor annyira akartak, ezért az szélsőség és óva int tőle.

Imádják is őket, “jókat mond”. De mire mész ezzel több éves távon?

Azt állítjátok, hogy nem érhető el/őrizhető meg a fitt, fájdalommentes, arányos, nem túl nagy zsírtömegű test?! Én ebben sokkal nagyobb ellenségnek látom a megcsinált szépnőség, “igényesség” kultuszát és iparágát, a legnagyobbnak pedig a pornót, de JDN-ék egyre csak a fitnesziparra fújnak.

Érdekesen torzít a hivatalból megértő, testképügyi pszichológus lencséje is. A hangsúlyok kitételével, a mondandója arányaival azt üzeni a podcaster, Leindler Milán, hogy az anorexiától és a bulimiától kell igazán félni. (Meg kell adni, hogy ő legalább szokott edzeni.) A tisztesség kedvéért a mondókája elején megemlíti a falászavart, de végig a soványakról, a ProAna és ProMia közösségekről van szó, amúgy is “a leghalálosabb mentális betegség” az anorexia (egyben a legritkább is). “Veszélyes a soványságot idealizálni”, de nincs szó a szélsőséges elhízást dicsőítő, annak kockázatát és kínját elkenő “testpozitív” irányokról.

Az esztétikai sportok űzőin micsoda nyomás van, mondja Leindler Milán. Én nem úgy látom, egyik sem kórosan sovány. Ez egy Európa-bajnokság, szinkronúszó tinédzserek, november 12., boldogságosan sokfélék a csapattagok, nincs köztük kóros testalkat:

Ha mégis van szó a falásról, akkor Leindler Milán egy kalap alá veszi a vékonyságot okozó zavarokat a szélsőséges elhízással, mondván, mindkettő étkezési zavar. Egy olyan társadalomban, amelynek a kétharmada túleszik. Tudjátok, milyen gyakori a valódi anorexia?

Binge eating disorder is the most common eating disorder among Americans, affecting people at higher rates than bulimia and anorexia. Binge eating disorder prevalence in American adults is estimated at 1.2%, compared to 0.3% for bulimia and 0.6% for anorexia.

https://www.therecoveryvillage.com/mental-health/binge-eating/binge-eating-statistics/

Ha egy lány évek óta gyötri magát fogyókúrákkal, és nem lett jobban, szorong, depressziós, abból mi a tanulság? Valami nem működik. Szerintem tévedésben van és túllelkizi, nem érti (nem tanulta meg), milyen a komoly edzés, illetve nincsen humora. Ezek lelki bajok.

Lehet, hogy a világ a hibás. De az a kérdés, mitől leszel jól. És a mellébeszélés, a sport démonizálása, a veszélyekkel riogatás biztosan nem segít. Amúgy is uralkodó trend mindent szétmagyarázni, agyonbonyolítani, papolni, hizlalni a “pszichológus” siserahadat. Írják a haragnaplót, evésnaplót, érzelmi naplót. A vége unalom, motiválatlanság, telefonnyomkodás, úgymaradás.

Nem kell több lelkizés. Legalábbis akiket én látok, mind túllelkizik. Hát hadd mondja, ha neki segít… De egyre szarabbul van.

Nekünk nagyon is bevált, amit a DM-ben a Dove kampánya mint kamaszlányainkra leselkedő, veszélyes tanácsot prezentál: “ha azt gondolod, éhes vagy, igyál vizet”. Mindenkinek jól jön ez a tanács, aki húsz perc unalmas melóból menekül a konyhába. A mai élelmiszerárak mellett!…

Harmóniát akarsz a testeddel?

Ez a blog azért remek forrás, mert itt az évek alatt végig lehetett nézni, hogy mi lesz a sok éven át fel nem adott, nem nyafogó sportolásból.

Semmi rossz nem lett. Elmélyült önismeret, dopamin, csiszolt gyakorlatok, belső tartás és izmok. Egy percét nem bántam meg. Méltóságom lett, lelkierőm, lényeglátásom és ügyességem. Nem utolsósorban harmonikus, természetes, erős, szép tartású, nőies formám lett. Rezisztens vagyok a testemet érő, külső kritikákra. Én vagyok a testemben, a felelőse és a kiélvezője. Az edző és a befutó is.

Mit csináltam? Valami mozgást mindig, hetente 5-6-szor, másfél-két órákat alkalmanként. Enyhe kardiót, közlekedős bringát, durva súlyok emelését, sprintet és maratont. Néha csak úgy, máskor fejlődve, eseményre készülve, amelynek végén ragyogva álltam ott.

A sport nem szekta, nem termék, nem különlegeskedés, nincsenek bonyolult szabályok, hangzatos elnevezések. De működik.