Évekig voltam ebben. Milyen színes a világ! Értsünk meg másokat! Sokat tanulhatunk tőlük. Ha jobban belelátunk más életekbe, akkor nem vesszük magától értetődőnek a privilégiumainkat. Nem mindenki született Budára, nem mindenki járt egyetemre! (Vannak ostobák és lusták is!) Nem mindenki olvasta az Édes Annát! És: ne legyél sznob, nem csak Vivaldi a zene. A manga és a cosplay is ugyanolyan értékes, a fanfiction is irodalom, igenis!

Privilégiumnak volt pofájuk nevezni, hogy olvastam, amíg ők kocsmáztak.

Aztán: nem mindenkinek tetszik az izmos test! A kövérek, betegek is ugyanolyan értékesek! Az lehet, viszont kövérek és betegek, ami én nem szeretnék lenni – és nem az őket sújtó előítélet miatt. Hanem mert szar.

A különbözésre nem illik beszólni. Firtatni, ki miért olyan, mit tehetett volna, lenne-e jobb dolga. Sőt: a különbözés önérték!

Nem szabad lenézni senkit. Nem tehetnek róla. Nem tartoznak nekem egészséggel, sportolással!

De mi közöm nekem ehhez? Az ő egészségükhöz? Hogy jutott eszükbe engem macerálni?

Ma is azt gondolom, hogy sokféle ember van, ezt el kell fogadni, de azért szoktam már sóhajtozni. Mert kifogásnak nem jó. Balek voltam!

Pont a nagyon más emberek basztattak folyamatosan. A csillámpónik. Én viszont nem basztattam a dúsgazdag cégvezető kislányát, aki utazgat, kőgazdag, pillát rakat-rebegtet. Nem is nézegettem. Azt sem, aki rönkházat tervezget a férje pénzéből, és nyomorgó mamamik körében lamentál, hogy melyik újabb luxus limitált hordozókendő kéne. Sem azt, aki kocsit kapott a diplomaosztójára. Eszembe nem jutott basztatni őket. Nem az én apám, nem az én férjem.

A sokféleség a basztatóknak azt jelenti, hogy te, a normie, aki nem szúrtad el az életed, kussoljál. Nem a te érdemed, ami a te érdemed. Ne zavard őket az önáltatásban! Ki ne merj állni az értékeid mellett, beszélni irodalomról, sportról, erőfeszítésről. Kitalálni magadnak a jó életet, és csak menni utána, az után, aki igazán vagy és lenni tudsz.

Ha valamivel kiállsz, akkor legyél L. Ritók Nóra, szerény mosollyal. Mindig pátyolgass valakit. Jó ügyet. Legyél két lábon járó Helfer-szindróma. Alapíts iskolát, kampányolj sükebókákért. Nő vagy? Csak a segítség által lehetsz értékes. Minden más esetben kérkedsz és önző vagy.

Az egész különbözéses hivalkodás arra volt jó, hogy engem tudjanak basztatni. “Nem mindenki éli meg így a sportot, tudod?” (És…?) Érzelmileg súlyosan sérült emberek vádoltak prüdériával, mert én nem dőltem be a csiribiri szexualitásnak, az identitásosdinak, és nem lenne képem nulla teljesítménnyel kiállni a sajtóba. Például, hogy “ronda vagyok és nem kellek senkinek”, tehát milyen különleges.

Ha látsz más életeket, rétegeket, rugalmasabb leszel, meg hálás, amiért neked könnyebb. Ezt mondják. Nyomorpornó! És ne ítéljek, ne akarjam kioktatni, ő tudja, bízzam rá.

Én rábízom, csak ne kelljen már tapsolni is. És tőlem ez az egész idegen.

Már nem lennék tanár, erről is volt egy beszélgetésem minap. Elképzelem, hogy ott ülök tanárként, csoportvezetőként, és rákezd valaki, hogy de ő ilyen meg olyan, balkezes, spoonokkal él (még mindig krimi, Galbraith: zseniális a Gonosz pályában a végtagjaiktól megszabadulni igyekvők abszurd közössége, A koromfekete szívben pedig a spoon szerint élők és a “láthatatlan betegségekben” szenvedők ábrázolása, “még az orvosok is előítéletesek a közösségünkkel”). Az összes hátrányra hivatkozás, a hátrány előnyként használata, a zsarolás. Neki endometriózisa van, egy hónapban három hetet menstruál. Amikor kijelenti, “hozzám külön használati utasítás kell”. És akkor erre empatikusan bólogatni.

Kedvenc íróim, Lionel Shriver és J. K. Rowling ki vannak hegyezve arra, mi a valódi, értelmes és mi a kamu. Élvezettel ábrázolják.

Mit tegyek, ha nevetséges? Nem szabad nevetni? Ha egy harmincas nő gótikusan öltözködik, feketével rúzsoz meg szemceruzáz, és ennek tiszteletet követel, akkor nem én vagyok alterofób, hanem ő döntött rosszul. Szanaszét tetováltat, majd panaszkodik. Azt a sok energiát felszínes dolgokba ölte, és még jól se néz ki.

A sokféleség dicsérete (szivárványcsalád, ezerféleképp megélhető szexualitás és a többi) az anything goes elvnek ágyazott meg, és ez relativizmus. Erkölcsi, szellemi és ízlésbeli. És destruktív életvezetés.

Elég annyi, hogy ne legyél már nevetséges. Nem mondok olyat, hogy kellenek a normák, a keretek, a hagyomány, semmi ilyet nem mondok. Azt sem, hogy családban jó élni. Sokaknak szar családban élni (de nem a család, azaz, a gyerekvállalás miatt). Nem kellenek keretek. Elég józannak maradni, és a valóságot nem szem elől téveszteni.

Nem kamuzni.

A másságukat hangoztatók személyes érzésekre alapoznak, azokat érvként használják, ezzel a materiális valóságot tagadják, illetve csökkentik a jelentőségét, összekeverik a valóságot a képzelt világgal.

A képzelt másságra hivatkozva elismerést és kedvezményt kérnek, az ADHD-n vinnyogókra ez különösen jellemző, és mostanra a falra mászom tőle. Nem csak azért, mert öndiagnózis. Van néhány anya, akinek nem akaródzik elismerni, hogy a gyereke sem nem nagyon jó képességű (mint ahogy a szülők sem azok), sem nem jó nevelésű – de hát mitől is lenne mindenkié kiemelkedő, vagy ki ígért ilyet? És akkor: ADHD! Viszont azt állítja, hogy az érzéketlen világ, a rendszer, a Fidesz az ellenség. Valaki legyen hibás! Érdekes, hogy ezek a gyerekek semmilyen iskolában nem állják meg a helyüket, és egyre rosszabbul vannak.

Valamint, és ez a legfontosabb: a különlegeskedők kamuznak. Ő indigó, és bár fiú, lány. A gyermektelen pár is család, ez az új kedvencem. Erről a Facebookon írtam, bemásolom:

Miért ne lehetne család a gyermektelen pár? Ezt veti fel halál komolyan a “szakértő”, és újságírók lelkesült beszámolókat írnak. “Az átlagemberek kényelmetlenül érzik magukat a gyermektelen család említésétől”, a korlátolt birkák!

Mindenki meghülyült? A család nem értékítélet (nem az a jó ember, aki családban él), hanem tény. A valóságon alapul. Benne van a szótárban a szó jelentése!

Azért nem család a gyermektelen pár, sem a cicatartó egyedülálló, mert akkor a “család” szónak többet nincs értelme. Nagyon is fontos definiálni, ki család és ki nem az, mert a családnak járnak juttatások például, és jobb, ha nem önbevallással, bekiabálással megy. Azért és akkor adnak például _családi_ belépőt a strandon (ami pénzébe kerül a társadalomnak, a teljes árú belépőkből gazdálkodják ki), mert/ha van az embercsoportban eltartott, aki még nem keres (nem lenne pénze a jegyre), de fontos érdek jól tartani, engedni őt is úszni és mulatni, mert ő a jövő. És kapnak a nyugdíjasok meg a vakok is kedvezményt, nyugi.

Ha bármi belefér a szó jelentésébe, akkor kaktuszgyümölcsnek is nevezhetjük a lovaskocsit. Nagyon érdekes, eredeti, csak semmi értelme. Tanult emberek hogy nem szégyellnek ilyenekkel kiállni?!

Csak mert Kovácsékkal ott lakik a nagyi is, Takácséknál özvegy az apa, Szabóéknál meg afroamerikai az anyuka, ők nem lesznek ezek miatt más család_modell_. Ez nem a modell különbsége, hanem egyéni különbség. A csúsztatás azt szolgálja, hogy benyeljük: ha két férfi szerez be gyereket (megint ildomosan elhallgatják, hogy általában és reményeik szerint béranyával), az is pont ilyen kis különbség.

Nos, nem. A különbség: a nők tudatos kiiktatása a képletből. A könnyes szemmel, szépelegve hangoztatott, cuki rajzokkal bemutatott szivárványcsalád nőellenes – ez a bajom vele. És tévedett, aki jó szándékúan emellé állt, mert a béranyaság normalizálásáig, e mélyen kapitalista és dehumanizáló intézményig vezet a progresszió. Például Németországban már ez a követelés.

A meleg párok örökbefogadásával az a gond, hogy szeretnék (érdekükben áll) eltüntetni, eliminálni a nőt: az alapvető női vállalást, terhet, fizikai valóságot, amelyet a teherbeesés, a kihordás, szülés, szoptatás, női gondoskodás jelent. “A szivárványcsalád is pont olyan, annyira értékes, mindannyian különbözünk!” És valamiért mindig férfiak hangoskodnak ebben is. Két-három jómódú kirakatapuka kiáll valami göndör gyerekfejjel, és máris “az apák is ugyanolyan jó szülők”, aha. Nem szégyellitek magatokat?

Nos, nem ugyanolyanok. Mert az anya (gondoskodó, elsődleges női figura) nincs jelen, meg az sincs jelen, amit ez a személy jelent. Ettől még Pál Marciék nagyon rendes, felelős emberek, legyen csak náluk a két gyerek, éljenek boldogan és ne szóljon be senki. Csak ők a kivétel. És nem mindenki ilyen rendes, hallottunk rengeteg agresszióról és visszaélésről is (a férfi veszélyfaktor a családban), a mozgalmuk célja (vagy velejárója) pedig: láthatatlanná tenni a nők szerepét és erőfeszítését a reprodukcióban. Letagadni az anyát. Vagy üzletté silányítani, úgy nem tisztelni. Kifizetni. (És ezért nincs bajom a gyereket nevelő leszbikus párokkal.)

Nem önbevalláson alapul, mi a család, és nem lehet végtelenségig alakítani a szavak jelentésén sem (a jelentés ritkán és kicsit, nem ilyen erőszakos, ideológiai hatásra változik).

A beszámoló, amelyben az ügyeletes lelkendező ír a Hadik-beli eseményről pár lézengő hallgató előtt:

https://wmn.hu/ugy/61375-nem-a-csalad-tipusa-hatarozza-meg-a-szeretet-merteket-

Felőlem lehet a szeretet is nagyobb náluk, attól még nem lesz rendben. Ha engem kérdeznek. Ha az én együttérzésemet avagy politikai támogatásomat kérik, akkor mondom ezt.

Nem tudom átérezni, és nem is szeretnék erőfeszítéseket tenni, hogy átérezzem. Mesélik, elmondják, milyenek ők. És rá kell jönnöm, hogy igazából nem hiszem el nekik. Az agyam felfogja. De nem tudok azonosulni, sem értük a barikádra ugrani. És ma már nem félek ezt bevallani. Főleg ha a hőbörgő már kiindulópontként rosszindulatú a többséggel, a sima, “unalmas” családdal, a vanília szexszel, a heterókkal (satöbbi). Ha kitalálja, hogy nekem könnyű. Vagyis, basztat.

Nem kell megérteni, elfogadni mindent. Szabad vállat vonni, szabad a kisujjamat nem mozgatni. Én kiégtem.

Pár elv van csak, a többi szöveg. Félrevezetés. Túl a bohó, kaotikus és rengeteg tipródást, szenvedést, üresjáratot hozó ifjúságon, az életben úgyis csak pár szikár tény marad. Például:

Az élet mindenkép eltelik, az áldozataidért, ha nő vagy, soha nem kárpótolnak, csak lenéznek miatta – akkor már miért ne a saját jólléteddel foglalkozz?

A sport és a kultúra mindig értelmes időtöltés, az álkultúra meg a lustálkodás nem.

Létezik igazi irodalom, a többi meg nem éri meg az idődet, beleértve a divatos, pszicho/ezo/spirituális tanácsadókat is (Forbes címlapon, MOM Kult színpadon nyüzsögnek nagy számban).

Ha nem mozogsz rendszeresen, sokat és többfélét, viszont a melóban ülsz és autózol, akkor nagy hasad lesz, görbe hátad, és nemsokára fájni fog a székről felállás is.

Érdemes kritikusnak lenni azzal, amire rá akarnak venni, hogy már mindenki csinálja, haladj a korral, az legyen a szokásod, költs rá pénzt. (Nem tudom, nektek instán milyen hirdetések jönnek elő.)

A telefonnyomkodás, állandó cset és telefonálgatás, Netflix stb. elbassza az időd és feszültté, üressé tesz. Beszélgetni élőben élmény (ha lehetséges). Amit tíz mondatban nem lehet lerendezni írásban, azt nem is érdemes.

Drognak, alkoholnak tartósan nem érdemes a közelébe menni. Sem ilyen viselkedéseket mentegetni, romantizálni.

A szerelem vagy a társ nem arra való, hogy ne unatkozz.

A hangzavar nem tesz jót, a csend szellemileg és egészségi szempontból is értékes állapot.

Alakoskodni (nagy erőkkel, vonástorzítóan sminkelni, alakrejtő módon öltözködni, játszani az “ápolt, igényes” nőt, divatot követni) iszonyú fárasztó, nem is néz ki jól, és a test valódi egészsége, az anatómiailag szép forma értékesebb, ezért ezeken fáradozni, ennek jegyében élni értelmesebb.

Nem érdemes elidegeníteni a szexualitásodat. Az élvezetalapú, “ezt is, azt is kipróbálom” szex máshol van, más a helye, mint a szakrális, utódnemző fajtának az élet fontossági sorrendjében. Az előbbi mélyen kapitalista üzem, rá akarnak venni, érdek van mögötte.

Hülye, aki magának ás vermeket (pl. bonyolult adventi naptár, iszonyatos energiával szervezett ajándékozás), a gyerekek kedvéért, aztán nyíg, hogy milyen túlterhelt és nem élvezi az ünnepet.

Ha valaki után loholsz, ártani akarsz neki, lehet, hogy kibaszol vele, de a legnagyobb vesztes biztosan te leszel. Nem éri meg.

Visszaszólni felszabadító. Nem kell félni.

Az idő igaz. Mindarra, ami most olyan nagyon fontos, amiket állítasz, amibe energiát fektetsz, nézz rá tíz év múlva! Számít majd akkor? Befektetés a jövőbe? Haladsz vele valamerre? Élvezed legalább, ha nem?

A kávé tejszínnel jobb, mint tejjel, a neszkávénak meg szar az íze.

Ilyenek. 🙂

Megint bocs mindenkitől. A másságra hivatkozók között lehetnek igaz emberek, csak én már belefáradtam.