Ezen merengtem a tegnapi Balaton-átúszás közben. Tegnap végre! Teljes távot, eseménytelenül, ketten…!

Először elmondom, mit nem utálok:

nem utálom az edzés aszketikus jellegét. Azt, hogy zilált, kócos, járni alig bíró, kivörösödött, izzadtan ragacsos, dehidratált leszek tőle, hogy elkoszolódnak a szépséges cipők, és minden cuccot mosni kell. Jó barátságba kerültem ezzel az állapottal, büszkeséggel tölt el. Ha nem élem át egy ideig, hiányzik.

Hogy az edzés monoton, azt sem unom, mert nem élményhajhászás, hanem megélés, főleg az egyszerű tevékenységek (alapgyakorlatok, futás). Kifejezetten a rituális, befele figyelős, monoton fajta mozgásokat szeretem, amikor nem szól hozzám senki.

Nem utálom, hogy a korlátaimba ütközöm, amikor tehát megélem, hogy nem megy úgy, ahogy elképzeltem, vagy mint régebben ment, vagy ahogy az instán láttam a kézenállás-istennőtől. Nem nyomaszt, ha nem vagyok olyan jó. Tudni kell a dolgokat, nem illúziók kellenek. Biccentek (okos fejemmel).

Nem utálom, hogy “nincs eredmény”, én a legelejétől éreztem (apróbb eredmények mellett is), hogy az út maga, a küzdés a lényeg. Persze büszkeség egy végre-sikeres mozdulat vagy a gyorsulás, az első félmaraton/átúszás, meg a kockahas is, de ez másodrendű az edzés közbeni, “itt vagyok, nem tudom, jó-e, de csinálom” érzéshez képest.

Nem utálom, hogy én nem, de sokan igazán jók. Hogy én közepes maradtam. Éspedig azért nem, mert gyanítom, a kiválóság mekkora meló és milyen elkötelezettség. Ami nem reális az én helyzetemben. Mi több, botorság volna. Az én célom pragmatikus: ne essek össze öregségemre, és addig is jól mulassak, kísérletezzek. (Az öregedésről írok majd még.) Tehát nem az örök élet vagy a szárnyaló futótempó a cél, nem a csoda, hanem az aktív, vidám, bölcs következő negyven évem. Csak finoman, enyhén – de az is ennyi meló. Hogy ne szokjam meg a rosszat, ahogy annyian megszokják. És ez reális cél.

Én nem specializálódtam egy sportágra: például a hajtós, versenyszellemű futás elkoptatja az ízületeket, és unnám is. Többfélét edzek, hogy mindenféle képességeimet karban tartsam, örömöt éljek át, illetve meditatív módon egyedül lehessek (ez az elmélyedés éppúgy megvan futópadon, mint medencében vagy a súlyzók között). Ja, és hogy szépítsem a testem – ennyi melóval ennyire sikerült.

Aki jó akar lenni pl. a futásban, az a szart is kiedzi magából, éveken át, és másra nem is jut idő – tőlem ez idegen, nem éri meg, nekem az ő mentalitásuk nem tetszik (és a testük sem). Szabó Nóri csodafutó, akinek ez megéri, pedig csak egy van. A “majd én megmutatom!” butus gesztus, különösen ha nincs sportmúltad. Ha gyenge, közepes (vagy akár az átlagnál kicsivel jobb) adottságú vagy, és hozzá középkorú, akkor a fogösszeszorítós megmutatósdi csak csikorgás és pótlék, és abból kínos pofáresés, teljesen abbamaradt edzések lesznek.

Hogy én, akinek vanogat némi sportmúltja (nem komoly), és adottságilag nem vagyok nyesedék, miért edzek? Azért, hogy ne legyek nyűgös, félős, orvosra és eszközökre, gyógyszerre szoruló hatvanas-hetvenes és magatehetetlen nyolcvanas. Mert nem a halál jön, ó, nem. Ami igazán ijesztő, hogy sok évet lehet élni korlátozott, megfosztott, fájós módon, állandó eü vagy családi támogatásra szorulva. Ez nem pusztán szomorú, ez felelőtlenség. Olyanokra vár ez a sors, akik most csak fintorognak, eszik, amit mindenki szokott, és úri hóbortnak tekintik a sportot, vagy másokat okolnak, hogy nem bírják, nem szerez örömöt. Elsősorban emberi méltóság, szuverenitás kérdése, hogy az ember nem akar úgy járni. Szív, máj, vese, hormonok, ízületek, szarkopénia, csontritkulás, gyulladásos kórságok, demencia – nem vidám. Jaj, tudom én, hogy nem lehet mindent kicselezni, gyakran vágják a fejemhez, hogy hiába “kínzom magam”, majd én is úgy járok! – de ezt azok hangoztatják, akiket dühít a felelősségvállalás, ugrásra kész bennük a káröröm, mert elemien fontos apróságokat sem tesznek meg a saját jóllétükért, és kell az önigazolás. Aztán rinyálnak tíz meg húsz év múlva (van, aki már most is) az elkerülhetetlen bajokról. Én viszont tudom, hogy nagy eséllyel jobban leszek, mint akkor lennék, ha másban élném meg az örömöt.

Most pedig leírom, mit utálok a sportban:

Utálom a trendeket. Amikor bejön valami új, és akkor mindenki rázúdul, arról beszél. Akár egy-két éves, akár húszéves a trend regnálása, akár irányzat, akár szóhasználat, eszme, körítés, irritál. Én a klasszik sportokat szeretem. (A tömeges futóesemény, a felkészületlenül futott hosszú táv is trend, és ami a trendhez kötődik, azt nem kedvelem.)

Utálom az egymás ellen űzött sportokat, a párost és a csapatsportot is, mert rengeteg negatív érzés jár velük, még akkor is, ha nincs nagy tét (a versenysportban ez borzalmas). A tollasozás mifelénk ezért kooperatív rekorddöntési kísérlet (számoljuk!), a squash pedig előzékeny, baráti ütögetés. De inkább egyedül edzek.

Mindenfajta (stilizált) erőszak, bántás, harci sport, verés, eszközös csata idegen tőlem, minden eszköz, amivel sebezni lehet (íjászat is), és akkor is, ha mindez “önvédelem”. Aki erőszakra hegyeződik ki, annak eltorzul a lelke. Hasznos lehet, de túl nagy az ára.

Mindenfajta rivalizálást, egymáshoz viszonyítást, oldalra pillantást, küzdelmet utálok. Jobbakhoz, rosszabbakhoz hasonlítanom magam egyaránt ostobaság. Én ott egyedül vagyok a tevékenységgel. A harci logika szóbeli megnyilvánulásait is kerülöm: küzdj, hős vagy, adj neki, győzelem, hódítsd meg a Balatont (ezt a LIDL írta rá egy bójára).

Minden technikai sportot utálok, mindent, amihez gép kell és/vagy hangos. A leginkább az autók, ez tényleg annyira fölösleges és önző, amikor nem közlekedésre kell (még úgy is fölösleges sokszor). A bicikli nekem inkább közlekedési mód, a kompetitív, rettentő veszélyes biciklisport, annak örök drámái, doppingügyei se tetszenek, a downhill pedig büntetőjogi kérdés. A technikai sport a nyugati ember önzése. Nézőként is irritál. Az alpesi sí is tékozló üzem a felvonó miatt, de ott a természet kiegyensúlyozza.

Minden túlbonyolítást, komplikált felszerelést, pályaigényt, extra tudást utálok. Fölösleges. A puritán edzés következik a biológiánkból, és az kapcsol ki. Ugyanezért nem öltözöm tiritarkába, nagyon menőbe, sok kis felszerelésbe a sporthoz. Nem kedvelem a “játékosságot” sem, amikor kangoo cipőben, Rubik-kockázva, furán beöltözve futnak maratont. Poénnak jó, de csak a célszerű mozgás a tiszta, a tiszteletre méltó. Ugyanezért nem vagyok, nem leszek semmilyen módon reklámfelület, és nem jótékonykodom a sporteseményeken (máskor igen). Fizettem nekik, jótékonykodjanak ők.

Utálom az okoskodást és a forintra váltott motivációt: ahogy sport címén közepes teljesítményű, nem is eredeti emberek mohón megszállták a területet, és módszerekkel, pirulákkal, étrendírással, tudományra hivatkozó szócsépléssel fejnének mindenkit. Különösen utálom azokat, akik mindezt klasszik (dietetikus! orvosból lett vegán guru! tesitanár!) végzettséggel teszik. Előbb legyél kiváló… de utána se nyomulj.

A nagy fogadalmakat is utálom. És főleg ezek kiteregetését: az “accountability” (elszámoltathatóság) célú tartalmak gyenge belsőről árulkodnak. Sokkal lassabb, szemérmesebb, organikusabb az a folyamat, amelyben az ember aktívvá és felelősségteljessé válik.

Mindig fintorgok, amikor valaki úgy ír a teljesen hétköznapi sporteseményéről, mintha világklasszis lenne. A netre kipakolt hősködést, amatőrök kamu szövegeit, amelyek magamutogató céllal nagyítanak fel örömteli, emlékezetes, de az összes résztvevőt tekintve bagatell teljesítéseket. Itt van egy ilyen, meg itt. Ha láttál már kiválót, és látod magad, akkor örülsz, de nem írsz pátoszdús beszámolót: “számomra ez felért az Everesttel”, “én is hősnek érzem magam”, mert ez tiszteletlenség a teljesítménnyel szemben. Megint ott tartunk, hogy nincsen többé a szavaknak értelmük. Egész pontosan: megijeszt annak a lehetősége, hogy annyira elfogyhatnak az örömök, a valóban nagy történetek, hogy a szavakban felnagyítás kell a túléléshez. (Ugyanez a szüléssel kapcsolatban is van – más is átélte, nyugi.)

Utálom a feljavított képek mutogatását, az “önbizalomnövelő” fotózásokat szarrá sminkelve, csiricsáré ruhákban: legyen kép, de nettó.

Tömegrendezvényen pedig utálom, ha a reklámközönséggé és reklámhordozóvá kell válnom, az álvidám felhajtást, mások érdekeinek szolgálatát. Szponzori falnál soha nem fotózkodom és nem hordok szponzoros eseménypólókat, kivéve a madridi félmaratonom és az amszterdami maratonon pólóját, mert ezek szebbek, különleges emlékek, és nem itteni cégnevek vannak rajtuk.

Madrid, 2018 ősze

Amszterdam, 2019 ősze

Utálom, hogy ettől a szótól: utál, mindenki összerezzen, rám szól, hogy legyek pozitív és megkeseredtem. Én…? Szerintem akinek soha nincs lesújtó véleménye, az bamba. Nem gondolkodik. (Ha Novák Katalint kell személyeskedve fikázni, akkor viszont rendben van az utálat!) Minden komoly ember, az én összes példaképem utál jelenségeket és használ erős szavakat (férfiaknak szabad…). Állásfoglalásunk egy része szükségképpen utálat, nem kell ettől félni. Nem megy vérre. Választást jelent: átlátni a hamisságon, a csábító csillogás nélkül szemlélni a dolgokat, a lényeg felé haladni.