Szépséges jó reggelt! Megyünk ma futni, többen, csajok.

Ilyen, amikor befut, 26:51 lett az 5 km:

A minap alkalomra felvettem egy nyitott orrú platformszandált, bokán megkötőset, és egy térd fölött végződő, csacskán bájos, madeira csipke, bő fehér ruhát, a Julisom elragadta már tőlem, de időnként visszaragadom, mert rajtam is jó. Lett is nyomban kontrasztos vádlim, magasságom, bokám, jó lábam, vonulásom!

A ruha teszi. De engem a ruha nemigen szokott érdekelni.

A zsákruhám, vagyis a szerzetesi öltözetem a szigorú és becsületes (nem előnyös) sportcucc. Engem mindig testhez állóban (leggings, sportcipő, ujjatlan felső, sportmelltartó, lófarok) látnak, ehhez képest hökkenet a szoknyás izé, egy ismerős meg is dicsérte most a csajos outfitet, ejha. Az alakot jótékonyan rejtő, de nőies vonalakat adó ruha, a libbenés, a magas sarok mindenkiből dívát varázsol… Akik “csinosak”, sosem láthatók tapadós gatyóban.

Én a sportcuccot csinosnak szánom, amennyiben nem háromcsíkos adidas, hanem műalkotás: nőies minták és színek. Tény, hogy ezek futó- vagy jóganadrágok, a kedvencem pedig két szörfös (elvezeti a testtől a nedvességet és nagyon gyorsan szárad, újkorában pedig UV-szűrős), ezek Hurley termékek. A hamubarna a kedvencem, és van neki egy extra, fényes mintája, amelyet a fekete változat fotóján tudok bemutatni:

Az enyém barna:Ez is az a minta:

Ez a másik kedvenc nadrág, ez is szörfös:

A “csinos” azt jelenti, hogy szeretem, hogy rajtam van, a színét, hangulatát, de engem igazából nem érdekel a csinosság (az, hogy mások milyennek látnak). Ezzel kapcsolatban nem is szorongok. Egyrészt, mert nem trendkövető, hanem trendszetter vagyok, borzadok is a trendek követésétől, másrészt mert a lényeg az én életemben az, hogy mindig rohanok, bringázom vagy futok a buszig, egész napokat létezem a ruháimban, és csak az számít, hogy kényelmes legyen. Bármikor futásra, parkbeli tornázásra válthatok, spontánul beugorhatok edzeni vagy akár úszni (bizony).

A környezetem a sportcuccaimat nem látja csinosnak, sőt, bizarrnak tartják, mert este ugyanígy a színházban kötök ki.

De hát szerintem is sokan hülyén néznek ki, és ami alatta van, az még nagyobb gyász, én pedig ma amúgy sem ruháról akarok írni, hanem testről.

Volt egy hosszabb lakmározós eltunyulás Macival: a járvány elejét nagyon szépen álltuk, 2021 végéig tartottunk ki sportolva és mértékletesen, aztán a mértékletességet elengedtük, csak a sport maradt – most jövök abból az állapotból étkezésileg is visszafele.

Az edzés nekem sokáig az oxigénpalackom volt. Akkor tudtam aszkétaként edzeni, amikor anélkül nem bírtam volna ki az életet. Amint már nem volt mit feldolgozni, kibírni, nem edzettem annyit, és nem is ment könnyedén. akkor már fegyelem kellett hozzá. Persze ha már megvan az izomzat meg a rutin, állóképesség, annyira sokat nem is kell erőlködni.

Újraolvastam A gyengéd erőszak című posztokat most, a harmadik rész kommentelésének végén a konditermek felé kanyarodott a beszélgetés. 2016-ban írom:

Én a teremben lettem boldogtalan, illetve most az utóbbi hónapokban, azóta görcsölök, azóta látom csak a csúnyát magamon, a javítandót, a zsírt, a ragyát, a nem elég nagy bicepszet/akármit, azóta szorongok.

És akkor körülnézek az uszodában, ahol nagyon meg vagyok nézve, és látom, hogy mindenki más, velemkorúak, de fiatalabbak is mennyivel még csúfabbak (kevésbé zsírpárna ez, inkább tartáshiba, mozgásszervi panasz).

Mindenki csúnya. Sosincs vége. Ezt teszi az emberrel a fitnesz.

Ez is volt a nagy mámor mellett. És van is. Túl sokat néztem, láttam az anatómiát, engem többé nem lehet átverni, se én magamat, így többé az ilyen-olyan testeken a hétköznapi, ruhával igazítgatott megjelenést nem tartom szépnek. Átlátok a ruhán.

Sportcuccban kiütközik nekem is a sok kis hibám, mert a ruházat követi a vonalakat, egyértelmű a comb, fenék, has, de az alap arányaim miatt én egy kicsit is csinos ruhában már meggyőző vagyok. Átlag kortársam meg leggingsben vegyiháború, csinos ruhában groteszk.

Én nem komálom a sminket, tetovált szemöldököt, műpillát és az arc eltorzításait meg rühellem (járomcsonttöltögetés, fox eye – ahol élek, ez általános). A puszta vékonyságot se tartom szépnek. Csak a sportot, az erőt, az atletikus felépítést, délceg tartást. De annak a legapróbb jeleit is. Ha lehet, kevés zsírral, de olyan nagyon nem gyötörtem magam e téren.

A mérce szigorú, de alaptermészetem, a derű örül annak, ami előnyös részlet, haladás, könnyen működik – és mindenek felett az egészségnek.

Viszont ettől még sokk az öregedés. De akkor az ember nem enged korábbi hajlamainak, egy kicsit jobban figyel. Vagy finoman korrigál, például állati mirigykivonatokat szed, és úgy már újra elégedett. Ezért csináltattam azt a valamit is két éve a köldökömmel, és most szép. És súlyzózás, futás közben, úszva, napozva mindig szexinek érzem magam.

Szóval tudom, mi van, és megvagyok vele. Egy kicsit bele is fáradtam az őrlődésbe. Ha nem tetszik, amit látok, akkor inkább nem nézem, megyek futni helyette. Ugye engem lelki szadisták a külsőmmel próbáltak megalázni, magam és a belső igazságom ellen fordítani, pedig 2015-re világos volt, hogy olyan attitűdre, értékrendre leltem, ami hosszú távon is öröm és működik. Nem akarok én másokra hasonlítani. Ez nagyon, nagyon dühítette őket. És ők nagyon küszködnek a testükkel. Voltam én minden, “egybederék, alkoholháj, széles, lapos tepsisegg, elefántiázis, cölöptérd, alig 168 centi, tömzsi x-láb, kihullott haj, felkopaszodás, ijesztő arc, bő hatvanas”. Szurkáltak, hogy mások bezzeg milyen szépek… Én nem akartam a hasonlítgatást, nem érdekelt, de akikre mondták, hogy szépek, azokat én csúfnak és antisportolónak látom.

A művésznő nagy dózis botox után önmagával kommentelget, nyilván mert színes az élete:

A lényegem nekem a fejemben és a szívemben van, és az nem romlik. Közben úgy örülök, mint majom a farkának, hogy megint és még mindig okés a laborom, hogy nincs a fogaimmal semmi gond, remek az inzulinérzékenységem, 41 meg 44 a nyugalmi pulzusom.

Megyek is DEXA-ra egy hónap múlva, megvan az időpontom, nem oda, ahova eddig, mert… majd leírom, ha megvan az eredmény.