Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsba, sőt… milyen fővárosok is vannak még?

Szociokulturális kísérlete lett volna ez, ugrás a lapályról, de érzelmi is.

És rám talált. A detektora működött: alkotókedv, szív, autonómia, intellektus és természetélmény, ez kellett neki, hogy elszívja, magának használja. Belém szeretett, és mivel szép volt akkor még, és meghatóan rajongott, csodált, én viszonoztam. Jött felém erőteljesen, két hónap után életméretű tervekkel, összeköltözni (ide). Jót akartam neki. Támogattam, azt akartam, jó élete legyen. te egy fillért se, nehogy megérezze a család! Ebből lett az, hogy a kétszáz forintos kávéját se. hogy én fizettem kajákat, amiket csak ő evett meg, elfelejtett megkínálni.

Az ideköltözéstől óva intettem. Nem lett volna közös élethez pénze, se nyugalom nem lett volna. Én meg nem akartam a gyerekeit is, a cirkuszokat. Nyilván nem. Az egész agglomerációs szappanoperát, hamisságot. Már úgyis nagyok, mondta erre. Néhány év, és megbocsátanak.

Nem azért szerettem belé, mert gyenge jellem vagyok. Nem is csak kompenzálós csodálatra vágytam a sanyarú, értékeimre vak neveltetésem késői következményeként (bár… főleg) Egy korban közel állóra az apaélmények után (ők legalább pengefokosak voltak, megkövetem őket). Nem is csak bedőltem a könnyű mámornak: egy adonisz engem királynőnek tekint!, aztán meg jól megszívtam. Nem.

Egyébként is ez a csirkeól… egymás választásait nézegetik a nők rosszmájúan: nekem bezzeg nem hatvanasok udvaroltak! Kommentelik ezt az én angyalszerű, szellemi fejedelem, halott férjemre utalva ostoba tehenek – mert mást nem tudnak felmutatni. Se saját szellemet, se a férjükét, se stílust, létmódot, kultúrát, szeretést, semmit. Csak “szülnek már” indíttatást, meg azt, hogy az ő csávójuk legalább harmincas volt – és egy év alkoholáztatta, ordítozós, haza alig járós megcsalósdi után lépett le, a kisgyereket is otthagyva. Nem is sokkal utána, ékes és újkeletű, “a nők elmesélik a történeteiket” traumafeminizmussal sírta kontentté Barok Eszter, ama csúf komment szerzője (és nekem addig félig barátnőm!), hogy nem volt ez szép sztori. Full alkesz, sodródó, ingyenélő, csalfa senki volt, egy lomos raktárban lakatta Esztert gyerekestül, a gyerek is megszenvedte, végül már kefélni se tévedt haza az ifjú társ.

Erről az erkölcsi-életviteli magaslatról ítélték meg Gerle Jánost. Az én életemet, őszinteségemet. Brrr. És az is viszolyogtató, hogy pont a magazinszerűen kigyúrt, belém szerető férfi kapcsán veszik elő utólag, hogy az izompacsirta mekkora tahó, lám, lám. Hogy én mégiscsak rosszul jártam. Beleszedültem a kinézetbe, rosszul döntöttem.

Egyébként valóban rosszul. Nagyon rosszul – de nem ezért.

Kérdezgetnek ma is, akik látják a megnyilvánulásait, hogy te? ezzel a rosszindulatú, pletykás, fórumra ragadt, képmutató, hiú fasszal, aki arról ábrándozik, hogy visszasírod őt, hogy ő a vágy tárgya, miközben ő ugrál a figyelmedért, elismerésedért, feljelentget, nyomozgat, tökös jogászt játszik, “határozott”, nyilvánosan taglal, beidéztet, rágalmaz, kereseteket tákol össze?

Mondom erre: nem volt ő fasz, nem tűnt annak. Eszement erős érzelmi, szexuális energiák voltak. Nekem se pont ilyen volt az értékrendem még, mint most. Két őszinte hónapja volt egész életében – az a kettő, velem. Afféle baloldaliságnak, diverzitás-pártolásnak, társadalmi mobilitásnak, empatikus jellemgyakorlatnak éltem meg, hogy “felhozom ide”. Majd együtt nem megyünk Teszkóba meg Mekibe. Én vele egy csúcsétteremben Térey Jánosról beszélgetek majd, ez lesz.

Nem bánom, sőt, egzotikusnak tartom a műveltség és az emberi viselkedés hiányosságait. Náculni akkor nem nácult, nem emlegette, mert tudta, hogy János zsidó volt. Azt meg, hogy most mi fáj neki ilyen mitikus dühvel, pontosan értem. Miért kellett így lebeszélnie magát, hogy valaha is lehessek.

Ne ítélj, nőtárs! Én nem tudom, te hogy vagy ellátva és miféle testű férfiakkal, de ennek te se álltál volna ellen. Se a csodálatnak, se a szépséges gesztusoknak, se a szabadságvágy megható rohamainak, a Történetnek a gyász és a leharcolt kismamaság után… és az izmos testnek biztosan nem. Én a kisgyerekes évek után, ellenséges-közönyös családdal csináltam végig a férjem rákját, otthon ápoltam a végén. Teljes magány volt, firtatgatás, súlyos zaklatások, rokonok álnoksága, aztán a szenvedések kohójából egyre jobb szövegek, blog, önmegvalósítás, lassan kiviruló életkedv.

És aztán…

Ilyen közeledésre, ilyen megrendítő vallomásokra, életújrakezdő szándékra egy vicces macsótól – és főleg arra az akkor még szép testre te se mondtál volna nemet.

A másik, hogy én nem akartam örökbe őt (sem). Borzadok a szerepkövetéstől, a dologias felfogástól. Nem családot akarok alapítani, ugráltatni a balekot, eltartatni vele magam, nem akarok balekot, hanem spontán szerelemélményt. Vagy: nagy emberi szövetséget. Soha nem ásó-kapát vizionáltam, nem is kerestem társat sehogy. Jött a történet. Nagy ritkán, de jött. És sokáig tartott.

Szerelem nem nagyon van-marad az intézményesült, két évtizedes kapcsolatokban. Mindenkin ront az együttélés, a gyarapodási törekvések, a kertváros, a fűnyírás, a gyerekekkel a sok feladat meg a huzakodás, az anyagi viták és a szellemi sivárság. Az asszony fúj a sógorra-sógornőre, és házat akar após pénzén. Eleve sem mély emberi egyezésen és közös fejlődésen, hanem dologias célokon és szerepeken alapult a koncepció. Én ettől iszonyodtam, nem akartam függeni, eltartót. Ezért volt más a házasságom, és engem soha nem is hagytak ott.

Nem is a szexről van szó, nem a tetszésről, a tűsarokról. Én nem voltam igazán jó csaj. Mostanra, elnyílt állapotomban, egy száraz szirommal virultam ki, hoztam új bimbókat. Fürtös rózsa vagyok, nem nagyfejű, tenyésztett holland kék tintával machinált. Mostanra lett női öbizalmam. Az egész életöröm, ez annyira nem test. Ha tolószékes, sánta, szakállas, rossz szagú vénasszony lennél, hát ami a te lelkedben, fejedben van, az akkor is csodálni való lenne. Mondja Maci. Akit szintén nem a test érdekel. Hanem az ember.

És aztán az Izmos Trubadúr ennyire teszi nevetségessé magát – felperesként. Ennyire nem olvas, nem néz itt. A bíróság utóbb a blogon megjelent tartalmak közül semmit nem talált jogsértőnek, minden ilyet (megírt élmények, neve említése, paródiák, rajzok) kivett a vádból.

*

Szóval, az izmos trumbadúromat a wannabek kinézték maguknak. Látható volt, jött velem mindenhová, kézen fogva szaladtunk a városban. Olyan eseményre is kikényszerítette a meghívást, ami szerintem neki (a feleségének) kínos lett volna). Csókolt, ahol ért. Demonstratíve.

Kérdi az egyik önmegvalósító leány, #decsodálatosvagyok, #szépvagyok, #babaarcomvan, #hangomisjó, #testképzavar, #elhíztam, #egyszeregyhíresemberaztmondtarólam #aztánsenkimás, akinek készséggel javítottam a szakdolgozata bugyutaságait és bájos nadrágocskát vettem csecsemő leányának:

Ugye, ő jogász?

Igen.

Hagyatéki ügyben tud tanácsot adni? Ne fáradjatok, odamegyek, ahol ti vagytok. Biztos segít!

Már akkor is a net korában éltünk, volt egy csomó tanácsadó oldal, jogászfórum, Ptk. értelmezésekkel együtt fönt, neki meg bőven pénze ügyvédre. De én:

(naiv blogger) Persze, biztos.

Itt találkoztok, ahol a múltkor is összefutottunk?

Szerdán, igen. De az nekünk aranyat érő randiidő. Szeretnénk egy igazi reggelit kettesben, eperrel és pezsgővel, aztán megyünk is el. Csak tíz percre gyere oda, tízre.

Jó.

Odamegyünk kilencre, és ott ül a drámai hősnő turbánban, fullsminkben, a negyvenes évek stílusában teát szürcsölget. Mondom, de nem tíz volt…?

Jó, de előbb jöttem.

Ez így kijött a száján.

És egy órán keresztül pillogott és csacsogott, bűvölt és nem kotródott el. Ott helyben leszopta az én daliámat.

Férje van, annak BMW kulcsát pörgeti, otthon féléves csecsemője üvölt. Mit neki!

Sokáig élcelődtünk a daliával az ostoba, arrogáns libaságon aztán. Nem a hűségről beszélek. Mindenféle van, kihűlés, megcsalás. Lazulás, bulis esték, házasságtörés. Nagy szerelem is van, első látásra, és átszeretés is.

De annak nem kell erőltetett, rámászós ürügy és szarkeverés.

Itt nem arról van szó, hogy elhódítja, meg nekem ez szar, vagy elbaszta a napomat, vagy hogy kié a csávó, hanem hogy hogy jut ilyen eszébe. Hogy nem röstelli ezt, friss házasként, előttem, a férfi előtt, a férj előtt. Nem nyúlunk át azon a nőn, akinek révén megismertük a férfit, továbbá mindenben a farvizén lavírozunk: megkívántuk a blogolást, “női magazint” írunk, ahova egyesével hívjuk meg a csakazolvassán megismert pezsgő női közeget (humán erőforrás!), és hát az izomkolosszust. És turbóhízelegtünk, mielőtt mindenébe beleültünk volna, őt irigyen fúrva. Legalább ne a szemem láttára akard felszedni. Nem tesszük tönkre a bizalmat, és főleg nem megyünk friss-szerelmes randiba tehénnek, Zsuzsanna.

Amúgy is rárepült minden személyes posztra. Ő nem locsogott, ő első kommentben elkezdett a saját nyomorának meghatódó közönséget toborozni. Itt ő lesz a drámai hősnő, nem én. Csupa hamis sztori.

És aztán áldozatok, hogy őket a blogger KIHASZNÁLTA és a kommentjeikből élt.

Ilyen sztorik voltak. Libus késő nyáron, az özönszerű sértődött távozás után is csakazolvassa (!) kismamatalálkozókat szervez a lakásán a tudtom nélkül, ahol kibeszéli a férje szexuális szokásait, és erre kaphatóakkal engem szapul.

Izmosjogász ezeket mélyen megveti. Micsoda aljasság. Irigyek.

Kicsit több, mint fél év telik el, én edzek önfeledten és – ekkor még szorongva az örömtől és az értékeimtől – szégyenlősen. Libus nézeget, Gumiszobán vendégposztban vádaskodik, hogy ő kínlódik a testével, a lánya füle hallatára sápadozik és sikoltozik a mérlegen, pacsmagolja magát sminkkel, mert gyűlöli az arcát, én meg az ARCÁBA TOLOM, hogy neki is sikerülne, ha elkezdené, és nem vagyok szolidáris a nőkkel.

Én ugyan a te arcodba semmit nem toltam, de az tény, hogy három gyerek után, egyedülállóként és pénzkeresőként, sokkal durvább élethelyzetben vettem komolyan a sportot, abban az edzőteremben, amitől te pont nyolcszáz méternyire laktál, én meg öt kilométerre. Csak hát te nyafogni szerettél meg beleülni a készbe. Férjed gazdag, időd is van, a teremben van gyerekmegőrző. Hajrá!

Ez a pufók wannabe vágta oda nekem, hogy sérti őket, amikor visszajárnak engem lesegetni. Ők ELVI ÉS EMBERI okokból távoztak. Én hogy merészelek sportolni? És miért nem tudnak lesajnálni? Miért nem mentem tönkre?

A vicces Villő is így kezdte, felháborodottan, aztán belevágott az “edzésbe”, fogyott is, de izma nem maradt. Az edzést agresszíven mutogatja (rám célozgatva: ő GEPÁRD), viszont többnyire kihagyja, és nem élvezi. A díva pediglen elvált nagyon hamar, lelépett a hegyi csodaházból. Előbb DK-s aktivistának állt, kínosan ostoba szereplésekkel, majd még durvábban elhízott. Jelenleg mandalákat fest és spirituális oldalt nyitott: mindenszovarazsige.

(Amint megneszeli, hogy én kiröhögöm a Tarot-kártya miatt, Villő, a zseniális politikus-helyezkedő kiposztolja, “szeretettel ajánlja”:)

Hétköznapi gyomorgörcseink rovat!!! 😀

Annyi eszetek nem volt, hogy nélkülem lefogyjatok. Nulla meg egy gyerekkel. Közben kellemetlenül ápolatlan feministák is rendszabályoztak kiabálva, hogy kezeljem magánügynek a sportolásomat, mert ez testszégyenítés.

Ekkor szálltam ki a feminizmusnak titulált, hazai tyúkólból. Meglátva kudarcos, frusztrált, irigy indíttatásaikat. A legjobb esetben is ágyútölteléknek használtak (kommentáljak én a transzideológia ellen, ők nem exponálják így magukat).

Nyilatkozom: én ebből kiiratkoztam. A hitványság belépőjegye és fedezéke a feminizmus, a nők szolidaritását számon kérik olyantól, aki segített, adott, nem kavart. Maradjak lúzer, kövér! Ők szolidárisak. Kivéve amikor engem tépnek mások. Akkor a szolidárisak elfordulnak, némák. Velem ezt meg lehet tenni. Ha pedig visszaszólok, ők az áldozatok.

Bónusz: dívaZsuzsanna e kínos bepalizási próbálkozás után (amelyben feleségként egy férjet kívánt meg) a Gumiszobán vendégszerzőként, kicsit sem rám célozgatva értekezett egy nagyot, hogy ő bezzeg és bizony nem lenne szerető. Önmaga miatt nem!