vitatkozó kényszer

Közzétéve Szerző:

Az is miért van, hogy sima, tiszta figyelemmel oly ritkán tudunk szemlélődni? Mindig mondanunk kell valamit. Hát mi lenne, ha a világ nem tudná meg, hogy mi nem úgy, mi másképp, mi azokkal nem? Lehet, hogy akkor nem is léteznénk? Normális hangerővel sem elég mondani, mi nem oké, muszáj ordítani, bántani.

Ha úgy élnénk, ahogy élni jó, terhek, öröklött csökevényes reakciók, makacs, agresszív beidegződések, kompenzálási kényszer nélkül, akkor azt csinálnánk, hogy leginkább csak úgy néznénk a világot. Bizonyos megnyilvánulásaiért rajongva, másokat szikár realizmussal tudomásul véve, és a többivel pedig nem törődnénk. Egyáltalán nem feszülnénk neki másoknak. Ha meg vitatkozni szeretnénk, véleményt megismerni-egyeztetni, a másikat meggyőzni, akkor először is komolyan vennénk a másikat, és érveket írnának, nem gúnyos minősítéseket. Abban a világban nem viszonyítanánk magunkat másokhoz, és nem szereznék ennyien az önbecsülésüket mások leszólásából. Méltó ügyekért küzdenének, és nem azok ellen, akiket nem akarnak megérteni. És ami dühíti őket, arra tömören mondanának nemet.

Miért kezdünk el áskálódni mindig, artikulálni a különállásunkat? És ha már, miért érvek nélkül? Miért ilyen durva, hogy mások másképp gondolkodnak? Miért ennyire aszimmetrikus a viszony az ilyen bántásokban? Miért kell minden jobban sikerült épület tövét lehugyozni?

Én igenis elvárom, hogy jóindulatú és figyelmes legyen, aki itt olvas és főleg, ha megszólal. Nyugodtan lehet más véleménye, nem kell egyetérteni, nem kell ezért szabadkozni, sem kényszeresen árnyalni a képet, hogy “teljesen egyetértek, csak abban nem, hogy gránátalma legyen a limonádéban, mert azt nem szeretem”. Gondoljon mindenki, amit akar. Tartson akár engem is frusztráltnak, akármilyennek. Nagyobbrészt az ő interpretációja és dobozolási hajlama lesz úgyis, amit mond. De azt nem lehet nem észrevenni, ha egy mondat működik. És itt lóg ki a lóláb: az nem veszi észre ezt, aki másért haragszik, aki nem is megérteni jött.

105 thoughts on “vitatkozó kényszer”

  1. Mi a véleményed arról a helyzetről, amikor én vitatkoznék, érvelek objektíven, kínosan ügyelve, hogy semmi személyeskedő ne legyen benne, a másik erre kb. úgy reagál, hogy ,,te vagy a hülye!” Mit lehet tenni ebben a helyzetben? vállat vonni? kihátrálni? leereszkedni? nem tudom, mi a jó módszer, úgy érzem ilyenkor, gyöngyöt szórok a disznók elé, kár az intellektusomat ilyen bunkókra pazarolni, de mégis szeretném, ha felfogná, hogy nekem van igazam (nem fogja, nem tud értőn olvasni, amúgy is az indulatai vezérlik).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem ilyenkor, egyrészt le lehet vonni a következtetést, hogy neki az a megoldás, hogy kizárja/lezárja a témát- nem akarja megvitatni, és ennyi. Ha ezzel együtt is folytatnád a témát, vagy cinizmus vagy humor és hátha kibillented vele. Pl.’köszi a mélyenszántó érvelést, miért gondolod ezt?’ Persze ez inkább elméletben megy nekem is. Sógorom kllasszikusan ilyen vitapartner és legtöbbször magamban puffogok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én meg azt figyeltem me, hogy a cinizmus az intelligensek fegyvere, aki hûlye, az nem érti, vagy szó szerint veszi….

        Kedvelés

      • pontosan. az iróniához, cinizmushoz kell fogadókészség is a másik részéről, a buta emberek nem ismerik fel

        Kedvelés

      • Sokan nem ismerik fel. Sokszor le vagyok döbbenve, amikor emberek teljesen félreértenek cikkeket, szövegeket, mert nem érzékelik bennük a cinizmust, az
        iróniát, és teljesen komolyan kezdenek reagálni, szidni a szerzőt.

        Az eredeti kérdésedhez: azokkal, akik annyit reagálnak rám, hogy lehülyéznek – először szólok, hogy ezt ne, így ne, ha megismétlődik, akkor utána nem beszélek velük.

        Kedvelés

      • Gyurta és én – erre emlékeztek? Az egyik legviccesebb cikk, amit valaha olvastam, és hatalmas botrány lett belõle… nehéz elhinni, de voltak, akik komolyan vették.

        Kedvelés

      • Egyik nap a 444 kommentelői között olvastam valami olyat, hogy hát a modorosblogot nem szabad komolyan venni… De jó példa innen a “Ha igazi nő akarsz lenni” c. blogbejegyzés is.

        Kedvelés

      • Az milyen jo cikk volt, igen! Raadasul ismerem a szerzot, tudom, mennyire messze all tole mind a nagykespuseg, mind a rosszakaratu butasag, ezert duplan rohogtem – volna, ha nincsenek ezek a sokak, akik komolyan raugranak.

        Kedvelés

      • Én azt tapasztaltam, hogy a cinizmus és az irónia kedvelt fegyver, de olykor nevetségessé teszi az értelmiséget az állandó használata. Afféle népsport ez, ami nagy mennyiségben fárasztó, és egyáltalán nem tűnik tőle értelmesnek a vitapartner, sokkal inkább lekezelőnek és sértettnek.
        Azt hiszem, az irónia, cinizmus, de még a szarkazmus is olyan eszköz lehet, mint a káromkodás, amit ha jókor használunk, hatékonyabbá teszi a közlésmódunkat és érthetőbbé a szándékot, nagy mennyiségben viszont komolytalanná és súlytalanná. Ezért is sajnálom, hogy annyira gyakori.
        Oscar Wilde szerint az irónia egy alacsony színvonalú, vagy talán a legalacsonyabb szintű humor, nem emlékszem pontosan.
        🙂

        Kedvelés

    • Azt ajánlom a személyes sértegetést soha ne hagyd annyiban, a magaddal szembeni tiszteletedet és az emberi méltóságodat soha ne hagyd sárba tiporni. Ez alapvető szabály minden vitában.

      Ezentúl én ilyenkor mérlegelek, hogy mennyire hangos az illető és az átlagos megfigyelő részére mennyire nyilvánvalóan abszurd a véleménye. Ha úgy érzem ez megvalósult tény és téves érvelésével nem tudja számottevően befolyásolni a közvéleményt, hagyom.
      Viszont ha veszélyesnek ítélem, nem hagyom annyiban és akár az ő szintjére is leereszkedem. Ezt azért teszem mert
      1. hátha a saját szintjén képes értelmezni azt amit addig virágnyelven mondtam el neki (legritkább eset)
      2. ne gondolja azt hogy hallgatásommal tudomásul veszem és legitimálom a véleményét (mert jajj, ilyen alacsony szintű vitába én nem mentem bele és inkább az erőszakosabbé és hangosabbé volt az utolsó szó)
      3. mások ne gondolják ugyanezt.

      Így nem hagyok a sértegetés és alacsony nívó által menekülőútvonalat a vitapartnernek. Ennek több pszichológiai következménye is van amitől meg is szoktak ijedni – még ha nem is ez a cél.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ahogy welcometore4lity is írja, nekem is a sértés, a vagdalkozás, a személyeskedés a határ. Akkor általában fontosnak tartom elmenni a falig, de magamért, már nem a tárgyért. Úgy általában már nagyon meggondolom, kivel, mikor és min érdemes és értelmes, ha egyáltalán, habár – enyhén szólva – nem vagyok éppen konfliktuskerülő. Ha kérdeznek, akkor persze mindenképpen válaszolok. A hogyan a lényeg, ezt meg próbálom mindenképpen személyre mérni.
      Hogy a posztra közelebbről is reagáljak: nekem könnyebb szemlélődni, kevés helyen szeretném, ha átmenne az “igazam”, ha van egyáltalán ilyen(em), s főleg nem mindenáron, talán ezért is könnyebb.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egyértelműen vállat vonni.
      Lelehet zárni a beszélgetést valami humorossal, ha a téma megengedi, ha nem hát annyit mondanék: ez is egy vélemény (mmint a téged lehülyézés).
      A lényeg: te ne érezd utána rosszul magad, ne maradjon keserűség benned.
      Persze, ha közel áll az illető hozzád (testvér, barát, szülő, szerelmes), akkor ez nem megy mindig fájdalom nélkül.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • ” a másik erre kb. úgy reagál, hogy ,,te vagy a hülye!” Mit lehet tenni ebben a helyzetben? ”
      Én általában részemről befejezem a vitát valami olyasfélével, hogy “ja, én azt hittem van egy szint ami alá nem megyünk”. Lehet, hogy ez kihátrálás de nem igazán érdekel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  3. Az a kedvencem, amikor nemcsak hogy mindent jobban tudnak helyetted, de a te életedet is jobban tudják. “kizárt, hogy te ilyesmiket átéltél, mert akkor nem lennél ilyen”. Ja, jó. 😀

    Én már nagyon sokszor nem megyek bele vitákba, fôleg méltatlanokba, pedig régebben nem így volt. Nincs kedvem, erôm, úgysem érti, fölösleges szájtépésre meg nem akarok szellemi melót pocsékolni.
    Utolsó vizsgámon a faszi kettest adott (hármas feleltre egyébként, de ha neki ettôl nagyobb a farka, hát legyen), és mikôzben írta be, jött beszéd, hogy “maga ennél többre képes, jobb is lehetett volna, ha…” stb. És már a nyelvemen volt. Hogy mibôl gondolja, hogy ô a mérce. Hogy nekem a kettes nem megfelelô. Hogy én neki meg akarok felelni, vagy hogy nekem neki, az ô elvárásainak kéne megfelelni. Mibôl gondolja, hogy engem azon túl, hogy átmentem (ez volt amúgy a cél), érdekel ez az egész. Hogy én hozzá képest vagyok, és miatta kellene teljesítsek, mert ô határozza meg, hogy mire vagyok képes és mennyit kéne elérnem.

    Aztán jött még a dumával, hogy gyerekre ne hivatkozzak (nem tettem), neki is van kettô. Ekkor meg az volt a nyelvemen, hogy errôl azért a feleségét is megkérdezném.

    Ezek mind a nyelvemen voltak, aztán mégsem mondtam semmit. Minek? Lenne foganatja? megértene valamit? Ráadásul, az ilyenekkel való vitatkozás nagy része magyarázkodás, hogy te igazold, hogy mit miért és miért úgy csinálsz. De magyarázkodni? Ezeknek?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Minimum 6-ost kaptàl volna, hiszen a kérdéseket is neked kellett volna feltenned.Gyakorlatilag a föld bármely nyelvén folyhatott volna ez a vizsga nálam, hümmögni és fejet csóválni kb 487 nyelven tudok, nem mondom hogy világrekord, de gyanús.

        Kedvelés

      • Most már nyugodt vagyok, mehetünk szigorlatoztatni, amennyiben van még olyan mostanában . Nálunk volt, be is voltunk mindig tojva rendesen. Bizottság előtt szigorlatozni, na, nem volt egyszerű.

        Kedvelés

      • Nekem meg ezer nyelven vannak tök jó melleim. Voltak, szülés előtt. 😀 De jó jegyet még nem kaptam rájuk sajna.

        Kedvelés

      • Azért ezzel vigyázz! Van egy csomó nyelv, amin az Európában jónak számító mell egyáltalán nem jó mell. Monnyuk Afrika egyes részein a lógó mell a szép, ezért a lányok mellét súlyokkal nyújtják, hogy kapósabbak legyenek. Mert az biztos jól tud szoptatni.

        Kedvelés

      • …a gyermeked (k ) apját kérdezted már? Remélem nem osztályozza, ez is egy nők be nevelt fa..ság, mi az hogy nem jó mell? Kié az a két szép körte, alma , bármi, az a lényeg , de abbahagyom mert megint kikapok, hogy szexista vagyok és nem idevaló. (Amúgy igen szeretem, de csak korlátozott számú nőneművel vagyok képes jól, mert ehhez szerintem kell érzelem, szimpátia, összhang .)

        Kedvelés

    • “kizárt, hogy te ilyesmiket átéltél, mert akkor nem lennél ilyen”

      Aha, akkor hogy vagy ilyen vidám? Komolyan, nem is látszik rajtad, azt hinném komolyabb vagy, stb..

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Anyám ilyen, sokáig nem is értettem, mert már kisgyerekként is ezt játszotta.
        – Megértetted?
        – Igen.
        – Ne feleselj!
        – De én csak válaszoltam…
        – Már megint kezded!
        Hogy én mennyire szeretek felnőtt lenni és másik városban lakni! És milyen boldog vagyok, hogy neki nincsen internetje! Nem akarom tudni, hogyan kommentelne.

        Kedvelés

      • -Nem szégyelled magad?
        -(csendben süllyed, már 30 centivel kisebbnek érzi magát, és különben is gombóc a torokban)
        -Mi ez a szemtelenség! Nézz azonnal a szembe!

        Kedvelés

  5. Nem tudom, hogy miért, de van ez a kényszer. Egyszer elmentem szemlélődni. Egy hétig kellett volna csöndben maradni, meditálni. Négy napig úgy szenvedtem, mint a kutya. Az ötödiken kezdtem észlelni, figyelni, befelé hallgatni. Utána úgy kellett volna maradni, de lejöttem a hegyről, itt, lenn meg nem megy.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez jó, lejöttél a hegyről 🙂 én a héten voltam úgy, hogy kimegyek a hegyre és az lesz nekem a jó…remélem a jövő héten lesz rá esélyem. Annyi minden volt a múlt héten, annyi fölösleges dologra reagálni ,hogy kicsit kész lettem. Hátha menne itt lenn is, addig is míg eljutok a barátnőmhöz a hegyre…nekilátok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Az ellenkezője is nagyon érdekes. Én gimiben egyszer két napig nem szóltam egy szót sem. Mindenkit felkészítettem, hogy ezt fogom csinálni, mert érzem, hogy túl sokat beszélek, túl hamar. Nagyon sokat tanultam belőle, például, hogy én mennyit beszélek feleslegesen… De a másik nagyon érdekes a környezetem volt. Egy hétig akartam szótlan lenni, de a harmadik napon úgy üvöltöttek velem a szüleim, hogy hagyjam abba ezt a nagyképű idiótaságot, hogy kénytelen voltam megszólalni, mert még azzal is megfenyegettek, hogy fel is út, le is út én őket ne alázzam meg. Elképesztő volt…

      A másik az első szülésem volt. Annyira erős volt az élmény (hehe), hogy egyszerűen egy árva mukkot nem tudtam kiadni, de még egy icipici hangot sem.
      A teljes személyzet pánikban volt, meg kiselőadásokat tartottak nekem, aztán fenyegetőztek, hogy ne csináljam, legyek kommunikatív… Aztán, amikor meglett a gyerek, jött a szöveg, a szép, csendes szülésről. Mintha az én döntésem lett volna…
      Szóval a lényeg, hogy a csöndet a többiek sem bírják.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hú, ez nagyon érdekes volt.

        Én mostanában tanulom, hogy ne mondjam ki azt, amit amúgy mondanék. Hanem várjak egy kicsit, figyeljek. Ez fontos.

        Kedvelés

  6. Miután felismertem, “megértettem” , hogy nincs két egyforma ember -, adott dolgot mindenki másként lát és a saját szemszögéből , oldaláról az lehet igaz , a saját igazsága – elfogadtam , mint tényt, mint tök természetes dolgot és azóta nem kerülök olyan helyzetekbe, ahol vitatkozás, vita alakulhat ki . Ha eljutsz odáig, hogy egyáltalán nem az a fontos : kinek van igaza, vagy hogy nekem legyen igazam–hanem a jó érzéseim a legfontosabbak, akkor megtaláltad az egyik legfontosabb kulcsot a nyugalomhoz ! Érdektelenségnek látszik kívülről, mégsem az –hiszen ha tudod , hogy senkinek sincs igaza és mindenkinek igaza van … nem ez a fontos , akkor olyan emberekkel találkozol, akikkel értékes beszélgetéseket folytathatsz és sosem játszod többet a “kinek van igaza” játékot…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Számomra nagyon szépen fogalmaztad meg azt amivel egyetértek , nekem is idő , nagyon sok idő kellett hozzá, míg mostanában eljutottam ehhez a gondolathoz amit leirtál. Ami nehéz ebben , partnert találni a jó és értelmes, előrevivő beszélgetésekhez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. Én nagyon megválogatom, kivel folytatok intellektuális vitát, és nem az a kritérium, hogy az illető egyetértsen velem. Van a vitakultúrának egy mininuma (ami azért a legtöbb magyarnak sajnos tényleg nagy kihívás, pl hogy ne minősítsen, ne vágjon a szavamba, legyen szövegértése stb.), ami ha nem teljesül, nem szállok vitába, és ha az illető győzköd, akkor leállítom. Olyan is, van, hogy valakivel egy kérdésről más a véleményünk, de ha évezetes vele vitatkozni, akkor szíves örömest, az az igazi szellemi kaland, ami független attól, hogy sikerül-e valamennyire meggyőzni a másikat vagy sem. Nem a végállomás a lényeg, hanem az út.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nekem pl a feminizmus egy olyan téma, amirõl nagyon szívesen vitáznék jókat, de nem túl esélyes a dolog, mert egybõl jönnek az elõregyártott panelek. Nem lehet úgy vitázni, ha az egyik sokat agyal a témán, a másik meg mondja, ami jól hangzik, zéró szellemi erõfeszítéssel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, ez tipikusan az a helyzet, amikor a vitapartnernek hiányosak az ismeretei, és minden azon múlik, elfogadja-e, hogy én a témáról objektíve többet tudok, mert mondjuk én olvastam szakirodalmat (vagy pl. a szakterületem), ő meg nem. Ha elfogadja, akkor mehetünk tovább, ha nem, akkor tényleg nincs értelme az úgynevezett “vitának”.

        Kedvelés

      • Feminizmus + nyelvészet témához annyit tudok hozzátenni, hogy pár éve felraktam a böngészőmre (Chrome) egy Jailbreak the Patriarchy nevű addont. Ez a kis program annyit csinál, hogy angol szövegekben kicseréli a nemmel rendelkező főneveket és névmásokat ellenkező neműre. Aztán majdnem hanyattestem az eredménytől, hogy komoly, nagy tekintélyű lapok milyen leereszkedően (patronizing-ra mi a jó magyar szó?) írnak női témákról, de addig nem szúrt szemet, amíg a szöveg nem férfiakról szólt. Onnantól, hogy nem a nők, hanem a férfiak fizetéséről, szavazatáról stb olvastam, hányingert keltő lett az a nyelvezet, amit eredeti formájában teljesen korrektnek és kiegyensúlyozottnak éreztem. Pár hónap után töröltem az addont, mert nem bírtam elviselni, de örökre megjegyeztem a hatását.

        Kedvelés

      • Nekem az volt hasonlóan megdöbbentő élmény amikor egy terápiás csoportról láttam videót, melyben arról volt szó hogy ki mit lát a tükörben mikor reggelente belenéz. Egy fekete nő elmondta hogy természetesen csak egy fekete nőt lát ott szembenézni vele, mire egy fehér nő megdöbbenve kérdezte, hogy jé, ez hogy lehet, mikor ő észre se veszi a saját bőre színét mikor a tükörbe néz, mert ő nem egy fehér nőt lát a tükörben reggelente, hanem csak simán egy nőt.

        A csoportot vezető férfi utólag vallotta be hogy nem mert a témában megszólalni, mert félt, hogy mit szólnak hozzá ha ő bevallja hogy nem egy férfit lát reggel a tükörben, hanem csak simán egy embert.

        Kedvelés

      • Nekem jópár éve volt egy beszélgetésem – a konkrét témára már nem emlékszem -, amely során azt mondtam (egy férfinak), hogy számomra az emberek nem oszlanak férfiakra és nőkre. Na persze, nem vagyok biszexuális, nem ebben az értelemben, hanem ettől eltekintve.
        Egyszerűen nem értette, miről beszélek, mert az emberek VAGY férfiak, VAGY nők.

        Én sem nőt látok a tükörben, hanem embert, és mennyire örülök, hogy van ezzel így más is 😀
        Még ha az egy férfi is, Amerikából 🙂

        Kedvelés

      • Azt próbáljátok ki (én mostanában figyelek erre), hogy tetszőleges szövegben, amelyet hallotok/láttok, a “nő” szót “emberre” cserélitek.

        Nagyon fura lesz az eredmény.

        Vagy csak gondoljatok arra, hányszor van az, hogy jön egy ügyfél/új kolléga, akárki a munkahelyetekre, és amikor megkérdezik tőletek, hogy “ki jött”, akkor
        – ha férfi az illető, azt mondod, hogy jött egy ember,
        – de ha nő az, akkor sosem mondod, hogy ember, hanem hogy egy nő az.

        Kedvelés

      • Azt akartam hozzátenni, hogy igen nehezen tudnak elvonatkoztatni ettől a betonba öntött kategorizálástól.

        “Hát olyan nincsen, hogy a zember se nem nő, se nem férfi, o-ly-an niiiincs!!!”
        Ha tudná…

        Kedvelés

    • Én akkor szoktam vitatkozni
      – ha valamiért nagyon fontos nekem, hogy a másik mit gondol a témáról (pl. közeli barát)
      – vagy az adott téma szívügyem.
      Egyébként nem nagyon. De ezzel nem zárom-e be magam egy szellemi langyosvízbe?

      Viszont tapasztalom magamon, ha nekem valaki beszél egy másik emberrel kapcsolatos konfliktusáról, akkor hajlamos vagyok a távollevő fél szerepébe bújni. Ezt ismeritek?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem vitázni tök jó meg építő tud lenni, de nem lehet, nem hasznos és nem jóleső mindenkivel.

        Kedvelés

  8. Egy időben főiskolásoknak tartottam vitafórumot (az angolszász debating mintájára), és annyira meglátszott, hogy mennyire nincsenek ehhez szokva, pl. mindennapos hiba volt, hogy a véleményüket ténynek próbálták beállítani az érvelés során, ők maguk is nehezen tudták szétválasztani a kettőt, a mindennapi viták során is itt jön létre a legtöbb csúsztatás, könnyű belesétálni. Ezt a gyakorlatot már általános iskolában be kellene vezetni a tananyagba, sokat javítana a magyarok vitakultúráján, gondolkodási, elemző, kritikai képességein.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Teljesen igazad van. Lassan tizenöt éve írok egy fórumra, pár emberrel tudok kulturáltan vitatkozni, a többi igyekezne provokálni, vagy személyeskedik, a korára hivatkozik, mivel a szakterülete részben fedi az enyémet, folyamatosan one upperkedik. Volt olyan, aki konkrétan megkérdezte, hogy mennyit keresek, csak néztem, hogy jön ez a témához. Állandó “érv”, hogy te külföldön élsz, ne szólj bele. Szóval döbbenetes.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Kövezzetek meg, szerintem nem kell mindenkivel vitázni , van az az embertípus aki mindig mellébeszél, finoman csúsztat vagy nyíltan hazudik, persze csak akkor ha úgy hiszi, hogy te nem tudod az igazat, kerüli az egyenes válaszokat, na en velük nem hogy nem vitázom , ha lehet szóba sem állok velük. Sokszor nem lehet, megpróbálom kiírtani az életemből ezt a típust, amúgy nem megy. A multi környezetben dolgozóknál ,a multi környezetbe vágyóknál érzem azt az állandó seggvédő dumát és érdekes módon a 4o-45+ korosztálynál, nem függetlenül. Ezekkel az emberekkel a szükségesnél is kevesebbet beszélek, ha elég annyi.

        Kedvelés

      • elég pontos sajnos 🙂 Azt hiszem innentől elnyomónak tűnik az ember, megaláz másokat a hallgatásával, stb… vádak érhetnek. Engem érnek, pedig tudom, hogy mindössze annyi történik, hogy nem megyek ebbe bele.

        Kedvelés

  9. Régebben aktívabban kommenteltem, vitatkoztam facebookon. Engem ezek az ellenérvek idegesítettek legjobban:

    – Milyen fejed van már, te egy agresszív állat vagy, ez látszik.
    – Szar életed lehet, biztosan egyedül nyomorogsz egy ócska panellakásban.
    – Nincs neked anyád, kutyád, autód, stb., hogy ilyet mondasz?
    – Nincs jobb dolgod, mint itt kommentelgetni?
    – Nincs munkád, nincs családod, nincs hobbid, hogy ezzel foglalkozol?
    – Nem vagy vicces/ezzel nem lehet viccelni.
    – Szégyelld magadat!
    – Kicsi a pöcsöd.
    – Rád férne egy jó dugás, látom.
    – Kurva anyádat!

    A fentieken kívül általában nem is szoktak más érvet felsorakoztatni. Mindazonáltal a kedvenceim akik a Modorosblog, szélsőséges esetben a Hírcsárda egy-egy bejegyzését állnak neki cáfolni. Egy másik típus, az a szerencsétlen, aki nem ért egy hasonlatot és sértetten cáfolni kezd, a példát valóságnak, ténynek tekinti, hiszi. (Ezt a típust, mint a jövő emberét Orwell le is írta az 1984-ben.)

    Tudomásul kell venni – és tudom, ez eléggé elitistán hangzik – de az emberek többsége alig-alig haladja meg az imbecilitás szintjét, a gondolkodásuk és érvelésük kimerül a beléjük kötött klisék szajkózásában. Ahogy fentebb írta valaki, nem is értik, ismerik a különbséget a klisé, vélemény, érv, tények között.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem az átlag absztrakciós szintje kb. egy kutya szintjét üti meg – ennek magyarázatát abban látom hogy az alapvető igények kielégítésén túl (evés, ivás, alvás, szociális interakciók, munka, párkapcsolat, szórakozás, pisi, kaki) kívül másra szerintem nincs igénye.

      És most én is kibaszott elitista voltam 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ne haragudj, de ilyen magvas és mélyen szántó gondolatokat csak beszólásnak nevezel, itt az idő nézz magadba, menj kineziológushoz ( ez ma nagy divat, úgy látom ) vagy szipológushoz , azt hiszem így hívják, valahogy így , és dugj egy nagyot 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • :D, ez jó.
        A normálisék bejegyzés alá érkezett némely kommentnél éreztem ezt a l’art pour l’art megszólalási kényszert, Megszólalok-tehát-vagyok! hozzáállást, amelyről a bejegyzés is részben szól, csak úgy fikázni egyet dejó is, csak egy böff és más semmi.

        Kedvelés

  10. Sajnos a felnőttek érvelési technikája, kedve, stílusa már gyerekkorban eldől, amikor a következő “építőjellegű” hozzászólásokat kapja a szüleitől:”nekem te ne magyarázz!”, “a gyereknek kuss a neve”, a fentebb már más által idézett: “velem te ne feleselj!”. Az iskolában ez tovább csiszolódik: “aki megszólal, egyest kap”, “ne okoskodjál fiam, mert eldurran a fejed.”, illetve az általam anno úgy “kedvelt” csendkirály-játék, ahol az lett a győztes, aki a legszebben kussolt a padban.
    Na, azért innen szép nyerni…:-) Sajnos én is ilyen nevelést kaptam, így ijedten veszem észre, amikor egyre szaporább a lélegzetem és szívdobogást kapok, ha vitatkoznak velem. Mert, ugye nekem “kuss a nevem”. Nagyon nehezen győzöm ezt le, kifejezetten konfrontatív a munkám, így szinte benne van a “munkaköri leírásomban” a vitatkozás,mások érveinek befogadása, megértése, a meggyőzés stb. Mégis nagyon nehéz visszaszorítanom azt a testi működésemet, hogy bepánikolok. Nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy logikusan tudjak gondolkodni és érvelni abban a pillantban, amit totál veszélyhelyzetnek él meg a szervezetem. Köszönhető a fent említett bánásmódnak, amelyet csak lassan, szívósan, vissza-visszaesve tudok kezelni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ó, igen. Az erősebb kutya baszik elve mindig bejön a felnőtteknek a gyerekekkel szemben. Engem ez a fajta gyerekkori kondicionálás tesz taccsra. Hányszor van úgy, hogy fejben, papíron lejátszom a szituációt, felépítem a logikus érvelést, felkészülök többféle forgatókönyvre, és a mikor az adott helyzetben vagyok, leblokkolok. Aztán arra kapok észbe, hogy már megint egy hülye károgó picsa vagyok, reszket a kezem, lángol az arcom, kapkodom a levegőt és valami elképesztő regiszterben hörgök. Kiborulok, hogy hol a hűvös elegancia, a laza fölényesség, a lehengerlő intelligencia? Mindeközben villog, visít a piros lámpa, hogy te ezt nem teheted, neked ezt nem szabad, nem lehet megbántani, mert akkor jaj, mi fog történni, nem nyerhetsz, nem lehetsz az igazság bajnoka!
      Közben pedig elég jó érdekérvényesítő vagyok, nem vagyok egy konfliktuskerülő típus, de egy-egy ilyen akcióba kicsit belehalok. Időbe telik, mire elmúlik a remegés, a pulzusom, vérnyomásom visszaáll, és ilyenkor jön a szégyen. Szégyellem magam, hogy hogyan viselkedtem, és tudom, hogy igazam volt, de mégis most a másiknak biztos milyen rossz…. Aztán meg azon baszom fel az agyam, hogy mekkora hülye vagyok, hogy még én szégyellem magam. Tudom, a hiba az én készülékemben van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hú, de szépen leírtad! “Aztán meg azon baszom fel az agyam, mekkora hülye vagyok…” 🙂 Én aztán fejben napokig játszom le azt a forgatókönyvet, hogy lehetett volna másképp.
        Ráadásul nálam ez az érzés sokszorozódik, autoritással bíró, lekezelő férfiakkal szemben. (szerintem nem kell hozzá hosszú magyarázatokat fűznöm, miért…)

        Kedvelés

      • Én néha azt gyakorolom, neveltetésem ellenére hogyan legyek ordenáré, vannak remek gyakorlóterepek, pl a lakógyűlés. Van, aki csak ebből ért. Sikerekről számolhatok be. Abban kell ügyesnek lenni, hogy a megfelelő helyzetben és személlyel szemben vegyem elő ezt a stílust.

        Kedvelés

      • Én is tudom, milyen ez. Mikor életemben először megvédtem magamat a munkahelyemen, olyan bátor voltam, hogy utánamentem a másiknak, és kérdőre vontam (miután úgy bebaszta az irodám ajtaját, mint az ólajtót), és mikor más kollégák és ügyfelek előtt is lehülyézett, visszafordultam, és megkérdeztem, hogy “mégis mit képzelsz, ki vagy te?” (Mindezt a kereskedelmi igazgatóval. :D)

        Úgy remegtem utána, hogy tíz percig csak néztem ki a fejemből.

        Fizikailag rettenetesen éreztem magam (és néhány további vita közben is), de idővel csökkentek ezek a tünetek.

        Hatalmas önbizalmat merítettem ezekből az esetekből.

        Szerintem nagyon sokatmondó, hogy miket élünk át, mikor a szocializációnktól, az elvárásoktól homlokegyenest eltérő módon nem hagyjuk magunkat hülyére venni, gyerekként kezelni, lenézni, hanem határozottan elutasítjuk.

        Kíváncsi lennék, hogy hány férfi tud hasonló tapasztalatokról beszámolni.

        Kedvelés

    • Vagy az is történhet, hogy a gyerek átveszi a szülő stílusát. Mikor gyerekek voltunk, anyám nagyrészt parancsszavakban kommunikált velünk: csináld ezt vagy azt, hozd ide, vidd ki, add ide, tedd oda, stb. Ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy mondta – persze el nem magyarázott előre semmit, hogy hogyan kéne – akkor jött a lebaszás. Ha vitába szálltunk, érveket soha nem hallottunk, csak azt hogy ne okoskodj, ne magyarázz te nekem, te úgyis mindig mindent elrontasz, maradjál már csöndbe. Igazából a vitában a meggyőző érv a hangerő, az erőfölény vagy a tekintély volt.
      Mikor a tesóm barátja odakerült hozzánk, akkor csodálkozott rá, hogy anyánk oszt engem, én a tesómat, a tesóm a kutyát vagy a macskát. Amikor egyetemre kerültem én is a karcos stílusomról voltam ismert, de nekem fel sem tűnt, hogy beszélek néha, és hogyan fojtom bele másokba a szót, mert otthon ezt szoktam meg. Azóta rengeteget változtam és csiszolódtam, és szerintem a vitakultúrám is sokat fejlődött.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Fuh, én is ebben nőttem fel. Nekem még most is sokszor igen karcos a stílusom, ahogy írod. Nehezen megszokható, és én még hirdettem is, hogy én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni. Pedig ezt nem egyszerű… Mostmár tudom.
        Csak azokkal merek ilyen direkt lenni, akikkel jóban vagyok, mert ők értik… Na, de nem parancsolgatóan, csak…nem is tudom. Elég kemények a szavaim, de már így is sokat lágyultam.
        A vitakultúrám, hát… Eljutottam már odáig, hogy nem kell mindig igazam legyen. Ez sok esetben szabadít fel. 🙂
        De pl. téverával szemben semmilyen érvem nem hatott, és rettenetesen felbosszantott, hogy ennyire buta.
        Amit nem bírok elviselni, az az, ha valakinek nulla önreflexiója van, soha nem kérdőjelezi meg önmagát, és nem-fi-gyel arra, amit mondok. Attól falnak tudok ám menni!

        Kedvelés

    • Igen, pont erről volt szó valamelyik nap egy gyerekes posztban, és ott is az jutott eszembe, hogy sokkal fárasztóbb meghallgatni egy gyereket, esetleg még vitázni is vele, mint lekussolni. Most azt tanulom, mikor kell leállítani a gyerekemet, mert nyomja, de az időt akarja vele húzni,vagy tényleg fontos az, amit el akar mondani. És olyan kérdésekben, ami vitatható és nem szabály, mostanában elég jó kis érvei is szoktak lenni. Még engedni is szoktam a hülyeségeimből, mert meg tud győzni, észérvekkel. Nyolcéves, én ilyen idős koromban ugyanúgy, mint te, “hallgass már, minek annyit fecsegni”, “ne szemtelenkedj”, “már megint okoskodsz”, típusmondatokat hallgattam egész nap.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaja, szintén 8. Nekem 3 kisebb tesóm volt addigra évek óta és két dolgozó szülőm. El lehet képzelni a hétköznapi logisztikába mennyi vitakultúrát támogató beszélgetés fért bele.
        Nálunk az érvek bajnoka a 6 éves. Ő nyilván a második gyerekség miatt is, meg a saját alkata miatt is totál biztos a szeretetünkben. Komolyan irígylem! Egyeske öncenzúráz egyfelől, osztja a hugát másfelől, én meg rágom a szám szélét.

        Kedvelés

    • Ó, de jó, hogy leírtátok helyettem! Mosthogyittvagyok, ez annyira pontos diagnózis. (Nem is tudom, melyikőtök hozzászólásához kapcsolódjak.) Bevesztek-e a klubba? Én is a könnyen elhallgattatható típusú vitapartner vagyok, fentebb ismertetett okoknál fogva. Ráadásul finoman cizellált igazságérzettel, ami azért okoz némi hasadást belül. És nem ritkán. Hát hogyan lehetne ezt a “bocsánat, hogy megbántottál” szoftvert kiiktatni? Mennyire súlyos már, ahogy lassítja – olykor lehetetlenné teszi – az önvédelmi szoftver működését.
      Meddig fogok vajon azon merengeni, hogy én vagyok hülye, túlérzékeny, hisztis p., vagy tényleg kaptam egy gyomrost? És azon agyalni napokon, heteken át, hogy hátha mégis tévedek, és fehér az, ami fekete. Hátha rosszul látom mégis, elfogult voltam, stb. Hátha megbántottam a másikat, vagy ha nyilvánvaló, hogy ő a hunyó, akkor is biztos csak azért, mert neki sokkal nehezebb. És megértőbbnek kéne lennem, mert ugye én sem vagyok tökéletes.

      Van azért ebben egy csavar: hogy ugyanakkor a a vitapartnert nem tartjuk kompetens, felelősségteljes egyénnek. Nem? Egy ideje rájöttem – és talán egy lépés a gyógyulás felé -, hogy legalább feltételeznem kéne a másikról, hogy felnőtt ember és elviseli a következményeket. Ha tévedett, azt is, ha én voltam vele goromba, akkor azt is. Nem vagyok én Grál lovag – meg Teréz anya sem. Csinálok, mondok marhaságokat. (De szar bevallani.) És kérhetek akár elnézést is, ha belátom. S ha nem, akkor más is elviseli az én hülyeségemet, nem csak én a másét. Vagy mégse? Vagy mégis?

      (Ja, én gyomorgörcsös gyerek voltam, úgy tízéves koromig, és migrénes nyolcéves koromtól durván tizenöt éven át. Majdnem a fél életem. Most, hogy olvaslak benneteket, az a kósza illúzióm támadt, hogy normális vagyok.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “kósza illúzió”, lol. Gyomorgörcsös gyerek voltam én is, először az otthoni légkör miatt, aztán az iskolában zaklattam, majd belemenekültem egy egészségtelen kapcsolatba. Gyakorlatilag 30 évesen jött rendbe a gyomrom, de ha valami feszkó van, most is először görcsölök meg hányok. Ez a “bocsánat, hogy megbántottál” is ismerős, ilyenkor mindig én érzem szarul magam, mert biztos én provokáltam, hogy jövök ahhoz, neki lehet igaza és különben is, mit gondoltam, mit érdemlek?

        Kedvelés

      • Jaj, te is? Nem tudom, ez jó-e, vagy rossz, hogy többen vagyunk így. A belső bizonytalanságunk (bizonytalanságom) kiváló táptalaja a gyomorgörcsnek és társainak – jut eszembe: álmatlanság megvolt már? (Ha választani lehet, inkább két egység álmatlanság, mint egy egység migrén, szóval gyógyulok, hurrá.)
        Eszembe jutott még, hogy a minősítési kényszer kívül-belül megvan. Fikázunk és fikáztatunk (ööö, bocs úgy értem, minket is kritizálnak, s mi is másokat.) Mifelénk legalábbis ez ment, de ám valami tömeges szinten: hagyományőrző minősítgetés (baszogatás, alázás, kigúnyolás), a viharsarki kortárs folklór része.
        No, viszont én úgy látom, elkanyarodtam az eredeti témától. Eggyel lejjebb Csakazolvassa kommentjéből kiderül, hogy itt másról van szó. Ezzel együtt azt gondolom, vannak a véleménydiktátorok, beépített személyikultusz-öntömjén-magabiztosság generátorral (mint a szóban forgó B.I.A., neki vajon fáj-e valamije, van-e álmatlan éjszakája), a többieknek meg marad a görcs. Vajon hol osztják ezeket az előjogokat?

        Kedvelés

      • Megvallom, nekem inkább a migrén, mert attól dühös és morcos leszek, az pedig mindig cselekedésre sarkall. Álmatlanságtól fáradt és tompa, attól meg kiújul a depresszióm és naphosszat (héthosszat, néha hónapokhosszat) sajnálom magam.

        A minősítési kényszer meg érdekesen alakult az életemben, nálunk anyámnak mindenre van egy rossz szava, amit gyerekként utáltam, ezért az volt a természetes, hogy mindenkiről a legjobbat feltételezem és anya csak rosszindulatú. Aztán valamennyire felnőttem, elköltöztem, és azon kaptam magam, hogy úton-útfélen fikázok mindenkit és a magas lóról osztom az észt. Jópár év szakemberrel és terápiával megtámogatott önismereti munka van benne, hogy ezt egyre kevésbé csinálom, de még most is bele szoktam csúszni ebbe a viselkedésbe. És ebben tényleg nem segít a fészbuk, ahol mindenkinek véleménye van és határozott. Azért is szeretek ide járni, ez a közösség nagyon jó hatással van rám.

        Kedvelés

      • “mindenkiről a legjobbat feltételezem és anya csak rosszindulatú” – hát még, ha anyáról is a legjobbat feltételezem, és ő viszont engem kritizál…. Hogy is mondta mosthogyittvagyok? Innen szép nyerni? Azt ki ne hagyjam, hogy anyának sem volt könnyebb, és ő is összerezdül a beszólásokra. Meg a fáradt mosolya! (Csak a bejegyzéscímekből össze tudnék állítani egy külön bejegyzést, annyira jellemző.)
        Mit mondhatnék?! Kevesebb migrént és több átaludt éjszakát!

        Kedvelés

  12. hétről hónapra egyre kisebb kedvet érzek szóbaállni ismeretlenekkel a neten, nem mintha kevésbé lennék kiváncsi másokra, csak régebben, mondjuk az ezredforduló környékén még ritkaság volt a mai értelemben vett troll, még mulatságos is lehetett valaki, aki úgy viselkedett – ahogy ma túlreprezentált. viszont annál nagyobb szükség van rá, hogy ne egymás félelmét kelljen kerülgetni, flame-elni meg oltogatni. (én meg mintha valami szószékről prédikálnék, úgy érzem magam ilyeneket írva, rettentő prűdnek és kicsit álszentnek is. ettől meg dühös leszek.)
    a vitatkozási kényszert magam részéről hajlamos lennék arra redukálni, hogy folyton veszélyben érezzük magunkat, a magunk igazságát – másoktól. ki hogy éli meg az ilyesmit: bizonytalanító, passzívagresszív, vagy nyíltan leuraló beszólogatással. nem gondolom, hogy ez valami “embertípus” vagy személyiségjegy vagy benevelt-kidrótozhatatlan dolog: tudatos viselkedésforma, úgy gondolom alakítható és változtatható. tökmindegy is, ha egyszer ugyanarról a játékról szól az egész, hogy ki hogyan képtelen elfogadni a saját független igazát, folyton mások helyeslése, elismerése, egyetértése kell neki, nekünk. asszem ez ebben a formában alapvetően rossz dolog.
    úgy érzem, küzdenem kell azért, hogy elhihessem magamnak: amire jutok magamban, az mindenkitől függetlenül kell hogy rendben legyen.
    egy hippikről szóló dokumentumregény egyik jelenetében a betrippezett tinilány azon van teljesen kiakadva, hogy ők most csak úgy ott vannak, és hogy rendben vannak, és minden rendben, nincs semmi gond, ők ők (stb). komolyan, ez kéne – nem feltétlen LSD, csak ez a tudat. én magamban úgy hívom, hogy “Ön most itt áll”. egy belső szilárd pont.
    amikor ez megvan, akkor már teljesen értelmetlen vitatkozni, már ha azt a civakodást annak kell nevezni egyáltalán.
    és attól még ugyanolyan elszomorító, ahogy emberek nyomják ezt az egészet, hogy nem érdemes szóhoz jutni, és amíg meg nem oldják maguknak a belső horrort, tök felesleges önsegítő problémamegoldásokat odatolni. erről meg a Sziddhárta jut eszembe, amikor a főhős megkérdezi a Buddhát, hogy hiszen tudja jól hogy a megvilágosodást nem lehet tanítani, mégis itt prédikál a követőinek, és hát a Buddha meglehetősen tanácstalanul nyugtázza ezt, hogy hát igen mit csináljon, itt ez a sok követő és tanítást vár.
    nincs tanítás.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A bejegyzést egyébként az ihlette, hogy előző nap női álnéven maga a nagy Bojár Iván András jött ide alázós, fölényes, lesajnáló, gúnyosan vádaskodó kommenttel, folyóirat-főszerkesztő létére ált. isk. vesszőhibával, nagyon sajnálván a gyerekmolesztálás miatt feljelentett apát, tőle érthetetlen gyerekességgel azt sugallva, hogy csak akkor állíthatom (én vagy szakértői vélemények sora is?), hogy ilyesmihez köze van, ha ott voltam és láttam, mi történt. Szép világ volna minden molesztálónak, pedofilnak.

      Legalábbis az indulatából, jellemző szóhasználatából és a hárombetűs utcájába lokalizálható IP-jéből gondolom, hogy ő az, és akkor már itt mindjárt másról van szó, mint hogy neki vitatkozási kényszere van.

      Szépséges szerdát kívánok minden, bűncselekménnyel immár rendőrileg gyanúsított kedves olvasómnak!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Aszongya: (az egész blog fullasztó, személyiségzavarom van stb.) “De a legborzasztóbb, amit azzal az apával művelsz.”

        Azzal az apával. Művelek.

        Mintha én találtam volna ki, amit ottan leírok. Vagy mintha akármelyikünkről születhetnének ilyen szakvélemények, csak mázli, hogy megúsztuk.

        Kedvelés

      • És: “ha ennek hatására történik valami?” Gerle Éva, a nagy manipulátor. Hatására nyilván öngyilkosak lesznek szegény apukák. Vagy bántják szegény apukát. Követik. Zaklatják. Kurucra felnyomják. Vagy nem akarnak vele szóba állni. A saját kislánya. Ilyen nagy hatalma van neki. Szétveri a harmonikus családokat. Amelyekben nemhogy maradandó károsodást okozó testi sértés, de hangos szó sem fordulhat elő, dehogy! Mindenki Gerle Éva játékszere. Emberfejekkel lapdázik az égre.

        Csak szembenézni ne kelljen. Hogy éppen ő fog ezekért felelni bíróság előtt.

        A nagy spíler. Aztán kiderül, hogy lejárt a magnéziumfény, ő semmi, nem tehetséges. Hihetetlenül sikeres nagyképűségét, önjelöltségét konyhaasztalon hétéves hp-ről pötyögő blogger képes romba dönteni (vagy esetleg az, amit tett, és aztán ahogy reagált, amikor ezért feljelentették?). És hogy elfogytak a barátok, és nem is okos. És főleg: egy morális hulla. Mindenki megveti. Félmillióan kattintottak ügyének leírására. És én vagyok nárcisztikus. Hát ja.

        Az apa szív (most már tényleg, mert van igazság) blog, az vajon mi volt? Annak milyen hatása volt mások életére? Hogy a szerény kétezres bennfentes, egymásnak mindig falazó, évtizedes érdekszövetségben élő, kapcsolataival hivalkodó, önreflexió nélküli, egy mondatban ítélő, semminek utána nem néző, morálisan vak “én ismerem, az én barátom nem olyan, különben is, mondta, hogy ártatlan!” pesti liberális kör tudta pontosan, kiről van ott szó? Hogy ki van ott meghurcolva mint bosszúszomjas, hazudozó nő?

        Kedvelés

  13. Kicsit távolról kapcsolódik a témához:
    http://index.hu/tudomany/2014/02/04/miert_imadjuk_gyulolni_a_valo_vilagot/
    “– Az átlagos rádióhallgató 18 percig hallgat egy műsort. Az átlagos Howard Stern-rajongó viszont egy óra húsz percen át.
    – Hogy lehet ez?
    – A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: “kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb”.
    – Oké, és mi van azokkal, akik gyűlölik Sternt?
    – Az átlagos Howard Stern-gyűlölő napi két és fél órán át hallgatja a műsort.
    – De… ha egyszer gyűlölik, miért hallgatják?!
    – A leggyakoribb válasz amit erre a kérdésre kapunk: “kíváncsi vagyok, mit mond legközelebb”.”
    Következtetés: “Úgy tűnik tehát, hogy valami fura okból kifolyólag egyszerűen szeretünk olyan tartalmakat fogyasztani, amiket felháborítónak tartunk. ”
    És persze ezt a felháborodásunkat igyekszünk meg is osztani.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Akkor valamiért mégis visszanéztél.
    De most mit kezdjek én veled, L. E. A szervered van akkor a Várban? Pont abban az utcában? Vagy mellélő az IPlokalizáció? Aligha.
    Trollkodsz, nem olvasod el a kommentelés szabályait, szándékosan meg akarsz alázni, leszólsz, meg az egész blogot, személyiségzavarosnak és nárcisztikusnak nevezel, közben az emlegetett férfiú szófordulatait használod. Aztán szánod-bánod. Nekem mi dolgom ezzel? Én naponta kapok ilyet ötöt meg húszat, nem ráz meg. Itt biztonságos tér lesz, ez tuti. Én írni fogok, az agyam és megfigyeléseim működni fognak, remek jelzőket fogok találni, ez is biztos. Ezrek olvasnak, hálásak a szövegeimért. Talán lesz könyvem is. A többi nem nagyon érdekel.
    Idejössz ütközni, aztán azt írod, hogy nekem lételemem az ütközés? Komolyan?
    Nem én véltelek ám felismerni, hanem egy régi intim kapcsolata. Hogy ő használ ilyen szavakat. Neki vannak ilyen érvei, ő akar másokat így megalázni.
    Ha megtudnád, hogy az említett férfi ellen időközben vádakat emeltek, súlyosakat, akkor meg lennél győzve? Nem, akkor a rendszer lenne igazságtalan. Nyilván. Mit kezdjek veletek, akiknek egyetlen érvük, hogy de ti rég ismeritek őt, és mintha ez az Igazság teljes ismeretét jelentené, állíjátok, hogy az nem lehet? És ezt hajtogatjátok százan, bennfenteskedve?
    Nem fog kiderülni a teljes igazság. Gyerekes ezt remélni. Miből derülne? Következtetések lesznek. A bíróság pedig mérlegel, aztán a másodfok is. Az is lehet, hogy még följebb is.
    Te komolyan gondolod, hogy csak akkor állíthatom, hogy valaki valamit tett, ha ott voltam és láttam? Még az anya sem látta. Te láttad a gázkamrákat, ott és akkor? Neked milyen a jogérzéked, IQ-d, mit tudsz a büntetőjogi bizonyításról? Vagy hogy képzeled ezt? Akkor aki egyedül, éjjel, titokban teszi, az nem vádolható semmivel? Nincsenek egyéb jelek, nyomok? Mire jó a szakértő? Miről árulkodnak a testi tünetek?
    Az sem látszik, hogy erőalapú, dühöngő típus, a mondatai pedig bántalmazásra utalnak?
    Ráadásul nem is állítottam, hogy molesztált, csak azt, hogy ilyen és ilyen igazságügyi szakértői vélemények születtek az ügyében, és hogy feljelentették. Olvasd el a bejegyzést. Tények vannak benne. Nem én “művelem” ezt vele.
    Kiről volnátok hajlandóak elhinni az ilyesmit, mellesleg? Mindenki prüszkölve tiltakozik, visszamutogat. Holott ez nagyon gyakori bűncselekmény. Akkor kik követik el? Ahhoz képest, mekkora tabu és felháborodás, amikor a saját gyerekünkre gondolunk, az igazi esetek igazi elkövetői nem akarnak meglenni.
    Én aztán nem foglak titeket győzködni. Kérlek, ne igényeld időm, figyelmem, kell másra. Elfogadom a bocsánatkérést, de ennyi legyen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Akkor fejezd be.

    Nekem elegem van ebből, ahogy idejönnek erősködni, mondják, frusztrációból, irigységből, mert képtelenek elhinni, hogy van ilyen. Egyszerű: kemény munka, nyitott agy, okos közösség, működő interakciók, siker. Ennyi van itt. Nem kell egyetérteni. De aki egyszer is megszegi a kommentszabályzatot, aki nem érti a blogot és a maga szerepét itt, aki fontoskodik, dühöng, hogy ő nem olvas többet, mert ez milyen szar, azt hiszi, nála az ítélet és a tudás, diagnosztizál, manipulálni próbál, majd mégis visszajár és írogat, az nem kap itt szót. Mert nekem nincs dolgom azzal, ami őt itt zavarja. Ez az ő lelkének a tükre. Annyit bármelyik értelmes ember észrevehet itt, hacsak nem fojtogatóan irigy, hogy itt gondolatok vannak, és nyelvi színvonal, ha nem is ért egyet. Én nem akarom, hogy egyetértsen, ezért ez a blog címe. Muszáj csapkodni, fájdalmat okozni akarni. Magyarázkodni, gyűrni a másikat. Mert aztán rájönnek, hogy nem kellett volna, hogy butának és agresszívnek tűnnek, akkor meg pozitíve erősködnek, hogy jaj, nem úgy, higgyem el, mindegy is, csak az legyen, amit ők akarnak.

    Igazán nem egy kocsmai beszélgetés ez. Meg lehet gondolni, mit írsz le, mi zavar itt téged, van tér, táv, lehet gondolkodni, jártál iskolába, vannak szavaid, választhatod azt is, hogy e-mailt írsz, vagy hallgatsz. Ha ilyet írsz, ennyire agresszív fölénnyel, mint az első kommentedben, ha a saját blogomon akarsz megalázni iszonyú nagyképűen, akkor ne várj további bizalmat, jóindulatot. Rosszat se. Nem törődöm veled.

    Az emlegetett férfiú immár hivatalosan is gyanúsított, és pont ez a lényeg, hogy én felvetettem, hogy ő írt ide álnéven, ez a durva vád?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Visszajelzés: akció, reakció | csak az olvassa — én szóltam

  18. Visszajelzés: a felelősségvállalás köre | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .