az egyenlőtlenség formái 16.: te megoldod ezt is

Ha kávé keserü,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba kerül,
csak egy kiáltásba.

Nadányi Zoltán: Anyu

&ˇ$>ˇ˘]°ł{÷ˇ@^, ezt gondolom e gyönyörű anyák napi versrészletről évek óta.

Tulajdonképpen a jóindulatú szexizmusról beszélünk most. Eszményítik, dicsérik a célpontot, mi mindenre képes ő, csodálatba csomagolják a vele szemben támasztott szikáran szigorú követelményeket, hogy ha nem teljesít, akkor azokhoz képest kevésnek bizonyuljon.

Megint nem egyéni játszmákról, hanem társadalmi mérvű viszonyokról van szó. Ebben a rafinált hatalmi manőverben, amelyet a körülöttünk élő emberek tömegesen és jórészt önkéntelenül, a közeg üzeneteinek gyanútlan végrehajtóiként űznek, a lenyomásnak a trükkös idealizálás a módja. Ha te ennyire nem vagy ilyen, mint ahogy én elképzellek, ami feladatot rádmérek, akkor relatíve egy kalap szar vagy.

Ezért kétélű minden anyák napi meg nőnapi köszöntő, meg Müller Péter-féle rajongás, hogy a nők bizony, bizony angyalok, és a botladozó és kusza férfilelket ők, lám, micsoda nagyvonalúsággal…!

Az anyák éjjel virrasztanak, fáradtságot nem ismernek, feltétel nélkül szeretnek! Nők nélkül hol lenne a világ, ők ott állnak az út végén (Máté Péter), ha mi, esendő férfiak egyszer esetleg megjavulunk majd (Zámbó Jimmy). Az ő ölelő karjuk, amint a bánat redőit elsimítják a homlokunkról… — ó, a nénikéteket nektek!

Megint a hatalomról van szó, arról, hogy ki osztja a feladatot, ki definiál kit.

Én mondom meg férjként, hogy neked mi mindent kell csinálnod, hogy jó feleségnek, anyának érezhesd magad, hogy elégedett legyek veled. Ezek a normák gyanúsan az én kényelmemet szolgálják egyébként.

Hát te olyan ügyes, erős vagy! Túlleszel ezen is! Te felállsz! Te megbocsátasz! Te felneveled egyedül a kilenc gyereket! Neked ez öröm, vagy nem szereted a gyerekeidet? A nők mindenre képesek!

Én mondom meg neked, aki napi tíz órát szerkeszted a blogot, én mondom meg a kommentelés sötét hátsó soraiból, könnyed vállrándítással és tizenkét másodperc alatt, hogy a te remek blogodnak még mi mindent kellene elérnie, hogyan is kellene a világot megváltanod vele az én ízlésem szerint. Fontos, becsülöm, nagggggyon komoly teljesítmény (beetetés-dicséret), hát mikor írsz már arról is, hogy…, a teljes képhez hozzátartozik az is…, és te teljességre törekedsz, nem? És miért nem csinálod végig, miért csak felveted ezeket, miért nem oldod meg már nők és férfiak helyzetét amúgy globálisan? Én a helyedben azt csinálnám (más izéjének verése a csalánba)…

Csak a tökéletes az elég, csak az eszmény a normális. A túláradó áldicséretekhez képest inkompetensek a nők. Hogy aztán lehessen felháborodni, ha a nő mégsem olyan, mint a dalszövegekben, ha mégsem bocsát meg, ha kiszáll. Ha az apa kezébe nyomja az üvöltő gyereket, ha nem hallgat a kínos magánügyekről, ha családon kívüli tevékenység is leköti, ha szerelembe bonyolódik mással, ha koszos a konyhapultja, ha nem akar gyereket, ha beadja a válópert.

Nem, nem néhány szingli meg “elférfiasodott” nő van, nem néhány rossz anya és félrelépő és koszos konyhapultú: a nők túlnyomó többségének köze sincs a férfiak alkotta eszményhez, amelyek a patriarchális berendezkedést hivatottak szolgálni iszonyatos áldozatok árán, megfojtva a nők vitalitását, kreativitását és örömre való képességét. A robotok ilyenek, a nők nem ilyenek, ezt csak rájuk nyomták, és mindez nem más, mint a kizsákmányolás eszköze, pont mint a tőkés logika, amely szerint a tökéletes munkaerő emberfeletti, nem alszik, nincs magánélete, nincsenek szükségletei, imádja a vállalatot, a munka a hobbija.

Emberek a nők is, nem félistenek, és ezerfelől szorongatják őket a szerepelvárások, ezek a ravasz dicséretek, és a sok szorongatástól nem jobban, hanem rosszabbul működnek, és ha a nyomás hosszasan tart, akkor a szabadulásuk sokszor drasztikus: összefirkálják a cella falát és letörik a zárat, de még az épületet is felgyújtják. Lehet megint szidni őket, ezek a tébolyult, hisztérikus, elmezavaros nők, hát nahát! Ez van a botrányos válások, szeretővel való megszökések, elkeseredett gyermekelhelyezési és vagyonmegosztási perek hátterében: durva elnyomásra logikusan erőteljes reakció. Aztán, a kontroll újabb eszköze, lehet ezeket a nőket mutogatni: mik vannak!

NYILATKOZAT

Igenis hibázunk néha, sőt, gyakran. Nem, nem teszünk emberfeletti erőfeszítéseket, nem a mi dolgunk mások létezésének súlyát cipelni. Néha bizony szétcsúszunk, elkeseredünk, nem jól működünk, nem szelíd a szavunk, erőszakra erőszakkal válaszolunk. Nem, nem vagyunk tökéletesek, és ne fojtogassatok minket a túlzó elvárásokkal. Hibázhatunk, sőt, súlyos hibákat is elkövetünk, és nem mardossuk emiatt magunkat szigorúbban, mint ahogy ti teszitek magatokkal. Önmagunkhoz képest jól működünk, csak a ti érdeketeket szolgáló eszményekhez képest nem. Ezért szidtok minket, hogy elhíztunk, nem vagyunk jó anyák, nem főzünk jól meg “nincs szex”. Emberek vagyunk, gyarlósággal, ráhagyással, nem létezhetünk örökké feszesen, mások igényei szerint. A nyomás ellen tiltakozunk, mert hiába feszülünk meg, a lélek nem elhallgattatható: ha tartósan felborul az energiaegyensúly, a lélek végül kiált, és minél később, annál hangosabban és kétségbeesettebben. És nem egyféle, női-asszonyi a feladatkörünk, más is érdekel minket a világból, dolgunk van emberként is benne, nem csak mindig nektek és hozzátok képest.

Nem azért érdemlünk emberhez méltó bánásmódot, tiszteletet, mert maradéktalanul megfelelünk a feladatunknak: szülünk, kiszolgálunk, és tökéletes anyák, háziasszonyok, szakácsok, szeretők volnánk. És a társadalom is jobban jár, ha nem néz kancsalúl festett egekre, hanem tudomásul veszi, hogy a nők teherbírása, lelke, önfeláldozása nem valami kiapadhatatlan kút, hanem nagyon is véges.

176 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 16.: te megoldod ezt is

  1. Szombat reggeli hatalmas IGEN! A nyilatkozatot pedig pont ki fogom nyomtatni, bekeretezni, jól látható helyre kitenni, a kamaszlánynak főleg. Nem mintha nem így próbálnék élni évek óta, de hát hol tudom én ezt így megfogalmazni? Köszönet, ismét.

    Kedvelés

  2. Üdv mindenkinek, engedjetek meg egy személyes megtapasztalást e körben: amikor van az ötévesem-óvodásom, meg az éppen induló ügyvédi praxisom, és az állandó kérdésre (mikor lesz második?) – ó, én önző! – azt szoktam mondani (és kedvességem látszatát megőrizendő nem azt, hogy mi közöd, hanem hogy): egyelőre nem, most mások a prioritások. Tipikus válasz 1: nem jött össze? Anyád. Tipikus válasz kettő: lesajnáló, értetlen fej. Ja, és a kérdezők jobbára NŐK, értitek.

    Kedvelés

      • (Harmadszorra talán engedi elküldeni…)
        Szia, szóval szinte-költői kérdésedre a válasz, hogy természetesen apát soha nem kérdezik meg erről, mint ahogy nem kérdezik – az amúgy tényleg már közügyként kezelt- várható szülési időpontról és születési súlyról sem…

        Kedvelés

    • Szia Zsuzsa!
      Egyszer olyan jó lenne arra az első tipikus válaszra egyszer valóban kimondani: ANYÁD! Csak akkor mi lennénk a tahók. Pedig amúgy ők azok, hogy így belemásznak a magánéletünkbe. Nálunk is elhangzik mostanában ez a kérdés (az első most kétéves), ráadásul meghíztam, úgyhogy néhányan már folyamatban lévő ügyként kezelik: “nahát, jön a második??”. Nem, de majd szólok, ha jön. Ha egyáltalán jön. És elgondolkodok, vajon hány olyan ember van a kérdezők közül, akiknek a valódi teljes választ megadhatnám (és nem dobna hátast tőle)? Egyszer lehet, hogy kipróbálom:
      “Figyelj, én eredetileg nagyon szerettem volna több gyereket, most is sokat gondolok a másodikra, de az első után is pszichiátriára kerültem, mert pl. a pár hónapos gyereket magamra kendőzve, vérben forgó szemekkel, csapzott hajjal rohantam az utcán, és ordítottam az autósoknak, hogy üssön már el valaki, szerencsére magyarul, az itt kevesen értik. Aztán szólt egy járókelő, hogy a gyerek feje nem látszik ki a kendőből. Én meg arra gondoltam, hogy inkább legyen a gyerek halott, mint fogyatékos. Igen, ez jutott eszembe. De aztán kitakartam a kis arcocskáját. Azóta is gyógyszert szedek, olyan agyszétcsúszós, leszedálós, rászokós kemény cuccot, már a pszichiáternek azt hazudtam, tervezzük a másodikat, hogy elkezdhessem csökkenteni az adagot. De az is legalább félév, amíg teljesen elhagyhatom a drogot. Közben már egyszer megvádoltak bántalmazással, mert a gyerek lábán volt egy furcsa volt, és ha nem mosolygok a bölcsibe érkezéskor, akkor a gondozók felhívják a gyerek apját, hogy az anyuka már megint furcsa, odaadjuk-e neki a gyereket? Amikor a második gyerek lehetőségére gondolok, elfog a rettegés, a világ összes genetikai betegségét vizionálom, és a szülés közben is megsérülhet a gyerek, már utánanéztem, pszichiátriai ajánlásra lehet császárt kérni. A legjobb lenne mesterséges megtermékenyítés, akkor a megtermékenyített embriót már előre bevizsgálják genetikailag. Igen, tudom, drága, de majd valahogy kiköhögjük. Vagy örökbe kéne fogadni. Akkor legalább biztos, hogy kislány lesz, és egészséges, mert csak 2 évesnél idősebb gyereket fogadunk majd örökbe, akin már látszik, hogy agyilag is rendben fejlődik. De egy regisztráltan pszichésen beteg nőnek adnak-e örökbe gyereket? Úgy hogy nem is vagyunk összeházasodva? Majd elmegyünk egy egzotikus országba, ahol nem kérdeznek sok mindent, csak hogy készpénz van-e nálunk. És mindezt miért? Mert sok évvel ezelőtt láttam egy kisbabát, aki nem úgy fejlődött, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. És látom, mit csinál most, tizenévesen…
      Van még kérdés?”

      Kedvelés

      • Valószínűleg hátast dobna. Az embereket rosszul érinti az őszinteség, ezért utál engem is lassan már az összes szomszéd. Amúgy minden tiszteletem a tiéd.

        Kedvelés

    • Ismerős kérdés, és tartok tőle, hogy egyszer kibukik a számon, hogy “ja, csak ahhoz dugni kéne…”
      Az emberek észre sem veszik, milyen tapintatlanok. És be kell valljam, míg nem volt meg ez az egy, bizony én is álltam a másik oldalon. Akkor egy kevésbé közeli barátnőm mondta, hogy nem tervez többet, ez is elég, és én bizony jól megütköztem a válaszán. Utólag csak remélni merem, hogy ő nem nagyon vette ezt észre, hogy mennyire. És gőzöm sem volt róla, mennyire tapintatlan nem csak a kérdésem, hanem a gondolatom is!

      Kedvelés

  3. Ez mintegy esszenciája mindannak, amit a párkapcsolatról tudni kell. Minden nőnek ki kellene tennie a falra. Remélem, a lányaim már olyan világban fognak élni, ahol ezt csak mint a múlt megkövesedett emlékét nézik.

    Kedvelés

  4. Ez telitalálat volt ismét! Köszi! Ráadásul pont ma reggel, amikor sikerült nagyon tiszteletlenül lekáromkodnom a férjem fejét éppen egy ilyen okból. Nem, nem az én dolgom az, hogy ő időben elkészüljön, nem, nem az én dolgom az, hogy a családi béke kedvéért folyton nyeljek, folyton kedves és megértő legyek. Nem, nem az én dolgom mindent bepakolni az ő táskájába, megkeresni, amit nem talál – és ha valamit elfelejtek az ő táskájából, akkor jön az elégedetlenkedés. Hm, erre aztán elég durva szavakkal reagáltam. Utálom azt az elvárást, hogy nekem, mint egy türelmes szentnek mindenre kedvesen, nyugodtan, szeretettel kellene reagálnom. Nem megy. Sajnálom, nem megy. Különösen úgy nem megy, hogy az ő viselkedése teljesen tiszteletlen, teljesen az én kihasználásomra épít.

    Kedvelés

  5. A Máté Péter számtól pedig már legfiatalabb koromtól üthetnékem támad. Annyira undorító! Annyira megalázó szerepet ró a nőre! A férjem egyszer-kétszer “romantikusan” lejátszotta nekem ezt a remek dalt. Hát, meglepődött a hatáson, az biztos. 🙂 Nálunk ez a dal tiltólistán van.

    Kedvelés

    • Az én kedvencem a műfajban egy műdal:
      ,,Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel.
      Főzze meg a vacsorát:
      Úgy várja, várja, úgy várja, várja,
      Úgy várja haza az urát.”

      Kedvelés

      • És néhai Jimmy a mindent megbocsátó jó asszonnyal? Egyszer egy távolsági buszon ment végtelenítve a Jimmy lemez (kazetta). A buszon 80 %-ban középkorú (?? én is az vagyok, na mindegy) NŐ ült, és kérte ezt a zenét.

        Kedvelés

      • Én Máté Péteren, Jimmyn és Záray-Vámosin nőttem fel, egész lemezeket tudok ma is kívülről. A férfi szerintük gyerek, aki vagy nem érti a nőt, vagy rá van utalva, vagy rajong érte. Ennyi ovis egy rakáson!

        Kedvelés

  6. Na ja. Normális esetben apa is tudja, hol a cukor – meg azt is például, hogy merre van az orvosi ügyelet, a gyerekfogászat. Vagy épp a pelenka, csak nekem már nem elsőre jut eszembe, rég voltak pelenkásak a gyerekeim.
    “nem főzünk jól ”
    Uraim, lehet fogni egy szakácskönyvet, és irány a konyha. Esetleg meg lehet tanítani a zasszonyt, ha annyival jobban tudjátok, hogyan kell jól főzni.
    Lehet felnőni, nem másik anyát keresni.

    Kedvelés

    • igen, és van az a verzió, hogy senki sem főz, vagy akire rájön, éppen az. nálunk ez megy. ne tudjátok meg, milyen arcot vágnak az emberek, amikor ezt meghallják (ti. hogy én nem állok minden nap, másnap vagy harmadnap a konyhában, sőt, hétvégén én is pihenek, nem a piacon kezdek és állok órákat a konyhában). egyébként semmi bajom a főzéssel, engem konkrétan nem érdekel, max. évi párszor. és életben lehet maradni.

      Kedvelés

      • Nálunk a férjem nagyon szeret sütni, gyakran készít pogácsát, linzerkarikát a gyerekekkel. Amikor egy ismerősnek a játszótéren ezt elmeséltem teljesen kiakadt, és lebu.izta a férjemet…

        Kedvelés

      • Azta, hát ez marha jó! 😀 És te mit mondtál? Hát igen, sajnos tényleg meleg, a gyerekek csak alibinek kellenek?

        Kedvelés

      • Gyönyörű szituáció volt, mert belőle teljesen őszintén szakadt ki ez a dolog és tulajdonképpen kölcsönösen sokkot kaptunk 🙂 egy darabig hallgattunk a távolba merengve mind a ketten 😛 majd sietősen elbúcsúztunk 🙂 azért gyönyörű, mert ez egy olyan sztori amit szerintem mind a ketten elmesélünk ismerőseinknek kéjesen borzongva csak éppen két oldalról borzongunk 😛

        Kedvelés

      • Egy barátom mesélte, hogy az apja egyszer nekiállt mosogatni (beteg volt a felesége) és magára zárta a konyhaajtót, hogy őt ilyen megalázó helyzetben nehogy rajtakapják! 🙂

        Kedvelés

      • Szóval a hetero férfiakat arról lehet felismerni, hogy mit NEM csinálnak, mihez NEM értenek? Tök jó.

        Kedvelés

    • Furcsa nekem ez a dolog, az én környezetemben minden férfi tud főzni, meg szeret is (én nem szeretek nő létemre, ezért néha le vagyok sajnálva). Ami nekem föltűnt, hogy ha a férfi főz, az lenyűgöző, eszményi, dicsérnivaló, ha a nő főz, az max. “elfogadható”, de általában le van fikázva. A szüleim ilyenek, mindketten jól főznek, és minden nyomorult családi ebéden azt kell hallgatni, hogy amit apám főz, az milyen kurvajó lett, amit meg anyám, az miért lett elbaszva, és miért nem úgy csinálta, hogy… (jótanácskártyák osztogatása). Mostanában az a hobbim, hogy minden fikázáskor rászólok apámra (javul a helyzet, úgy tűnik, csak fel kellett rá hívni a figyelmet, mert magától nem tűnik fel neki).

      Kedvelés

      • az en ferjem is foz es pillanatnyilag finomabbakat mint en, en viszont egeszsegesebbeket mint o. ma pl ketten foztuk az ebedet es a gyerekek is segitenek ilyenkor.

        Kedvelés

      • Hetvegen lazadozasomat eltem, igy a ferjem “fozott”.a nap vegen elarultam neki, hogy a majonezes kukoricaba a tejfol is alkotoresz. Fel volt haborodva, hogy dehat akkor miert majonezes kukorica a neve?

        Kedvelés

  7. 1. A nyilatkozattal egyetértek. A nőknek nem kell ilyen szerepet szabni, és nem kell csóválni a fejet, ha nem engedelmeskednek, és nem kell büntetni őket… ez valóban hatalmi játszma.

    2. A nyilatkozat alanya viszont können kicserélhető. A szexista nemi szerepek ugyanilyen kemény elvárásokat szabnak a férfiakkal szemben.

    3. A női társadalom ugyanúgy bünteti, ha valaki nem olyan férfi, amilyennek elvárják: emberfeletti erő, magas fizikai teljesítmény, egészséges, mácsó alkat, önuralom, tudatosság, nem szétcsúszás.. az ilyen szar férfi, nem is férfi, elhagyják, kidobják, kinevetik, lenézik.

    Nem, nem mondom, hogy írj az érem másik oldaláról… csak azt, hogy majdnem mindenki sztereotípiákban gondolkodik, és sokkal mélyebben kódoltak azok, hogy ne azok irányítsanak.

    Kedvelés

      • nem, szerintem a női társadalom NEM UGYANÚGY bünteti, ha egy férfi eltér a nemi szerepektől. a férfiak társadalmában FŐLEG a férfiak büntetnek más férfiakat az eltérésért. (nem kiabálni akartam, kiemelni)

        Kedvelés

      • így van.
        egy asszony köténye takarjon el mindent, iszákosságot, bántalmazást a családon belül, herdálást, szerencsejátékot, megcsalást, prostitúció igénybevételét, impotenciát.
        A férfinak meg elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Egy ugyancsak nyomasztó dolgot kiutal a sztereotipikus világkép a férfinak valóban, a kenyérkereset terhét. De talán ez alól is könnyebben talál a körülményekben mentséget (alul- vagy épp túlkvalifikált a lehetőségekhez képest, elviselhetetlen főnök, méltatlan munkakörülmény.) Azért, mert házias, egy őt ettől a ténytől eltekintve vonzónak találó nő biztos nem fogja elutasítani, lezubizni is százszor előbb fogja egy előjogait féltő macsó.
        Szerintem ilyen az az érem, Csineva.

        Kedvelés

    • Én nem hiszem, hogy mi teljesíthetetlen elvárásokat támasztanánk. Én olyan boldog lennék már csupán attól is, ha lenne egy felnőtt társam, akivel együtt vinnénk a terheket, és a sikereken is osztoznánk, mert lennének. Jól eltöltött közös idők, vidámság. A fizikai teljesítmény, a macsó alkat, a nem szétcsúszás nem játszik. Utálom a macsókat, panelbe meg nem kell izomból se túl sok. A szétcsúszás is megengedett, mert emberi. Csak akarjon gyógyulni, akarjon változni, akarjon élni. Ennyi. És pakoljon néha ő is uzsonnát reggel a gyerekeknek, tudja, melyik barátja hol lakik, hova kell érte menni, ha ottragadt, tudja, hol a mosogató, a mosópor és a porszívó. És jusson eszébe, hogy ha levert vagyok, akár meg is vigasztalhat. Ilyenek. Ez miért túlzó?

      Kedvelés

    • Hú, én ezt a 3. pontot nagyon nem így látom.
      – emberfeletti erő, magas fizikai teljesítmény? Mikor vár el emberfeletti erőt akár egy nő, akár az összességük? Aki nem nyom százötvenet fekve / nem futja le a maratont, azt kinevetik? Kicsoda?
      – egészséges: mármint hogy egy náthával ne kelljen két hétig ápolni, csak egyig?
      – mácsó alkat: na az nem tudom, mit jelent, annyi mindenre ragasztjuk ezt a címkét
      – önuralom, tudatosság: hát ezt meg az emberektől várjuk el úgy általánosságban
      – nem szétcsúszás: mondjuk ne legyen alkoholista ha egy mód van rá, igen, ez tényleg elvárás, bár elég sokan tartanak ki az alkoholista pasi mellett is jóval tovább, mint kéne. de egy nőnél kb ott kezdjük a szétcsúszást emlegetni, ha elsózza a négyfogásos ebédből a levest, vagy felszed 3 kilót.

      Szerintem ezek az elvárások, amiket írsz, a legkevésbé sem a nők felől jönnek, hanem a férfiak hergelik egymást ezekkel. Illetve el tudom képzelni, hogy a sztereotipikus plázacica kb ilyeneket fogalmaz meg a társkereső hirdetésben, de nem gondolom, hogy ők bármilyen szempontból is reprezentálnák a női társadalmat. Persze aki Angelina Jolie-t akarja, annak Brad Pittnek kell lennie, ez tényleg így van, de ez talán nem annyira igazságtalan.

      Kedvelés

      • Illetve a férfiak hergelik magukat ezzel. Igen komoly félreértések vannak a nőknek tulajdonított elvárásokkal kapcsolatban.

        Kedvelés

    • Egyet kell értenem veled csineva abban, hogy a férfiakkal szemben is vannak szexista elvárások, de az én tapasztalatom az, hogy ezt legtöbbször férfiak támasztják férfiak felé. Olyasmire gondolok, hogy a férfi kollégáim gyakran baszogatják egymást “férfiatlan” dolgok és viselkedések miatt (beszúrás: ki az isten címkézte fel a dolgokat/viselkedéseket férfiasnak/nőiesnek? Rögtönítélőbíróság, tarkónlövés).

      Pl.: férfiatlan a hosszú haj, girnyóság, háj, picsogás (férfihiszti) ill. “Zoli bazzeg nem szereti a sört, a focit, a csokoládét, milyen férfi az ilyen? Hogy lehet barátnője?” “A Vajk akkora egy hisztis picsa, minnyá puncit növeszt”. Ilyeneket azok a kollégák mondanak, akik viszont semmi olyat nem hajlandóak csinálni, ami nem fér bele a férfiasságról alkotott képükbe. Ezzel súlyosan lekorlátozzák az életterüket/életminőségüket, és az önképük, öntudatuk, egójuk ilyen sztereotípiáktól függ, vagyis sérülékeny (és érezni a feszülést, “én férfi vagyok, értsdmármegénFÉRFIvagyok”). (Nem csinálsz olyan dolgokat, amik nem férfiasak? És ha ezek szórakoztatóak, vagy kedvelnéd őket? Idióta.) Szerintem EZ AZ, ami maximálisan férfiatlan, és ettől találom röhejesnek az ilyen macsókat.

      A munkahelyemen egyetlen olyan férfi van, akit férfiasnak találok, az pedig a 170centis, “girnyó lúzer”, aki annyira biztos a saját férfiasságában (nem külsőségek determinálják azt), hogy lefossa a többiek véleményét, és szinte bármit kipróbál, amihez kedve támad, címkézések nélkül. Ettől erő, nyugalom, kiegyensúlyozottság árad belőle, ami a többiekből nem, hiába feszülnek. Múltkor kilakkozta a barátnője körmeit, meg hagyta, hogy a párja kihúzza a szemét szemceruzával (így is jött melóba, nem sikerült teljesen lemosni). Azt mondta, hogy tök érdekesnek találta ezt az egészet. Melyik férfi tenne meg ilyeneket gyomorgörcs nélkül? És hányan NEM buziznák le ezért? Irigylem a barátnőjét, mert ez a képesség nyitottá, toleránssá, törődővé teszi, és ez bármilyen nemű ember esetében dicséretes.

      Ja, és a legszebb az egészben, ha ÉN nyögök be egy sztereotípiát (“emeld már meg helyettem ezt a 20kilós vackot léci, te vagy a férfi”), akkor rögtön összezárnak, abbahagyják egymás cikizését, és megint az emancipált baszatlan kurva szerepében találom magam.

      Kedvelés

      • a girnyó lúzer 🙂
        nekem a férjem ilyen, hogy halálosan nem érdekli, nem is érdekelte soha, mit gondolnak róla más férfiak. kérdeztem, hogy a suliban hogy élted túl? aszonta, nem tudja, valamiért ő mindig kívülálló volt, de sosem bántották. szerintem az esze és a határozottsága miatt. őszintén, irigylem ezért, én a klasszik női szocializáción mentem át, ami az önbizalom módszeres letöréséről szól.

        Kedvelés

      • Az biztos, hogy a férfiak egymással szemben kinyilvánítják a szexista elvárásaikat.
        Nálunk az exem azon az alapon akadt ki 10-15 éve a gyerekünk kamaszos húzásain (úgymint: hajfestés nyáron, karika fülbevaló, hónaljborotválás, sőt ó, borzalom, egyszer testfelület szőrtelenítés), hogy azok milyen férfiatlanok.

        Mondtam, a szőr kinő, a haj lenő és le lehet vágni, a fülbevaló helye is benőhet, nehogy már ezek határozzák meg valaki férfiasságát.

        Kedvelés

      • Apám szerint az a férfi, aki ülve pisil, az buzi. És ő nem az, ergo:nem pisil ülve! Háhogyképzeled??? Miii??? Szét van frecskolva a sárgalé? Az nem én voltam! Az por! Sárga por! Folyékony! Márpedig de!

        Kedvelés

    • A 2. pont valóban igaz. De a 3. annyiban sántít, hogy nem a női társadalom büntet, hanem A társadalom. Ezt próbáljuk elmondani évek óta: a férfiaknak sem jó, és nekik is jobb lenne a feminizmus. Hogy sírhassanak, ha valami fáj, hogy ne kelljen elbújni a szerelő elől, ha jön, mert gúnyosan rámosolyog, hogy nem tudja megcsinálni egyedül, hogy ne kelljen magyarázkodnia, ha a gumit a szervizben cserélteti, ha mosogat, ha kevesebbet keres… Szerintem nem a 3. pontban leírt elvárások miatt hagyják el a férfiakat. A vakságuk miatt és a kommunikációra való képtelenségük miatt.

      Kedvelés

    • A 3. pontod nagyon erős túlzás. Nem a nők igénye, hanem valóban a férfiak elvárása egymással szemben. Ha egy ennek a pontnak nem megfelelő pasinak van párja (helyes, értelmes, normális nő), akkor mindig találgatás indul, hogy hogy lehet, mije van, pénze? Pedig lehet, hogy csak megértő, empatikus ember, szemben a férfiak nagy többségével.
      A 3. pontod szerintem maga is sztereotípia.

      Kedvelés

  8. Szombati reggelim – fél 10-kor, mert megtehetem 🙂 -, a cigim és a rám váró, soha véget nem érő feladatok előtt és ellenére: IGEN! Igen, ezért élek egyedül! nem vagyok szingli, nem férfiasodtam el, szimplán autonóm létező vagyok, azzal a kényes kis hasadékkal a lábaim között 😀 Hős anyaként felneveltem a magzatjaimat, egy darabig az apjukkal, és most nem fogom itt tócsába menően ecsetelni a “szenvedéstörténetemet” :), csak annyit jegyzek meg: bár sokkal-sokkal nehezebb volt az x nap után, mégis örülök, amiért elhagytam az apaszerűtlen páriákat! Kaptam három évet az élettől, egy bő húszassal pelyhesebb srác oldalán, amit nem bánok. Egyébként sem bánok semmit! azt sem bánom, h baromi régóta egyedül élek! Mert jó így, igen! A saját elvárásaimnak kell megfelelnem, főzök-mosogatok-stb. – ha van kedvem. Ha van kedvem: a saját örömömért.
    Élvezem hímtelenített életemet 🙂 Vinnyogva röhögök, figyelve: mi mindent képesek bedobni, csakcsupán ama kényes hasadékom megközelítése végett 😀 😀 😀
    Ezt most baromi jól esett olvasni! Köszönöm! S megyek villanyt szerelni 🙂

    Kedvelés

  9. 3.
    milyen női társadalom? nem csak egy társadalom van?

    most komolyan, amilyen erősen és sok csatornán ömlik az az elvárás, amiről a cikk szól, azzal hol hasonlítható össze az, amit te feltételezel? (Én nem tapasztalom amúgy)
    Meg a tegnapi téma miatt: neked eltőrik a kezed, ha nem vagy elég izmos?

    Másrészt ha kikerül egy poszt, hogy keserű az öreg salátalevél, arra jön a komment, hogy jó, de a túlérett banán bezzeg bebarnul! Én ezt nem értem.

    Kedvelés

    • Szerintem csak a nő-férfi szót és néhány kifejezést kell kicserélni a nyilatkozatban, és ugyanolyan igaz marad. A sztereotípiákra nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is kódolják. Az anya mindig vasal – a fiúk nem sírnak, a nő mindig érzékeny – a férfi mindig erős. Nézz körül: az elvárások nagyon is ott vannak: ha nem OLYAN férfi vagy, ugyanúgy nem kellesz a nőknek, mint fordítva. És a szankciók a túloldalon is ugyanolyan kegyetlenek. De már unok erről beszélni. Megszoktam. Csak egy régi példa. Kilencedikes voltam. Mister és missziz versenyt rendeztek egy sulibulin, nem választottak be a versenyzők közé, mert alacsony vagyok, persze, a magas, 75-ös IQs osztálytársamat igen. Volt egy olyan versenyszám, ahol híres párokat kellett sorolni, de az előző versenyzőét nem szabadott megismételni. Az illetőék – pechjükre – utolsók voltak. A közhelyek (Jancsi és Juliska, Romeó és Júlia elfogytak), erre a csaj, a partner, odajön hozzám, hogy mondjak már egy párt, mert én “olyan okos vagyok”: mondtam: Trisztán és Izolda. Mindenki őket ünnepelte. Na, ilyen a sztereotípiák és a valóság közötti különbség. Ha jóképű és van tartása, sok negatívumot megbocsátanak neki, ha egyik sem, sz…t sem érnek a nyilvánvaló pozitívumai.

      Kedvelés

      • én soha egy férfinak, fiúnak sem mondtam még – és nem is tervezem -, hogy ne sírjon. Ez fontos.

        “Nézz körül: az elvárások nagyon is ott vannak: ha nem OLYAN férfi vagy, ugyanúgy nem kellesz a nőknek, mint fordítva.”

        szerintem itt senki nem arról írt, hogy nem kell a férfiaknak.

        más.
        Pár éve a négyeshatoson hallottam, ahogy egy idősebb nő egy vele egykorúnak a saját lányáról meséli, hogy nem elég házias, nem főz minden nap, meg ilyenek, majd kommentálta: hát ő aggódik, hogy így a lánya nem fog kelleni, nem fogják elvenni. Mármint úgy hagnzott, hogy a lány amúgy kapcsolatban van, amit az anya kritizál, olyan igazi vészmadarasan, elítélően, hogy nem elég rabszolga benne. Megdöbbentő volt, ez az ellendrukkerség, eleve, meg hogy kibeszéli, de hogy főleg ő ítéli el a saját lányát, amiért nem olyan, mint ő, szóval értitek. áááááá még most is kiráz a hideg.

        Kedvelés

      • azon a csodálatos iskolai versenyen a lányok közül beválasztották az okos dundikat? nem lehetséges, hogy te is azért segítettél a csajnak, mert szép kék szemeivel rád pislogott?

        biztos, hogy egy csapat kamasz véleménye jól reprezentálja, hogy a felnőtt társadalom hogyan rangsorolja az értékeket?

        Kedvelés

      • “biztos, hogy egy csapat kamasz véleménye jól reprezentálja, hogy a felnőtt társadalom hogyan rangsorolja az értékeket?” – sokáig hittem abban, hogy majd eljön az a kor, amikor ez nem így lesz, de már közel negyven vagyok, és még ugyanazt látom: előnyös külső, simulékony természet, szépen vasalt fehér ing, és minden megy, mint a karikacsapás… mindegy, hogy mi van belül… nem, szerintem ez soha nem változik… az első benyomásra nincs második esély… ez van.

        Kedvelés

      • Csineva: “Nézz körül: az elvárások nagyon is ott vannak: ha nem OLYAN férfi vagy, ugyanúgy nem kellesz a nőknek, mint fordítva.”

        Az a nagy helyzet, hogy a férfiak még ezzel is jobban járnak. Én úgy tapasztalom, hogy nőként, ha nem vagy olyan, akkor is kellesz ugyan a férfiaknak, mert annyira kell nekik valaki dugható, de nem hagynak ám békén, nyomják az elvárásokat, az elégedetlenséget, át akarnak formálni, meg akarnak változtatni.

        Azt hiszem ennél fényévekkel jobb, ha egyszerűen nem kellesz, kevésbé megalázó, mint érezni, hogy mennyire nem tudsz megfelelni.

        Én legalábbis több kezdődő, és hamar elhaló kapcsolatomnál gondoltam úgy, hogy jobb lett volna, ha meg se látnak, mintha jobb híján felszednek, és utána hetekig éreztetik velem, hogy nem vagyok elég ilyenolyan, majd dobnak. Nők jellemzően ilyesmit nem csinálnak.

        Kedvelés

      • “Nők… ilyent nem csinálnak…” … és én vagyok I. Ferenc, az az argentin jezsuita fickó pedig egy imposztor a helyemen.

        Kedvelés

      • De, nők is csinálnak ilyet.
        Szerintem a kérdés nem ott van, hogy nők csinálnak-e ilyet, meg még csak nem is ott, hogy a hány nő és hány férfi csinál ilyet és x nagyobb-e mint y? A kérdés ott van, hogy a társadalom kinek bocsátja meg könnyebben az ilyesmit.

        Kedvelés

      • Amúgy meg Csineva, a gimis élményeken kár vekengeni: a mi giminkben is volt Gimnazista Ászok verseny, hasonló mint amit mesélsz.
        Én iszonyat jó csaj voltam tizenhat évesen, rengetegen szerettek volna megkapni, főleg a tizenévekkel idősebbek közül, aztán kortársaim mégis levegőnek néztek: különc voltam, furcsa, meg lázadó. Úgyhogy ezekből kiindulni felesleges.

        Kedvelés

      • Az a baj, hogy nem változott semmi. Ma olvastam a neten, hogy azt, hogy az izmaid helyett a személyiséged választaná, egy nő sem mondja őszintén… hát van benne valami.

        Kedvelés

      • Hááááát. Egyszer volt egy nagyon szép testű pasim. De mint egy adonisz. Három évig tartott, a szép test mellé járt egy kényszerbeteg, pszichopata természet is. Nagyon simulékony volt amúgy, elbűvölő modorú, mint a pszichopaták általában. Imádták a nők. Én meg pechemre megismertem közelebbről is.

        Hogy ezért-e, utána gyakorlatilag menekültem a szép férfiaktól, a férjem is teljesen átlagos külsejű, őrülten szerelmes vagyok belé egyébként, pedig nem izmos, és a személyiségét semmire nem cserélném el. Sem pénzre, sem izomra, sem nagyobb sikerre, semmire.

        Alapvetően azt látom, hogy a nőknek vajmi keveset számít a külső. Épp tegnap beszélgettem egy barátnőmmel erről, ugyanarra jutottunk: amitől a nők _általában_ menekülnek, az a frusztráció, én legalábbis így vettem észre. Ezért van, hogy egy magabiztos, nagydumás, de alacsony pasas simán tud magának nőt szerezni, míg egy hasonló külsejű, de a külseje miatt folyton szorongó és kishitű már kevéssé. Ennek ráadásul a pénzhez, hatalomhoz, sikerhez sincs köze, bár a férfiak nagyon szeretik erre fogni, ha sikertelenek a nőknél.

        A saját adottságai miatt frusztrálódott, állandóan ezeken rágódó férfi valóban nem fog kelleni normális nőnek: ki akar folyton vigasztaló anyukát játszani?

        Még a faszméretes poszthoz írtam, de most is helytálló: a nagy farok egyetlen szempontból jó, éspedig hogy a gazdája nem frusztrálódik miatta, így nem folyton azzal foglalkozik, nem kell naphosszat bizonygatni neki az ellenkezőjét stb. Gyakorlati haszna amúgy nincsen. Ugyanez áll minden olyan attribútumra, amit a férfiak előszeretettel írnak elő egymásnak mint a férfiasság megkérdőjelezhetetlen bizonyítékait.

        Kedvelés

      • Pedig a frusztráció is természetes emberi tulajdonság. Nőknek nincs kisebbségi komplexusa? Nőknek nem kell elmondani ezerszer: de, drágám, nagyon jól nézel ki, nem nagy a segged, szép vagy, a legszebb… épp a napokban dorongolt le valaki, hogy hogy merném a barátnőmnek azt mondani, hogy objektíve vannak szebb nők nála… a hazugság, miszerint te vagy a legszebb, ugyanolyan elvárás, mint hogy ne legyél frusztrált, szedd össze magad, légy erős, ne hízz el, ne legyen pocakod, ne légy beteg, légy egészséges, ne húzódj fel, ne küldj el senkit soha az anyjába, soha… soha ne ordíts a gyereknek, a főnöknek, a szomszédnak… ó, annyi millió elvárásról tudnék mesélni, melyek elveszik az életkedvet, megkeserítik még a levegőt is, amit belégzel, hogy nincs kedved már hazamenni: az a nő, aki egyszer azt mondta, hogy szeret, aki kedves volt, és hogy elfogad minden szaroddal, egyszer csak elkezd basztatni olyan dolgokért, amikben tudod, hogy soha az életben nem vagy és nem leszel képes megváltozni, és akkor nézel: HÁT ILYEN A SZEMÉLYISÉGEM… HÁT ILYEN VAGYOK… nem tudtad ezt, amikor igent mondtál rám? És kiderült, hogy tudta ő, csak titokban azt remélte, hogy jól megváltoztat (lásd a Faragjunk férfit c. filmet… nagyon ajánlom)… és ha beletörött a bicskája, akkor ő lesz dühös, holott te mindig ilyen voltál: szürke szamár, csak ő látott musztángot benned. Nem mondom, ez fordítva is így van, és lehet, hogy nem illene nekem itt, amikor a nők elnyomásáról beszélünk, ezzel jönni. Kéne indítsak egy blogot, ahol a férfiakkal szembeni RENDszerszerű és szexista elvárások ellen írok.

        Kedvelés

      • Csinevának

        És a férfit nem idegesíti, ha naponta hetvenszer el kell mondania, hogy nem nagy a segged, drágám?

        A frusztráció természetes mindenkinél. Tudod, én arra gondolok ez alatt, amikor az egyébként kifejezetten jóképű és elsőre szimpatikus pasassal szóba elegyedek, és öt perc múlva már az a témája, hogy a nők csak a magas, kisportolt és gazdag pasikra buknak, és hogy neki bizony meg kellett vennie a 30 ezer forintos inget, hogy egyáltalán emberszámba vegyék, pedig az a fizetésének csak kicsit kevesebb, mint a negyede.

        Vagy arra gondolok, amikor minden szeretkezés után megkérdi valaki: ugye jó volt? Nem túl kicsi? Nem túl puha? Nem túl….. (behelyettesítendő).

        Meg arra is gondolok, amikor valakinek fő témája, hogy ő miért nem kell a nőknek.

        Indíts blogot. Bár én éppen azt látom magam körül, hogy a nők ijesztően kevéssel is beérik: nem ver, néha elmosogat, nem felejti el a születésnapot és eljön anyámhoz kéthetente. Meg ha nagyon szépen kérem, elhozza gyereket az oviból.

        A majd én megváltoztatom hozzáállás abszolút jellemző, pláne ha alkoholistáról, drogosról, nőcsábászról stb van szó, ez igaz. Fordítva is így van, talán, bár szerintem fordítva másképp van, arról az oldalról tisztábban kinyilvánítottak az elvárások, a férfi az első pillanattól belehajlíthatja a nőt a saját életvitelébe.

        Kedvelés

      • Én az alacsony férfiak kifejezett barátja vagyok, ha amúgy adoniszok. 😀

        A legjobb ám nem férfi tapaszaival toldozni az önbecsülésünket, nem tőle várni, hogy ugye szép vagyok (mihez képest? hát a férfialkotta jónőképzethez képest), hanem hagyni ezt a méricskélő tekintetet a pékbe, szeretni a testünket, használni, élvezni, bemenni a szaunába és a lúdbőrös tóba, és kényeztetni, költeni rá. Ismeretlen, egzotikus és magányos érzés.

        Kedvelés

      • ” a pénzhez, hatalomhoz, sikerhez sincs köze, bár a férfiak nagyon szeretik erre fogni, ha sikertelenek a nőknél.” 😀

        Kedvelés

      • Az a baj, csineva, hogy ez pont nem igaz az ide író nőkre (vö. “egy nő sem”). Speckó a pasijaimban az izom volt az utolsó, ami megtetszett. A kedvesség, empátia, ikú, jó humor, ja és hogy meghallgattak és értelmesen reagáltak rá, na az bejött. Igaz, engem nem is az izomtiborok szoktak megkörnyékezni jellemzően, bár volt olyan is.

        Kedvelés

      • A volt férjemnek csak annyi izma volt, hogy épp erősebb legyen, mint én, és bántalmazzon (de pl. a bevásárolt cuccokat már nem bírta felvinni a lakásba, azt nekem kellett, vagy a gyereket cipelni is). A mostani társam nem csak a gyerekét bírja felemelni, hanem engem is, bármilyen helyzetben. Imádom 🙂 Mindig erről álmodtam régebben. De amikor mellette döntöttem, erről még fogalmam sem volt!

        Kedvelés

      • Tényleg nem elég. Én kifejezetten csúnya pasihoz mentem hozzá, mert megtetszett a vidámsága, a humora, az empátiája, az okossága, tehetsége, a családszeretete. Egyvalami hiányzik belőle, ami tényleg nincs: nem szeret engem. Az pedig elengedhetetlen, ugye.

        Kedvelés

      • éppen beleestem, de mint a szürke szamár a szakadékba, egy pocakos, Cyrano-orrú, őszült-sörtehajú, sosezsáner-arcba, aki „mellesleg” hiperintelligens, hipertroll és olyan dolgokat hoz ki belőlem, hogy csak lesek (ma pl. random tizenöt kilométert lesétáltam, hogy hátha pont otthon lesz:)).

        amúgy az egy egyszerű biológiai folyamat (ugyanaz a hormonális háttere működík, mint az anyai szeretet kialakulásának), hogy ha megszeretsz valakit, akkor egyrészt elkezd szemed lenni arra, ami „objektíve” szép benne, illetve úgy összességében szépnek látod.

        Kedvelés

      • “Szerintem az egyszerűen nem elég.”
        Megtennéd, hogy elmondod, szerinted mi az “elég”? Szóval hogy mit gondolsz arról, mi kell “a nőknek”? (Faramuci a kérdés, tudom, de érdekelne a válasz.)

        Kedvelés

      • A neten olvasni lehet (majdnem) mindent, meg az ellenkezőjét is.
        Melyik a hitelesebb?

        Nyilvánvaló, hogy vannak rossz tapasztalataid ezen a téren, de kinek nincsenek?
        Ettől még az általánosítás hiba,

        Kedvelés

      • Ezzel nagyon nem tudok egyet érteni. Sokan cáfoltak már, én is megteszem először saját példával: friss, egy hónapos kapcsolatom volt egy 9 pontos pasival, aki magas, izmos, jóképű, és jól kereső volt. A személyiségével sem volt semmi gond, figyelmes volt és kedves, és még oda is volt értem (én mindig is messze voltam a 9 ponttól :)). Megláttam a későbbi férjem: nagyon nem jóképű, girnyó, rossz tartású, csóró srác volt, aki okos, humoros, és nem tudom még mi, de ő kellett. A 9 pontos meg repült.

        És az általam ismert nők egyikénél sem szempont az izomzat. Ahogy elnézem, az itt jelenlévőknél és azok ismerőseinél sem. Biztos van, akinek szempont, lehet, hogy sokan is vannak, de társadalmilag biztosan nem az.

        A stabilitás már inkább, de úgy látom, az is inkább a férfiaknál egymás közt. Rengeteg nő akar “megmenteni” instabil férfiakat és sokan kitartanak szétcsúszott párjuk mellett. Nyilván van, akár sok is, aki nem, de nem tipikus női elvárás.

        Persze ha kijelentjük, hogy akármi mást mond egy nő, mint amit feltételezünk, azt “nem mondja őszintén”, akkor mást a helyzet…

        Kedvelés

      • Kb. 172 cm vagyok, ifjabb koromban alig 60 kg (csak az izomzatom mennyiségére utalok ezzel), csóró közalkalmazott, autót még vezetni sem nagyon tudtam (volna). Úgy 20 évvel ezelőtt egy manöken alkatú, nálam láthatóan magasabb, szép arcú lány, jólmenő vállalkozó családból egy hosszabb beszélgetés után a második találkozáson közölte, hogy jól levettem a lábáról. Ez itt a reklám helye volt 😉 De komolyra fordítva: ha igazad lenne, azzal a lánnyal szóba sem tudtam volna állni.
        Nem lehet, hogy kicsit úgy vagy ezzel, mint Tibi: olyan lányok között forgolódsz(-tál), akik tényleg a külső alapján ítéltek, nem tudom miért, aztán azt hitted, hogy ez “a” női viselkedés?

        Kedvelés

      • de a nyilatkozat nem arról szól, ember, hogy mi, ilyen-olyan nők miért nem kellünk így a férfiaknak, csak az ilyen-olyannak levés jogához ragaszkodnánk
        te pedig arról beszélsz, milyen igazságtalan, hogy egy általa választott nőnek miért nem kell a férfi akkor is, ha ilyen-amolyan-akármilyen
        nagyon nem mindegy

        Kedvelés

  10. Velem is megtaníttatták oviban ezt a verset, de soha nem értettem: az én anyukám nem ilyen volt. És én se akarok ilyen lenni. A fiam nem kiabál, hogy nincs cukor a kávéjában (koffeinmentes arabica), hanem tesz bele magának. A lányom egyedül sózza-borsozza az ételeit, amennyi neki jólesik. Sőt, kezdenek főzni, kérik a takarításból a feladataikat (nyilván azt, amit még élveznek is). Apa az, aki nem talál a hűtőben semmit, aki évente háromszor készít vacsorát, aki büszke rá, ha kitereget, meg kéne dicsérnem érte, és apa az, aki kiabál, hogy kellek neki. Ő a legéretlenebb gyerek. Idén lesz 51 éves.

    Kedvelés

    • Ugyanolyan utálatos, mint a ‘Katona sose fél’ …

      Szegény, szegény hazug katona. És hazug illúzió, amiért mosolygunk rájuk.
      És hazug szerep, amiben tetszelegnem kell, hogy méltán becsüljem azt aki sose fél.
      Ilyenkor kedvem lenne lefordítani a sarkából a világot, és rázni, rázni addig míg csak kabultan össze nem rogy mindenki, míg kijózanodva fel nem áll és körbe nem néz.

      Kedvelés

    • Ezt a ragyogó verset én is elmondtam az anyáknapi ünnepélyen, amikor elsős voltam. A mai napig emlékszem, hogy milyen hangsúllyal mondatták el velem ahhoz képest, hogy én hogy akartam volna mondani. Valami hihetetlenül lágy és kellemes, szinte óhajtó módban kellett elmondanom, ami sehogy sem passzolt számomra azzal, amit a szavak jelentettek egymás után így. Na és a folytatása….
      “Anyu! anyu! anyu!
      most is kiabálom.
      Most semmi baj nincsen,
      mégis meg nem állom.”
      Most komolyan… Ezt gyerekekkel elmondatni anyák napján? Érzéketlenség a köbön, ja nem bocs, tudom: a rend. Pfff.

      Kedvelés

      • És akkor az anyák csendben megőrültek az ünnepségen… hogy ez milyen agyszaggató, mikor egyfolytában ezt hallod, még akkor is, amikor tényleg semmit nem akar, de azért “anyázik”… 😀

        Kedvelés

  11. Jaj, ez a vers.

    Érdekes, hogy nálunk meg pont az ellenkezője. A férjem annyira agglegény volt évekig, mindig mindent magának intézett. Most meg alig lehet rábeszélni a munkamegosztásra. Észre sem veszi, hogy amint valami felmerül, rögtön akcióba lép, legyen az főzés, takarítás, csekkbefizetés. Mintha én azt ugyanúgy nem tudnám elvégezni.
    Bár, hogy egészen pontos legyek, ez az utóbbi hónapokban javuló tendenciát mutat, már egyre természetesebben jön, hogy akinek épp a kezére esik valami, akinek épp ideje van, az csinálja. Engem zavar, ha mindent megcsinálnak helyettem. Így sokkal jobb, az egész kezd olyan olajozott lenni.

    Azt szeretem a legjobban, amikor együtt főzünk: ő a húst, én a köretet vagy salátát, vagy amíg ő mártást kavar, addig én süteménytésztát.

    Ezt most bezzegelés címén le kellett írnom. 🙂

    Ezzel szemben, ha az előző kapcsolatom eszembe jut… ott bizony volt sikítás, hogy hol a só. A húszkilós szatyrokat is én cipeltem fel a harmadik emeletre (lift nem volt) bevásárlás után.

    Kedvelés

  12. NYILATKOZAT

    Igenis hibázunk néha, sőt, gyakran. Nem, nem mind vagyunk képesek emberfeletti erőfeszítésekre, és nem a mi dolgunk mások anyagi egzisztenciájának létezésének súlyát egyedül cipelni. Néha bizony szétcsúszunk, elkeseredünk, nem jól működünk, nem szelíd a szavunk, erőszakra erőszakkal válaszolunk. Nem, nem vagyunk tökéletesek, és ne fojtogassatok minket a túlzó elvárásokkal. Hibázhatunk, sőt, súlyos hibákat is elkövetünk, és nem mardossuk emiatt magunkat szigorúbban, mint ahogy ti teszitek magatokkal. Önmagunkhoz képest jól működünk, csak a ti érdeketeket szolgáló eszményekhez képest nem. Ezért szidtok minket, hogy elhíztunk, lusták vagyunk, nem vagyunk jó apák, nem keresünk jól meg “nincs szex”. Emberek vagyunk, gyarlósággal, ráhagyással, nem létezhetünk örökké feszesen, mások igényei szerint. A nyomás ellen tiltakozunk, mert hiába feszülünk meg, a lélek nem elhallgattatható: ha tartósan felborul az energiaegyensúly, a lélek végül kiált, és minél később, annál hangosabban és kétségbeesettebben. És nem egyféle, férfi-férji a feladatkörünk, más is érdekel minket a világból, dolgunk van emberként is benne, nem csak mindig nektek és hozzátok képest.

    Nem azért érdemlünk emberhez méltó bánásmódot, tiszteletet, mert maradéktalanul megfelelünk a feladatunknak: dolgozunk, pénzt keresünk, szépek és erősek vagyunk, és tökéletes apák, sportolók, szexgépek, szeretők volnánk. És a társadalom is jobban jár, ha nem néz kancsalúl festett egekre, hanem tudomásul veszi, hogy a férfiak teherbírása, lelke, önfeláldozása nem valami kiapadhatatlan kút, hanem nagyon is véges.

    Mivel lehet a fentiekben vitatkozni?

    Kedvelés

    • Az egész koncepció hibás, az egész csavar, hogy itt egyenlő erők mérkőznek, egyenlő társadalmi nyomások. És nem, önmagatokhoz képest sem működtök jól, többnyire nem, nélkülünk főleg nem.

      Kedvelés

      • A fentiek ráadásul többnyire nem a nők elvárásai, hanem általában a férfiak csesztetik egymást vele.

        Kedvelés

    • Csineva, én értem a te felháborodásodat, csak sajnos mindig a saját, egyedi esetedre vonatkoztatsz vissza és az nem tipikus, nem tömegszerű. Nem, a férfiakat nem ítélik meg tömegszerűen, nem stigmatizálják, mint csoportot és nem kerülnek súlyosan hátrányos helyzetbe a mostani társadalmi berendezkedés miatt. Ha egy férfi házimunkát végez, még mindig “segít” és “meg kell becsülni az ilyen derék embert”, és leginkább a neki tetsző, könnyebb és sokszor látványosabb feladatokat végzi el, azt is leginkább akkor ha van kedve. De ha nincs kedve, akkor senki nem tesz neki szemrehányást (mármint a társadalom tagjai közül). Ha egy férfi reggel a gyereket kócosan viszi az oviba, úgy hogy a ruha kifordítva van rajta, az óvónők elnézően összemosolyognak, kifésülik a gyerek haját, megfordítják a ruhát. Bezzeg fordított esetben… Ha egy szomszéd átugrik és ne adj Isten rendetlenség van, soha nem a férfit szólja meg, hanem a nőt. Szoktam mondani, hogy még a férjem pattanásáról is én tehetek, mert miért nem kenegetem neki, de pl arról is, hogy még nem írta meg a szakdolgozatát, ez momentán friss élmény az anyám száját hagyta el. /Megtörtént eset: apukának külön lakást béreltek, hogy a doktoriját meg tudja írni, anyuka két gyerek mellet PhD-zott…/
      Hány férfi kapott már pofont mert nem készült el idejében a vacsora? Vajon hány férfit nyomaszt nap, mint nap a felesége azzal, hogy lefogyhatna végre? Vajon hány nő csikar ki szexet? Hány férfi fekszik, mint egy darab fa az ágyban és várja, hogy vége legyen az aktusnak?
      Igen, igazad van, ez a Rend nagyon rossz a férfiaknak is, és a Rend ellen kell felszólalni, ahogy az itteni írások is a Rendet hibáztatják. DE, ebben a rendben fényévekkel hátrányosabb, kiszolgáltatottabb, egyenlőtlenebb szerep jut a nőknek és klasszisokkal eszköztelenebbek, tehetetlenebbek is. Nyilván nagyon szenvednek azok a férfiak is, akik méltó, egyenlő kapcsolatra vágynak és nem szeretnék eljátszani a nekik szánt szerepeket. Csakhogy amíg ők a futóversenyen a rajtról indulnak, addig a nőket be se engedik a stadionba…

      Kedvelés

    • Nagyon értem, miről írsz Csineva, ismerős számomra ez a jelenség. Van sok nő, ismerek én is nem egyet, akinél megvannak ezek a kőkemény elvárások: legyen a férfinak háromszög alakú felsőteste, legyen kigyúrt, kockás hasú, legyen jó állása, jó kocsija, legyen mindig férfias, határozott stb. Ezek a csajok általában szintén mind nagyon jól néznek ki, ahogy ők szokták mondani “van is mire igényesnek lenniük”. Sok olyan nő is van, aki csak a gazdag jó partira vár hogy eltartassa magát, ez is tény. De ez csak egy része a női társadalomnak, a legtöbb általam ismert lánynak már az is bőven elég, ha a fickó egy kicsit is normális… Tény, hogyha valaki férfiként alacsony, nyüzöge, nem jóképű, akkor sokkal kisebb lesz a mozgástere partnerkeresés terén, mint annak, aki magas, széles vállú és férfiasabb kinézetű – de attól még lehet találni rendes partnert, olyat, akinek nincsenek elrugaszkodott elvárásai. A dundi lányok ugyanígy hátrányból indulnak, ha a külsőt nézzük.

      Kedvelés

  13. Kövezzetek meg, felém sokkal több ilyen típusú elvárás érkezik nőktől, mint férfiaktól. Ha sz.pok én, sz.pjál te is. Ha ezt nem húzom magamra, na akkor jön, hogy mi minden vagyok (rossz anya, karrierista, férj elnyomó, lusta,…).
    Egy interjúban hallottam Madeleine Albright-tól, amikor épp azokról a nőkről beszélt, akik el akarták gáncsolni: “there is a special place in hell to women who don’t help other women”.
    Persze szimplán az is lehet, hogy a férfiakét könnyebben lerázom, mint a nőkét, akiktől inkább szolidaritást várnék. Lám-lám, egy újabb elvárás a nőkkel szemben.

    Kedvelés

    • Nagyon tetszik ez az idézet. A női szolidaritás is érdekes téma, csak kicsit elfogult vagyok ahhoz, hogy tudjam ezt távolabbról is nézni (meg még azok a francos tüskék.)
      De egy téma ötlet É.-nak!

      Kedvelés

  14. Ez a vers tényleg bicskanyitogató egyébként. Ahogy ezen mindig jól meg lehet hatódni, meg bólogatni, hogy igen, anyu majd megold mindent. Mint az a neten terjedő kép a ruhacímkéről, amin a kezelési útmutatók szokásos ábrái sorakoznak. És a képaláírás: “vagy add oda anyukádnak, ő tudni fogja, mit kezdjen vele”. Piffegyfüles.

    Kedvelés

  15. És akkor én még ezt is idehoznám, mint “elváráshalmaz”:

    “A különleges anya
    Tudjátok-e,hogy az égben hogyan választják ki a fogyatékos gyermekek édesanyját?
    Néha magam elé képzelem Istent,amint utasításokat ad az angyaloknak,akik mindent egy hatalmas füzetbe jegyeznek fel.

    – Armstrong, Beth,fiú. Védőszent:Máté
    – Forest, Marjorie, leány. Védőszent: Cecília
    – Rutledge, Carrie, ikrek. Védőszent…mondjuk Gellért. Ritkán gyakorolja a vallást.

    Végül át ad egy nevet az egyik angyalnak, és mosolyogva azt mondja: -Ennek adjunk egy fogyatékos gyermeket!
    Az angyal kíváncsian kérdezi: – Miért pont ennek Uram? Olyan boldog.
    – Így van – válaszolja Isten mosolyogva. – Adhatnék-e fogyatékos gyermeket olyan anyának, aki nem ismeri a jókedvet? Kegyetlen dolog volna.
    – De van türelme? – kérdezi az angyal.
    – Nem akarom,hogy túl sok türelme legyen,mert akkor elmerülne az önsajnálatban és a fájdalomban. Ha túl jut a sokkon és a bánaton,biztos,hogy kibírja.
    – De Uram,azt gondolom ez az asszony még benned sem hisz.
    Isten mosolyog: – Nem számít. Gondoskodom róla. Ez az asszony tökéletes.Kellőképpen önző.
    Az angyal nem hisz a fülének: – Önző? Az önzőséget erénynek tartod?

    Isten rábólint: – Ha nem lesz képes mindannyiszor elszakadni a gyermekétől,amikor szükségét érzi,soha nem fogja túlélni a sokkot. Igen,ez lesz az az asszony,akit egy tökéletlen gyermekkel áldok meg. Még nem tudja,de irigyelni fogják. Még a legapróbb fejlődést sem fogja soha hétköznapi dolognak tartani. Amikor a gyermeke először fogja azt mondani: “mama”, tudni fogja,hogy csodának tanúja. Amikor vak gyermekének leír egy fát vagy egy napnyugtát,úgy fogja látni ezeket a dolgokat,ahogyan kevés ember képes látni a teremtményeimet. lehetővé teszem számára,hogy olyan világosan lássa a dolgokat – a tudatlanságot, a kegyetlenséget, az előítéleteket – ahogyan én,hogy mindezek fölé emelkedhessen. Soha nem lesz egyedül. Én mindig ott leszek mellette,élete minden napjának minden percében,mivel az én munkámat fogja végezni,mintha az én helyemben lenne.

    – És a védőszent ki legyen? – Kérdezi az angyal felemelve a tollat.
    Isten mosolyog: – Elég lesz a tükör.” (Erma Bomberck)

    Kedvelés

    • Hát ez megint egy igazi “húb+” – nyálezoterikus fütyfürütty. Nem ismertem.

      Ennek a tesóit, mint szemléleti elvárást viszont nagyon. Az ezoterikus akadályverseny “kinek van nagyobb egótlansága” játszmájában erős mezőnyben indulnak ezek a kis történetek. Remélem, egyszer lesz poszt – vagy ha már volt akkor kapok linket.

      Kedvelés

      • Olyasmi mint a ‘Cserébe annyi könnyet használhatnak, amennyit csak akarnak, nézd el nekik férfi’
        Miután hosszan ecseteltek a férfi onzosegeit és hibáit…

        Ex-anyós küldte anno. Intő jel volt. Csak ő azt hitte ez szép.

        Kedvelés

    • édi-bédi…
      Elsőre még azt is mondanám, hogy rendben, de azért ilyenkor mindig olyan zsigeri ingerenciám van megkérdezni, hogy az illető konkrétan hány fogyatékos gyereket nevel? Mert ha történetesen nevel is, akkor sem feltétlenül általános ez a “karmatisztítós” gondolat, amivel felül tud kerekedni az őt ért tragédián, másoknak nem biztos, hogy ez ilyen lazán sikerül. Persze mély tiszteletem azoknak, akiknek sikerül. Vagy nem, de mégis csinálják összeszorított foggal, társadalommal, jövőképpel (mi lesz vele felnőtt korában?), széllel szemben pisálva.
      Amúgy utána gugliztam a szerzőnek, amerikai siker-írónő, van három gyereke, de nem említi egy forrás sem, hogy sérült lenne valamelyik. Amúgy láthatóan szereti megragadni az ilyen témákat, rákos gyerekekről is írt könyvet, miután ellátogatott egy ilyen táborba. Persze attól még lehet, hogy jó az a könyv….

      Kedvelés

      • Hát… Én olyat ismerek, akit elhagyott a férje, mikor az aspergeres gyerekük 3 éves volt, azóta küzd egyedül, és tud élni, de nagy harc minden napja. Meg olyat, aki határmenti kis városban szülte a downos gyerekét, de Pesten neveli egy család, mert ott korai fejlesztő legközelebb 50 km-re van. Meg olyat is, hogy kis falu, közeli kastély-nevelőotthonban él a súlyosan mozgássérült gyereke, mert ő nem tudott vele otthon maradni, mert csak munkabérből tudja eltartani a másik kettőt. Szerintem ők hiába nézegetnek a tükörbe… Meg ti is ismertek ezer ilyen családot, és hozzá hármat-négyet, ahol anya tényleg ilyen kiválasztott.

        Kedvelés

      • Személyesen nem (úgy értem, látásból igen, de személyes kapcsolatom nincs velük), viszont blogot olvasok többet is.
        Van, aki eléggé jól megbirkózik a helyzettel, és van, aki kevésbé, pl. ő, de ő is küzd nagyon a gyerekért:
        http://lassandebiztosan.blogspot.hu/

        A sérült gyerekek esetében úgy látom, az a legnagyobb gond, hogy nemcsak szűkösek az erőforrások, de szervezetlen is az egész, nem kapnak kellő információkat, valamint az érintett szervezetek, orvosok nem mind elkötelezettek.

        Kedvelés

      • Nagyon mélyen és vastagon vannak a problémák Magyarországon nem csak az infóátadással, az erőforrások kialkudásával, a szervezetlenséggel, de úgy általában a dolog elfogadtatásával is. Ahogy ezen a blogon tanultam: “rendszerszintű” problémák vannak fogyatékos-ellátás terén is. És a társadalom hozzáállása is gond, ami tükrözi a mindenkori vezetés hozzáállását, vagy fordítva. Nem alapvető követelmény a tolerancia, a normális ellátás, az emberhez méltó élet az érintettnek és családjának, egyedi emberek egyedi döntésén múlik, hogy mozdul-e valami. Viszont nem ciki a tolerancia teljes hiánya sem. 😦

        Kedvelés

      • Ebben igazad van. Valóban a társadalmi hozzáállás a bajok gyökere, ezért nincs megfelelő információáramlás, rezonáló (nekem ez a kifejezés nagyon sokat mond) ellátóhálózat.
        Csak hát ezzel én úgy érzem, nem tudunk mit kezdeni, változtatni. Voltaképpen az összes területen az a baj, hogy a kiszolgáltatottakkal senki nem törődik igazán, hacsak azért nem, hogy még lejjebb nyomja őket, mert nincs kellő érdekérvényesítő képességük, minimális a tolerancia. Legfeljebb kirakatnak jók.

        Ezért úgy gondolom, talán ha az ember szervezne valami nyilvánosság-hálózatot, adatbankot, ilyesmit, talán kialakulna egyfajta önszerveződés, elterjedne, hová érdemes fordulni, stb. tudom, hogy vannak ilyen kezdeményezések, ezeket lehetne talán összefogni valahogyan.

        De valamit csinálni kellene.

        Kedvelés

      • Igen, őt is szoktam olvasni, csak most épp nem találtam a blogot.
        Van egy apró probléma a gépemmel, gyakorlatilag minimál üzemmódban működik, nem látszik minden a blogokon (pl. az ajánlott blogok linkjei egyes blogmotorok esetében).
        És mivel már így is km-es a kedvenclistám, vannak blogok, ahová egy másikon keresztül jutok el.

        Kedvelés

  16. Vállalom, hogy nem csak hogy rengeteget hibázom, és tökéletlen vagyok, de még arra is vágyom (mélyen), hogy engem így szeressenek. Csakhogy a realitás az, hogy ezek a hibák elfogadhatatlanok a férfiak számára, én nem lehetek kritikus, kemény, nem lehetnek elvárásaim, nem kellhet jobban a szex, az aktivitás, nem várhatom, hogy a másik az én jövőképemhez hozzátegyen, az én céljaimat a sajátjainak is érezze, elesettnek kell lennem ahhoz, hogy segíteni akarjanak. Elhagynak, felelőssé tesznek az életük minden problémájáért, le akarnak nyomni, mert ha fent vagyok, veszélyessé válok az egójukra nézve. És tudjátok, az a legrosszabb, hogy nekem ezért tényleg bűntudatom van. Azért is bocsánatot kérnék, amit ők hibáztak el, mert valamilyen bűnnek érzem azt, hogy nem vagyok igazi / sztereotipikus nő.

    Kedvelés

    • Igen, ez ismerős. Egy idő után azt vettem észre, hogy minden mondatomat azzal kezdem, hogy bocs… megy ne haragudj… Most tudatosan próbálom magam leszoktatni erről, de nagyon nehéz! És igen, a férjem, aki soha nem főzött, minden alkalommal megmagyarázta nekem, hogy hogyan is kéne csinálnom, miközben én 25 éve napi szinten főztem. És igen, a szex terén is mindig én tehetek arról, ha nem megy valami, mert klimaxosan nem kívánom. De ezért is mindig megkapom a magamét, hogy nekem miért nincs kedvem. De próbálnám meg egy impotens férfinak azt mondani, hogy miért nem áll fel neki, biztosan nem akarja igazán… 🙂

      Kedvelés

  17. Húgom (28 éves, férjezett, egy gyermekes családanya):
    “A szomszéd nőtől egyszerűen nem tudunk aludni. Állandóan visítva élvez el, én nem tudom, ezek mit csinálnak, de nemnormális, azt biztos….” (nemnormális = direkt írtam egybe, ez a családunkban egy állandóan ephiteton ornans).

    Anyám (6 gyermeket egyedül felnevelt nő, 15 éve egyedül él, a szavak azután hangzottak el, miután elmeséltem neki, hogy az aktuális udvarlóm nehezményezi, hogy csak hétvégén főzök és nincs vasalóm):
    “Eszik az a gyerek házikosztot, mama főztjét, itt nálunk, mikor lejöttök.”
    (Arra a felvetésre, hogy udvarlóm szerint a 3 éves lányomnak milyen fontos lenne, hogy házikosztot, anya főztjét egye.). Ja és kb. kéthavonta megyünk “le”, hogy házikosztot ehessen a lányom. Plusz mi úgy nőttünk fel, hogy anyám szintén soha nem főzött otthon – mert sokat dolgozott -, de ettől nem lett kevesebb a szemünkben és ezt mindig el is mondom neki – de a fenti mondat 2-szeres Frusztráció Oscar díj.

    Sógornőm apósa, mai családi összejövetelen, délutáni álmából felébredve süteményt keresett és megkínáltam a hideg citromos sütivel, amit péntek késő este, munka után dobtam össze, elkezdi enni, közben gratulál a média megjelenéseimhez, a karrieremhez, majd mintegy mellékesen hozzáteszi (miután a jelenlévő nők kérdezik a receptet és elmondom, hogy sütés nélküli):
    “De ugye azért tudsz sütni?”

    Így legyen az ember okos….az elvárások tengerében megtalálni, hogy melyik a sajátunk és mi az, ami nekünk fontos…..nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem nagyon nehéz. És valóban, nem vagyok rendkívüli és nem tudok mindig mindent 100%-ra csinálni. Azon igyekszem, hogy kiszűrjem, melyik extern elvárás bánt annyira, hogy talán érdemes foglalkoznom vele és talán internalizálható. Háááát, kevés ilyen van, de van egy pár, ami meg a sajátom – ezeket se könnyű felismerni és távolról sem mondanám, hogy végeztem….
    Viszont Éva írásai nagyon sokat segítenek ebben (is), köszönet érte!!!

    Kedvelés

    • Nekem ez a sütés-főzés téma mindig nagyon a bögyömben van. Nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt úgy kommunikálni a “mások” felé, hogy ne tűnjek acsargó és mindjárt harapó oroszlánnak 🙂 Segítenétek ebben? Ti mit mondotok egy ilyen “De ugye tudsz sütni” mondatra? Próbálok eleinte árnyalt, udvarias lenni, de ez hamar elfogy. Például megkérdezem, hogy ez fontos-e (mondjuk neki). Vagy hogy ha akarnék, tudnék, de nem akarok. Meg hasonlók. De olyan hamar eljutok oda, hogy elkap a gépszíj, és nekik esek 🙂 Ez olyan gáz, de utólag sem látom, hogy hogyan lehetett volna szebben (nőiesebben? :D) vagy finomabban elintézni (őket). Legutóbb az amúgy kedves, okos, intelligens kollégáimmal beszélgetve megtudtam, hogy egy nőnek, ha van családja, tudnia kell főzni (sic.). És akkor erre én: És aki nem tud, az ássa el magát? Hát lett olyan vita, hangzavar és egyebek, jó volt nézni. Az egyikük meg csodálkozva nézett rám: de hát te szoktál főzni. És nem értik, hogy nem magamról beszélek, hanem az általános “eztkelleneésaztkellene” ellen. Amúgy meg nem, nem szoktam, csak ha kedvem és időm van. Aztán eljutottunk oda, hogy felvetettem: miért éppen a nőnek. Na ez megint egy jó téma. Mert mivel ők amúgy haladnak a korral, nem merik már azt mondani, hogy ez a nő dolga meg hasonlók, de akkor jön a “nekem segít”, “mi együtt”, “megveszi, amit kérek” és hasonló jó szöveg. Ja, és a férfi kollégám, aki semmit, soha nem főzött még életében, közli, hogy amúgy ő nem is várja el a feleségétől. Mert ő nem hoz otthonról, mindig máshol van, majd vesz valamit. De ebből is az jött le, hogy ezt ő döntötte el, nem együtt határoztak így.

      Na szóval: udvarias mondataitok vannak-e (persze kellően határozottak), amikor ilyen baromságokat mondanak nektek (szépen mosolyogva hozzá)?

      Kedvelés

  18. És az vajon az egyenlőtlenségnek milyen formája, hogy családom két férfitagja (az idősebbik vezetésével) tüntetőleg a nappaliba vonult aludni, amin keresztül kell vonulni, ha a konyhába akarunk jutni, ahol már kétszer lebuktam most a zugevésemmel??!? Még ezzel is felébresztem őket. Meg majd azzal is, hogy wc-re megyek. Én a szaranya. A szarfeleség (szarélettárs). Mert most végre elolvastam néhány posztot a blogon, hozzá is szóltam, érezhető az aktivitásom. Belelendültem az itteni virtuális életbe. Még éveztem is. De ennek súlyos ára volt. Már a vacsorát is neki kellett csinálnia, utána sem voltam hajlandó beszélni arról, hogy mi bajom van (amikor meg hajlandó lennék, nincs aki meghallgasson, meg mi van, ha egyszerűen nincs bajom, csak egy kis időt szeretnék magamra), nem hagytam őket tévét nézni, mert kattogtam a billentyűkön, és nem hagytam őket aludni, mert nem kapcsoltam ki a gépet időben. Az persze más kérdés, hogy amikor nem lázadok fel, és én altatom a gyereket (a napok nagy részében ez van), akkor a szobájában alszik el, a kiságyában, miután kb. egy órán át meséltem neki, a kedvenc könyvét harmadszor is elolvastam, ágyba visszaraktam, lámpaoltás után is énekeltem és a hátát simogattam, amikor meg ő altatja, a ZAPA, akkor az is nagy szó, hogy pizsamában és tiszta pelusban van a gyerek, és az altatás meg általában arról szól, hogy a kétéves mellénk fekszik az ágyra, és nézi a krimit, amíg bele nem alszik. Most ezt én, szaranya, meghiúsítottam, ezért ők a nappaliban alszanak, én meg már előre utálom magam meg a holnap reggelt, amikor megkapom a gyilkos pillantásokat, a lenézést, meg hogy nem lehet bennem megbízni, nem hagyom, hogy segítsen rajtam, és legközelebb mégiscsak beváltja a ma is elhangzott fenyegetést, és lecsapja a villanyórát meg szétszedi a modemet. Mert én a neten vagyok ahelyett, hogy a családommal lennék. Már megint ez az iszonyatos lelkiismeret-furdalás, önutálat. Megint megfogadom, nem netezek, nem olvasok blogokat többet. Ráadásul miattam nem ment el ma a saját programjára, látta rajtam, hogy nem vagyok jó passzban, inkább velem lenne. Velünk. De én láthatóan nem akartam vele lenni. Meg a gyerekkel sem. Pedig a gyerek engem emlegetett. Szokta őt is emlegetni, amikor nincs itthon, én mégsem mondom azt a 2 éves gyereknek, hogy “apádat most nem érdekled”. Pedig nem mindig azért nincs itthon, mert dolgozik. De nekem most fáj a lelkifurdalás, megint elcsesztem, megint mindenki neki adna igazat, ha elmesélnénk, a szüleimtől kezdve a Jóistenig mindenki, pedig az utóbbi időben már egész jó volt a hangulat, már elindult valami felfelé, még dugtunk is, még nekem is egész jó volt, vagy legalábbis majdnem, holnapra meg családi program lesz, ő szervezte, de hogy menjünk el rá ebben a nyomott hangulatban, egymást kerülgetve, délutánig tehát meg kell ezt beszélni. És én fogom a beszélgetést kezdeményezni, mert ő nem teszi meg, sőt még bocsánatot is fogok kérni. És igazat adok majd neki. És kitakarítom a lakást. Meg főzök, meg vasalok. (Bár ezeket nem várja el. De nem is csinálja meg, -a főzésen kívül.) És ezen a hétvégén sem fogjuk marketingezni a jövőbeli munkáimat. Mert ahhoz ő kell, az anyanyelve. És hétköznap este ilyenekkel ne zavarjam, sokat dolgozik és pihenni jár haza, majd hétvégén. Ez a 6-7. hétvége kb., amióta először mondtam neki a marketingezést (kitaláltam kiknek kéne írni és milyen emailt, csak neki lektorálni kéne az emaileket). Keressek valakit, aki pénzért fordít nekem? De pénzem sincs, miután (jól kereső) munkám sincs. Kérjek tőle pénzt fordításra? Akkor megsértődik. Küldjem el az emaileket “google-fordítással”? Ki venne fel azután? Tanuljak meg végre normálisan franciául? Ez jó ötlet, de nem megy egyik napról a másikra. Semennyire sem megy, mint a fogyás, nincs erőm, energiám hozzá. Meg motivációm, meg hitem, hogy jobb lesz. Csak a lelkifurdalás van. Valamelyik nap oldalakat írtam tele azzal, hogy mi mindenért van lelkifurdalásom a késéstől kezdve a rossz gondolatokon át addig, hogy anyámékat nem hívom fel elég gyakran. Szaranya, szarnő, szargyerek, szartestvér, szarbarátnő, szarember, szarrajztanár, stb. Mármint én. Most nem fogok tudni aludni. Bocs itt a hajnali önsajnálatért és szenvedésért megint…. :(:(:(:(

    Kedvelés

    • Kívülről látod az egész helyzetedet, kívülről, és ebből a perspektívából mondod el, hogy mit fogsz benne csinálni, azaz, hogy még te fogsz bocsánatot kérni, még te fogsz vezekelni. Ennyire erős ez a speciális női bűntudat. Erről írnék. Nem tudsz úgy hozzáállni, mint ő, neked nem megy a “leszarom” atittűd, mert öt perc után annyira rosszul érzed magad, hogy inkább csinálod tovább, pedig látod, hogy ez téged rombol. Nem vagy egyedül, csináltam már én is ezt, így.

      Kedvelés

      • Meg, igen.
        De az ijesztőbb mindennél. Mármint hogy mégsem ő az igazi, és lépnem kell, mert nyilván ő nem fog, nekem meg itt kell hagynom mindent, férfit, gyereket, párizsi álmokat, és vissza kell mennem Magyarországra elölről kezdeni mindent, csak x évvel öregebben.
        De lehet, hogy végül csak ez lesz a megoldás….

        Kedvelés

    • Hú, ez nálunk is megvolt, az exem máig azt hiszi, hogy a net, ill. a netes társaság csábított el tőle.
      Nem bírja felfogni, hogy az már az eredmény volt, mert a könyvolvasás már nem nyújtott elég vigaszt, emberek társaságára vágytam, még ha virtuálisan is.

      A múlt héten ugye itt volt meszelni, én meg dolgoztam (távmunkában), majd amikor befejeztem, elkezdtem híreket, blogot olvasni, a kupi kellős közepén 🙂
      És nem bírta megállni, hogy megjegyzést ne tegyen rá, még mindig gépezek.

      Annak idején eljutott addig, hogy eldugta a klaviatúrát.

      Nagyon sajnálom, hogy ennyire rémes helyzetben vagy. Remélem, sikerült megbeszélni mégis, netán lektorálja az e-maileket is, hogy végre elküldhessed…

      De ha francia tolmácsra/fordítóra van szükséged, virtuálisan ismerek valakit, aki esetleg segíthetne, itt a blogja: http://vnaguveera.wordpress.com/

      Kedvelés

      • Köszönöm! 🙂
        Van nekem is itt amúgy francia-magyar fordító ismerősöm, de nem akarok rendszeres szolgáltatást kérni “áron alul”, főleg olyantól, aki ebből él. Meg kell ezt nekünk (nekem!) valahogy oldani itt.

        Kedvelés

    • “amikor meg ő altatja, a ZAPA, akkor az is nagy szó, hogy pizsamában és tiszta pelusban van a gyerek, és az altatás meg általában arról szól, hogy a kétéves mellénk fekszik az ágyra, és nézi a krimit, amíg bele nem alszik. ”
      Ez a legtöbb családban nagyjából így van (nálunk csak a tévézés nem volt, mert azért simán ölni tudok, ja és kötelező volt a meseolvasás is nekik, azt nem úszhatta meg és kész. Viszont gyakran pizsama sem volt és a fürdés, fogmosás is szinte mindig elfelejtődött valahogy). A lényeg, amit itt már annyiszor elmondtunk, hogy ami egy nőtől, pláne egy családanyától a minimum elvárás, az origó, az említésre sem méltó alap, az egy férfitől elképesztő magas szintű teljesítménynek számít a társadalom szemében. Nekem is mindenki azt mondta, hogy örüljek, hogy egyáltalán bevállalja a gyerekfelügyeletet, hogy én elmehessek mondjuk a barátnőmhöz este (jött az “örülj, hogy elenged”, duma). Mert sok férj még ezt sem teszi meg (b+, pedig a saját gyerekeikről van szó, ők mégis úgy tesznek mintha olyan bébiszitterek lennének, akiket nem fizetnek meg rendesen). És csineva, lécci most ne írd be, hogy ez nem igaz, mert például te aztán mindent megcsináltál ugyanúgy…TUDJUK, nem rólad van szó!) A férfiak többsége olyan ahogy borderline pontosan leírja és ez a teljesítmény tőlük nem, hogy nem ciki, de még örülnünk is kéne, hogy egyáltalán ezt megcsinálják. Holott ugyanezért bennünket súlyosan elhanyagoló szülőnek bélyegeznének. Hallottam, hogy válásnál, gyermekelhelyezési perben is, csak az anyák háztartási tudományát vizslatják árgus szemekkel. Csak tőlük kérdezik meg szoktak-e főzni, mennyire tartják rendben a lakást, lesz-e elég idejük a gyerekekre. Apáktól ez nem elvárás, mintha náluk nem kellene főtt ételt enniük a gyerekeknek és tiszta, rendezett körülmények között élniük, elég időt töltve a szülővel. Vagy tán eleve arra gondolnak, hogy előbb utóbb úgyis visz majd “fehércselédet” a házhoz, aki ezeket mind megteszi helyette.

      Kedvelés

  19. Jó a nyilatkozat, ki is kellene nyomtatnom, de nem a bejárati ajtó belsejére való, hanem saját ruhásszekrényembe. Mert nekem kellene ezeket tudnom, sőt elhinnem, nem csak egyszerűen felismerni, hogy igazak, jogosak.

    Most egy olyan kapcsolatban élek, ahol nincsenek ilyen külső elvárások, nincs ilyen nyomás rajtam. Egyrészt úgy szeret a másik, ahogy vagyok (Ez kicsit ijesztő is, és néha kifejezetten jól esett, amikor végre olyan visszajelzést kaptam, hogy “igazából kicsit meghízva jobban festesz, vidámabb az arcod”, mert már aggódtam, hogy mindegy volna, milyen is, ‘ahogy vagyok’. Ez is kapirgálni való dolog, nekem mindenképp, hogy meddig kell a másik jelzése, és honnantól elegendő a belső tudás.), másrészt a rendezett lakás számára nem fontos, klasszikus geek ilyen téren, aki elvolna a pizzásdobozok között, hetes zokniban. Mi történt velem ebben a nagy szabadságban? Még inkább a magam feladatának érzem a lakás karbantartását, a zokni cseréjét, hiszen csak nekem fontos ez, és én generálom a vitákat, és senki más nem mondja, hogy rossz háziasszony vagyok, csak én magam.

    Tudom, hogy nem szabadság ez voltaképp, hiszen úgy lenne helyes, hogy ha ő figyelne arra, ami nekem fontos, még akkor is, ha ő azt nem érzi annak. És szabadság helyett én lettem a felsőbb én, elsősorban magamnak, de felé is sajnos. Szóval nálunk nem kell rohannom, ha a kávé, amit ő csinált, keserű, mert megissza úgy, de ha nekem is ő csinál, akkor előfordul, hogy szólnom kell, hogy az enyémbe jöhetne cukor.

    Egyébként dolgozunk az ügyön, párszor nekifeküdtünk valami megoldást találni, és akadt is olyan részmegoldás, amit nem “meg kell változnom” esetek élt meg, de még para nekem az egész, főleg most, hogy gyerekek is úton vannak. Akkor már nem két ember egymás mellett, együttélése lesz. Ami egyébként nagyon élvezetes és gazdag mindkettőnknek.

    Kedvelés

    • Nekem egyszer úgy jött egy felismerés, hogy ne akarjak a párom anyja lenni, hogy egyszer elkésett a melóból, mert én is elaludtam és nem keltettem fel, ahogy szoktam, mert ugye én vagyok a felelős az ő felkeléséért is (az óra mindkettőnknek csörgött). Akkor jöttem rá, hogy ez így nem egészséges, és többé nem akartam helyette megoldani a dolgait, de semmilyen szinten (tanulási folyamat volt nekem is). Érdekes, hamar megtanulta, hogy ha csörög az óra, akkor az azt jelenti, fel kell kelni (és nem másra, mondjuk rám várni), mert ha nem, akkor elalszik és elkésik 🙂

      Kedvelés

      • Bakker, ez mennyire tipikus. Olyan jó olvasni, hogy ilyen kis sztorik nem csak a mi háztartásunkban történnek meg. Most, hogy barátoknak mesélem, mi van velünk, elkezdenek dőlni a sztorik. Azelőtt meg semmi. Miért van az, hogy csak akkor merjük megosztani a szart, ha tudjuk, hogy a másik is hasonlóan él, ha meg jónak látszik, hallgatunk?

        Kedvelés

      • Ki szeret a kudarcairól beszélni? Pláne, ha a közfelfogás szerint neki magának kellene másként, jobban csinálnia?
        Gondolom, te is hallottad eleget, ha nem anyádtól, mástól, hogy az asszony köténye takarja el a családi bajokat, meg a férfit a hasán keresztül lehet megfogni, meg, meg.. meg…

        Kedvelés

      • Igen, de én ezeken mindig röhögtem. De igazad van, másokon meg nem röhögtem, azt ugyanilyen rombolóak voltak. Nem tudom, én mindig elmondtam, ha valaki őszintén megkérdezte, hogy vagyok, elmondtam, ha szarul. Kevesen osztották meg velem a saját bánatukat, általában mentegetve a kapcsolatot. Ilyet én is sokszor tettem. Igen, a kudarc. Igazad van.

        Kedvelés

      • Hát én az ilyen sztorikat azóta fűnek-fának mesélem, mert nekem ez nagy fegyvertény volt a személyiségem fejlődésének történetében 😀 Mondjuk nem is vagyok túl népszerű feleség-jelölt.

        Kedvelés

      • Na igen, amikor csak ő bukik rajta, akkor rá lehet hagyni. 🙂
        Nálunk (azaz bennem) most az a feladat, hogy kisüssem, mi az, ami valóban, tényleg, de istenigazából fontos nekem is egy háztartásban, nem pedig azért törődöm a dologgal, mert ütközne a fenti “anyu elintézi, akár egy régi mesekönyv-illusztráció, és még boldoggá is teszi, hogy a kis buták, nézzenek oda, mennyire rá vannak szorulva” képpel. És ami fontos, magamért, ott pedig a megosztáson dolgozni.

        Kedvelés

      • Anyunak volt egy szerintem egészséges módszere – akkor mondta, mikor az ismerősök vegzálták, miért nem velem csináltatja a házimunkát, meg kellene tanulnia azt is egy lánynak – majd ha a tetvek elviszik a lakását a sarokig, megtanul takarítani.
        Nem is lettem görcsösen tisztaság- meg rendmániás, és az exem se bírta belémverni (na jó, fizikailag meg sem próbálta, de verbálisan igen), hogy nincs fontosabb egy naponta végig suvikszolt lakásnál.
        Tehát szerintem amit el tudsz viselni, nem okoz lelkiismeret furdalást, azt hagyd el nyugodtan.

        Nekem pl. csak a konyhaedények, evőeszközök makulátlansága fontos, meg a vasalt vászonabrosz (mást nem is vasalok gyakorlatilag 🙂 ) az asztalon.

        Két kutyám + egy macskám van, kertes ház lévén ki-be járnak. Naponta kisöprök, a felmosás ötletszerű (találok kifogást az elhalasztására:-) ).
        Ágyneműt kéthetente cserélek télen-nyáron, a porszívózás szintén ötletszerű, de szőnyegem nincs is, így a söprés, felmosás is elég. Ablakot évente 2* mosok, ekkor függönymosás is van. Mivel nem cigizik senki a lakásban, ez elég.
        Fürdőszoba, WC sikálás hetente, bár mióta egyedül lakom, ez néha el is marad, mivel magam után rendesen lesikálom a WC-t, kiöblítem a kádat, mosdót.
        Időnként éktelen kosz tud lenni a szőr miatt, meg ha sáros idő van, mert nem vacakolok a kutyaláb-mosásokkal, és felfordulás is, mert nem mindig pakolok el (pl. kimosott ruhát, bevásárlást, vagy ha feltúrtam valamiért az iratokat, szerszámos ládát).

        Azt nem nagyon díjazom, ha váratlanul beállít valaki, ennyi eredményt elért az exem, mert szégyellem magam, ha pont kupi és kosz van, de annyira azért nem, hogy naponta nekiálljak puccba vágni a lakást.

        Most épp bő két hete kupi van, mert egér fészkelt a spájzomba-konyhámba, és ki van pakolva 90% holmi és szétrakva mindenfelé. Sajnos a bútor egy része ténylegesen beépített, így csak kiéheztetni, kicsapdázni tudom az egeret, meg hát azért se rámolok vissza, hogy az elmosott cuccot ne mászkálja össze.

        Kedvelés

  20. Ismeritek a Szupernőt?
    Az én ismerőseim között (értelmiségi, dolgozó nők kicsi gyerekekkel) a Szupernő-stratégia dívik.
    Anyunak hat keze van, lerohan a gyerekorvoshoz a beteg kicsivel, közben összerittyenti a tortát a zsúrra, hajnalban felkel és bepótolja a kimaradt munkát, közben eljut fodrászhoz meg tornázni… és folyamatos bűntudata van, mindenhol úgy érzi, nem elé jó, nem teljesít száz százalékosan, és leginkább az ágyban szeretne feküdni egy napon át, de természetesen ezt nem engedheti meg magának.

    Kedvelés

    • És még tökéletes feleség is mindeközben, bármit jelentsen is az. Az én szememben tényleg Szupernők 😀 Sosem lennék képes erre, helyesebben, sohasem csinálnék ilyesmit önszántamból. Mindenesetre kölcsönösen sajnáljuk egymást, de azért szoktam néha gondolkodni, vajon ők maguk is elhiszik-e, hogy nekik milyen szuper életük van? Vagy ez csak ilyen pr fogás. De lehet, hogy tényleg én maradtam ki a Tutiból, ezt sem lehet kizárni végülis.

      Kedvelés

  21. Máté Péter, Zámbó Jimmy, brrrr, a hideg ráz tőlük. Az igénytelen zenéjüktől, az idétlen szövegeiktől. Jááááájjj, mikor rájuk gondolok, Orwell jut eszembe, ahogy leírta, mi fán terem a slágerzene.
    Mit is akartam mondani? Jaaaa, tudom. 🙂
    Mikor a gyerekekkel kimegyünk a városba tömegközlekedve (a változatosság kedvéért nem a környékre, hanem kicsit messzebbre), elég jól nézünk ki. 🙂 Elől lóg kendőben a 3 hónaposom, hátamon gyakran kötős kenguruban a 3 évesem, kezemet pedig az 5 éves fogja. Mindehhez egy jóóóóó nagy táska (peluscucc, ruhák, étel-ital, stb.) vállon.
    Érdekes reakciókat kapok. Általában kis mutogatás, némi göcögés, nézd elől gyerek-hátul gyerek. Néha odajönnek hozzám, és kifejezik az elismerésüket, hogy tyű, hogy bírom? És igen, be kell valljam, ilyenkor dagadok a büszkeségtől, mert bírom én, mondhatni lazán. Meg a tök egyedül végighajtott napokat is, meg mindent. Az utóbbi hetekben összesen egy férfi kérdezte meg tőlem, mikor a tele banyatankomat segített leemelni a villamosról, hogy no és a férjem merre van? Egyrészt persze semmi köze… másrészt meg azért elgondolkodtam.
    Én sportot űzök abból, hogy meddig tudok elmenni, mit bírok egyedül megoldani. Élvezettel nyugtázom, hogy nahát, ez is megy, meg az is, de jó! S most, a bejegyzést olvasva jutott eszembe, hogy anyai program ez nálunk (is). Anyukám mindennap egyedül gürcölt hármunkkal, míg apám csak a nagy gesztusokban volt ott (pl.kirándulások, különleges programok). Mindent megcsinált, takarított, főzött, készült a következő napra (tanár). Nekünk meg fél szavunkra ugrott. Mindez olyan természetes volt…
    Hogy anyukám beteg lett volna? Vagy pihent néha? Nem, ez egyáltalán nem rémlik.
    És az egészben tudjátok, mi a szomorú? Például, hogy nem az általa teremtett biztos háttér maradt meg az emlékezetemben, hanem az apám-féle nagy gesztusok. Meg az is, hogy sikeresen viszem tovább a programot: mindent egyedül csinálni, mindent kibírni, hiszen ez a dolgom, hiszen anya vagyok.

    Kedvelés

    • Biztos vagyok benne, hogy nagyobb a teljesítményed, és a gyerekeidnek jobb, csakazt nem tudom,mi marad belőled,meg hogy miért ez az áldozatvállalás működteti a családokat,és milyen lenne z életminőségünk, ha csak egy kicsit átvennének a férfiak ebből a napi rutinból, hogy mondjuk regenerálódhassunk, és jobban szeressük őket, magunkat és a gyerekeket is.

      Kedvelés

      • És akkor én még semmit nem szólhatok, mert a férjem, amiben tud, segít. Nem sok ez most, mert hónapok óta durván romlik az állapota (gerinc). 😦 Az egész napi ülőmunka szétszedi, sporttal kéne foglalkozzon, de abból nem jön ki a szükséges pénzmennyiség ugye… (ismeritek a témát, lakáshitel, stb.)
        Így aztán cipelem magamon, amit bírok, és még csak jogom sincs panaszkodni. Sőt, mit akarok, mikor két hetente jár ki hozzánk takarítani egy kedves néni??
        Csak néha recseg a dolog, amikor bekúszik a tudatomba, hogy fáradok. Olyankor jön a rosszkedv. És ha nekem rossz kedvem van, akkor nyűgösek a gyerekek is. Na, ilyenkor nehéz.
        Sokszor érzem úgy, mintha egyedül álló anya lennék három gyerekkel. A férjemmel alig kommunikálunk, mert esténként bedőlünk az ágyba, s alszunk
        Minden panaszom mellett persze igaz az, hogy sok-sok öröm jut apránként a napokban, Csak nehogy lebetegedjek. (Ide most mosolygós, vagy szomorkás szmájli jöjjön?)

        Kedvelés

    • Nálunk is ez volt, és pontosan ezt nem akarta nekem átadni. Én anyámat kb. évente egyszer láttam ágyban, amikor elkapta az influenza, akkor feküdt 2 napig, aztán felkelt és csinálta tovább.

      Amikor lefeküdtem (jó későn, sokáig olvastam vagy beszélgettem apámmal mindenféléről), még fent volt, és vagy mosott (ugye, akkor még csak a tárcsás volt, vízvezeték meg egyáltalán nem, a 2 házzal odébbi utcai csapról hordtuk), mosogatott, vagy vasalt, vagy apám könyvelését hozta rendbe.
      Reggel pedig ő ébresztett, akkor már rég fent volt, tavasztól őszig a napi munkája előtt bekapált egy sort a kertben, utána felült a babettára, ment könyvelni az állami gazdaságba. Apám is velem együtt kelt, ő beült a Fiatba és ment az iskolába gondnokoskodni, Én indultam utoljára, felültem a bicajra és mentem a többiekkel találkozni.

      Ja, én is egyedül csinálok mindent, kivéve, amit fizikailag nem tudok (pl. kertet ásni, köves, agyagos a talaj). Legfeljebb én el tudom dönteni, hogy az adott melót nem is olyan fontos megcsinálni.

      Nos, én apám lánya voltam, anyuval ugye sosem lehetett beszélgetni, nem ért rá. Nem jött strandra, mert nem is bírta a hideg vizet, az ízületeinek nem tett jót a balatoni levegő. Egyáltalán, ő csak kiszolgált mindenkit (illetve aggódva leste, ha én túl sokat engedtem meg magamnak apámmal szemben, aki tulképp inkább idősebb testvéremként viselkedett velem, kivéve a ruházkodást, hajviseletet), nem volt tényleges családi életünk. Engem azért sem fogott be, mert “nem azt a nyápic gyereket fogom nyüstölni, ha a mázsás apja szalmaszálat sem tesz keresztbe!”.
      Ezt persze kislányként nem így láttam, totál természetes volt, hogy apám mókázik, beszélget velem, tanít erre arra (szerszámhasználatra), de leginkább ül a szobában és olvas. Anyu meg dolgozik.
      Kamaszként kinyílt a szemem, hát akkor elég sok mindent a szemébe is mondtam apámnak.

      Kedvelés

      • Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az ilyen humán gyorsvonatokkal elég nehéz felvenni a tempót, nekem is beszólogatnak szupernő-jelölt barátnőim, hogy micsoda háziasszony vagyok, megint nincs elmosogatva, hát bazze, nekem az üres mosogató nem fétis, azért, attól én még hadd lehessek jóember, jónő és még tisztaság is lehessen a lakásomban. Ezek a control freak csajok azért elég frusztrálóak tudnak lenni, pedig nem is élek velük. Hozzájuk képest én csak lusta dög lehetek, más nem.

        Kedvelés

      • Kit érdekel az üres mosogató? 🙂
        Ahogy írtam, én eléggé hanyagnak számítok, naés?
        Szerintem mondd nekik, hogy ha nem tetszik, meg lehet csinálni helyetted 🙂

        Kedvelés

      • Ugye, hogy ez az ösztönös és egészséges reakció? Lehet, hogy néha a férjek is ezt csinálják….

        Kedvelés

      • ures mosogato fetis nalam is kialakult. ami dobbenet mert sosem gondoltam volna magamrol. most, hogy naponta haromszor kell mosogatom, almaim foszereploje egy mosogatogep es ha vendeg jon hozzank par napra, kozlom hogy nem kell hazimunkaznia, de ha elmosogat helyettem azert nagyon halas leszek. es a ferjem is elmosogat amikor csak arra jar. ha ki lehetne hagyni egy hazimunkat az eletembol, az a mosogatas lenne.

        Kedvelés

      • Vazz, az a rossz, hogy én is úúúúgy tudok haragudni magamra, mikor reggel szennyes edények fogadnak a mosogatóban, hogy miért nem csináltam ezt meg este? (Eszembe sem jut ám, hogy nem én vagyok az egyetlen felnőtt a lakásban.) Miközben amúgy nem vagyok egy tüchtig. De valamiért a teli mosogató zavar. Akkor ez most üresmosogató-fétis? 🙂
        Mondjuk anyukámék helyzetétől azért a miénk sokkal jobb. Elég rendesen van közös program, időnként itthon is befigyel némi családi idill, szóval hála az égnek nem az anyarobot működik, apa pihen leosztás a kizárólagos, amit látnak a pulyák.

        Kedvelés

      • egyszer beleolvastam egy flájlédis oldalba, miattatok, mert azt se tudtam előtte, hogy mi az, és ott láttam refrénszerűen visszatérni a napi teendők alfájaként: “És fényesítsd ki a mosogatót!” Aztán ránéztem a mosogatómra, és röhögtem egy fertelmeset. Azóta, ha rossz kedvem van, csak annyit mondok magamnak, hogy “Fényesítsd ki a mosogatót”, máris felderülök.

        Kedvelés

      • Gyöngyinek, csak oda már nem fér: én még az életben nem fényesítettem ki a mosogatót 🙂
        Minek? azért, hogy az első pohár víz kitöltése után újra foltos legyen? Vagy az első gyümölcsmosás után?

        Mosogatás ELŐTT lesikálom alaposan, a borogató részét is, hogy tutira tiszta felületre pakoljak, ennyi.

        Kedvelés

      • Vajon milyenek lesznek a húzó anyák nagymamaként? És a humán nagypapák? És a gyermekeik? Mint anyák, apák? Milyen örökséget hordozunk?

        Kedvelés

      • A húzó anyák nagymamaként is húznak. Anyám félig-meddig pont abba halt bele, hogy nem tudott már segíteni nekem, és haszontalannak érezte magát (80 évesen).
        Valószínűleg átadják ezt a húzást a lányaiknak, de az én anyám mindig is másként gondolkozott sok mindenről (ezt átadta nekem is), ezért a húzáshajlmot NEM IS AKARTA átadni. Sőt: azt sem akarta, hogy egyáltalán férjhez menjek.

        Nálunk olyan nem volt, hogy a lány sorsa a család, nálunk az volt: tanulj, lányom.

        Én nem is vagyok húzó 🙂
        Inkább lusta dög, legalábbis a házimunkában.
        🙂 🙂

        Kedvelés

      • Micsoda költői dilettantizmus egyébként porcukros kávéról írni?
        Csak hogy a lényeget ragadjam meg, gondolom ez is egy árulkodó információ a szerző háztartást illető ismereteiről.

        Vagy a múltban tényleg sokkal éteribben festett a főzés?
        😉

        Kedvelés

      • Igen, a porcukros kávé valóban elég vicces. 😀 Árulkodó.
        Húzó anyák, ez tetszik.
        Egyébként nálunk sem volt direktben ilyen törekvés, vagy nevelés, hogy a lányok dolga a család. Sőőőőt. A tanulás volt az első, a sulis sikerekért járt az elismerés. Anno anyukám kételkedett leginkább a szándékaim helyénvalóságában, mikor diploma után, MA képzés előtt kijelentettem, hogy nagyon-nagyon szeretnék babát. Ő és a férjem is maximálisan támogattak a karrierem terén, hatvanszor el kellett nekik mondanom, hogy de én tényleg családot szeretnék. És mindennel együtt máig sem bánom ezt a döntést kicsit sem. Persze ettől még lehetne néha könnyedebb…

        Kedvelés

  22. Sziasztok. Nem túl régóta olvasom a blogot, de annál intenzívebben. Természetesen én sem értek mindennel egyet, ami itt olvasható, reményeim szerint viszont van helye ellenvéleménynek is, ha azt kulturált formában fogalmazzák meg (igyekezni fogok). Ezzel a poszttal pedig teljes mértékben egyetértek.

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Vacskamati bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.