darszonnak
Hogy micsoda össznépi maszatolás megy a beszélgetéseinkben, milyen sokat beszélünk, de mennyire nem mondjuk, amit gondolunk, mennyire nem tudjuk, mit is érzünk, mennyire mást értenek, mint amit mondunk, mennyire mást mondunk, mint amit akarunk, mennyire nem emlékszünk, mit mondtunk, pedig ő azon megbántódott. Nem beszélünk egyenesen, sugalmazunk, vélelmezünk, tulajdonítunk, bántuk és bántódunk.
Engem annyira idegesített mindig az eemkázás, nyelvileg zavart, ahogy pontosan tudtam, hogy ő most énközöl vagy igényt fogalmaz meg vagy együttérez (a maga sokszor fura feltételezéseivel). És furcsa volt legalábbis, hogy blogról szerzett barátnőm mindig megkérdezi, de kiskanál-szinten is: ez hogy hangzik, ezzel rendben vagy? milyen neked? ez jó neked?
Nekem furcsa volt ez, mert én hajlamos vagyok belemanipulálni mindenkit mindenfélébe, mert eszembe sem jut, hogy másnak nem az a jó, ami nekem, például közös programokon úgy intézem, de persze viccesen és önironikusan, hogy nekem legyen kényelmes, mert nem tételezem fel, hogy ő szívesebben hazamenne például, vagy nem is szereti a Budapest Bárt.
De mennyivel jobb, okosabb, szabadabb ez így, hogy “rendben vagy te ezzel?”, igenis, kezdem megérteni, és köszönöm.
Mert én, ha a reflexeimet követem, azt írom például a kész, kényelmes hárító panellal, hogy ne legyek bántó: ne haragudj, annyira sűrű most a szeptember, ovi- és iskolakezdés, számlák, intéznivalók… Érzékenyen figyel az én levelezőpartnerem, elmeséli saját vonatkozó nyűgeit (neki se könnyű), és ír húsz tanácsot, mit hol vegyek, intézzek. Olvasni is gyötrelem. Holott annyit akartam én: ne haragudj, most nem tudok rád figyelni.
Lehet-e ilyet írni?
Az én nyugati szomszédasszonyomnak (nem Ágota és nem is Szent Erzsébet) tavaly ősz óta egyetlen szó a köszönésen kívül nem jött ki a száján, az is leteremtés volt, hogy mi ez az óvoda a teraszunkon, akkor ült kint utoljára János — igen, ebben a nulla szószámban kondoleálás (ez jó így?) is benne van, illetve nincs. Azt mondja, amikor sírhatnékom van, és a bánatos napfényben a teraszon meghallgatom megint a kölni koncertet: köszönöm, hogy már zenét is szolgáltatsz. Ezért este elé állok, és beszélek vele. Arra kérem, mondja meg, ha valami zavarja, mint az értelmes, egy helyen élő emberek között szokás, avagy kívánatos, és ne csak sértődötten vonuljon itt. Ez sem tényszerű, belátom, de egyébként igenis tényszerű. Egyben megkérem, hogy a korláttól tegye már el azt az élével odaállított törött műanyag asztalt, mert elfogja a fényt és a kilátást, és beszéljen velem normális hangon. Erre mondja, hogy ő azt gondolta, velem nem is érdemes beszélni, mert mi ezt direkt csináljuk, szándékosan hagyjuk ott a felmosórongyokat, vödröket a korlát mellett, hogy őt idegesítsük. Nem lehet másképp.
Nekem mondjuk vödrökre és rongyokra valami extrán nincs szemem, belátom, főleg a szél csapja őket oda, meg a nagyon kedves olvasó-barátnő söpörte fel a teraszt és tette oda a vödröt, az aztán ott is maradt két hétig, ennyire vagyok képes, ciki, de a terasz amúgy is olyan esetlegességek helyszíne, hogy csak valami nagyon abszurd film rendezője lelhet örömet benne. De ezen, amit mondott, megdöbbentem. Mi mindent feltételezünk egymásról?
És a kimondott szavakat is hányféleképpen lehet csűrni-csavarni? Mennyire könnyen bántódik meg az, aki neheztel rám, és azt lesi, hogy mikor bántódhat meg? Számít-e, hogy mit csinálok, mit teszek? És ha két hétig több köbméter víz felhasználásával locsolom a negyven virágát, akkor elvárható-e, hogy hazaérkezvén annyit mondjon: köszönöm? Én is miért egy év múlva és visszavágásképp mondom ezt meg neki? És édesanyja vagyok-e én, hogy ilyesmire okítom?
Azt is mondja: az teljesen rendben van, ha a gyerekek itt kint játszanak… Sértő az éberségem: ne haragudj, még jó, hogy rendben van, hogy az én teraszomon játszanak az én gyerekeim, e kegy forrása nem te vagy. Kérj meg, szólj, ha valami zavar, de nem tudom garantálni, hogy nem hallgatok zenét a teraszon többet, a csendrendelet és alkalmi kéréseid tiszteletben tartásával, természetesen.
Nekem sem kellene ilyeneket mondanom, hogy “e kegy forrása nem te vagy”, pedig igazam van. De én is tele vagyok nehezteléssel, én is csak logikus akarok lenni az ő kontójára. Idegesít ez a nő, az életellenes, kommunikációképtelen, sápadt lénye. Pedig ki tudja, mi van mögötte. Ha valaki, én sejthetném.
Másnap már azt mondja korholón: miért nem szólsz, hogy én is locsoljam a virágaidat, ha nem vagy itthon? Gyanítom, zavarja a félholt növények látványa is. Vagy elismeri, hogy meg kellett volna köszönnie? Vagy ez békülés volna?
Azt mondom másik levelezőpartneremnek, aki a barátságos kezdet után a troll-logikával kezdett rugózni a blogomon, ráadásul gúnyosan, hogy kérlek, ne írjál nekem ilyeneket, mert ez bántó. Mondom magamnak, milyen kis nyugodt meg asszertív vagyok. Erre nagy némaság, majd: nem szeretem, amikor magyarázkodnom kell a szavaim miatt. Jó, mondjuk ez a tudatosságnak olyan hiánya, annyira elválaszt, annyira csak paneleket, kész koreográfiák végrehajtását teszi lehetővé, hogy nincs is értelme így beszélgetni. Nincs értelme olyasvalakivel beszélgetni, aki ennyire védi az énképét, azt, hogy ő mindent jól csinál. Hogy milyen nemű, találjátok ki.
Illetve: csak akkor beszélgetek veled, ha azt jelzed vissza, hogy mindenestül milyen nagyszerű vagyok. A konfliktusokhoz fáradt vagyok. Tulajdonképpen érthető is volna — ha nem járta volna össze törtfehér szőnyegeimet sáros cipővel.
Igazán jó kommunikálni csak úgy lehet, ha
- alapvető a minimum, hogy a felek egymást tisztelik, nem manipulálják, akarattal nem bántják, a bizalommal vissza nem élnek,
- mindkét fél türelmes, időt szánnak a saját szavaikra és a másik megértésére,
- egyik sem akar mást, többet, mint ami láthatatlan szerződésükben deklarálva vagyon (de ez is mi? hát honnan lehet tudni, mennyi az annyi? hogyan lehet egyenesen ÉS tapintattal kezelni, ha az egyik többet akar? ennek lélektani előnyét ki nem használni? vagy legalább akkor a másik testéről a buta szexista automatizmusokkal félreérthetőeket nem írni? hogyan kezelhető jól a rajongó–sztár viszony aszimmetriája? lehet-e barátság belőle, és kiáltani kell-e akkor: ez már az? mi a helyzet, ha mindkettő azt hiszi, a másik kedvéért tesz valamit, hallgat vagy szól, és ami történik, az mégis mindkettőnek rossz? mi van a diszkrécióval? hogy félünk, hogy amit megtudott, ellenünk fordítja, lenyom vele? mi van, ha az egyik részegen ír mindig, és erre a másik később jön rá?),
- érdekli őket valóban, mi történik a másikban, nem csak a kész, ismert kifejletekre akarnak befizetni,
- kapcsolatban vannak a belső, sokszor zavaros és átmeneti kavargásaikkal, amelyek a tetteiket irányítják, felismerik és megfelelően kezelik őket,
- tisztában vannak azzal, hogy az érzések, a pozitívak és negatívak is mulandóak,
- képesek elismerni, ha tévedtek.
Az emberek úgy általában nem gonoszak, nem hazudnak szándékosan, hanem az van, hogy nem ismerik fel, mi mozgatja őket igazán, vagy nem merik vállalni maguk előtt sem. Egészen bozótos tud lenni az átjárás a vállalható, kifelé mutatott lényük és a valódi, sokszor zavaros, ellentmondásos, normákba ütköző lényegük között. Ezért van az, hogy hosszas beszélgetés után azt mondja az egyik: akkor most őszinte leszek. Miért, eddig mi voltál?
Tudhattad volna, azt mondja.
Nem, nem tudtam, mert nem mondtad.
Legyen a ti beszédetek: igen igen; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.
csak az olvassa. én szóltam 
de igenis kell mondani hogy e kegy forrása nem ő. mert nem ő és nem jó ha azt gondolja hogy ő, és nyilván azt gondolja hogy ő ha ilyet mond, és ebből csak erős fogalmazással lehet kizökkenteni. és erre nem magyarázat, hogy neki is épp van valami története. a kettő egymástól független.
én is mindig mindent úgy szervezek hogy nekem (nekünk,+1 gyerek) jó legyen. egy “neked ez oké?” néha, nem mindig, belefér. .egyébként meg felnőtt ember elmondja mit akar. “nem vagy tekintettel másokra” de, ha kérik. egyébként meg folyamatosan ( a társadalmi együttélés alapvető szabályai). én nem akarok senkivel úgy együtt lenni hogy feszülök, hogy nekem nem jó vagy úgy hogy állandóan arra gondolok, neki jó-e. és persze fordítva is meg tudom azért csinálni, máshoz normálisan igazodni. ha szól. ezekre a fölösleges körökre “neked jó így?” “persze, ha neked is” “nekem mindegy”(igaziból sosem) “nekem is” nincs energia. illetve kár érte.
KedvelésKedvelés
ahonnan én jövök, ott egyáltalán nem volt levegő. szinte semmit nem volt szabad csinálni, alig vártam hogy felnőtt legyek. nem volt tér, nem volt csend, a létezés minden köbcentijéért meg kellett harcolni. ez tartott egészen sokáig, amíg sikerült összerakni elég teret és elég távolságot, ahol már van levegő. addig számtalan ilyen helyzet volt, mint a teraszos szomszéddal, amit abból a szempontból elég általánosnak tartok, hogy túl kis helyre vannak összezsúfolva emberek, túl nagy a közelség és az ütközés. ezt fizikai és lelki értelemben is mondom. és még ha jól is kommunikálnak, sokszor akkor is megy a feszengés. pl. több figyelmet várok vagy akarnak mint ami belefér a helyzetbe. engem ez baromira nyomasztott mindig, most is, mert azt gondolom, hogy többnyire mindenki saját igénye jogos és érthető. hol az igazság? van-e egyáltalán igazság? én arra gyúrok egy ideje, hogy olyan távolságban legyek mindentől és mindenkitől, ahol már nem érnek el ezek a helyzetek, kapok levegőt, és ha mégis valamilyen súrlódási helyzetbe kerülök, akkor lehetőleg úgy és olyan őszintén tudjak nagyvonalú lenni, hogy az nemhogy nem fullaszt, hanem emel. szerintem ez a kommunikáció mellett egy energetikai kérdés is.
KedvelésKedvelés
Rólad írtam ám, azt tudod?
Hát, ez a mi ágasbogas villaépületünk így is túlzás, fenntarthatatlan. Igazán el lehetne viselni, hogy kétnaponta látjuk egymást, és átlátunk egymás teraszára. Amúgy meg kurvakuss van, ez az igazi luxus, kis kolóniánkon túl csak a lombok, a következő szomszéd kétszáz meg hétszáz meg ezeregyszáz méter. Hol van ennyi hely a világban? Mondtam neki, ez nem lakatlan sziget. Nem jön ki, hogy a konfliktus megelőzése a laktalan sziget/fő vagy /nukleáris család legyen. Valami kétharmad lakik társas- meg panelházban?
Egyébként annyira nem bírta, hogy a gyerekek mindig felmennek a lépcsőjére, hogy a járda lépcsőjéig vezető részét virágládákkal rekesztette el. És inkább mindig átlépi ő is, csak világosan jelezze, hogy oda ne jöjjön gyerek. Szent Erzsébet bébiszittere leszarja ezt, ő is átlépi, úgy sétálgat ott a kétévessel… Süti, kedvesség nem számított, azt mondta Szent Erzsébet.
KedvelésKedvelés
A szomszédos példád nagyon tetszik, mert szorosan, egymásra hatva, szinte zéró összegűleg élünk együtt teljesen más szocializációjú, lelkivilágú, értékrendű emberekkel, minden társasházban van egy elmebeteg stb. Én inkább a hosszú távú szappanoperai egyensúlyban hiszek: összeveszünk, felhúzom magam, aztán pár hét múlva már csak röhögök az egészen, én is hibázom, ő akad ki, aztán majd megbocsát…
KedvelésKedvelés
igen, igen. valahogy hasonlóan teszek én is általában. bár mostanság érdekesek a helyzetek, levegőt meg kell venni.
KedvelésKedvelés
hirlandó, ezt neked küldöm:
I do my thing and you do your thing.
I am not in this world to live up to your expectations,
And you are not in this world to live up to mine.
You are you, and I am I,
and if by chance we find each other, it’s beautiful.
If not, it can’t be helped.
(Fritz Perls, “Gestalt Therapy Verbatim”, 1969)
KedvelésKedvelés
nagyon szép, köszi 🙂
KedvelésKedvelés
“Az emberek úgy általában nem gonoszak, nem hazudnak szándékosan, hanem az van, hogy nem ismerik fel, mi mozgatja őket igazán, vagy nem merik vállalni maguk előtt sem. Egészen bozótos tud lenni az átjárás a vállalható, kifelé mutatott lényük és a valódi, sokszor zavaros, ellentmondásos, normákba ütköző lényegük között.”
Igen, és a nyílt és egyértelmű kommunikációnak szerintem ez a legfőbb akadálya. Illetve az, hogy gyakran még erről a kettősségről sem tudnak, így aztán az átjárás lehetőségének módjait keresni sem merül bennünk. S ha bárki közelebb megy, véletlenül, esetleg az odafigyelés és tényleg az irántuk való érdeklődés révén mégis közelebb jut ahhoz, ami mozgatja őket, vagy nem felvállalhatónak vélik, s ezáltal létrejön valamiféle híd, azt könnyen támadásnak is veszik. Innentől pedig változatos a technika, ki hogyan kezd el védekezni, ami aztán az esetek többségében sajnos lehetetlenné is teszi a beszélgetést, mert csupán reagálások sorozatára redukálja.
És tulajdonképpen mindegy, hogy ez elhallgatásban, hárításban, agresszívitásban, vagy esetleg a manapság olyan sokat magasztalt EMK valamelyik eszközével történik-e, mert már régen nem az a lényeg úgysem, amit mondani szeretnénk, hanem az, hogy hogyan mondjuk és hogyan mondja a másik, meg hogy vajon azt jelenti-e, amit? Ezen aztán lehet rágódni a végtelenségig is akár, főleg ha a kapcsolat fontos a számunkra, vagy akkor, ha valamiért elkerülhetetlenül az életünk része.
És ez még csak az egyszerűbb eset, ahol valóban nincs egyik fél részéről sem jelen szándékos hazugság és manipulácó. Mert ahol igen, ott az EMK viszont máris az egyik legveszélyesebb üzem lehet. Feltételezve a másikról is a jó, de legalábbis egyenes szándékot, ezért nyíltan kitenni elé mindazt, amitől a legsebezhetőbbek vagyunk, nem más, mint a lehető legalkalmasabb fegyvert adni a kezébe.ahhoz, hogy vissza is élhessen az ezzel járó kiszolgáltatottsággal.
Persze lehetne a válasz, hogy nem kell ilyen emberekkel kapcsolatot tartani egyáltalán, csakhogy annak, hogy ez kiderüljön éppen a másik hazugsága és manipulációja az akadálya, amit viszont elsőre és hamar nem mindig könnyű felismerni.
Nehéz ügy, számomra az a része főleg, hogy ne találgassam, vajon mit érez, akar, gondol a másik, és ne akarjak a jó minőségű kommunikáció lehetősége és fenntarthatósága miatt alkalmazkodni ehhez, aki élt már bántalmazó kapcsolatban bármilyen viszonylatban, az tudja, miért alakul ki ez. Ehhez még természetesen hozzá adódik az is, hogy nőként zsigerekig beívódott alapüzenetként az jött és jön még mindig a legtöbb helyről, legyen az akár a család, a média vagy bármilyen, spirituálisnak tartott maszlag, hogy az empátia a mi dolgunk, úgyhogy figyeljünk a másik kimondatlan igényeire is, hiszen ehhez mi értünk jobban.
Persze megvan hosszú távon az a hozadéka, hogy az ember elég hamar felismeri a másik szándékait is, de sokszor pont ez teszi megint lehetetlenné a kommunikációt, mert van, hogy éppen ettől lesz annyira erős, hogy a másik hárítani kezd, hiszen ő maga esetleg nem akarja tudni, mi is motiválja őt magát valójában.
KedvelésKedvelés
De hát az EMK nem arról szól, hogy a másikról bármit feltételezünk! sőt, azért az a sok fárasztó “jó ez neked”, mert NEM feltételezzük, hogy ő őszintén megmondaná magától, ha nem, hanem meghagyjuk a lehetőségét, hogy ő még képtelen az EMK-ra.
Sőt azt sem feltételezi az EMK, hogy a másik nem akar szándékosan hazudni, kihasználni, stb. Az pedig nem az EMK, hogy MEGMONDOM neki, szerintem mit gondol, hanem ha nem képes megfogalmazni, akkor MEGKÉRDEZEM, hogy jól értem-e.
KedvelésKedvelés
a megkérdezés lehet egyszerűen a figyelem és a kedvesség szándékának a kifejezése. én gyakran megkérdezem, de csak azoktól, akiknek az adott helyzetben tényleg érdekel a hogyléte. a többiektől nem kérdezem meg.
az emberekben egy csomó feszültség, sérelem, bizonytalanság, kétely, fájdalom munkál. pláne itthon. nyuszikabazdmegafűnyíródat csípőből.
szinte semeddig nem tart két mondatban kifejezni, hogy nekem valamennyire lényeges, hogy jól legyél, azért kérdezem. figyelek rád. nem vagyok haraggal és rossz érzésekkel irántad. semmibe nem kerül, de nagyon jó beruházás, társadalmi tőkét generál közösségekben, nyugalmat és bizalmat, és megtérül, mindig megtérül. ha más nem azzal, hogy az ember megtanulja, hogy mikor ne strapálja magát :).
és ha ez az alapvető hozzáállás akkor létrejön az a fedezet, ami súlyt ad annak, ha viszont sajnoseztsemmilyenkörülményekközöttnemtűröm, érthetővé válik, hogy az ott egy határ, és nem arról szól akinek mondódik, nem bántás, nem a frusztráció levezetése, hanem valóban arról szól amit a szavak jelentenek, amit aztán tiszteletben lehet tartani, vagy lehet menni egészen másfele.
KedvelésKedvelés
Igen, a figyelem a lényeg.
Sokszor úgy tűnik, hogy ezek felesleges körök, amik lassítják a társalgást, pláne az ügyek intézését, munkát, akármit. Csak épp közép távon már időben, energiában is megéri, mert ugyan az ilyen körökkel elvész ugyan idő, de a megelőzött sértődések, hallgatások, az együttműködés hiánya sokkal több időt és energiát vesznek el, ha a “neked jó?” kérdéseket folyton megtakarítjuk.
Csak mondom, azzal a hozzáállással, amit leírtál, még gyereket is lehet normálisan nevelni. 😉
KedvelésKedvelés
ja, és még annyit, hogy önmagában a szavak szerintem nagyon keveset érnek, ezek mindössze ígéretek, vagy üres és idegesítő sémák, vagy hazugság, vagy manipuláció. akkor kezdenek igazán pozitív jelentőséggel bírni, ha van mögöttük valós szándék úgy csinálni, ahogy pl. a kérdezett szeretné, ha van mögötte igazi vállalás és cselekvés is. és elképesztően jó olyan emberekkel körülvéve lenni, akik így működnek. béke keletkezik, bizalom, összetartozás, kedvesség, otthonosság, szeretet. akár egy lakótelepi házban is.
hú, én nagyon hiszek ezekben a dolgokban… és látom is működni.
KedvelésKedvelés
A szavak önmagukban nemhogy keveset érnek, de még ellenkező hatásúak is lehetnek. Úgy értem, hogy a látszólag érdeklődő, figyelmes szavak még a jóindulatú embert (aki kimondja!) is félrevihetik. Hiszen ő megkérdezte. Hogy oda se figyel, sokszor konkrétan ellenkezőjét csinálja, mint ami a válaszból következik? Ja, hát istenem, nem tökéletes.
Pedig arról van szó, hogy valójában nem is érdekli, csak udvariasságból kérdez – de magát is félrevezeti vele.
KedvelésKedvelés
Úgy érzem, kicsit félreértetted azt, amit írtam. Semmi bajom az EMK-val. Azzal vannak gondjaim, ahogyan sokan használják, mert úgy viszont nem az, inkább csak a dolgok elkenése és a konfliktus elkerülése érdekében.
Nem írtam olyasmit sem, hogy az EMK bármit is feltételezne a másik emberről.
Én feltételezek jóhiszeműséget és egyenességet, ez a bizalom. Nem feltételezek viszont eleve rosszhiszeműséget, hazugságot és manipulációt, ha viszont ott van, akkor az EMK nem sokat ér. Mindössze ezt szerettem volna kifejezni fentebb is.
Talán így egyértelműbb.
KedvelésKedvelés
Ja, tényleg félreértettem. Igen, az nagy baj, hogy sokan csak hallottak valamit az EMK-ról, kb. a nevét, és azt képzelik, hogy tudják is, mit jelent.
Az eleve rosszindulatú emberekkel tényleg nem segít az EMK, de azt gondolom, hogy nem rosszabb azért. Szóval hogy ártani nem árt, ha velük is úgy beszélsz, hiszen nem azt kell, hogy jelentse, hogy ellened fordítható, kihasználható dolgokat árulsz el.
És még valamit: az EMK-nak az a része, hogy te megfogalmazod magadban az érzéseidet, igyekszel pontosan megfigyelni magadat, nyilván a rosszindulatú, manipulatív emberekkel szemben kifejezetten hasznos. Pl. az érzelmi zsarolóknál, ha észreveszed, hogy mit váltanak ki belőled.
KedvelésKedvelés
Értem amit írsz és egyet is értek vele, egészen addig a pontig, hogy nem kell, hogy azt jelentse, hogy ellenem fordítható dolgokat árulok el. Természetesen nem kéne, hogy ezt jelentse, hiszen erre találták ki. Hogy úgy fogalmazzam meg és úgy mondjam el, hogy ne legyen erre semmi oka.
Ettől függetlenül ha valakinek, aki fontos számomra és – fogalmazzunk enyhén – egyáltalán nem akar jót nekem, mert a konfliktus számára a hatalomgyakorlás egyik eszköze, szóval ha felé kifejezem azt, hogy mondjuk ez vagy az abból, amit és ahogyan tesz vagy mond, félelmet kelt bennem, ezért és ezért (mindezt természetesen énközlésként és magamra vonatkoztatva, feléje irányuló ítélet, vád és szemrehányás nélkül), akkor ha az illető célja az, hogy bennem félelmet keltsen, és/vagy fenntartson, nem pedig a kölcsönös megértés és a konfliktusok rendezése, mindez simán fegyver lesz a kezében onnantól bármikor. S mivel én magam mondtam el, pontosan tudja, mivel teheti ezt meg a leginkább, úgyhogy szó szerint félelmetesen hatásos fegyver.
Mindez saját tapasztalat, sűrűn és fájdalmasan előforduló, de szerencsére már régebbi.
Ahogy persze az is saját megélés, csak már újabb hogy ez segít abban, hogy már messziről felismerjem, ha ilyesmiről van, vagy lehet szó és inkább ne is próbálkozzam ezzel a módszerrel.
Úgyhogy a magam részéről semmiképpen nem ajánlanám pl. olyan kapcsolatokban, ahol akár szóbeli, akár érzelmi, akár fizikai erőszak van jelen a kapcsolat részeként. Mindössze tehát arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ez a fajta kommunikáció mikor és miért nem működik, miért lehet veszélyes. Nem is erre találták ki az EMK-t, az igaz. De sokan gondolják, hogy ezzel mégis kezelhető még egy ilyen konfliktus is, erőltetik is arra a félre, amelyik szeretné megoldani a helyzetet, de ő sajnos eleve nem az erőszakos fél sosem, hanem az erőszakot elszenvedő. Ez az, amit sokszor sokáig ő maga, vagy az sem ismer fel, akitől ezt a minden más esetben valószínűleg valóban működő módszert ajánlgatja neki.
KedvelésKedvelés
Az utolsó mondatban az “akitől” helyett természetesen az “aki” a helyes. Igyekszem pontosan és érthetően fogalmazni, de nem mindig sikerül és nehéz megszoknom, hogy utólag nem lehet javítani. Bocs 🙂
KedvelésKedvelés
Ja, na most már ezt is értem. Igen, az igaz, hogy az EMK-nak azt a részét, hogy elmondd, hogy félelmet keltett benned, pl. egy nyilvánvalóan pszichopata emberrel nem kell alkalmazni. Hanem ha felismered, hogy ezt teszi, akkor le kell lépni, segítséget kell szerezni valahonnan (mittudomén, ami megtehető), de a saját érzéseid pontosítása ekkor is fontos. Pl. hogy azért érzem szarul magam a társaságában, mert Ő lenyom, szándékosan félelmet kelt, stb. – és nem azért, mert gyenge szar alak vagyok.
Na jó, ezt meg úgyis tudtad, mindegy, már nem törlöm ki. Bár én még javíthatnám 😉
KedvelésKedvelés
Itt lakik az iroasztalomon az EMK konyv, par eve vettem meg, elsore nagyon nem gyakorlatias, amerikai nyalnak tunt, de minel tobbet olvasgatom, annal jobban erdekel. Persze egyelore inkabb kerdeseim vannak.
Nagyon erdekes ez a parbeszed, amit leirtal, tenyleg ilyen szituaciokkal van tele az elet es akkor meg bele sem kevertuk az idegen nyelv es kultura kavarasait.
KedvelésKedvelés
nagyon jó, hogy alapvető fogalmak gyakorlati alkalmazását piszkáljuk: gyakori tapasztalatom (saját részről is sajnos), hogy önmagában attól, hogy egy fogalom bekerült a szókincsembe, még nem tudok aszerint működni – viszont könnyen kelthetem ennek látszatát, mások és önmagam előtt is.
egyébként a szóhasználat, a szóincs is hatékony fegyver, szerintem fontos a konfliktus rendezése során törekedni a minél egyszerűbb és tárgyilagosabb megfogalmazásra, beleértve az érzelmeket és minden egyéb tényezőt, mert a bonyolult “önkifejezés” bizony domináló jelleget ölthet ilyenkor, és lenéző, felsőbbséget érvényesítő felhangot kap. figyelni kell erre is, és minél nagyobb a szókincs és nyelvi játékosság, annál nehezebb 🙂 gyakorlattal könnyebb lesz, és itt vagyunk egymásnak gyakorolni…
nagyon fontos nekem mostanában is az asszertivitás-erőszakmentes kommunikáció téma, folyton problémám van vele, ezért is szeretném ügyesebben használni.
KedvelésKedvelés
Én le vagyok maradva… mi ez az EMK könyv?
KedvelésKedvelés
Szerintem jócskán 😉
http://www.libri.hu/konyv/a-szavak-ablakok-vagy-falak.html
Illetve elég pocsék szkenneléssel:
KedvelésKedvelés
Köszi! 🙂
KedvelésKedvelés
Nincs mit 😉
Utólag nem voltam biztos benne, hogy a jócskán-nal nem voltam-e bántó, kacsintás ide-oda, de örülök, hogy nem.
KedvelésKedvelés
Anyám, na látod, erről – is – szól a poszt. 😀
Érdekes ez, én ki tudom szűrni a bántást és rosszindulatot mindig, ha nincs bántó szándék mondjuk egy véletlen sértés mögött (félre ne érts, ez nem az volt – tessék, és most én is magyarázkodom), akkor nem haragszom soha. Ha sértés sincs, csak bántó szándék, a “vipera mosolya”, akkor meg ölni tudnék. 🙂
KedvelésKedvelés
Poszt: igen, pont azért.
vipera mosolya: ezt kikérem a viperák nevében. 😉
KedvelésKedvelés
Hát ez nekem is totál kimaradt, teljesen műveletlennek érzem magam.
KedvelésKedvelés
erről jut eszembe, hogy én mennyire irigylem az amerikaiakat, amikor “most mennem kell” félmondattal leteszik a telefont! hazudni utálok, de ez olyan tökéletes, őszinte elvágása egy felesleges beszélgetésnek, imádom. milyen jó lenne ezt szemtől-szemben is használni, amikor valaki túl sokat beszél olyan dolgokról, ami nem érdekel.
KedvelésKedvelés
Tudod, ők (és sok más náció), mennyire nem értik a magyarok köntörfalazását és mellébeszélését? Holott mi ezt például, hogy nem illik letenni a telefont azzal, hogy “most mennem kell”, tapintatnak hiszünk, pedig tulajdonképpen az őszinteség hiánya, Mert úgy tudjuk (erre szocializálódtunk), hogy csak “komoly” indokkal menthetjük ki magunkat (telefonban azt kell mondanunk, leteszem mert csengetett a postás, ki fut a leves csak, hogy ne tartsanak bunkónak). Ki merné bemondani egy házibuliban, csak úgy simán, hogy most indulok, mert haza szeretnék menni. Ehelyett azt illik mondanunk, hogy bocsi, nagyon jól érzem magam, de mégis mennem kell, mert holnap dolgozni megyek és 5-kor kell kelnem, meg effélék. Sokan még azt sem merik megmondani vendégségben, hogy nem kérek a süteményből, mert nem szeretem (jaj, mit szól a háziasszony).
KedvelésKedvelés
én persze csinálok hasonlót, de bunkónak is tartanak sokszor:) pedig mindenkinek mennyivel könnyebb lenne az élete, ha nem futnánk ezeket a felesleges köröket
KedvelésKedvelés
engem is bunkónak tartanak. Egyik példa: utálom az esküvőket. Nem érdemes meghívni, mert nem megyek el. Családon bell sem. Nem szeretem a protokoll megjelenéseket, ezért nem csinálom ezt magammal. Nehezen, de működik 🙂 A sütikből sem szeretem minndet. Sőt azt sem, ha erőszakosan kínálnak. Akkor végképp rossz íze lesz :-S
KedvelésKedvelés
annyira hihetetlen, hogy az ide íróknak mennyi közös tulajdonsága van:)
KedvelésKedvelés
Hát én simán mondok ilyet, hogy mennem kell, meg hogy menni akarok, eddig nem tűnt fel, hogy bárki is rossz néven vette volna. Tökre igyekszem a közléseimet meg a kommunikációs folyamatot átláthatóvá tenni, ez olyankor is jól jön, amikor valaki csőbe akar húzni… Múltkor pl valaki gúnyolódni kezdett, amikor megkértem valamire, hogy máskor én azt a dolgot amúgy szeretném (mondta, hogy igenis, őrmester asszony, persze férfi volt az istenadta, na mindegy), mire én: téged zavar, hogy nekem ilyen kéréseim vannak? rosszul érzed magad tőle, netán nevetsz rajta? Az illető alaposan meghökkent (mondta, hogy neeeem, dehooogy), de most már legalább tudja, hogy velem nem működik a verbális lenyomósdi. Biztos azt gondolja magában, milyen agresszív nő vagyok én. (És az a durva, hogy lehet, hogy tökre nem is direkt csinálta, hanem ő ezt a kommunikációs stílust szokta meg. De ez nyilván végképp nem az én gondom.)
KedvelésKedvelés
Hát… már kivéve, ha mondjuk egyébként nem akarnád meghökkenteni és zavarba hozni, nem? Nehéz ügyek ezek, és sokfelé sokfélék a népek ezügyben (úgy hallottam, japánban még sokkal kevésbé hajlandók nemet mondani, mint nálunk). Nem élünk már monolit kultúrában. Nem tudom elégszer ajánlani, ha kommunikációról van szó: Csányi Vilmos, Élet a megapopulációban, az egyik konklúziója az, hogy két újonnan találkozó nyugati ember között ma a kommunikáció sokkal jobban hasonlít arra, ahogyan pár száz éve két újonnan találkozott kultúra kommunikált (és épp olyan könnyen csúszik félre is), mint arra, ahogyan azok tudnak kommunikálni, akik gyakorlatilag azonos kulturális háttére támaszkodnak. Ha nincs meg a kölcsönös bizalom, akkor hiába az EMK, az is csak egy módi, az elcsúszás akkor is megtörténik… ha meg megvan… akkor bátorkodom bizakodni, hogy anélkül is menni fog. Az ésszel (és nem rutinszerűen) alkalmazott egyenes beszéd talán akkor segíthet, amikor ilyen határeset van, és még épp nem dőlt el, hogy az a bizonyos bizalom megvan-e… de ismerek olyant is, aki valahogy pajzsként és hárításra használja a gordonozást, zsiráfkodást… azt meg sajnos nem állom.
Pl. pont ma volt egy esetem. Öt éve eladtam egy kocsit, idén megint kivetették rám miatt az adót. Szerencsére (egyáltalán nem jellemző rám az ilyen gondosság, tényleg nagy szerencse), sikerült kitúrnom az adásvételit, amin rajta volt az okmányirodai pecsét is, hogy bejelentettem. Ma dolgom volt a kis faluban, ahol az állandó lakcímem van, bementem az okmányirodára, ahová egyébként szeretek menni, tesznek az “ügyfélfogadási időre”, ha épp ott vannak, igyekeznek segíteni… de ahogy nagyon nyugodtan és tárgyilagosan előadtam, hogy mi van, láttam, ahogy az ügyintézőnőben megy fel a pumpa. Ugyanis azt gondolja, hogy én őt hibáztatom. És felrótta nekem, hogy öt évvel korábban neki, ebben a faluban, nem szóltam, hogy eladtam a kocsit. Egy szót se mondtam erről, csak hát nyilván szokták őt hibáztatni mindenféle dolgokért… és nem használt az EMK, hiába mondtam el, hogy nem őt hibáztatom, csak szeretném, ha ez a dolog rendeződne, hiába mondtam el, hogy de hát öt éve én még nem voltam oda bejelentve, és ahová be voltam, ott bejelentettem az eladást, ettől az ellenségesség nem enyhült… úgyhogy (bevált húzás!), elkezdtem kitartottan hálálkodni. Na ez használt… nekem meg belefér, és jó hangulatban váltunk el, ő lefénymásolta a papírjaimat és el is fogja intézni.
KedvelésKedvelés
Nagyjából ilyesmire gondoltam én is az első hozzászólásomban, amikor az EMK-t és a többi, hasonló sok esetben és helyzetben nyilván valóban jól működő módszert kritizálni merészeltem 🙂
KedvelésKedvelés
Hihetetlen, milyen mimikaváltozások állnak be, ha levesszük az emberekről ezeket a terheket, és megmondjuk: ezt most nem azért mondtam, te kis csacsi, hogy téged hibáztassalak, hanem csak a rendszert szidom, a főnök hülye, én nem értem, de nem, nem te vagy a hibás.
KedvelésKedvelés
Én így a negyven határán már megmondom,hogy igen, nem kérek, hogy most leteszem a telefont, mert más dolgom van. Egyre drágább az időm egyre kevesebbek számára.
KedvelésKedvelés
Én néha megengedem magamnak, hogy anyámtól megkérdezem a telefonba: Szeretnél is valamit mondani, vagy csak úgy? Mert erre a sok locsifecsire most nincs időm. Már veszi a lapot.
KedvelésKedvelés
jól megnevelted:)
KedvelésKedvelés
Szavak, szavak… az én otthonom, munkám, birodalmam, mégis nekem is okoznak félreértéseket.
Az én tapasztalatom: amit én hihetetlenül viccesnek találok, azt a másik fél esetleg nem érti. Ez fokozódik, ha neten, e-mailben írok, és ismeretlen a másik fél. Jobb nem viccelni.
Még egy tipikus konfliktusforrás: a másik tesz valamit, ami nem tetszik nekem, de nem szólok, mert… mert nem akarom felhánytorgatni, mert nem olyan a viszony, mert nem annyira nagy dolog. A sérelmek gyűlnek, egyszer betelik a pohár, apróságon robban ki. És addigra a tudatom már elvégezte az összegző általánosítást: a másik “önző”, vagy “anyagias”, vagy “összeférhetetlen”.
Főnök-beosztott relációban nagyon fontos, hogy ne olyan visszajelzést adjon, hogy “veled nem lehet együtt dolgozni”, hanem maradjon meg konkrétumok szintjén: “amikor kedden délelőtt ezt csináltad”.
Nehéz ügy, folyamatos figyelmet, folyamatos, bár kisebb mértékű konfrontációt igényel.
És én is nehezen döntöm el, ez csipcsup ügy-e, és a másik egyáltalán megérti-e, mi bajom.
KedvelésKedvelés
Egyik legjobb barátnőm is gyűjti, aztán robban. Mert nem akar ügyet csinálni belőle, vagy mert nem akar rossz hangulatot, vagy mert nem akarja, hogy aztán rágódjak, hogy megbántottam, vagy mert megsértődik, és nem akar sértődötten beszélni róla, aztán mikor elmúlik, akkor meg már minek. Aztán egyszer rámöntött többhavi sérelmet, aminek a nagy részére egyáltalán nem egyformán emlékeztünk, de hónapok elteltével már hiába mondtam, hogy “de hát nem is abban egyeztünk meg”, meg “de hát előző nap felhívtalak, és abban maradtunk, hogy”, ilyen távolságból már tisztázhatatlan volt minden. Annyira bántott, hogy elmondani sem tudom. Nagyon kértem, hogy ha bármivel megbántom, vagy sérelmez bármit, amit mondok, teszek, szóljon, melegében tisztázzuk, mert utólag nem lehet, meg a sérelem is mélyül. Azóta sem igazán teszi, mert próbál figyelni az érzéseimre, és jobb a békesség…
Így aztán érzem a saját bőrömön, miért és mennyire nem jó így csinálni. Aztán meg kezdhetném sorolni az embereket, akikkel én magam is így teszek, mert azt képzelem, hogy ők viszont ezt várják el, és jobb a békesség…
KedvelésKedvelés
Hajjaj, a konfliktuskerülő emberrel milyen nehéz jóba lenni!!!
KedvelésKedvelés
Mielőtt trollnak minősülnék, engedjétek meg, hogy csak kérdezzek:
ahogy elolvastam a kommenteket felmerült bennem, hogy ez miért ennyire bonyolult? Miért ne lehetne valakinek a mondókája közepén pl. szólni, hogy kérlek a lényegre, vagy, hogy ezt már én innen köszi, de nem. Nekem ezek a nemet mondások egy ideje egyre könnyebben mennek. Vagy ennyire bunkóság? Ha tudom, hogy drága az időm és az energiám, csak szükség van némi szűrésre, nem? Nem felelhetünk meg indenkinek… Ha megharagszik, majd megbékél. Ha megbékélt, esetleg indulatok nélkül átbeszéljük, ha mindkettőnknek elég fontos. Ha nem, nem.
KedvelésKedvelés
Igazad van, de ez nagyon melós. Nagyfokú tudatosság kell hozzá. A legkényelmesebb az automatizmus, a reflex, a sztereotípia. Nagyon sok extra erőfeszítést elvárni emberektől, az sem más, mint az elnyomás egy formája. Illetve elfelejted, hogy az ilyen egyenességért komoly szankció is járhat. Udvariatlannak, ridegnek, gőgösnek tartanak azok, akiktől esetleg függsz.
Én szeretem, sőt, az egyetlen vállalható lehetőségnek tartom azt, hogy szólok, kiállok, tiltakozom. De már hülyének néznek. Feljelentgetős néninek.
KedvelésKedvelés
igen, ezért mertem kérdezni. Általában minden nem túl szép jelzővel megatnultam már együtt élni 😀 De jelentem jobban alszom, mint amíg ezek a kelleténél jobban érdekeltek. Most már hihetetlen keményen szűröm, hogy kinek hol, mikor adok az időmből, energiámból. Nagyon szeretek egyedül is lenni. A megfeleléseknél sokkal kellemesebb. És bizony adott esetben -ha lehet kedvesen- ha nem akkor nem kedvesen, de leteszem a telefont, bezárom az ajtót stb…
KedvelésKedvelés
igen, a hűvös, humortalan, fapicsa, savanyú uborka, agresszív, nagyképű, arrogáns, arcátlan, öntelt, elszállt, baszatlan, kemény, összeférhetetlen szavak simán játszanak.
meg olyanok is, hogy megbízható, hiteles, átgondolt, bátor, komoly, tudatos. ritkán ugyanazoktól.
mondjuk alkalmasint lehet, hogy egyik sem feltétlenül igaz.
KedvelésKedvelés
az ÖNZŐ a leggyakoribb. 😀 De úgy szeretem 😀
Azért vagyok önző, mert saját magamat helyezem előtérbe magam számára. De könyörgöm, ki nem? Aki a megfelelést választja, és utána rosszul érzi magát, az nyílván nem. De valahol a konfliktusok kerülése a “nyugalom” érdekében is épp olyan önzőség. Csak más a motiváció. Jó fej vagyok, ha magamat feláldozom, háttérbe tolom, hogy neked jó legyen. Köszi én is a megértést ilyenkor. Tegnap is megkaptam, hogy így egyre keményebbé s merevebb leszek. Biztos? Nem lehet, hogyinkább letisztulnak a kapcsolataim?
KedvelésKedvelés
“mondjuk alkalmasint lehet, hogy egyik sem feltétlenül igaz.”
Hogy is van az idézet egy ókori perzsa sahtól? “Lasaforosom mondja ezt”, vagy ilyesmi.
KedvelésKedvelés
Nagyképű, arrogáns, öntelt és ítélkező. Ezekből legalább egy bizonyos rendszereséggel előfordul. Valószínűleg nem lesz hihető, de legtöbbször nem érdekel, nem jut el hozzám. Ennek egyelőre két okát tudtam beazonosítani: egyrészt túl sokszor kaptam meg már zsenge koromtól fogva, miközben valahol mélyen tudtam, hogy nem igaz (de legalább elgondolkodhattam volna, hogy miért mondják), másrészt (és ez a sokkal fontosabb), egész életemben akadt egy, kettő, néha több olyan ember, aki ezen túl látott, vagy másképp volt kalibrálva, vagy valami volt benne, és aki végül nagyon megszeretett engem. Így most ott tartok, hogy nagyon lassan és komótosan ismerkedek, hihetetlen nehéz engem klisékkel megsérteni, pillanatok alatt visszavonulok onnan, ahol látom, hogy nem jövök át, nagyon ritkán találkozom olyan emberrel, akinek az elismerése, szeretete, érdeklődése annyira fontos, hogy tudatosan tegyek érte, olyankor játszmázom: lassan közeledem, megismerem, kérdezgetek, ismerkedek a tereppel, nagyon félek, hogy visszautasít, viszont ebben a tapogatózásban sem mondok vagy csinálok olyant, ami nem a profilomba illő, ami nekem kényelmetlen érzést okoz. Emiatt, egyébként, ellentmondásos alkalmazott vagyok, egyrészt pontosan és nagy lelkesedéssel dolgozom, de olyan mértékben ül ki az arcomra minden érzésem (főleg a negatívak), hogy a legtuskóbb ember is egyből érzékeli (innen az ítélkező stigmám, illetve onnan, hogy ha valaki belelendül bármilyen sérelmébe, amit én nem tartok teljesen jogosnak, akkor addig bizsereg a nyelvem, amig szóvá teszem. Jobb esetben elmegyek, de ez sajnos ritkább).
Régen nagyon durva voltam, az őszinteség álcája mögött nekimentem bárkinek és bárminek, sokszor alaptalanul, gonoszkodva, ha valakiről úgy sejtettem (és elsőre mindenkiről sejtettem valamit), hogy rosszindulatú vagy ostoba, vagy valami egyéb – nekem nem tetsző – tulajdonsággal rendelkezik és még egy kicsit gyengébbnek is tűnt, mint én, azt kipécéztem és megtámadtam.
Szerencsére kaptam néhány okos figyelmeztetést, beszélgetést, néhány nagyon erős és jó mintát, néhány olyan embert, akik tiszta szívvel és jóhiszeműen szerették a világot és benne engem, illetve sok önismereti munka segített ezt enyhíteni, de tapintatból például még nagyon sokat kell tanulnom.
Érdekes, számomra, hogy ezen a blogon olyan vagyok, mintha egy aknákkal teli területen járnék, milliószor újraírom- vagy gondolom a hozzászólásaimat, sőt, ha nagyon “elborul” az agyam, hozzá sem szólok. Vannak fantáziáim, hogy mik lehetnek emögött, folyik a belső munka :).
KedvelésKedvelés
Jókat mondasz, hasonló dolgokon megyek én is keresztül és a vérmérsékletünk is hasonló lehet. Én mostanra eljutottam oda, hogy kb senkinek sem akarok megfelelni, jó, az apámnak meg a főnökömnek igen, de az tulajdonképpen természetes 🙂 Kedvelem a konfrontatív viselkedést mert kiugrasztja a nyulat a bokorból, ezt főleg olyankor alkalmazom, amikor potenciálisan sérülhetek (pl párkapcsolatban), nem tudom, ez jó-e vagy rossz, figyelek azért a helyes arányokra, van egy megbízható belső hangom, ha azzal nem veszítem el a kapcsolatot akkor nagy hülyeséget nem csinálok.
Ugyanakkor, néha ugyan nagyon szeretném, hogy mindig nekem legyen igazam, de már nagyon sokszor le tudok erről mondani (főleg persze olyankor, ha ez nekem nem okoz hátrányt), és ez nagyban hozzájárul a lelki békémhez és a derűmhöz 🙂
KedvelésKedvelés
Oh, az apám és a főnököm 🙂 Mondjuk, a főnökömnek való megfelelés inkább a munkám visszaigazolását jelenti (de itt is voltak már kicsúszások), apám pedig a nagy “keresztem”, de már ezen a téren is sokat javultam.
Vicces, amit írsz az igazságodról, pont így működöm, nagyvonalú vagyok, amikor nincs igazán tétje számomra, viszont át tudok menni csúnyába, ha nagyon fontos és érzem, hogy nem értik, hogy nekem, nekem, nekem van igazam :).
Van még ez a dolog a beletenyereléssel. A nagy szám eredményeképpen gyakran megesik, hogy oda szólok be épp, ami nagyon fáj, és ez a legtöbb esetben nem szándékos. Viszont, minden esetben valaki (aki fültanú, később értesül stb.) elvárja tőlem, hogy bocsánatot kérjek. Itt szokott kialakulni egy meghasonló (milyen szó ez?) helyzet: ugyanis ha a beletenyerelésem tökéletesen ártatlan és csak azért ért célba, mert valakinek az egy nagy belső, nem ismert rejtett pontja, amivel ő nem hajlandó foglalkozni, akkor én nem szoktam bocsánatot kérni. És ezzel visszakerülünk a címkéim egyikéhez. Viszont, amikor a beletenyeréles szintén ártatlan, de egy nagyon fájó, objektív helyzetnek szól, akkor minden egyes alkalommal leültem az illetővel beszélni és bocsánatot kértem. Ezeket a helyzeteket, azonban, nem tudom, hogyan lehet/kell megszűrni.
KedvelésKedvelés
Pontosan így vagyok vele én is. Nagyon nagy luxus, hogy ezt büntetlenül megtehetjük, ritka kivételek vagyunk, de ne írd olyan színezettel, hogy “bezzeg én”, mert általános tanácsként nem működik.
KedvelésKedvelés
nem akarom, bocs. Csak azt írom, hogy nálam hogy működik. Ettől még nem kell másnak is így működnie. Eszemben sincs bezzeg lenni. Csak mivel a saját gondolataimat és érzéseimet írom, nem tehetem oda, hogy Ő 🙂
KedvelésKedvelés
Jó, de ha azt kérdezed, hogy MIÉRT KELL MINDIG MEGFELELNI?, ÉN IS PÉLDÁUL, az már “bezzeg én”, számonkérés és vád a többiekkel szemben. Hogy milyen kis butusok, hát ez pofonegyszerű,lám, te is rájöttél. Mindenki a saját rácsait látja pontosan, jó oka van rá, hogy csak annyit mozdul, amennyit.
KedvelésKedvelés
“Mindenki a saját rácsait látja pontosan, jó oka van rá, hogy csak annyit mozdul, amennyit.”
Hú, de metszően pontos. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
nem így értettem. Miért várják el tőlem, hogy megfeleljek. Miért kell megfelelnem?
KedvelésKedvelés
Milyen érdekes, hogy itt ugyanaz a probléma jön elő nagyjából a harmadik kommentednél, ami miatt nálam állandóan konfliktusunk volt. Biztos, hogy “beteg” vagyok, mikor tiltakozom (tiltakoztam) a normaszabó bezzegjeid miatt?
KedvelésKedvelés
nem tehetjük büntetlenül úgy érzem. Leggyakrabban nem.
KedvelésKedvelés
De viszonylag könnyen. Nem halunk éhen, például, nem veszik el a gyerekünket, nem vernek, nem rúgnak ki a munkahelyről miatta.
KedvelésKedvelés
“nem rúgnak ki a munkahelyről miatta”
Na az sajnos nem könnyen lehet, hogy kirúgnak, attól függ, ki a főnök.
KedvelésKedvelés
@blaci: nem könnyen? ugye jól értem, hogy “könnyen lehet” akart az lenni? mert ha igen, akkor bizony. 🙂 Pl. mára eljutottam odáig, hogy bizonyos emberek jelenlétében mindenfajta kommunikációt kerülök, néha még az időjárásról is, nehogy visszaüssön. Pedig…
KedvelésKedvelés
De, persze hogy “könnyen lehet”.
KedvelésKedvelés
Azért nem szólunk a mondóka közepén,mert nem erre lettünk idomítva,szocializálva,stb.
De én is egy ideje elhatároztam,és gyakorlom is a nemet mondás művészetét.Csak az első volt nehéz,azóta egyre jobb a helyzet.Mit mondjak,felszabadító érzés a “nem”-et mondani,amikor úgy érzem hogy szükséges.
KedvelésKedvelés
Hihetetlen, mik jönnek nekünk nap mint nap a családból: Miért nem vetted fel a telefont? Mert nem akartam senkivel beszélni. De azt nem lehet! (nagyanyám tényleg mindent eldob a kezéből, ha cseng a telefon) Miért egy évvel később tudom meg, hogy van vonalasotok? Mert nem akarjuk kikapcsolni, és nem szerettük volna, ha bárki hív, mikor neki tetszik. ???? De hát azt sokkal olcsóbban hívhattam volna! (évente négyszer beszélünk)
KedvelésKedvelés
Korábban nekem is nagyon sok problémát okozott, hogy egyáltalán nem feltételeztem a másikról, hogy nem ugyanazt akarja, mint én (jó, most is sok problémát okoz, de legalább észreveszem magam). De az is kurvára idegesít, ha valaki azt feltételezi, hogy tudom, mire gondol (Tipikus egyetemi vizsgahelyzet: “A válasz jó, kollegina, de nem erre gondoltam.” Anyád.). Néha azt sem tudom, hogy én mire gondolok, nemhogy mások! Ilyen helyzetekben mindig azt ismételgetem magamban, hogy “Ne kívánd másnak, amit magadnak kívánnál, lehet más az ízlése” (bár az egyetemi oktatóknak ilyenkor szívlapátot kívánok az arcába). Bizonyos helyzetekben az is segít, ha azt ismételgetem “Akkor rohadjál meg”, de ez igen messze áll a szeretetnyelvtől, és az empatikus kommunikációtól.
Nagyon érdekesnek találom ezt az EMK-t, még soha nem hallottam róla. Van pár elég jó alapgondolata a kommunikációról, és egy részét én is alkalmazom, bár nem tudatosan ezen elv alapján. Más részről úgy gondolom, hogy nem lehet mindig, mindenhol kedvesnek, megértőnek, együttérzőnek és jóindulatúnak lenni, annak nagyon nagy ára van (az ilyen emberektől ki is ver a víz, olyanok, mint a programozott robotok). Valahogy az jut eszembe, hogy rengeteg elfojtás lehet egy ilyen emberben, és ha egyszerre tör ki, akkor baltát állít a hátamba. Én a végtelenül őszinte embereket szeretem, akár a puszta nyersességig, mert ha már kiesett a szájukon valami probléma, vagy egyet nem értés, azzal már lehet kezdeni valamit. Az ilyen kedves-bájos emberkék, akiknek “jó lesz így is”, meg “mindegy”, azok az őrületbe kergetnek. Mondjad mit akarsz! (persze nem tudod, meg én sem)
A legtöbbször tényleg nagyon nehéz megfogalmazni, hogy éppen mit érez az ember, vagy mit akar, és mire vágyik, és a legtöbbször nincs is elég idő erre (és ha már elkülönítettél egy érzést, vagy ok-okozati viszonyt, akkor szavakba önteni! A fejemben még olyan jól hangzott, most meg idiótán). És akkor még nem is tértünk rá a másik ember igényeire, amiről neki sincs semmi fogalma. Én nagyon sokszor próbálom olvasni a másik testbeszédét, az segít, meg kidöbbenteni őket a társalgás megszokott medréből, ettől mindenki elgondolkozik, és nem a betanult sémákat ismételgeti. Például meg szoktam kérdezni, hogy:
“Ez most így jó lesz?/ Ok, ha idemegyünk?”
“Aha, persze”
“És megmondanád, ha nem így lenne?”
(Zavart röhögés, vagy ledöbbenés, a válasz általában “nem”, vagy “aha, persze”, ami szintén nem. Ezekből egyértelműen látszik, hogy az emberek többsége míg így elméletben sem vállalnál a konfrontációt, hogy neki ez így nem jó.)
KedvelésKedvelés
Mit gondoltok a “lelki szemetesláda” terminusról?
KedvelésKedvelés
egy létező káros jelenséget ír le, csak akkor már szerencsésebb volna a “lelki szemetelőket” blamálni, mégiscsak az ő szemetük (mi szemetünk, adott esetben)
KedvelésKedvelés
Ezt a kifejezést használják azok, akik kéretlenül rázúdítják másokra a saját bajukat, de csak és kizárólag azzal hajlandók foglalkozni, egyetértő bólogatást várnak, rávezető kérdéseket támadásnak élik meg, és soha-soha nem kérdezik meg a “lelki szemetesládájukat”, hogy ő hogy érzi magát.
KedvelésKedvelés
Elég sokszor vagyok az. Mit tegyünk, olyan becsületes arcom van 🙂
De aztán néha eszembe jut, hogy mások ezért kemény pénzt kérnek, és olyankor kiszállok, esetleg átnyújtom a névjegyemet.
(Persze nyilván helyzete válogatja. Van, amikor az ember ezt szívesen megteszi egy barátnak, mert ez (is) a barátság lényege. De a dolognak ilyenkor oda-vissza kell működnie.)
KedvelésKedvelés
nem feltétlen “a szakma” képviseletében mondom, hogy fontosabb különbségek is vannak a szakszerű és baráti segítség között, nem csak a keménypénz.
KedvelésKedvelés
Igen, de én szakszerű segítséget is tudok adni 🙂
KedvelésKedvelés
ja hogy névjegy! világos. dolgozni pedig csak pontosan, szépen, és lehetőleg munkaidőben…
KedvelésKedvelés
Oda-vissza: ez nem teljesen biztos. Nyilván, ha valakiről eleve feltételezem, hogy jó állapotában sem hallgatna meg, azzal nem játszom a szemétláda szerepét. De ez is tud olyan lenni, mint a babaruha: tőled kapom, de mikor az enyém kinövi, nem neked adom vissza. Meg olyan is, hogy egyszer engem hallgatott valaki hosszú időn át, aztán évek telnek el, és akkor én hallgatom őt.
KedvelésKedvelés
Nekem is újdonság az EMK (bár mióta ezt a blogot olvasom, rájöttem, hogy gyakorlatilag burokban élek, és majdnem minden újdonság), elolvastam a wikipédia linket. Megfogott, mert én azt hiszem alapjában véve hasonló beállítottságú vagyok, mindenkiről azt feltételezem, hogy őszinte érdeklődéssel fordul felém. Illetve feltételeztem. Mert mostanában már fáraszt a viszonzás, és amikor rajtakapom magam, hogy tulajdonképpen az én érdeklődésem sem őszinte, hanem sok esetben udvariasság, néha pedig rám húzható akár a lelki szemetesláda címszó is, ezért inkább egyre inkább bezárok, mert úgy érzem, mást sem érdekelhet igazán, hogy nekem milyen szükségleteim vannak. Ezzel azt érem el, hogy a csalódások helyett (miért nem dicsér meg, miért nem hív fel, stb.) kellemes meglepetésekben van részem, amikor pl. mégis felhív és mégis megdicsér. Mert akkor úgy érzem, nem viszonzásként kapom az őszinteséget, hanem sikerült dekódolnia az én igényemet és megfelelő választ adni rá. Nyilván ez fordítva is igaz. Kivétel persze a gyerekeim, akiket rajongásig imádok, és már kissé terhesen is talán folyamatosan a szükségleteiket kutatom. A férjemmel nem is igazán tudom, hogy hogyan kommunikálunk. Ezt azt hiszem végig kell gondolnom. Az biztos, hogy mióta titeket olvaslak, azóta változik a kettőnk közti kommunikáció.
KedvelésKedvelés
Milyen fontos téma! Nagyon jókor jött most nekem. 🙂
Amúgy a megfelelés-témához… kényszeres megfelelni vágyóként azt kell mondjam, hogy ebből valami hihetetlenül, rémesendenagyon nehéz kilépni. Kommunikációban végképp. (Ki nem mondva az ember könnyedén lázadozhat ebben-abban.) Igen, szocializáció… a saját életemben számos ponton tettem értem már az okokat, no és akkor innen hova tovább? Szuper okos lettem, és köszönöm szépen, továbbra is szeretnék megfelelni. Mert mennyivel egyszerűbb például végighallgatnom a lelki szemetelést is akár, mikor ott van bennem, hogy oké, “ennyi belefér”, meg legalább ő kieresztheti kicsit a gőzt. De a fenébe is, nem őszinte, ami belőlem jön…csöppet sem, minden segítő szándék ellenére sem. És akkor az egésznek megint mi értelme volt?
Nemet mondani is nehéz, mikor fél perc alatt kb. tíz érv fut be a fejembe, hogy tulajdonképp miért is lesz mégiscsak tökjó nekem megerőszakolni magam.
Hogy lehet ezt másképp?
(EMK tanfolyamot egyszer már elkezdtem régebben, szóval kicsit talán képben vagyok ezzel az úttal, de kevés volt az a gyakorlat…)
KedvelésKedvelés
Valahol én ezt értem, nem is erre kérdeztem rá. Hanem a másik oldalra, hogy hol kezdődik, hogy meg kell felelnem. Mert ha nem teszem, akkor jönnek a jelzők. És ez a minimum. De miért szokott visszahőkölést kiváltani, ha erre mondjuk én egy O.K-val reagálok? Ha úgy gondolom, hogy nekem megéri az illető távozása az életemből. Akár végleg, akár átmenetileg.
A lelki szemetesség épp most tett tönkre egy régi és eddig kiváló kapcsolatomat. Régi szereel
KedvelésKedvelés
nem tudom ilyenkor mi a szart csinálok :-S
Szóval régi szerelem volt, utána egy elég jó barátság közel 15évig. De ez a rám ragasztott szerep nem jön be. Tanácskéréssel, némi panaszkodással kezdődött. Eddig jó. De hétről-hétre ugyanaz a nóta. Most gondolom mindenféle lehetek, mert nem vagyok kitartó ebben (sem). Sajnos közben élem a saját életemet.
KedvelésKedvelés
igen, ez a másik, ami miatt engem bunkónak, lelketlennek tartanak: hogy képes vagyok egészen régi kapcsolatokat is megszakítani, ha az egyoldalúvá válik és nekem már nem jó. pont egy ilyen régi szerelem, hosszú barátság fickóval nem tartom már a kapcsolatot, mások nem értik, de soha nem kérdezett rólam, csak magáról beszélt – akkor meg minek?
KedvelésKedvelés
én még azt sem mondanám, hogy nem kérdezett. de azt is manipulációnak éreztem. Mondjuk, hogy mikor fejezem be azt amiben vagyok, hogy újra együtt legyünk. És közben jött a panaszáradat, a nyafogás folyamatosan. Másfél év alatt még nem sikerlt önmagáért konkrét eredményeket felmutatnia. Vajon miért éreztem, hogy nem a szeretetem kellene, hogy viszont szerethessen? Miért éreztem, hogy inkább a terhei könnyítésére használna? Most pedig nincs semmi jelzés, még arra se, ha én őszintén programot ajánlok…
KedvelésKedvelés
Ez persze engem semmiben nem befolyásol. Csak kicsit értetlenné válok ilyenkor. Ha elhárítom ezt a szerepet, akkor már nem kellek semmire. Hát jó. Akkor ez is lezárva, és ott a pont.
KedvelésKedvelés
erre mondanám azt angolul, hogy good for you:)
KedvelésKedvelés
Nekem csak a lusta kolléganőkkel van problémám. 🙂
KedvelésKedvelés
“És a kimondott szavakat is hányféleképpen lehet csűrni-csavarni? Mennyire könnyen bántódik meg az, aki neheztel rám, és azt lesi, hogy mikor bántódhat meg? Számít-e, hogy mit csinálok, mit teszek? ”
Nem, nem számít ilyenkor mit csinálunk, mit teszünk.
Bizonyos családtagjaimmal ez az életem és minden kommunikációnk, ahogy ezt itt leírtad. Az én egyenességemen megbántódnak. Ők utalnak, céloznak, barokk körmondatokban körülírják mi van. Nem tudom kitalálni, nem akarom kitalálni mit jelent. Úristen, hogy unom. Válaszolok megint egyenesen. Akkor már olyan mértékű és fokú a megbántódás, hogy visszaveszek és azon kapom magam én is körülményesen fogalmazok és elfáradok, mert nekem nagyon melós mindent eképp csomagolni, nem kimondani. “Szeretnétek-e enni kettőkor, de hát délben egyszerűbb és kevésbé van meleg is, igen.” Hát miért nem lehet azt mondani, hogy ne várjunk kettőig, éhen halok: adj egy kekszet?! És akkor enyhülésük jeleként jön: tudhattad volna. Nem, bassza meg, nem tudom és nem tudtam, mert én szóból értek. Ha én éhes vagyok, akkor azt mondom és nem azt, hogy jaj, azt hiszem leesett a vércukorszintem! Csak nézek, hogy és akkor most mi is van? 😀
Ugyanez a felhívom-nem hívom, írok-nem írok. Hogy tudom, hogy a sértődés tárgya az lesz, hogy miért nem írtam előbb. De ezzel kivár inkább 2 hetet, ő nem ír, majd amikor én igen, akkor faszán meg lehet sértődni, hogy ni! most írsz, hát miért nem írtál előbb? És neked, neked nincs kezed? Hát szád? És akkor már mindegy mit csinálok, mit mondok, akár személyesen is jelen lehetnék. Hollandul is mondhatnám, épp annyira értenénk egymást akkor is.
KedvelésKedvelés
“miért nem írtál előbb? ”
Mert eddig tartott, míg elolvastam a sok levelet, amit te írtál nekem. 😉
KedvelésKedvelés
Jaj jaj végrevégre, de jó téma!!! Hogy én már mióta szenvedek ettől, hogy nem egy nyelvet beszélünk, pedig a szavaink ugyanazok (nem itt, az életben, csesszemeg!!!). A kommenteket még nem olvastam, de ezt muszáj volt leírnom! Köszönöm ezt a bejegyzést! 🙂
KedvelésKedvelés
Mekkora teher ez. Abban a pillanatban, hogy határt húzol, kirekesztett leszel. Addig kell talán eljutni, hogy ez inkább jó, mint rossz, mert aki a személyes határaid betartatása miatt beléd rúg(na), az inkább maradjon is távol, az nem veszteség. Nekem még mindig nem sikerült ezt hézagok nélkül beépíteni sajnos.
A kommunikáció is ilyen, ráadásul (össze-vissza csapongok, bocsánat) ha már eleve van veled szemben valami előítélet, akkor fejre is állhatsz, nincs az az emk, amibe ne lehetne belekötni. Ezért fárasztó, rettenetesen. Olyan felszabadító lehet valakinek, aki csak szív és szipolyoz, azt mondani, őszintén és érdektelenül, hogy “le vagy szarva”. (Vagy mást, hasonló tartalommal. Vagy nem mondani, csak így gondolni, komolyan.) És nem törődni a következményekkel. Nem köntörfalazni, nem maszatolni, nem eufemizálni, nem udvariaskodni.
Van vagy két ember az életemben, akikkel lehet így kommunikálni….
KedvelésKedvelés
Két ember,nem rossz arány!! 🙂 És közeliek?
(Nekem sokkal könnyebb normálisan kommunikálni a nem egy háztartásban élőkkel. Na jó, ez nem meglepő, gondolom.)
KedvelésKedvelés
Az egyik a férjem, a másik a legjobb barátom… Nekem azért jól esne, ha többen lennének. 🙂
KedvelésKedvelés
Az EMK leánykori neve Gordon-módszer 🙂
Eddig egy olyan emberrel találkoztam, aki tudatosan ezen alapelvek szerint kommunikált, és nem bukott le az első mondat után. Engem zavar, mikor észreveszem (hamar), hogy nem azt mondja, ami hirtelen a szájára jönne, hanem kattog a fejében a szoftver, hogy melyik szeretetnyelven is kéne most hirtelen megnyilvánulni. Értem a lényegét, biztos vagyok benne, hogy működik, ha valaki nem arra használja, hogy ezzel is csak lenyomja a másik szerencsétlen lúzert, aki még csak nem is hallott ezekről a nyelvi stratégiákról.
Exférjem nagy mestere annak, hogy ahelyett: “Éhes vagyok, kaphatok valamit enni?” inkább elkezdjen célozgatni a táplálkozás rendszerességének fontosságáról.
Egyébként meg van, aki hetente felhív, a nekem segítés ürügyén rámönti a problémáit, mindezt mobilon, minimum másfél órán keresztül. Néha már váltott füllel is úgy érzem, kifolyik az agyam az orromon át. De mindig végighallgatom, mert tudom, hogy csak ennyi kell neki, senki más nem hallgatja meg, és beéri egy-egy ühüm-mel. Anyám meg, ahogy öregszik, egyre többször meséli el ugyanazokat a történeteket, de szívesen meghallgatom huszadszor is, mert lehet, hogy nem lesz huszonegyedik alkalom.
KedvelésKedvelés
EMK: mint minden új tudás, sokat kell gyakorolni, mire készségszinten beépül. Ezért lóghat ki a lóláb az elején. Nehezen tudom egyébként elképzelni, hogy hogyan lehetne lenyomásra használni, a lényege éppen a meghallgatás és az együttműködés.
KedvelésKedvelés
A kezdőkben érzek fitogtatást, hogy én tudok valamit, amit te nem, és én empatikusabb vagyok, jobban csinálom. És hogy néha csak a saját eemkájukra figyelnek, én csak kellék vagyok.
KedvelésKedvelés
De szép, amit írsz. EMK-ról is, anyádról is.
Én is úgy vagyok vele, hogy ha bénán eemkáézik, akkor már inkább legyen nyers, vicces, erőszakos, önkéntelen.
De az EMK az érzéseket is megváltoztatja, másfajta figyelmet csinál. Azt megjegyzem, hogy az EMK-ban jártasak elsősorban magukkal vannak kapcsolatban és tisztában. Nem igaz a vád, hogy az EMK-s csak bután bólogat, és mindenkit hazugul, balekként szeret.
KedvelésKedvelés
Akinél nem volt zavaró (csak érzékelhető), hogy EMK-zik, az már régóta csinálta, sőt tanította is. Ott teljesen a helyén volt, éreztem, hogy ez mindkét félnek jó. Az olyanokat nehéz elviselnem, akiknek kihallom a második mondatából, hogy melyik könyv melyik oldalát lapozza éppen fel gondolatban. És értem én, hogy ezt be kell gyakorolni, de attól még engem zavarhat, hogy pont rajtam, és zavarhat, hogy elvárja tőlem, hogy én is “megtérjek”, pedig esetleg pont bazzegezni szeretnék az adott helyzetben, mert attól érezném magam kongruensnek.
Konklúzió: EMK, (Pránanadi, homeopátia, makrobiotika, Waldorf-pedagógia, kötődő nevelés stb.) mind jó dolgok, csak senki se akarja lenyomni a torkomon.
KedvelésKedvelés
Kongruens, igen, ez fontos!
Á, megyek is szaunázni.
KedvelésKedvelés
Én szoktam emk-zni meg anyázni is, mikor melyik a helyzethez illőbb. De ahhoz, hogy ebben kongruensen különbséget tudjak tenni, meg kellett tanulnom az emk-t is. Kezdetben biztos én is idegesítő voltam.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Hogyan mondjam el? | Vaslédi
Én már találkoztam olyannal is, aki az erőszakmentességre és a jó modorra látszólag kínosan ügyelve fogalmazta meg a nekem szánt gyűlölködő, zaklató, manipulatív üzeneteit. Az illető egyébként ránézésre egy szürke, jelentéktelen külsejű, önbizalomhiányos figura volt, akiből ki se néztél volna ekkora rosszindulatot.
KedvelésKedvelés