jellel a homlokunkon

hát a blogíró is ember!

Jól vagyok. Túl mindenen, attól-annak ellenére-ahhoz képest: jól vagyok, igen, de hiszen tudjátok. Nem mondom többet. Éles minden falevél, amikor futom az erdőt, nemcsak megvan, jól is esik a tizenkettő. Hallom Jarrettben a tizenhatodokat és a kisujj moccanását, és orgazmusközeli állapotba kerülök a zsenialitás sodrásában.

Van, és ezek a vanok elegek is, hogy kiárad a lényegem, és úgy vagyok anya, ahogy a képeskönyvekben rajzolva vagyon, és egymás boldogságát isszuk, és nincsen bűntudat.

Van, hogy nem égetem oda a császármorzsát és nem ejtem le a picsadrága bourbon vaníliás üvegcsét — ez a kettő ma nem jött össze mondjuk, de tiszta és hatékony volt a felmosónyél, és én becsülöm azt is.

Van, hogy kiárad belőlem valami, ami egésznek nevezhető, mintegy véletlenül, de valami kerek, nem szép foszlányok csak: át merem írni a nyelvtant, tárgya lesz a határozóvonzatos igének, erős szavak, indák fonódnak egymásba és hajtanak a szöveg végén virágot. Csendes célzások, mosolygó részletek, és olyan könnyű és magától értetődő — s van, hogy megtapasztalom, hogy értik, tényleg értik, azt értik, nem amit akarok, hanem amit a szöveg mint olyan tud.

Van, hogy az énem nem önzés, hanem öröm, és kert a lélek.

Olyan is van, hogy a férjem lánya visszajelöl a fészen.

És megértem, ami fontos, azonnal, és tudom az árakat, árfolyamokat, dátumokat, és hogy hány négyzetkilométer Norvégia, mert olyan éles vagyok mindenre.

És néha olyan szép tud lenni ez a tér, mint ahogy a nagypolgári család élt benne hajdan, és olyan a fény is, és én le tudom tenni a kényszereimet, nem pakolok öröké, és mezítláb járkálok, igazán lazán, filmhős vagyok, és csak úgy mosolygok, és János portréja visszamosolyog, mondjuk az övé mindig.

Néha nem temetnek maguk alá háromszáz grammos Milkák.

Néha, bár szinte soha, úgy áll a hajam és a mellem, úgy, na.

Néha értem a kutyát is.

Néha, nem is, mindig, úgy általában nem gondolom már azt, hogy csak nekem nem szabad. Néha elhiszem, hát majdnem azt, hogy én egyedül, de legalábbis hogy én is, nekem is.

Harsognak az örömök, mert megteremtem őket.

És néha fáradt vagyok, és van egy kis szünet, csönd inkább, és át van izzadva a lepedő, és fél tizenegykor nem vittem még ki a kutyát, és azt szeretném, hogy mindenki szűnjön meg, és beszorulok a piros, szépséges laptopomba.

És bekúszik a bőröm alá megint, ami még mindig ott van, és ami mindig is ott volt, hogy nem, reménytelen ez az egész. Szégyen, ragacs, mégse. Ha tudnák! Egyszer lebukom.

És mondogatom, de már röhögök magamon, mert mindig így böködni kell magamat: Éva, a tevékenység segít, csak a tevékenység, menj bele nyakig, csináld, ess neki, az elragad, akkor újra megtalálod magad. Vagy csak legalább menj el a cébéáig, és vegyél egy csokor újhagymát. Nincs újhagyma, na? Akkor régit. Na. Ne süppedj.

De olyan reménytelen minden.

Nem vagyok jól, nem is leszek soha, jel van a homlokomon, és nem lesz olyan már nekem soha, mint őnekik, kitaszított a gyanútlanok közössége engem ötévesen. Baj van a mélyben, tudom, sose lesz fellegtelen az ég, csak kábítom magam.

Érti, akinek ugyanúgy van jel a homlokán, érti, hogy ez nem múlik el, tudom, hogy nem vagyok egyedül (ezzel a témával beszélgetek még mindig), a többiek meg most ne szóljanak hozzá.

113 thoughts on “jellel a homlokunkon

  1. Régóta vártam már ezt a bejegyzést, megmondom őszintén. Nem, ez nem múlik el. Van ez a sorozat, a Skins, durva, őszinte és vicces, kamaszokról szól, de nem kamaszoknak, mondjuk a végére már keresetté válik, mindegy. De nagyon szeretem, mert ott minden mindennek a metaforája. Na, és a nemtomhanyadik évadban van ez a lány, keményen traumatizált, szerencsétlen, és mindenhonnan kinézik, és van ez a másik, aki szintén, de valahogy mégis olyan teljes egész, és az összes társaságba egyből befogadják, és rögtön szeretik. Ez a második lány mondja az elsőről: that girl will always be lost, és ennek a második lánynak mondják: and you will always be all right. Na, ő az, aki ezt nem fogja megérteni soha, hogy miért kell ennyiszer elmondani, hogy jól vagyok, hát jól vagyok már, na, tényleg, jól vagyok, és hogy miért nem leszek soha jól mégse. That girl will always be lost. Egy erdőben kergetőznek egyébként, először játékból, aztán meneküléssé durvul, csak úgy, és ez a második lány nem érti, mi elől menekül hirtelen az első.

  2. tegnap kaptam rajta magam amint azt hajtogatom, jol vagyok, jol vagyok, tenyleg jol vagyok, hidd el hogy jol vagyok. aztan magamra szoltam miert is hajtogatom ezt kenyszeresen? azota kicsit megborultam ismet. ma mozi ,tv napot tartok, agymosok, mert en akkor is nyaralok es kikapcsolok es jol erzem magam. hat nekem semmi nem jo? sehol nem jo? es meg csak a gyerekkoromra sem foghatom.

  3. Mit mondjon az, akinek szó szerint is jel van a homlokán? Most csak a Vad Fruttik szavai jutnak eszembe: pedig a boldogság csak karnyújtásnyira van, de azt elhajtották gyermekkoromban. Én is erőlködöm. Napok óta. Bár nem hív, és nem keres senki, és a gyermekek a tengerparton a nagyszüleikkel, és egyedül vagyok teljesen, mindennap próbálom mondani: jó ez így… jól vagyok… pedig nem az… és rettegek a közelgő ősztől, és a depressziótól, ami vele jön, és nem akarom újra kezdeni a köröket. Köszönöm, hogy leírtad, de megyek, csinálok valamit, hátha attól jobban leszek. Mert most “jól” vagyok.

    • Van egy fiam, kinek jel van a homlokán. Úgy született, most csak akkor látszik, amikor szomorú. Nagy fekete szemei vannak, jel a homlokán és semmi sem jó. Amikor jó, akkor sem az. Vergődik. Néha megfogalmazza. És nem tudom miért. Én nem értem. A férjem is ilyen. Rokon lelkek, de nem értik egymást. És én nem értem őket.

  4. Nekem is jel van a homlokomon. Forradás. Hatévesen lefejeltem az üvegajtót. “Minek rohangáltál az előszobában, a kis szőnyegen, tudhattad volna, hogy megcsúszik!” Azért, mert szilveszter van, azért, mert végre van gyerek a lakásban rajtam kívül, azért mert végre vidám vagyok, lehet játszani, nem figyeltek folyton, nemcsak szépeket lehet játszani, hanem lehet önfeledten kergetőzni is. Jött is a büntetés. Nem lehet önfeledtnek lenni, mert baj lesz belőle. Viselkedni kell, szépen játszani, csendben lenni.

    • Nekem még csak balesetem se volt…. de az önfeledtség abszolút vissza volt fojtva. Ma is félek tőle, nem tudom, hogy hogy lehet az önfeledtséget kezelni… de nagyon igyekszem visszafogni magam, amikor a gyerekeim nagyon jól érzik magukat. Nehéz, nagyon nehéz. Ilyen múlttal mindenképp.

      • Mondjuk kamaszkoromban sokat oldódott, jó barátaim voltak, kieresztettem mindent, ami a csövön kifért. De van olyan hangfelvételem, hogy a gyerekem első nevetése, anyám közben, mert pont ott volt: jaj, ne nevettesd annyira, már biztos elfáradt. Nem töröltem, de szívbemarkoló, ha majd egyszer a fiam is meghallgatja.

  5. szerintetek létezik az, hogy valakinek nincs? én kétlem. azt gondolom, hogy ez nem a múltbéli traumáktól és azok jellegétől, minőségétől függ, hanem attól, hogy valaki mennyire hajlandó belenézni a saját mélységeibe. mennyire vállalja be, hogy a negatív tartományokkal is dolgozzon.
    egyre inkább azt gondolom, és kövezzetek meg, de akárhogy járom is körbe folyton erre jutok, hogy nem a tárgyiasult történések a valósak (azok inkább szimbólumok), hanem az érzések, és a teljesség is az érzések szintjén van. az érzések viszont a negatív végtelentől a pozitív végtelenig tartanak, mindenféle van benne, mindenféle impulzus és mindegyik hatása lehet az, hogy előre segít minket, ha jól táncolunk velük, jól használjuk őket.
    én nagyon sokat veszek ki azokból az időszakokból amikor (ha úgy tetszik) a jel dolgozik. rá tudok feküdni, menni vele, és elvisz olyan helyekre és tartományokba ahol sok lényeg van. sok mélység, sok jelentés és sok velő. ahol jó lenni, csak erő kell hozzá és elszántság és én nagyon szeretem ezt, egyre inkább, ahogy halad az életem.

    • Nagyon érdekes, amit írsz! Azt hiszem igazad van, mindenkinek vannak traumái. Hónapokkal ezelőtt egy régebbi bejegyzésnél írtad, hogy szerinted minden gyerekkorban van trauma és kíváncsi vagy, a Te gyerekeid mit fognak mondani, számukra mi volt az. Ezen nagyon sokat gondolkodtam és egyetértek vele.

      Amiből szerintem a mi és ők ellentét fakad az, hogy akinek tényleg kerek volt a család, biztos háttér, nyaralás, gyerekkor, stb, számukra kisebbek voltak a traumák, azokat könnyebben és jobban is tudták feldolgozni, vagy elfelejteni. Ők tényleg jól vannak, vagy legalább is nagyon mélyen úgy hiszik: nem látják a saját negatív tartományukat, és mivel mi sem látjuk az övékét, így nekik nincs. Nem feltétlenül azért, mert nem akarnak belemenni a negatív tartományaik mélyébe: nem észlelik, hogy lett volna olyan nekik. Nekem, nekünk meg onagyok voltak a traumáink, többször nyúlunk vissza hozzájuk, mint a jóhoz, ebből indulunk ki sokszor, mi nem tudjuk nem látni, elfelejteni. Kis trauma, nagy trauma – nem tud összeérni a két különböző tapasztalás és élmény. Trauma valakinek Kispesten lakni a panelben hatodmagával és trauma Szabolcs egy kis falujában lakni a cigánysoron is. Nekik aligha lesz közös témájuk a lakhatási problémájuk.

      • értem, hogy mit mondasz, és én is tudom így látni logikusan, csak én nem ismerek ilyen embert. jeleket látok mindenki homlokán, a sajátomon is, és a különbség mindössze annyi, hogy van aki próbál vele kezdeni valamit és van aki hárít és a szőnyeg alá söpör. persze lehet hogy rosszul látom, vagy egyszerűen csak még nem találkoztam igazán kerek emberrel.

        akikkel valaha beszélgettem és belementünk részletekbe egytől-egyig kiderült, hogy nagyon mély ügyek, hurcolt fájdalmak vannak. és volt közöttük pár olyan ember is akik tényleg jó és támogató családból jönnek, és stabil lelkűek és bíznak, és ezzel együtt is tele vannak mindenféle üggyel amin dolgoznak, ha dolgoznak. és nagyon sok embert ismerek, mindenféle jó és rossz háttérrel, akik kikecmeregnek a traumáikból és járják az útjukat és szintén sokat akik ugyanilyen ezerféle háttérrel semmit sem próbálnak kezdeni magukkal, csak látszólag és futtában gondtalanok. a gyanútlanok közössége szerintem nem létezik, ezt a félelmeink sugallják csak nekünk. mármint hogy létezik ilyen vágyott klub, amiben nem vagyunk benne.

        figyelem a gyerekeimet is. látom a tipródásaikat (már amiket tudok látni, nincsenek túlzott illúzióim). azt tisztán látom, hogy vannak bennük olyan tipródások, amikről nagyon lelkiismeretesen átgondolva is úgy látom, hogy ezeket (nagyon nehéz ezt nem félreérthetően írni, és tudom, hogy ez mennyire félrevivő is lehet) ők választják maguknak. (mernek látni?? bátrak élni? belemenni? megélni?) én ezt nem tudom másnak látni, mint annak, hogy ezek azok a tépelődések amiken keresztül a saját negatív tartományaikat meg tudják élni, és megtanulni belőlük azt, ami előre viszi őket. a nagyobbikon már több ilyen időszakot lekövettem (a kicsi asszem inkább hárítós még), eleinte majd megfeszültem, hogy “segítsek” neki és akartam beleavatkozni és nem tudtam. aztán egyre inkább azt láttam, hogy ezeket szépen sorban megoldja maga és aztán leteszi és megy tovább, és gazdagodott belőle, tőle. én ezeket nemrég óta látom, és nem is gondolkoztam mindig így erről. és nagyon nem szeretném, hogy az jöjjön ki ebből, hogy a traumák jók, mert ezt nem gondolom. egyszerűen csak nagyon úgy tűnik, hogy van itt más is, mint amit korábban gondoltam ezekről.

        nehezen tudom ezeket megfogalmazni így, és nem is akarom túlragozni. csak az az érzés és gyanú egyre erősödik bennem az idők során, hogy van itt valami másmi is a homlokon viselt jel, a fájdalmak, a magány, a reménytelenség, a földbe döngölten reményvesztett állapotokban, amiben sok erő van és amivel nagyon kreatívan is lehet dolgozni. persze lehet hogy rosszul gondolom és csak vágyvezérelt vagyok, simán el tudom ezt is képzelni.

        • En nem hiszek a kis trauma nagy traumaban. Marmint ugy ertve, hogy ami szamomra nagy az, masnak tuti kicsi, csak mert nekem kicsi lenne, ha en elnem at. Kozhely, de szerintem igaz, mindenki szamara a maga traumaja a legnagyobb, a legnehezebben feldolgozhato.
          Nagyon egyetertek azzal, amit irsz, hogy egyentol fugg, hogy mennyire melyen akar es kepes belemenni, es ezt megosztani masokkal, megoldani vagy elfojtani.
          Az is, hogy szamara mi jelent problemat, s mi nem.

          Hirtelen eszembe jutnak a mesek, amikor a fohos szerette meghal, vagy amikor az anya felaldozza az eletet a lanyaert, stb stb ahol tele a levego fajdalomal, gyasszal, szomorusaggal, szenvedessel, es megis az egesz minden egyutt annyira szep, meghato.
          Ez miert nem tartjuk traumatikusnak a szo szoros ertelmeben? Miert nem a sok rossz erzes, a fajdalom marad meg bennunk? Mi az az adalek, amitol a trauma kepes megszepulni, erot adni, felemelni? Szeretet? Hit? Ido? Kreativitas? Bolcsesseg? Elfojtas? Egyeb?

          • Persze, relatív, hogy mi a kis trauma és mi a nagy. De mondjuk ha valakinek az nagy trauma az életében, hogy a szülei nem tudtak neki márkás iskolatáskát venni, másnak meg az, hogy meghaltak a szülei és a nagynénje intézetbe adta, akkor nekem nem megy ez az empatikus, “mindenkinek a maga traumája a legnagyobb” hozzáállás. Mert hát na, van lent meg a mindig még lejjebb.
            Akinek az említett táska volt a legnagyobb seb gyerekkorából, azzal szerethetjük, megérthetjük egymást, de sosem lesz közös az alap. És én elhiszem, hogy van, akinek ennél nagyobb traumája nem volt, nem csak azért mert nem ás mélyebbre. Az is igaz, hogy összesen 3 ilyen embert ismerek. Egy nő, a másik kettő férni és nem magyar. Mondjuk ők úgy is nyilatkoznak magukról, hogy kvázi burokban nőttek fel. Felnőttként pedig igen sokszor elámultak azon, hogy ez a világ mennyire nem igazságos. Egy kicsit naívak is és furán néznek rám, hogy én mindenhonnan a rosszat várom, felkészülök arra, hogy ellophatják, összetörhetik, átverhetnek, stb. Szerintem létezik, hogy valakinek csak egészen kicsike traumái vannak.

            • Persze letezik, azt nem is irtam, hogy en nem szoktam ugy erezni, hogy a masik traumaja pitianer az enyemhez kepest, (csak azt, hogy nem hiszek ebben, hogy ez valoban igy is van) es, hogy nem mosolygok magamban, ha valakinek a markas ruha hianya jelenti a traumat.
              Viszont ha belegondolok abba, hogy vajon annak a masiknak miert pont az a markas ruha, (valoszinu ott is lehetne melyebbre asni, nem?) es, hogy kb ugyanazt(nyilvan nem ugyanazt, de ugyanolyan intenziv csalodottsagot el at) az erzest erzi, mint en mondjuk, ha elvesztem az anyam, akkor egy pillanatig ugy erzem, megertem, aztan meg ujra mosolygok, es tovabbra sem hiszem, hogy lenne kulonbseg az egyenileg atelt elmenyben, nyilvan van kulso szemmel, de ehhez kell, hogy viszonyitsunk, tudjuk, mihez kepest.
              Ezt pont ugy nem lehet ‘merni’ es megfogni szerintem, mint a szeretet. (pl melyikunk szereti jobban a masikat?)
              Ott is szukseges, hogy viszonyitsunk, hogy erezzuk, stb.
              Nem tudom mennyire erthetoen fogalmaztam, furdetek kozben fel kezemmel.

            • Világos, értem, amit írsz és igazad van. Valószínüleg benned több az empátia és az elfogadás ilyen szempontból. Én ehhez képest nagyon gonosz és cinikus vagyok, illetve azzá válok. Valószínüleg haragszom, amiért nekem nehéz volt. Nem tudom komolyan venni, ha valaki effajta (meg nem kapott táska) traumát él meg nagyként. Az enyéimhez képest piszlicsáré, míg azt is tudom, hogy az enyémnél jóval nagyobbak is vannak. Valahogy néha bántja az igazságérzetem, hogy nem ugyanúgy észlelünk dolgokat. De csak azért, mert mondjuk én érzékeny vagyok, nyilván nem vághatom másnak a fejéhez piti problémákat hallgatva, hogy Te, Indiában meg éheznek, tudtad…?! 🙂 Szóval ezen még dolgoznom kell, azt hiszem.

        • tetszik a gondolatmeneted. a kulcs, azt hiszem abban lehet, hogy le tudja/tudjuk-e tenni utána vagy sem. van, akinek nincs meg a letevős képessége, nem tanulta meg, hogy azt is lehet. akkor aztán lehet pakkokatt cipelni málhás szamárként – másokét is bőven, meg nem valósakat is- a pakkról aztán megfeledkezel, s mivel nem emlékszel rá, már letenni sem tudod, láthatatlan súlyként nyomja hátadat, hiába kapsz fel kisebb pakkot később, amit lehet, már le tudsz időben tenni, de még mindig nyom lefelé valami.

          • Én úgy gondolom, vannak olyan múltbeli történések, amik után már soha többé nem lesz kerek az ember. Sokféle történet van, sokféle probléma, és ezeknek sok-sok szintjük, embereknek különböző teherbírásuk; jó és rossz támogatórendszer, jó pszichológus, meg kókler/szemétláda, aki csak elvileg szakember, és minden csak rosszabb lesz tőle.Mindenkinek vannak a múltban veszteségei, fájdalmai. Ezeket én úgy látom,mint a testi sérüléseket. Van,hogy megkarcolod a kezed, és nem is figyelsz rá, van, hogy kell rá egy ragtapasz, van,hogy annyira elvágod,hogy orvos kell,aki összevarrja, és van ,hogy levágja egy ujjpercedet a fűrészgép, és az bizony sosem nő ki újból. Számomra ezt a helyzetet jelenti a “jel a homlokon”.

      • Jel van, szerintem is mindenkinek. Van aki bele mer nézni a tükörbe, vagy odanyomja az arcát egy élethelyzet, de sokakat ismerek, akik úgy döntöttek, hogy nem akarják látni a saját homlokukat. Az indokok eltérhetnek, de szerintem ez minta kérdése. Én tudom, hogy hiába dolgozom azon hogy elengedjek dolgokat, nem mindig skerül. Amit sikerült elengedni, az az a minta hogy belesimuljak a ‘jel-nem-tudomásul-vételébe’.

      • rég foglalkoztat, hogy mennyire lehet összehasonlítani különböző emberek fájdalomérzését és a fájdalom mértékét – de nem jutottam sokra. a trauma is hasonló dolog lesz szerintem. van, akit felkészülten érnek kisebb vagy nagyobb traumák, vagyis borzalmak, és fel tudja dolgozni őket; van, akit akár felnőtt korában is tényleg kiborít egy miért-nem-lehet-olyan-táskám szintű probléma: mert olyan szinten instabil érzelmileg. ez az ellenállóképesség vagy stabilitás pedig tanult dolog. úgyhogy szerintem nincsenek kis és nagy traumák, hiszen az érzelem szubjektív. az érzelmi intelligencia pedig biztos, hogy fejleszthető.

    • Elgondolkodtatóan írsz. Egyfajta mellékszálként (vagy inkább a gondolataid továbbgondolásaként) az jutott eszembe, hogy a rosszul működő családok tulajdonképp dupla akadályt állítanak egy problémát megoldani akaró családtag elé – mert tagadják magának a problémának a létét is, áááá, rosszul látod, nincs is fehér elefánt a nappaliban, a fehér elefántot látó családtagnak pedig először azzal kell megküzdenie, hogy vajon ő bolond-e, vagy tényleg ott az elefánt, ha pedig megküzd a meggyőződésért, hogy tényleg ott az elefánt, csak akkor töprenghet azon (ha egyáltalán eljut eddig), hogy akkor vajon mit is lehet vele kezdeni. A család visszahúzó ereje rettenetes, az első elsuttogott „De hát baj van, ott az a dög, nem látjátok?” felvetésre a szokványos válasz az elkeseredett tiltakozás, sokan pedig már itt feladják, „nem vállalják a mélységekben való elmerülést”, ahogyan írod.

        • Ezért szorul össze az öklöm és a torkom, amikor leüvöltött, megalázott, száz más módon megrongált kisgyerekeket látok. Ki tudja, hány generáció óta laknak együtt az ősök a saját elefántjukkal, és vajon a gyerek meg tud-e majd szabadulni attól az elefántkölyöktől, amit épp most madzagolnak a bokájához…? De ez már egy másik diskurzus.

  6. Ó, de jó lenne néha tartozni valakik közé, hát ez nem ment soha. Farkasok közt bárány, bárányok közt farkas. Mára már kezdem megszokni és nem is erőlködöm. Azt szoktam mondani, hogy mindig feldob, kidob a hullám, és hogy ez a dolog bár bennem van, de nagyon nagyon rajtam kívül is ugyebár és nem tudok ellene tenni. Egyszer volt egy kísérletem, hogy na kísértsük meg a sorsot, hogy mi van akkor ha tényleg csak hagyom magam, akkor is ez lesz. Aztán meg, hogy nagyon erőlködöm, hogy más legyen, de a végén akkor is mindig csak ez lesz. Én azt szoktam mondani, hogy neon reklám vagyok, ez van. Aztán néha lehet találkozni társakkal és akkor megnyugszom, hogy na ez egy faj, hogy vagyunk mi így páran, hogy aszongya “te egy kicsit olyan furcsa vagy”, meg a kedvencem “most légyszi, ne legyél olyan ijesztően impulzív”. Van hogy nagyon fájdalmas és nem értem, miért?? Aztán van, hogy úgy érzem bizonyos távolsággal de van egy kör mégis, amibe be tudok állni. Aztán megint idegenség. Ma már tudom, hogy ott nagyon az elején még a szavak előtt, amikor csakis érzelmek voltak, akkor történt a nagyon erős lenyomat, hogy mindig mindent csakis kizárólag egyedül, hogy a magány belém égett, mert mindenki cserben hagy végén. Ez valami olyan elemi élmény, amit újra és újra beteljesítek, vagy így is van?
    Valahogy így:
    HELYZETMEGHATÁROZÁS
    végem a célom:
    tartok tőle és felé;
    futásból állok
    /Fodor Ákos/

  7. néha, ha hat-nyolc éves gyerekeiket terelgető anyákra nézek, érzem teljes erőből, hogy nincs remény.
    én vagyok a terelgetett gyerekek és én is terelgetni fogom a magaméit és nincs remény.

    • Már hogyne lenne! Tudatosan nem kell rájuk nyomni a mi nyomorainkat, és ha csak kicsit lesz előrébb a következő generáció, már tettünk valamit. Én bízom benne, hogy azokat a hibákat nem követem el, mint anyám, másokat igen, de remélem, hogy az én gyerekeim majd tudnak élni. Jól élni. ha ebben sem tudnék hinni, a Dunának mennék.

      • Nekem is ez a hit ad eröt a mindennapokhoz, a sokadik újrakezdéshez. Napi szinten tükröznek vissza engem a gyerekeim, és minden nap újra élem a saját gyerekkoromat velük! És látom/hallom mit tettek a szüleim akkor velem! De én már többször reagálok felnöttként, mint ök valaha! Fejlödök folyamatosan, és ez nagyon feldob!:)

      • nemrégen amikor anyámmal arról beszélgettem, hogy a nagymamám mennyire élte a saját életét (világvégén, nagy szegénységben) azt mondta, hogy sem a nagymamámat, sem őt még nem tanította senki élni és hogy az én generációm az első akik már tanulnak jól élni (meg merik engedni maguknak hogy éljenek) és hogy a gyerekeinknek ez meg már talán meglesz készségszinten.

        pont ezeket gondolom én is mint amit írsz Gyöngyi, és nemcsak hogy hiszek benne, hanem látom is történni, nagyon sok embernél, akik hajlandóak erre amit írsz, tudatosan dolgozni le a nyomorokat.

      • Ma olvastam, hogy ha egy faj megtanul valamilyen uj viselkedesformat, akkor azt a vilag masik felen is tudni fogjak a fajtarsak, neha minden osszefugges nelkul. Szoval hajra 🙂

    • Nagyon jót tesz, ha a terelgetést abbahagyod. Nekem ez szakmám és ma már itthoni magatartásom is. Jobb egyenlőségben nevelni, mert a gyerekeknek van belső tartásuk, intuíciuiójuk, ösztönös igazságérzetük, amire még a felnőtt is hagyatkozhat. Belőlünk ugyanis javarészt kiirtották ezeket a tulajdonságokat. A legtöbb kárt mi okozzuk bennük, ahogy minket megkárosítottak valaha a felnőttek..

      • terelgeti: egész konkrétan az utcán “Előbb erre megyünk, mert előbb még be kell mennünk a zöldségeshez.” villamosmegállóban: “Lépj arrébb, fiam, nem férnek el tőled a leszállók!”

        • Ha ez is terelgetés, akkor ebben vétkes vagyok én is.
          Annak idején, gyerekkoromban inkább azt éreztem terelgetésnek, hogy “Tudom, hogy a nagynénikéd tortájában ropog a kristálycukor a hideg vajban, azt is tudom, hogy egyáltalán nem szereted az édességet, de egy szeletet akkor is meg kell enni, mert szegény még megsértődik.” Én szegény meg a kapu alatt hánytam ki, azt már nem látta.
          Meg a Tolnai Világtörténelem két vékony kötete a hónom alatt. Meg is tanultam szépen enni.

  8. Megkérdeztem erről a jel dologról egyszer a pszichológusomat, ő annyit mondott, hogy nem feltétlenül jelről van szó, hanem arról, hogy a társadalomnak csak olyan 1O-2O%-a gondolkodik igazán, él igazán, és ez alatt egyátalán nem osztályokat vagy értelmiséget értett. Itt az elit egyetemen ez nagyon kijött (a szakom elég sok társadalmi, etikai, vallási, családi kérdést is feszeget(ne)), teljesen és őszintén megdöbbentem, hogy a huszas éveik elején járó osztálytársak igen nagy hányada, bár nagyon választékosan tudja megfogalmazni a mondanivalóját, a tényleges gondolkodást igénylő kérdéseknél sült halként hallgat, illetve sémákat ismételget. Pedig tuti, hogy nem mindenki shiny happy gyerekkorból érkezett.

    Éva, ez a poszt nekem olyan imposztor szindrómásnak tűnik. De azon pont a kognitív viselkedésterápiás dolgok, mint amiket írtál, segítenek.

    • Erről mesélj. Én csak azt tudom, hogy nagyon mélyről jöttem, leng a inga, most nagy a mámor, de néha kilátszik a régi réteg, hogy így háromféle komplex metaforát zsúfoljak egyetlen mondatba.

      • Mármint miről meséljek? A gondolkodni nem akarásról, az imposztor szindrómáról, vagy a kognitív viselkedésterápiáról?

        Szerintem te jó úton vagy. A taoista barátnőm ezeket mozinak hívja, és egyszerűen kikapcsolja őket, nem rágja, rágja, hanem el tudja engedni, és megy tovább. Nekem az lett az új hozzáállásom, hogy ami feljön, azt megnézem, átgondolom, hogy biztos, hogy itt csak magamat lehet-e hibáztatni (ebből lettek nagy döbbenések), és utána elengedem, többet nem foglalkozom ezzel a sztorival. Amióta nem csak kevergetem a szart a hátizsákban, hanem elkezdtem kipakolni, teljesen más lett az életminőségem.

  9. Igen, nekem is! Pedig engem a szüleim szeretettel és elfogadással vettek körül. Engem a bigottul református nagymamám, és az óvoda, meg iskola nyomorított meg. Főleg az óvoda. Az iskolába már így kerültem, az csak mélyítette a szakadékot a világ és köztem.
    És milyen igaza van Ritának, hogy várható volt ez a bejegyzés, hiszen ki más mondogatja ennyiszer, hogy jól vagyok, ha nem az, aki nincs erről meggyőződve.
    És tényleg úgy működik, hogy csak a tevékenység segít. Mikor látom, hogy meg tudom teremteni a jót, az önbizalmat ad. De elkerülhetetlen, hogy időről-időre visszatérjen a “szar vagyok” érzés. Olyankor mindenhonnan az köszön rám, hogy nem értenek, és mindig kilógok a sorból, és hogy nem férek be a normális kategóriába. És nem tudom eldönteni, hogy időnként halmozódnak az olyan élmények, amik belelöknek ebbe a reménytelenségbe, vagy csak változik a nézőpontom fókusza, és így magamat rántom a mélybe. És olyankor tényleg nincs más, mint valami agymosó tevékenység. Kimenekülni a valóságból, elbújni. Mostanában a monitor. régebben a fű. Egy kispál szöveg jut eszembe ehhez:
    “mindent bele, a fejembe be, hogy ne halljak semmi mást” persze leginkább magamat.
    De amúgy minden rendben, jól vagyok.

  10. Ó én mostanában érzem ezt megint nagyon, hogy de nagyon magányos vagyok én tulajdonképpen. Nem illek be sehova teljesen, vagy akár csak eléggé. “Irodában dolgozom”, és ide túl nehéz, túl sok(féle), túl éles, túl “hippi” vagyok, a főnököm úgy mondja: edgy. A társaságban, ahol zenélünk együtt és gondolkodunk és hozzájuk fiatalodott a lelkem és nagyon jó, oda túl “corporate” néha (gyakran?). Egy másik társaságban túl szkeptikus az ezotériájukhoz, egy harmadikban túl értelmiségi az egyszerűségükhöz. A családomhoz túl sokat keresek, túl magasra török, ahhoz mégsem eleget, hogy őket is emelhessem, a referenciacsoportomhoz túl keveset, hogy közös legyen a Bali-valóság. A múlt túl eseménydús, minek van nekem tragédiám, meg társadalmi érzékenységem, meg ellentmondásos szexualitásom, meg túlsúlyom, hát azt nem illik ebben a szakmában. Minek vagyok én divergens, az kilopja a kezeim közül a határidőket. Pesthez szabolcsi, Szabolcshoz pesti, kiesik a szádból a kapanyél és mit urizálsz, fijam.Tudatlan, de muszáj íráskényszer, nagyon akart, de rettegett figyelem és zene. Tesztek szerint extrém extrovertáltan egész hétvégéket töltök a szégyenletesen drága albérletbe zárkózva egyedül, gondolat-fürtjeim fonogatva, s néha társaságban elnémulok, láthatatlan üvegbura siklik fölém, és “Kutató a terepasztalnál”-t játszom. Túl sokak által rajongott, hatalmas elmékbe (rocksztár-típus, így hívom) szeretek bele sorra, és hát ki vagyok én ebben az indokolatlan testben, hogy észrevegyen, miközben nem és nem tudom kisebbel beérni. Ha végre nem csak a test felé érzem irányulni, az érdeklődés mikrogrammnyi jelétől tiniként vihogva méltatlan karokba omlok, ott aztán szégyellősen fordulok vissza önmagamba. És még van is egy apró himlőhelyem azon a bizonyos homlokon.

    • Annyira megértem ezt a sehova se tartozást! Én is szenvedek tőle, gyerekkorom óta. De nekem még az is a bajom, hogy olykor nem _akarom_ megválasztani, hogy hova tartozzak, mert mindegyik szögesen ellentétes csoport ad valamit.

    • Ez nagyon tetszik! De sokszor éreztem én is magam oda nem illőnek… pl. játszótereken csacsogó anyukák között, hej de kerültem én a semmitmondó üres pelenka diskurzusokat….! 🙂

    • Szerintem meg ááállati jól van kitalálva (max a megvalósítással vannak gondok)
      A Föld például egy osztályon felüli bolygó.
      Az ember egy nagyon sokra képes, ügyes faj.
      Bár nem kissé agresszív, ami anno a túlélését biztosította, és ugyanez vezet a (szerintem a múlthoz viszonyítva egyáltalán nem túl távoli) kihalásához is.
      Pármillió év az univerzum életéhez képest csak röpke pillanat, így sikerült ez a homo sapiensnek itt a Földön.
      Szoktam örülni, hogy ekkor és ide születtem, még hogyha sok szempontból hátrányosan is, de viszonylag zavartalanul le tudom élni az életem, ami nagyon sok embernek egyáltalán nem adatott meg, illetve nem fog megadatni.
      És ha erre gondolok, kicsit derűsebben vagyok képes lenyelni azokat a békákat, amelyek naponta itt ugrálnak az orrom előtt.

  11. “Neved szép betűit Ámor homlokomra írta” – az én homlokomon az Ő neve a jel. Az Ő homlokán pedig egy forradás a bélyeg, a gyermekkorából, ma is erősen vöröslik, ha morcos.

  12. … én pedig napok óta a posztokat és hozzászólásokat olvasom ahelyett, hogy szorgos hangyácskaként tenném elvárt dolgomat, és miközben – nőklapjás modorossággal szólván – tolongnak-kavarognak-keringenek a fejemben az érzések és gondolatok, pontosan ez az egy kérdés nem akar elmoccanni a háttérből az istennek sem. Elmúlik-e a stigma, eltűnik-e a heg? Évek óta kérdezem magamtól ugyanezt, és évek óta ugyanez a válasz – nem. Fiatalkorom hírhedt botránykönyve volt az „Éva és sok-sok Ádám” című riportkönyv, mellékletként a szöveg végére tűztek néhány olvasói levelet, az egyik szerint valakivé válni legtöbbünk számára tragédia, a valakivé váláshoz sebeken és csonkulásokon át visz az út, amit ha végigjárunk, büszke veteránként állhatunk meg, túléltünk, megmaradtunk, de a sebhelyek maradnak kísérőül és emlékeztetőül, ameddig élünk. Hát így valahogy.

  13. Akinek jel van a homlokán, afelett ott a csillagos ég, és benne az erkölcsi törvény, és egy darab Voldemort.
    Mondtam már, hogy mennyire élvezem a posztok előtti ajánlásokat, mottókat? Most mondom.

      • Fáin kis műtéthegemet az orromon, egyéb más gyerekkori sérülésekkel, melyek egyesek szerint kiválóan alkalmasak arra, hogy különleges egyéniséget faragjanak valakiből… elcserélném egészséges családra és sugaras, gondmentes gyerekkorra. Jelige: a csillagszemtelen juhász.

  14. szép. köszönöm. jel a homlokon. van és szárad ki a szám tőle. még egyszer, köszi. megyek mert mennem kell, egyedel- hogy csak e betűk legyenek benne, mert ez most így jó.

  15. előbb-utóbb, de odakerül ez a jel, jó esetben csak azután, hogy már nincs az a másik jelünk az oviban. de meg kéne szokni. abból meríteni az erőt. sűrített fénysugarakat lőni belőle a sötétségbe. szénné égetni mind a gonoszokat, hamutakarót borítani a földre. világítani mint neon. szeretni vele. jó jel az. csak meg kéne szokni. viselni. mint neon. narancs, lila, zöld.

    • Ezt a jelet szoktuk itt úgy is hívni: UFO vagyok. Nem olyan jó az. Először magadat vádolod, aztán igyekszel letörölni, aztán dacosan odatolod mások orra elé: én EZ vagyok, végül – ha eléggé megérsz hozzá (van, aki sohasem)- akkor csak élsz vele. Viseled a fényét és a fájdalmát is. Megtanul az ember vele élni. Az sem könnyű.

  16. “It is only in the dark that you can see the stars” Martin Luther King
    Szerintem ok szarul lenni. Nem akarok mindig jól lenni. Amikor szarul vagyok mást tapasztalok, és jó az is, amikor már nem is értem miért voltam (leszek megint) szarul. Ki mondta, hogy méznyalás az élet? Nekem senki. Jel a homlokon, folt az arcomon. Ott van. Néha a tudatában vagyok, néha teljesen elfelejtem, néha mások emlékeztetnek rá. Nem tökéletes. Így tökételetes.

  17. Anélkül, hogy megpróbálnálak megérteni, Éva de egy kép van előttem rólad. Egy olyan nő képe, aki megigazítja a csálén álló képeket, az idegen szállodai szobákban.

  18. “Ha tudnák! Egyszer lebukom.” Nekem ettől szakad meg a szívem. Mennyi tapasztalat gyűlt össze addig, míg már evidenciaként fogadjuk el, hogy jónak lenni nálunk csak csalás lehet, amire majd az igaziak, akik tényleg megérdemlik, hogy a nap rájuk süssön előbb-utóbb rájönnek. Akkor majd kiesek a játékból, ahogy annak lennie kell, nekem itt semmi keresnivalóm. Mindenki rájön, hogy nem vagyok én jó semmiben, csak volt egy sor szerencsém.

    (Bocs, ha baromságot írok. Simán lehet, hogy nem is értem ezt sem, valamit belemagyaráztam, ami nincs is benne. Csak valahogy annyira nem hagyott nyugodni ez a két mondat.)

    • Nagyon tudom, miről beszélsz. Csineva az a “valaki”, aki egy kolozsvári buszon a múlt század harmincas éveiben a román ellenőr szavaira: Este cineva fara bilete? azaz Van jegy nélkül valaki? azt mondta: én vagyok az. Jegy nélkül lenni az életben állandó szorongás, hogy lebuksz. Hogy lependerítenek, a jeggyel rendelkező utasok rosszallása közepette, vagy csak jól megbírságolnak. Jegy nélkül élni stigmatizáló állapot. Nem is tudom, meddig lehet így utazni.

    • Mondom: imposztor szindróma. Gondolom, azért ez valamitől lesz, és egyre többen ilyenek. Még nem futtattam végig, hogy ennek rendszerszintű okai is vannak-e, csak gyanítom, hogy igen.

  19. Meg nekem valahogy ebben a jelben a homlokon semmiféle pozitívum nincs, mint ahogy néhány hozzászólásban érzem, hogy másoknak van. Ez nekem nem világító neon vagy fény a sötétben vagy sugár. Csak az, amit Rita ír a legelején: that girl will always be lost,

      • Azért ki lehet belőle hozni a pozitívat, és a fényre oda gyűlők egy része érti, pedig nincs jel a homlokán, és kitaszítani sem akar.

    • Én is így gondolom, éppen. Nincs abban semmi jó, Inkább elválaszt a többi embertől és el is szomorít. Jobb lenne könnyedén élni és gyanútlanul kapcsolódni másokhoz.

      • Igen, de ugyanakkor az is van a másik oldalon, hogy aki például hasonló pakkokat cipel, azzal mindig megtaláljuk egymást. Félszavakból.

        • Igen, ezt én is tapasztaltam. Sajnos?
          Az a kevés bizalmas barát, aki van körülöttem, akiket beengedtem, szintén hordja a jelet.
          Sokszor, nagyon sokszor gondolok arra, hogy de jó is lenne a boldogokhoz tartozni, mármint olyanokhoz, akiknek alapjában véve pozitív az élet, nem egymást követő csaták sora. Akiknek nem kell magukban egy halom ilyen-olyan komplexust legyőzni ahhoz, hogy merjenek egy jót nevetni…
          Á, nekem sem volt könnyű napom ma.

    • szvsz az dönti el a kérdést (van kérdés), ahogyan elképzeljük azokat a másokat, akikhez képest nekünk ilyen (amilyen). ha egyszer nekik minden egyszerű és szép és nekünk ezzel szemben brühühü, az is egy álláspont. meg az is, hogy nincs olyan, az egy képzelt faszkorbács, hogy a mások milyen gondtalanul és ártatlanul és el-nem-veszetten élnek, ez az egész fantazmagória arra való, hogy engem lehúzzon, hogy ne kelljen élnem, lévén az eleve lehetetlen, lásd fentebbi jel, mindig és örökkön, sors keze, hiába élni, add fel. ez egyszerű szemfényvesztés, saját magát küldi vele padlóra az embernek fia vagy lánya. ne tegye. van jobb dolga.

      • igen, valami ilyesmit gondolok én is, a feltételezés, hogy van, akinek egy illatos, rózsaszín buborékfelhő a lét, nem igazán tűnik reálisnak. igen, vagyunk mi, a furcsák, stigmatizáltak, különlegesek (nagy szavak alert!) , de nem csak úgy egy páran, hanem mindenki az. mind az a sokmilliárd.

  20. Nem múlik el. És nem is fogom soha azt érezni, hogy van, aki érti. Van, aki akarja érteni, de majd a második-harmadik körben mégis mindig kiderül, hogy nem érti. Egyedül vagyok a sorsommal, a fájdalmaimmal, és a csoportban is azt tanítják, hogy reménytelen, idealista elvárás az, hogy értsenek, hogy velem fájjanak, hogyha fáj. És, ami eddig nyitva volt, az most szép lassan bezárul, ezt csak a közvetlen közelemben levők érzik, másnak nem számít. És én végre biztonságban vagyok a magam kis világában, nem kell tartanom sem váratlan szerelemtől, sem kiforgatott szavakból összerakott fél igazságoktól, sem érzelmi támadásoktól. Már nem félek felvenni a telefont, ha nem ismerem a számot. Tudom használni a piros gombot, ha nem tetszik a hang, ami beleszól. Csak a férjem gyászolja valamikor játékos feleségét és vádol néha, hogy csak magammal törődök. Hát miért ne tenném, hiszen a Garnier is ezt mondja! 🙂 Nem múlik el. Fáj és ami még jobban fáj, hogy ennek ellenére hiányzik a gyermekkorom. Azon kapom magam, hogy vissza akarom rendezni a színteret csak a fekete szereplőket cserélném ki, vagy nem! Nem is! Törölném őket. Minek oda szereplők? ez egy monodráma. Egyedül az enyém. Hiszen mindenki azt mondja, hogy ha fáj, akkor csak én tudok ezen dolgozni. Akkor mi szükség más szereplőkre? És szaporodik a fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál… Különben jól vagyok.

    • Hallottam és láttam ilyet pszichodrámán. Berendezte a gyerekkor helyszínét, és felrakta a szereplőket, csak fehérben. Mindenki olyan volt, ahogy szerette volna, ahogy jó lett volna. Nagy bőgések, ment a sok szar a koporsóba. Évekig eltart. De hát ezt nyilván tudod. Bocs, csak olyan fájdalmasat írtál, nem bírtam megállni.

  21. Sajnos sokszor én is így érzem, mostanában talán többször is, mint kellenne. Néhány szempontból nekem sem volt könnyű a gyerekkorom: néha úgy érzem, hogy az önfeledtséget mint állapotot akkor teljesen kiirtották belőlem is (ma, felnőttként igyekszem újra elérni, a hozzá vezető utat pedig jó lenne megtanulni). Így utólag visszagondolva sokszor voltam magányos is, amivel gyerekként annyit tudtam kezdeni, hogy méginkább magamba zárkóztam és elmenekültem a külvilágtól (ezt is igyekszem levetkőzni, mert szerintem nem
    ez a jó reakció).

    Felnőttként pedig szembesültem azzal, hogy az életem is kevés arra, hogy igazán megismerjek egy másik embert, és ez alól nem kivétel még a feleségem és a gyerekeim sem. Ez nekem finoman szólva is pocsék felismerés. Hiába vannak hasonló és közös dolgaink az élet minden területén, egyszerűen mások vagyunk, különbözőek vagyunk, hiszen két ember sose lehet egyforma, a különbségek pedig úgy érzem beláthatatlanok. Az életútja mindenkinek egyedi, nem töltünk együtt minden időt, és az út roppant bonyolult, ezért nem is kommunikálható minden történés, érzés, impulzus, a zsigeri, tudatalatti dolgokról nem is beszélve. Sőt, remélem, hogy mindannyian túl is fognak élni, ezért abból az időszakból is le fogok maradni nagyon sok dologról.

    Ráadásul a világ is olyan komplex, hogy már abban sem hiszek, hogy a valóságról, mint objektív dologról lenne érdemes beszélni. Mindenki összerak egy képet az érkező ingerekből az eddigi tapasztalatait felhasználva, s így mindenki a saját világában él, egyedi történéseivel, érzéseivel, megismételhetetlen saját életútjával. Mindenki a saját fejébe van zárva, teljes mértékben se ki, se be. Ha rávilágítunk, akkor a túloldalról láthatunk árnyékokat, foltokat arról, hogy milyen is odabent, de hogy pontosan mi van, azt teljes egészében sose fogjuk megtudni. A saját buborékunkról meg nem tudunk eleget és elég jól kommunikálni. De ha én nem tudok senkit se igazán megismerni, hogyan fogja más megtenni ezt velem? Engem ki fog megismerni, önmagamért ki fog szeretni? Lehet olyat egyáltalán? Tartok tőle, hogy a válaszok rendre sehogy, senki és nem. Reménytelenül egyedül vagyunk mindannyian.

    A belső magányomból kitörni persze én is próbálkozok: kapcsolatot építek másokkal, a családommal vagyok, beszélgetek ismerősökkel, barátokkal töltök időt, szerelmes is voltam már, szeretek, vágyok, szeretkezek, és néha van mivel elfoglalni magam olyan módon, hogy teljesen kikapcsolok. Próbálok úgy élni, amiről azt hiszem, hogy az teljes. Így legalább egy ideig elfelejtem, hogy milyen egyedül is vagyok. És ha ez sikerül, akkor az jó, bár mostanában ritkábban jönnek ezek az időszakok sajnos.

    A magányomat ráadásul súlyosbítja a biztos elmúlás gondolata/tapasztalata is: az idő előrehaladtával elmúlik a frissesség, a hév, a lendület, lemorzsolódnak a kapcsolatok, elmúlik a harmónia, a szerelem, a fiatalság, az egészség, az élet. Közhely,de az egyetlen biztos dolog az életben sajnos a halál, és az élők feléről nézve nem túl fényesek a kilátások.

    Viszont azt hiszem nincs más út, mint ezeket a dolgokat elfogadni úgy, ahogy vannak. Egyszerűen azért, mert ilyen az emberi természet, ilyen korlátolt az ember, ilyen az élet.
    És mert máshogy ezt ép ésszel nem lehet kibirni.

    • A lírikus epilógja. Szó szerint, prózában. Nem vagy egyedül.
      Én azon gondolkodom mostanában, hogy miért akarok kikapcsolni. Miért nem bekapcsolni? Miért nem kezdek el élni, hogy legyen mit mesélni?

    • nem értem az alapvetést. saját magunkat sem ismerhetjük soha teljesen, miért kéne másoktól elvárni, hogy jobban ismerjenek, mint mi magunkat? ha nem várunk el iyesmit, akkor azt sem várjuk el, hogy “igazán” kelljen ismerni. ezek az irreális és totális elvárások szerintem borzasztó károsak, embertelenek. reménytelenek, úgy bizony. de eleve minek kell ilyen elve kudarcra ítélt fogalmakkal kínozni magunkat? nem csoda, ha nehéz kibírni ép ésszel.

      • Ebben teljesen igazad van. Már nem akarok tökéletesen élni, mindent megismerni, közben valami nagy dolgot alkotni, állandóan görcsben lenni. De jól, vidáman, tartalmasan, boldogan igen, mert csak ennek van értelme. Ezt jellel is lehet, csak meg kell találni a magunk közegét, ami segít és nem visszahúz.

        • Igen, én is így akarok élni. DiIlemmában is vagyok, mert most vettek fel csont nélkül egyetemre,egy nehéz mesterképzésre, büszke is vagyok magamra miatta. Ez egy új karrier lehetősége számomra, sok pénzzel; olyasmivel, amit még szívesen is csinálnék, végre használhatnám az eszem. Csak nem tudom, belefér -e nekem innen kezdve min. 6-10 év kőkemény hajtás. Amikor 22 voltam, belefért volna, csak akkor annyira lefoglalt a jelem, hogy esélytelen volt. Most viszont már nyugit, biztonságot, kényelmet akarok; hiszen annyit küzdöttem már.

      • Én pedig azt nem értem, hogy miért ezek a kérdések merültek fel benned.

        Nekem szerintem nem sok elvárásom van az emberekkel szemben úgy általában, és ezek egyike sem irreális vagy totális. Azt pedig végképp nem várom el, hogy jobban ismerjenek, mint én magamat (mivel valamennyire ismerem magam, ez tényleg lehetetlen lenne). A feleségem és a gyerekeim felé pedig végképp nincsenek elvárásaim. Nem értem, hogy melyik mondataimból merülhetne fel ilyen kérdés, mert én ilyeneket sehol nem írtam.

        Nekem vágyaim vannak, ezek közül a legfontosabb az lenne, hogy minél jobban megismerhessem azokat az embereket, akik fontosak számomra; a másik pedig az, hogy aki valamennyire kedvel/szeret, az önmagamért kedveljen/szeressen, és ne azért, aki épp vagyok, vagy akinek épp gondol. Ezek a vágyaim valóban elérhetetlenek, dehát ez már csak ilyen. (Úgy tűnik nekem sokszor vannak irreális vágyaim; és annek is meg van az oka, hogy miért pont ezek azok.)

        Azt pedig végképp nem értem, hogy mit értesz “eleve kudarcra ítélt fogalom” alatt. Kínozni pedig végképp nem kínzom magam semmivel, annál azért sokkal jobban becsülöm magamat.

        • (*sóhajt* már megint egy felsőbbséges értetlenkedő, pff, gumikesztyű fel) akkor idézlek, jó?
          “Felnőttként pedig szembesültem azzal, hogy az életem is kevés arra, hogy igazán megismerjek egy másik embert, és ez alól nem kivétel még a feleségem és a gyerekeim sem. Ez nekem finoman szólva is pocsék felismerés.”
          “Sőt, remélem, hogy mindannyian túl is fognak élni, ezért abból az időszakból is le fogok maradni nagyon sok dologról.”
          “De ha én nem tudok senkit se igazán megismerni, hogyan fogja más megtenni ezt velem? Engem ki fog megismerni, önmagamért ki fog szeretni? Lehet olyat egyáltalán? Tartok tőle, hogy a válaszok rendre sehogy, senki és nem. Reménytelenül egyedül vagyunk mindannyian.”
          “Próbálok úgy élni, amiről azt hiszem, hogy az teljes. Így legalább egy ideig elfelejtem, hogy milyen egyedül is vagyok.”
          “A magányomat ráadásul súlyosbítja a biztos elmúlás gondolata/tapasztalata is: az idő előrehaladtával elmúlik ” stb
          szóval írsz ide mindenféle önkínzó gyötrelmet, szépen levezethetsz belőle mindent, amit csak írtam neked, szövegértelmezhetsz is egy kicsit, de súgok, hogy ezek bizony rohadtul szélsőséges és totális fogalmak, amik arra nagyon jók, hogy lehúzd magad, meg másokat is, akik pl elolvasnak vagy szóba próbálnak állni veled.
          több ilyet pedig kérlek ne játssz el velem, mert drága az én időm itt legózni neked, és kifejezetten feldühít, amikor hülyének néznek.

          • Dányi Dani:
            Ezek szerint egy férfinak nem lehetnek fájdalmai, kételyei, kérdései. Ő nem fáradhat el, nem pihenhet meg…. nem írhatja ki magából az érzéseit.
            Semmilyen totális, szélsőséges fogalmat nem írt ez az ember, csak idetévedt….
            és magával ragadta a sodrás, s talán úgy érezte ő is leteheti a “zsákját” oda ahova mindenki. Te meg cserébe jól kioktatod, elzavarod? Mert a te időd drága?
            Minden férfinak reflexből nekiesel, mondhatnak bármit… Mindegyiknek.
            Lehetnél egy kicsit asszertív, gyakorolhatnál némi önreflexiót!
            (ezeket ma tanultam) Hogy a kakas csípne meg!

            • attól, hogy te is férfi vagy, ahogy én is, még nem illetnek meg előjogok: ha olyan fogalmakkal írod le az érzéseid, te vagy más, ami a “soha, semmi, sehogy, totális magány, igazán megismerni nem lehet, próbálom elfelejteni igaziból milyen magányos vagyok” stbstb akkor nem vagyok köteles jó pofát vágni hozzá, amikor láthatóan szélsőséges, sarkító (a pszichológiában ezt hívják “hasításnak’ egyébként) stratégiáddal hergeled magad, és eleve elutasítasz bármilyen kiutat. mégis milyen értelemben asszertív az, hogyha a profétikus igazságot te mondod, én meg ha nem értek vele egyet, akkor nem értem? másrészt amikor kapásból meghazudtol valaki, amikor megpiszkálom a fogalmait, és simán azt mondja, hogy ilyet ő hol, az asszertív? vagy az asszertív, hogy olyasmit tulajdonítasz nekem (“minden férfinak reflexből” pl) ami nyilvánvalóan egyszerű heccelés, rágalom? ilyen kommunikációs környezetben nem túl sok tisztelettel szólítom fel a hozzászólókat (akár van faszunk, akár nincs) az öneflexió buzgó és kritikus gyakorlására. és igen, valóban frusztráló és fárasztó heccelő, (ön-)reflektálásra képtelen és a mondanivalómat méltatlanul mellőző “vitapartnerekkel” foglalkozni. talán jobban tenném, ha nem válaszolnék akkor sem, ha valaki név szerint nekem címez valamit. egyébként ahogy a mások érzelmeibe nem is kötök, nem is köthetnék bele: a retorikába annál inkább, és ehhez ugyanúgy ragaszkodni fogok, akárminek is mondanak el az önjelölt Igazság Bajnokai.

  22. Ez a poszt nekem napok óta kötelező reggeli olvasmány a kávém mellé. A kettő együtt elég erős kombó, szíven üt, felráz és hihetetlen erőt ad. Pedig talán kissé máshogy fordítottam le magamban, de nekem ez most így jó és így kell. Hálás vagyok ezért az írásodért is.

  23. Dani mondandójának megfejtését az alábbi postafiókra várom: 1192. Bp. ……
    A helyes megfejtők közül valaki, romantikus vacsorát nyer tőlem/velem.
    Na de viccet félretéve! Te miről beszélsz? Komolyan kérdezem.
    “attól, hogy te is férfi vagy, ahogy én is, még nem illetnek meg előjogok” – nem én ülök a magas lovon. Nem én rúgok emberekbe nemspecifikusan, mikor már a földön fekszenek…
    ” amikor láthatóan szélsőséges, sarkító (a pszichológiában ezt hívják “hasításnak’ egyébként) stratégiáddal hergeled magad, és eleve elutasítasz bármilyen kiutat.” – te próbálsz meg “hasítani” több-kevesebb sikerrel. Nem hergelem magam, kikapcsol és megnyugtat a blog őszintesége személyessége. Na nem te! Milyen kiút?! Ugyan !
    ” hogyha a profétikus igazságot te mondod, én meg ha nem értek vele egyet, akkor nem értem?”
    – többfajta igazság létezik, pláne egy párkapcsolatban, közösségben. Az enyém csak egy.
    “kapásból meghazudtol valaki, amikor megpiszkálom a fogalmait” – ha valakiről azt állítod meghazudtolt, miközben nem, akkor éppen Te hazudtolsz. Ja, hogy neked szabad. Előjog?
    Nem piszkálgatni kell, hanem a másikat megérteni, békében hagyni. Talán.
    “vagy az asszertív, hogy olyasmit tulajdonítasz nekem (“minden férfinak reflexből” pl) ami nyilvánvalóan egyszerű heccelés, rágalom? ” – Minden férfinak nekiesel. Ez tény, nem rágalom.
    Nem alaptalanul írom. Te vetted fel a “gumikesztyűt” hogy Is123-at kifilézd. Olvasd vissza!
    ” valóban frusztráló és fárasztó heccelő, (ön-)reflektálásra képtelen és a mondanivalómat méltatlanul mellőző “vitapartnerekkel” foglalkozni.” – ha méltatlanul mellőznélek (ami eredendő osztályrészed lenne) akkor most nem lenne párbeszéd. Gondolkozz kérlek! Ne csak írj!
    ” egyébként ahogy a mások érzelmeibe nem is kötök, nem is köthetnék bele” – de igen Dani. Innen indultunk! Ezért írtam neked. Cserfes korod ellenére oktatod az életet nálad idősebbeknek.
    És miután elhordod őket minden szarnak, még el is zavarod. Mert a te időd drága….
    ” a retorikába annál inkább,” – Én pedig elkezdek tanulmányt írni a feminizmusról, ha te retorikát oktatsz. Hitelesek leszünk mindketten. Retorika? Stilisztika? Jajj Uram!
    “akárminek is mondanak el az önjelölt Igazság Bajnokai.” – gondolom ez lennék én. Azt állítottam amit láttam tapasztaltam. Nem többet. Személyes kérdéseket személyesen, általános problémákat pedig általánosan kell megközelíteni, orvosolni. Mivel te minden itt kommentelő férfiban vetélytársat látsz, így ez a mechanizmus nem fog megszűnni. Csak felhívtam a figyelmedet arra, hogy ez nem ízléses. Nem mint az igazság bajnoka, hanem mint embertársad.
    Köszönöm!

    • mondjuk komolyan kérdezed (ne köszönd). volt egy (azóta vitaindítóvá avanzsált) felvetésem (ha felgörgeted a kis bigyót az oldalsávon, meg is találod) ami ls123 írásának fogalmi hátterét piszkálta meg, néhány összeszedett és nem is részvétlen mondatban – olyan mondatokban, ahogyan bármilyen tisztelt ismerősömnek feltenném ezeket a kérdéseket. a kérdést ls123 úgy dobta vissza, hogy nem volt hajlandó felvállalni a saját leírt mondatait, ezzel pedig meghazudtolt, ezért igyekszem azóta is tisztázni, hogy azok a mondatok a hosszú polémia tetején bizony ott vannak, és a jelentésük megfejthetően összefügg a felvetéseimmel, mint ezt bárki láthatja, aki erre még kíváncsi.
      azóta is azzal heccelnek és mogyoróznak (valamiért pont csak hímnemű kommentelők), többek közt te is, hogy amit írok az nem érthető, hogy én nem értem amit ők írnak, és egyáltalán már mekkora gyík vagyok, tanuljak meg olvasni – úgy nagyjából ez a fő vonal. az egész valóban fárasztó, megviselő, inkább megalázó mint tanulságos vagy szórakoztató, és tényleg sokkal több időmet-energiámat elveszi, mint szeretném.
      úgyhogy ne vedd elő nekem az embertásam-kátyát, régóta egy kérdésfelvetést önigazolóan agyonbombázó, személyeskedő kicsinálós játszmába csatlakoztál, és itt állsz velem szemben, viccesnek állítod be a gúnyolódást, és csökkent értelműnek az ellenfeledet, mivel ellenféllé tettél. ha valóban érdekel, hogy miről van szó, olvasd el a már említett hozzászólásom, és gondolkozz rajta, és beszéljünk arról. ha nem érdekel, akkor meg leszel szíves leszállni rólam, mielőtt úgy igazán neked esnék, ahogy ugyebár minden férfinak :/

      • haha, ez nagyon jo, nem birom ki, ehhez hozza kell szolnom.

        en tovabbra is vallalom, amit mondtam, te viszont nem kerdeztel semmit.
        csupan projektaltal az irasomba olyan dolgokat, amiket en nem akartam leirni.
        persze hogy visszadobom azzal, hogy en nem irtam ilyeneket.

        mi mast is tehetnek? nem fogok nekiallni olyan dolgokrol vitatkozni, amit nem is allitottam, egy ilyen szituacio nem dob fel.
        egyebkent hogy szerinted mi ebben a “meghazudtolas”, en tovabbra sem ertem, leven hogy en rolad nem allitottam semmit. azt se, hogy gyik vagy. maximum azt allitom, hogy elbeszelunk egymas mellett.

  24. Éva, mi ismerjük egymást, még két éve a repülőről. Ehhez képest lassan találtam ide, de ideértem. Már akkor is csodáltalak, most talán értelek is (beképzeltség?:).Tudod ez év áprilisa óta kéthavonta három(!) különböző piros vízszintes vonal ütött ki a homlokomon, a szemöldököm között. Lefelé tartanak, az orrnyergem felé. Nem tudom mit jelentenek, de kutatom őket és érzem hogy közben baromi nagy átalakulás zajlik bennem kívül-belül. Most, hogy olvaslak, kötöttem össze (végre) mik is lehettek ezek a jelek valójában. Hisz a homlok a belső látás helye is, nemcsak a stigmáké…”Meg kellett látnom” dolgokat…A második vízszintes vonal után találkoztam pl. “Anyóssal”, aki eddig nem ismert engem, és a nálam nevelkedő 5 éves unokáját is most látta először. Katarzis volt, nemcsak nekem, a gyerek rögtön(magától) Nagyinak szólította. Az első vonal egy temetés után, és egy 7 éve meg nem beszélt, át nem élt sértés/bántás kibogozása után jelent meg. A harmadik csak néhány hete, jóval kisebb volt az első kettőnél, de ezzel sokkal könnyebb vagyok magamnak. Jelentése tisztázásra vár…:)

  25. Nem teljesen 100%-ig vág talán ide, de azért mégis:

    Weöres Sándor:
    Ki minek gondol, az vagyok annak…

    Ki minek gondol, az vagyok annak…
    Mért gondolsz különc rokontalannak?
    Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
    Te vagy magad, ki e jelet vonja.

    S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
    Mert fénye-árnya terád sugárzik.
    Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
    Rajtam látsz törvényt saját magadról.

    Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
    Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
    Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
    Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

    Szemem tavában magadat látod:
    Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
    Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
    Szemem tavában magadat látod.

  26. “át merem írni a nyelvtant, tárgya lesz a határozóvonzatos igének, erős szavak, indák fonódnak egymásba és hajtanak a szöveg végén virágot.”
    Hűvös van. De nem fázom, csak ettől a mondattól futkos a hátamon a hideg.
    Köszönöm, megint!
    Ma szénabálát komponáltam a birkák által gondosan kikerült, ezért a száz éves, örökölt kaszámmal, egyenes derékkal lekaszált fűből, kézi fúróval fötört, retex madzagból, helyben termett, kétkilós andezit darabokból és turkálóban vett, foltos, ezért évekkel ezelőtt bebatikolt, mostanáig kutyarágta, esőáztatta, napfakította damaszt terítőből –> tevékenység.
    Ma nincs jel. Ilyenkor úgy hiszem, soha nem is volt, nem is lesz. Pedig tegnapelőtt! Pedig holnapután!

      • egyebkent mar akkoriban is mennyire vajkaltam az on-meg a tarsadalomismeretben, konyekig. es megis az eltelt ket evben talaltam igazan magamra, es haladtam is meg, lettem eros es helyere kerult mozaikdarabka. es fura, hogy mar csak a tavolrol hallom felszukolni a sajat rettegesem, pedig most kene igazan szoronganom, mint szoronganom, panikolnom. megis jol vagyok. de tovabbra is homlokomon a jel.

          • lol, hahahaha.
            hat, vehetjuk ugy is. sok valtozason mentem keresztul, valahogy upgrade-elt egyet a szemelyisegem az utobbi idoben. amugy meg az egyik vagyok, aki eva hatasara kiprobalta, hogy mi tortenik, ha leall a liszttel meg a finomitott cukorral. es lass csodat, az tortent, hogy fogytam mar majdnem husz kilot es mar csak alig szorongok, ehelyett meg tele vagyok energiaval es enerovel. bar egy meglehetosen nehez elethelyzetben vagyok, es valoszinuleg ezert kezdek visszacsuszni a szenhidratra es durvan erzem, hogy az ismeros szorongas megint ram telepszik. tanulsagos ez is egyebkent. de amig teljesen tiszta volt a szervezetem, tokre hideg fejjel tudtam beazonositani, hogy altalaban itt kezdenek begorcsolni, de most nem. sot, meg se hat. hm, hm, erdekes.

      • Ó, jaj, de mennyire! És két éve is ütött, de most, ahogy a kommentem olvasom, látom, hogy akkor simán átsiklottam a poszt szépsége fölött. Ebből is látom, hogy azért van változás.
        Aggódtam, hogy talán azért raktad ki kiemeltnek, mert most épp sajog. Te már túl vagy ezen? Túl lehet lenni? Vagy mindig velünk marad, csak talán ügyesebben kezeljük?

        • Én most már nagyjából mindenemmel együtt tudok élni, vállalom, nem bánom.

          Egyedül azt bánom néha, hogy telik az idő, annyi susogó este van, és olyan kevés ember van, aki ért, felel, nem macerál és nem is szájösszeszorítva hallgat arról, hogy gáznak tart.

          Nagy ára van ennek az egésznek, hogy szólhatok, szólok, kitalálom a dolgaimat, nem elvárás-megfelelésalapú a létem, edzek meg minden.

  27. Visszajelzés: sztereotípiák, amelyek úgy vannak | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: önmagadért, csakis | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s