családanya

Közzétéve Szerző:

és nők a nők: szabadok, kedvesek

Most végre elmondom, mi a bajom a hagyományos családanya-szereppel. Megígértem még Kolozsvárról. Úgy is, hogy hiszek a választás szabadságában. Bajom van.

Mivel van bajom? Azzal van bajom, azzal a nosztalgikus képzettel, ó, amikor még minden rendben volt a nemi szerepekkel, de minden milyen rendben, a férfiak még nem voltak elbizonytalanodva, a nők tudták a dolgukat, a férfiakra támaszkodtak, nem versengtek velük, és meleg étel volt otthon. Ezt, tehát hogy a férfi a családfenntartó, a nőé az otthon (: háztartás, gyerekek, a férfi ellátása) mint rendszerméretű választ kínálni a házasság intézményének, a nemeknek a tagadhatatlan problémáira, ez a nagy hazugság, ezzel van bajom.

Tehát nem azzal van bajom, ha valaki így él, hanem azzal, amikor ezt modellként tartják üdvösnek, hogy akkor majd nem esnek szét a családok, béke lesz, és minden más választást rombolónak.

Egyébként e keretek között csakugyan nem esnek szét a családok, mert nincs miből hova menni, mert a nőnek nincs ideje, esélye, szeme meglátni mást is a családprojekten túl a világból, sőt, azt se, hogy otthon mi van (önreflexió), de sokkal több a titkos kín és a roggyant női hát, bezáródó öl, pókháló az ajkakon.

Az első és legnagyobb bajom, hogy abban a világban, amelyben ekkora a rangja a karriernek, presztízsnek, pénznek, függetlenségnek, nem és nem tud valóban egyenrangú lenni az, aki otthon van és a “háttér” mindehhez, meg az, aki kint van a világban, lövi a mamutot. Nem és nem. “Nem egyforma, de egyformán értékes.” Nem igaz. Ez ideológia, vágyálom és önvigasz. Hogy mennyire nem egyformán értékes, azt váláskor, illetve a válás utáni életminőség összehasonlításakor láthatjuk (ha valaki összeméri a két fél életminőségét, kéretik a gyerekek neveléséhez szükséges pénzt és életfeltételt, szobaszámot nem beleszámolni a nőébe, viszont a szabadidő és a kötelezettségek alakulására vessünk átható pillantást).

Az a bajom, hogy a családanya-elképzelésnek téves a kiindulópontja: akármilyen tradicionális is, nem a Nő és a Férfi esszencialista lényegéből származik a szerep, hanem a szerepből következtetik vissza, milyen a Nő (gondoskodó, befogadó, érzelmes). Jaj a nőnek, ha mer nem ilyen lenni, miközben rengetegen szenvednek ebben a szerepben. Hogy miért? Mert nem vagyunk egyformák, azért.

A szerepet egyrészt és főleg hatalmi viszonyok alakították: akinek elérhető volt az érvényesülés a külvilágban, az érvényesült, és annak volt megengedve a promiszkuitás is, amelynek felsíró következményeit gond nélkül hátrahagyhatta (olvassa el mindenki Rakovszky Zsuzsától A kígyó árnyékát). Alakította még a biológiából következő, de ugyanúgy hatalmi alapú munkamegosztás: aki szült (és még a nagyanyáink sem akkor szültek, amikor akartak) (sőt, mi sem), az gondozta a gyereket, miközben jellemzően persze ugyanúgy dolgozott, mint a férfiak, csak épp családközelben és leginkább fizetetlenül.

Az egyiknek a kötelességteljesítés helye az, ahová a másik pihenni jár? Akkor az apának jó esetben kicsike hobbi, rosszabb esetben bosszantó plusz teher a család, amikor fáradtan hazatér. És reklamál is, rend van-e, jó-e a leves, mintha ő volna a főnök, az ő főnöke viszont másvalaki. Sosem jelentheti ugyanazt, de hasonlót sem férfinak és nőnek a családi létezés. Apa a rossz kedvét ugyanúgy itt rakja le, ahogy a gyerek is hazahozza. Valakinek állni kell a gáton. Áll, akire ez jut, bírja, jól bírja, de valahogy mégsem. Mert a lélek akkor is kiált. Megdöbbentő aztán harmincas érettséggel ráébredni olyasmire, amire egyszerűen nem lehet akkor, ha a gyerekek töltik ki a tudatot, és ha az siker, hogy csillog a konyhapult.

Az a bajom, hogy ha egy nő erre, a teljes munkaidejű családanyaságra tudatosan készül, akkor ő teljesen mást tapasztal meg az élet ezer lehetősége közül, mint az, aki nem. A leendő családanya, az, akinek ez identitás, nem tudja, mi van még, és ha mégse családdal jár az anyaság, akkor van a nagy döbbenet. Nem csak a válásra gondolok. Az ilyen nőnek nem csak feladata, hanem egyetlen identitása, menedéke is a családanyalét, függetlenül attól, hogy való-e neki ez, úgy marad, és már csak arról van szó a végén, hogy neki nincs mása. Talán nem is tudja, hogy neki mi való. Mert aki diplomás és remek munkaerős, az még lehet kompetens anya, de aki a — szakképzettséget nem igénylő és fizetetlen — Hausfrau-létet választja, az bizony nem lesz büntetőjogász.

Az is bajom, hogy a hagyományos női szerep mellett hagyományos családapa-szerep, tehát olyan, aki otthon marad, nincs. Van, de nem hagyományos. Tehát nem arról van szó, hogy vannak olyan családok, amelyekben az egyik fél otthon marad, hanem arról, hogy a nő maradjon otthon, és hogy ez össztársadalmilag azt jelenti, hogy a nőnek kisebb képzettség, megbecsültség, függetlenség, esély és vagyon jut.

Ma már nem lehet egy keresetből megélni, mondjuk gyakran, és ez is igaz. Ha pedig meg lehet, ha sokan megélnek a férfiak egy keresetéből, és a nők otthon maradnak, az döbbenetes egyensúlytalanságot jelent társadalmilag, ami a nők képzéshez, jól fizető munkahelyhez való hozzáférését és vagyoni helyzetét illeti. A vagyon függetlenség is, és nem, nem elég a mosolygós, bőkezű családfenntartó, aki ad. Azért sem, mert egyáltalán nem mindig mosolygós, egyáltalán nem mindig ad, sőt, meglepően gyakran csődbe megy. Azért sem elég, mert kérni megalázó, illetve az ilyen könnyen adó férfiak néha elképesztő dolgokat várnak el cserébe: például sokkal fiatalabb feleséget, mindig rendelkezésre álló női testet, kizárólagos döntési jogot, meg az örök távollét vagy a hűtlenség jogát.

A nők is tanulnak, és ha tanulnak, akkor érthető, hogy a végzettségüket használni szeretnék, egyébként, ha aktív éveik javát otthon töltik, társadalmi értelemben kidobott pénz és kárba veszett idő a tanulmányaikba ennyit fektetni.

Az a bajom továbbá az apa dolgozik–anya gondoskodik felállással, hogy az ennyire különböző helyen, hangulatban, szereplőkkel zajló hétköznapokban a felek eltávolodnak egymás világától. Anya nem tudja, ki az a Kenderes, aki nem fizeti ki az építőanyagot, apát pedig tökéletesen hidegen hagyja a mosható pelenka és a fogadóóra. Nem tudnak egymásról eleget. Jól működő partnerek megbeszélik, elmesélik persze, ami velük történik, de az láthatólag mindig távolít, ha nem bújnak néha a másik bőrébe: ha apa mindig elrohan, sose marad otthon, anya meg nem éli át a munkahelyen való helytállást.

És még az a bajom, hogy akármilyen fontos és értékteremtő a családanyai gondoskodás, ha mindig a nőnek kell helytállnia, akkor ő a lehetőségek egész sorától van megfosztva. Legalábbis engem nagyon érdekel a családon kívüli világ is, és méltánytalannak tartom, ha emiatt én rossz szülőnek számítok, míg egy hasonlóan kíváncsi és mohó férfi nem. Még a hobbiboltba sem egyszerű eljutni a három gyerekkel.

Az a bajom ezen kívül a családanyasággal, hogy ha átmenetinek szánták is, nagyon sokan úgy maradnak. Vagy azért, mert nem tudnak újra munkába állni, vagy azért, mert egyszerűen annyi feladatuk marad a gyerekek nagyobb korában is, hogy nem fér bele a teljes állás.

Az is a bajom, hogy kevés kivétellel az otthoni lét, a rendelkezésre állás akármilyen eseménydús is, beszűkít, és a túlterheltség gyakran eltorzítja a személyiséget, a legváltozatosabb testi-lelki károkat okozza: általános lehangoltság, gyesbetegség, pánikrohamok, játszmák, anyai alkalmatlanság, egészségromlás és megcsúnyulás. Azokkal is megesik ez, akik nagyon készültek az anyaságra, szívesen vállalták a gyereket és jómódban élnek. De legalábbis azt okozza, ahogy A vágy csendje című alapmű írja: hogy az a spontán, csillogó szemű lány, a vitalitás tűnik el a feleségekből. Erről keveset beszélünk, egyrészt az eszményített családanyaság és az elvárássá lett eszmények miatt, másrészt pedig azért, mert nem tudjuk, mi hiányzik, miről maradtunk le, csak azt, hogy valami ezzel a családi élettel nagyon nem kerek, erről írok a nőnapi bejegyzésben is: soha nem tudják meg, miről maradtak le. És  igazából csak akkor értjük meg, milyen színes a világ, amikor valamiért újra az áramába kerülünk: hogy milyen újra normálisan felöltözni, felnőttek között lenni, új embereket megismerni, családon kívüli kompetenciákat használni, más impulzusokat átélni, és ezeket a gazdagodásokat hazavinni és a családba beletenni.

A legnagyobb bajom pedig azzal, ha apu tolja a családnak a pénzt, hogy nem teszi szabaddá a választást. Nem, nem hiszek az örök elköteleződésben, a fiatal igenben. Nem is volt egyházi esküvőnk sem. Azt látom, hogy annak az igennek a biztonságában elkényelmesednek és kiüresednek a felek, egymást tulajdonnak tekintik, és semmiféle önreflexiójuk nincs, csak megszokásaik, elvárásaik és panaszaik. Igen, a nőknek is. Vagyis, ha ennyire különbözőek a szerepek és a felek helyzete, akkor nincs mód többé őszintén megvizsgálni, hogy valóban jól működünk-e együtt, mert tuti garancia van a család egyben maradására, mégpedig az, hogy a nő ugyan hova menne, és ugyan miért borítaná fel ezt a gyönyörű életet, és akkor a többivel nem is kell foglalkozni, hiszen ami ebből látszik, az olyan rendezett. Nem beszélünk eleget a kertvárosok poklairól.

Mielőtt kedves néma olvasóim azzal vádolnának, hogy én arra biztatom a nők tömegeit, hogy kétévente elváljanak: nem, én abban hiszek, hogy mindent megteszünk a kapcsolatért, mindketten, akkor is, ha fáj, és így együtt maradunk, és nem az anyagi függés, a közös ház és a közös hitel a kötőanyag. És ha meg hiába tettünk meg mindent, akkor nem élünk ennek a házasságfétisnek a bűvöletében, hanem időben elköszönünk egymástól, még mielőtt a vergődés közepette súlyos árakat fizetnénk.

Még a dolgozó nők igen tekintélyes hányadára is jellemző, hogy a munkájuk a családi vállalkozásba való bedolgozás, saját független kereset és tényleges munkavállalói jogok nélkül. Szeretetből, bizalomból. Szerintem szeretet és bizalom akkor lehet, ha az ilyen nők is megkapják azt, ami minden alkalmazottnak járna.

Nem vagyunk egyformák, viszont nem teljesen szabad a döntés sem, kényszerek és minták irányítanak. Van azért, aki bírja az otthonlétet, vagy zsonglőrként összeszervezi valahogy a családanyaságot meg az egyebet. Sokat töröm ezen a fejemet, meg azon, hogy milyen lehet családanyaként olvasni ezt a blogot. Egyik olvasóm dohogott a blogján néhány hete: neki jó így, ő nincs elnyomva, mi azért vagyunk ilyen magabiztosak, mert nem is tudjuk, milyen férfi nélkül élni. Hogy az milyen nehéz. Nos, ezt pont az én egyik kommentemre sikerült írnia. Neki a családanyaság az identitása, alig három éve él házasságban, és van egy alig kétéves gyereke. Beszédes paranoia azt gondolni, hogy mi itt (a kommentelők) elítéljük az ő családanyai életformájukat, és egyedül, durcás szingliként létezünk, aki arra vár, mikor kerül az útjába egy igába hajtható férfi. “Szülünk egy-két gyereket, aztán elvagyunk otthon” — ezt meg egy férfi írja nekem e-mailben. Valahogy nekem együtt van a kettő, ami a kétféle reakcióból kiderül. Meg van szépítve és egyben le van becsülve a családanyai szerep. Azért van megszépítve, hogy ne látszódjon, mennyire le van becsülve.

Egyébként jó otthon lenni, ha az emberben nem dühöng a valami más. Jó otthon lenni megtakarításból vagy tekintélyes egykeresetből, szépséges lakásban, gépesített háztartásban, rendszeres gyerekfelügyelettel, kikapcsolódva, és társasági életet élve, úgy jó. És jó, ha ez választás. De a legtöbbeknek kényszer, és gyakran évtizedes.

IMG_6820Én lankadatlanul akartam a valódi, minőségi párkapcsolatot, az olyat, ami nem csak keret, a megalkuvás nélküli családi életet, és valóban nem egyszerű. Mindenféle élethelyzetben voltam már, tudom az élettársi kapcsolatot, tudom a csillogó életet, a rég várt gyereket, a függést; tudom a nyomort, a muszájmunkát és az egyedülálló anyaságot, a bölcsit; tudom a házasságot, a három gyereket, a teljes napot kitöltő anyaságot, tudom a rettegést és a negyvenkilós testet, tudom, milyen egyedül, és tudom, milyen a hivatás, a szellemi impulzus mint állapot, a műtermi fotó. Így együtt, az én evolúcióm ide tartott.

240 thoughts on “családanya”

  2. a mi családunkban az előző generációban a diplomás nők egyedül maradtak. vidéki nagyvárosról van szó. anyukám legnagyobb félelme velem kapcsolatban az volt, hogy nehogy úgy járjak, mint a nővére, az unokatestvérei és azok barátnői, akik mind egyedül maradtak és sivár, pótcselekvésekkel teli életük volt. alkoholizmus, elhízás, pszichés betegségek.
    mi más juthatott volna nekik egy poros városban a hatvanas években, mint elszigeteltség és magány: társasága csak családosoknak volt, onnan a feleségek kiféltékenykedték volna őket, amúgy is nagyon más élethelyzet a nem önként választott egyedüllét, más témákkal, kevés kapcsolódási ponttal, sokkal kevesebb lehetőséggel. rettenetes erkölcsi nyomásban ráadásul, hiszen könnyen megszóltak valakit, ha újra és újra férfitársaságban látták. nem láttam egy jó példát sem a szuverén, bátor, színes életet élő nőre: csak a férjhezmenés tűnt a boldog jövő biztosítékának. sokszor eszembe jut, ha a nagynéném most élne ( mert fiatalon belehalt az önpusztításba), milyen más élete lenne, mennyivel több lehetősége…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez de rossz. Megtoldanám azzal, hogy barátnőm szuperokos, jól kereső anyukája a hetvenes évek végén vált el, kétévesek voltak az ikrei, és volt családi segítség, élhetett volna, kereshetett volna hozzá méltó partnert, de eszébe se jutott, hogy kellhet két kicsi gyerekkel. Vagy ez most is így van? Talán kevésbé, már amennyi patchwork családot látok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  3. “ő nincs elnyomva, mi azért vagyunk ilyen magabiztosak, mert nem is tudjuk, milyen férfi nélkül élni. Hogy az milyen nehéz. Nos, ezt pont az én egyik kommentemre sikerült írnia. Neki a családanyaság az identitása, alig három éve él házasságban, és van egy alig kétéves gyereke”- Igazán ne úgy legyen, ahogy most bennem felcsattant: 8 év alatti és kettőnél kevesebb gyereket nevelő, 6 év házasságnál frissebb együttlétben lévő boldog asszonyka itt sajnos nem kompetens, vagy csak alig (ahhoz nagy tisztánlátás és önismeret szükséges). Ha már igen, akkor meglepően előre tart. Ilyenkor a nőkben zubognak a hormonok, új a gyerek, pár évig még apa is olyan cuki, hogy a nő még akár most szülne minimum kettőt hiszve, hogy neki sikerült, ő megcsinálta, az ő családja rendben van. Szoktam ilyenkor bólogatni: legyen úgy. Higgy ebben. Majd beszélgetünk. (Vagy nem, akkor meg hurrá).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kompetens, szerintem. Ha mindig más szintű látást, hozzászólást várunk el a beszélgetőpartnertől, mint amennyit a kora, tapasztalata, lelke megenged, akkor az nem beszélgetés lesz, hanem kioktatás. Mindannyian a saját szűrőnkön keresztül ítélünk meg helyzeteket, nekem például évekbe és nagy nyitottságba tellett megérteni, hogy nem mindenki úgy nőtt fel, él és gondokodik, mint én.
      Érzékeny nekem ez a téma, egyébként, valószínűleg azért is reagálok rá egyből. Annyiszor történt, fiatal(abb)koromban, kamaszkoromban, hogy meséltem, milyen életet képzelek magamnak, szerintem mi a norma, hogyan kéne élni, és mindig volt egy “bölcsebb”, “tapasztaltabb” ember körülöttem, aki sietett megnyugtatni, hogy nem úgy fogok élni, az elveimet, normáimat mind elhagyom, az élet harc, a férjem megcsal, a főnököm kirúg, ennél szebb úgysem leszek ésatöbbi. Nem értettem, ma sem értem: miért van erre szükség? Nem ezek az álmok, elképzelések sarkallnak a leginkább arra, hogy megvalósítsd őket, hogy mindent elkövess (válogass, becsüld magad) már tizen-húszonévesen, hogy méltó kapcsolatod legyen, például?
      Szurkoljunk inkább, hogy minél több fiatal nő (és férfi) találjon kiteljesedést abban, amiben hisz, a saját gyermekeinknek is ezt kívánjuk, ennek ellenére hányunkat tiportak sárba éveken keresztül a saját sötét jövőképükkel, helyretevős ennéltöbbrenekedúgysemfutja megjegyzéseikkel.
      (s ez most olyan lett, mintha én oktatnék, és nem szándékos, kérlek, ne akként értsd)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez egyértelmű, de itt szerintem félreértés van. Ha valaki tapasztalattal, széleskörű világlátással és empátiával (mint Éva) felvázol egy ordas problémát, és ha valaki e nélkül a tapasztalat és empátia nélkül száll vitába olyan dolgokról, amiket ő nem élt meg, nem lát, nem nyitott rá, akkor nincs értelmes párbeszéd.

        Kedvelés

      • Igen, ez fontos, amit Gyöngyi ír: én nem oktattam őt, ő érezte a blog egészét kioktatásnak. Én pedig az ő reakcióját a probléma tagadásának. Van probléma. És csináljuk jobban, igenis. Jobban csinálni, azért valahol nagy árat kell fizetni. Mi az egyenlőségünkkel teljesen kiiktattuk magunkat a rokoni és egyes baráti közösségekből is.

        Kedvelés

      • De hogyan, vagy miért történt így? Valami ilyesmi van nálunk is,azért kérdezem. Bár a mi barátaink közül senkinek nimcs gyereke. Hívják is, “asszomy meg gyerek nélkül”, de nem.megy. Mert nem akar, vagy nem tudom.

        Kedvelés

      • Gondolom mindannyian csillogó szemekkel, bizakodva, szép tervekkel vágunk bele az életbe, házasságba, gyereknevelésbe, a tapasztaltabbak megjegyzései talán bántónak tűnnek, de vegyük(énmáöregvagyok 🙂 ), vegyétek inkább figyelmeztetésnek(segélykiáltás?), hogy ti jobban, okosabban, szebben csináljátok, hiszen mi is így kezdtük, ilyen önbizalommal, aztán mégis mi lett belőle…..

        Kedvelés

      • Én figyelek. Kicsit jobban is, mint egészséges lenne, készítem magam a 10 múlva esedékes megcsalásra, az elhidegülésre, módszereken gondolkodom, amivel a majdani megromló házasságunkat helyre lehet hozni, ketten. De nem tartom normálisnak, hogy erre készülök. Pont azért, amiről írsz, hogy mindannyian lelkesedve vágunk bele, reményteljesen, szerelmesen, hittel. Ha ez nem lenne, nem kezdenénk el (általában, nyílván). És erre nem lehet idősebbektől az a válasz, hogy ne reménykedj, a te sorsod sem lesz jobb, mint az enyém. Egyrészt nem logikus, mert akkor senki ne házasodjon, ne csináljon gyermeket, ne tanuljon, mert ugyis belebukik, másrészt ez nem beszélgetés alap, főleg nem a szerelemtől, új lakástól, az élet dolgait épp felfedező kisgyerektől és tervezett többi gyermek lehetőségétől elájult szülőkkel. Itt tartunk mi most a férjemmel, és tényleg látom / át is éltem élesben a buktatókat, de tényleg hiszem, hogy a mienk más lehet :). Igazából csak ezt a hitet kívánom megtartani, amíg van rá alapom, és nem önámítóan.

        Kedvelés

      • Azon, hogy miként fogjuk megmenteni a majdan megromló házasságunkat? Nem igazán. Azt hiszem, hogy azt sem díjazza különösebben, hogy engem ez foglalkoztat. Ő egyébként is valahogy végletesebben és romantikusabban gondolkodik, mint én, a minden rosszra előre fekészülünk, hogy semmi meglepetés ne érjen az én reszortom (görcsöm).

        Kedvelés

      • Én inkább onnét éreztem kioktatást. Mi nem tudjuk, mi az élet, csak itt kesergünk. Én értem azt a szitut, sőt, anyáméktól még ma is megkapom ugyanazzal a hangsúllyal, de milyen más is az, hogy én úgy vélem… nekem a család…. az én férjemmel mi úgy, hogy…
        Itt úgy éreztem, mi vagyunk leosztva, mint keserű öregek. Azt hiszem, sem lentről felfelé, sem fentről lefelé (és itt tapasztalatról és korról beszélek) nem járja ez a hangnem.
        Jómagam szinte csak ilyennel találkozom.

        Kedvelés

      • Igen, az érem másik oldala, vagy hogy mondjam kevésbé klisé-szerűen, hogy mondjanak, amit akarnak azok a “keserű öregek”, én ugyis jobban tudom, ugyanúgy igaz és hasonlóképp bosszantó, vagy nem korrekt. Csak én még kevésbé állok ezen az oldalon, bár, amikor középiskolásokkal dolgozom, akkor nagyon gyakran kell emlékeztessem magam, hogy én hogy utálom, amikor azt csinálják velem, amire én épp keszülök velük. 🙂

        Kedvelés

      • Ó, igen! A hangnem! Épp ezért írtam “segélykiáltás”-t… Fiatal koromban én sem szerettem a “károgó varjakat”, most sem alkalmazom ezt a “majd meglátod te is..” szöveget, inkább finoman, okosan, kinek-kinek az érzékenysége szerint próbálok jelzéseket adni a környezetemben levő fiataloknak, gyerekeimnek és rengeteg unokahúgnak és öcsnek, hogy figyeljenek nagyon, de persze csak lazán, nem lehet állandó görcsben jól csinálni, de mégis, tanuljanak a mi hibáinkból és igen: csinálják sokkal jobban! Én drukkolok nekik nagyon…. 🙂

        Kedvelés

      • “mindig volt egy “bölcsebb”, “tapasztaltabb” ember körülöttem, aki sietett megnyugtatni, hogy nem úgy fogok élni, az elveimet, normáimat mind elhagyom, az élet harc, a férjem megcsal, a főnököm kirúg, ennél szebb úgysem leszek ésatöbbi”

        Jaj Istenem, ilyen nálam is volt, jóságos rokonok/szomszédok képében. Kamaszként utáltam a megjegyzéseiket, és most is irritálnak. Mindig az motoszkál bennem, hogy mert ők elégedetlenek az életükkel, engem is le akarnak húzni a sárba.

        Kedvelés

  4. ….még mindig rácsodálkozok a mondataidra, még mindig valamiféle nyugtázásnak érzem, amit mondasz… igen, én sem tudtam, hogy miről maradok le… amig “azt” a létformát éltem, a “túlvilágra” úgy tekintettem, mint valami távoli egzótikus helyre, ahová vágyok, de még fogalmam sincs, hogy hol van, milyen, csak de jó lenne ott lenni, és lemondó sóhajjal elhessegetni a gondolatát… ha benne maradtam volna, soha nem tudom meg, hogy egyáltalán jogos az a maradék vágyakozás, amit tízévnyi önkéntes bebörtönzésem alatt sikerült megmenteni… és már csak amikor elviselhetetlen lett a kibírhatatlan, akkor minden erőmet ősszegyűjtve, megterveztem és véghezvittem a kiszabadulást, megmentettem magamat… és most végre vagyok, újra felfedezem, újraépítem magam, megengedem magamnak az ösztönből cselekvést, a szabad akaratot….az anyaságot pedig nem kézikönyvek szabályai vagy “jóakaró” rokonok és ismerősök tanácsai szerint élem meg, hanem mint természetadta “feladatot”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Bennem mindig az volt a dilemma, hogy a gyerek mellett dolgozó nők is mennyire hajszoltak, és mindenhol csak 70 százalékosan állnak helyt. Jó esetben. Magam is próbáltam. Örök rohanás, örök mindenhol nemmegfelelés-érzés. És a legnagyobb bűntudat a gyerekkel szemben van. Nem vagyok vele, nem én hozom el az oviból, és nem én vagyok vele, ha beteg lesz. Mert egy munkahelyen ezeket nem tolerálják. Pedig akkor még csak egy gyerekem volt. Magamra fordított idő, barátok, kultúra, igen kevés volt. És hajszoltság. És ha ehhez még a munkahely sem a kiteljesítő, önmegvalósító közeg, akkor a helytállás büszkesége megvan, de más egyéb nem.

    Én azt éreztem, ha itthon maradok, akkor a munka kiesik, de egyebek (gyerek, család ellátása, önmagammal foglalkozás, kultúra, barátok) lehet száz százalékos. Látom, az ovis gyereknek is sokat számít, hogy itthon vagyok, én megyek érte, számíthat rám. Folyton beteg az ovis is, minden második hetet itthon tölt.

    Közben érzem, hogy “szorulok ki a munkaerőpiacról”, hogy azért szereztem diplomákat meg nyelvvizsgákat, hogy 40 éves koromra sikeresen lenullázzam magam háztartásbelire?

    A férjem semmire nem kényszerít, ő mindenben támogatna. Amíg dolgoztam, ő volt többet a gyerekkel. A dilemma inkább az én fejemben van, meg az előfeltevés is, hogy hát mint anya, nekem kéne nagyobb részt válllni a család és gyerek körüli dolgokból.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A helytállás büszkesége. Na, ez vagyok én. Mondjuk szerencsére olyan a munkám, hogy az oviba, iskolába el tudok értük menni, de délután már használhatatlan vagyok, annyira lefáradok, ilyenkor szerzek gyerektársaságot nekik, játszótér, vendégeskedés nálunk. Szerintem egy nagyobb ovis és iskolás gyereknek kevesebb igénye van az anyával való játékra, foglalkozásra, mint a kortársakéra. A vacsorai sóderparti meg az esti beszélgetés nagyjából elég, és ha szabadabb napok vannak, akkor játszom velük, de akkor sokat

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ez nekem is nagy dilemmám. Az elmúlt években ezerrel nyomtam a munkát (szeretem, amit csinálok, de kell is produkálni rendesen, h komolyan vegyék az embert ebben a szakmában), közben igyekeztem a gyerekkel is rendesen foglalkozni. Annyira elfáradtam ebben a kettősségben, hogy az elmondhatatlan. Most a második gyerekkel vagyok itthon, és nagyon sokat agyalok, mi legyen később. (A munkám olyan, hogy csak szervezett keretek között lehet csinálni, itthonról nem tudnám művelni.) És nekem még elég rugalmas melóm van, nem 8-tól 4-iges, bár az éjszaka sokszor a gép előtt ülve talál.
      Szóval én is abban hiszek, hogy munka és család IS, csak épp a megvalósítás roppant nehéz.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  6. Egyrészt ez most jó, ez most helyretett 1-2 dolgot, amit eddig félreértettem. Hogy bántasz Éva mindent, egyesével, hobbit, muskátlit, és sehogy sem lehet jó családanyaként élni, nekünk nagyon rossz, csak nem tudunk róla.

    Egyébként az alig 3 évhez adjál még hozzá 5 év együttélést a házasság előtt, a papír később született, mert nem volt fontos. Tehát több, mint 8 éve élünk együtt. Kedves Adél, én meg szültem volna már 4 gyereket is, csak elvetéltem, meg 2 és fél évig meddőségi kezelésre jártam, mire 1 lett, és azóta sem sikerül a ketteskét sem összehozni. (Ugye, ugye, hogy nem csak én tudok belenyúlni dolgokba.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Van, akinek jó. Van, akinek megy, és közben boldog, és családanya, és minden szép. Ez a poszt nem róluk szól. Hanem azokról, akik kilógnak ebből a keretből, és a társadalom ezért elítéli őket, még a nők is. Sőt.
      Szerintem harmonikus, kiegyensúlyozott, magát ismerő és egészséges önbecsüléssel rendelkező nők meg tudják oldani, hogy ez is, az is menjen, mint a karikacsapás. Csak ilyet keveset ismerünk. Nem ők vannak többen.
      Ha valaki nem érti, hogy 10-15-20 év után mekkorát tud változni, ami az elején még nagyon szépnek tűnt, az előbb gondolkodjon. Aztán mondja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Krisztincának írom, ugye nem gondolod, hogy egy-két év ide, vagy oda, valamint első, vagy akár többedik gyerekkel való próbálkozás összehasonlítható mondjuk 15-20 év együttéléssel(tökmindegy házasság-e), vagy 2-3 valóságos(nem csak álmodott) gyerekkel. Olvasd újra, okulj belőle, ne támadásnak vedd!

        Kedvelés

      • Ezt mondom, hogy most van az, hogy nem támadásnak veszem, mint eddig. Persze azért 1-2 dolgot kijavítok, ez meg az én nagy igazságérzetem.

        Kedvelés

    • Nyilván a hátteret nem tudom, azt viszont tartom, hogy egy kicsi gyerekkel- ráadásul kibekkelve, hosszan vágyva utána- egészen más az életmérce, mint 2- 3- mal sok év házasság után.
      Nekem nem nyúltál bele semmibe, és nyilván én sem sérteni akartalak, pusztán jeleztem, hogy nagyon más élethelyzetben vagy, mint pl. én, aki egy gyerek után alig vártam a következőt, majd tudat alatt a sivárságból menekülve a harmadikat. Csak jóval később láttam meg az űrt, ami a gyerekek mögött volt. Mostanra ők már elég nagyok, én is levegőhöz jutok- bár ezt inkább nekik, semmint a párkapcsolatomnak köszönhetem.
      Van ilyen is, sajnos. Ezekben az érzésekben nem kompetens 1 pici gyereket nevelő friss házas (mindegy, mióta éltek együtt, a házasság friss, ráadásul a gyerek fölötti közös siker most újította meg és indította elölről a számlálót). Én sem voltam kompetens anno. Ahhoz növekedjék még a gyermek, jöjjön néhány válság, ahol helyt kell állni, dobja ki a gép, hogy ki milyen mértékben áll helyt, és akkor majd lehet mély kapcsolati erőviszonyokról beszélni. Vagy reméljük, nem. Vagy mondjuk kiteljesedésről és egyenlőségről tudsz majd beszélni. Bár úgy lenne! Én neked drukkolok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. Igen, ez most nagyon jól összefoglal mindent, de mindent. Én ismerek ilyet is, olyat is. Azok az ismerőseim, akik otthon vannak sok gyerekkel, és nem hiányzik nekik a munka, általában nem rendelkeznek diplomával, hivatással, hanem valami irodai munkát végeztek, mielőtt elmentek szülni. Az tényleg nem vágyott alternatíva. Mondjuk ők az otthoni évek alatt kitalálnak maguknak valamit, tanulnak vagy vállalkoznak, hogy ovikezdéskor legyen valami keresetük. Na, onnan indul a challenge. Olyan is van, aki dolgozik közben is, de nem épít karriert, kevés óraszámban foglalja le, és nem kell hozzá folyton képeznie magát, így sok ideje van a gyerekekre is.
    És vannak a szomorú anyák: 8-10-15 évet töltöttek otthon, nem képezték magukat, elavult a tudásuk, a munkaerőpiacon a takarító pozíciót tudnák csak megcélozni. Illetve rengeteg mást is, de nem. Elment az önbizalmuk, más gyerekeire sem vigyáznak már szívesen, mert a saját három elég volt, apa meg keres annyit, hogy ha szűken is, de megélünk. Na, az ő arcukra nagyon rossz nézni. Mert van még 15-20 aktív évük, ami arra fog menni, hogy megkeserednek, apától elhidegülnek, és a gyerekeiknek sem tudnak már semmit adni.
    Aki három éve házas és egy kisgyereke van, empátiája meg fantáziája semmi, annak hiába magyarázod. Kicsit én is így vágtam bele: jaj, de jó, sok gyerek, itthon, meg majd dolgozom is mellette, főanya, szuper! 5 év után nyüszítve menekültem vissza dolgozni, és nem olyan munkát választottam, amit itthonról is lehet végezni, nem!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Igen, apám élettársa is ugyanolyan, amit Gyöngyi vázolt: éppen csak 43 éves ő, de már vagy tíz éve ilyen. Amióta megvan a két közös gyerekük (a nagyobbik nyolc lesz), még inkább. Most látom igazán, apám mennyire szarik a gyerekeire. Már régen is ment a cirkusz, sokszor hallottam, ahogy apám azt mondja Zs.-nak: “ne játszd már a mártírt”. Rosszulesett akkor is, de nem éreztem akkor azt az égbekiáltó igazságtalanságot, amitől most ökölbe szorul a kezem, és apámat el tudnám tángálni. Néma maradtam, némák maradtunk (négyen lányok: húgom plusz a két mostohahúgom), de ideje kinyitnom a számat. Nem mintha változna tőle apám… De talán Zs. önbecsülésének jót tenne ha végre, VÉGRE valaki mellette is kiállna. Ő annak idején is várta volna tőlünk, hogy felszólaljunk, de hogyan? Mi? Gyerekek, kamaszok? Nehéz ez. Most már sok mindent tudok, figyelek, és nagyon dühös vagyok.
        Apám is le van épülve, de neki legalább egzisztenciája van, ja… és körül van ugrálva. Nem kell mosatlan, főzés, gyerekek miatt sem aggódnia. (Engem fél éve fel sem hívott.) Zs.-nak semmi, de semmi lehetősége nincs arra, hogy elmenjen (hova? az anyjához, akivel nem bírnak egy légtérben lenni fél napig sem? akkor meg miből? nincs munkája), arra meg főleg nincs, hogy “önmegvalósítson” (karrier, hah!), mert ha ő nem dolgozik otthon, akkor megeszi a kosz a lakást meg a gyerekek is éhen halnak.

        Kedvelés

  8. Nagyon jó írás, ismét. Nekem a legnagyobb bajom, hogy a férfiak családfenntartó szerepe az esetek többségében csak egy mítosz. Igen, ő keresi a pénzt, de valójában semmilyen extra erőfeszítést nem tesz ahhoz a munkához képest, amit egyedülállóként is végezne. A munkahelyeken hasonló beosztásban és hasonló összegekért dolgoznak családos és egyedülálló férfiak és nem látom, hogy a családosok még rohannának a másodállásba munka után. Biztos van olyan is, de én nem látok erre példát. Ehhez képest tudjuk, mi szakad a nő nyakába, amikor gyerek születik.
    A dolgozó anyákkal kapcsolatban pedig gyakori előítélet, hogy nem tudnak teljes értékű munkát nyújtani. Én ezt sem tapasztalom, inkább az jön át, hogy az anyukák túlkompenzálnak, kétszer annyit akarnak letenni az asztalra a munkahelyen, nehogy leírják őket. Persze azért leírják őket, és nagyon nehéz, szinte lehetetlen kitörni ebből a szerepből.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az én társam ritka “példány”, ő a nyolcórás melója mellett egyéni vállalkozóként dolgozik. Igaz, ő átesett anno a ló túlsó oldalára, túlvállalta magát, bár jó szándékból, nem azért, hogy ne kelljen a gyerekeivel lennie. Most már sokkal jobb, és látja a különbséget, velem megy neki.
      De ez irreleváns. Nagyon kevés ilyen van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • szerintem igen. sokkal.

        4gyerekes, néptáncos, tradicionális anyuka bökte ki egyszer egy őszinte pillanatában négyszemközt az autóban mikor megkérdeztem, hogy hogy bírja, hogy a férje külföldön dolgozik (csak hétvégente járt haza), hogy az a rosszabb amikor otthon van, mert akkor még őt is ki kell szolgálni. de persze amikor sokan voltunk ez a nő is virágkoszorúval a hajában hangoskodott, hogy mennyire fontos a tradicionális család.
        ez még akkor volt mikor fiatal voltam és bohó és emlékszem napokig püffögtem magamban, hogy ez micsoda szemétség már, minek reklámoz egy olyan életpályát amit esze ágában sincs követni. mintaanyák… életveszélyes adni a véleményükre, de nagyon sokat lehet tőlük tanulni amikor kiszakad belőlük az őszinte.

        még valami, hogy jópár olyan nőt ismerek aki ugyan nem úgy tervezte, de egy kicsi gyerekkel maradt egyedül (pasi lelépett hamar), és közben a nő rájött, hogy ez így tök jó neki. nem akar több gyereket, segítenek egymásnak ezek a nők, többnek közülük jó munkahelye van és tök jól elvan. sportolnak, jógáznak, lelki életet élnek. egy gyerekkel ezt lehet is még elég jól. keresik az igazit, de nem túl intenzíven és szívbaj nélkül elhajtják a despotának ígérkezőket. 30+-os nők ők jellemzően, sokkal több autonómiával mint az eggyel idősebb generációk.

        Kedvelés

      • ja, és baromi jól néznek ki, ezen mindig ámulok. ápoltak és összeszedettek, falkában lihegnek a pasik mögöttük. jól vannak az anyaságukkal, feloldódnak a gyerekben, szoros a kötelék közöttük, a gyerek is kiegyensúlyozott és kedves a legtöbb esetben. öröm ezekkel a nőkkel dumálni.

        Kedvelés

    • Mikor a férjem azt mondta: Én igazán nem becsülöm le a szellemi munkát, nem mondhatod, hogy lebecsülöm, de az nyilvánvaló, hogy a fizikai munka sokkal fárasztóbb.
      Mondta ezt úgy, hogy gyakorlatilag soha nem gondolkodik, ergo fogalma sincs a szellemi megerőltetésről. De ő tudja. Ezt is. És persze nem becsüli le, amit a nő csinál (az otthoni megosztásról beszéltünk, mikor ez elhangzott), sőt, a szellemi tevékenységet sem becsüli le.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez megérne egy egész bejegyzést, bár az is lehet, hogy már van, csak még nem akadtam rá itt. (Éva?)
        Én abszolút azt látom magam körül, hogy még mindig a fizikai munkát ítélik munkának, a szellemit pedig lenézik, mert az “fárasztó”. A férjem tervező munkát végez, elég gyakran megkapja, hogy “hiszen te csak rajzolgatsz”. De ha már így elrajzolgatsz, az úgyse munka, akkor nem lehetne ingyen?

        Az megint érdekes kérdés, hogy ennek mennyi köze van a férfi-női szerepek megkövesedettségéhez. Ki számított jó feleségnek? “Jáj, a Rozál olyan dógos, hát annak a keze meg se áll, futkos egész nap az állatokná’, meg az udvaron’, kapálja a kertet… az jó feleség!” Így aztán még ma is vannak sokan, akik megőrülnek, ha nincs mit csinálni, mert ha van egy óra szabadidőd, akkor nem dolgoztál rendesen. Kiskert, kisház, telek, örökké csillogó burkolatok: mind-mind azért, mert ha nem jár a kezed meg a lábad, akkor nem dolgozol. És pont.

        Az teljesen mindegy, hogy közben a házon belül és a gyerekek körül mit végzett, mert az nem látványos. Bocsánat, nem mindegy, az az ALAP. A nevelés? Smafu. Menjél, kapáljál végig egy napot a krumpliföldön, majd megtudod.

        Valahol összefügg ez azzal, amiről Éva ír ebben a bejegyzésben. A szellemi munka nem munka. Nevelni nem munka. Családanyának lenni nem munka (hiszen, ami a házon belül van tisztaság, főtt étel, porcelán, az természetes).

        Hűvös irodában ülni nem munka. Tanítani nem munka (ezt anyám is megkapta, én is megkaptam). A színház? Hát az nem munka. Írsz? És mit dolgozol?

        Egyszóval, azt, hogy mi számít munkának, még mindig a férfiak döntik el. A 21. században, Európa közepén.

        Kedvelés

      • Igen, ez nagyon tipikus hozzáállás. Már a kérdés is: Tanulsz vagy dolgozol? Otthon vagy a gyerekkel vagy dolgozol? Tanítasz? Ó, de jó neked. Heti 22 óra, nekem bezzeg heti 40 a minimum. És még nyári szünet is van (Ezt mindig, minden körülmények között hozzá kell tenni.).
        Akik szerint ezek nem (igazi, tehát fárasztó) munkák, azok nézzenek meg egy főiskolást vizsgaidőszakban, egy anyukát, amikor este (jó későn) holtfáradtan bedől az ágyba, vagy bármelyik tanárt a 6. és 7. óra közötti szünetben.

        Kedvelés

      • Ez szerintem részben csoportfüggő. Mint szellemi dolgozónak az a tapasztalatom, hogy az értelmiségiek közül nagyon sokan lesajnálják a fizikai munkát végzőket. Rendszerint olyasmi szokott szóba kerülni, hogy “kapálni a hülye is tud”, meg hogy primitív birkák. Nem pont ugyanaz, amit írtál, de sajnos azt veszem észre, hogy a szellemi munkát végzők közül sokan – különösen, akik a városban élnek, és ritkán érintkeznek nem-értelmiségiekkel – nemigen tesznek különbséget egy fizikai munkás és egy gép/málhás öszvér között. Nem azt mondom, hogy ez teljesen megalapozatlan (bár, ami azt illeti, műveletlen és primitív értelmiségiből is épp elég van), de nem célravezető, és csak az idegenkedést növeli.
        A fordítottjára is láttam példát, és azt gyanítom, sokakban benne él még ez a képzet, csak lappangva.

        Kedvelés

      • Írsz? Oké, de emellett mit dolgozol? – ezt nem is olyan rég a férjemtől kérdezték 🙂
        Inszájd dzsók, bocsánat, de le kellett írni 🙂

        Kedvelés

      • “Mondta ezt úgy, hogy gyakorlatilag soha nem gondolkodik”
        LOL 😀

        érdekes, hogy a férfiak fizikai munkáját sosem a nő terhesség-szülés munkájával vetik össze, pedig ezek a párhuzamos dolgok.
        A férfi nem tud gyermeket kihordani és szülni, a nő meg terhet emelni, a szervezetük másra alkalmas.

        Viszont a legkiemeltebben fizetett munka a fizilai munka,
        és a legsehogyanse fizetett az meg a terhesség-szülés.
        Holott utóbbihoz még egy csomó befektetés is kell (egészségügyi ellátás, vitaminok, veszélyeztetettség elleni lépések, stb.)

        Azt hiszem, ez az a mérhetetlen különbség és ellentmondás, ami igaztalansága folytán ekkora különbséget alakított ki a nemek között.

        Hogy mindmáig úgy hencegnek a bányát sosem látott férfiak a kvótát a bányában is
        szöveggel,
        mintha ők valaha is kérnének kvótát a szülőágyakon,

        és eszükbe sem jut a párhuzam.

        Kedvelés

      • Erről a Brian élete jut eszembe. “És miben hordod ki? Szatyorban?”
        Egyébként jó párhuzam.

        Kedvelés

      • Aki azt mondja, hogy a szellemi munka nem fárasztó, az még sose csinált olyat, igen. Ennyi. Volt egy nyár, mikor egyetemista koromban végeztem fizikai munkát, és szellemit is, mert napi 8 órát töltöttem az OSZK-ban egy elhalasztott szigorlat miatt, három héten keresztül. A papíripari, kifejezetten fizikai munka kivett estére belőlem minden erőt, de az agyam még használható volt estére. Azt is három hétig csináltam, de pl. elég volt egy ebéd meg egy vacsora. Könyvtárazás közben pedig háromóránként megéheztem! Nem akárhogy, olvastam, olvastam, és fájdalmasan éhes lettem. Este pedig hazavonszoltam magam, használhatatlanul. Azóta tudom, mi a különbség a szellemi és a fizikai munka között.

        Kedvelés

      • Engem a fizikai megterhelés gyakran pihentet. Érdekes egyébként, hogy a nagy fizikai munka sose akadálya az esti szexre hívásnak. Ahhoz sose fáradt, csak a családhoz.

        Kedvelés

      • Adélnak írom válaszként: a fizikai munka (szögbeverés, bútorcipelés, ajtófestés) tényleg meglepően pihentető tud lenni, különösen diplomásnak, aki egyébként nem ilyesmivel foglalkozik. Engem a takarítás is ki szokott kapcsolni, pedig egyébként nem vagyok nagy házimunka-rajongó.

        Kedvelés

      • katafox: És a kertészkedés, gyomkaparás! Közben az agyad szabadon szárnyal. Nagyon szeretem.

        Kedvelés

      • “Viszont a legkiemeltebben fizetett munka a fizilai munka” – ööö bocsánat, de nem. Hacsak nincs szó különleges, nehezen megtanulható szakértelemről, a fizikai munka a legrosszabbul fizetett munka.

        (És ezt nem – szimpla – kekeckedésből írom, hanem azért, mert itt-ott máskor is látom, ahogy az évai gondolatmenet elsodor… vehemens, határozott, van benne valami ellentmondást nem tűrő. Vagy így olvasom én? Ez foglalkoztat.)

        Kedvelés

      • “Én igazán nem becsülöm le a szellemi munkát, nem mondhatod, hogy lebecsülöm, de az nyilvánvaló, hogy a fizikai munka sokkal fárasztóbb.”
        Ezt nagyon sokan kiegészítik azzal, hogy a diplomások hülyék, de bezzeg a 6 elemit végzett parasztbácsi mennyivel bölcsebb.

        Kedvelés

  10. Igen, megint csak az irreális, egyéni hajlamokra és adottságokra mit sem adó társadalmi elvárások a zavaróak, nem azt bélyegezzük meg, aki valamiért a családanya szerepkört önként vagy ilyen-olyan kényszerűségek miatt betöltő nő. Nekik szurkolok, és remélem,a bejegyzésben vázolt buktatókat ők elkerülik. És hogy lassan ezeket a buktatókat legyalulja majd az idő, meg mi is segítünk a lapátjainkkal.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Nagyon kevés olyan nőt ismerek, aki megengedheti magának, hogy hosszabban otthon maradjon a gyerekek születése után – sőt a legtöbben anyagi okokból arra kényszerülnek, hogy amint lehet, bölcsődébe adják a gyereket és visszamenjenek dolgozni. Idősebb korúak közül az egyik háztartásbeli, akit ismerek, az anyósom, neki hosszú távon nem tett jót az otthonlét. 28 évesen leszázalékolták, mivel súlyos ízületi problémák jelentkeztek nála, amelyek azóta is fennállnak. Ráadásul kiderült, hogy allergiás az anyagokra, amikkel dolgoznia kellene – fodrász a szakmája, így végleg abbahagyta. A nyolcvanas években az apósom vállalkozásba kezdett és sok szempontból jobb is volt a családnak, hogy anyós otthon volt, hiszen após napi 14-16 órákat dolgozott, a család alig látta. Anyós vitte a háztartást, a gyerekeket, és emellett bedolgozást is vállalt. Régebben egész jó lehetőségek voltak a Szociális Foglalkoztatónál, és mindig dolgozott otthon valamit – varrt, egyebek, most már ez nincs, de így is kitölti az idejét a nagy ház, az állatok, a kert. Ő azt hiszem, úgy éli meg, hogy neki ez jó – mindig is szeretett otthon lenni, amúgy is elég elég zárkózott természetű, és szerintem sokáig kiváltságként tekintett arra, hogy neki, a többi falusi asszonnyal ellentétben nem kellett dolgozni járnia, nem parancsolt neki a főnöke, hanem a saját portáján uralkodhatott. Mi a környezete, úgy látjuk, hogy ez a bezárkózás mégsem volt igazán jó neki. Nem vallaná be, de látszik rajta, hogy éhezi a társaságot, viszont arra már nem igazán lenne alkalmas, hogy másokkal – idegenekkel, akik nem a család, hosszan együtt legyen. A sok otthonlét miatt teljesen kiszakadt a világból, egy csomó mindentől fél, mert ismeretlen a számára, az ingerküszöbe hihetetlenül alacsony, nem igazán szeret kimozdulni, ha mégis, mindig nagyon siet haza. Persze a maga szűk falusi életében nagyon jól elfunkcionál így, de azért ez mégsem az élet a maga teljességében. Egyszer régen ő is vidám, érdeklődő fiatal lány volt, aki szépen rajzolt, jó kézügyességgel rendelkezett, sok barátnője volt, és szeretett bálokba járni, most meg egy totyogós, hisztis idős néni – pedig még nem is olyan öreg.

    Német barátnőm, aki hasonlóan háztartásbeli, és hasonló korú is, teljesen más, igaz neki mások voltak a lehetőségei és az alaptermészete is: vagány, pörgős, fiatalos nő, akinek nagyon jól bejött az, hogy otthon volt, míg az orvos férje dolgozott. Ő nevelte a 4 gyereket túraklubot szervezett, mindig sportolt, barátkozott, kimozdult.

    Én bevallom, ha gyerekeim lennének és megtehetném, anyósom példája ellenére szeretnék tovább otthon maradni. ismerve magamat nem bírnám a munka-kisgyerek kettős terhelést és megutálnám az egészet. Nyilván utána ott lenne a probléma, hogy mondjuk 6-8 év után hogyan megyek vissza dolgozni, a mai kapitalista társadalom nem kedvez az ilyesminek. Ilyenkor néha szerencsésnek érzem magam, hogy nem lesz gyerekem, és ezen nem kell agyalnom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. “elítéljük az ő családanyai életformájukat, és egyedül, durcás szingliként létezünk, aki arra vár, mikor kerül az útjába egy igába hajtható férfi.”
    jelentem 19ik évét járjuk a kapcsolatunknak, első férj, két kamasz gyerek.

    ezzel is nagyon egyetértek, Adél írja fentebb: “8 év alatti és kettőnél kevesebb gyereket nevelő, 6 év házasságnál frissebb együttlétben lévő boldog asszonyka itt sajnos nem kompetens, vagy csak alig (ahhoz nagy tisztánlátás és önismeret szükséges). ”

    nagyon sok, több száz nővel beszélgettem az elmúlt 15-20 évben a kapcsolatáról, az életéről, arról hogy hogy van. nézem, figyelem a kapcsolatokat magam körül. én ennek a posztnak minden szavával egyetértek. az elmúlt 20 évben 3 olyan családot láttam, ahol azt gondoltam, hogy ott tényleg működik a hagyományos családmodell (kerestem, és akartam látni ilyet, hinni akartam, hogy létezik), ebből egy családról gondolom ezt még mindig, egy azóta elváltak (szépen és együttműködve), egyben robbanásig feszült a légkör, a nő a saját árnyéka. a többi, “szép család”, akik annak akartak látszani, sőt fennen hirdették, elváltak, szétrobbantak, vagy tengődik a nő és mondja is. meg lehet hogy a férfi is. aztán vannak azok a családok ahol felnevelték a gyerekeket együtt, és a nő, immár 40+, 50+ keresi és találja is magát. ezek a nők sokszor szerintem nagyon dühösek, rálátnak a jelenleg elvesztegetettnek gondolt életükre. erősek és komoly tartást ad nekik, hogy helytálltak, de most már az asztalra csapva és határozottan képviselik, hogy ők maguk számára az elsők. ezt nagyon jó látni különben.

    meg persze még ezer féle egyéni kimenet van a “családanya” kasztból. én azt gondolom, hogy ezerből maximum egy nő akinek a tradicionális családanya élet tényleg bejön, és a partnere is felelős partner ebben, és hogy ez inkább a véletlen és a szerencsés egyéni körülmények eredménye, mint annak, hogy ez a konstrukció valóban jó lenne. duma, kábítás, a rabszolgatartás ideológiája ez és semmi több mostanra.

    a mi házasságunkban nagyjából semmi olyan elem nincs ami a tradicionális modell szerint lett volna beemelve, és kábé ez szerintem az egyik fő oka annak, hogy még mindig jól működőnek és akartnak élem meg.

    nem ítélem el a tradicionális életformát, pontosan látom, hogy nők tömegei miért hajlandók erre, ezzel együtt azt gondolom, hogy az kevés kivétellel egy zsákutca a nőknek, amiért nagy árat fizetnek. és amikor a nagyon hangosan tradicionális családanya ismerőseim (rövid házasságok, kicsi gyerekkel) fennen hirdetik, hogy ez mennyire jó, és nekik épp ez a vágyuk akkor igyekszem csendesen hümmögni csak. meg akkor is amikor pár év után, elválva, kimerülve, sok esetben munkát keresve, anyagi lehetetlenségben, fájdalmas szeretet hiányban keresik a helyüket. és akkor még alig esett szó arról, amikor az exférj (a tradicionális, családfenntartó korábban mintaapa) tojik a gyerekekre, aktívan cseszteti a volt nejt, és megkeseríti az életét.

    nagy kamu és társadalmi blöff ez az egész családanya mizéria mostanra mindössze. a nők kárára. és együttérzés és respekt mindazoknak akik még hisznek benne. és persze simán elfogadom, hogy a szemüvegem torzít és nincs is így, hanem egészen máshogy.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “nem ítélem el a tradicionális életformát, pontosan látom, hogy nők tömegei miért hajlandók erre, ezzel együtt azt gondolom”

      Hát igen. Az otthoni munkák jelentős része továbbra is a nő nyakába szakad, hiába áll vissza a munkába. Nem csoda, hogy sokan idealizálják az otthonlétet, ahol ugyanúgy megszakad, de legalább nem kétfelé.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Szia, hirlando:

      “nagy kamu és társadalmi blöff ez az egész családanya mizéria mostanra mindössze. a nők kárára. és együttérzés és respekt mindazoknak akik még hisznek benne. és persze simán elfogadom, hogy a szemüvegem torzít és nincs is így, hanem egészen máshogy.”

      Ez a záró bekezdés nekem valahogy nagyon fura. Nem érzek benne iróniát, de akkor mi van benne? Tényleg megy ez igy? Mármint úgy, hogy, egyrészt: Jelentős (gondolom, szakmai) tapasztalattal alátámasztva felépíted a konklúziót (nagy kamu és társadalmi blöff), majd azzal zársz, hogy persze [!] simán [!!] elfogadod, hogy egészen máshogy van; és másrészt: együttérzés [oké, de] és respekt [??] mindazoknak, akik még (!) hisznek valamiben, ami nagy kamu és társadalmi blöff? Ez hogy sikerül?

      A sejtésem valami olyasmi, hogy akármennyire is fontos (nagyon fontos!) rámutatni és leszögezni, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk igazságtalan és emberellenes (nem csak a nemek közötti viszony terén, egyébként, és még az sem egészen biztos, hogy érdemes a nemek közötti viszonyt külön, mint olyant, tekinteni), mutassunk rá, térképezzük fel a mindent átható és a nagy többséget lehúzó-sorvasztó erőteret… ez a változás szükséges feltétele. Személyes szinten, megfelelően szerencsés helyzetben (white middle-class privilege) még elégségesnek is tűnhet, de mégis valószínűbb, hogy a rendszerszintű változáshoz meg is kell érteni, hogy ez a Rendszer hogyan alakult ki, hogyan működik és mitől ennyire sikeres (mint rendszer, nagyon is sikeres, falja felfele a világot, még ha az emberek, akik a részei lettek, sokan nem is érzik akkora havájnak). Ehhez meg milyen eszköztárral lehet hozzáfogni? Hát ott lesz az evolúcióelmélet, az evolúciós pszichológia (ezekkel majd biztos óvatosan kell bánni, de az, hogy egy tudományos megközelítést előszeretettel használnak hülyeségek alátámasztására, nem bizonyítja, hogy a tudományos megközelítés értéktelen), aztán meg szociológia meg antropológia meg a társadalomtudományok.úgy általábanvéve – na nem azért, hogy megmagyarázzuk, miért van minden rendben úgy, ahogy van, vagy legalább, hogy miért nem lehet máshogy – hanem éppen azért, hogy kiderüljön, miért van úgy, és hogyan lehetne máshogy.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ez jó, illetve jó lenne. érdekes lenne ilyesmit csinálni. még az is lehet, hogy van valahol ilyen jellegű kutatómunka, csak nem tudunk róla. ha lesz időm meg kedvem, majd utánajárok.

        Kedvelés

      • nem biztos, hogy jól értelek

        “majd azzal zársz, hogy persze [!] simán [!!] elfogadod, hogy egészen máshogy van; és másrészt: együttérzés [oké, de] és respekt [??] mindazoknak, akik még (!) hisznek valamiben, ami nagy kamu és társadalmi blöff? Ez hogy sikerül?”
        nagyon sokféleképpen éljük meg ezt a témát, és nyilván én is a saját életemen és tapasztalataimon keresztül. az amire jutok sokszor azt a reakciót kapja, hogy ez túl radikális, túl sok stb. azért szeretem ezt a blogot többek között, mert itt nagyon jól megférnek mindenféle vélemények, megélések, konklúziók, és hogy mindezt általában úgy mondjuk mindannyian, hogy közben a másféle véleményeket is jól elfogadjuk, ami alatt nem azt értem, hogy úgy is gondoljuk, hanem hogy tiszteletben tartjuk. így értettem amit írtam. az együttérzés bennem annak szól, hogy az amire jutok ebben a témában, amögött nagyon sok megélt és végigszenvedett lét van, és azt gondolom, hogy ezzel mindannyian így vagyunk. azt is gondolom, hogy azok is, akik a tradicionális modellben hisznek számos olyan nyomás miatt hiszik, ami mindannyiunkat érint nőként, pontosan ugyanolyan vagy nagyon hasonló struktuális (el)nyomás mentén jut ki erre, ki arra. ennek szól az együttérzés és a tisztelet.

        a hosszú bekezdésedet szerintem nem értem pontosan, így nem biztos hogy arra fogok reagálni amire te fókuszálsz. én egyre kevésbé hiszek a tudományosnak és objektívnek tartott kutatásokban. az, hogy mik lehetnek az okok és mik lehetnek a megoldások szerintem sokkal jobban kirajzolódik itt ezen a blogon a nagyon sokféle nő nagyon sokféle, egymásra ható, egymással interakcióban lévő megosztásából, és abból az eredőből amit ezek együtt kiadnak. az egyéni tapasztalások, a megélt és reagált traumák, az ezek kapcsán levont egyéni konklúziók és életstratégiai megoldások, kudarcok és sikerek számomra összehasonlíthatatlanul hitelesebbek mint bármilyen kiértékelt kérdőív vagy mélyinterjú. az, hogy én mit gondolok erről a témáról, hogy milyen egyéni vagy szakmai álláspontot képviselek sokkal inkább formálódik azokból az elmesélt történetekből, amiket a nők azért mesélnek el, mert el kívánják mesélni, nem azért mert egy un. kutató, a saját agyi keretei között strukturált kérdések határai között próbál érteni egy másik, vadidegen, végtelen mélységű és bonyolultságú embert. az az állításom, hogy pl. ezt a blogot követve, figyelmesen olvasva és átgondolva a posztokban Éva által és a kommentekben a közösség által megfogalmazott gondolatokat, sokkal jobban eltalált egyéni és társadalmi megoldásokat lehet levezetni, mint az egyetemi kutatásokból.

        “Hát ott lesz az evolúcióelmélet, az evolúciós pszichológia (ezekkel majd biztos óvatosan kell bánni, de az, hogy egy tudományos megközelítést előszeretettel használnak hülyeségek alátámasztására, nem bizonyítja, hogy a tudományos megközelítés értéktelen), aztán meg szociológia meg antropológia meg a társadalomtudományok.úgy általábanvéve – na nem azért, hogy megmagyarázzuk, miért van minden rendben úgy, ahogy van, vagy legalább, hogy miért nem lehet máshogy – hanem éppen azért, hogy kiderüljön, miért van úgy, és hogyan lehetne máshogy.”
        megkockáztatom azt, hogy valójában az okokról és a megoldásokról is szinte mindent tudunk már. tudjuk a családon belüli erőszak természetrajzát, a strukturális elnyomásét, tudjuk hogy mit akarnak a nők, vannak jó példák és jó gyakorlatok számtalan helyen itt-ott a világban. (azt nem tudjuk, hogy a férfiak mit akarnak, mert nem beszélnek, de majd fognak később minden bizonnyal.) a változás generálás jelenleg szerintem nem a kutatói helyeken zajlik, hanem sokkal inkább az egyénekben, a közösségekben, az irodalomban és a művészetben, mégpedig annak érdekében, hogy amit mostanra már agyi szinten tudunk, azt be tudjuk építeni az érzelmi világunkba, az attitűdjeinkbe, a mindennapi gyakorlatainkba egyéni és társadalmi szinten. a Rend persze ágál, mert ő képviseli a múltat és a változatlanságot, de valójában ez nem annyira lényeges. a változás történik, csináljuk, ki-ki egyénileg, a családjában, a közösségekben. itt is együtt a blogon. nyakig ülünk a forradalomban, éljük és csináljuk.

        ez most így elég elméleti lett és bocs, ha tök másra válaszoltam mint amit felvetettél.

        Kedvelés

      • szerintem ez illik ide, mert gyönyürűen mutatja, hogy a történettudomány is csak bizonyos fajta olvasata bizonyos szövegeknek, és ezeket az olvasatokat hogyan befolyásolja a mindenkori kultúrális háló: külön felhívnám a figyelmet az olyan finomságokra, mint “a férfiuralom szükségessége” meg hogy a korabeli forrásokban amúgy amazonnak titulált, lóháton, páncélban harcoló nők “ki voltak szolgáltatva saját gyengeségeiknek” 😀

        szóval ideje lenne újabb (kellően önreflexív) olvasatoknak a társadalomtudományokban (is), ebben teljesen egyetértek holisttal. (és még egyszer: valószínűleg már vannak ilyenek, főleg tőlünk nyugatabbra)

        nők abban a nagyonsötét középkorban:
        Katus László
        Várúrnők és apácák. Nemesasszonyok a középkorban
        http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/varurnok_es_apacak_nemesasszonyok_a_kozepkorban/

        Kedvelés

      • talalekonyak ezek a macak 🙂 Pedig evolucios pszichologiai vagy szociologiai fogalmakkal sehogyse birtak volna korulirni mifene bajuk van, azert csak odapottyintettek valami megoldast. “Százával létesültek új női kolostorok, mégsem tudták kielégíteni a növekvő igényeket.” Meg majmok es ekszerek, muhaha 🙂 Naon jo.

        Kedvelés

    • ” aztán vannak azok a családok ahol felnevelték a gyerekeket együtt, és a nő, immár 40+, 50+ keresi és találja is magát. ezek a nők sokszor szerintem nagyon dühösek, rálátnak a jelenleg elvesztegetettnek gondolt életükre. erősek és komoly tartást ad nekik, hogy helytálltak, de most már az asztalra csapva és határozottan képviselik, hogy ők maguk számára az elsők. ezt nagyon jó látni különben.”
      Magam körül látok én is ilyet, és nagyon tetszik a változás: bnőm elvált, elmenekült a “szolgálatból” . Alig fél éve, 30 év házasság után dobbantott, 52 éversen. Nem sokkal később lett egy elvált pasija, aki szegényem sztem nem direkt, de szépen lassan belevonta a bnőmet az újabb “szolgálatba” oly módon, hogy a csaj szinte észre sem vette, hogy már megint ugyanazt csinálja, mint azelőtt a férjével: gondoskodik egy másik férfiról. És lőn csoda: bnő hamar észbe kapott, és “felmondott”! Közölte a pasival, hogy ő ebből menekült el, és a hátralevő aktív éveit már nem azzal akarja tölteni, hogy egy előző feleség által totálisan elcseszett fotelben terpeszkedőt szolgáljon…. és én imádom érte, hogy ilyen karakán lett! 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. Ismét nagyon jó poszt. Köszönöm! 🙂
    Sajnos én a saját környezetemben nem látok egyetlen egy sikeres példát sem arra, hogy ez a családanya-modell valakinek tényleg és éveken keresztül sikeresen működik. Hogy élvezik, nem roppannak bele, nem keresnek tudatosan vagy tudattalanul mindenféle kompenzációt, és utólag is pozitívan tudnak a választásukról beszélni, ilyen nincsen. Pedig van, aki sokadik mesterséges megtermékenyítés után maradt teherben és nagyon akarta (azóta van még kettő, ő pedig kétségbeesetten keresi, hogy hogyan lehet ezt ép ésszel túlélni). Van, aki gyerek előtt sokáig élt együtt (akár házasságban is) a gyerek apjával, de amint otthonmaradt, teljesen megváltoztak az erőviszonyok. Van, aki nagyon akarja, hogy működjön, és huszansokévesen meggyőződéssel hírdeti, hogy ez neki megy (bocsánat, nem tudok nem egyetérteni Adéllal: majd meglátjuk, mit mond erről / milyen állapotban lesz 15 év múlva…). Van, aki előtte szép kis karriert épített, aztán megunta / megutálta, és inkább a család felé fordult (tudom, ez már baj, ha menekülésként fogja fel a családalapítást).
    Valószínűleg strukturális a probléma, abban a pillanatban, hogy beáll ez a rendszer (ti. az apa a családfenntartó, az anya a “hátteret” biztosítja) képtelenség lesz az egyenlőséget akár csak formáiban fenntartani (hát még lényegileg!). Nem a nő lesz a pénzkereső (amit, akárhogy is nézzük, a választás jogát adja az ember kezébe), ugyanakkor a neveltetés / szocializáció okán maga is elsősorban a saját felelősségének tartja a család (gyerekek) állapotát (szellemi és materiális). Ebből nem lesz sosem egyenlőség, ha megfeszül benne az ember, akkor sem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Nekem a felsíró következmény tetszett nagyon. Meg kellett állnom az olvasásban, hogy az (vélhetően) elsődleges jelentése is előjöjjön, elsőre csak egy másodlagos érzés jött át.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. könyvajánló, ha még nem volt:

    Czibere Ibolya: Nők mélyszegénységben. Személyes életvilágok és cselekvési perspektívák a mélyszegénységben élő nők mindennapjaiban

    http://www.harmattan.hu/konyv_887.html

    ha jól emlékszem, ebben olvastam arról, hogy a nők nagy százaléka eleve magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, mint a férje/élettársa. az is beszédes, hogy nem mernek/tudnak megfelelő partnert választani, meg azt is el lehet képzelni, hogy milyen további kényszerpályákat szül az a helyzet, amikor a tanult nő otthon marad és anyagilag rá van utalva az alacsonyabb végzettségű férjére.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Tökéletes írás,minden betűjével egyetértek.És ezt 1o év gyerekekkel való ,”csak” otthonülés (semmittevés? ki-ki eldöntheti) mondatja velem.Az én választásom volt,anyagilag megengedhettük magunknak,a férjem hazajáró,rendes (de ennyi,a gyereknevelés minden mozzanata az enyém, a kötelezőktől a szórakoztatóig)- a végére úgy éreztem,elfogyott belőlem minden amit szerettem,ami jó volt.Nem tudom hol az arany középút.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Főállású anya gyermeknevelési támogatása: bruttó 28.500 – Ft/hó (min. 3 gyerek kell ehhez)
    Egy darab óvodai férőhely – ismereteim szerint – ca. 200.000 – Ft/hó.
    Szerintem ez a két szám gyönyörűen ki is fejezi, mennyire tartja értéknek a mai magyar társadalom a nők által otthon végzett munkát, gyereknevelést, a “háttér” biztosítását.
    Nálunk három 10 év alatti gyerek van, főállásban dolgozom a lakóhelyemtől távol (napi három óra utazás oda-vissza). Voltam otthon is, öt évig. Mellette képeztem magam, dolgoztam is, nem sok háttérrel, segítséggel, gyakran még szoptattam is laptoppal az ölemben. De hát az én munkám szellemi, azt könnyen el lehet végezni három gyerek mellett is, mert mint fentebb olvashattuk, az ugye nem munka. Iszonyat nehéz összeegyeztetni, és igen bele lehet roppanni. Az otthonlétbe is, a munkába is. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy működjön, csak azt a nagyon keveset nem ismeri fel a férfi társadalom zöme: el kellene fogadni, hogy az otthon gyermeket nevelő, fogadóórára járó, játszótérre szambázó édesanya munkája pénzben kifejezhető. Meg kellene érteni, hogy egy felnőtt egyednek a pelenkán kívül másról is lehetnek értelmes gondolatai, ezért szüksége van a régi és új barátságokra, emberi kapcsolatokra. Szüksége van sportra, színházra, kultúrára, kozmetikusra, mindarra, amire a gyerekek előtt is szüksége volt. Ha hozzájut, mert elemi igényként elismerik, nem pedig kegyet gyakorolnak, amikor szökőévente egyszer odavetik, hogy most elmehetsz (?), akkor ő működni fog, ugyanaz az ember lesz, akit nőül vettek, aki örömmel vállalta a gyerekeket. Akkor nem lesz belőle tudatosan elcsúnyuló, önmagából kifordult házisárkány. Akkor vissza fog tudni menni dolgozni, mert a munkája mellett is egyenlően oszlanak a terhek, ő is látszik, hallatszik, létezik. A családanya, akkor is amikor még otthon van, és akkor is, amikor már dolgozik több, mint háztartási robot. A családot, a gyereket ketten vállalják, ketten akarják. Az nem működik, hogy az egyik éli tovább az életét, és még azokat a terheket is a másikra rakja, amit addig ő vitt, hiszen anya úgyis ráér, nem csinál semmit, csak gyereket nevel.
    Nem azzal van szerintem a baj, hogy a nők szülnek és a kisgyerekkel járó feladatokból többet kell elvégezni, hanem hogy minden mást is, nulla megbecsüléssel. Aki úgy lehet családanya, hogy nem ebbe a kelepcébe esik, hanem egyenlő társként a terheken egyenlően osztozva élheti meg az anyaságát, az természetesen nem érti, hogy miért kelnek ki emberek a családanyaság ellen, és szerencséjére, valóban nem kompetens ebben a kérdésben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • és a főállású anyaságban mégcsak nem is ez a nevetségesen alacsony összeg a fő baj, hanem az, hogy ez nem állás, hanem segély, amit nagyon tévesen főállásnak neveztel el azok, akiknek ez édesmindegy, mert sosem fogják igénybe venni.
      Ha ezt igénybe veszed és visszamész dolgozni, utána életed végéig súlyos tízezrekkel kevesebbet kapsz ugyanazért a munkáért, még a nyugdíjad is ennyivel kevesebb lesz, mert ezek az éveid munkaviszony szempontjából kiesnek.
      A főállású anyaság durvább, mint a legvadabb svájci frankos hitel és ez is arról szól, hogy a mi társadalmunkban a nők szempontjai gyakorlatilag nullába vannak véve.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Mandragóra a szívemből szóltál. Valaki írta korábban, hogy nem lehet otthon is és a munkahelyen is 100%-ban teljesíteni – legfeljebb csak 70%-ban. Nos, ha én is és a férjem is ennyit teljesít, akkor az 140-140%, nem igaz? És kell ennél több? Itt van a kutya elásva. Nem CSAK az anya tartja egyben a családot, és a szoptatás kivételével, nagyon jól helyt tud állni az apa is minden helyzetben, és igen az apa is aggódhat, hogy odaér-e az oviba a gyerekért, vagy a szülői értekezletre, ha aznap ő a “soros”! Bizony és nagyon jól be tud adni gyógyszert, és tud mesélni, ha beteg a gyerkőc! A gyerekeknek az is fontos, hogy apa megy érte a suliba, mert neki két szülője van ám!! És van egy anyja, akinek van felelősségteljes munkája, és használhatja a szakmáját is. Szerintem csak így tud működni! Ehhez a férfi is kell, ez tény, sajnálom azt a családot, ahol ez nem tud működni, és a gyerekeket is!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó, bár ne szólnék senki szívéből, mikor ilyet írok. Bár lenne ez csak egy hipotetikus lázálom, ami a valóságban sehol sem létezik, és lenne az a hétköznapian természetes, amit te felvázoltál.

        Kedvelés

    • Én most azon gondolkodom, hogy én a két kicsivel itthon kiakadtam-e. A naggyal nem akadtam ki, akkor (hoppá) ő idillnek tűnt a lelkileg masszívan bántalmazó kapcsolatomhoz képest (amúgy is NaNE önkéntesképzést végeztem, angol szakra jártam, ilyenek). Azt hiszem, a két kicsivel még én is kiakadtam, és amennyiben nem, az azért volt, mert János itthon dolgozott, és én is dolgoztam meg aktívkodtam, jöttem-mentem, ÉS eközben páratlanul tartalmasan voltunk együtt, csupa intellektuális mámor volt az életünk, meg utazás, meg találkozások mindenféle emberekkel. És azért akadtam ki, mert addigra már tudtam, hogyan volna jó élni. Hogyan lehet élni, ha nem lőcsölnek mindent a női nyakba. Azért Jánossal is volt “de mások meg kilenc gyerekkel milyen jó bírják” meccs, na.

      És tegyük hozzá, hogy az én gyerekeim is almábaharsanafog-egészségesek. Hogy milyen az anyasága annak, aki allergiát kerget, gyógytornára viszi a gyerekét, aki folyton retteg a fulladástól, hát, nem tudom. És ha mindezt egyedül egész nap, és kocsi nélkül, pedig akármikor kellhet ügyelet vagy kórház, na, az a nehéz.

      Meg a kváziözvegység, a vidéken/külföldön dolgozó férj. Hű, de megsértődtek ezen a párhuzamon annak idején a mamamin.

      Regisztráció nélkül olvasható, és nagyon érdekes (illetve részben az én meglincselésem története):
      Várni. Apára. Mindig.
      http://mamami.hu/forum/showthread.php?t=36741

      És a kissé tömör, de tökéletesen jóindulatú kommentem (amikor már tudtam, hogy én is özvegy leszek nemsoká):
      http://mamami.hu/forum/showpost.php?p=2366200&postcount=54

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Hogy milyen az anyasága annak, aki allergiát kerget, gyógytornára viszi a gyerekét, aki folyton retteg a fulladástól, hát, nem tudom. És ha mindezt egyedül egész nap, és kocsi nélkül, pedig akármikor kellhet ügyelet vagy kórház, na, az a nehéz.”

        Eleinte felőröl, felemészt, aztán békét kötsz, de kemény leszel, kettőt hátralépsz, vagy megőrülsz. Logisztika, újratervezés, robotpilóta. Pedig nem egyedül és nem kocsi nélkül.

        Kedvelés

      • Engem ez (= sok betegeskedés, kórház, amiatti idegeskedés) csinált ki az első gyerekkel, ezért szültem a másodikat most, jóval később. Néha még most is rettegek, hogy nem ismétlődnek-e meg dolgok, de egészen hihetetlen módon most élvezni is tudom a babázást.

        Kedvelés

      • Tudod, mikor arról írsz, hogy jobb autó nélkül, a Földnek biztosan, akkor mindig arra gondoltam: mindent meg tudnék oldani, de hogy vinném a koraszülött gyerekemet heti három gyógytornára, innen 15 km-re? Meg a másikat, mert nincs hova tenni őt sem.

        Kedvelés

      • Éva is azt szokta írni, hogy a kivételek kivételek. Mi is csak akkor vettünk autót, amikor a két kg alatti gyereket hazahoztuk, és tudtuk, hogy mi lesz a teendő (orvos, kórház, fejlesztés). Az elsővel még tök jól elbuszoztam, ha kellett.

        Kedvelés

      • Beleolvastam a kommentfolyamba, amit linkeltél, roppant tanulságos 🙂 Szegények, ha tudnák, hogy a férjecskéjük, akivel szíveseben töltenek hetente 3 órát, mint mással kétszázat, ezerrel fűzi a nőket munkaidőben és azon kívül is. Talán éppen valamelyikükkel csevegtem órákat nemrégiben.

        Kedvelés

      • (ez mellékszál, de a mamamitól mindig megdöbbenek. ahányszor odatévedek, azon kapom magam, h hitetlenkedve bámulom a monitort. eleve a mamami elnevezés, meg a tagok névjegyei a hozzászólások alatt, képesek teljesen sokkolni.)

        ma egy idősebb néni szomszéddal jöttünk fel a liftben. mindig ugyanazzal az instant kedvességgel társalgunk. de ma a következő párbeszéd hangzott el:
        – Maga dolgozik valahol?
        – Igen.
        – Nagyon jót tesz. Csak úgy ragyog. Szépnek korábban is szép volt, de sokszor látszott, hogy olyan bánatos.

        (Majdnem bőgve szálltam ki a liftből. Ahhoz képest, hogy egy éve én is folyton a férjemre vártam, fél éve meg majdnem bőgve szálltam ki az életemből, elég jól állok.)

        Kedvelés

    • “Meg kellene érteni, hogy egy felnőtt egyednek a pelenkán kívül másról is lehetnek értelmes gondolatai, ezért szüksége van a régi és új barátságokra, emberi kapcsolatokra. Szüksége van sportra, színházra, kultúrára, kozmetikusra, mindarra, amire a gyerekek előtt is szüksége volt.” Már te meg miket követelsz, hát örüljünk, hogy kellettünk valakinek, elvettek, eltart, tető van a fejünk fölött, gyereket csinál, hát erre vágytunk, nem, most meg elégedetlenkedünk? És az a durva, hogy tényleg ezt akartuk eredetileg, elhittük, hogy ez jó és elég és bírható.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. A poszt egy hosszu sirankozas, semmi mas. Tudomasul kellene venni vegre a biologiat.
    Vajon mikor fogjak a nok tudomasul venni, hogy az emancipacio VALASZTASI LEHETOSEGET ADOTT NEKIK? Nem tobbet es nem is kevesebbet. Viszont egyetlen ferfi sem tud gyereket szulni.
    Ma, a XXI-ik szazadban egy nobol akarmi lehet, ugyanaz lehet karrier szempontjabol, mint egy ferfibol: lehet vallalatvezeto, sikeres uzletasszony, elismert iro, tudos, katona(!), akarmi. Es lehet otthon ulo csaladanya is. az egesz VALASZTAS KERDESE!!!
    Mert akarmennyire fajdalmas, egyszerre nem lehet minden.

    Nagyjabol van 3 lehetoseg:
    1: Career-woman 1: nincs gyerek, talan ferj vagy ferfi vagy macska (nem szukseges feltetlenul), viszont van jo allas, penz, siker, hatalom dogivel.
    2. Career-woman 2: van (papucs)ferj, es elpottyant 1-2-3 gyereket, akiket otthon felnevel vagy a (papucs)ferj vagy random babysitterek sorozata. Mellette penz, hatalom, siker dogivel. A problema az, hogy bar rengeteg (papucs)ferj-jelentkezo lenne, de altalaban maguk a nok azok, akik nem birjak elviselni/megbecsulni az ilyen “kevesbe ambiciozus” ferfiakat. Termeszetesen vannak kivetelek, de ez nem jellemzo.
    3. A szokasos felallas: csavo viritja a lovet, anyu ul otthon a gyerekekkel. Itt a blogon ez valami miatt egy megvetett, lenezett dolog. Miert?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kedves Dominicus!
      Nem szoktam név szerint reagálni senki bejegyzésére, de neked sikerült elérni a ingerküszöböt.
      Nem választási lehetőség, az nem igazán adatik. Az általad vázolt három út a legritkábban jelenik meg tisztán. A nők többsége azért megy vissza 1-2-3 akárhány “elpottyantott” gyerek után dolgozni, mert a “csávó” nem virítja a lóvét, vagy nem annyit, amennyiből tisztességgel fel lehet nevelni a jól sikerült éjszakák következményeit. És ilyenkor nincs pénz, siker dögivel, mert messze kevesebb lehetőség van jó munkát találni.
      Amikor meg a csávó mégis virítja a lóvét, anyu akkor sem otthon ül a gyerekkel, hanem értékes és fárasztó munkát végez. Nem ez a lenézett dolog, hanem az a mérhetetlenül egyszerű hozzáállás, ami egy édesanya tevékenységét otthonüléssé degradálja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • 1. En szemely szerint egyaltalan nem nezem le azt, ha az anya otthon ul a gyerekkel es vezeti a haztartast – bar inkabb ugy fogalmaznek, hogy OTTHONT TEREMT – ez sokkal szebb kifejezes, nem? Sajnos sok ferfi csak akkor tanulja meg ezt becsulni, amikor elveszti.
        2. Igazad van abban, hogy sok alkalommal nem jelenik meg tisztan a 3 fent vazolt lehetoseg – szerintem ennek leginkabb a nehez gazadasagi helyzet meg a fogyasztoi tarsadalom az oka – az egesz tarsadalomban van olyan szemlelet, hogy valahogy senkinek nem eleg az ami van, mindig most kell meg tobb az anyagi javakbaol – igy sokszor nem eleg a viritott love.
        3. Ami miatt ezt a kcsit “trollszagu” kommentet irtam, az azert van, mert ugy erzem, hogy a bejegyzes kicsit atesett a lo tulso oldalara, a tobb bejegyzessel egyutt – a poszter egy kicsit megkeseredett, ferfigyulolo holgy lehet, akinek rengeteg tisztessegtelen ferfiaval lehetett dolga es nem igazan boldog az eletben, vagy nem tudja megelni noiesseget? mittudom en, de nagyon-nagyon keserunek erzem a posztjait.
        4. Ugyanakkor egy ferfinek az onbecsulesehez igen nagyban hozzatartozik, hogy azt erezze, hogy el tudja latni a csaladjat – ha erzi, hogy a no elegedetlen ezzel, akkor az mar alapbol nagyon nagy mertekben alaassa a kapcsolatot – hiszen minden normalis ferfi ugy van huzalozva, hogy kell neki a no megbecsulese.

        Csak azt szerettem volna kifejezni, hogy ellentetben egy novel, akinek tobb valasztasa van – mint fentebb kifejtettem – egy ferfinak nem nagyon van valasztasa.
        Neki, ha csaladot akar, akkor egyszeruen muszaj a belet kidolgoznia, hogy egy no megbecsuleset kierdemelje – mert egyszeruen nagyon-nagyon keves no van aki fel tud nezni egy olyan ferfira, aki nem a penzt hozza haza, hanem a hagyomanyosan noi munkat vegzi – ki a holgy az itt forumozok kozul, aki bevallalna egy ferfi es a gyerekek eltartasat?
        Ugyanakkor ma mar tobb no megy egyetemre, mint ferfi, a nok elott is megnyilt mindenfele palya, a nok fuggetlenek anyagilag – ugyanakkor a nok nagyon nagy tobbsege elvarja a ferjetol, hogy tobbet keressen, mint o, magasabb tarsadalmi rangja legyen, hogy fel tudjon ra nezni.
        Ki az az itt forumozo holgyek kozul, aki amikor felesegul ment az (elso) ferjehez, akkor azt kepzelte el, hogy majd o szul gyerekeket, es visszamegy dolgozni, amig a ferje otthon marad a gyerekekkel? Aki ezt tette, az ide irok kozul, az minden valoszinuseg szerint kenyszerbol tette azt, es nem onkent.

        Szoval a kedves blogger panaszkodik arrol, hogy nem tudja csaladanyakent ES szakmailag IS kiteljesiteni onmagat? Meg mindig jobb, mint 100 eve, amikor valasztani sem lehetett. Es egy ferfi meg nem is valszthat! Most sem es kesobb sem.

        Es akik pedig arrol panaszkodnak, hogy az allam nem ad eleg penzt ahhoz, hogy csak az OTTHONTEREMTESBOL meg lehessen elni – gondoljanak arra, hogy a Magyarorszagon ervenyben levo gyes es gyed nemzetkozileg elegge az elvonalban van. Mashol meg ennyi sem jarna.

        Kedvelés

      • “2. Igazad van abban, hogy sok alkalommal nem jelenik meg tisztan a 3 fent vazolt lehetoseg – szerintem ennek leginkabb a nehez gazadasagi helyzet meg a fogyasztoi tarsadalom az oka – az egesz tarsadalomban van olyan szemlelet, hogy valahogy senkinek nem eleg az ami van, mindig most kell meg tobb az anyagi javakbaol – igy sokszor nem eleg a viritott love.”

        Nem ott bukik meg az egykeresős modell, hogy anyukának nem elég a “virított lóvé”, nem azért, mert a huszonharmadik részfaszú baglyot akarja a gyűjteményébe, vagy mert irreális vágyai vannak. A legtöbb családban két kereset mellett már a normálisan elvárható alap dolgokra sem jut pénz. És alap dolgon azt értem, hogy legyen a gyereknek normális cipője, ruhája (nem márkás, méregdrága dolgokra gondolok), hogy elmehessen színházba, az iskolai kirándulásokra, vagy hogy sportolhasson.

        “Es akik pedig arrol panaszkodnak, hogy az allam nem ad eleg penzt ahhoz, hogy csak az OTTHONTEREMTESBOL meg lehessen elni – gondoljanak arra, hogy a Magyarorszagon ervenyben levo gyes es gyed nemzetkozileg elegge az elvonalban van. Mashol meg ennyi sem jarna.”

        De ott egyrészt vagy elég egy kereset hozzá, hogy megéljenek mégis, vagy pedig nem nyomasztják agyon a nőket a teljesíthetetlen SZENT ANYA ÉS OTTHONTEREMTŐ mítosszal. Esetleg támogatottak az alternatív munkavégzési formák, és elterjedtebb az otthoni egyenlőség, és akkor mindenki jól jár.

        Kedvelés

      • Én itt jelentkeznék, csendben, halkan, csak azért, hogy lehessen rám később ujjal mutogatni: mi a férjemmel mindketten felsőfokú végzettséggel rendelkezünk, én eggyel plusszban hozzá képest. Ő állami alkalmazott, hivatással, én az üzleti szférában dolgozom, erősen, jól és megbízhatóan, de nem kifejezetten hivatástudatból. Megközelítőleg 2szer annyit keresek, mint a férjem, és még rengeteg plussz munkát is vállalok. Azt egyébként ő is, de neki – szakmájából adódóan – másabbak (időnként szűkebbek) a lehetőségei. Huszonéveink elején, amikor megismerkedtünk, biza volt egy kis gond ezzel a jövedelem-különbséggel (akkor még otthoni eltartásból étünk, de azért nagyjából tudtuk, mi vár ránk), mindkettőnknek meg kellett szoknia, hogy lehet a trendtől (elvárás, nyomás) eltérően is élni, főleg a mi eszünkön-lelkünkön múlik, hogyan működünk. Meglepődsz, de a férjemnek nincsenek merevedési zavarai, nem érzi magát papucsnak, egy ritka kiegyensúlyozott nagycsaládból származik, az egója (ami kicsit szakmai követlemény is) és az önbizalma irigylésreméltó, a nagyon fiatal kistestvérének köszönhetően klasszisokkal nagyobb magabiztosággal és nyugalommal kezelte az újszülött gyermekünket, mint én, közösen döntöttünk az egy éves GYESről, és még azt is hozzátenném, hogy miközben én az irodában munkaidőben ezt a hozzászólást ideírom (és félek, fölöslegesen), azalatt ő éppen tisztába teszi otthon a totyogónkat, miután enni adott neki abból az ebédből, amit ő főzőtt. Ha szeretnél egy segélycsoportot létrehozni a férjem férfiasságának védelmére, a papucs-létből való kiszabadítása érdekében, akkor szólok, hogy próbálkoztak már mások is (az ÉN családom nőtagjai) és a férjem diszkréten megkért mindenkit, hogy szálljanak le róla, az ő házasságát ő egyedül is pontosan tudja kezelni.
        Na, hát vannak ilyenek is.

        Kedvelés

      • a férfiak pontosan azért “vesztik el” az otthonteremtőt, mert nem saját maguknak teremtik meg az otthonukat, meg nem is a nővel közösen, hanem másra bízzák ezt a FELADATOT. az otthonteremtő cselédként használt feleséget pedig tényleg nem becsülik meg.
        a “megkeseredett férfigyűlölőnél” reflexből abbahagytam az olvasást.
        aztán azért megnéztem a komment végét.
        a nők önbecsüléséhez mi is tartozik hozzá? van ezzel kapcsolatban olyan sztereoptípia, mint a férfiaknál? vagy ez a kérdés teljesen értelmezhetetlen, hiszen a nőknek eleve nincs önbecsülése?
        igen, állati nyomasztó lehet, ha valakivel szemben elvárás az, hogy tartsa el a családját. DE. ha a nők is ugyanannyit keresnének, nem hárulna ez a feladat a férfiakra. másrészt: a nőkkel szembeni elvárások (legyen elégedett, ha megkapja a kosztpénzt és tartsa rendben a házat meg a kölköket szó nélkül) ugyanilyen nyomasztóak. (egyébként nálunk voltam én a családfenntartó egy ideig és nagyon jót tett sok szempontból. más kérdés, hogy sokáig tényleg nem tartható ez az állapot, meg nem is akartuk tartani.) és azt terveztem, hogy a baba egyéves korában vissza megyek dolgozni, mert nagyon szerettem a munkámat. (más kérdés, hogy csak három évvel később sikerült).

        a választásról: lehet, hogy onnan úgy tűnik, hogy van választása egy nőnek. de most komolyan, milyen választás az, amikor azt mondják: vagy karrier, vagy család, vagy olyan szintű kizsigerelése az embernek, amibe belerokkan.

        azt miért nem választhatom ALAPBÓL, hogy van egy munkám, amit szeretek, megfizetik, el tudom tartani belőle a családom (gondolj bele, miből élnek a gyereküket egyedül nevelő nők!!! mindennapos történet a gyerektartást nem fizető, munkanélküli apa), van hobbim (amit ki tudok fizetni és van rá időm is, meg nem az az evidens, hogy nem mozdulok ki otthonról), és még ha kedvem van, mosogatok és porszívózok is hétvégén, de mondjuk a mosást megcsinálja a másik, mert ő is kiveszi a részét a dolgokból?

        Kedvelés

      • Én nem vagyok ugyan fórumozó, de bevállaltam egy férfi és a gyerekek eltartását. 6 éve csinálom, most lett elegem. Nem ilyen fekete-fehér a dolog, mint semmi más sem az életben, de nagyjából ez a helyzet. Öblítsél.

        Kedvelés

      • “Es akik pedig arrol panaszkodnak, hogy az allam nem ad eleg penzt ahhoz, hogy csak az OTTHONTEREMTESBOL meg lehessen elni – gondoljanak arra, hogy a Magyarorszagon ervenyben levo gyes es gyed nemzetkozileg elegge az elvonalban van. Mashol meg ennyi sem jarna.”
        Nem az OTTHONTEREMTÉSBŐL kell tudni megélni, mert nyílván nem az termeli a pénzt :
        hanem az a humán tőke működteti a gazdaságot, amit a nők állítanak elő és termelnek ki, évtizedek fizetetlen munkájával, és a hozzá tartozó megfelelő tér (otthon) megteremtésével !
        És aminek a hasznát mások fölözik le, így ők abból részesedni sem tudnak,
        Jelenleg fennáll az abszurd helyzet, hogy a sokgyerekes anya gyermekei a “dolgozó” férfiak és a szingli nők nyugdíját termelik meg – épp csak az övét nem, aki egész életében azon dolgozott, hogy ez a humán erőforrás létrejöjjön, aki aztán másnak fizeti a nyugdíjat a másféle munkája után, ugye, megérdemelten !
        Csak a nő, az anya nem érdemel semmit,
        aztán sápítoznak, hogy nem születik elég gyerek, nahááát….
        Hogy nemzetközileg hol állunk, az a legkevésbé sem orvosolja ezt az alapvető igaztalanságot.
        Amúgy a magyar támogatásokból sem lehet megélni, ez méltányos pénz akkor volna, ha a férfiak is ugyanolyan mértékben vennék igénybe, vagy egyáltalán a férfiakat rá lehetne beszélni arra, hogy vegyék igénybe, ahogy a skandinávok pl. igénybe veszik, nyílván ennek is sokrétű oka van.

        Kedvelés

      • mi úgy terveztük a másodiknál, hogy az apja kiveszi a gyest, én meg dolgozom tovább mint addig. aztán végül kicsit máshogy alakultak a dolgok, de az úgy lett mégis, hogy ő van otthon.

        Kedvelés

      • “Ki az az itt forumozo holgyek kozul, aki amikor felesegul ment az (elso) ferjehez, akkor azt kepzelte el, hogy majd o szul gyerekeket, es visszamegy dolgozni, amig a ferje otthon marad a gyerekekkel? ”

        Nos, nekem még nincs gyerekem, de abszolút elképzelhetőnek tartom ezt a felállást. A párom is. Persze egyikünk sem főállásúként, csak egy ideig. (De az sem rossz opció, ha meg lehet rajta osztozni.)
        És nem, nem akarok senkire “felnézni”, nem szeretem, hierarchiaszaga van. Ellenben becsüljük egymás értékeit – amelyek nem mutatnak szoros összefüggést a fizetéssel.

        Kedvelés

    • ” Viszont egyetlen ferfi sem tud gyereket szulni.”
      úgyvan! ezért is lenne talán célszerű kicsit többet csendben maradni a férfiaknak, többet kérdezni, jobban figyelni, kevésbé osztani az észt, több tiszteletet tanúsítani az iránt aki viszont tud és akarni kooperálni vele. már ha akarnak a férfiak gyereket. ha nem, nincs semmi gond, lehet minket békén hagyni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ül otthon a gyerekkel? Te aztán elkaptad a lényeget. Ezúton szeretnék gratulálni a felfogóképességedhez és az empátiádhoz. Az általa lefestett három lehetőségen meg röhögnöm kell, bár igen figyelemreméltó, hogy career woman típusú nőből kettőt is összetákoltál nekünk ide. Köszi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “ferfigyulolo holgy lehet, akinek rengeteg tisztessegtelen ferfiaval lehetett dolga es nem igazan boldog az eletben, vagy nem tudja megelni noiesseget? mittudom en, de nagyon-nagyon keserunek erzem a posztjait.”
        há’ legalább annyi fáradtságot vennél, hogy elolvasnád a minimális infót a poszt írójáról, ha má’ ennyit energiát fektetesz a válaszaidba, te domi!

        Kedvelés

      • Jaj, én nem vagyok a domi, de értelek és gondolom az ő eszmefuttatása alá szántad.

        Kedvelés

      • Már azoktól megőrülök, akik a férfigyűlölésről meg a keserűségről meg a nem megélt nőiségről beszélnek. Miért mindig ugyanaz a menete, az érvelés, a szókincs? Miért nem tudnak legalább cseppnyi változatosságot felmutatni?

        Kedvelés

      • “Miért mindig ugyanaz a menete, az érvelés, a szókincs? Miért nem tudnak legalább cseppnyi változatosságot felmutatni?”
        Mert ők ilyen egysíkúan bírnak csak gondolkozni. Velük a kirándulás, beszélgetés, szex, evés, minden ugyanolyan. Körbe-körbe, karikába. Dögunalom.

        Kedvelés

      • Csak pl én nagyon unom, hogy akár itt, akár az életben, akár saját oldalon, akár FB- on felbukkannak, és újra és újra ugyanazokat a köröket futják. ha figyelmen kívül hagyom, betámadnak, viszont nincs kedvem állandóan elölről kezdeni az okítást. Rémes. Soha egy igazán ízletes vita.

        Kedvelés

      • “A férfiak fogalmakkal néznek a világba. … Azzal ránk világítanak, s az a fényárnyék-kísértet, amit a sötétből kikapnak, azt hiszik, maga a dolog. Innen a nagy önhittségük és árvaságuk …; a fogalmaik megnyugtatják őket; folyton fogalmaznak, és nem fognak semmit sem meg.”
        Es nyilvan, hogy nem a ferfiak osszessege, johogy nem. Csak ez a fenti itt biztosan.
        Volt mar amugy ez a harom bullet point-os komment kozepen a papucsallatka motivummal. Meltatlanul kis port kavart akkor, szinte kialt az ismetlesert ez az eredeti gondolat.

        Kedvelés

    • Nem, nem csak ez a három lehetőség van. Továbbá az sem igaz, hogy a sikeres nő mellé (szinte) mindig papucsférj kerül.
      Ennek a gondolatnak a mozgatórugója valójában a kisebbrendűségi komplexus, avagy alacsony önértékelés és az ebből fakadó féltékenység.
      Akinek rendben van az önértékelése, azaz tudja, mit ér, képes harmonikus, egyenrangú kapcsolatot kialakítani egy sikeres nővel, mert tudja, hogy a nő sikerei nem az övéit csorbítják.

      “Low Self Esteem is the root cause of practically all the pain and misery in the world. It’s what drives War and Torture and Genocide. It’s what Evil is.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Továbbá az sem igaz, hogy a sikeres nő mellé (szinte) mindig papucsférj kerül.” -szerintem pedig törvényszerű. Az erős a gyengét, a gyenge az erőset vonzza be. Mivel materiális világban élünk, az diktál aki többet visz haza. Gazdag férfi akkor köt ki gazdag nő mellett, ha a vagyonukat házasítják. De a plebsz az többnyire lefele/felfele házasodik. Egy “sikeres” nő rengeteg férfitulajdonsággal bír, (ezek által vált sikeressé) így ővele inkább egy feminin férfi tud hosszútávon boldogulni. 2 dudás egy csárdában? Nem tudom elképzelni. Szerintem.
        “Akinek rendben van az önértékelése, azaz tudja, mit ér, képes harmonikus, egyenrangú kapcsolatot kialakítani egy sikeres nővel, mert tudja, hogy a nő sikerei nem az övéit csorbítják.” – az az “önértékelés” minden apró hatalmi harcban sérül. És az sosem fog kiderülni, hogy az ilyen “modern” kapcsolatokban hogy sérül a férfi. Ki kérdezi meg? Kit érdekel egyáltalán? Számtalan ilyen párt ismerek, ahol a feleség valamelyik állami cég egyik felső vezetője, a férj pedig egyszerű iparos. A férfinél még pénz/bankkártya sem lehet, (mondván, ő hülye a pénzhez is) bármit szeretne venni magának -akár egy 200 forintos csavarhúzót, a feleségétől kell kérnie. Roppant megalázó.
        De nem sajnálom egyiket sem, hoztak egy döntést, hittek, reméltek…. viseljék!

        Kedvelés

      • ha érdemi beszélgetést szeretnél, ezen a helyen a ne írj le olyanokat, hogy “bevonzás”, meg “férfitulajdonsággal bíró nő” :DDDD

        Kedvelés

      • 2 dudás egy csárdában?! Most komolyan: 2013-ban még mindig ilyen elavult közmondásokkal és szólásokkal megmondani a tutit elég lehangoló.
        Ez a bevonzás mit is jelent pontosan? Hogy kell ezt értelmezni? Mint egy mágnest? Ellentétes pólusok vonzzák egymást és ezzel magyarázzuk a kapcsolatok dinamikáját és a párválasztást? Fizika, vagy ezotéria, vagy mi a jóisten ez? A magyar nyelvben nincs ilyen szó, hogy bevonzani!!

        Kedvelés

      • 🙂
        Engem komolyan erdekel, hogy ez a blodseg honnan szarmazik? Ossze nem illo es egyutt nem hasznalatos igeket es igekotoket en is tudok random egymas utan hanyni, nem nagy kunszt. Mar csak arra szeretnek rajonni, hogy tudnek nekik misztikus es altudomanyos hangzatot szerezni. Biztos akkor sokan ideznenek tolem es ramkedvelnenek 😀

        Kedvelés

      • “Számtalan ilyen párt ismerek, ahol a feleség valamelyik állami cég egyik felső vezetője, a férj pedig egyszerű iparos. A férfinél még pénz/bankkártya sem lehet, (mondván, ő hülye a pénzhez is) bármit szeretne venni magának -akár egy 200 forintos csavarhúzót, a feleségétől kell kérnie.”

        Azért ez nagyon vicces! A számtalan, az hány?

        Kedvelés

      • Nem tudok veled vitatkozni, mert csak hierarchiában és hatalmi játszmákban vagy képes gondolkodni.Óva intesz attól, hogy a feleség diktáljon, de arról nem szólsz, hogy mi van, amikor a férj diktál, holott az is rombol. Egyáltalán, ha valaki diktál, az rombol. Pont.

        Kedvelés

    • Szerintem már eleve mutatja a női szerep “megbecsülését” részedről, hogy képes voltál leírni, “elpottyant 2-3 gyereket”.

      Tiszta szívből kívánom neked, éld át egymás után 3*, amit egy nő a terhességgel és a szüléssel 😛

      Utána majd írhatod, hogy potyogtattad a gyerekeket 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  19. Sziasztok!
    Először írok.
    Egy éve ezzel a bloggal hunyom le a szemem, a blog olvasása az utolsó mozzanat a napban, el sem tudom mondani, mennyi erőt ad. Köszönöm, Éva! És köszönöm nektek is! Valami óriási ajándék az, ami az ölembe pottyant ezekkel az írásokkal.
    Tizenéves házasság, három 10 év alatti gyerek, napi 3 óra utazás, akárcsak mandragóránál.
    Két állásom van, a másodikat “jutalmul” kaptam a nagyfőnöktől, mert jó voltam az elsőben. Sajnos együtt jár a két munka, pedig a másodikat szeretem, az elsőt csak megcsinálom, de a belem lóg, és olyan fáradt vagyok, hogy arra nincs szó. A napi luxus, hogy megfürdök. Egyszerűen öltözködöm, a vasalást igénylő ruháim hónapokat állnak a szekrényben kivasalatlanul. A két munka és a három gyerek minden időmet felemészti. A háztartást a férjjel közösen, tessék-lássék módra megcsináljuk. Azaz időnként rendet vágunk, de a mindennapokban kosz van és rendetlenség, amin én már átnéznék, de a gyerekek miatt mégis bánt, mert ők ebben nőnek fel.
    Kiváltság, hogy rugalmas munkaidőm van (ugyanezen a munkahelyen másoknak nincs), de itthon az az első, hogy belövöm a gépet és olvasom a leveleimet. Amíg reagálok rájuk, telefonálok, intézkedek, addig a gyerekeket kiküldöm a kertbe. Játszanak, intézik a kis dolgaikat egyedül, megszokták már, hogy nem nagyon számíthatnak rám, hiába vagyok otthon. Kardiológiára, fogszabályozásra, ortopédiára, szemészetre, úszásoktatásra kellene vinni őket, de sosem alkalmas. Legalább hajnal 1-ig minden nap ébren vagyok, bár ez már a blog ideje. Sokszor még éjfélkor írok munkahelyi ügyben vkinek, és megéri nem reggelre hagyni a levelet, mert hajnal 5-re ott a válasz. Teljes értékű embert kíván a munka, egy gyerek sem fér bele, nemhogy három. És néha olyan stresszes, hogy attól félek, megáll a szívem. Dübörög bennem egy másik hivatás, de ahhoz tanulnom kell még, és erre képtelen vagyok emellett a munka mellett. Hónapok óta itt a felmondás a fiókomban. Rövid idő kérdése, és beadom. És attól a naptól fogva átmenetileg htb. leszek, elveszítem az identitásomat, és vajon fel tudom-e építeni az újat? Nem süllyedek-e bele a gyerekekkel, háztartással kapcsolatos teendőkbe? Nagy a kockázat, és ezért a felmondás, elképzelések, tervek csak lapulnak a fiókban tovább, nem merek lépni. Más munkahely úgy érzem, csöbörből vödörbe kerülés volna, a mostani helyemen legalább már rutinos vagyok és szeretnek is itt.
    Mérhetetlenül nehéz a szerep amiben egyensúlyozok, de nagy kockázat a kilépés és a másban való újrakezdés is, és én félek, ezért inkább gyűröm a mindennapokat tovább, néha kinézek az ablakon azért, hogy lássam a nyarat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szia, üdv a blogon, hát jó nagy katyvasz van körülötted.
      Ha ennyit dolgozol és a férjed is, akkor nincs valami segítség a gyerekekhez
      meg a háztartáshoz,
      ha más nem, akkor fizetett időszakos alkalmazott ?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Jaj ez annyira szíven talált. Az elmondhatatlan fáradtság, a rendetlenség elburjánzása, a gyerekek (nálam is három, 6 év alattiak) akikre már nem jut… és a felismerés, hogy váltani kell, de félek. Majd mondd el, hogy mi lett. Én meg egy éjjel elolvasom 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm szépen a válaszaitokat!!
        Eddig vhogy nem akadt segítség, illetve dehogynem, a barátaim, az ő beugrásaik sokat jelentenek. De a helyzet olyan súlyos, hogy egy bébiszitter leányzóval nem sokra mennék, itt már hathatósabb segítség kellene, de akkora értéket nem termelek a munkámmal, hogy ez megérje.
        Férj részben külföldön. És a külföld egy másik földrész.

        De nem érzem már rosszul magam, mert itt vagytok ti is nekem! 🙂

        Kedvelés

  20. Bazz!Hogy találnak ezek ide???

    Egyébként a poszt telitalálat,a hozzászólások is sokat adnak hozzá Egy ideje ez a blog ételem-italom.Segít nekem,ezáltal segít az emberemnek is.Mindketten sokat javultunk,mióta Én ( 🙂 bocsi,nem bírtam kihagyni) olvasom.Hála érte!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Ez a Domi fiú pedig tutira nem nő.Egy elhagyott “díszhím”,akit Isaurája rútul kiszipolyozott és cserbenhagyott. Szerinte.
    Remélem,a “férfigyűlölő poszter hölgy” beolvas neki hosszan.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. “a szerepből következtetik vissza, milyen a Nő (gondoskodó, befogadó, érzelmes). Jaj a nőnek, ha mer nem ilyen lenni, miközben rengetegen szenvednek ebben a szerepben. Hogy miért? Mert nem vagyunk egyformák, azért.”

    El sem mondhatom, mennyit jelent egy ilyen bejegyzés egy hozzám hasonló egoista karrierp.csának. Mindenekelőtt azt, hogy nem vagyok egyedül, de még ha egyedül is érzem magam, vannak, akik tudják, miről beszélek – már ha meg merek szólalni. Egészen olyan 15-16 éves koromig úgy éreztem, inkább fiúnak kellett volna születnem (nem vagyok transznemű). Húszas éveim elején kezdtem kibékülni magammal, és rájönni, hogy attól, mert nem vagyok romantikus, befogadó, anyás, satöbbi, még járhatok szoknyában, és érezhetem magam vonzónak, mi több, nőneműnek (12 éves koromig rendszeresen néztek fiúnak, nem tudom, ez belejátszik-e valamibe. Nekem nem esett jól).

    Amit a vagyon egyenlőtlen elosztásáról írtál, nagyon jól összefoglalja a lényeget, ti. hogy amíg a férj eltartja a feleségét, lényegében prostituáltként kezeli, aki a pénzért cserébe szolgáltatásokat vár el. Az egykeresős családmodell nálunk pedig különösképpen nem működik. És itt szoktak belépni a karattyolók, hogy lám, lám, a nőknek sem tesz jót, hogy dolgoznak, mert akkor még ott a házimunka mint plusz teher. Az eszükbe se jut, hogy a házimunkát is meg lehet osztani.

    “A nők is tanulnak, és ha tanulnak, akkor érthető, hogy a végzettségüket használni szeretnék, egyébként, ha aktív éveik javát otthon töltik, társadalmi értelemben kidobott pénz és kárba veszett idő a tanulmányaikba ennyit fektetni.”

    És hihetetlen, hány nővel találkozni, akinek mindeme tanulmányai után a gyerekek meg a sütés-főzés lesz a fő beszédtéma. Nem az a probléma, hogy erről beszélnek, érdekes tud lenni, főleg a gyerekek, hanem az, hogy idővel ez válik az identitásukká. Nem hiszem el, hogy ennyi házias ember van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • és ez is elvárás ám: legyél okos is meg csinos is, meg érdeklődő, és lehessen veled villogni az egyetemi tanárok meg a deszkás haverok előtt egyaránt, és maradj is ilyen szülés után is, illetve dehogy, csak ne hízzál meg, az nem baj, ha elbutulsz, mert beszélgetni lehet a kollégákkal is, sőt, a munkahelyen nem is bőgnek a háttérben a gyerekek, így hallja az ember a saját hangját.
      ha meg meghíztál, hát istenem, legalább jól főzöl, ez abból is látszik, hogy a férjed is meghízott (vagy ha nem, akkor azért,mert néhanap eljár edzeni, és ez csak akkor derül ki, amikor még egy órával később ér haza) de azért nyomhatnád a napi 50 felülést otthon, a gyerekek mellett igazán lehetne időd erre is.
      és ha akarsz, olvashatsz is esténként, amikor már alszanak a kölkök, nem mondod, hogy háromszor kell felkelni hozzájuk éjjel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “legyél okos is meg csinos is, meg érdeklődő, és lehessen veled villogni az egyetemi tanárok meg a deszkás haverok előtt egyaránt, és maradj is ilyen szülés után is” – és lehetőleg ne menj sehova egyedül, ahol pasik vannak, de főleg ne csinosan! Ja, ahol csak nők vannak, oda se, nekik is megtetszhetsz!

        Kedvelés

  24. Én abban a “szerencsés” helyzetben vagyok, hogy a gyerekemnek én vagyok A család. De sajnos én sem a tökéletes kapcsolatokat látom. Összesen három család van körülöttem, akikről azt gondolom. Az egyikben nincs gyerek, vagyis az első feleség pici koruktól eltiltotta a gyerekeket a papától, aki nem akart válni, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy kb. 35 éve élnek boldogan a másodikkal. A másik család szinte tökéletes volt addig, amíg kb. 20. közös év után féltékenységből a férj adott egy pofont a feleségének. Azóta is élnek boldogan, úgy tűnik. Ez is megérne egy írást. A harmadik a legideálisabb és legszebb. Ők is huszon év óta, három gyerekkel. Itt a papa a szoptatáson kívül mindent, de mindent(befőzés, mosogatás, szülő értekezlet). És mikor a legkisebb is nagycsoportos lett, anyuka szeretett volna visszamenni a dolgozóba, de hova is? Hisz még nem dolgozott, csak a gyes. És akkor apukával megbeszélték, hogy tanulni szeretne és ennyi, készülhet a második diploma. És tanul és működik a közös lét. És tisztelettel beszél a társáról és fordítva. És odafigyelnek egymásra. Mindig csodálattal nézem őket, de mit tanulhatnék el tőlük? Ha nincs szerelem, szeretet, tisztelet, akkor semmi nincs.
    A szomszédomba mikor beköltöztek kicsi babával, egyszer az apuka így szólt vissza az anyukának: Hogy te milyen hülye vagy! És nem szép hangsúllyal. Ebből válás lesz, gondoltam. És tényleg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. nem biztos, hogy ide illik be…de tegnap este életem egyik legmegdöbbentőbb élménye ért, és biztos vagyok benne, hogy azon néhány emlék között kapott helyet, amelyek életem végéig élénken megmaradnak. Helyszín: Izrael. Szereplők: férj, gyerek (férj nem a biológiai apa, de apaként funkcionál, ez a történek lényege miatt egy kicsit fontos, és én /anya/. Este kb 8kor beromboltunk egy játéknagykerféleségbe, hogy puzzlet vegyünk a kétésfél évesnek. De akkora már a lakberendezési nagykerből felpakoltunk, akciós műanyag kisszék a gyereknek, két leárazott tollpárna (ezen azóta röhögök:))), kifestők, egyéb szatyrok. Ezzel a poggyászmennyiséggel lépünk be a forró estében a játékboltba. Kis szék a hónom alatt, gyerek ordít a bevásárlókocsiban. A szélen egy már javában ráncosodó arcú hölgy ül, ő is felrakodva. Igényes ruhában, nem elhízva, menő szemüveg, számomra feltűnően szépséges hajjal. Fitt nagyinak tippeltem. Mostanáig nem értem, miért ücsörgött ott…..na mindegy. Leszólít minket, odaveti, hogy neki van egy kék színű, teljesen új kisszéke, az erkélyén otthon, olyan, mint ami nálunk is van.(Mondjuk, hogy ez itt 15 shekel volt, ezt még be tudtuk vállalni) Folytatja: A lányoknak már nem kell, nem használják. Nem messze lakik, odaadja nekünk. És van egy rózsaszín hintalova is. Azt is vihetjük. Kár itt vásárolnunk bármit is…Férj zavartan röhög. Én meg nem azon vagyok meglepődve, hogy ajánlatot kapunk, mert ez itt szokás..hanem azon, hogy késő van. Ki a fene autózna ilyenkor már bárhová is egy 500 ftos kék színű műanyag kisszék miatt. MOndjuk, hog yhát most vettünk egy lilát, itt van a hónom alatt :))..meg a benzin többe kerül. Köszönjük, nem. Igazán nagylelkű, de nem. Na maradunk, bámészkodunk. Pár perc múlva a hölgy utánunk jön. Na vigyük már el a hintalovat. Van egy roller is, rózsaszín, a lányoknak nem kell. Ők már elmúltak négy. Ez már azért akkora ajánlat, amiért megéri autózni pár percet. Mondja a hölgy, hogy nem lakik messze. Jó. Mondja, vigyük haza autóval, nincs kocsija, úgyis útbaesik nekünk. Persze, ez a minimum. Bepréselődünk már négyen az autóba. Ő új játékokkal megrakodva.
    Lepukkant házban, gyönyörűen felújított, icipici kecó. Ikerlányok képei mindenhol. Rengeteg csajos játék. Mondom, de jó az unokáinak, hogy ennyi játékot tart itt a nagyi. Erre a férjem már mondja is, nem nem, most mondja a hölgy, hogy ő az anyuka. Én majdnem elájulok. Persze leplezem. Kérdezem (errefelé ez nem bunkóság) , hány éves vagy??? Mondja, hogy 55. Ötvenöt. Apa hol van? Mondja, van, régóta barátok, vagy 20 éve. Orosz bevándorló. Segített az IVF-nél. Nem akarja, hogy túl mély kapcsolata legyen a lányokkal, mert nem egy jó apa, de nincs vita, mert nem is nagyon erőlteti magát. De most pl ő vitte el a lányokat játszira. Nemsokára itthon lesznek. Mirit, ez a hölgy neve. mondja, hogy a lányok a 25. héten !!!!!!! születtek. Fél évig feji vénából táplálták őket. Tejet addig nem is láttak. Egyenként 500 grammot nyomtak. A lakás icipici, még annál is kisebb, de meleg, tiszta, és otthonos. A társasház lepukkant, de élhető. Nagyon fáradtak voltunk, a lányom türelmetlen. Mennénk már. Telefonszámot kérünk. Késő van, k…va meleg van. Trópusokon vagyunk, vagy mi…Nem kapok levegőt a hőségtől. .Menjünk, menjünk, menjünk. Mirit rengeteg beszél, csak beszél, csak beszél…már az autóban ülünk, befutnak a lányok. Jólneveltek, szépek, egészségesek, 500 grammnak semmi nyoma. Integetnek: Nina, élvezd a hintalovat !!!!! Gyorsan hazaérünk. Férj: “sokkot kaptam. Az élet mindenen felülkerekedik. Csak az aggasztó, hogy a lányoknak csak Mirit van. 90 évig kell élnie, hogy ne legyenek idő előtt árvák. ” De szinte ezeket már együtt mondjuk, egyszerre jön ki belőlünk, és én azóta folyamatosan úgy érzem, és úgy is fogom érezni mindig, hogy tegnap este randevúm volt az Örökkévalósággal.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Mirit élhet 90-ig, sőt tovább is – idejekorán árva meg lehet a gyerek fiatal szülő esetén is…
    Ő legalább odafigyel a gyerekeire, legalábbis remélhetően.
    Ezen a blogon kívül is szoktam néhány értelmes blogot olvasni, Mihály Éva az amichay.hu és a podo-pro.hu blogok szerzője, nagyon értelmes, építészeti, társadalmi, kulturális ihletésű blogokat szerkeszt, ajánlom mindenkinek.
    Ő is Izraelben él, Tel Avivban, meg bBudapesti és pécsi gyökereket ápol intenzíven és nagy szeretettel.
    Indult egyszer Budapest független polgármesterként, ej de más volna ma sokminden, ha sikerült volna ez neki…
    Tavalyelőtt én is voltam Izraelben, a határon női katonaság fogadott (éjfélkor, Eilatban), de a siratófalhoz nem fértek a nők oda a rekkenő hőségben, mert csak harmadakkora a női felület, mint a férfi. A férfi oldalon meg lézengett pár beszélgető manus.
    Ilyen szégyeneket hord a hátán még ma is a Föld, és senki nem szégyelli el magát.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. olvasgatok itt egy ideje, fejben megszövegeztem már pár kommentet is, de gépelésnyi időm még sosem akadt – talán majd most! 🙂

    mióta olvastam a posztot, folyton az jár a fejemben, hogyan éreztem magam szülés után az első otthon töltött napokban. 32 hetes babavárósan költöztem a férjem után külföldre (ő pár hónappal korábban talált itt munkát, én meg kivártam otthon a tanév végét, mert érettségiztettem), nem ismertem senkit, nem voltak mellettem, akik fontosak, de élveztem a pihenést és nagyon vártam a picit.
    amikor megszületett, és az első hetet hármasban töltöttük, az maga volt a csoda. a büszke apa mindent megcsinált, vásárolt, főzött, segített, amiben tudott, és családi idillben töltöttük az egészet. de a nyolcadik napon el kellett mennie dolgozni. a tizedik napon a bába, aki naponta jött vizitelni, szétbőgött fejjel talált, és csak annyit bírtam válaszolni kedvesen aggódó mibajvanjára, hogy én imádom ezt a gyereket, ő a legfontosabb és örülök, hogy van, de annyira szeretnék inkább az apja lenni! ugyanúgy szerethetném és ő is engem, de megtarthatnám az életem is!

    azóta eltelt szinte egy év, szokom a helyzetet, állandóan ötletelünk, mitől lenne egyre jobb, hogyan tudnék én is önmegvalósítani. elképzelés van pár, de egyik út sem könnyű. és hiába próbál a párom minden tekintetben támogatni és sokat velünk lenni, a napi 8+2 óra munkaideje biztosan kiesik. ami pedig a legjobban hiányzik, az egy nagyi a környékre, hogy néha lehessünk kettesben (jujj, merek nagyot álmodni) a lakáson kívüli programon is.

    és akármennyit gondolkodom és akármennyire jó lenne másképp látni, ez semmiképp nem a párkapcsolatom hibája (nem érzem, hogy lehetne jobb, elég tudatosan és sokat kommunikálva építjük-szépítjük), továbbmegyek: konkrétan az én esetemről azt sem érzem, hogy a környezetemé vagy a társadalmi elvárásoké (eléggé nonkonformisták vagyunk). az biológia, hogy én tudtam szoptatni (és igényem is van rá), és pszichológia, hogy engem akar(t), amikor szerparációsan szorong(ott). és nekem fontos és jó, hogy itt voltam-vagyok neki, amikor kellek.
    csak ettől még a másik részemnek hiányzik a szellemi pezsgés, a nagy beszélgetések, a színház…
    az én saját vágyaim húznak kétfelé. komoly önismereti tapasztalás!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezt én is megéltem.
      És ebben a helyzetben, ha a nő is elmegy 8+2 órára, akkor tényleg ki marad a gyerekkel?
      Az szép ideál lenne, hogy ne dolgozzanak az emberek 8 órát egy nap, csak hatot, de ezt nem fogjuk hipp-hopp elérni. S az emberek többségének nem olyan munkája van, amit otthonról is meg pár órában is lehet végezni, hanem ott kell lenni nyolc órát.

      Én most itthon vagyok a gyerekkel. Dolgozhatnék mellette. Biztos sikerülne. De azt is látom, akkor a jó szervezéssel, nagy hajrával elért kis szabadidőm tűnne el pont, amikor tudok egy kicsit tornázni meg olvasni. Meg tuti belelógna az éjszakába.

      Szerencsés vagyok, mert van választásom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • én is végigcsináltam ezt az első babával, így utólag visszagondolva szerintem befigyelt időnként némi depresszió is. de nekem sokáig tartott, míg rájöttem, mi bajom, az meg még tovább, hogy meg is oldjam. az már fél siker, ha az ember egy héttel a kicsi születése után átlátja, hogy mi hiányzik, mit szeretne, aztán meg közösen agyalnak a megoldáson.

        amúgy az egyik kedvencem a munkahelyekkel, munkákkal kapcsolatban a következő: amikor a férjem dolgozott napi 10-12 órát (én itthon nyomtam ugyanennyit a két kicsivel): jajj, szegény férjed, mennyit dolgozik. amikor én dolgoztam napi 8 vagy 12 órát (gyerekek oviban, hétvégén a férjemmel): hát, nem egy gyerekbarát egy munkahelyed van. :O

        Kedvelés

      • Én kidolgoztam magamnak a tökéletes gyereknevelési törvényt: az első 6 hónapban én vagyok gyesen, a következő 6 vagy 12 (miért ne lehetne másfél éves is) hónapban 4-4 órában dolgozunk a férjemmel, vagyis mindketten részmunkaidősek vagyunk és közben kapunk csökkentett állami támogatást. Elmeséltem egy barátnőmnek a nagy ötletem, aki épp a részmunkaidőt kutatja, pontosabban a nők lehetőségeit a munkaerőpiacon a gyermekvállalás után, esélyegyenlőségi megközelítésből. Meséli, hogy több száz nővel beszélgetett a kutatása során, és feldobott nekik több gyes-változatot, többek között az én spanyol viaszomat is. Legtöbben mély döbbenettel reagáltak, hogy ők “elhagyják” a gyermeküket? Hogy visszamenjenek hamarabb dolgozni? Hogy az apja lássa el a gyermeket? Hát mi lesz vele?
        Felmerült már ez a kérdés egy korábbi posztban (a nők sem akarják), hogy sokszor pont ezt vágják a fejünkhöz, hogy mit ágálunk, amikor a nők sem akarnak ennél egyenlőbbek lenni. És valóban találkozni számtalan ilyen helyzettel, amikor pont a “célcsoport” részéről érkezik a visszautasítás. Én abban látom ennek a blognak is (az erre vonatkozó részeinek, mert van azért itt több is), meg mindenféle esélyegyenlőséggel okosan foglalkozó írásnak, munkának a lényegét, hasznát, hogy terítékre kerül a téma, beszélünk róla, és legalább a kétkedőket, az elégedetlenkődeket el lehet érni. Valahogy, mint a cigaretta-ellenes kampányok: a láncdohányosokat nem fogják leszoktatni, de az alkalmi, potya cigisekre tökéletes hatással tudnak lenni.

        Kedvelés

      • a mi tervünk az volt, hogy egy évet én, egyet a férjem.
        a hiba ott csúszott ebbe a programba, hogy itt az én nyelvtudásom per pill nem elég a szakmámhoz (vicces, mert otthon a fizetésem nem lenne elég, de itt spec. a képzettségem érne annyit, mint a férjemé 😦 )
        ez is az egyik tervezett út, felhozni magam annyira, hogy képes legyek a családfenntartásra. bár ugye egy kistesónál szükségszerűen én kellek újra…

        Kedvelés

      • Ez a nyelvtudás dolog olyan embertelen. Annyi magas végzettségű, nagyon jó munkabírású barátom kínlódik valahol, mert a szakmájának és képességeinek megfelelő munkához nem elég a nyelvtudása.

        Nekem, egyébként, a nagy kérdés, amin el-elidőzök, most, hogy visszamentem dolgozni, hogy mondjuk a napunk nagyjából úgy működik, hogy reggel közös ébredés, én elmegyek otthonról, gyermek marad (most) az apjával, (általában) nénivel, délután haza, estig gyermekprogram, benne séta, játszóház, gyermekbarát kocsma, rendezvények, ami épp adódik. És akkor hol van a sport, úszás, kozmetika, fodrász, boltokban való céltalan flangálás, nem gyermekbarát kocsmákban való találkozók, masszázs, ilyenek. Még így is “csalok”, mert plusszmunkákat, külsős projekteket, felsőbb beleegyezéssel ugyan, de munkaidőben csinálok. Mert ezek délután kéne történjenek, munkaidő után, de akkor ezalatt sem vagyok a lányommal, és az nekem is hiányzik. A színház viszonylag rövid és a játszóház tőszomszédságában van (áldásai a maroknyi városnak), a filmezés, olvasás pedig altatás után történt régebb, mielőtt nem ájultam volna bele én is az altatásba. De ez most a gyarapodó családunk első jelei, a második trimeszterben visszanyerem az erőm :).
        Szóval, erre kíváncsi vagyok, más hogy csinálja.

        Kedvelés

      • Azért jó lenne nem úgy tenni egy olyan országban, amelynek a hivatalos nyelvét a világban 15 millióan beszélik, mint ha az idegennyelvtudás olyan lenne, mint a szubatomikus részecskék gyorsulásának tanulmányozása.

        Kedvelés

      • Én tanítottam angolt last minute-üzemmódban, mert nem kapta volna meg a kívánt állást az illető nulla nyelvtudással. Rástartolt, szánt rá pénzt, és fél év alatt úgy felturbózta magát, hogy lenyomta a középfokú nyelvvizsgát. A folyamat végénél voltam jelen, és nagyon tiszteltem őt ezért. Volt akaratereje, pénze, és motivációja hozzá. Eleinte nehezen ment neki, de mikor belejött, még élvezte is, most meg minden nap használja. Nem ördöngösség.

        Kedvelés

      • Képviselőné alá szánom.
        Félreértettél és/vagy én fogalmaztam érthetetlenül: mekavita írta, hogy 32 hetes terhesen költözött a férje után külföldre és ott milyen nehéz munkát találnia, mert az odaillő nyelvtudása nem elég egy jó álláshoz. Legalábbis én így értettem, és innen eszembe jutott az a sok, többszörösen felsőfokú végzettségű barátom, akik valami decensebb élet reményében és/vagy párjuk után kerültek Hollandiába, Dániába, Svájcba és Belgiumban és nem tudnak elhelyezkedni tudásuknak megfelelő munkakörben, bárhány nyelvkurzuson is vennének részt, mert nem beszélik anyanyelvi szinten az illető nyelvet. Azért tartom egyébként embertelennek, mert nem korrekt ezzel egyidőben a mobilitást, a munkaerő szabad áramlását hirdetni, mint alapelveket, majd élesben kirekeszteni a nem “odavalókat”.
        Én is, ahogy ezek az emberek, kétnyelvű környezetből származunk, amire szinte alapjáraton kerül rá az angol, ugyhogy teljesen egyetértek veled abban, hogy az idegennyelv ismerete nem kéne éppen “a szubatomikus részecskék gyorsulásának tanulmányozásával” (jót kacagtam) egy szintű kihívás legyen.

        Kedvelés

      • Valóban félreértettelek, azt hittem, Magyarországon dolgozó emberekről beszélsz. A jelensé, amiről írsz, valóban lehet egy nemhivatalos módszer a külföldi munkavállalók kirekesztésére.

        Kedvelés

      • nagyon hasonlót akartam reagálni képviselőné megjegyzésére, mint Te lentebb. hogy elég jól tudok két nyelven is, dolgoztam is mindkettőn még otthon, de ahhoz, hogy itt kiálljak gyerekeket tanítani (ők azért elég kritikusak), sokat kéne fejlődnöm – és itt most főleg a szlengre, életszerűségre, dialektusokra gondolok.
        pincérkedésből vagy ügyfélszolgálatozásból meg nem tartok el családot 😦

        Kedvelés

      • Azért döbbennek meg a javaslaton, mert mást értenek egyenlőségen.Azt hiszik, megy úgy is, hogy azért a gyerek mégis inkább az övék, és mégis inkább apa keresi a pénzt. Megy is, megyeget, aztán az ember egyszerre észreveszi, mennyire szűk lett minden valahogy. Nagyon kevés kivétellel. És csak egy kicsit írtam arról, pedig fontos, hogy mennyire széttartanak a felek az ilyen nagyon különböző életben. Alig marad közös ügy, téma.

        Ép ésszel létezni harmincöt fölött, anyaként — nagyon kell hozzá akarni, habzsolni az életet. Ismertek, én persze ilyen intellektuális izékre gondolok. Meg kajára és sportra.

        Kedvelés

      • Hogy mennyire széttartanak a felek – tegnap strandoltunk a gyerekemmel, de előtte sűrűn kémleltem az eget, hogy elég felhős-e, mert tűző napra nem akartam kivinni. Férjem reakciója: milyen óóriási problémáid vannak! Hát persze, amikor az ő teljesítményén több család megélhetése múlik, akkor lehet, hogy nevetségesnek hat az én problémám, hogy megfelelő-e a felhők mennyisége a strandoláshoz. De egyébként meg miért is? Neki miért kevésbé fontos, hogy a közös gyerekünk lehetőleg ne kapjon bőrrákot, viszont legyen biztosítva számára a napi elegendő mozgás-és élménymennyiség? Az bezzeg fontos neki is, hogy estére ne tomboljon és üvöltsön unalmában a gyerek, amit egy ingerszegény nap után tenne. Egyébként meg, ha őszinte akarok lenni, nekem is ez utóbbi a fontos, egyáltalán nem jófejségből meg reagálóanyaságból strandolok vele, hanem hogy ki lehessen bírni vele az életet. Ami persze csakis anyai felelősség.

        Kedvelés

      • ez egy nagyon durva elnyomó kommunikáció.
        amikor a te általad fontosnak tartott dolgok ledegradálása történik. (ezek többnyire gyerekkel kapcsolatos/családi ügyek).
        az ezen kívüli világ bemutatása pedig ennek a párja:
        “ehhez te nem értesz.
        ehhez te hülye vagy.
        nem tudsz pesti forgalomban vezetni.
        nem értesz a pénzügyekhez.
        ne foglalkozz a pénzügyekkel, majd azt intézem én, úgyis én keresem meg a te életed árát is”

        és így tovább.

        az ilyen típusú felvetések ellen élesen fel kell lépni. meg kell magyarázni mi benne a bántó, sértő.

        és a lenézéshez jön még ennek megerősítése: jó dolgodban már azt se tudod mi miatt fájjon a fejed! na ezt ne!!! ezt csírájában kell lenyomni.

        az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy ezeket a lenyomó gesztusokat lenyomó, erőszakos és már az alapoknál feltáró kommunikációval lehet jól kezelni.

        pl. amikor a férj arról beszélt tegnap, hogy szerinte meghízott a fiunk barátnője, akkor rögtön szóvá tettem, hogy ez szexista megnyilvánulás volt. nagy felhördülés lett ebből, még a felnőtt lányom is ellenem volt és azt mondta, hogy bolhából csinálok elefántot. aztán végigvezettem az én megítélésemet (“ronda nő vagyok ezek szerint, ha neked ez nem számít, vagy ha nem akkor miért nem ronda nő a feleséged?”) és egy része úgy tűnt eljutott a fejekbe.

        Kedvelés

      • ez is annyira igen, hogy a jóllétemért arról mondtam le, hogy a gyerekek körül, a napi életvitelükben minden úgy legyen, ahogy én akarom, ahogy én helyesnek látom. elég nehezen emésztettem meg.
        kezdve azzal, hogy minden babakocsis nő látványa, akivel munkába menet találkoztam, jó ideig egy kis fájdalmas szúrást okozott, hogy én most nem vagyok OTT, ahol lennem kéne, otthon a gyerekeimmel. mintha próbálnám “megúszni” a kötelességteljesítést.
        aztán ott van az is, hogy az apjuk sok mindent nem úgy csinál, ahogy nekem zsigerből jön. és akkor az is bevillant, hogy… igen, azért is vele vállaltam a gyerekeket, mert képesnek tartom arra, hogy olyan minőségben nevelje fel őket, amit megfelelőnek látok (ha netán időnek előtte elpatkolnék). erről így megfeledkeztem, mikor azt lajstromoztam, hogy nem a szerintem megfelelő ruhában vannak és miért is nem töltenek napi 4 órát a játszótéren?…
        ki nem szarja le? az apjukkal vannak, gondoskodik róluk, jól vannak.

        Kedvelés

      • őszintén szólva Rád már korábban felfigyeltem, főleg mivel ha jól sejtem, egész hasonló földrajzi koordinátákon is éldegélünk. ha igazam van, sétáltathatunk együtt! 😉

        Kedvelés

  28. Ez most hosszú lesz.

    Nagyon szeretem ezt a blogot. Sokat ad, minden téma megszólít. De ez a mai poszt járja körül azt a kérdést, ami lehet, hogy változni fog bennem pont a blog és az ezen való gondolkodás hatására.

    Nekem anyukám már akkoriban karrierista nő volt, bár még nem így hívták. Szerintem egyszerűen nem tudott mit kezdeni a pici gyerekkel járó irracionalitással. Nem is titkolja, hogy nem érezte jól magát otthon. Hamar visszament dolgozni, mikor én fél éves voltam (hetvenes éveket írunk). Nagymama, nagyi, szomszéd néni, bölcsi. Később is mindig sokat dolgozott. Apám arany ember, de fel nem merült, hogy részt vállaljon a gyereknevelésben. Ő az a csónaklakkozós, sufniban barkácsolós, életen át víkendházépítős fajta. Én nem éreztem jól magam gyerekként. Élményem, hogy este megjönnek a szüleim, anyám másfél órán át meséli aznapi munkahelyi stresszeit a hümmögő apámnak. Tesóm nem lett. Szüleim rendesek, számonkérhető dolgot nem mulasztottak a nevelésemben, de nem jó a viszonyunk.
    Gondolkodtam ezen, és nem lett volna jobb, ha anyám erőszakot tesz magán és otthon marad velem három évet. Így legalább a nagyszülőktől szeretetet kaptam.

    Én szerettem volna másképp csinálni. Talán túl másképp. Jobban részt venni a gyerekeim életében. Én magam nevelni a gyereket és nem a nagyszülők. Az is a “másképp” része, hogy vehemensen több gyereket akartam. És kislány koromtól ott volt a fejemben egy kimondatlan forgatókönyv, hogy ha megtalálom az igazit, de legkésőbb, ha gyerekem születik, valami egész más kezdődik.

    A munkámat sok évig nagyon szerettem, és pont a teherbeesés idején kezdett valami mocorogni bennem, hogy már nem jó, már ideje lenne továbblépni, újat kezdeni. Ezt terhesen nem tettem meg, nem az az időszak, és ilyenkor a juttatások miatt sem ugrál az ember. Azóta a munkahely, ahova visszatérhetnék, sokat romlott, már messze nem a hajdani ideális hely. Viszont csiki-csukiba kerültem. A két gyerek közt dolgoztam kicsit, és egyfelől így se tudtam maradéktalanul helytállni, másfelől egy új helyen megfeszítetten kell bizonyítani. De a szívem máshol volt: akartunk másodikat (nem a munkahelyi gondok miatt, mindig is akartunk), aki meg is jött.
    Most megint itthon.
    Sok szempontból egyszerűbb az élet, hogy nem dolgozom. Óriási stressztömeget hagyok az ajtó előtt. Mert bizony a munkát nem lehet letenni, a feszültségek, konfliktusok, pláne egy rossz munkahelyen, velem maradnak este is. A házi feladatról nem is beszélve. Nem voltam jó fej a családdal a pár hónapban, amíg dolgoztam. Nem pihentem, nem töltődtem. És este a vacsoránál a munkahelyi stresszekről beszéltem a férjemnek, mert muszáj volt kiadni, feldolgozni.

    Még szeretnénk harmadikat is. Aztán majd külföldre menni. Sok a ha…
    A férjem az ő munkáját maradéktalanul élvezi, fontos és sikeres, és igazi önmegvalósítás neki.

    Nem szívesen mondanám neki, hogy maradjon ő itthon egy évet (megtenné, ha kérném), hogy én egy számomra kevésbé élvezetes munkahelyre járhassak.

    Lesznek majd nagyobbak is a gyerekek, de pontosan látom, mennyire kimaradt anyám az én életemből, és ezt én nem szeretném. Dolgozni lehet 80 éves koromig, a mi generációnk fog is. De ők csak most kicsik. Ezzel együtt nem tesz maradéktalanul boldoggá az anyaság, sokoldalú érdeklődéssel és végzettséggel, buzgó ambíciókkal vagyok megáldva. De ezt jól csinálni is az egyik ambícióm. Ha ügyes vagyok, itthon legalább a szellemi elszürkülés ellen valamelyest védekezem. Egy gyerek mellett még tudtam sokat olvasni, filmeket nézni, nyelvet gyakorolni, sportolni. Kettővel bajosabb. Kimozdulni nem csak a munka miatt lehet, simán elmehetek bulizni vagy bárhova. De az örök elmenés is fárasztó. Én arra vágyom, hogy otthon legyek egyedül egy napot, csendben.

    A férjem maximálisan támogat mindenben, amit akarok, de egyelőre nem világos, mit akarok. Talán ez fog mozdulni valamerre a következő időben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A munkahelyemmel hasonló volt a viszonyom nekem is. Sokáig szerettem és büszke voltam magamra, hogy azt csinálom, amit, és pont mire terhes lettem, már elkezdtem nem hinni a nagy küldetésben, ezzel egy időben a hangulat is rettenetesen megromlott odabent, végül is nekem a lehető legjobbkor jött a terhesség abból a szempontból, hogy most van időm újragondolni magamat. Viszont az, hogy gyakorlatilag nincs hová visszamennem, azt is jelenti, hogy tökéletesen le lett nullázva az identitásom (10 hasznosan eltöltött év után). Bele szoktam gondolni, mennyire megsemmisítő lehet az, ha valaki úgy megy el szülni, hogy előtte semmit nem tett le az asztalra. Na meg a családanyasággal az embernek már mások a szempontjai egy munkahely felé: szeretnék példamutató, hiteles lenni a gyerekem előtt; hogy nézzek a szemébe, ha olyasmit csinálok egész nap, amit nem vesz be a gyomrom? Lehet, hogy ez most bicskanyitogató annak, aki kényszerből bármit elvállalna, csak legyen munkahelye, és lehet, hogy én sem leszek ilyen kis idealista, mire ovis lesz a gyerekem.
      És ide akár be is másolhatnám az utolsó bekezdésedet, szó szerint ugyanez a helyzet nálunk is, ebből a szempontból támogató a légkör szerencsére (a nyolctól négyig értelmetlen robotot azt nem támogatná a férjem sem).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Na meg a családanyasággal az embernek már mások a szempontjai egy munkahely felé: szeretnék példamutató, hiteles lenni a gyerekem előtt; hogy nézzek a szemébe, ha olyasmit csinálok egész nap, amit nem vesz be a gyomrom?”

        A kisiskolás korú gyerekeimet kifejezetten foglalkoztatja, hogy ők milyen hivatásra alkalmasak vajon és mihez lenne kedvük. Tudom, hogy az én munkám riasztóan hat rájuk. Pedig nagyon szeretnék jó példával előttük járni, hiszen valahol rajtam is mérik le, mi az élet értelme.
        A mi környezetünkben sok főállású anya van, a gyerekeim látják ezt, nagyon vonzó számukra ezeknek a családoknak az élete, vágyják ők is ezt a létet, szokták kérdezgetni, nem születik-e még egy kistestvérük, nem maradok-e én is otthon. De vajon ha kizárólag családanya lennék, az hogyan hatna a gyerekek, különösen a kislányok hivatáskeresésére? Nem csökkenti-e ez a tanulás fontosságát? Nem szeretném azt hallani tőlük, hogy “te is jártál egyetemre, de minek, ha csak itthon vagy”. Azt gondolom, az is elegendő, ha a gyerekek egy önképző, jövőképpel rendelkező, vagy akár csak keresgélő anyát látnak, akinek céljai vannak, amiket egyszer majd, az ő nagyobb korukban el akar érni, csak úgy van vele, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ez az időszak most elsősorban a kisgyermekei neveléséről szól.

        Kedvelés

      • Elgondolkodtató, de a gyerekvállalási szándék a dolgozó nőt is röghöz köti úgy hat-nyolc évecskére. Most nem váltok, mert gyereket akarunk, mert mindjárt terhes leszek, mert elvetéltem, de legközelebb már biztos sikerül, mert terhes vagyok, mert most mentem vissza dolgozni, mert itt már ismernek, egy új helyen meg mindent elölről kéne kezdeni, mert ott nem engednének el négykor az oviba, mert nem lenne fair fél év után teherbe esni megint. Mert így is mindig éreztetik velem, mekkora kegy, hogy nekem nem kell este hétig bent ülnöm, mint a férfi kollégáknak.

        Egyébként van néhány ismerősöm, akik “gyes alatt” kezdtek új munkába. De jobban megnézve mindig az volt a helyzet, hogy amíg ők dolgoztak, nagymama vagy bébiszitter volt a gyerekkel.

        Kedvelés

    • azt írod: “nem éreztem jól magam gyerekként”.
      szerintem ez az érzés nem kizárólag amiatt volt benned, mert anyukád dolgozott.

      a dolog szerintem ennél összetettebb. ezzel azt akarom mondani, hogy önmagában az, hogy az ember elkezd dolgozni és bölcsibe adja a gyerekét nem okozza azt, hogy
      – szaranya (az de más miatt 🙂 )
      – hogy a gyerekének rossz gyerekkora lesz emiatt

      a két-három éves korig otthon, aztán vissza dolgozni: ez a stratégia nem ad semmiféle garanciát.

      egy évesen (sőt hat hónaposan) is vissza lehet menni dolgozni és lehet kiegyensúlyozott, érett személyiségű felnőtté váló gyereket nevelni.

      a kettő nem zárja ki egymást.

      óvakodjunk attól, hogy az egyedüli és kizárólagos megoldás a jó anyaságra, jó szülőségre és a boldog gyermekkorra az, ha otthon maradunk évekig.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Bizony-bizony. Mikor öt éve itthon voltam már, tudtam ugyan, hogy az a gyerekeknek jó, ha én vagyok velük egész nap, de a végén nem volt már benne köszönet. Untam foglalkoztatni őket, mert én nem a dekupázs-sógyurma-lego háromszögben akartam kiteljesedni, és mikor elmentem velük bringázni vagy játszóra, már azt lestem, mikor lesz este, hogy kicsit magam legyek, olvassak, filmet nézzek, felnőttekkel csevegjek és felnőtt dolgokat csináljak.
        Viszont mikor dolgozni kezdtem, akkor meg alig maradt rájuk időm. De a hétvégéink sokkal tartalmasabbak lettek.

        Kedvelés

      • Igen, nagyon szemét dolog és bűntudatkeltő is, ami kialakult az elmúlt években (leginkább üzleti szempontból), hogy a szülőnek folyton szórakoztatnia kell a gyerekét (vagy megvennie neki minden szart, “ha igazán szereti”). Holott én nem vagyok gyerek, és nem élvezem azt, amit ő igen. Vagy csak ritkán. És attól, hogy gyerekem van, még ugyanúgy felnőtt ember vagyok, természetes szükségletekkel. Nem szűnhetek meg ember lenni!

        Kedvelés

      • igen, igen. ilyesmik jutottak nekem is az eszembe.
        amikor délelőtt 10-kor már azt gondolod: akár vége is lehetne a napnak. és nem élvezed egy percét sem a gyerekkel töltött időnek.
        aztán ahogy visszakeveredik az ember a felnőttek közé milyen nagy becsbe kerül a gyerek társasága. nekem eddig a legkedvesebb időszak az, amikor már dolgozom és megyek értük az oviba és a nyakamba ugranak. és viszek nekik kakaós csigát meg búr kiflit és örülnek. és örülök. és kitaláljuk mit csináljunk délután.
        (és sosem rágódtam azon, hogy jaj milyen rossz nekik az oviban délután fél5-ig, és talán emiatt nem is utálták. illetve a legkisebb szívből utálta, de ő anya-apa-testvérek függő a mai napig, és már lassan tíz éves. ezen aztán lehetne kattogni, hogy pont a legkisebb, akivel a legtovább maradtam otthon. a leghosszabb ideig szoptattam, a legtöbbet játszottam vele/és a legtöbben játszottak vele (öt ember csak rá figyelt), na ő a leginkább leszakadni képtelen. na mindegy…)

        Kedvelés

      • Én majd egyszer szeretnék gyereket, de nem tudom elképzelni, hogy évekig otthon maradjak. Nem is szeretnék. Mindenképpen más megoldást akarok keresni… Persze ez nem lesz könnyű…

        Kedvelés

  30. Sziasztok! Tudom, ma más borzolja a kedélyeket, nálam ma éppen ez vágta ki a biztosítékot:
    “Ha egy férfit a barátai megkérdezik, hogy mire a legbüszkébb, persze, hogy elsőként a gyerekeiket mondják. Másodiknak a feleségüket. Na, de ha „csak” otthon „ül” az a feleség, főleg, ha a gyerekek már kirepülőben… akkor azért az nem olyan nagy dicsőség. A férfi igenis akkor a legbüszkébb, ha tud mesélni a felesége munkájáról, mert ettől különbözik Ő a többiektől… akik kéjes mosollyal mondják, hogy „az asszony otthon jó”, de a keserűség csak lebiggyeszti a szájuk sarkát. Érted, ugye?”
    Ezzel a szöveggel buzdítja a Nőtudat faceboook-oldala a nőket arra, hogy elhelyezkedjenek!:( Ha azt akarod, hogy a férjed megbecsüljön, menj el dolgozni. Nem azt mondja, hogy tedd azért, mert téged felemel, hogy magadat önmegvalósíts, hogy te kiteljesedettebb életet élj, hanem hogy ezzel vívd a férjed megbecsülését:( Jó mi? 😦
    (https://www.facebook.com/photo.php?fbid=685605461473576&set=a.199052083462252.48503.175097435857717&type=1 )

    Mélyen le vagyok döbbenve:(

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. Milyen nagyon pontos ez az írás… 11 éve vagyok itthon a 3 gyerekkel. Én kislánykoromban HTB akartam lenni. 24 évesen megtaláltam azt a férfit, aki szintén HTB-t akart a karrierista felesége helyett, bár anyám megmondta, “lányom, az ilyen nőket, mint te nem veszik feleségül, szeretőnek tartják csak”. 11 év alatt megéltem az elmaradt gyerekkoromat a férjem mellett, aki 14. Voltak jobb napok, rosszabbak. A két nagy között másfél év van, Az egy pici egy kicsi első éve egy elhagyatott kis házban vidéken, kocsi nélkül, örökké dolgozó, külföldre utazó férjjel maga volt a pokol. Ma is úgy emlékszem rá, mint egy sötét alagútra, ami sosem ér véget, a falai rámzárulnak, összenyomnak. Özvegy voltam, egy szellem felesége. Elköltöztünk, nőttek a gyerekek, könnyebb lett. Újra ragyogtam, én voltam a legnagyobb Magyar Anya, a férjem nagyon jól keresett, mindent elszórtunk, házat vettünk, fogyasztottunk nagykanállal (kellett még három elefánt, az úgyis elfért, kellett még egy rózsaszínű kád s egy lila erkély). Amikor a ház is megvolt, elkezdődtek azok a furcsa érzések. Az a nyugtalanság. Már a vásárlás sem kötött le. Vergődtem. Akkor jött a nagy meglátás, kell egy új gyerek, hiszen ehhez értek a legjobban, nemigaz? Az ovis ünnepségekre mindig én sütöm a legfinomabb sütit, az én gyerekeim mindig saját kezem által varrt jelmezben vonulnak fel farsangkor (mélyen lenéztem a bolti jelmezt viselő gyerekek anyukáit). Rábeszéltem a férjemet egy újabb gyerekre, aki szórakozottan rábólintott, addig is elfoglalja magát a zasszony. Mondták nekem, jaj mondták, jól meggondoltad? Nem mennél inkább dolgozni, valamit tenni csak magadért? Savanyú a szőlő, mi? – vágtam vissza, én így vagyok boldog.
    Újabb két évre megint helyreállt a rend, a férjem már annyit hajtott, hogy jóformán sosem járt haza. Ekkor újra elkezdtem vergődni. A tükörből egy ismeretlen nő nézett vissza minden reggel. Jártunk párterápiára is, ott döbbentem rá, mennyire egyedül vagyok. Sosem felejtem el, a legnagyobb ovis ballagásán a férjemet hívtam, hívtam, de nem vette fel. Végül negyed órával kezdés előtt felhívott (a 3/4 órára levő munkahelyéről), és vidáman hangon megkérdezte: “Na? Megpróbáljak elmenni?” Az volt a mélypont.
    Kiderült, a középső fiam autista, nemsokkal később a kicsiről, hogy hiperaktív-figyelemzavaros. Minden erőmet a fejlesztésükre fordítottam, a nagyra, hogy ne sérüljön a két öccse miatt. Közben egyre boldogtalanabb lettem. A körvonalaim elmosódtak. A partykon nem volt őszinte a mosolyom, mikor a férjem fényét emeltem. Én voltam a Hős Anya, a “hogy bírod?” nő. Olvasásba menekültem. Pornográfiával határos ponyvákat olvastam, hogy mesterségesen fenntartsam magamban a vágyat. Egyre kevésbé ment, a férjem munkahelyi dolgai kezdtek elmérgesedni, rettenetes nyomás alatt volt, a vészesen romló légkörben.
    Aztán felmondtak neki. Hitelekre épített egzisztenciánk kártyavárként omlott össze, az egykeresős családmodell visszaütött. És akkor én ott a romok tetején felébredtem a mákonyos álmomból. Jelentkeztem a főiskolára, nekivágtam újra a biosz érettséginek, mert kellett a pontokhoz. Felemeltem a fejemet, és egyenrangú félként kezdtem fellépni. Végérvényesen felnőttem. Felvettek a fősulira, járni kezdtem. A férjem kényszervállalkozó lett, próbál munkába menekülni, de nem hagyom, töredékét keresi a régi nagy pénzeknek. Úgy élvezem az iskolát, mint sivatagi vándor a friss vizet. Te jó ég, az emberek figyelnek arra, amit mondok, érdekli őket, emlékeznek rá. Értékesnek tartanak, keresik a társaságomat. Az első vizsgák másoros sikerélményt okoztak. Atyavilág, mennyivel könnyebb hajnalban a vonatra várni egyedül a csípős hidegben, egész nap egy teremben ülni, szünetben trécselni, könyvtárba szaladni, este hazaérni úgy, hogy a gyerekek boldogan szaladnak elém, és nem nekem kellett reggeli veszekedni, kocsiba gyömöszkölni őket, délután félhülyére fáradtan összeszedni őket, csitítani a fel-fellobbanó veszekedéseiket. Most látom, hogy szeret a férjem, mennyire igazán szeret. Meg van ijedve, hogy mivé változom, és rengeteg kényelmetlenséget okozok neki. Vizsgaidőszakban a teljes háztartást ő vitte. Jobban is csinálta mint én, aki belefáradt tizensok év alatt. Kezdünk megújulni, keresgetjük a helyünkett ebben az új házasságban. Parázs vitáink vannak, évek óta először újra világnézeti kérdésekről. Fél, hogy versenyezni akarok vele, ezért vált el az első feleségétől. Én csak állok döbbenten, a fene akar versenyezni, egyenrangú partner akarok lenni egy kiegyensúlyozott házasságban. Hiszi is, meg nem is…
    Hát ez az én történetem, egy változata a fentinek. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  32. Egy gyerek. 10 ev együtteles utan. Együtteles, nem egymas mellett. Mondhatnek 20at is, mert az annyira intenziv volt. Együtt vallaltuk a gyereket, 4 ev hazassag utan. Eldöntöttük, akartunk gyereket, nincs miert tovabb varni, nem törtenik tovabbi elörelepes karrierügyben.
    Az egyenlösegen alapulo hazassaunkat teljesen felforgatta. Igen, az az egyenlöseg, amiröl itt irtok, valami olyan volt. Nem tudok szoptatni, nincs mellem. Így en dolgoztam, felesegem otthon maradt.
    Tudtam mindig, ö pedig sejtette, hogy nem “született anya”. Nincs is ezen mit csodalni, az maga a baromsag, azt nem a vaginaval kapjuk. Jo anya. A fiamnak a legjobb.
    Masfel ev otthon, csak a pelus, a szoptatas, sikerült ravennem, hogy ne kinlodjunk vele csak fel evet, mert ami nem megy, az nem megy, lassuk be, lepjünk tul, etessük tapszerrel. Kidobtuk a tanacsado konyveket. Tracy suttogojan azota nevetunk. Igy esti eteteseket vegre atvehettem. Ö lelkileg összezuhanva, en összetörve. Nem talalt magara odahaza, legalabbis totalisan beszükült az anyaszerepbe. Maximalista, a legjobb anya akart lenni. A következö egy evben csak ez volt a tema. Nem tudtam kirangatni, barmivel akartam elterelni a figyelmet, nem ment. Masfel ev utan voltunk elöször moziban, addig nem tudta rajtam kivül masra bizni. Hiaba csinaltam vegig az összes ejszakat, mindig faradt volt, es sosem engedett meg maganak extra szabad idöt. En depresszios lettem. Nem, nem a havi egy szextöl, hanem attol, hogy ez (minden, a szex mellett) ezentul mindig igy lesz. (ennyit igenyelt)
    Fiunk egyeves koraban elmentem gyesre, 2 honapra. Vegre 3-asban voltunk. Vegre vegigcsinalhattam egy-egy napot a fiammal kettesben. Akkor vegre kipihenhette magat. Azthisze, ez a ket honap mentett meg a valastol. Akkor lettem apa.
    Meg 6 honap volt a pokolbol, mire vegre elkezdett dolgozni. Alenyeg a valtozas volt. Ki kellett mozdulnia, mas emberekkel, mas dolgokkal foglalkoznia. Ujra kinyilt. Azota pentekenkent nem dolgozok, ezt mar nyaron eldöntöttem. A pentek az enyem a fiammal, es minden reggel. Igy majdnem ugyanannyit dolgozunk. Ö jobban keres, hiszen merhetetlen preciz, alapos, es kitarto. (Ezt nem azokra mondjak, akiknek pöcsük van?)
    Orvoshoz felvaltva hordjuk, ha beteg, felezzük a hetet.

    Most itt tartunk. Elkezdte ragni a fülem, hogy beszelnünk kellene a kisteso projektröl. Nem tudom felfogni, ezek utan miert akar feltetlen meg egyet. En nem akarok. Igy is messze vagyunk attol az egyenlösegtöl, ami a kapcsolatunkat elötte jellemezte, hogy nem veszi eszre, mit jelentene a masodik erkezese? En nem tudok 4 embert eltartani, havonta egy termetes mamutot hazacipelni. Tul hosszu vadaszatra kellene jarnom, ahhoz semmi kedvem. Lemondani sem tudok több mindenről, újabb 1,5 év magànzárkát nem bírok ki. És szarnak érzem magam, de nagyon várom, hogy a fiam nagyobb legyen, és mehessek vegre hetvegente motorozni. Leszek 50, mire ujra nekikezdhetek.

    2.
    A csaladfenntarto. Hah. Erröl jot vitatkoztam a redditen az elmult honapban. Hat elemezzük ki ezt a szot. A csaladot mar megtettek helyettünk alkotmanyozo jogaszaink (most ertsünk velük egyet), hat terjünk ra a fenntarto szora. Mit jelent egy csaladot fenntartani? Talan annyit jelentene, hogy valaki tolja haza a penzt? Ennyi? Ez szerintem messze nem meriti ki a fenntaro szo jelenteset, ettol meg nem lesz par egyuttelo emberbol egy csalad. A csaladfenntarto szo jelentese szerintem a csaladösszetarto szoval hasonlatos, es legkevesbe anyagi oldalrol megközelitendö. Jelenti a vasarnapi ebed megfözeset, ovibahordast, szakkörre menest, hazimunkat, összes hattermunkat, es azt a lelki hatteret, amitol nem egymas mellett eles lesz. Hogy ezta szerepet egy klaszzikus csaladban a ferfi vegezne, kötve hiszem.

    3. Adelnak: hetekkel ezelött kerdezted, mit gondolok a 3 gyerekes szülökröl, hogy ott mennyire ervenyesitheti magat a nö. A valaszom: Semennyire. Mennyire ervenyesitheti magat a ferfi? A hazassaga rovasara könnyebben, kerdes, megengedi-e maganak? Gondolom altalaban meg.

    En szemely szerint el sem tudom kepzelni a hazassagunkat 3 gyerekkel, 2vel is alig. Tul mely volt a pokol, amibe belekerultunk az elso utan. Nem latok kovetheto peldat 2-x gyereket nevelo paroktol. Legalabbis abbol amit latok, nem kerek. A szinfalak meg nem erdekelnek, a legtobb meg nem erti, miert nem gyoz meg a boldogsaguk…

    4. Hiszek-e a fiatalon kimondott igenben? Ha arról szól, hogy ràdcsodálkozok, milyen ember vagy, és megteszem ezt majd 60 évesen is, akkor igen. A többi baromsàg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Erről beszéltem a múltkor. Ha a fèrfi igazán szeret. .akkor közösek a problémák, a gondok, nem csak a megpucolás van az otthoni zűrök elöl.
      Ámuldozva olvaslak, én nem ismerek húsvér férfit ilyen kiállàssal. Holló jelmezed van- e? fehér?!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valoszinu a leirtak miatt tudja elkepzelni a masodik gyereket. Mert bizik benned. A tesom eseteben azt lattam, hogy a masodik gyerek “megsekottyan” az elsohoz kepest, a harmadik mar szinte egy alom. Az elso gyereknel tuls sok a gorcs,aggodas, a felhajtas altalaban. Ugy latom, hogy a masodikat konyedebben veszik a szulok, de mondjak el ezt a tobbiek sajat tapasztalatbol.

        Kedvelés

      • En meg ugy erzem, hogy egy satuban vagyok. Ha tul sokat melozok, van lóvé, de türelmetlen leszek, és a fiam sem tud velem mit kezdeni. Ha többet vagyok otthon, kiürül a családi kincstár hó végére.
        Ja, és még szóba sem jött a hobbi. A fene vinne, hogy csupa olyan dolog erdekel, amihez ki kell mozdulni, es meg penz is kell.
        Hat most kereshetek új hobbikat, lehetöleg pénzt se vigyen…

        Nem, nem érzem úgy, hogy a zsonglörködés menne nekem, így 3 labdával éppen-éppen, de 4-el? Muszáj emeleni a tétet?
        Ès ez a kell a testvér duma kiakaszt. Mert csak az eleje a nehéz, blabla.
        Egy lópikulát! Ha a csillagok állása olyan, akkor, ha nem, állandóan marják egymást.

        Kedvelés

      • A tapasztalat az, hogy, ha testvèr van, nem a szülőkön lóg állandóan a gyerek. Mert az tényleg őrjîtő.

        Kedvelés

      • Viszont az addig egyedül jól eljátszó gyereket folyton meg kell védeni a kicsi romboló hajlamaitól. Hacsak nem ikrek, de itt erről már lemaradtak. Nálunk a nagyok között másfél év van, a kicsik között kettő és fél. Azért el kellett telni vagy három-négy évnek míg jól eljátszottak. Az, hogy gond nélkül mindig, olyat ne várjunk. Van amikor csak a cirkusz kedvéért balhéznak egymással vagy amolyan feszültséglevezetés gyanánt.

        Kedvelés

      • Jól látod a problémát, azthiszem, nem osztottam meg vele eléggé a kínjaimat. ùgy gondoltam akkor, az a helyes. ùgy sem tudott volna vele mit kezdeni.
        Most kéne. Hogyan, hogy ne érezze szemrehányásnak? Meg kell, de van úgy este 10 kor, mikor vegre egymas melle huppanunk a kanapen, hogy erre mar nincs eröm. Vegre kettesben vagyunk. Ès nem a probléma szönyeg alá seprése ez, hanem egy szusszanásnyi lélegzetvétel, amikor úgy érzed, csak a csend kell.
        Most, hogy “nyaggat” a kistesóval, muszáj lesz, meg egyébként is muszáj. De ahhoz mindkettönknek meg kell erösödni.
        A legnagyobb problémám, hogy ez a kistesó projekt nem úgy jött, mint a fiunk ötlete. Nem erzem ezt a belülröl jövö igényt a feleségemnél, inkább valamiféle elvárásnak való megfelelési kényszert látok (bele).
        Ès igen, tudja, hogy nem kezeltem a legjobban a szexmentességet, hogy elkeseredettségemben a monitor elé huppantam, hogy járok ez miatt pszichologushoz, mert felismertem. Ès másfél év kínjait nem tudom úgy feldolgozni, olyan könnyen, meg rá sem zúdíthatom.
        Sokkal több bennem a kétség, mint az elsö gyerek elött.
        Egyáltalán túléljük-e? Nem akarom, hogy bármelyikünk egy gyereknevelö zombi legyen.
        Olyan ez, mint a gazdálkodj okosan. Jön a második gyerek, lépj vissza a startmezöre!

        Egy ideje máshogy nézem a kapuzárási pánikban szenvedö pasikat. Bár fogalmam sincs, mit konpenzálnak, csak már most érzem néha azt a keserü érzést: Majd akkor, majd 50 évesen, majd akkor megtehetem, megengedhetem.

        Lazábbnak kellene lennem, sokkal lazábbnak.

        Kedvelés

      • Pontosítok, az én tapasztalatom az, hogy eggyel nehezebb, mint kettővel. Nekem volt így, másnak máshogy.
        Az viszont tény, hogy ennyi félelmet, nehézséget, kínt átélni embertelen vállalkozás lehetett. Tisztelet, hogy kitartottál, tisztelet mindenkinek, aki így küzd.Ha a nejed ebből keveset érzékelt, akkor…..hajajjjjj, nem adunk tanácsokat…szóval, én beszélgetnék.Meghallgatnám, mit mond ő és örülnék, ha meghallgatná, mit gondolok én. Az én házasságomban nagy felismerésekhez vezetett, mikor kiderült, hogy a férjem azt hitte, hogy én azt hittem, hogy ő azt hiszi. Frászt. Beszélni kell. Figyelni és kérdezni.

        Kedvelés

      • Ezt szerintem csak egy legenda, hogy a második gyerek meg se kottyan. Nekem 4 van. Az első meg se kottyant, nem görcsöltem semmin, nagyon ritkán aggódtam. A másodiknál már látszott, mennyire bonyolódik a családi kapcsolatrendszer , és nappal ő se aludt, éjszaka őt is szoptattam mert akarta, tehát kezdtem aggódni, mit csinálok rosszul. A harmadik egy álom? Az én harmadik gyermekem nagyon derűs természet. Viszont mivel már hárman voltak akkor, inkább túléltem 1 és 2 éves kora között, mivel az apjuk ígéretei ellenére nem vett részt semmiben. És pl.ha három gyerek beteg egyszerre vagy egymás után az katasztrófaállapot. Meg tényleg minden gyerek átalakítja az egész családot, idő kell, mire rendeződnek a viszonyok, meg aztán is változhat sok minden. A negyediket a férjem ígéreteire alapozva vállaltam (tudom, barom vagyok), azt nem tudom, milyen lett volna a család, ha az ígéretek közül legalább néhányat betart.
        Szerintem nem igaz, hogy kettővel vagy hárommal könnyebb, mint eggyel.
        Ha azt hallom:”ahol elfér egy elfér 2, 3, stb is” felmegy bennem a pumpa. Meg hogy” egy gyerek a szülőket foglalja le, több egymást”. Ez gyerekenként változó,nálunk is. Van persze közös játék, időnként idegesítő veszekedésekkel. Meg egy csomó probléma, ami egy gyereknél elő sem fordulhat.
        Úgy gondolom, a pénz is nagyon fontos, amiből egyre többet kell a gyerekekre fordítani ahogy nőnek, és nem csak a cipőre gondolok, hanem színházra, koncertre, sportra, utazásra.
        Minden gyerekkel csökkennek az esélyek egy állásinterjún, csökken az anya magára fordítható ideje, ha nincs megfelelő társa akkor még inkább. Nő az anyagi kiszolgáltatottság. Nehezebb kilépni egy házasságból ha nem működik; és ha tönkremegy a házasság sok gyerekkel valószínűleg nincs esély új kapcsolatra.
        De még ha egy gyereknevelésben tevékenyen résztvevő társsal nevel valaki gyerekeket, akkor is sokkal nagyobb teher két gyerek mint egy, főleg pszichésen.

        Kedvelés

      • Ezert irtam, hogy a tobbiek sajat tapasztalatbol irjanak, mivel en ezt csak mint nagyneni vagyis mint kivulallo lattam. De ok is ezt allitjak. Egeszen biztos, hogy nem csak a csalad strukturajatol de a szulok lelki-fizikai teherbirasan is sok mulik es ez mindenkinel mas lehet.
        En peldul mindig is ugy voltam vele, ha gyerekem lesz, akkor csak egy. Erre erztem eleg potencialt magamban, nem tobbre. Az mar egy mas kerdes, hogy egy sem lett.

        Kedvelés

      • Kösz, hogy megosztottad velem.
        Bennem az is a második ellen dolgozik, hogy rossz döntést hoztam, depressziós lettem, nem bírtam a feleségemet kirángatni ebböl a “jó anya akarok lenni” szerepböl. Ùjra rossz döntést hozhatok a másodiknál, simán lehet, hogy akkora hullámokat ver, hogy nem maradunk együtt. Vagy együtt maradunk, mert vállaltunk még egyet.
        Megéri?
        Most ugrik be, hogy lehet bennem ez az egész a szüleim miatt van. Ök a hugom érkezése miatt nem váltak el, pedig mintha akartak volna. Aztán anyám egyetlen kiutat látott, az öngyilkosságot.
        ùgy érzem, azért téma a feleségemnél ez a második gyerek, mert minden kisgyerekes ismerösünk, akikkel fiunk születésekor ismerkedtünk meg, várják, tolják a másodikat. Szerintem nyomás rajta.
        Pedig nincs fél éve, hogy újra dolgozik, és élvezi.

        Ja, és amiröl még szót sem ejtettem. Az egész 9 hónap, hogy egészséges legyen, aztán hogy ne legyen komplikáció szülésnél, mindezt mégegyszer végigcsinálni! Èn végigizgultam, magamban.
        Ahogyan azt is, ahogy az elsö hónapban fecskendöböl kellett etetnem a fiunkat, mert sárgaságot kapott, és folyton aludt, nem akart hízni. Mindezt mégegyszer nem bírom megcsinálni.Ezeket már elmondtam neki.

        Ès tuti hogy ikrek lennének, mert nálunk extra nagy az esélye. Akkor meg majdnem ugyanaz a fiunknak, mintha nem is lenne testvére, állítólag annyira egymásra fókuszálnak az ikrek…

        Kedvelés

      • Hat ja Lucerna. 1001 faktor meghatarozza ezt. Mi pld. konkretan racafolunk az ilyen mitoszokra, legendakra eddig szepen sorjaban, mivel pld. ha nem is onmagaban a masodik, de mar ketten egyutt jobban igenybevettek, mint az elso egyedul, pedig az elsonel ugye ott a zoldfuluseg. Meg valaki itt irt a tobbi mitoszrol, pld. hogy ahol 1nek van, ott 2nek, 3nak is lesz etc. Ja lesz, csak kerdes, hogy mi … szerintem pld. ahogy latom masokat nezve, legkesobb iskolaskortol durvan megugranak a koltsegek, legalabbis errefele. Meg aztan abban sem hiszek, hogy ugymond csak az eleje nehez, aztan konnyebb.

        Kedvelés

      • “Ha azt hallom:”ahol elfér egy elfér 2, 3, stb is” felmegy bennem a pumpa.”

        “Teher alatt nö a pálma”. (Meg a kisf@szom!)
        Hallgattam ezerszer a gimiben.
        Magyarul: Leszarom hogy vagy, bírod-e, ne vinnyogj már, kuss a neved!

        Kedvelés

      • Együtt vállaltuk, nem hiába vártunk 4 évet, számoltunk vele, hogy nehéz lesz. Valamikor ki kell aludnia magát. Volt mindenfele variacio az ejszakara. Volt olyan, hogy feleztük, felet ö kelt, hajnal 4 töl en, ö meg aludt fel nyolcig, akkor usgyi meloba.
        A fiunk most 2 evesen alussza at az ejszakat, par hete. A felesegem mar dicsekedett baratnöjenek februarban, hogy atalussza, en csak megjegyeztem halkan, hogy egyedül ö az, aki atalussza. A füldugo miatt (horkola ferje, es a fia is…) eszre sem veszi, ha nyöszörög, en meg mar mint egy nyul, ugy alszom.
        Es igen, etettem, elalvas elött, ejszaka közepen, a cumisüveget barki tarthatja (ez sem igaz, mert volt hogy az anyjat követelte…)
        Es rohadt jo volt a 2 honap gyes, vegre tapasztalhattam mit is jelent egy gyereket egesz nap “eletben” tartani, avagy gondoskodni. Es igen, ugy döltem be estere az agyba, mint egy fadarab.

        Nem, nincs semmifele jelmezem, bar lehetne, mert mint mar irtam, tudok varni, szabni. Tudok, mert erdekelt. Tudok himezni is, mert nagyanyám tudott, engem meg nem kötött le a foci, helyette ez. Kötni is tudok.
        Meg motokrosszozni. Mert számomra sosem létezett nöi, férfi munka/hobbi, csak számomra erdekes, es erdektelen.

        Es a gyerekneveles is erdekel. Különben nem fogtam volna bele.

        Kedvelés

      • “Es a gyerekneveles is erdekel. Különben nem fogtam volna bele.”
        Jó neked, hogy ezt így eldöntheted. Az én férjemet speciel nem érdekli a gyereknevelés, így meg is hagyja nekem ezt a feladatot. Most arra gondoltam, mi lenne ha engem sem érdekelne?
        Jó gondolom nem így értetted, hanem hogy nem is vállalnál gyereket, ha nem akarnál a nevelésben tevékenyen részt venni. Ez érthető is.

        Kedvelés

      • Nem volt nekünk soha ez egy kipipálandó dolog a listánkon. Persze kezdtek mar basztatni minket, mikor lesz mar gyerek, hiszen már 3 éve házasok vagyunk, ketyeg az óra, fiatalabbak már nem leszünk, blablabla. Csakhogy elveztük nagyon is a kettesben levést, és teljesnek éreztük magnukat úgy is. De akartunk gyereket, mégpedig egymástól.
        Szerencsére messze vagyunk mindenkitöl, így nem pofáznak bele.
        Itt Bécsben látni hétköznap játszótéren elvétve kispapákat is. Nem ismerjük az itteni társadalmi normákat, de nem is érdekel. Az otthoniakkal meg kritikus voltam mindig, próbálom a rámrakódottakat levetközni. A két társadalom között lebegünk…

        “Jó neked, hogy ezt így eldöntheted.” Hát azért ezt így nem, ez közös döntés volt. De ha közös döntés, akkor közös öröm, közös nyüg. ès sokszor nyüg.

        Kedvelés

      • Ha ti zaklatottak vagytok, azt ő is èrzi. Kîgyó a saját farkába, mert ettől nyűgödebb ő is ès még fárasztóbb az egèsz. A nejed kimondta már, hogy neki nagy a falat? Mennyire őszinte a szituáció?

        Kedvelés

      • “A tapasztalat az, hogy, ha testvèr van, nem a szülőkön lóg állandóan a gyerek. Mert az tényleg őrjîtő.”

        Èn csupa ellenpéldát látok. Testvéreim, és én. Totálisan el tudtam lenni egymagam. A feleségem a növérével állandóan marták egymást. A körülöttünk élö magyar családokban állandóan áll a bál a 2 gyerek között.

        “Ha ti zaklatottak vagytok, azt ő is èrzi. Kîgyó a saját farkába, mert ettől nyűgödebb ő is ès még fárasztóbb az egèsz. A nejed kimondta már, hogy neki nagy a falat? Mennyire őszinte a szituáció?”

        Ezt nem értem. Nem vagyunk most zaklatottak.
        Szerintem pár hónapja jobb a helyzet. Jobb, az még nem jó. Csak azért, mert ö úgy érzi, rendben mentek a dolgok, még korántsem volt úgy. Csak éppen nem lehetett vele megbeszélni, meg nem terheltem vele. Helyes volt-e, nem tudom. ùgy éreztem, nem vinné elöre a dolgot, csak további lelkiismeret furdalást okoznék, meg megfelelési kényszert.
        Èn nem tudok újra másfél évig csak a szoptatásról, meg a pelenkákról, altatásról beszélni. Ès csinálnám, nem arról van szó, arról, hogy épp hogy végre kezd kinyilni, van más téma, de kezdenénk elölröl az egészet.

        Lehet, hogy belölem egy gyerek nevelésére futja. Èn ezt most élvezem, most így háromasban vagyunk kerekek, és nézek elöre, mi vár még ránk. Nekem nagy a falat.

        Kedvelés

    • Hű Normabontó, nagyon figyelem, amiket írsz … részben, mert számos dolog nálunk is hasonlóan alakul(t). Annyi minden eszembe jutott erről a legutóbbi hozzászólásodról, jaj, csak az időm …

      Most ehhez pld. hirtelen: “Fiunk egyeves koraban elmentem gyesre, 2 honapra. Vegre 3-asban voltunk. Vegre vegigcsinalhattam egy-egy napot a fiammal kettesben. Akkor vegre kipihenhette magat. Azthisze, ez a ket honap mentett meg a valastol. Akkor lettem apa.
      Meg 6 honap volt a pokolbol, mire vegre elkezdett dolgozni. Alenyeg a valtozas volt. Ki kellett mozdulnia, mas emberekkel, mas dolgokkal foglalkoznia. Ujra kinyilt. Azota pentekenkent nem dolgozok, ezt mar nyaron eldöntöttem. A pentek az enyem a fiammal, es minden reggel. Igy majdnem ugyanannyit dolgozunk. Ö jobban keres, hiszen merhetetlen preciz, alapos, es kitarto. (Ezt nem azokra mondjak, akiknek pöcsük van?)
      Orvoshoz felvaltva hordjuk, ha beteg, felezzük a hetet.”

      A gyerek(ek) előtt azt hittem ismerem magam, a kapacitásaim, őt, az övéit, kettőnket, a közös kapacitásainkat, azt, hogy abból, mire futja együtt és közösen, és így tovább. + iszonyat bizakodó is voltam, mert mi is eléggé egyenlőségszerűen és hát csontőszintén. Aztán a lényeg: engem, őt és kettőnket együtt is nagyon falhoz csapott a gyerek, majd a második is, most éledezünk igazán, ez meg nagyon jó. Azt hittem eddig, hogy azért feküdtünk ki teljesen, mert minderre csak ketten vagyunk itt a nagyon messziben. Na és hogy kapcsolódjak, engem, minket az mentett meg, amikor 2-3 hétre, majd 6-8 hétre otthon nyomta velünk komment, nyígás nélkül fultájm a nagyon kicsi(k) mellett. Meg, hogy utána sem vonta, azóta sem vonja ki magát. (Ez nem vállveregetés, se kifelé, se neki, se magamnak csak leírom.) Jelenleg talán még többet visz mint én, mert pld. én tanulok, önképzek is és ehhez idő, pénz meg energia kell egyebek mellett, miközben most ő hozza haza a mammutot. Amúgy meg ne érezd magadnak szarnak, mert mi is baromira ácsingózunk arra, hogy újra ketten is, azaz csak kettesben nyakunkba vegyünk pld. a túrabakancsainkat, de akár, hogy a különbejáratú “hobbiknak” is tudjunk áldozni időt, egyebet. Most nem megy még, főleg az előbbi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  33. Eszembe jutott egy gondolat, amit a feleségemmel állapítottaunk meg.
    Szerintünk ez a gyerekvállalás egy roulette. Felteszed rá mindened, és várod, mi sül ki belöle. Reméled, hazaviszed a jack-potot.
    A gyerekek száma meg számomra olyan, mintha orosz roulettet játszanánk. Túlélted 3 golyóval, állod a sarat?
    Na akkor emeljük a tétet, plussz egy golyó, húzd meg a ravaszt!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • egyetértünk Normabontó. Sajnos láttam egy párat ahol a roulette-n vesztettetk, de nagyon. Ez egy.

      “En szemely szerint el sem tudom kepzelni a hazassagunkat 3 gyerekkel, 2vel is alig. Tul mely volt a pokol, amibe belekerultunk az elso utan. Nem latok kovetheto peldat 2-x gyereket nevelo paroktol. Legalabbis abbol amit latok, nem kerek. A szinfalak meg nem erdekelnek, a legtobb meg nem erti, miert nem gyoz meg a boldogsaguk…”
      – na ez meg kettő. Teljesen hasonló okokból nincs nekem (nekünk) már első se. Remélem sikerül kitartani még egy pár évet aztán már nem lesz téma az életkorom miatt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .