majd csörgök

Közzétéve Szerző:

Modor Tibinek, nagyrabecsülésem jeléül

Micsoda áldás ez, korunk jelképe, a mosolygós témobilreklámokon is látjuk, ahogy boldogan csevegnek a szeretteikkel, megkönnyíti az életet, könnyen szervezhetővé a hétköznapokat, elérhetővé teszi a másikat, zsebben is elfér!

Én nem tudom, öregszem-e, vagy mi van, ahogy az évek telnek, bennem megint csak nyüszög valami: jaj, ne. Ne csörögj, és főleg ne rám. Ne hazudd, hogy ez olyan egyszerű és praktikus.

A telefon rabság. Időbe, figyelembe, pénzbe kerül. Dróton rángatnak, akármikor belémszólhatnak, álmomból felverhetnek nyaraláskor is. Sír a gyerek, hogy fogjam a kezét, türelmetlenül kotorászok, mert megint szól, aztán a vállammal fogom a fejemhez, csúszik le, kényelmetlen, gyorsan mondja már!

Mostanában nincs a közelemben. Nem veszem fel. Nem szaladok. Nem lehet rablánc. Lemerül, két nap múlva tűnik fel.

Képtelen vagyok odafigyelni lassan arra, amit telefonba mondanak. Nem tudom komolyan venni. Sosem sűrű, mindig félrevisz, teli van zajjal. Futják a köröket. Futom én is, amikor én akarok valamit a másiktól. Ne gondolja, hogy csak azért hívom. Na, csak azért hívlak, mert rég beszéltünk, nem tudom, mi van veled. A lófaszt azért hívsz. Mondd már, mit akarsz!

Amikor egyetlen találkozót eleve napokig, oda-visszahívásokkal szervezünk, folyton módosítunk. Én ezért blöffölök már: mondok nagyon gyorsan, határozottan időt és helyet, csak ne kezdődjön a latolgatás, hogy mikor, és nem lenne-e jobb inkább amott, témobilék meg röhögnek a markukba. De oké, latolgassunk, csak egyet ne tegyünk, hogy majd még később megbeszéljük, és újabb hívások. (És azt mondja, félanalfabéta!, hogy az e-mail nem világos, félreérthető, telefonon könnyebb, meg pláne szkájpon! Amikor az ember sebesen rendet rak a kamera sávjában!) Aztán, amikor már úton vagyok felé, jön a telefon (biciklizem, zajos buszon ülök), hogy mégse ott, és nem akkor, és inkább jöjjek a kapu elé. Úristen, de gyűlölöm ezt a szabadságnak hazudott, mindent mindeggyé tevő eszközt, amelyet mobiltelefonnak hívnak!

Az inkognitós számok. Ő (Minden Áron) simán letiltja a magáét, bújócskázik, de ő tudja az enyémet. Ma már mindenkinek mondom: én titkos számot nem veszek fel. De tehetetlen vagyok, buknék rajta, mert nagy cégközpontok, meg az iskolai telefonrendszer állomásai sem jelzik ki.

Mondanék egy számot, mert kérdezi, kérem, írja fel, erre azt mondja: küldd el esemesben. A nénikédet.

Meg azt mondja: nullahat-harminc, négyesszázötvenöt… Visszaolvastatja. Vagy beírja az enyémet, aztán felhív, úgy mentsem el az övét, de ha elmentettem, hívjam fel én is a biztonság kedvéért, hogy stimmel-e a szám.

Szól. Idegesítő a csengőhang. Sokáig váltogatjuk, míg ráébredünk, ki-ki a maga tudatossági fokán: minden csengőhang idegesítő, nem csak a Vad angyal főcímdala, Verdi Szabadságkórusa, Fekete Pákó vagy Győzikétől a “Vivien tanul”. A sima pürrögés is, a pittyenés is, a gyári beállítás meg pláne. Az álautentikus kagylóstelefon-csörgés is idegesítő. Selypítő gyerekhangok felvéve, apuuuu! telefon!, hamis gyerekdal, hogy mindig halljam az  én kicsikéimet ÉS háttérképnek bazsalygó kétéves, fagyimaszatos óvodás vagy családi fotó: ezért gályarabság fog járni, ha egy napig én leszek a belügyminiszter. Hát hogy lehet egy gyerek háttérkép?

Mindegy, valahogy szól, vagy bizserget. Előkeresem a táska aljából. Felveszem. Nem értem, ki az. Mennek a másodpercek. Téves, vadidegen. Ismerős, de nem engem akart hívni. Biztosítási ügynök, aki a fiam számán keres. A fiam kiabál, hogy velem akarnak beszélni. Felkelek a klotyóról, odahagyom a gőzölgő Illymet, és tizenkét lépcsőfokot megyek fel a galériára, hogy a vadidegen a figyelmembe ajánlja a lakásbiztosítást. Azért a telefonos marketingesek kivégzőosztagában szívesen benne lennék, mélységes és általános humanizmusom dacára.

A múltkor már negyedik perce taglaltam a hogylétemet egy ismeretlennek rémülten, amikor egy elejtett megjegyzéséből kiderült, hogy a sógornőm.

Amikor elmegy a térerő. Recseg, távoli. Visszhangzik.

Meg amikor az újszülöttet mutogatja rajta (vagy mégis inkább a menő telefonját?), jaj, jajajaj.

Amikor hallom, hogy visít a gyerek a háttérben. Oké, visít, nyafog, szólongatja a másra figyelő anyját, ez van, gyorsan mondd, tegyük le, ezért is úgy kell szólni, neki belefér, hogy lehet? De hogy a beszédidő egyharmadában önként a gyerekkel diskurál az, aki engem felhívott, mert ugye a nők egyszerre többfelé is tudnak figyelni (tudok én is, csak utálok), őt terelgeti, csitítja, neki magyaráz, dicséri!!!, és el se tartja, hanem minden tagolás, jelzés nélkül bele a kagylóba! Fülelek. Reménykedem, hogy hozzám beszél, de nem. Várom, hogy abbahagyja a gyereknevelés e költséges változatát. Nem tudom, már rám figyel-e, meddig várjak udvariasan. Ha én hívtam, pláne. Ha ő hívott, mert ő akar valamit, miért nem vonul félre addig? Kibírhatatlan. Vallatási mód.

A telefonálás a legális menekülési formák legnépszerűbbike a kisgyerekes anyák körében. Közben jelen lehet lenni, lökni a hintát, kitörölni a fenekét — és mégsem. Anya egész máshol jár, nem lehet hozzá szólni, addig a vízfestékes vizet beleönti az orchidea földjébe a kis csibész, és mivel telefontanú van, nem ordítanak vele. Vannak egész nap telefonáló anyák. A számla meg csak egy hónappal később jön, hol van az még (Emma sem zavartatta magát).

Ha az enyéim beszélnek, zsonganak, és közben oda kellene figyelnem a telefonra, értelmes válaszokat adnom! Hát ha még meg is szakít a hívás abban, amit épp elmerülten csináltam. Vagy indulnék valahova, tíz percem van, és akkor, a legértékesebb időbe csörren bele valaki, aki ráér.

A “várj egy percet” sem jobb, amellyel azt demonstrálja a csóka, hogy neki mennyivel fontosabb dolga van, mint hogy épp velem beszél, de választani nem akar. Vagy: “mindjárt visszahívlak” és szó nélkül leteszi. Úristen.

És kiabál! Szétmegy a fejem!

Hív, és mondja azonnal, nem kérdezi, jó-e most nekem. Persze, kapcsoljam ki, ha zavar. De nekem az ügyrendi két mondat belefér, a litánia nem. Nem tudok figyelni, komoly ember nem beszél felületesen, nem áltatja a másikat azzal, hogy rá figyel, ha egyszer nem tud, és főleg: nem is akar. Csak mert felhívott? Hát hogyan? Nem tudok most rád figyelni. Milyen egyszerű, milyen tiszta.

Ha kérdezi, alkalmas-e most, az újabb öt felesleges másodperc, miért nem mondja már, amit akar?

Harapnék a kacsamájas szenyámból, de csak nézem reményvesztetten, mert belehallatszik. Nem bírom tovább. De nem merem lenyelni, mert belehallatszik. Nem merem kinyomni, mert csobban. És büdös is. Nem merek pisilni, mert surrog. És el kell játszanom, hogy mi most nyugodtan és érdeklődve beszélgetünk, de jó, hogy hívtál. Ugye mindjárt elköszönsz. Ugye megteszed.

Kinyomnak. Nem veszik fel. Ki vannak kapcsolva. Mondatom közepén leteszik. Nem az a számuk. Nem tudom, mit akartam még mondani. Megannyi megaláztatás. Elkerültük egymást, mondja a zsebében telefonnal, mert nem figyelt oda, és épp azért nem figyelt, mert telefon van nála! Nem figyelt arra, amikor mondtam, hol menjen jobbra, mert majd felhív legfeljebb, amikor már ott van! Nem figyel, hanem telefonál. Nem veszi fel, aztán akkor hív, amikor már az Istenhegyin száguldok lefelé! Vagy hív, túl hamar leteszi, összeszorított foggal visszahívom, és foglalt! Ugyanakkor elönt a megkönnyebbülés: nem kell telefonálnom.

Jaj, az ingyen beszélők. A másikról mindjárt visszahívlakok! A családtagos ingyenes hívások. A céges telefonok — hát ingyen van! Nem, nincs ingyen, és valahol valakiket most bocsátanak el az amúgy is nyomorult állásukból, mert ti álló nap magáncélból cégestelefonáltok és szolgálatiautóztok.

Régen, 2000 körül, amikor még úgy számláztak, hogy az első három másodperc ingyen volt, a rajztanár kollégám képes volt komoly tartalmakat (filozófia, művészetelmélet) közvetíteni efféle fragmentumokban, egymást hívogatták a barátnőjével így, de tíz percekig!

Indulnék el az irodából, mondanám a kollégámnak, aki vált, mit hol hagytam, de nem lehet, mert ő háttal ül nekem, már a munkaideje elején maga elé mered, hosszan, figyelmesen hallgat valakit, aki összetéveszti a hétvégi parkbeli sétát a munkahelyi mobilbeszélgetéssel. Szakítanak éppen! Sír. Vagy, ami még idegesítőbb, nem szakít, hanem enyeleg, sztorizik és nagyokat kacag. Odamenjek, elébe kerüljek? Pantomimezzek? Hiába várok, esélytelen. Rám se néz.

Buszon ülök, és végig kell hallgatnom a fél beszélgetését valakinek, kínos részletekkel Öcsiről meg a Margitról, a vonatkozó bazmegekkel, gecikkel és de gázzal, természetesen teátrális mozdulatokkal és ordítva.

Nincsen ennek kultúrája. Ennek nem lehet kultúrája, mert ez az egész, amit mobiltelefonnak nevezünk, ez lustaságunk, kényelmünk, figyelmetlenségünk legrosszabb példáinak összegzője, önmagában abszurdum.

Végre beülünk kávéra, beszélgetnénk, és a szűk negyedórában négy hívás, és: “mondjad!”, mintha ráérne. Mintha nem ülnék ott vele szemben. Valamirevaló ember ilyenkor lenémítja. Valamirevaló ember nem veszi fel. Nem elérhető folyton. De, hogy fordulnának fel, olyan a férjük, hogy tízpercenként jelentkezik, oviöltözőből, a cébéá vécépapírosztályáról, aztán meg jön ide, és nem talál minket, és telefonon kell instruálni, hogy merre van a mozgólépcső, de mint valami tízévest, és még össze is vesznek eközben, ezt hallgatom a drága időmben. És engem néz közben tétován, meg a szemét forgatja, míg másvalaki beszél hozzá, beszarok. Aztán leteszi, és elmeséli, nekem!, mit mondott a férje, min vesztek össze, mi az előzmény!!! Amikor én éppen a művész úrról beszéltem! Hol is tartottunk?

Én csak feszengek, nem szólok, elkedvetlenedem, amíg a kávézásomat teszik tönkre így. Én ezt évtizedig tűrtem. De most már blogom van, amely elé akkor ül és azt olvas az olvasó, amikor és amit neki tetszik, és megírom, hogy ez kurvára sértő és idegesítő.

És legjobb színészeink a legszebb, csiszolt hangjukon megalázó módon azt mondják, hát jó, hogy nem teszik be ruhatárosnak a kossuthdíjast!, változatos pirregések és prüntyögések közepette, hogy kedves néző vagyok, és halkítsam le! Felnőtt, színházjáró kiművelt példányoknak ezt kell mondani, mint valami fizikaóra előtt! És ezért kezdődik hét óra kilenckor már hét óta hét helyett. És, hogy rohadnának meg, ezek után is mindig megszólal egy telefon, mégis, természetesen akkor, amikor fojtogatják Desdemonát.

A Nemzeti nem szarozott: leárnyékolta az egész épületet a pékbe. Nincs vita, nincs színészhang-duruzsolás, rimánkodás, katarzisba beleberregés.

Megfájdul a fülem.

És az esemes improduktivitása! A nyomkodás, minden szaros karakter bonyolult, akár öt mozdulat, és akkor sárfesz esz meg áthúzott lengyel ell még nem is volt! A szótáros izé. a tékilenc meg faszságokat ír, nem tud ékezetet. Az öncsaló karakterspórolási trükkök: nem tesz szóközt az írásjelek elé, meg mindent egybeír, 1szerűbb, jaj, és aki nem ír magánhangzót!!! Na, az is egy embertípus. A Szia kezdetűek, hát komolyan, de akkor már miért nem lehet vesszőt tenni utána??? Szia Éva, ember, ez NYOLC tökfelesleges karakter, miközben összesen százhatvannégy lehet az egész, hát ESEMESBEN NEM KELL KÖSZÖNNI!!! Meg az aláírt esemesek, amikor tudom, hogy az Ildi az. Az persze nem írja alá, aki nem az Ildi! De ki akkor? De ilyen gyerekszületések ám — ki lehet a boldog szülő? Hogy válaszoljak? Körüzenet! Boldog új évet kíván!

Hogy érintőképernyős-e. Hogy okos-e. Ezzel menőznek az ötödikesek. Esküszöm, már mindenki annyira unja az elérhetőség rabláncát, hogy anyósa bármikor bármit kérdezhet tőle, a legédesebb álmából való ébredést, az ejakuláció előtti esemespittyenést, a félrekefélés ígéretének pillanata előtt telefonáló feleségét, ja és FELVESZI! (hányan buknak le az áruló telefonjuk miatt! micsoda szemrehányás ez: nem vetted fel! ki voltál kapcsolva!), a mosogatóba esett, radiátoron szárogatott kütyükből is annyira elegük van, hogy máglyára vetették volna a telefonjukat már rég, hiába trükköznek a szolgáltatók. Kizárólag az internet meg a blogom miatt nem teszik. Erre, csakis erre kellett az okostelefon.

Csak a NOKIÁD essen bele! Szentivánéjkor, 2011-ben ez a kampány ment Turkuban. Kimennek a gyíkok a mökkibe, iddogálnak, belehugyoznak a stégről a tóba, beleesnek kőrészegen minden évben országosan vagy tizenöten. De ha csak a NOKIA, hát veszel újat! Mi lehet a tavak fenekén?

Nem találom, felhívsz? Reménykedve követjük a hangot a szennyeskosárig. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Nekem inkább írjatok. Postagalambbal.

Azóta sem hívtam fel.

148 thoughts on “majd csörgök”

  1. Ebben a bejegyzésben olyan lélek van, hogy simán lehet követni a lelkiállapotodat (vagy a bejegyzés lelkiállapotát?), hogyan változik, miközben írod, hol vagy higgadt, hol vagy durcás, hol mosolyodtál el, hol öntött el a düh (az aláírt esemesnél… hát ez kész amúgy, én is csinálom, de most már nem fogom, tényleg, micsoda baromság!!) Ez igazán megfogott ma reggel.

    Én az esetek többségében lenémítom az enyémet. Egyszerűen összeszorul a gyomrom, ha csörög, jaj, mi lehet… Ha nem veszem fel, nincs ez a stressz, akkor hívom vissza, amikor én akarom. HA akarom. Tanárként mindig lehet azt mondani, jaj, bocs, lenémítva maradt. A számomra fontosak már tudják, hogy engem mobilon a legnehezebb elérni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “A számomra fontosak már tudják, hogy engem mobilon a legnehezebb elérni.”
      Engem is 🙂 Fontosabb ügyekben ezért a férjem számát szoktam megadni. Mert őt bezzeg mindig el lehet érni! Kivéve éjszaka, mert a hálószobába nem engedek be telefont és punktum.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  3. “Hív, és mondja azonnal, nem kérdezi, jó-e most nekem. ” Ez anyám. Tudunk beszélni? Nem, de mondjad. Tudja, hogy nem, mert hajnalig dolgozom, és hajnalban kelek és folytatom, de gondolom, valami fontos. És akkor elkezdi mondani. Mit főzött, milyen finomat főztek a tévében! És én mit főztem? Neee… És rájövök, nem tudja, hogy nem. Vagy nem fogja fel. Van telefon, felvettem, akkor lehet válogatás nélkül süketelni. Ha meg nem veszem fel, akkor addig hívogat, míg egyszer fel nem veszem, holott már százszor elmondtam, hogy látom, ha kerestek, amint tudom, visszahívom. Különben is frászt kapok, ha ugyanattól, főleg családtagtól egyszerre sok a nem fogadott hívás, ez egy másik mobilos főbűn nekem. Borzasztó élményeket idéz. Leszoktatni mégsem tudom, pedig épp ő volt az egyik ilyen élmény stáblistájának elején.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én szeretem, ha megkérdezik, hogy tudunk-e beszélni, mert az figyelmeztetés, hogy hosszú lesz, és szoktam élni a lehetőséggel, hogy azt mondjam: jobb lenne egy óra múlva, visszahívsz? És akkor tényleg beszélhetünk. 🙂 És ha több a mondanivalóm fél percnél, én is előreküldöm ezt a kérdést, figyelmeztetésnek. Ha valakivel ritkábban beszélek, még azt is hozzáteszem, szívesen hívom később, hosszabban tartanám fel. És tényleg.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • En is szeretem megkerdezni, hogy jokor hivom-e, mert ha valoban fontos, akkor jobban esik, ha valoban ram figyel, nem pedig azon agyal, hogy mikor rakjuk mar le. Ha meg nem er ra, neki is konnyebb oszinten megmondani, mint kamillazni.
        En a lerazos szovegeket nem tudom megerteni, eleinte zavart, de ma mar csak mosolygok rajtuk:
        “jajj, valaki keres, mindjart visszahivlak”-nem hiv vissza
        “most nem erek ra, de holnap felhivlak”-nem hiv fel
        “le kell raknom, mert anyosom fuldoklik”-nem fuldoklik, csak szeretne errol tovabb abrandozni, lerakja…

        Azon is mosolygok sokat, ha valaki menozik egy telefonnal, vagy ha oridtva beszel bele, karomkodik, vagy eppen a foldhoz vagja mergeben.
        Mosolygok az ugynokokon, azokon is, akik csak azert hivnak fel, mert el akarjak ujsagolni mit foztek.
        Az en telefonom nema, ha nem akarok beszelni, akar napokig is, vagy kikapcsolva, mindegy. Ha nem alkalmas, azonnal kozlom, es ha visszahivast igerek, betartom, max ha valamiert valoban kimegy a fejembol, kesve, bocsanatkeressel.
        Egyetlen egy valaki van, akit egyszeruen nem erti, hogy most le kell raknom, visszahivom, miert nem hivtam… Szoval neki nagyon ritkan veszem fel a telefont, de elobb utobb el fogok jutni arra a szintre, hogy elmondom neki, inkabb ne hivjon mar soha, es en sem fogom.

        Karaktercsalas- tok hasznos, ha feltoltos a mobilod, nyilvan a szakitasomat nem min1-el meg sya-val meselem, meg amugy sem sms-ben. En sporolok a karakterekkel, mert gyorsabban is vegzek azzal az sms-el, viszont nem is irok gyakran, mert otvabb tart, mint elmondani. Altalaban hivj vissza, fontos vagy valami hasonlokat irok.

        Okostelefon. Tok jo dolog, de semmire sem hasznalom a neten kivul. (hivas sms esetleg fenykep, ha nincs nalam a gepem)
        Errol jut eszembe! Szerintem kihagytad a mobillal fenykepezgetoket!
        Aki akarhol van, barmit csinal, mar veszi elo, es katt-katt igy nem jo ugy nem jo, most a hajam jobbra all, a te szad meg balra, Riheges-rohoges, sikitozas:
        “ezt nem hiszem el, hogy nezek ki rajt”
        “Juuj ez a legjobb kep, facebookra!!!!!!!” (hihihaha)
        “Atkuljem viberen?”
        Tudtatok, hogy a Whatsapp-nak mar tobb felhasznaloja van, mint a facebooknak????? Ezekszerint mindenki 3 teloval nyomja minimum…

        Jo ez a mobil, hasznos talalmany, de lehet haszontalanul is hasznalni.
        Tetszett az iras, nagyon eltalalt mindent!

        Kedvelés

      • Igen, én is szeretem, ha megkérdezik, én is meg szoktam kérdezni, és a “nem, de mondjad” pontosan vázolja a helyzetet. Nem (tudok beszélni), de mondjad (gyorsan, ha fontos). Ha egyáltalán nem tudok beszélni, nyilván fel sem tudom venni. Azért vettem fel, mert két percem épp van, ha fontos, de csevegni nem érek rá. Ennyit kellene a százezredik eset után megérteni.

        Kedvelés

    • Tudjátok, minden annyira relatív…. bárcsak az én Anyukám még felhívhatna, és megbeszélhetném vele, hogy mit főzött aznap. Akár hajnalban is. Sajnálom, de nekem most erről ez jutott eszembe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, erre valoban hasznos egy telefon. Amugy a nagymamammal en is szivesen beszelek a fozesrol 🙂

        Kedvelés

      • de ugye az érezhető, hogy nem azzal van bajom, hogy a főzésről kell beszélni? Én is szívesen beszélgetek a főzésről, anyámmal is, nagymamámmal is, de nem akkor, amikor megkérdezi, tudok-e beszélni, és én erre azt mondom neki, hogy ha sürgős akkor mondja gyorsan. Egészen egyszerűen annyit mondtam, hogy gyűlölöm, amikor valaki megkérdezi, ráérek-e, aztán leszarja a választ. Mondjuk ez meg vele egy egész sor más kérdésben is elő szokott fordulni. Jajj, mit mondtam már megint.

        Kedvelés

      • Nagyon sajnálom, hogy a tiéd nem hívhat fel, tényleg, de akkor mostantól kezdve senki ne mondjon senki rosszat a testvérére, mert én elvesztettem az enyémet, meg a házastársára se haragudjon és ne szóljon rosszat senki, mert más meg a házastársát veszítette el, stb.

        Kedvelés

      • En meg az apukamat 20 evesen.
        Mindenkinek van vesztesege es sajnalom, ha hianyzik. Nekem is szokott. Ettöl függetlenül, maximalisan megertem, ha a baratnöm szidja az alkoholista apjat, aki pokolla tette a gyerekkorat.

        Kedvelés

  4. Isteni!!! Szívemből szóltál! Egyszer két lábon ugráltam a telefonomon vad élvezettel, a kiborulás határán átesve.. Gyűlöltem. Ez aktív üzletközpontú korszakomban. A legviccesebb (khmm) meg az volt, amikor a bolognai reptéren a WC-ben pisilés után és a vízöblítési folyamat megindítása előtt beleesett a kagylóba.. és örökre elázott, hiába igyekeztem. Ma van egy retrós 8-9 éves készülékem, amiért mindig cikiznek, de le vannak sajnálva, és a szemem sem rebben, ha nem veszem fel, nem válaszolok. És innen már csak ismételni tudnálak.. Nagyon-nagyon betalált az írásod! 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Ha-ha, de jó, megint megfogalmaztad ami évek óta bennem van… és Istenem, hányszor szóltak meg, vagy róttak meg egy szempillantással, hogyaszongya: “milyen dolog ez, hogy nem veszed fel, ha hívnak? ” Hát milyen lenne, olyan, hogy munkaidőn és kollégákon kívül én döntöm el, hogy kit engedek be a privát szférámba, az időmbe, a kedvembe, az energiámba. Nem akkor beszélgetek, amikor a másik kedve hozza úgy, hanem akkor, amikor az enyém. Fenntartom a jogot magamnak, és ez így is fog maradni. A számomra fontos emberek ezt tudják, tiszteletben tartják (biztosan azért is, mert amikor igazán szükségük van rám, akkor ott vagyok, jelen vagyok, ez meg nem is kérdés).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Én viszonylag hosszú ideig ellenálltam a mobiltelefonnak, pedig az “üzlet” szempontjából fontos lehetett, hogy elérjenek. Távolról is lehallgatható rögzítős telefon volt otthon, és volt egy személyi hívóm. Aztán nem sokkal azután, hogy bejött a Vodafone, sokkal olcsóbb lett a mobil, mint a személyi hívó… De nem nagyon zavartatom magam már, ha nem alkalmas, tényleg nem veszem fel. A 60 centis tömésfal pedig kiválóan árnyékol, és így a mobil otthon már nem is annyira mobil. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Jaj, de szívemből szóltál. Igazán nincs sok dolog a világon, amire ezt kimondanám, de ezt a rohadt kis kütyüt egyszerűen GYŰLÖLÖM. Hagyom lemerülni, sokszor, lenémítva, napokig, ha mégis csörren, rám tör a frász, mi a f.sz van már megint?? Persze jön a szemrehányás, nem vetted fel, mondom, ha nekem jó, felveszem, mi van, ha sose jó?
    További minősített esetei:
    1. Szerelemszövődéskor nagy sms-küldési dilemmák? Érthetetlen karakterek halmaza, próbáljuk belelátni, amire vágyunk? Válaszoljunk, vagy ne? Tizedik sms nem gáz?
    2. Buszmegálló/ vasúti kocsi/ váróterem/ orvosi rendelő, üres tekintetek a levegőben, egy két újság, néhány űrlény kezében könyv. Csörren egy mobil, mindenki kapkod, az is, akinek tök más a csengőhangja. Valaki elkezd beszélni, többiek részéről pillanatnyi bizonytalanság, de legtöbben előveszik, nézik, nyomkodják, gyorsan egy sms, egy hívás a nagy büdös semmiről, röpke bizonyság, létezem, legalább a vonal végén. Esküszöm, ehhez képest szórakoztató volt, amikor még azért csinálták ezt, mert mutogatni akarták, hogy nekik van mobiljuk. Ijesztő eszköz, védelem illúziója, az egy percig sem tudok egyedül lenni ellen.
    3. Irodai asztal, egymás mellett a munkahelyi vezetékes, a céges mobil, a saját, meg még egy, amin ingyen hív az anyám/férjem/gyerekem. Min. 3 csörög, pittyeg az e-mail, ki akarok vonulni a civilizációból.
    Abba is hagyom, mert ahogy jutnak eszembe, emelkedik a vérnyomásom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jajj ez a szerelemes sms dilemma! JAjjajjajjjj!!!!!!!
      Meg randin zavarban vagyok eloveszem a telefonom belenezek huszszor, jajj mennyi az ido, le ne kessem a buszom, megcsorizem a brinom, hogy hivjon fel, mert tog gaz a srac, de nem akarom megbantani, ezert szinleljuk, hogy gyorsan el kell mennem… jajjajjajjjj hanyan csinaljak a kornyezetemben ezt…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Amikor az első ájfónt elkezdték árulni, egy barátom beszélgetés közben mintegy mellékesen megkérdezte, hogy én szeretnék-e okostelefont. Mondtam, hogy de hát nekem az van. Mondta, hogy nem, mert az érintőképernyős és mindent tud. Az az okostelefon, az enyém csak egy telefon, ami sok mindent tud! Ah so. Én meg már azt hittem, milyen okos, de nem az egy külön kategória! Fogalmam nem volt, miről beszél. Azt hittem az okos egy jelző.
    Ma már a sokadik okostelefonon vagyok túl. Nekem áldás és átok egyszerre. Legkedvesebb, szintén külföldre szakadt barátaimmal tudunk így napi kapcsolatban maradni, jelen lenni legalább egy picit egymás életében. Eszköz, semmi más. Egyébként gyűlölöm. Mindig le van némítva. Nekem ne legyen magasabb a pulzusom, ha megcsörren. Azt hívok vissza, akit akarok. Nekem ne telefonáljanak bele az életembe!
    Egyszer elejtettem és többet nem csörgött. Minden más működött rajta, de nem csörgött. Egy évig használtam még így. Mindenki hülyének nézett, amiért nem csináltattam meg. Minek? Úgy is le van némítva. Igen?! Te mikor némítottad le? Azt hiszem 5 éve. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én azt szoktam mondani, hogy nekem nem kell okostelefon, mert én nélküle is okos vagyok 🙂
      Amúgy tavaly november óta vacakol a telefonom, recseg néha beszélgetés közben (ilyenkor hosszú másodpercekig nem halljuk egymást), de akik számítanak és akiknek számítok, azok tudják kezelni a helyzetet.

      Én a kéretlen telefonhívások kezdeményezőitől kapok frászt, például az ügynököktől – szerencsére ritkán van hozzám szerencsétlenségük.
      A férjem rendkívül nyugodtan utasítja el őket, én attól is hideglelést kapok. De ha a hívás első két másodpercében lezörög neki, hogy ügynökkel van dolga, akkor én halkan röhögök a háttérben, mert valahogy így szól a “párbeszéd” (valami stand up comedyből kölcsönözte):
      Üdvözlöm, tájékoztatom, hogy hívását rögzítjük. Ha akciós internetet kíván rám sózni, kérem nyomja meg az 1-es gombot. Ha kihagyhatatlan üdülési ajánlata van, nyomja meg a 2-es gombot. Biztosítások 3-as gomb. Hitelek, befektetések: 4-es gomb. Minden egyéb esetben nyomja meg a Hívás vége gombot.
      Használ, az esetek 90%-ában az ügynök megszakítja a hívást.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez aranyos 🙂
        Igen, nekem is van 1-2 szövegkönyvem, amit elmondok az ügynöknek 1 perc alatt es viszonthallasra. A visszautasithatatlan ajanlattol “mereven elzarkozom”, ha kerdezi, alkalmas idöben hiv-e akkor, “sajnos nem, mert ellik a macskam”. Engem naponta hivnak fel tovabbkepzest kinalgatva. Arra rendszerint azt mondom, hogy a felmondasi idömet töltöm.
        Sokszor nagyon utalatos es flegma vagyok velük, amiert furdal kicsit a lelkiismeret (csoro, csak a munkajat vegzi), de nem tudom elviselni ezt az agresszivitast. A kepzeletbeli telefonzsinort erzem szorulni a nyakam körül.

        Kedvelés

      • :-))) én azt szoktam mondani, hogy rossz helyre jött, konkurrencia vagyok. Azonnal elköszönnek.

        Kedvelés

      • Az egyik megyei lapnál öt különböző ügyintézőtől kértem türelmesen egymás után heteken keresztül, hogy ugyan töröljenek már végre a rendszerükből, sosem fogok előfizetni a lapjukra, sosem laktam abban a megyében, nem is fogok, és nem az vagyok, akinek a neve az adatbázisukban szerepel. A hatodiknál kiakadtam, nagyon gorombán meséltem el ezt neki, meg valamivel fenyegettem is talán. Utána egyszer sem hívtak… azóta sem tudom, a többiek vajon mit hittek. Ja, lehet, hogy tudnom kellett volna a varázsigét, ezt a robinsonosat.

        Kedvelés

      • Mióta olvastam ezt itt, mindig bevetem. Bevált. Leteszik a telefont szó nélkül ennek hallatára. Megsértődnek.
        Köszönöm.

        Kedvelés

    • első vagyok a cégnél, aki reformált telefon-ügyben. nem, engem a kanadaiak ne hívjanak éjszaka (akkor sem, ha ott nappal van): a telefon automatikusan kikapcsol este 11-kor és ÉN kapcsolhatom be reggel 7 után (ha akarom). hétvégén kikapcsolom. amúgy csak rezeg. ha foglalt vagyok, visszahívok. az enyém a legócskább blackberry a cégnél — gombos és nem működik az r betűje rendesen. pontosan 3 napig tartott a kiakadás. utána elfogadták.
      imádom, mert olvasom a blogot róla, és néha kihúz a szarból az, hogy internet van rajta.
      a saját telefonom nokia c1-01-es, mert már nem létezik egyszerűbb. nem fényképezek vele, nem csinálok semmi mást, mint telefonálok, sms-t írok és reggel felveretem magam vele. a csengőhangja halk csilingelés. s minden gond nélkül otthon felejtem. (a cégest nem is hordom magamnál.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Hát minden egyes szava igaz. Persze,hogy én is csinálok hülyeségeket,de mikor a gyereknevelésről szoltál majdnem elbőgtem magam. Az én sógornőm minden nap felhív 15 percre ,és folyamatosan a kétéves gyerekéhez kutyorog,míg az utolsó percben kinyegi,hogy mi a baja. Én meg bőgetem a nyolc hónapos babámat. De az én hibám, miért kell felvenni. Na ettől akadok én csak ki igazán.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, ez nekem is magas. Persze van, hogy szol a gyerek, meg fontos is, vagy a kisujjaval kapaszkodik a maszokan, meg jo, hogy “tartsd egy kicsit van” elhajitva a telefont, de ez a “gyere koszonj a KisPistanak, NagyBozskenek” gyerek azt se tudja kinek koszon, meg meseli el, hogy milyen jo kislany volt, vagy rosszkislany, menne mar jatszani, de azert csak “mondj meg egy mondokat” :(:(:(

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  11. Nahát, nekem ez a telefonmizéria kb kimaradt az életemből, legalábbis érzelmi szinten, tök keveset telefonálok, és legtöbbször fel sem veszem, ha hívnak 😀 Akikkel hosszas magánjellegű tárgyalandóim vannak, azokkal vezetékes vagy skype, a többiek meg várhatnak. És mivel baromi drága, mindig igyekszem a lényegre szorítkozni. És ha valaki feltart, akkor szemrebbenés nélkül leteszem (mármint elköszönés után:)) Talán jelzésértékű, hogy elég sokszor otthon felejtem és olyankor nem írom ki a facebookra, hogy ma nincs nálam telefon (áááá!).
    Ami kifejezetten idegesít, az azok, akiknek van hangpostájuk, de nem hallgatják le, viszont ki sem kapcsolják, és utána ők sértődnek meg, hogy nem kapták meg az üzenetedet. Na, ez a szememben eléggé tajgetosz-pozitív.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Végre, végre! 🙂 Négy éve reformáltam meg az amúgy sem hagyományokra épülő telefonhasználatomat, azóta szid a hívók 90%-a, mert nem veszem fel, nincs nálam, lenémítom, utálom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Meg a karácsonyra kapott ötvenezres telefon, jól feltöltött simkártyával együtt…ni, kislányom, így olcsóbb volt, meg ez internetezni is tud, és te meg úgyis folyton netezel, most így BÁRHOL használhatod, nem?? hát TUDOM, hogy kellett neked az új munkád miatt egy szép elegáns telefon! te is mondtad, hogy ütött-kopott ami van, meg mindig megszakadt mikor hívtalak.
    Mert már nyolc éve használtad.
    Basszameg, adta volna inkább a pénzt nekem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én a régi szép időkben (remélem, eljön hamarosan megint) olyan nomád módon utazós voltam, értve ez alatt, hogy különösebb előkészületek nélkül nekivágtam a nagyvilágnak majdcsak kikötök valami jó helyen alapon (szigorúan tömegközlekedve, mert amúgy hol mararadna a kaland, esetleg kerékpárral, mondjuk 500 kilométeres körzeten belül :D), ilyen esetekre például nagyon jó tud lenni az okostelefon. Gondolom én, mert nekem nincs 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Két éve mi a telefonos GPS miatt érkeztünk egy bakonybeli faluba az ovis nyárünnepre betonút helyett egy kukoricatáblán át. A gyerekek élvezték. 😀

        Kedvelés

      • Nálunk tengelytörő földút van, ami ráadásul magántulajdon. Városunk egyik legjobb szállodájához napi átlag 2 autóst kell elirányítani róla, mert erre hozza a gps. (vö. hagyományos térképen csak egy vonallal szerepel, eszébe sem jutna senkinek, ráadásul mégcsak nem is rövidítés).

        Kedvelés

      • A legértékesebb útjaim és felfedezéseim általában hirtelen felindulásból, szigorúan térkép nélkül, na jó, kocsival, de terepjáróval, tehát ment úton is meg nem úton is, és kereszteződésekben vagy fej vagy írás, vagy jobbra süt szebben a nap vagy pedig balra, esetleg erre kevesebben mennek, menjünk arra alapon… És akkor az ember egyszer csak mondjuk egy kis hegyi faluban találja magát egy padon ücsörögve bort iszogatva a világ tetején, elbeszélget megnyugszik és ilyen helyeken nincs térerő… De tényleg.. És közben fogalma sincs, hol van.. imádom az érzést..:)

        Kedvelés

  15. „Amikor az ember sebesen rendet rak a kamera sávjában!”
    Én már eleve a könyvespolc elé ülök, az jó lesz háttérnek, igaz Catherine Millet Szexuális életét gyorsan kicserélem A Művészet Történetére 🙂
    Csengőhang – nekem mindenkinél más. Így már messziről tudom érdemes-e sietnem a telefonhoz vagy nyugodtan megihatom a kávém miután végigolvastam az aznapi híreket.
    Kedvencem még, amikor a téves számot hívó azzal indít: -Halló, kivel beszélek? vagy -Nem tudja, milyen számot hívtam?
    Gyerekek és telefon. Nálunk a telefonálás a kicsiknél pavlovi reflexként indította el a székelési ingert (mindnél!). Pár mondat után biztosan belehasított a telefonba az „anya kakííítam!” felkiáltás. A másik eset (Murphy törvény) mikor én osonok vécére és hallom ám, amint csemetém a telefonba kiabálja „nem tud jönni mert kakíííl!”
    „És kiabál! Szétmegy a fejem!” – ez szerintem főleg az idősebbekre jellemző. Gondolom a vezetékes telefonok idejében megszokták a gyakori „rossz vonalat” ami alig hallhatót jelentett. hangosan: Szia, nem hallasz? kiabálva: És most? ordítva: Na így már jobb?
    „Jaj, az ingyen beszélők.” – nálunk a fél rokonság és haveri kör ilyen. Sosincs elég pénz a kártyájukon vagy előfizetésesek, de nem akarják, hogy sok legyen a számla. Ezért alapból azzal indítanak, hogy „Vissza tudsz hívni?” Utána elmondják, mit szeretnének tőlem vagy boldog születésnapot kívánnak.
    „Mintha nem ülnék ott vele szemben. Valamirevaló ember ilyenkor lenémítja. Valamirevaló ember nem veszi fel.” Férjemnél a telefonáló mindig elsőbbséget élvez a személyesen jelenlévővel szemben bármilyen fontos dologról is volt előtte szó. A jelenlévőt bezzeg nem pofátlanság félbeszakítani és új beszélgetésbe bonyolódni a telefonon keresztül mással. Egyszerűen nem tud nemet mondani senkinek soha és mindig felveszi. Sokszor szex közben is, aztán csodálkozik, ha otthagyom és közlöm vele, hogy fejezze be a telefonálóval, nekem elment a kedvem.
    Durva de megtörtént eset: nyaralás, sétálunk az akkor 2 éves gyerekünkkel az utcán. A kicsi megbotlik egy kiálló kőben, én nem tudom elkapni elég gyorsan és csúnyán beveri szegény az arcát a járdaszegélybe. Vér spriccel, gyerek a fájdalomtól elájul, én felkapom, szorítom a sebet, közben kétségbeesve szólongatom a gyereket, mire megszólal a férjem telefonja és ő felveszi bassza meg! Majd odatartja a fülemhez -anyád keres! Úgy ütöttem ki a kezéből, nem éppen úrinőhöz illő szavak kíséretében, hogy öröm lehetett nézni is…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez nagyon durva, és azt gyanítom, rengeteg férj csinál ilyet, egyszerűen átgondolatlan reflexből veszi fel, valamint megteheti. A telefon, gyakran megfigyelhető, faszhosszabbítás is tud lenni, cégvezetőkhöz, irodai dolgozókhoz odanőtt.

      Jaj, meg aki családi partin a bokrok mentén félrevonulva fel-alá sétáló apuka! Óvodában már mindenki topog, zárnák az épületet, de apuka még magyaráz a telefonba. Ma apu jött a gyerekért és csapnak egy igazi, vidám délutánt! Meg leviszi a kutyát, és azonnal hívja a szeretőt. Kocsiban természetesen ma is mindenki, operátor-headset nélkül, járdán keresztbe áll, megy a motor, át szeretnék menni, rám se néz, enyhén előre-hátra hintáztatja a kocsit, két gyerek, bicikli, kutya, ő beszél. Közben becsukja lassan a kaput automatikusan, így mögötte nem férek már el. Utasítást kér, hova menjen, mit csináljon, nem néz rám. Amikor döntök, és az úttest felé indulok, hogy előtte menjen át az egész csipet csapat, egyszer csak gázt ad. Nem volt magyartanáros, amit akkor mondtam.

      Mi győri csatlakozást késtünk le így, két percünk maradt késés miatt, két gyerek, csomagok, tandembicikli, a lépcső tetején ordítom, ne vedd fel, ne vedd fel, és felveszi. Á.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hű, ez nagyon beleillik a őpasik kütyümániájába, ami szerintem az érzelmi életüket hivatott helyettesíteni, messziről vicces, közelről rémületes.

        Kedvelés

  16. “Nincsen ennek kultúrája. Ennek nem lehet kultúrája, mert ez az egész, amit mobiltelefonnak nevezünk, ez lustaságunk, kényelmünk, figyelmetlenségünk legrosszabb példáinak összegzője, önmagában abszurdum.”
    Tényleg nincs, ahogy általában az új dolgoknak, új rendszereknek nincs. Talán, jelenleg, valóban az összegződik benne, hogy ez a lustaságunk, kényelmünk, figyelmetlenségünk legrosszabb példája.
    Amikor megjelent az első automobil, akkor sem volt kultúrája az autóval való közlekedésnek. (Áááá, tudom, hogy még ma is van mit javítani rajta, és ez sánta példa egy elkötelezett biciklisnek 🙂 ). Csak azt akarom kinyögni, hogy a kultúráját mi alakítjuk, formáljuk, azzal hogy, ahogy használjuk, nem használjuk és igyekszünk normákat meghatározni hozzá.
    Én teljesen ki tudom használni a telefonomat, szeretem is, mégis ugyanúgy átélem, átérzem amit írtál, nekem is szokott görcsbe rándulni a gyomrom, ha megszólal a kis dög. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azért nem értek egyet, mert a mobiltelefon — és az autóra is igaz — éppen az önzésünkre és megúszós késztetéseinkre számít, azt turbózza, rászoktat önmagára. Nem tud kultúrája lenni, mert ami az előnye, a bárhol-bármikor, az pont büdös bunkóság. állandó zaklatottság, kitettség a privát szféra rombolásának, a társas érintkezéseket lehetetleníti el. Ma már senki sem figyel az évzárón. Ma már mindenki csak nyomkod, fotóz, görget lehajtott fejjel. És nagyon kevesen kritikusak ezzel kapcsolatban, mindenki úszik az árral, nyeli a rossz érzéseit.

      http://www.google.hu/url?sa=i&rct=j&q=&esrc=s&source=images&cd=&cad=rja&docid=29eWwsKo6OhmVM&tbnid=_zAY82TSLuWs9M:&ved=0CAUQjRw&url=http%3A%2F%2Findex.hu%2Ftech%2Fhoax%2F&ei=Aq5vUc6bL4fdsgbvt4HoDQ&bvm=bv.45373924,d.bGE&psig=AFQjCNFvoFgIZUsalmulsbBD1OzdwjO2ew&ust=1366359934938524

      A mobiltelefon bezár, nem kinyit!!!

      Figyeld meg, hogy ma már tényleg nem figyel senki, ha elmagyarázod, hogyan jut el hozzád. Vagy a GPS miatt, vagy mert “ha eltévedek, hívlak”. Ma mindenki beüti az okostelefon számológépébe, hogy mennyi ötszázötven húsz százaléka, ami szerintem szánalmas, ennél többre kellene becsülnünk magunkat.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Engem kinyit! Nekem szabadságot ad!
        Hogy is írtad, az önzésünkre és a megúszós késztetéseinkre számít. Belegondoltam, igazad van. Csak magamról tudok beszélni. Önzés: nálam pont rám fér, terápiás jelleggel, hogy önző legyek. Ha nem megfelelő időben hívnak, rövidre zárom, megmondom nem alkalmas, leteszem. Ismerősök tudják, hogy vezetés közben NEM vagyok hajlandó telefonálni, lehet duzzogni és puffogni miért nem vettem fel. Ha várni kell valahol, előveszem és olvasok rajta valamit (mondjuk csakazolvassát), társaságban elnémítom, időnként talán ránézek, de megvan a lehetőségem, hogy én döntsek és én válasszak! Élvezem, hogy én, biztos azért mert még mindig szabadulok fel kilenc évnyi elnyomás alól.
        Megúszós késztetés: tényleg játszik rá, észreveszem, mikor ezt csinálom (nem mindig azonnal 🙂 ), olyankor vagy belevetem magam a helyzetbe, essünk túl rajta vagy adok magamnak időt felkészülni, de akkor is essünk túl rajta. Nálam ez olyan nézz szembe vele, ne söpörd a szőnyeg alá, mint eddig.
        Megint jövök az optimizmusommal, szerintem tud kultúrája lenni, talán lassan, és kellenek hozzá az olyan bejegyzések, rámutatások, mint a tiéd! A mobiltelefon csak egy eszköz, egy lehetőség, mint az autó, az internet, a számítógép, az ember az aki használja! Inkább úgy mondanám becsüljük meg magunkat, egymást annyira, hogy megtanuljuk és megtanítjuk élhetően, odafigyelve használni az eszközeinket!
        (Amúgy, amiről írtál, mint jelenségről, mindennel egyetértek és azzal is, hogy változtatni kell, illene rajta.)

        Kedvelés

      • Csak azért jövök ilyen nagy lendülettel, mert imádom a technikai újdonságokat, kütyüket, és annyira tudom látni a jó lehetőségeket benne 🙂

        Kedvelés

      • személyiségtől függ azt gondolom.
        akikkel futni szoktam ők kifejezetten szeretik technikai eszközökkel rögzíteni, hogy mennyit futunk, milyen az időnk, milyen a kilométer átlagunk, mennyi volt a szintkülönbség. menet közben is szeretik, ha pittyen nekik a pulzusmérő.
        engem nem zavar. inkább bámulatba ejt, hogy ennyire rabjaik ezeknek a kütyüknek, mert belőlem ez teljességgel hiányzik.
        nem vagyunk egyformák. és jól van ez így.

        a beszélgetésbe belecsörrenő telefon: általában az enyém le van halkítva, ha nincs és hív valaki a mondatot be sem fejezve, a másikat meg sem szakítva elegánsan kinyomom a készüléket, hogy majd visszahívom.

        ha a velem beszélgető közben felveszi: ha nem vagyok alárendeltje (munkahely ugye), akkor ott hagyom és kész. vagy – barátnőm ilyen – ráparancsolok, hogy “tedd már le!” ha nem használ akkor “A” verzió lép életbe: ott hagyom.

        egyébként a nokiákban azt szerettem, hogy azon van egy pittyenés funkció. tehát nem csörömpöl bele az életembe, csak csendben jelzi, hogy valaki keres. közben csinálom a dolgom, de benne marad a tudatomban, hogy valaki keresett és majd vissza kell hívnom (a mostanit egyszerűen némítom)

        Kedvelés

      • én úgy szoktam mondani magamban, hogy az okostelefon, de általában a mobil butít. Karácsonykor mutatja lelkesen a szomszéd kislány milyen telefont kapott (nem olyan tapizós-okos, de fényképező, meg rádió meg mittoménmi van rajta), én meg örülök vele kicsit, aztán az én nyolcévesemre néz, s megjegyzem neki, hogy azzal telefonálni lehet, ezen aztán összenevetünk.
        és tényleg nincs kultúrája, legutóbbi abszurdum nem is mobilon, vezetékesen hív, hang alapján középkorú vagy idős nő, se köszönés se bemutatkozás, egy általam ismeretlen nevű férfiről kérdez, hogy itt van-e, mondom nem lakik itt ilyen nevű, aztán felháborodottan mondja, hogy ne tagadjam, mert ő tudja, hogy itt van, még egyszer elmondom türelmesen, s már inkább röhögve magamban, mint idegesen, s még hozzáteszem, hogy biztos félretárcsázott, erre még idegesebb lesz, s akkor mondat közepén szó nélkül lerakom.
        Szóval sokat kell még ezt tanulni, hogy jó a telefon, de nem póráz. Mobilon meg mindig megnézem előbb, hogy ki hív, s aztán döntöm el, hogy felveszem-e, s akinek a száma nincs benne a telefonomba, azt csak szökőévbe veszem fel, ha olyan a kedvem 🙂
        És tényleg begyakorolják vele a figyelmetlenséget, a majdnem figyelést, amire azt mondják, hogy figyelés. Az elmondott 10 szóból mondjuk hatot hallanak meg és kb 2-3-at fognak fel, amiből persze nem értik meg a mondandót.
        Ami még engem zavar, rettentő indiszkrétnek tartom pl. buszon vagy orvosi rendelő előtt várakozva akaratlanul végighallgatni ismeretlenek sztoriját az anyósukkal való konfliktusról, vagy hogy éppen kakilt-e a gyerek, vagy egyéb hasonló nyalánkságokról. Nem is hívok senkit ilyen helyeken, és ha fel is veszem 30 mp alatt elintézem, nem sztorizgatok, akkor sem, ha úgy gyorsabban telne a várakozásidő.

        Kedvelés

      • Számomra ez a “bezár, nem kinyit”-érzés a fényképezőgéppel szemben van meg inkább. (Bár az is van most már a telefonokban, ahogy fentebb valaki már említette.) Nyaralunk, felértünk a domb (hegy, kilátó, dóm, akármi) tetejére, járnék körbe, nézném, szívnám magamba. De a férjem (vagy bárki más), fel sem nézve igazán, már rángatja is elő a fényképezőgépet (vagy: nálam van a táska, azonnal kezdődik a nyaggatás, vedd már elő! naa!). Fényképezzünk! De én nézni akarom, nekem az teher, ide állni, oda állni, mosolyogni, nem ezért jöttem fel.

        (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én máshogy élem meg a kirándulásokat, mint bárki, akit ismerek, én nem emlékszem a kastélyok neveire, néha még a városokéra sem, én hangulatokra emlékszem elsősorban, hogyan éreztem magam, erőteljes képekre, hatásokra. Azokat nem lehet lefotózni.)

        “De hát majd hálás leszel, ha hazamegyünk, akkor hogy fogsz örülni.” Jó, persze, nyilván, de akkor már nem OTT leszek, az már csak egy másolat, akkor mi a francnak mentünk el egyáltalán, megnyitok valami programot, rászerkesztem magam az előguglizott képre, ugyanaz az eredmény. Ha fényképezel, ha kamerázol, akkor NEM LÁTOD az eseményt (ugye, a kamerán rögzített diplomaosztók, fellépések, stb? aki kameráz, az gyakorlatilag lemarad az egészről). Valami cikket olvastam valahol nemrég, fényképekkel: az ifjú pár első csókját nem NÉZI senki. Fotózzák. Mindenki. Kivétel nélkül. Úgy, hogy profi fotós is van jelen. Minek???

        Aztán hazamegyünk, családnak mutogatás, felénél már ásítoznak. Én is a mások nyaralási fotóitól. Áhh… Én ezt tiltanám be.

        Kedvelés

      • A mások nyaralásán készült fotók vetítését, mutogatását én is betiltanám. Mondjuk aki próbálkozik, azt többnyire le is tiltom erről a műveletről. Ezer képet megnézni, a fele homályos, a másik fele meg idétlen!? A jól megszerkesztett, nem sok, de jó minőségű képpel, háttérinformációkkal ellátott túrabeszámolók jöhetnek.

        Kedvelés

      • Hello, itt vagyok. Ugyanez teljesen, csak szerencsére nekem a férjem sem fotózik. Képesek vagyun 2 hét tengerpartról 30 fotóval hazajönni, és a gyerek szülinapján is összesen kábé 12 készült. Az élmény olyan intenzív és szép és tömény tud lenni. Egy-két kép jópofa, de főleg inkább emberekről, magunkról, buliról, de csak kevés!
        Egyszer egy NatGeo-ban olvastam valami fotós sztoriját, arról, hogy épp a szavannán naplementekor vágtázó zsiráfokat fotózott bőszen, a barátnője meg nézte. Mikor a lány kérdezte, ugye milyen csodálatos volt, kénytelen volt azt válaszolni: nem tudom, én még meg sem néztem.
        Egyébként én is max véletlenül jegyzem egy kastély nevét, vagy akár egy városét, de pontosan tudom melyik sikátorban adták a legjobb fagyit, hol láttam egy aranyos bácsit egy kisfiúval és milyen illata volt az egyik kikötői üzletnek, meg ilyenek. Imádok nem fotózni.

        Kedvelés

      • Ami fura, mert a szakmámmal kapcsolatban meg imádok fotózni, de olyankor az a cél: lefotózni amit akarok, minél jobban.

        Kedvelés

      • A férjem profin, profi cuccal tud fotózni.
        Ebből kifolyólag SEMMI sincs megörökítve, ő is azt mondja, hogy akkor lemarad a lényegről.
        Ez néha azért rossz.
        Ellenben apósom minden családi összejövetelen kamera mögé bújik, így legalább nem kell részt vennie semmiben. A felvételeket még soha, senki nem látta.

        Kedvelés

      • Nagyon híres turistalátványosságoknál vág fejbe, hogy senki sem nézi meg, még csak le sem fotózza, hanem eléáll, neki háttal, és lefotóztatja magát… láttatok mostanában képet a Mona Lisáról? Mármint amit egy egyszerű múzeumlátogató készített nyitvatartási időben. Elképesztő. Magát a képet nem is látni…

        Kedvelés

      • Pedig a Mona Lisát nem szabad fényképezni, előttem valaki csak megemelte a mobilját, de már lépett is oda az egyik őr. Ettől függetlenül nem lehet látni belőle sokat, mert 3-4 méternél közelebb nem szabad menni, holott a festmény elég kisméretű (77 x 53 cm) ezenkívül golyóálló üveg mögött van, ami becsillog, közben nem állhatsz meg szemügyre venni, mert folyamatosan haladni kell.

        Kedvelés

      • Nem szabad? Ez mióta van így? Én 5 éve voltam ott, akkor tömeg volt előtte, a korlát és az üveg már megvolt (ez már a poszt-davincsikód-éra), és valami sorbanállásféle alakult ki: álljelé – katt – menjtovább, következő. Tényleg semmit sem láttunk a képből, de mindenki fotózott körülöttünk. Mérgünkben aztán átmentünk valami olyan terembe, ahol számunkra teljesen ismeretlen művészek képei voltak kiállítva, és egészen véletlenül még az épp ott lévő angol nyelvű idegenvezetőt is hallottuk. 🙂

        Kedvelés

      • Mi is kb. 5 éve voltunk, de nálunk egyértelműen nem engedtek fotózni senkit. Kicsit rákerestem a neten. Más is ezt írja “Általában szabad Franciaországban a múzeumokban fotózni. A Louvre-ban pl. csak Mona Lisa környékén tilos, igaz még megállni sem szabad előtte.”
        (Egyébként a rossz nyelvek szerint azért nem lehet a Mona Lisát fotózni, mert nem merik kitenni az eredetit és nem szeretnék, ha egy tűéles fotó miatt kiderülne a turpisság :p )

        Kedvelés

      • Szerintem ez a “kivagyiság” miatt is van.
        Régen, amikor még csak egy füzet fényképalbumba készültek a fényképek, papírra nagyítva, hogy később a pároddal, gyermekeiddel, szüleiddel, fontosabb barátaiddal megnézhesd és felidézd, hol jártatok, mit láttatok, milyen jó volt ott lenni, akkor lefényképezték a látnivalókat. És meg is nézték “élőben” a látnivalókat, mert volt 24 vagy 36 kocka egy tekercsen, meg talán egy tartalék tekercs a táskában, és azt be kellett osztani, ki kellett találni, honnan lesz a legjobb a kép, stb. De a lényeg talán nem is a fényképezés volt, hanem az utazás maga, az élmények, és a fénykép csak egy plusz volt.
        Ma pedig, amikor a legtöbb digitális kép a közösségi oldalakon köt ki, akkor inkább csak az a funkciója, hogy mutassa az ismerősöknek, látjátok, én is voltam (v.ö. el tudtam menni) a piramisoknál, vagy minden évben kétszer búvárkodni járok (és évről évre szinte ugyanolyan lényeket fotózok a víz alatt), vagy Londonban voltunk és láttuk azt a nagy, magas négylábú vastornyot. Vagy az nem is Londonban van? Nem is tudom, annyi helyen voltam a nyáron, már keverem őket!

        Kedvelés

      • Régebben a fodrásznál ment a vetítés a facebook helyett. Az is egy embertípus, aki ilyen irigykedős-piramisos fotócsomagot tesz fel a fb-ra, igen, és míg fotózza, lemarad róla. régen nagyon kevesen fotóztak, leginkább a profik vagy a megszállottak, ma ennek az örömét is sokan átélhetik, ha híg is a mezőny. Olyan ez, mint a tömeges felsőoktatás, ára van, de összességében sokat emel az életminőségen.

        Kedvelés

  17. Szerencsés vagyok, csak az előnyeit látom a mobilnak. Szüleim, tesóm 300 km-re, személyes jó, ha háromhavonta találkozunk, viszont szeretjük egymást, hát beszélünk, gyakran. A 4 barátnőmmel, tesómmal kizárólag hétköznap ebédszünetben, vagy hosszú beszélgetésekhez hazafelé menet, ilyenkor gyalogolok. Apám ha nagyon fontos, eldöntendő kérdéseket tesz fel napközben hív, egyébként szombat délelőtt beszélek anyukámmal és vele hosszabban. A férjemmel ritkán, akkor is eldöntendő kérdést, egy percben.
    Nem vagyok valami népszerű, de rajtuk kívül senki sem hív, még ügynökök sem. SMS-t szerintem egy éve nem küldtem.
    A telefonom okos, Bovaryné így van velem a reggeli metrón, onnan olvasok blogot, és a találkozókat is csak emailben fixálok, szó elszáll, ugye. Ja, és igen, ha olyan van, nem veszem fel, lenémítom, ha életem 8 fontos embere keresett, visszahívom.

    Jó írás volt egyébként, én nem tudtam azonosulni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Ó de jó írás! Kacagtam és sírtam egyszerre(azt hiszem lehet).Kacagtam olvasva a sok lehetetlen helyzetet,amikor megszólal az “okos énünk”-mert már ilyen tudathasadásos szimbiózisban élünk a kütyünkkel-és sírtam,mert ennyire tönkretettük az életünket (ami már lassan nem is a miénk) ezekkel az okos ketyerékkel. Mondom mindezt úgy hogy most cseréltem egy legújabb változatra,amivel nem is tudok bánni,telefonálni is alig.Úgy kell nekem!
    ” Férjemnél a telefonáló mindig elsőbbséget élvez a személyesen jelenlévővel szemben bármilyen fontos dologról is volt előtte szó. A jelenlévőt bezzeg nem pofátlanság félbeszakítani és új beszélgetésbe bonyolódni a telefonon keresztül mással. “-kedves Vacskamati ez a jelenség nem csak a te életedet keseríti.MINDEN férjnél ugyanaz a helyzet.
    Azt hiszem nincs megoldás erre a problémára,rohanunk lefele a lejtőn,bele a vesztünkbe.
    Ej,csak pszichológus,gyógymasszőr s más lélekgyógyász legyen sok,mert lesz ám kereslet reájuk. .

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. szívemből szólottál, ó. konkrétan néha hallucinálom hogy már megint az megy a zsebemben, hogy szív-sűrít-gyújt-kipufog-gyújt-szív-lenn tart-kipufog, bár nagyon feltűnő csengőhang, nincs az az isten, hogy nem hallom meg, de ezt az egyébként remek számot már kezdem megutálni 🙂 azelőtt anyámmal való kellemetlen telefonálások után rendszeresen falhoz vágtam, de tavaly elvétettem a falat, és egyenesen puff, ki az ötödikről. azért amióta van rajta net, bár nem okos, mert nincs benne nemtommilyen szoftver, és csak szöveget meg kisebb képeket tud betölteni, jól el tudok olvasgatni a metrón, például téged is 🙂 viszont tényleg összerándul a gyomrom, hogy már megint ki keres, mit akar, és mi a baj már megint? ha nem volt nálam pár órát, és megnézem, megkönnyebbülök, ha se hívás, se üzenet. bár sms-ezni szeretek, annak megvan a maga romantikája.
    régebben rendszeres összezördülés a családdal, hogy hol vagy, miért nem veszed fel, mit képzelsz, hatszor hívtalak. ilyenkor ordítottam, szülőkkel, nagyszülőkkel (!), hogy miért, régen hogy bírtátok?! aranykor lehetett mikor még nem ment folyamatosan a mit képzelsz, hogy nem veszed fel…
    és minden rémálmok anyakirálynője, tavalyelőtt háromszor történt meg: 6:30-kor kezdődő munkaidőnél 6:50-kor arra ébredni, hogy szív-sűrít-gyújt-kipufog. nincs borzasztóbb rémálom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. A telefonálás közben gyereket dícsérő, beszélő stb anya én vagyok. Egyszerűen akkor teszem ezt, amikor úgy érzem, akkor is szólnék a gyerekhez, ha épp itt lenne akivel telefonálok, és akkor is szólnék a gyerekhez. Mivel a családtagjaim elég messze vannak, és szeretnek felhívni, hát elég sokat lógok a telefonon. nem gondolom, hogy fair lenne a csajokkal, ha minden telefon alkalmával magukra hagynám őket. És sajnos sokszor nem tehetem meg, hogy ne vegyem fel, soha nem tudhatom, hogy nem azért hívnak, mert nagyon sürgősen mennem kell segíteni……
    Ha nem azért akkor viszont lelkifurdalás nélkül közlöm, hogy most dolgom van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Szívemből szólt a poszt. Én (is?) rendhagyó mobilozós vagyok: nem érzem kényszernek, hogy felvegyem, sem azt, hogy visszahívjam, aki keresett (ő akar vmit, nem?). Ezzel a legtöbben (főleg anyám és generációja) nem tud mit kezdeni. Nekik ha valami csöng, azt fel kell venni.
    Én sem veszek fel ismeretlen, sem titkos számot. Nem érdekel, hogy csak azért úgy írja ki, mert “úgy lett beállítva, nem tehetek róla”. Intézze el.
    Az emailt viszont szeretem, arra akkor válaszolok, amikor akarok (és írásban pl. sokkal jobb vagyok, mint szóban).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Ui: És a sírba visznek az 1-1,5 órán keresztül a mobilon a semmiről beszélők. Van ilyen ismerősöm, esküszöm, arról beszélt, hogy ő most átmegy a konyhából a fürdőbe, és jé, megjött a férje, most akkor kitereget stb.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Én nem tudom, nem vagyok még 35, de kütyü-téren őskövületnek számítok. Az autóban még hallgatok pl kazettát. Nem tudom mi az mp4, és az érintőképernyőt nem vagyok képes megérinteni. Egyszerűen végtelenül nyomasztanak, minél kisebbek, fényesebbek, simábbak, okosabbak, annál jobban. Pedig pont azon gondolkodtam, hogy ha most nem kapom össze magam, akkor végérvényesen lemaradok a világról. Olvasni csak papírról tudok, újságot is vásárolok, egyoldalasnál hosszabb használati utasítást ki sem nyitok, én vagyok az, aki nem tudja beállítani a videót, izé dvd-t vagy azt az izét, ami a tévében van és külön távirányító van hozzá. E-mailt, facebookot hetente egyszer csekkolok és az interneten a sajátomat is beleértve 3 bloggal foglalkozom :-), ezek itt életem első hozzászólásai (talán a méltó témát kellett kivárnom), sosem fórumoztam, ja, néha szakirodalmat itt vadászom, meg könyveket. De tök gáz vagyok, kilométerekkel a világ mögött, ráadásul asszem túl sokat vagyok a friss levegőn :-). Viccen kívül néha nagyon gáznak érzem ezt a hozzáállásomat, 70 feletti apukám nyitottabb az ilyesmire.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. ó, és van, akit gondosan ketrecbe zárnak, igaz bélelik ezzel-azzal, pl. ingyen is hívhatom anyósom, hogy meghallgassam kissé zavarodott, az alzheimer mögül ki-kibukkanó emlékáradatát, és kívánhassam, hogy csak ezt ne. soha.

    az én lányom is rikoltozott, mikor hívtalak. 😦 de itthonról hívni sem legális, ha nem a mama az.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Hat, en is szeretem a kutyuket. Iphone, tablagep. Szeretem, hogy a gyerekeimnek is van es tudunk egyeztetni napkozben, edzesrol, rossz idorol, faradtsagrol, valtozasrol. Es szeretem, hogy ejjel tudok segitseget hivni ha nehezsegem van valahol az utcan vagy az autopalyan. Ha nem alkalmas nem veszem fel, ha ugy van visszahivom, ha ugy nem. Nem uralkodik rajtam. En sem rajta. Joban vagyunk, szamitok es szamithatok ra. Ha locsognak lerazom, jokat beszelgetunk is a messziekkel. Ha kavezas kozben valaki tul sokszor felveszi, azzal nem kavezok tobbet. Kicsit felek az agydaganattol. Eleg okos mindegyik, tobb is van. Keves alkalmazast hasznalok, de azoknak orulok. Nagyon sajnalnam ha nem lenne. Eszkoz es lehetoseg mint a laptop, az elektromos csavarhuzo, a lancfuresz es a kenyersuto. Es sosem basznak at :-).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Ah, én átmenetileg a világ legnagyobb országában élek, és az egyik legnagyobb kultúrsokkot (van belőlük bőven) még mindig az itteni mobilozási szokások jelentik számomra. Hogyaszongya: még nem voltam olyan színielőadáson vagy koncerten, amin ne szólalt volna meg legalább egy mobil, amit pár csörgés után, táskájában teátrálisan matatva végre felvesz a gazdija, és normál hangerővel belemondja, hogy nem tud beszélni, mer épp színházban/ koncerten van. Meg a másik: csoportos nyelvórára jártam, a tanárnő soha nem kapcsolta ki (halkította le) az óra idejére a mobilját; mobil minden 2. órán, feladatcsinálás közepette megszólal, tanárnő mindig felveszi, belemondja, h most nem tud beszélni, mert órát tart, vagy nem mondja bele, és beszél (még ki se megy a teremből). Meg a harmadik: doktori védésen ülök, a bizottság egyik tagjának csirr-csörr, felvesz, ugyanazt a szöveget lenyomja, mint az előbbi kollégája, letesz. Telefon még vagy 2x csörög neki a védés alatt, mindig felvesz, ismert szöveget belemondja.
    Másik természetű itteni mobilos frászkapás: hív a helyi, oszt rendre azzal indít, hogy “Hol vagy?” (szeretnek a helyiek így indítani telefonbeszélgetést, gondolom, a fentihez hasonló példákból okulva). Grrrrrrrrrrrrr, felmegy bennem a pumpa, most azért hívott fel, h érdeklődjön afelől, hogy hol vagyok (és akkor jön még nekem a frusztráció, h biztos nem ott kéne lennem, ahol éppen), hát basszus, térjen már a tárgyra, tök mellékes, hogy hol vagyok. Hasonlóan utálom én is azt, amikor telefonon, cseten, e-mailben hogyvaggyal indít olyan ember, akiről tudom, és akiről nyomban ki is derül, h nem ám azért keres, h hogylétem felől érdeklődjön, hanem mert valami konkrétat akar.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  28. Jaaj, de jól összefoglaltad, már ezer éve mondom, hogy ez a mobil egy átok. Nekem nincs is sajátom, csak céges, s nincs rajta facebook, meg semmi, telefonálásra használom.
    Volt idő, amikor szerettem telefonálni, de amióta a munkám miatt sokat kell rajta beszélni, s kevés is a szabadidőm, leépítettem a használatát. Egy embert kivéve csak azokkal beszélek telefonon, akik legalább 200 km-re laknak, s az ő számuk is igen alacsony. Helyben lakókat nem hagyok telefonon beszélni, ugyanazt a mondatot ismételgetni, erre használom azt a régi mondatot, hogy “ez nem telefontéma”, ha szeretnéd ezt velem megbeszélni, találkozzunk. Sokaknak ennyire már nem fontos.
    Volt egy idő, amikor egyáltalán nem volt telefonom, csak a szüleim vezetékesén tudtak elérni. Ha nem voltam ott, akkor üzenetet hagytak. Ekkor még nem volt iwiw, meg facebook sem, meg netem sem. Sokkal pontosabb lettem, s mások is azok voltak velem, nem volt variálás, hogy ne akkor, ne ott, egyáltalán ne… Nem zavartak meg semmiben. S a legjobb: így kerestem munkát. Mobil nélkül. Hr-es hívott a vezetékesen, anyukám mondta neki, hogy nem vagyok otthon, hagyjon üzenetet. S ez nem volt akadály, probléma, mert így is találtam melót.
    Múltkor felugrottam egy idős barátnőmhöz, vittem neki vacsorát. Először is jól lecseszett, hogy két hete nem kerestem. Ekkor csörrent meg a telefonja, felvette, s elkezdett beszélni, még pedig úgy, hogy kihangosította, közben meg belefogott a vacsorába is. Így ültünk ott, a konyhában, a barátném, meg én, meg egy idegen nő a vonal másik végén. Hallottam miről beszélnek, olykor olyanról, amit nekem tényleg nem kellett volna hallanom, de igazából az egészet nem kellett volna hallanom. Először azt hittem, hogy egy gyors hívás lesz, valami fontos dolog… hol velem beszélt, hol az idegennel, hol egyszerre mondta mindkettőnknek. Türelmesen vártam, elkezdtem olvasni, majd elegem lett, s szóltam, hogy megyek. Annyira abszurd volt, el sem tudom mondani. Az asztalnál vacsoráló vendéglátó, szemben vele én, a vonalban meg az idegen. Én azt szoktam csinálni, hogy nem veszem fel, ha valakivel vagyok, vagy felveszem, s annyit mondok, hogy mással vagyok, most nem érek rá. S mindenki ledöbben, amikor elmesélem, hogy nem veszem fel a telefont vásárlás, takarítás közben, filmnézést sem szakítok meg, étkezést sem, meg nagyon sok mindent.
    A csengőhangról… egy időben beállítottam a kedvenc zenéimet, hátha jobb lesz, de nem lett jobb. Annyi történt, hogy végül megutáltam az egykori kedvenc számot. Ha most hallom ezeket a rádióban, akkor feszült leszek.
    Másik kedvencem: facebookra írsz valamit, s erre mi történik? Megcsörren a telefon. Facebookozol? Akkor ráérsz. Nem veszem fel. Sms jön. “Fontos, kérlek, vedd fel.” Jesszus, baj van, biztos, balesete történt, nagyon beteg, én meg itt meg nem akartam felvenni. Felhívom, s jön a kérdés: szerinted szakítsak vele, csináljak még egy diplomát?… “ez nem telefontéma”. Áááá… ez az egész agyrém.
    Múltkor rejtett számról hívott valaki, felvettem (pedig nem szoktam), azt mondja, a banktól hív, felveszik a beszélgetést. Már most is veszik? Igen. És ezt ki engedte meg? Mielőtt elmondja, miért hív, adatokat kell egyeztetnünk, mondjam anyám nevét, születési adatokat, stb. Kérdezem, hogy ezt most komolyan gondolja? Felhív engem egy rejtett számról, én meg elmondom az adataimat? Kártyaszámot ne adjak esetleg? Mondtam, hogy nem adok ki adatokat. Majd felhívtam az ügyfélszolgálatot, s panaszt tettem (telefonon, persze, hogy másképp? 🙂 ): nekem írjanak e-mailt, vagy netbankon belső üzenetet, ha akarnak valamit. Engem ne hívjon rejtett számról idegen, ne kérje az adataimat. Ha akarnak valamit, írják meg üzenetben, ha érdekel, majd jelentkezem.
    Múltkor kézzel írtam levelet. Milyen jó volt! Vissza kellene szokni erre. Az ember csak a fontos dolgokat írja le, szépen fogalmaz, nem rövidít, köszön, elköszön, dátumot ír. Nem írja le ugyanazt tízszer.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “azt mondja, a banktól hív, felveszik a beszélgetést.” – egyszer én erre egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam, semmi gond de én is felveszem, ugye ön is hozzájárul? Azt mondta, nem! Na ezen akkor azért bepipultam, elvitatkozgattunk egy darabig, még is hogy a fenébe gondolják, ez nagyon durván egyoldalú.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Korabban ilyen esetekben szepen illedelmesen mondtam, hogy koszonom, nem erdekel, most szo, koszones es hangulati hullamzas nelkul leteszem. Sajnalom ra az energiat. Annyi fele csapdaba es csobe probalnak emberek, cegek behuzni, apellalva a buntudatomra, meg a jokislanysagra es nekem ezzel tele a hocipom. Egyszeruen draga az idom es az energiam es eleg oreg elefantnak erzem magam ahhoz, hogy hulyesegekkel ne szorakozzak.

        Ja, azt kulon csodalom mikor felhivnak, hogy most csak egy kozvelemenyt kutatnak es valaszolnek-e nehany kerdesre azon nyomban. Mennyi ido lenne? 20-30 perc.
        Haha… 🙂

        Kedvelés

  29. nekem is ezer eves nokiam van, strapabiro, bar multkor kicsit betegeskedett amikor raomlott a kave. nem veszem fel, csak ha akarom, nem ugrom csak azert mert csorog, viszont idegbajt kapok ha hivom a ferjemet es nem veszi fel, hivom meg 200szor, hogy levezessem a feszultseget, amit az okozott hogy nem vette fel. ha ki akarok kapcsolodni, nyugodtan lenni, akkor kikapcsolom. es en is beszelek a gyerekhez kozben, mert nem tudok nem beszelni hozza perceken at, plane ha azonnal figyelmet kozvetel amint meglatja a kezemben a telefont. ja es itt nem draga, 10 fontert kapok asszem 700 percet. legtobbszor akkor hasznalom amikor setalok az ovi fele es van 10 percem amig odaerek. ha fecsegni akarok akkor megkerdezem hogy raersz? fecseghetnekem van. egyebkent meg nagyon celratoroen telefonalok. es ha nem lenne telefonom, akkor sokkal maganyosabbnak ereznem magam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  30. engem is felhivtak multkor valami telefonos vegtol hogy 2010ben a nem tudom melyik szolgaltatonal voltam es azert hiv. mondtam hogy nem voltam naluk. de o tudja. hat rosszul. tuti? tuti. akkor viszhall. de en azt is siman megmondom hogy ne hivjon fel soha tobbet vagy baj lesz. es megkerdezem hogy hivjak ot, mert ot teszem felelosse ha meg egyszer felhiv valaki a ceguktol holott kertem hogy ne.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. Minden betűd belőlem is szól. Nem szeretem a mobilt. Bosszant, hangos, indiszkrét, utánam nyúl, elér, zavarba hoz, belerondít, izolál, kontrollál, nem méltó, erőszakos. Olyan, mint egy rohadt nyakörv.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És most, most megszólalt, és kijelezte a színházigazgató nevét. És majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy kitüntetnek az ingyenmunkámért, amit nekik végeztem. De csak moraj, zsivaj, beszélgetés, próbaszünet. Aztán: bip-bip-bip. Életem képe ez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Te!
        én mennyit hallgattam már a telefonon keresztül az iskolai eseményeket!
        (azért érdekes, hogy pont te nyomodtól be neki! )

        Kedvelés

      • Ez olyan nagy csalódás… Egyirányú kommunikáció, benned elindul valami, ő meg észre sem veszi. Gáz.

        Kedvelés

  32. ez a póráz dolog… ugye most nem is járhat nagyon kiskorú egyedül az utcán, talán ha írásbeli engedéllyel, mert hazacipelheti a közeg. Adtok telefont a gyereknek, ha mégis úgy állnak a csillagok, hogy egyedül teszi meg a suli-otthon közti hihetetlen hosszú utat? Vagy épp az a bizalom, amit ráengedsz, az teszi óvatossá, felelőssé? Az, hogy nem kötöd pórázra.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  34. Elkezdtem olvasni, de a feléig bírtam csak. Ez a poszt nem a mobilról szól, hanem rólad. Frusztrált vagy, zavarodott, szétszórt, ingerlékeny. Nem baj ez, vagyunk így egy páran. De hogy ezért a telefon lenne a hibás? Mert idegesít a hangja, mert felhívnak, mert nem találod? Mert, mert, mert…?? A posztot olvasva az az érzése az embernek, a telefonod olyan, mint egy neveletlen eb, aki a te bosszantásodra szerződött. Mintha te magad nem lennél önáló akarattal és értelemmel bíró élőlény, és a vonal túlsó oldalán lévők szintúgy.
    A telefon — eszköz. Kell tudni okosan, jól használni. Úgy hogy ő szolgáljon téged, ne te őt. A telefon egy tárgy. Nincs akarata, nincsenek önálló ötletei. Az van a te kezedben. Így hát ha a puszta használata is idegesít, már megbocsáss, benned a hiba, a saját szokásaidon kell változtatni. Kikapcsolni, ha nem akarod, hogy zavarjanak. Lehalkítani, ha most ne csipogjon. Olyan csengőhangot választani, amit szívesen hallasz. Felvenni vagy lenyomni, ahogy szeretnéd.
    Manapság két nagy divatirányzat van. Az egyik belebújik a kütyüibe, pötyög, megoszt, posztol, üzen. A másik tagad minden ilyet. Igen, ma divat szembe menni a divattal, ma divat ócsárolni a technikát, elembertelenedésről beszélni, az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozni a technikával szemben. Épp csak a helyén kéne kezelni az egészet. Felfogni, hogy a telefon, a számítógép — eszköz. Pont, mint a cetli a konyhaasztalon, vagy a képeslap a Balaton partjáról.
    A háborúért a fegyvert kell okolni, vagy az embert, aki egy másik ember ellen fordítja?

    Végül álljon itt eg ySziámi dalszöveg részlet:

    “Ne hívj fel naponta hússzor
    Csak úgy ne csörrents rám
    Ne nagyon pittyegj, kímélj meg
    Ne is e-mailj meg, spontán
    Gyere át, gyere át!
    Hanyagold a technikát
    Te sem a’zesemesemet lesed
    És én se faxon haragszom rád

    Te sem a’zesemesemet lesed
    És én se faxon haragszom rád
    Rúzs és hús és nő vagy nekem
    És én meg a rabszolgád vagyok
    Használsz néhány dimenzióban
    De a végén úgyis az enyém leszel
    Ne már élből egy e-mailből tudjam meg
    Ha magadban zokogsz vagy elélvezel”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kedves Andras! Azt lehet, hogy idetevedve nem kezdesz azonnal minositeni, elemezni es kioktatni?

      Az lehet, hogy elolvasod az itt a bejarat: nemtrollok menupontot meg kommenteles elott?
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/01/nemtrollok/

      Az lehet, hogy nem azt keresed a szovegeimben, hol tudsz leleplezni, folem kerekedni, hibaztatni?

      Az lehet, hogy ertoen olvasod az ajanlast, elhelyezed a mufajt, van nemi reflexiod, humorod, es nem rontasz igy be ide? En nem kerek tanacsokat, plane vadidegenektol.

      En frusztralt vagyok, de te is az vagy. A nagyvarosi ember mint olyan frusztralt. Csak en egyreszt nem tagadom, masreszt pedig megirom, erdekesen, sok olvasot szorakoztato modon.

      Egyebkent nincs igazad. Az autozas, az internet, a mobil belevisz olyan logikaba, ami uj szabalyokat diktal. Lehetne peldaul ovatosan vezetni a te ervelesed szerint, hiszen az auto csak eszkoz. De nem lehet, mert ha egy tonnas sulyu eszkoz otvenre vagy hetvenre gyorsul, es odaugrik akar csak a mokus, aki ezzel nem szamol, maris kiderul, hogy maga az ekkkkora eszkoz a gond, a paradigma. Az emberi idegrendszer sem szamol ezzel az orokos keszenlettel. Gyulolom ezt a gogot, amellyel a technikai ujitasok csakis udvosek lehetnek, ez korlatoltsag, felelotlenseg es ma, 2013-ban mar nevetseges onhittseg is. Tele vagyunk talalmanyokkal, amelyekrol a kezdeti es latszolagos elonyok utan szegyenkezve el kell ismernunk, hogy csuf zsakutcaba vittek minket, es rengeteg pusztitast okoztak. A logikad tipikus, de en a fejemet fogom tole.

      Kenyszerek kozott elunk, nem csak az en dontesem, van-e telefonom, felveszem-e. A gond az, hogy letezik ilyen, tarsadalmilag elterjedt mod, amellyel ennyire porazon lehet tartani az embereket. Engem az a gondolat is faraszt, amellyel tudnom kell, hogy most inkabb kikapcsolom, a mozdulat is faraszt, amellyel lehalkitom a telefont, kutatok, hova raktam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  35. Nekem alapvetően szerencsém van telefon ügyben: viszonylag kevesen tudják a számomat, és akik igen, azok is csak fontos dolgok miatt hívnak. Nem mondom, néha megtalál egy-két ügynök (rejtély, honnan van meg nekik az elérhetőségem), és ébredtem már fel a legszebb álmomból is telefoncsörgésre (ráadásul téves hívás!). Ennek ellenére örülök, hogy van mobilom. Biztonságot ad, hogy baj esetén bármikor elérhető vagyok, és ha velem történik valami, tudok segítséget kérni. Még éjszakára sem kapcsolom ki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  36. Jó volt olvasni hogy nem csak én vagyok így ezekkel a dolgokkal. A férjem folyton okostelefont akar nekem venni, de én megvagyok a Nokiámmal, én nem akarom hallani ha FB-on rámírtak, vagy ha emailem jött. Otthon már nem. Napközben ülök én eleget a gép előtt, nem akarok felugrálni a kanapéról mert pittyeg hogy írtak. (OK, a GPS néha jól jönne, de ez még a jövő zenéje) A kisgyerekes anyuka ismerőseimmel (tisztelet a kivételnek!) mióta gyerekeik vannak, nem szeretek telefonon beszélni…ha én hívom, mondja inkább hogy most nem alkalmas, ha ő hív, akkor meg hívjon akkor amikor rám tud figyelni és nem a gyereket neveli közben, kiabálja le vagy kezd el beszélgetni vele…húzzuk egymás idejét és erre nem vagyok kíváncsi, sosem tudom -ahogy Te is írod- most itt van-e még velem vagy sem.
    A másik meg amikor találkozom egy barátnőmmel (akivel azért találkozunk hogy beszélgessünk, egymással!) és ő szívbaj nélkül felveszi a mobilját és azt mondja a másiknak, hogy nem zavarsz, mondd csak…és nekiáll beszélgetni, én meg ott ülök vele szemben mint valami idióta. Szerintem baromi tiszteletlen dolog.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  37. Valamint egy ideje nem is veszem fel mindenkinek elsőre a telefont. Ha nincs kedvem hozzá, akkor lenémítom és majd később visszahívom, ha van kedvem hozzá. Egy ismerősöm múltkor ezt látván kérdezte, hogy nem gondolom-e hogy ez bunkóság. Nem értettem a kérdést….jogom van eldönteni hogy kinek és mikor hagyom megzavarni az éppen végzett tevékenységemet, legyen az filmnézés, olvasás vagy bármi egyéb. Mintha kötelező lenne felvenni…bezzeg ha nem tudom felvenni mert mondjuk tele minden kezem és a mobil a táskám mélyén van, akkor megbocsátható, de akkor is mielőbb illik visszahívni a másikat….nem, ha nincs kedvem, akkor nem muszáj!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  39. Visszajelzés: hív a színházigazgató | csak az olvassa

      • Kedves Éva, nem csak E/1-es dolgokat írsz, van az írásban több sommásabb ítélet is, most egy fél pillantással például ezen akadt meg a szemem: “Nincsen ennek kultúrája. Ennek nem lehet kultúrája, mert ez az egész, amit mobiltelefonnak nevezünk, ez lustaságunk, kényelmünk, figyelmetlenségünk legrosszabb példáinak összegzője, önmagában abszurdum.” (Rémlik, hogy olvastam mást is, ami nem csak Rád vonatkozott és én másképp látom, hadd ne keresgéljem ki egyenként, nyilván mindenki meg tudja tenni.) Bár ha a kijelentés és a benne szereplő “mi” kizárólag a Téged hívó ismerősi körödre vonatkozik, akkor nyilván nem szólhatok egy szót sem. Az engem hívók szerencsére tisztában vannak olyanokkal, hogy mit jelent például az, hogy egy percem van ha valami sürgős, de a hosszabb beszélgetésre éppen most nem érek rá.

        Kedvelés

      • És bocs, a Koncz Zsuzsás dallal nem azt akartam mondani, hogy “minek írtál, ezt már mindenki tudja”, hanem csak nekem nagyon tetszik, hogy én olyan képzeteket hallok ki a dal szövegéből, amelyek sokkal inkább az akkor még nem létező mobilra érvényesek, mintsem a vonalas telefonra. Ezt a részét egyértelműen rosszul fogalmaztam, elnézést kérek.

        Kedvelés

  41. Visszajelzés: az eszköz a különbség | csak az olvassa

  42. Generációk nőttek fel virtuális közösségek nélkül, valódi közösségekben, társaságban. (Írom ezt most egy kvázi virtuális közösségben, hajnali fél ötkor, de ez inkább csak a gondolat beszippantási és közlési vágyamnak tudható be, nem a társaság hiányának.) És ha valaki fontos volt számodra, akkor venni kellett a fáradtságot (és milyen édes fáradtság volt az!), személyesen meg kellett keresni, és meg tudtad ölelni, le lehetett ülni beszélgetni, láttad, tapasztaltad minden rezdülését, segíthettél neki gyerekezni, főzni, kicsit rendet rakni, megihattatok egy pohár italt, egy kávét! Láttad, tapasztaltad a partneredet, a környezetét, és tudtál reagálni rá, ezek a reakciók terelték a társalgást más és más témák felé. Ezek a találkozások események, jó hangulat esetén kisebb ünnepek voltak, és még hetekig, hónapokig jó szívvel emlékeztél rájuk!
    És ha messze volt, már napokkal előbb készültél az utazásra, a látogatásra.
    Ha még messzebb volt, levelet írtál neki, kézzel, papírra. Amit meg tudott illatolni, és a szívéhez is tudott szorítani, mintha téged szorított volna magához! És vártad a postást, hogy jön-e a válasz!
    Ma pedig ha van egy kis időnk (talán unatkozunk), felhívunk valakit a mobilon, rádobunk egy sms-t, megnézzük mi történt a FB-n (mit posztolt pl. a középiskolai volt osztálytárs, akivel már talán semmi közös témád nincs is, persze 15 év után jó volt újra kapcsolatba lépni vele, bejelölni, látni, hogy családja van, gyerekek, a fényképeken mindenki boldog, mosolyog), stb. Pedig ennél talán egy könyv olvasása is többet érne! És talán azért vannak ezek a kis idők, mert így próbáljuk elintézni a kapcsolatokat, nem személyes találkozókkal.
    Kislányunk két éve kezdte az iskolát, igazgatónője még a tanév előtti szülőin kérte a szülőket, hogy amikor viszik haza a gyerekeket, próbálják nem felvenni a telefont, hanem hallgassák a gyermeküket, figyeljenek rájuk, hogy mit mesél az iskolában megélt csodákról, és beszélgessenek, kérdezzenek, érdeklődjenek! Hogy a kicsinek másnap is legyen kedve iskolába menni, a csodákat megtapasztalni, majd a szülőknek elmesélni!
    Nem tudjuk mit hoz ez az információ technológiai bumm, mi lesz velünk, a gyermekeinkkel 10-15 év múlva. De én kicsit félek!
    Szerintem aki csak teheti, lépjen vissza az időben egy kicsit. Pl. olyat próbáltatok már, hogy egy hétvége mobil, és mondjuk net nélkül?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem ez ugyanolyan idealizálása a múltnak, mint a nagycsaládé:
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/07/19/regen-volt-a-nagycsalad/
      — azt gyanítom, nem volt ekkora a szeretet általában, sokkal kevesebbeknek írtak, kevesebbekkel voltak kapcsolatban eleink, és kisebb eséllyel találták meg az igazán hozzájuk illő barátot, társat is. Sok levél maradt, meg Radnóti Miklós, meg minden, de azt gyanítom, hogy a legtöbb ember hószám nem írt egy sort se senkinek, és sokan éltek döbbenetes magányban a lakóhelyük, szorongásaik, betegségük miatt, akik ma az interneten társakat találhatnak. Milyen érdekes, hogy egyre valódibb a blogközösség is, én harmincasával ismerem meg az olvasókat a való életben is, volt buli, lesz is még, kolozsvári szekció is van…

      Tényleg nem olvasok, elvisz mindent a net, igaz.

      Az igazgatón mentalitása nagyon fontos, és a netmentes hétvége is jó tipp, kipucol! Jó visszalépni néha, de a világ úthengerével nem érdemes harcolni. A félelmed is jogos, de én hiszek bennük, megállják a helyüket! A HaHa nemzedék vajon hogy lett? Nagyrészt az internet révén, aztán mennyire nem puhányak, milyen okosak, üdék!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem szeretném ezt idealizálni, csak az emlékeimet írtam le. Igen, nem volt sokkal nagyobb a szeretet általában, de aki igazán fontos volt, arra időt kellett szakítani, és ez így volt jó. Tudom, hogy az eltelt idő sok mindent megszépít, de még most is elérzékenyülök amikor eszembe jut, hogy például édesanyám (aki alig írt egyébként, és azt is sok hibával) levélben válaszolt egy balatoni gyermektáborból küldött levelezőlapomra (megírtuk a címet, és a kéthetes turnusban volt idő levélváltásra). Talán otthon valahol még meg is van ez a levele. És gyanítom, hogy ha ez egy sms lett volna a sok tucat közül, akkor már nem is emlékeznék rá. Levelet írt, mert fontosnak érezte, hogy írjon pár sort a gyermekének.
        Szerintem az (is) a baj, hogy sok embernél ezek a modern eszközök segítség helyett pótcselekvésre ösztönző eszközök lettek. Számunkra lényegesnek tűnő, de a másoknak talán lényegtelen dolgokat próbálunk kommunikálni, és észre sem vesszük, hogy a partnerünket nem is érdekli, mi több néha már fárasztja is az a dolog. Hogy ezer más dolga lenne.
        A találkozások, az információváltások nagy része a virtuális térben történik. Gyerekek mennek haza iskola után, és játék, beszélgetés (szülőnek történő segítés) helyett leülnek a gép elé, és bambulnak. Jópofáskodnak. Megsértenek másokat, pedig talán nem is akarták, csak kicsit meggondolatlanok voltak, és a köztük lévő két képernyő miatt nem is látják, hogy mit tettek, hogy a másik elszomorodott, hogy valami bántja, és hogy néhány emberi szóra, talán egy bocsánatkérésre lenne szükség. Tudom ez elmaradhat, és sajnos sokszor elmarad “élő” beszélgetésben is, de akiben van egy kis figyelmesség, az egyrészt nem bánt meg másokat, másrészt ha véletlenül mégis, akkor rövid úton rendezi a konfliktust, talán néhány jó szóval.
        Meg kell találni a helyes egyensúlyt, és ezért nagyon örülök, hogy van blogtalálkozó, hogy személyesen is megismered az olvasókat, hogy ők is megismerik egymást.
        Szerintem a HaHa-sok és társaik is azért ilyen üdék, mert személyesen is ismerik a virtuális közösség nagy részét, hiszen az egyetemen vagy a romkocsmában találkozni szoktak. Okosan használják az eszközeiket.
        Szép napot mindenkinek!

        Kedvelés

      • Nagyanyám 20 éve halott. Egy üknagyanyai téka, egy nekem ajándékozott 30 éves zenekazetta, két tejesköcsög és pár, a saját kezével írt képeslap, levél, féltve őrzött békési kolbászrecept tépett kockás papíron, ez a nagyanyám ma. Nem a fiók mélyén, mert időnként olvasgatom a “Drága Gabikám!” kezdetű képeslapjait, amin féloldalas egymondatban számol be erről-arról. Imádom ezeket a megmaradt kézjeleit. És én még a középiskolás nagy szerelmem leveleit is őrzöm, és a múltkoriban találkoztunk, és a kezébe nyomtam,, hogy olvasd csak, ki voltál. Nagy rendülés volt. Jók ezek az írott papírok, mert nem ugyanolyan volt megalkotni egy 5-8 oldalas levelet kézzel papírra, mint egy emailt lezongorázni. És igen, a postást várni, ne is mondd, ismerem az érzést..:)

        Kedvelés

    • Rob, fáradság, t nélkül 🙂 (és nem fogom senki ötven elírását javítgatni itt, a sajátjaim se, csak ezt az egyet Éva annyiszor írta az elmúlt két hónapban, hogy nem állom meg, bocs!)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Gem, köszönöm, igazad van, és még csak a kora reggeli órára sem tudom fogni, hiszen kétszer is, egymás után!
        Mentségemre legyen írva, hogy nem láttam Éva ezzel kapcsolatos bejegyzéseit (nem vagyok még “csakazolvassa” függő, ha van kedvem, és időm is engedi olvasgatok itt). Persze már korábban is találkozhattam ezzel a hasonlósággal, tanulhattam is ezt, de valószínűleg volt az évek során olyan pohár sör vagy bor, ami pont ezt a fájlt törölte az adatbázisomból.
        Még egyszer köszönöm!

        Kedvelés

      • Elnézést kérek mindenkitől, és már most írok, hogy a “csakazolvassa függő”-t nem rosszindulatból írtam! Jó sok minden van itt, sok érdekes történet, vélemény, az átlagnál jóval értékesebb tartalom, könnyű itt ragadni, és ilyenkor a percek, órák gyorsan szaladnak. Néha túl gyorsan is.
        Talán ezért is “Követést” még nem mertem nyomni, pedig itt van pár centire, és nagyon csábít! De inkább csak barangolok, nézelődök, olvasgatok, és ha pl. kíváncsi vagyok az általam írtakhoz tartozó hozzászólásaitokra (eddig kíváncsi voltam), akkor kézi vezérléssel visszakeresem mit írtam, és megnézem.
        Kellemes délutánt!

        Kedvelés

  43. Ma rászóltam Sződligeten egy csapat bámészkodóra, hogy kurvára ne fotózzák a bambuszbiciklimet. Néztek, kicsit mentegetőztek, inkább idegenkedtek. Mondtam, nem szeretnék célpont lenni, biciklimet hagyni elterjedni, vágytárgy-jelleghez hozzájárulni. Bekebelezni, mindenáron, birtokolni, elvinni… ez új, és teljesen kritikátlanul csinálják,ugyanígy alvó gyerekemmel, aki a hátamon van, bele a pofámba, vakuval, meg a kutyát is, de cuki. Én ezt nem értem ez, hogy valami tetszik, és akkor lefotózom, ez olyan primitív. Utána mutogatja? facebookra teszi? Hogy képzeli?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A felháborodásodat jogosnak érzem! Ez megint egy dolog, amin el kell gondolkodnunk (lehet, hogy már én is csináltam ilyet, és észre sem vettem, hogy nem voltam tapintattal a másik emberre!), és aminek a megoldását ki kellene találnunk!

      Én azt gondolom, hogy fel kellene tudni mérnünk, mi tartozik valakinek a magánszférájába, és akkor annak fényképezése előtt engedélyt kellene kérnünk a tulajdonostól, vagy a szülőtől, a gazditól. És kérdésre őszintén elmondani, hogy mi a tervünk a fényképpel? Aztán úgy is használni azt!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  44. Hát nagyon szórakoztató, remek, jókat röhögtem-dühöngtem veled, de azért… mi az, hogy a mobiltelefonnak nincs és nem is lehet kultúrája, mert a mobiltelefon a lustaság, a kényelem, a figyelmetlenség: abszurdum? Szerintem ez hülyeség (én is mondhatnék ilyen eszencialistaságokat: bölcsészduma, savanyú szőlő stb.). Hát van kultúrája, és még lesz is, ami nem garancia arra, hogy az emberek ismerik is, és alkalmazzák is.
    Ugyan, már miért és miért pont a mobil? Az autó meg a fényképezőgép (írsz róla is), meg a bicikli (aha! arról meg harminc év intenzív városi gyakorlattal a hátam mögött én tudnék), meg a gáztűzhely, a fagyasztó, a … na, nekem a kvarcóra volt ilyen, bár mostanra már azt is elfelejtette mindenki, a nemkvarc órával egyetemben, hisz mobilja van, azt nézi, ha érdekli még egyáltalán, hogy mennyi az idő.
    Az emberi kultúra esszenciája – szerintem legalábbis – az óra. A kerekek, ahogy egymásba fogazva keringenek és hajtják a mutatókat, kettőt, hármat, sokat (esetleg), lehet víz- és ütésálló és naptáras, ennyi meg annyi köves (ki emlékszik még, hogy az mire jó?), svájci, arany, orosz (ill. szovjet – nagyon jó óráik voltak), bunkó és piciny, fali és kar-, zseb- és napóra (ez itt a kakukktojás helye).
    Aztán, valamikor harminc évvel ezelőtt bejött a kvarcóra (mi a fene abban a kvarc?), és akkor már csak azért lehetett esetleg küzdeni, hogy legalább analóg legyen. Hogy az ember ne 22:22-t nézzen negyed tizenegy után hét perccel, hanem két mutatót a körben, és ne kognitíve, számfogalmilag, hanem zsigerből, képileg tudja, hogy hol is áll az időben aznap. Én, amikor elromlott a karórám, még évekig harcoltam azért, hogy legyen egy igazi, felhúzós órám, külföldön járva is azt kajtattam, nem a farmert; nem tudtam elhinni, hogy bekövetkezik: nem lesz többé szükség órára, a fogaskerekes, felhúzhatós, a gyerekeknek is be- és megmutatható, az emberiség egész kultúráját egy tenyérnyi helyen magában hordozó kis ketyegőre. Hogy nélküle is lehet élni, és senki sem érzi, hogy vége (pedig vége) egy korszaknak, amely 360 fokba zárva látta és értelmezte önmagát és a világot.

    Szóval nem értem, mit utálsz a mobilon, én pl. szeretem, élvezem, szórakoztat is, és le tudom tenni, ha nem akarok beszélni. Külön öröm benne, hogy nem kell nem-fogaskerekes órát hordanom, hogy tudjam, mennyi az idő: mert azt – egyetlen technikai szerelmemmel, az órával szemben – már tényleg árulásnak tartanám.

    🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A kvarc benne valami kvarckristály, ami rezeg és a rezgésszáma alapján méri az időt. http://www.mvltrade.hu/QuartzReview.htm
      A mobilon is van analóg mutatási lehetőség, előszeretettel használom,
      és szerintem a soha nem fog kimenni a divatból az analóg mutatós óra,
      mert továbbra is zseniálisan egyszerű, ötletes és kifejező,
      és szerintem ezt sokan élvezik az előnyeivel együtt
      pl. a 11:59 az ember agyában még mindig a 11-t idézi meg és arra asszociál
      (ezen becsapás miatt alkalmazzák ugye előszeretettel az áraknál is a 9-es sőt 99-es véget),
      míg ugyanezt egy analóg óra a kismutatója révén egyértelműen 12-nek mutatja
      és valóban ezt is üzeni az agynak 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  45. “Hát hogy lehet egy gyerek háttérkép?” – Hát úgy, hogy a gyereked kvázi elvárja:) Nekem a nagyobbikom (10+) kérte, hogy tegyem ki a húgával közös képet róluk a telefonomra, és látszott, hogy mindegy, mit gondolok én erről, neki ez fontos (mert biztos minden rendes anyának a gyerekei a háttérkép, de mindegy is:), hát azóta ők a háttérkép, és néha szól, hogy csináljak róluk frisset, és azt tegyem fel

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nekem kb. tökmindegy, hogy mi a háttérképem a telefonomon, néha feltettem valami személyesebbet, virágról fotó, amit kaptam, ilyesmi, de a telefon nekem nagyon használati eszköz, a gyerekemnek meg látványosan fontos volt, hogy mi a háttérkép – túl kicsi erőfeszítéssel és kényelmetlenséggel túl nagy örömöt okoz neki a jelenlegi helyzet, kára meg senkinek nincs belőle, max. a közhelypuffogtatóknak, akik szerint gáz a gyerek háttérkép. Nem kell ehhez lelkifurdalás.

        Kedvelés

  46. A mobiltelefon egy eszköz. Ugyanúgy, mint a kalapács, meg a facebook. Az eszközök általános jellemzője pedig, hogy lehet velük élni és visszaélni is. Illetve lehet őket jól használni, meg betegül.
    Én okosat használok, ami nálam a konzumeridiotizmus megnyilvánulása. Nem volt rá szükségem, csak vágytam rá. De beépült az életbe és hozta magával azt a praktikumot, hogy így nem kell megvegyek egy marék más kütyüt. Nincs külön GPS az autóba, szintén nincs külön GPS az erdőbe, nincs külön zenelejátszó, könyvolvasó, meg miegymás. Fényképező az van, de ritkán bújik elő a fiókból. Persze óra sincs évek óta a karomon, és ennek külön nagyon örülök, mert azt komoly rabságnak éreztem.
    A telefon – ahogy a blog is – arra való, hogy mondanivalót szállítson a téren át. Arról igazán nem az eszköz tehet, hogy sokan mondanivaló nélkül használják. Te is csinálhatnál olyan blogot, ami nem szól semmiről, és arról is leírhatná valaki, hogy mennyire értelmetlen. Mint ahogy a blogok igen jelentős része tényleg az.
    Ami a találka egyeztetős részt illeti, teljesen egyetértek veled. Tényleg miért nem lehet megbeszélni fixen, hogy akkor és ott. Ezzel együtt sokszor én sem teszem és gyanítom, hogy azért veled is előfordul.
    És azt hiszem, hogy amíg írtad a cikket sikerült magad igen alaposan felhúzni, ha tudatos és a munkája minőségére adó író létedre képes voltál a csupa nagybetű és a sok felkiáltójel eszközéhez nyúlni 🙂
    A telefon adott helyzetben lehalkítható, kikapcsolható, ha rosszkor csörög, a csörgés némítható, a hívás elutasítható, esetleg simán figyelmen kívül hagyható. A hívás _fogadásának_ is van tehát külön kultúrája, aszerint is lehet tenni. Ha valaki rosszkor hív, akkor abban én is ludas vagyok, hogy tudott rosszkor hívni, tehettem volna ellene.
    Az már csak technikai nyalánkság, hogy ezek az okosok képesek rá, hogy helyfüggően alkalmazkodjanak a körülményekhez, legyen mondjuk otthon békés halk, a zajos munkahelyen meg agresszív, vagy hasonló. A lehetőségek száma végtelen. Ismerek olyanokat, akik boldogan használják ezt ki. Én inkább állítgatom a hangerőt magamnak.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezzel csak az a baj, hogy az emberek többsége egyszerűen nem használja a halkítást, a kikapcsolást meg pláne.

      Én nem vagyok nagy mobilhasználó, egy 3000 Ft-os feltöltés egész évre (!!) elég, mert nekem az csak a pótbiztonsági kapcsolattartó eszközöm, az is SMS formájában.
      Ezért többnyire nincs is a kezemben, legfeljebb a munkaasztalomon egy bögrében, hogy ne nyelje el a káosz, aztán vagy észre veszem, hogy jött üzenet, netán eltévedt lelkek megpróbálnak rajta felhívni, vagy nem. Többnyire nem.
      Le van ugyanis némítva, mert a munkahelyemen ez követelmény (30 fős hodályban igencsak idegesítő tud lenni a mások mobiljának a csörgése, plusz még az asztali telefonok…)
      És ha nem veszem észre/nem jut eszembe időről időre megnézni, akkor jön az újabb SMS: mi van, haragszol rám, miért nem válaszolsz?
      Miközben jól tudja, hogy egyrészt nincs mondanivalóm, másrészt pedig ismerhetne és tudhatná, hogy van ez nálam a mobillal.
      Ezzel aztán stresszeli magát, áttételesen meg engem, mert felbosszant, holott csak írnia kéne egy e-mailt, ami sokkal informatívabb is lenne. Azokra ráadásul rövid határidővel válaszolok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  47. Azóta utálom a mobil telózás ekézését, amikor még bunkofonnak hívták. Én 10 évet vártam az első saját telefonomra, telefonáltam fülkéből bélással, de még tantusszal is, már ha leesett. Úgyhogy engem nem zavar, csörögjön, szóljon, sosem kapcsolom ki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  48. Visszajelzés: én leszek a belügyminiszter | csak az olvassa — én szóltam

  49. Visszajelzés: hiroshima, don-kanyar, világégés | csak az olvassa — én szóltam

  50. Visszajelzés: Telefontörténelem: a fülkétől az okosig | Lélektani különlegességek, multikulti, céges történetek, karriercsapdák, jelenségek, paródiák – és én, aki mindezt elmesélem

  51. Visszajelzés: ez is milyen nap | csak az olvassa — én szóltam

  52. Visszajelzés: urbánus | csak az olvassa — én szóltam

  53. Visszajelzés: ami jár | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .