érvelési stratégiák 6.: itt vagyok például én — avagy a tanult tehetetlenség

Azért teszem ki ezt most főoldalra, mert kapcsolódik az autóvitához, amely az eszköz a különbség című bejegyzés alatt indult.

Érvelési hiba: az egyedi, esetleges történetből általános tanulságot von le valaki, mégpedig azért, mert szeret szörnyülködni — erről szólt a sorozat 5. része, “a sógorom is”. Most egy kicsit másról írok.

Az ember magából indul ki, hát persze. És ha sérelem éri, szívesen von le belőle a világ működésének egészére vonatkozó következtetéseket. Érthető, hogy olyankor elfogult és indulatos. De érvként…?

ez történt velem, tehát ilyen a világ

Sokan úgy maradnak, és mindent a maguk élményeiből és sebeiből vezetnek le. Én aztán nem tagadom, hogy az ilyen indulat, akár düh hasznos hajtóerő lehet.

Viszont amiről írok, mindig negatív, mind az érveléssel védett “igazság”, mind az érv, amely saját élmény. Ami az érvelővel történt, az igazol mindenféle általánosabb összefüggést. Természetesen az érvelő választja ki a maga tetszésére az igazolandó tételt, például:

ezek a szemetek csak sarcolják az embert, lesik az alkalmat, hogy büntessenek

, amely mögött az intézmények, közszolgálatok működésével kapcsolatos alapvető bizalmatlanság áll, és ő választja ki az azt alátámasztó élményt is:

csak negyedórára álltam meg a villamossínen, persze rögtön jött az ötvenezres bírság

— és ezt nem racionálisan, mérlegelve, hanem eleve adott hajlama, attitűdje szerint teszi. Azok pedig nehezen mozdulnak. Érthető, de érvnek nem érv, és aki így érvel, annak igaza sosem lesz, változást nem fog tudni elérni, hanem folyton a saját farkába harap.

Mondhatni, a panaszkodó — érvelőnek már nem nevezhetjük — önkényesen válogat az élményei közül. Prekoncepciózusan, tehát épp azért választja ki azt az élményt, mert azzal tudja igazolni az eleve adott nézetét (“ezek a mocskos ***k mindent szétlopnak”), vagy azért, hogy a történtekben elhallgassa a saját szerepét.

Például őt átverte, semmibe vette a hivatal. Valójában azért, mert késve adott be egy dokumentumot. A másik kedvencem: csak két napja járt le a bérletem, mégis megbüntettek. Emberünk figyelmetlen volt, vagy nem ismerte a törvényt, a szabályokat, de szeretné, ha azok nem számítanának, jó nagy ráhagyással működnének, és azt várja, jó magyar módra, hogy valaki más gondoskodjék az ő biztonságáról, érdekei védelméről. Az is gyakran előfordul, hogy nem szólt, magában fortyogott csak, és a másiknak fogalma sem volt, hogy neki gondja van.

Tipikus példa, amikor nyilvánvaló a jogtalanság, és az áldozat csak lapít. Önkormányzati lakásokban például különszolgáltatási díj címén közös költséget szednek, benne a ház biztosítása, a közös képviselő díjazása — ezeket fizetni például (figyelem, albérlők:) a tulajdonos dolga. Mi utánaolvastunk, vitattuk, és kevesebbet is fizetünk, mások viszont mindezt nem tették, csak morognak, hogy lassan a bérrel azonos összeg a különszolgáltatási díj. Mert ők nem vitatkoznak, nem pereskednek. Mert pereskedni, az csúnya dolog! Azok olyan szemetek, jobb nem ujjat húzni velük. És milyen groteszk: tényleg szemetek, de épp azért lehetnek szemetek, mert a másik elmulasztja az aktivitás lehetőségeit. Sőt: bízvást számíthatnak arra, hogy a másik átverhető: passzív és tudatlan.

Mindez, amiről írok, politikai tett: ha tömegek szólnának, tiltakoznának, írnának panaszt, egyszer csak megbillenne a mozdíthatatlannak hitt rendszer, és nem lehetne többé ennyi jogtalanságot elkövetni. A tüntetők mindig többen vannak, mint a rendőrök. Bizony, az igazságot felismerni, kideríteni, kivívni, a jogokkal élni időigényes, intelligenciát követelő és olykor kockázatos tevékenység. De félni nem kellene, épp mert ők, az elnyomók azt akarják, hogy féljünk. Igenis lehet pert nyerni önkormányzat ellen. Ők, akik bele sem vágtak, nagyon szidják a sarcot szedő önkormányzatot, esetleg az a meggyőződésük, hogy úgyis hiába, azok erősebbek. Bizony, erősebbek, hiszen a gyengék bele sem mertek vágni abba a folyamatba, amelynek a végén erősebbek lehetnének.

Másik példa. Váláskor az idegileg és érzelmileg tönkretett feleség (olykor, igen, a férj) mindent megtesz, bármit aláír, lemond, csak vége legyen már. Aztán szidja a közös vagyonban dúskáló, hazug másikat, holott meg sem próbált érvényt szerezni az igazának. Igenis ragaszkodnia kellene ahhoz, ami törvény szerint őt és/vagy gyermekeit illeti, és akkor nem lehetne az asszonyok kifosztását ilyen nagy méretekben folytatni, tartásdíjat hónapokig, évekig nem fizetni. Szocializáció, megint, de én — ma már — nem hagynám magam, sőt, a szemem sem rebbenne. A tragikus az, hogy sok nőt nem csak az ügyvédi munkadíj, az idegileg megterhelő, hosszadalmas pereskedés riasztja el, hanem rettegés, és amögött leginkább az az interiorizált meggyőződés, hogy őneki mindez nem jár, ő úgyis gyengébb, őneki úgysem lehet igaza. Ez érthető, de az exek kezében, akiknek bizony a szemük sem rebben, ez újabb fegyver. És sosem lesz vége így, annyiszor lehet az elgyengített partnereken keresztültaposni, olyan egyszerű fenyegetőzni, kizsarolni akármit, aláíratni valamit a rémült másikkal — valamit, ami a sorsát, életkörülményeit évtizedekre meghatározza.

Aztán itt van az anyaság. Nagyon kell figyelni, mondja az aggódó anyuka. Túlöltöztetett gyerekét négy és fél centiméter távolságból követi mászókáról mászókára, gyerekrablókat vizionál mindenhol, és azt taglalja, egy nagy kuvasz egyszer majdnem odament a gyerekéhez. Hihetetlen módon korlátozza önmagát és a gyermekét, akinek emiatt rengeteg fontos képessége ki sem tud fejlődni, és aztán az anya arról beszél, hogy mennyire résen kell lenni. Vannak, és sokan vannak ilyen örök rosszra, bajra hangolt nők. Holott anyának lenni mindenekelőtt vicces. Praktikus teendők vannak — őszintén szólva abból rengeteg –, amelyeket meg kell oldanunk, lehetőleg közösen, és a mi részünket akkor fogjuk bírni, akkor fogunk sokat bírni, ha megtaláljuk, netán kiharcoljuk a módját, hogy mi jól legyünk. Erősek, vidámak, ápoltak, lazák. Úgy értem, megengedjük mindezt magunknak, nem sajnáljuk az élményt, örömet, jó falatokat magunktól. Nem önzésből (az önzőség szóért egyébként, el ne haljon ez a nyelvművelő része a blognak, harapok), hanem azért, hogy megmaradjanak és bővüljenek az erőforrásaink.

Egészen elképesztő, ahogy a fél mamami a kötődő nevelésből a szívás és a bűntudat jól ismert perspektíváját látja meg, abba simul bele, hiszen az az ismerős és biztonságos számára, a szocializ mert ebben nőtt fel. Apa nem érti, félig önzésből, félig valóban, mi ez a nagy felhajtás a táplálás, alvás, hordozás körül. És a magára maradt, meg nem értett anya aztán hirdetheti: gyereket nevelni nagyon nehéz, örökös lemondás, és apa sem érti.

Gyereket nevelni felelősség, de ennyire nem nehéz, nem lehet nehéz.

Ha a “velem is mi történt a múltkor” érvelés rég kész koncepciót támaszt alá, akkor félő, hogy az illető eleve a koncepció jegyében cselekedett. Nem, ez nem bevonzás — e szó, fogalom használatáért, az áldozathibáztatás e bután automatikus lehetőségéért, nem először írom, azonnali, statáriális börtönbüntetést szabnék a melírozott újságíróhadra, ha egy napig én lennék a belügyminiszter. Hanem: ha a koncepció irányítja a tetteket, akkor az illető ama keretek között, meg nem kérdőjelezve a koncepciót, valójában annak rabjaként, azokat a választási lehetőségeket tekintve dönt. Kényszerpályán mozog. Egy nő nem lehet pilóta, ezért nem is leszek pilóta, quod erat demonstrandum. A negatív meggyőződést erősen szorítja a birtokosa, roppant értékként, mert az másra is jó: másokat hibáztatni, a saját cselekvést elmulasztani remek, önfelmentő és kis kockázatú mulatság, és ha az ellenőrök például úgyis szemetek, akkor van erkölcsi alapom potyázni a buszon, hát nem? Ezeknek, én…?

Mindig megkapom, hogy nem firtatom a nők felelősségét a traumáikban, sosem írok arról, ők mit tehetnének. Hát most, ebben igen. Amikor azt mondom, meg kell nevezni, tisztán kell látni, ki a felelős és ki a haszonélvező egy-egy helyzetben, akkor igazán nem azt pártolom, és nem is a victim feminism jegyében, hogy a nők csak üljenek és sajnálják magukat, mert nem ők a felelősek. Én csak azt nem szeretem, hogy akármi van velünk, mindig a nőkről van szó, a férfiak dolgait nem szokás bolygatni. Most viszont azt mondom: egyszeri, főleg balszerencsés történetekből ne vonjuk le a következtetést, hogy a világ olyan, mert úgy maradunk. Ismerjük meg a világot, az összefüggéseket, mások történeteit, a jogainkat és a lehetőségeinket, és használjuk mindezt nyugodtan, bűntudat nélkül és konstruktívan. Ne válasszuk a szívást. Legyünk csak azért is pilóták.

Az érvelési stratégiák sorozat előző részei:

1. — amikor nincs ok-okozati összefüggés

2. — ők még többet loptak

3. — vizet prédikál

4. — azt mondta a csernus is

5. — a sógorom is

8 thoughts on “érvelési stratégiák 6.: itt vagyok például én — avagy a tanult tehetetlenség

    • Én is szeretem… Amúgy már volt:

      “Te behívtad, bevonzottad ezt a helyzetet, ezt a típusú férfit. Mire akar ez a helyzet tanítani? Tanuld meg most, amit kell, különben majd mindig visszatér!

      Ha egy napig én lennék a belügyminiszter, a bevonzás szó használatáért statáriális és letöltendő szabadságvesztés járna ám. Úgy vinnék el bilincsben a nlc törzsfórumozóit meg a női lélekkel légkondicionált irodáikban foglalkozó, melírozott újságíróhadat…!”

      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/21/de-hat-szeret/

      Kedvelés

  1. “Ne válasszuk a szívást.”
    Aranyos, pláne amikor mi vagyunk a szopóágon, mert oda születtünk ugye…
    A fasz szabad oldalára – de épp ez a jó benne, hogy mi meg tudunk szabadulni tőle legalább 🙂

    Kedvelés

    • Na, ez az, ami szerintem sem ilyen egyszerű. Rengeteg minden van, amit a nők a maguk javára megtehetnének, nem is biztos, hogy mások rovására, és tanult tehetetlenségből, bűntudatból, mártírkodásból nem teszik meg, majd az áldozat miatt még tovább romlanak testi-lelki-társadalmi kondícióik. Ha annyi lenne az egész, hogy szopóágon vagyunk, akkor egyáltalán nem lenne remény, sem neked, sem nekem nem lehetne méltó, teljes életem.

      Szerintem ha a nők egészen fiatal koruktól felismerik, mi az, amiből nem kérnek, akkor ugyan sokkal szűkebb a partnerkínálati paletta, de ezeknek a nőknek jobb esélyeik vannak arra, hogy teljes kapcsolatban éljenek. Vagy semmilyenben. Emelt fővel.

      Kedvelés

  2. erről kéne poszt, hogy gyerekkortól hogy oltsuk a gyerekbe ezt. Mert ezen beszélgettünk múltkor A-val, hogy az egész szopóág úgy kezdődik hogy már ezt tanulod/látod otthon. Nekem határozott az anyám. Kissé túlságosan is. De otthonról azt hoztam hogy az az alap hogy nem fogadom el ha kritizál/megaláz/beszól/függőségben akar tartani egy pasi. Azonnali meneküléskényszerem volt ezekből a helyzetekből de nem logikusan végiggondolva, hanem zsigerből. De más területeken is működött: apácagimiben meghúztak harmadikban matekból és ki is rúgtak?? Egy évvel később már Szolnokra Repülőtisztire felvételiztem (itt 2 pont híja volt), majd BME villanykarra jártam végül. stb. (ha lett volna hozzá csomagolva még kitartás is, akkor sikeres ember lehettem volna, de az azért már nem járt, ezt _bevonzottam_ 😀 , de ahhoz bőven elegendő volt hogy rossz kapcsolatba ne lépjek bele/ne maradjak benne)
    És most bizonytalan vagyok hogy vajon mi volt az amitől ilyen hatékony volt az útravalóm, mit kéne leszűrni, szintetizálni, felhasználni.

    Kedvelés

  3. Halkan jegyzem meg, mert tudom, hogy nem a pilótanő a lényeg, hanem a csak azért is, szóval hogy Czigány Ildikó volt a Malév első női pilótája, kapitánya, és a légitársaság egészségügyi szabályzatát is miatta módosították. Addig ugyanis a szabályzat miatt tényleg nem lehetett nő pilóta. Ildikó küzdött, dolgozott, tanult, és megcsinálta! Mert ő csak azért is pilóta akart lenni! Azóta Gyulai Eszter is pilóta, elsőtiszt lett. Ha még lenne Malév azt írnám, hogy még több nőt a pilótafülkékbe!

    Szerintem semmi nem indokolja, hogy bizonyos szakmákat csak férfiak sajátíthassanak el, bizonyos munkaköröket csak ők tölthessenek be, bizonyos helyzetekben csak ők döntsenek. A megszokás nem indok, és meg lehet, meg kell változtatni! A mentális képességek függetlenek a nemtől, és lassan a fizikai képességek is kiegyenlítődnek, vagy gépek, eszközök segíthetnek a hátrány leküzdésében.

    Egyébként meg a fizikai képességek közötti eltérés nem lehet vitában döntő érv. Azért mert képes lenne erőszak alkalmazására, mert nagyobbat tudna ütni, nem biztos, hogy igaza van. Sőt! De igazából még csak gondolatban se jusson el senki odáig, hogy ő az erősebb, ezért neki van igaza, az lesz, amit ő akar!

    Talán valami ilyesmit kellene tudatosítani már a gyerekekben is, főleg a fiúkban. Rá kellene venni őket, hogy mire a párválasztás időszakába lépnek mondjanak le képzelt előjogaikról. Hogy nem a szex a legfontosabb (persze a jó szerelmeskedés azért fontos), és ráadásul a párkapcsolatban nem is jár alanyi jogon. Hogy a partnernek is lesz véleménye, jó gondolata, saját akarata. Hogy ismerjék el, a gyermeknevelés is komoly szellemi és fizikai munka (mondjuk ezt az állam is jobban elismerhetné), amiben 8 óra után el lehet fáradni (tessék bátran kipróbálni), és igazán helyénvaló a gyerekek ellátásában, nevelésében hétköznap munka előtt, munka után, és hétvégén is részt venni. Hogy tudják meg: apának lenni nagyon jó, főleg ha anya is jól érzi magát! Nem csak egy ügyes, erős fiúra, egy gyönyörű okos kislányra lehet büszkének lenni, hanem egy boldog, erős, vidám, ápolt, laza feleségre, édesanyára is!

    És mit kapnának cserébe? Talán kiegyensúlyozottabb párkapcsolatot, több mosolyt, beszélgetést, boldogabb gyerekeket. Őszinte ölelést, szeretetet, tiszteletet.

    Jó éjszakát mindenkinek!

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) abc bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.