Aki némileg fejcsóválva olvassa a blogot — és nem kevesen vannak –, az időnként felteszi a kérdést, hogy ha mi ennyire fel vagyunk háborodva, ennyire “gyűlöljük a férfiakat”, akkor nem félünk-e, hogy csak tovább szítjuk az ellentéteket. Ez nem megoldás, nem vezet célra, nem így kéne.

Jaj, csak ne legyünk agresszívek. Csak szép csöndben, ne zavarjuk azok köreit, akik idegenkednek tőlünk…

Valamiért ők automatikusan azt hiszik, hogy e témáról beszélni egyet jelent azzal, hogy küzdünk, összefogunk, harcolunk. Engem ez nagyon irritál, de közben van groteszk bája is: ők annyira aggódnak ám a mi ügyünkért, hogy jó szándékúan figyelmeztetnek, kizárólag a saját érdekünkben, hogy nem így kéne, mert így nem érünk célt. Nincs igazunk, vagy persze egyrészt igen, de nézzük meg a másik oldalt is (nem minden férfi bántalmazó, ő ismer olyan nőket is stb.), mindenesetre nem így kell megvalósítani, ez nem fog menni.

Holott nem az igazolja egy cél helyességét, hogy sikerülhet-e a megvalósítása. Vegyük például a kommunizmust. Nem sikerült. Akkor ez van? Jól van így? Nincs jól. Az, hogy a kommunizmust nem sikerült megvalósítani, nem jelenti azt, hogy a probléma, amelyre válaszul született, nem létezik, és hogy ne kellene róla nagyon sokat beszélni. A megoldási kísérlet devalválódása, devalválása, sőt, módszeres szabotálása talán éppen azoknak érdeke, akik az eredeti problémát tagadni, eltüntetni szeretnék.

Ez egyébként gyakori félreértés a blogon, hogy ha mi ilyeneket írunk, akkor biztos egyszersmind szervezkedünk, hogy megváltoztassuk, tökéletes egységben, összetartásban, mi vagyunk az aktivisták, akik utcára vonulnak, tüntetünk, kiabálunk, petíciókat írunk.

De mi, én és a legaktívabb kommentelők nem aktivisták vagyunk. Miért lennénk? Egyáltalán, miféle eszközünk, erőforrásaink volnának a társadalom tényleges megváltoztatásához? Miért ne lehetne csak beszélgetni, együtt gondolkodni, keresgélni?

Én nem tudok és nem kínálok megoldást, nem mozgósítok, nem harcolok, nem toborzok csapatot. Én csak figyelek, és amit észrevettem, megpróbálom a sorstársakkal megosztani, hogy ne érezzék olyan reménytelenül magányosnak és szégyenkezőnek magukat.

Miért ne tehetnénk fel a kérdéseket? Miért zavar ez olyan sokakat?

Harcoltam — a saját életemben. Azt hiszem, sikerrel, és nem csak magamért. Ha mégis harcolnék másképp is, mozgalomszerűen, akkor a nézeteimet elutasítóktól, az engem elfogultnak tartóktól nem fogadnék el tanácsot a megvalósításra nézve, úgy érezném, csak el akarnak bizonytalanítani, visszahúzni azzal, hogy meg akarják mondani, hogyan kellene cselekednem, vagy azzal, hogy relativizálják a célt, vagy azzal, hogy kételyeket fogalmaznak meg a megvalósíthatóságáról. Én ezt nagyon visszásnak tartom, hogy azok, akik haszonélvezői és helyeslői a jelen állapotoknak, de legalábbis meg nem kérdőjelezik őket, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, miért van ez így, és mi az ő részük ebben, hogyan változhatna meg a helyzet, kettőt ugranak előre, és azt mondják a kárvallottaknak, a kérdést feszegetőknek: nem reális a változás, ti rosszul csináljátok, ebből úgysem lesz semmi, ez elvi lehetetlenség. És a sugalmazott végkövetkeztetés: mivel nem reális a változás, vagy nem világos a cél, akkor mégiscsak jó lesz így, ahogy van.

Zsebébe gyűri és elhajt vele. Mi meg ugyanúgy ottmaradunk.

Házasságtól a felszabadítási hadseregig, minden progresszív mozgalom kritikusai ugyanezt teszik — az establishment védelmében. És eljátsszák ezzel a “ti csak ne ugráljatok” tanácsadó fölénnyel, atyáskodó kritikával, hogy ők jót akarnak nekünk. Ha jót akartok, higgyetek nekünk, ismerjétek el, hogy meg tudjuk ítélni, mi a helyzet, ne tulajdonítsatok nekünk gúnyosan olyasmit, amit nem mondunk, és legfőképpen: nézzetek szembe ti is a magatok felelősségével. Ha olyan jó lenne nekünk, miért mondanánk ilyeneket? Ha valaki boldog a házasságában, miért akarna elválni?

Van, hogy nincs megoldás, vagy nincs erő hozzá, vagy évtizedek és tömegek munkája és szerencsés feltételek kellenek a változáshoz, de attól még probléma van, és a megoldás nehézkes vagy lehetetlen volta, vagy az, hogy aki a problémát felvetette, nem a gyakorlati megoldásért küzd, nem válasz arra az elvi kérdésre, hogy jól van-e ez így, egyáltalán: hogy mi van.

Én azt kutatom a blogon, hogy mi van, miért van úgy — nagyon ritkán írok megoldásról. Az vagy nincs is, vagy ki-ki a magáét építgeti.

Kapcsolódó bejegyzések:

de mi a megoldás?

hát akkor maradunk