mindenki bántalmazó?

Szóval én bántalmazót gyanítok minden bokorban. Mindent erre vezetek vissza. Tényleg ennyire elterjedt a bántalmazás?

Aki üt, az bántalmazó, ebben nincs vita, de ezen kívül létezik még lelki, szexuális, gazdasági, verbális erőszak is. Aki kiabál, az is bántalmazó, és még az elégedett nőnek is bebizonyítom, hogy ami vele történik, az igenis egyenlőtlenség, akkor is, ha ő is akarja. Hogy van ez? Ki a bántalmazó?

Én benne vagyok, hogy definiáljuk. A definíció nem férfigyűlölet, bár sokaknak ronthatja az önmagukról alkotott kedvező képét.

A bántalmazás nem ugyanaz, mint az esetenként a jó kapcsolatokban is és általában kölcsönösen előforduló bántás. A bántalmazás folyamat. Egyirányú, módszeres, eszkalálódó és ciklikus jellegű. Történhet nyilvánvalóan, látványos eszközökkel is, de az ilyen kapcsolatok többségében rejtett, félig vagy egyáltalán nem tudatos manőverekkel, manipulatív viselkedés révén, mulasztásokkal és finom árnyalatokkal, és mindig konkrét előnyök érdekében működik, amelyekről mindenki úgy gondolja, járnak a bántalmazónak. A bántalmazás egyes formái ezért igen nehezen ismerhetők fel és azonosíthatóak. A bántalmazó nagyon gyakran maga sem tudja, hogy amit tesz, erőszak. Sosem tudhatjuk, mi történik az ajtók mögött, kár ilyen “ők szépen élnek”, “de hát annyira szereti”, “róla nem tudom elképzelni” attitűddel megközelíteni a jelenséget. Sok nő, ha fel is ismeri, mi történik, azért nem szól, mert fél, hogy nem hinnének neki, vagy őt hibáztatnák az egészért.

A bántalmazás alapja és oka a hatalmi egyenlőtlenség. A hatalmi egyenlőtlenség nem az egyén döntése, nagyon ritkán egyéni hajlam: a társadalom, az általánosan elfogadott gondolkodásmód biztosít túlhatalmat, és a férfiaknak biztosítja. Mindannyiunk életét átitatja ez.

Nem a gonosz, rosszindulatú emberek a bántalmazók, és nem látszik rajtuk, hogy azok. Közkedvelt, elbűvölő, szolgálatkész férfiak is lehetnek bántalmazók. Nem arról van szó, hogy néha kijönnek a sodrukból, hanem kontrollról, amit ők normálisnak éreznek. Sokszor nem is érzékelik, hogy kontrollálnak, máskor viszont azt gondolják, hogy a nő kedvéért teszik: ebben van atyáskodó segítség is, támogatás, de jellemzően a nő helyett gondolkodnak, minősítik, kereteket szabnak, és terelik a maguk szempontjai szerint. Elvárásokat fogalmaznak meg és közvetítenek, és rossz néven veszik, ha a nő vitázik, ellenáll a neki szánt szerepnek. Gyakran mondanak normatív mondatokat, amelyekből kiderül, mi a normális, mit kellene tennie a nőnek. Bántalmazó kapcsolat az, amelyben a nő nem érzi magát méltónak és szabadnak.

Ettől bántalmazás a bántalmazás, nem a monoklitól. Erre a válasz, a megoldás nem az, hogy nő próbáljon igazodni, jó szívvel elviselni a kontrollt, vagy legyen hálás a gondoskodó elemekért, hanem a másik érzéseinek, szándékainak komolyan vétele, megértése. Amikor ezt nem teszi, minden alkalom, amikor bagatellizál, gúnyolódik, figyelmen kívül hagyja, érthetetlennek találja a nő szempontjait és kéréseit, az ő felelőssége, és az egyenrangú kapcsolat ellen hat.

Ehhez, hogy ne válhasson a bántalmazás táptalajává a kapcsolat, nő is kell, olyan, aki nem támaszt vár, nem akar “gyenge lenni egy erős férfi oldalán”, nem a bűntudatai dobálják ide-oda, hanem mer szuverén lenni, felismerni és képviselni önmagát. Ehhez szembe kell szállnia többé-kevésbé azzal, amit sokáig hitt, meg kell tanulnia az önreflexiót, fel kell hagynia a meddő panaszkodással, mártírkodással, és figyelmen kívül kell hagynia a rengeteg kritikát, amit emiatt a tágabb környezettől kap. Sokat kell egyeztetni, beszélgetni, és kölcsönösen nagy rugalmasságra, munkára, odafigyelésre van szükség, mert a női szocializáció nem támogatja az autonómiát, hanem a kritikátlanságot, automatikus működést, engedelmességet, jóhiszeműséget ír elő.

Azt is mondhatnám, ebben a szocializációs környezetben, bizonyos körülmények esetén majdnem automatikusan bekapcsol a bántalmazás valamilyen módozata. Jóravaló férfiak, akik szeretik a partnerüket, akik nem tartják magukat igazságtalannak, sőt, effélét sosem hinnének magukról, és nem is érzékelik bántalmazásnak, egyszer csak a verbális, érzelmi, szexuális vagy gazdasági erőszak valamilyen formáját kezdik gyakorolni. És nem okvetlen pofonról van szó. A nők sem ismerik fel, hogy ez már az, csak azt, hogy valami nem jó. A legtöbbször magukat hibáztatják, és szégyent éreznek.

Nem a bántalmazás súlyossága a kritérium, nem úgy megy, hogy bizonyos kék-zöld foltok fölött már nem szenvedélyes vitáról van szó, inkább a következetes iránya és a hatása mutatja, valóban erről van-e szó. A hatása pedig meglepően hasonló jellegű: romboló. Elgyengíti azt, aki átéli, motiválatlanná, kétkedővé és önmarcangolóvá tesz, elszigetel a korábban örömteli kapcsolatoktól és tevékenységektől.

A ciklust a szakirodalom három részre osztja: fokozódó feszültség–robbanás–nászutas időszak.

A nők nagyon gyakran nem ismerik fel, hogy mi történik, mert abban nőttek fel, hogy ez, ami történik, normális, és ha nincs verés, az nem számít, akkor az nem bántalmazás. Ömlenek rájuk a bántalmazójukat mentegető szólamok, illetve az egyenlőtlenség az érzékelésüket és önbecsülésüket is eltorzítja, azt gondolják, a bántalmazó magatartása adekvát válasz arra, ahogy ők viselkedtek, ők az idegesítőek, hisztisek.

Ha régóta rosszul érzed magad a kapcsolatodban, ha nem tudod, hogy fogalmazd meg neki, mi bajod, ha félsz, hogy nem értené meg, ha időnként nagyon elkeseredsz, aztán újra megnyugszol, ha ellep a reménytelenség, ha a saját szégyenednek éled meg az otthoni hangulatot, akkor nagyon valószínű, hogy nem veled van a baj, és bántalmaznak vagy a bántalmazás előszobájában, a súlyos egyenlőtlenségnél jársz.

Nem csak a bántalmazás lehet a kapcsolat kudarcának oka: vannak az egyenlőtlenségen kívül más össze nem illések, működési zavarok is, de a bántalmazás és az azt lehetővé tevő uralkodó ideológiák olyan erősek, hogy ez a jelenség tipikus: a nők túlnyomó többsége találkozik valamelyik formájával életében, sokan pedig a tartós kapcsolatukban is.

Ha még olvasnál a témáról:

A jól működő párkapcsolat

Miért marad?

Hétköznapi hímsovinizmus

Ha te szoktál robbanni, manipulatívan viselkedni, ha a bejegyzéseket olvasva beléd döbben, hogy te, a nő vagy a bántalmazó, akkor olvasd el majd a csütörtök reggeli bejegyzést, ott tisztázom ezt, és ha szembe mersz nézni magaddal, kiderülhet, tényleg bántalmazó vagy-e.

33 thoughts on “mindenki bántalmazó?

  1. Képzeljünk el egy szituációt, némi iróniával: reggel imádott nőm testet ölt a konyhában,
    szikrázó szemmel megáll előttem, és összeszorított ajkakkal sziszegi: tegnap olvastam egy
    blogot! – azzal szó nélkül pofon vág, és képembe löttyinti a forró kávét. Én tisztában vagyok
    vele, hogy az elképedt ábrázatom, és a bágyadt kísérlet, hogy arcomról letöröljem a barna lét,
    már önmagában kimeríti a bántalmazás fogalmát. Később elolvasom a blogot azzal a nyugodt
    beletörődéssel, hogy puszta létem, hasam (amitől nem tudok leülni), kopasz fejem, agresszív,
    csöndes beletörődésem maga a ~ netovábbja. A Főszerkesztő Asszony (nyilván a kezdőbetűkből tevődik össze ama bizonyos jelszó, amit sem próbálgatni, sem megkérdezni nem fogok, mert nem tudom, nem valami csapda-é, hogy újabb ~on érhessenek), szóval Főszerkesztő Asszony (és azért se rövidítek), nagyon jól látja a ~ kérdését, lényegére tapint, amikor egész stratégiákat, taktikai elemek sorozatát vázolja fel, kiemelve, hogy a tettlegesség az eseteknek csak töredéke, a ~ megvalósulhat elsősorban szóban, magatartásban, vagy akár mulasztásban is.

    És itt a vége az olcsó szellemeskedésnek, mert sajnos igaz, amit a cikk állít, sőt – szerencsére – egyes nagyon rafinált és nagyon aljas formákat nem is említ. Bár én meggondolnám, hogy a rengeteg NEGATÍV példa mennyire éri el a kívánt nemes célt, a gyengébbeket méltóságra tanítani, hogy minden bántás leperegjen róluk. Nyilván észrevettétek, hogy gyengébbeket és nem nőket írok, mert szerintem nem feltétlenül a két nem között húzódik a vonal. E különös, zaklatottan versengő világban minden azt sugallja, hogy ha a legkevesebb relatív erőfölényt felismered, akkor azzal élned szinte kötelező, mert ha nem, egykettőre a földre kerülsz. Ahol egész sportszerűen hiába koppantasz hármat, ami egyes kulturáltabb küzdősportokban az jelenti, hogy “legyőzettem”, így is, úgy is addig rugdosnak, amíg mozogsz. Meg még utána is egy kicsit, csak azért mert jólesik… Változnak az idők, és bennük mi is. Kicsit módosítom az antik mondást, a világegyetem tágul, és benne – nem, mi nem tágulunk – távolodunk egymástól. Egyformán, és veszélyesen, és beláthatatlanul, amikor már az egymás felé kinyújtott kezek gravitációja mindezt nem lesz képes megállítani. Elmondtam, miért értek egyet, s miért nem. A reszketeg demarkációs vonal csak esetlegesen húzódik férfi és nő között, valójában mindenütt ott van a ~ lehetősége, ahol gyengébb és erősebb van együtt. Végezetül: nem tartom túlzottan
    szerencsésnek, hogy a post inkább az indulatokat korbácsolja – bár célja ezzel ellentétes -, s nem a fent említett gravitációt törekszik erősíteni.

    • Nem, a humor nem sikerült.

      Miért jut mindenkinek a visszavágás, az erőszak az eszébe a blogról? Hogy a nők majd löttyintenek, hogy jön az agresszív matriarchátus, hogy ez az egész a szeretet ellen van? Honnan jönnek ezek a képzetek?

      Szeretet-e, ami most van a párkapcsolatokban, vagy furcsa, mindenütt hasonló egytálétel, masszív profit mások áldozatából, leöntve a nőnap, karácsony, ötre hazaérek, azért el nem válok szósszal?

      Az ilyenek vajon mindig a mások? És mivel mi nem, ezért nem is érdekes?

      Igaz-e, hogy esete válogatja, mikor kinek több a hatalma?

      Miért relativizálja mindenki a nők és férfiak mint társadalmi csoport közötti erőkülönbséget? Miért szokás a nők erejeként olyasmit felsorolni, hogy ők szülnek, virágot kapnak, el vannak tartva?

      Miért engem tart agresszívnak és veszélyesnek a kommentelő, miért engem ér mindig ugyanaz a vád, miért nem a testében, lelkében, egész helyzetében csalárd, erőből érvelő, pornófüggő, prostituálthoz járó, rengeteget kereső, háborúzó, korruptan politizáló, urambátyám csoportokat és a szankcióktól őket megkímélő viszonyokat?

      Ha nem ő van a tükrömben őszerinte, miért gondolja, hogy én tévedtem, általában is?

      Kellemes-e bárkinek ilyesmit látni a tükörben?

      Miért olyan vehemens némelyik első komment?

      Miért mindig férfi ír ilyeneket?

      Miért írnak egyformákat?

      A többiek, akik nem írnak ilyeneket, a blog hatását illetően miért őszinte szembenézésről, élvezetes kávészünetről, megerősödésről, fejlődésről, önmegértésről, felszabadultságról, házastársukkal való érdemi beszélgetésről számolnak be nekem? Miért linkelik százszámra mindenhol a bejegyzéseket?

      Őket miért szokás egységesen megvezetett, bűvöletbe esett, a békés megoldástól eltávolított, szektás, veszélyben lévő, befolyásolható tömegnek láttatni?

      Miért akarja megmondani egy-egy férfi itt is, hogy a soha végig nem hallgatott nőknek nincs igazuk, tévúton járnak, szeretetlenek? Milyen mintázatot követ ez a kommunikáció?

      Miért jelölnek ki a blognak felelősségeket, feladatokat, varrnak a nyakamba általuk vizionált hatásokat, ahelyett, hogy megkérdeznék vagy elolvasnák, például az interjúkban, mit akarok ezzel a bloggal?

      Már kész a nem jól harcolunk című bejegyzés, reggel jön, érdekes, hogy még utána is egy pont ilyen érvelés érkezik.

      Ha nagyon forszírozzák azt, hogy ez nem jó, akkor egy nap belátom majd tévedéseimet és bezárom a blogot?

      Addig is a szeretet nevében kommentelsz?

      Az érzelem nélküliség, morózusság, irónia vajon csak álarc?

      Mi van alatta?

      Miért teszel úgy, mintha nem tudnám, mi van alatta?

      Nők miért nem mennek ezzel semmire? Miért tartanák őket simán bunkónak?

      Miért pont ez alá a nagyon szikár, szakirodalmi minimumot összefoglaló bejegyzés alá írja mindezt?

      Miért nem látja a kommentelő az embert? Ha valaha látta, most mi van?

      Miért képzeli harcnak a beszélgetést?

      Miért gúnyolódik a jelszón?

      Bizony, a világban pusztulnak az orrszarvúak, gyerekkatonák százezreit képzik, dúl a cecelégy, nő az ózonlyuk — miért mindig e téma kapcsán kérik számon, hogy másról is kellene írnom, és az összefüggés nem ott és nem úgy van?

      Közelebb visz-e a szeretethez, ha nem írunk ilyenekről?

      Hogyan kell írni, mi van a világban, hány éves a kapitány? Valaki mondja meg, de ha kérhetem, első kommentben és gazdag iróniával. Annyira nem tudom, mi merre. Annyiszor elragadtak a tévképzeteim a négyszázharminc bejegyzésben, csak öt mondat kellene, komolyan.

        • Vagy vitatom. Szerintem értelmes kérdéseket tettem fel. És nem volt benne gúny.

          Kérlek, ne írd elő nekem, melyik két opció között dönthetek. Ötvenöt lehetőségem van, és korrektül szoktam viselkedni.

          Vagy ha valami bánt, fogalmazd ezt meg kérésként. Nem hiszem, hogy ne tartanám tiszteletben: épp azért kérdezek. De sértődős beszélgetésekbe nem megyek bele.

          Nem kell leleplezned magad, ismerem az e-mail címeidet, és az IP is látszik. A többieknek nem mond semmit ez. Azt hittem, véded a titkaidat azzal, hogy két nicken kommentelsz.

          A moderáció nagy stigma. El akarja hallgattatni a másikat, csak az egyetértőket engedi be, blabla. Amellett nagy meló. A férjem a halálán van.

          Ismerőst moderálni amúgy is kínos. Inkább őt kérem: ha még ismerős is, ha itt tölti az idejét, annál jobban próbálja megérteni, mi ez itt, és ne túlozzon, ne tulajdonítson nekem olyasmit, amit nem állítok, mert ez így nem vita.

          Az itt a bejárat menüpontban vannak a kommentelőkhöz a kéréseim, sok rossz tapasztalat után.

          Ez a kávélöttyintés nemcsak nem vicces, hanem vagy a házasságotokat jellemzi (ez nem valószínű), vagy a te gondolkodásodat, amellyel erőszaknak, uszításnak, szeretetlenségnek, a világ minőségét rontó tényezőnek érzékeled ezeket a témákat, felvetéseket. Ez megint a szokásos vád, hogy a nők mostantól majd sodrófával várják a férjeket, hehe, nagyon vicces, bezzeg a házasságok meg a szeretet, az milyen jól működik, minden rendben, és addig biztonságos, amíg el nem kezdenek ilyeneket mondani meg blogokat írni. Kicsit nagy felelősségeket pakol rám ez a nézet. A probléma nem én vagyok, és nem az, aki szól.

          Szeretet-e az egyenlőtlenség? Én nem a házasságról, szeretetről, hanem az őket lehetetlenné tevő egyenlőtlenségről írok, mégpedig nem általában, hogy az bárhol megszülethet — nem így van, nem egyediek a történetek, hanem összefüggést mutatnak. Ez ugyanaz az érv, mint hogy aki bunkó, az bunkó lesz gyalogosnak, autósnak, biciklisnek is, nem a járművön múlik. De igen, a járművön múlik, az visz bele olyan rendszerbe, amelynek óriási a felelőssége, mert hetvennel és tonnával csapódni valamibe nem ugyanaz, mint bringával gázolni vagy zebrára óvatlanul (…) lelépni. Nem: a struktúra ad egyes csoportoknak többlethatalmat, és a történetek fájdalmasan tipikusak és ismétlődőek. Az összefüggés meg az, hogy az autósok hibájából történik a balesetek többsége.

          És te, aki nem parkolsz sarokra, kivétel vagy. Te, aki úriember vagy, szintén, engem nem ilyen úriemberek molesztáltak, de az úriemberség alatt is érdekes jelenségek tenyésznek ám. Én viszont nem vagyok úriember.

          Ha akarsz olvasni, vannak rövid, okos összefoglalók a témában, nem én találtam ki. Például ez:
          http://www.stop-ferfieroszak.hu/hetkoznapi-himsovinizmus
          (az első fele)

          Én így érvelek a felvetéseiddel kapcsolatban:
          https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/24/de-tenyleg-miert-a-nok/
          https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/27/miert-altalanositasz-akkor/
          https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/13/a-nok-is-tudnak-am/

          (Bocsánat attól, aki unja már ezt a hármat.)

          Szeretetlen-e, veszélyes-e, aki az együttműködést, kölcsönösséget kéri számon, a pöffeszkedés és többletjogok kritikáját fogalmazza meg?

          És honnan ez a magabiztosság (nemcsak benned), hogy ez itt mind tévedés?

          Beszélni, kimondani, felismerni nem veszélyes. Legfeljebb a visszaélések haszonélvezői látják így.

          Miért vagy itt, mi tetszik a blogban? Miért érdekel? És miért nem az irodalom, nyelv, színház, társadalom?

  2. “a gyengébbeket méltóságra tanítani, hogy minden bántás leperegjen róluk” — ez lenne a cél? Miért nem az erősek felelősségének deklarálása, a visszaélések megnyesése, éberség, az erőszak nevén nevezése, szemléletformálás?

    Az erősek attól erősek, hogy mögöttük ott áll a többi erős! Mi lesz az erősekkel, és mi a gyengékkel, ha soha senki nem teszi szóvá, hogy amit az erősek élveznek, az nem jár nekik? Ha ahelyett, hogy valahogy reagálnánk a túlkapásaikra, elvennénk vagy legalább észrevennénk a fegyverüket, és kimondanánk: igen, ők az erősek, ők élnek vissza, és ez elfogadhatatlan, a gyengéknek hegesztünk páncélt, az ő vállukat veregetjük? Az erősekkel nincs mit tenni, istenem, ilyenek? Miféle etika ez?

    Tudod, hány kifejezetten mérgező házasságban élő feleség kapja a tanácsokat, hogy így meg úgy kommunikáljon, ne vegye a szívére, menjen ki a szobából, időben melegítse meg a levest, és akkor nem lesz baj? Hát miért nem lehet, hogy valaki elbeszélget végre azzal, aki hazaérve üvöltözik? Nem hallják? Nem látják az árkokat a nő szeme alatt? Miért csúnyulnak így meg az asszonyok, Pipás, ezt mondd meg nekem! A szomszédok nem akarnak beleszólni? Miért nem azt mondják: ha még egyszer ezt csinálod, annak következménye lesz? Teszem azt, egy másik erős mondaná ezt, hogy legyen foganatja.

    Az én hetvennyolc éves szomszédasszonyom kiáltani sem tud, nem működik a hangszála. Neki eltört a csigolyája, amikor erősebben lökték neki a bútornak. Történetesen nő, a fia pedig, mit tesz isten, férfi. És persze tagad. Fél éve szabadlábon, és üvölt és dönget ugyanúgy, már ki se jön a rendőrség. Azt gondoljuk, hogy ennek a csigolyatörésnek nincs köze ahhoz, hogy évekig csak kiabált vele a fia, meg elszedte a pénzét borra, meg körbeküldi koldulni a szomszédságban? “Leperegjen” — miféle cinizmus ez? Le tud peregni? Hova? A lélek hordalékába? Szorongássá? Rákká? Öngyilkossággá?

    Szerintem te jóhiszemű vagy, és egyszerűen nem tudod, mi megy a házasságokban, és milyen méretekben. Képzett, fiatal, kedves nők is, akik korábban az életüket irányítani tudták, mennyire ugyanazokról a büntető némaságokról, manipulatív húzásokról, közönyről számolnak be, meg kedvük ellenére való szexről, érzelmi zsarolásról és bizony, pofonról is. És sokszor magukban keresik a hibát. Én nem csak dühösen írogatok a fantazmagóriáim között, hanem úgy volt, hogy megismertem több száz ilyen történetet, aztán írni kezdtem, gondolkodni, és összeállt a kép: nem csak én éltem át szégyent kamaszként, nem csak én lettem szerető, nem csak én voltam bezárva és túlterhelve, nem csak én éreztem magam egy rakás szarnak, amikor kiabáltak velem, nem csak engem manipuláltak, nem csak rám csapott le a Nagy Tanár. Nekik felszabadító olvasni, nekem erőt ad a visszajelzésük, és kedvet tovább írni. Elkél most az erő. Néha jön valaki, és elhatárolódik, nem érti, tanácsot ad, jobban tudja, nem ért egyet, nem hisz nekem.

    A gyengébbeket kell tanítani? Mitől gyengébbek? Nem tudják, mi a jó nekik? Vagy megfosztották őket az érdekérvényesítés eszközeitől? Például nem jutnak sehová, mert három taknyos gyerek van otthon, a kocsit meg elvitte apu, és kilenckor jön? És ez évekig? Vagy csak megszokták, hogy ha szólnak, az ő nyakukba ömlenek a szankciók? Ki tanítaná őket? Egy másik gyenge? Vagy az erős, aki az ő gyengesége rovására erős, és tagadja a hatalmi különbséget, viszont meg akarja mondani, mi a megoldás?

    Kísérteties, hogy pénteken jön a meg tudod védeni magad című, ott írok erről részletesen. Ráérzel ezekre valahogy. Amire én reagálok, amit cáfolok, azt másnap kommentben olvashatom tőled.

    A jelszavas bejegyzésekben, mint azt rendszeresen jelzem, és az itt a bejáratban is írom, életem személyes, újabban tragikus részleteiről írok. Ott én válok védtelenné. Nincs benne csapda, eléggé sért a feltételezésed, a mindenhol bántást gyanító soraid. Én nem akarlak rajtakapni. Nem én mondom meg, ki a bántalmazó, nem azt mondtam, hogy te az vagy, én jelenségekről írok, nem vádaskodom — elég furcsa, hogy azt hiszed, hogy ez a te vesszőfutásod itt. Kezdj vele valamit, ha érdekel. Attól még van nagy-nagy probléma, mert az alapvető egyenlőtlenség, amely a ki megy az oviba kérdéstől a ki végzi a hálátlanabb feladatokat, és ki keres enyhülést a házasságon kívül, ha nem jó a szex, valamint kiket szokás prostituáltnak eladni és filmre vett megaláztatásait végignézni problémáig terjed, igen sok életet keserít meg. Nők életét, meg a gyerekekét, ha kérdeznéd. És még beszélni sem szabad róla, még a blogomon sem, mert “vélemény”, “a másik oldal” címén itt dühösködnek nekem, akik épp a problémában foglalt fölénnyel mondanák meg nekem, mit kellene gondolom, mi lenne a helyes, mi válna a világ javára, és mit tegyen az áldozat. Hogy ők mit tesznek az áldozatokért, az néma csend, sőt, a problémát is hajlamosak tagadni.

  3. Hát most aztán kaptam hideget meg hideget. Lehetetlen ennyi mindenre válaszolni. Talán egy- két ügyrendi kérdés: a “kontrabasszus” jelszavát elfelejtettem, ezért újra regisztráltam. És semmi garancia, nincs rá, hogy ez nem ismétlődik. Az irónia, a blazírt visszafogottság jól látod, álarc, de remélem nem tudod, mi van mögötte. Legalább is vigyáztam. Nálunk is volt erőszak. Sodrófa és hangos szó nélkül. Volt, hogy szenvedő alanya voltam, volt, hogy nagyon kemény kézzel fojtottam el. Két közel-korú (káin szindróma) mellett néha hihetetlen erély és önuralom kellett a rend fenntartásához. Ebbe ne kérdezz bele, nem írok többet. Mesélek, ha úgy adódik. Szerencsére nem ez volt a jellemző, egy emberöltő alatt talán 5-6 alkalom. Még az iróniáról: egyszerre látom a dolgok színét, fonákját, ez az oka. De számomra olyan természetes, mint a levegővétel. Tehertétel lesz, ha beszélgetünk.

    Téma: alapjában véve igaz, amit írsz. Mégis van egy olyan hangulata, mintha ennek csak és kizárólag a férfinép lenne az oka. Ha többen is ezt jelzik, érdemes végiggondolni. Amit a tini prostikról írtál, attól rosszul lettem. Szó szerint. Böngészgetem, mire kéne még válaszolni, de hát minden mondatra kéne. Lepereg: sok esetben így van sajnos, de amire én gondolok, az lepereg, és lent van, és nem jön velem. Megsemmisül. Tényleg jóhiszemű vagyok, de sem vak, sem hülye. S hogy miért vagyok itt? Mert meghívtál. Miért nem más ágán a blognak? Azt mondtam, körülnézek – most itt tartok.:-))

    Hallom a nehéz időket. Eü közelben dolgozom, van kföldi kapcs. is.

    Pipás

    • Nekem annyira nehéz, hogy amikor idejön az új olvasó, baja van, a felelősségre figyelmeztet, a veszélyre, amit a világra jelentek, idegenkedik, haragszik, és akkor nekiülök, és komolyan, érveim legjavával megpróbálom, hogy megértse. Hogy hátha. És a válasz tömör és az a lényeg, hogy én őt leteremtettem, meg akarom semmisíteni… hát miért nem beszélgetünk, miért nem veszel komolyan? Azt mondtad, beszélgessünk!

      • Irritál a stílusod. Nincs kapacitásom letolások, számonkérések, dührohamok, hisztik, egyéb pimaszságok feldolgozásához. Rühellem az arroganciát. Lehet, hogy ez a többieknek tetszik, én egyszerűen nem tűröm el. Pipás.

        • akkor miért maradtál eddig?
          ezt már az elején tudtad.
          talán pont azért, hogy ezt most odavághasd?

          “Amit a tini prostikról írtál, attól rosszul lettem. Szó szerint. ”
          nekem meg ettől a mondatodtól lett gyomorgörcsöm.
          ennyire futja. te most férfi vagy? vagy mi? ennyit bírtál abból kihámozni? és rosszul lettél!
          jaj mennyit halljuk ezt.
          ha a pasinak rossz napja van: biztos fel ment a vérnyomása, biztos sokat evett, biztos felpuffadt, biztos a hormonjai, biztos lítiumhiánya van, biztos a sok stressz. jaj, kíméljük őket (vö. Nők lapja és társai és persze ez is a mi felelősségünk).

          mindjárt küldök neked borogatást a kicsi homlokodra, mert rosszul lettél a gondolattól, hogy a férfiak nagy része mit csinál, miért fizet és milyen aberrációi vannak.
          Te vagy tőle rosszul!

          és tényleg: csak az olvassa.

          szia.

      • ,,remek” látni, hogy az ide betérő férfiak mind igazolják az összes teóriádat, teóriánkat, alátámasztják a tapasztalatainkat, ékesen bizonyítják, hogy a hétköznapi hímsovinizmus létezik és élő. otthon biztosan egyiket se nevezik papucsnak.

        • A blogger pontosan tudja, hogy az ismerősei közül ki milyen karakter (8 éve ismerjük egymást), ki mire és hogyan fog reagálni, nem is beszélve a törzsolvasókról. Talán nem is véletlen, hogy kit, hova és miért hív meg? De hogy ne legyen kétely, megismétlem és megerősítem minden eddigi hozzászólásomat. Ez van!

          • Én júliusban hívtalak, amikor irodalmi remekeket írtam, meg a nyárról, meg arról, hogy hogy élünk. Pimaszság? Arrogancia? Dühroham? Nem tűröd? Tényleg nem értem. Csak tátott szájúnak, alázatosnak szabad lenni, úgy tűnik. Ha nem, jön a válasz izomból. Hogy lehet, hogy nem érzed, mennyi szeretet, szív van ebben a blogban? Az igazság szeretete, az élet szeretete, a gondolkodás szeretete. Én úgy ismertelek meg, mint akinek fontos ez. Én tényleg komolyan vettem, amit írsz.

            És ne told megint rám a felelősséget a mostani negatív érzéseid miatt, te is tudtad, hogy nem kisnyúl vagyok, csak most már haragszol érte. Jól is néznénk ki, ha kisnyúl lennék, össze is roppannék most, és legfeljebb az íróasztalfiókom érdeklődne az irományaim iránt.

  4. Visszajelzés: én vagyok a bántalmazó | csak az olvassa

  5. Többször neki álltam már ennek a kommentnek, nem tudom, hogy sikerül-e érthetően leírni amit gondolok.
    Engem úgy neveltek fel, hogy értékes, értelmes, okos embernek tekintsem saját magam, ennek ellenére amint férjhez mentem átkattant valami kapcsoló, és én évekig hol hittem, hol lázadoztam a saját szerepeimben/szerepeim ellen. Hogy például nekem kéne rendben tartani a lakást, ahol ketten éltünk, és mind a ketten dolgoztunk még. Hogy amikor az első gyerek megszületett, utána természetes volt, hogy mindig én kelek hozzá, hogy szinte elnézést kértem a férjemtől, mert éjjel sírt (nagyon sokat felsírt, és semmi se segített). Lelkiismeret furdalásom volt, ha nem főztem.
    És nálunk ezek nem is a férjem elvárásai voltak, aki közölte, hogy főzés helyett inkább aludjak, ha kellett főzött magának egy tésztát, vett magának szendvicset, ha nagyon nagy volt a kosz, hát felporszívózott, nem várta el, hogy házi tündér legyek. Ezek az én elvárásaim voltak magam felé, mert mindenhonnan kimondva vagy kimondatlanul ez áradt, hogy “te most otthon vagy, ez a dolgod és pont”
    Ugyanakkor voltak nálunk is egyenlőtlenségek, (ki kéne vinni a szemetet – hát akkor vidd ki, ma már szó nélkül megteszi), esti fektetés a fürdetés mese olvasás után az enyém volt, meg a rendrakás is, míg ő számítógépezett.
    Mára már egyenlő a kapcsolatunk, de nagyon sok beszélgetés van mögötte, és egy változni hajlandó férj.
    Elnézést, ha nagyon kusza lettem.

    • Nem lett kusza és nagyon is érthető … legalábbis számomra.
      Magamra ismertem, én is igy éltem/élek a gyerek születése után, mintha kicseréltek volna. De már dolgozom rajta 🙂

  6. Júliusban?! Ez biztos? Csak azt tudnám, hol töltött négy hónapot az üzenet? Mert azért legalább havonta benéztem az iwiwre, meg a facebookra is. Hát hol volt eddig? Sose tudjuk meg, kiléptem mindkettőből. És mi mindenről maradtam le?! Egyébként meg nem értelek, feldobtam egy kicsit ezt a témát. Napok óta nem volt komment. Én kiteszem a lelkem, Te meg zsörtölődsz megállás nélkül. “Árnika”-tól legalább kaptam borogatást. Nem, Tőled nem is kéne…még az is fölrobbanna.

    Odébbállok egy fejezettel, hátha ott is ilyen nagy a vendégszeretet. Élvezet volt. Komolyan. Állítom, az internet születése óta ekkora poén cégért nem láttam: “Csak az olvassa”.. meg hogy “én szóltam..” Hogy “Nem csak az” voltál? hát akkor ne reklamálj, minek olvastad, úgy kell neked.

    Egyszerűen óriási, Éva nagy vagy!

    Pipás.

    • Nem tudom, hol pihent, Conversation started July 18, ez van nálam.

      Azért nem volt komment, mert a troll miatt regisztrációt állítottam be. De nem lett ettől olyan funkció. Így hát visszaállítottam két nap után. Amúgy ötven-száz komment is jön egy nap. Nem neked szól a figyelem.

      Engem tényleg érdekel, te hogy gondolod, és nem azért, hogy rajtakapjalak. Mondjuk ha szerinted addig rugdoslak, míg mozogsz, illetve az én szeretetvágyam a kulcs, az elég nagy döbbenet nekem. Mintha áttolnál rám olyasmit, ami nem engem illet.

      Kínosan érint a viccelődésed, az iróniád, ez az egész maszk. Nem, nem zsörtölődöm, nem veszekszem. Olvasson bárki, csak ha nem tetszik neki, és kommentel is, akkor írjon komoly érveket, ne csak sértéseket.

      Szerintem nem szükségszerű, nem természetes sem a Káin-szindróma kis korkülönbségű fiúknál, sem a kemény kéz, és a rend igénye avagy definíciója sem magától értetődő. Megtisztelsz, hogy ezt megosztottad velem. Nem kérdezlek, és nem fogunk beszélgetni, én most innen alig lépek ki, ma hazahoztam, és tehertétel nem fér hova. Nagyon szeretném, ha megértenéd, miben élek.

      Én nem a férfiakat hibáztatom. Hanem a torz szocializációt, amely még az érzékelést is eltorzítja. Jó vastagok a falak, elkél. Magánélet. A rendszer, a szocializáció a hibás, és a férfiak haszonélvezők. Mihez képest? Az igazságos, méltányos viszonyokhoz képest. Ez bizonyos értelemben rossz hír, hiszen az is benne van, hogy a férfiak mint többlethatalommal bíró csoport még csak azt sem tudják, mit tesznek: nem a döntésüktől függ, esetleg igen jámbornak érzik magukat, aztán… A nők meg nagyon sokszor kontraproduktívan reagálnak, elismerem. De minden hisztijük, kiabálásuk, aszexuálissá fagyásuk sokkal érthetőbb lesz, ha egyszer odafigyelsz és meghallgatod őket, mint a basáskodás, önzés, közöny, amire válaszul kialakultak. Ha nem lövöd le azonnal, hogy ez hidegkapás, hiszti, pimaszság. (Micsoda törzsfőnök-mentalitás ez?) Ha nem jössz azzal, hogy de hát nem a férfiak a hibásak, bárhol lehet gyengébb és erősebb, csak szeretet kell. Nem, ez nagyon speciális probléma, és nem lehet csukott szemmel élni.

      Az az érdekes, hogy én blogot írok, istentelen nézeteket hirdetek, és jól vagyok. Én bírom. Nem félek élni. Kezemben a sorsom. Ha nem félnél a valódi énemmel találkozni, megértenéd, ez micsoda különbség a feleség-viaszbábokhoz képest. A hőfok, az egész világ érzékelése, az elevenség, az örömök, a feszültséglevezetés módja, minden. Nem kell pótlék semmiből.

      Megírtam azt a bejegyzést, amiről beszéltem. És az az ajánlatom, hogy közzéteszem úgy, hogy lesz neki egy külön jelszava, és azt csak te kapod meg, mert nem akarlak ennek kitenni, de azért ide való, a blogra. A többiektől megértést kérek. Nekik meg megírom a jelenséget, másképp, mert ööö… ez se példátlan amúgy, és nagyon tanulságos. De nem az a cél, hogy lesújtson a bárd. Hanem a valódi kérdések feltevése.

      A másik blogom címe egyébként Én nem fogom be. Jól nézd meg, milyen cégér alá sétálsz be. Végül is, mindenki kíváncsibb, mint amennyire felszalad a szemöldöke itt. Olvass kommenteket, tényleg meglep engem is, hogy a tiszta beszéd ilyen hatással tud lenni sorsokra.

      • Pipás hozzászólásában igen komoly az érzelmi, sértődési elem. Tapasztalatom szerint ilyenkor az észérvek nem (sem) hatnak, a valódi beszélgetés komoly akadályba ütközik. Bizonyára felnőtt ember, megbirkózik majd ezzel a sokkal, ami itt a blogon érte. Ha akar. Én továbbra is kíváncsi vagyok rád és sok erőt kívánok az íráshoz is és az élethez is.

  7. Képviselőnének: valóban sok az érzelmi elem, mert szinte csak abból állok. Az álarc tesz képessé, hogy kontaktáljak a világgal. Igen, van ami sért, és akkor megsértődöm. Nem, nem vagyok felnőtt ember. Sokk ért, és nem birkózom meg vele (birkózzon ő, ha akar).
    Évának: köszönöm a meghívást, nem volt türelmem mindent végigolvasni, de becsülettel tallóztam, legalább a felét. 36 éve élünk együtt a felségemmel, felneveltünk három gyereket, de én ezeket a dolgokat nem értem, valahogy idegenek. De látom sokaknak tetszik, örülök a sikerednek. Nyáron, egy töcsökcirpes délutánon Szécsiszigeten (Göcsej) játszottam egy csodálatos, 250 éves barokk orgonán. Most szívesebben lennék ott, mint itt, hogy Bachot játsszak, érzelmeset, értékeset, tartást adót. Segítséget direkt nem ajánlok, úgy látom itt nem illik. Sőt, még biztosabb, ha hangsúlyozom, hogy nem nagyon kedvellek. Jelszóval ne bajlódj, nem érdekelnek a magánügyek. A Tiéd sem. De azért jobbulást kívánok. 🙂

    Pipás

    • Nekem nem sokk, én így működtem mindig is, valami köd gomolygott belőled, azért nem érzékelted. De hogy ilyen sűrű? Így lettem én az, aki téged addig rúg, amíg mozogsz, minden szép megcsúfolója. Valami nem stimmel itt, hogy ennyire magadra vetted, ennyire közösséget vállalsz minden férfival. Az “elmúltnyolcévet”, személyes részleteket nem én citáltam ide, ezért megdöbbentő, hogy téged nem érdekelnek a magánügyek. Mit bizonyít a harminchat év? Én is annyi vagyok, és amiről írok, annak jelentős részét magam nem tapasztaltam, a combcsontomat sem láttam soha, mégis létezik.

      Az a bejegyzés rólad, neked szól, a többihez nem adok, ha nem kérsz. De akkor ehhez se.

      Az a mosolygó fej, az valahogy nagyon nem adekvát. Ha értenéd… ezt az egészet, amiről és amiért én írok, hogy nem ez az agresszió, és nem ellened, hanem jelenségek vannak, összefüggések, mindenkiben a combcsont. Jó lett volna beszélgetni. Jó lett volna, ha akkor válaszolsz, amikor írtam, és azzal a szándékkal, amivel írtam.

  8. Beszélgethetünk, én örülök neki. Nem tudtam, hogy az a bejegyzés csak nekem szól. Egy kicsit nem érzem jól magam, hogy mindenki olvas. Természetesen el szeretném olvasni, kérlek, add meg a jelszót. De küldd a freemailre, ha nem terhellek. És írd meg, melyik az.

    De azt a KÖDÖT, Éva, azt csak Te láttad. Az nem létezik. Sosem létezett. Hidd el. Őszintén mondom. És nem vállalok közösséget a “minden férfival”. “Minden férfi” nincs, nem létezik. A családommal, maroknyi baráttal vállalok közösséget. Akikről tudom, hogy a belső törvényeiket nem változtatják a körülmények. És köztük ott vagy Te is. És ott is maradsz. Nem romantikus okból. Hanem azért, mert jó szándékú, erős, és befolyásolhatatlan ember vagy. Ember, nagybetűvel. Ez ma ritka. És érték. És tegnap is az volt, és holnap is az lesz. Nagyon kérlek, ne kelljen mások előtt folytatnom. Köszönöm a megértésedet. P.

    • Én nem akarom folytatni. Miért kezdtük el egyáltalán? És ha nincs közösség a férfiakkal, miért bántódsz meg, amikor az olyan férfiakról írok? Én nem ismerlek téged ennyire, nem tudom, és nem is firtatom, milyen a házasságod, én nem bárd vagyok, és a troll sem te vagy… azt hitted? Beléptél, és fölényeseket és csúnyákat írtál. Ez volt a baj.

  9. Hát ha nem, hát nem. Azon kuncogok magamban, hogy időről-időre ugyanaz a forgatókönyv, én már tudom előre az egészet. De Te olyan lelkesedéssel látsz neki mindig, mintha az lenne az első. Egyszerűen nem tudok ellenállni, végigjátszom, noha tudom, hogy mikor, hol és hogyan lesz vége. Egyetlen apró RAGOZÁSI HIBÁRA szeretném felhívni a figyelmedet, mint magyartanárnak: nem kezdtük, hanem KEZDTED, TE, egyedül, saját elhatározásodból, kivétel nélkül, mind a négy alkalommal a nyolc év alatt. És hogy MIÉRT? Hát ezt kérdezd magadtól. Nem muszáj megírni, én tudom. Erre a kis játékra nem nekem van szükségem – hanem Neked. És én nem fölényeskedek, hanem egyszerűen fölényben vagyok. Ezzel együtt megerősítem, hogy amit leírtam, annak minden szavát komolyan gondoltam, és jótállok érte – a barátság, az barátság.

    Tehát, Drága Barátom (sic!), sajnálom hogy ilyen hamar véget ért, de legalább nem volt unalmas. Várlak 3-4-5 év múlva, ahogy Neked kényelmes. De sokkal egyszerűbb lenne, ha ennyi lelkizés helyett egyszerűen leírnád, hogy pl “Utálatos disznó férfi, elegem van belőled!” vagy valami hasonló. Ezt legalább érti mindenki, nem kell hozzá diploma.

    Őszinte szívvel ölel

    Pipás.

    Ps: ha van a vonalban kórustag, annak igen, Pipás, a bárzongorista. Csak a rend kedvéért.

    • Ha erőltetetten, többedszer is kibeszéled itt a történtekről alkotott olvasatodat, úgy, hogy te fölmagasztosulj, és minden illemszabályt, a szándékomat figyelmen kívül hagyva forszírozod, hogy beazonosítható legyek, azzal kínos lépések megtételére kényszerítesz. (Ott lebeg, hogy: áhá, nem vállalod magad? — nem, például miattatok, akik így gondolkodtok, és akik ha valaha munkáltatóim lesztek, megütöm a bokámat.)

      Ha többen azt mondják, sőt, a többség, hogy gáz, amit csinálsz, akkor nem lehetne már leállni? Én mikor személyeskedtem? A blog tízezer életrajzi eleme közül kettő vonatkozik rád, te a jól ismert érzékenységeddel (zord külső mögött stb.) magadra vettél ötszázat, és ideöntötted mindazt a frusztrációt és hazugságot, ami ettől keletkezett benned. Köszönjük. Amíg a nő irányítható, amíg beleképzelhető bármi, amíg nem kell senkinek elmondani, pontosan miket “vált ki” a férfiúból, amíg ez lehet magánügy (az is), addig forognak a kerekek. Amint a nőnek saját álláspontja van, amint nem vállalja, hogy ő a provokatív (hiszen fiatal! hosszú a haja! beszélget! ír egy e-mailt! barátkozik!), netán a férfiúra is jellemző visszásságokat teszi szóvá, nincs irgalom. Akkor mindent, ami negatívum, áttol rá az oly lovagias férfi, aki rajongása tárgyául olyan nőt választott, aki garantáltan megóvja a házasságát. Így lesz a hűség a férfiú érdeme, a csábítás pedig a nő bűne, holott ez mintha fordítva lett volna, és aki beazonosít a zenei utalásokból, az nagyon röhöghet most. Ha egy kicsit megvakargatnánk ám, mi volt ez (annak idején elmondtad, csak az emlékezet gyógyít), akkor nem képzelnéd magad ilyen önzetlen barátnak, hanem borulna elég sok minden, amit magadról hittél. Mert aki valóban barátnak és nem többnek tekintette a másikat, az én vagyok.

      Fölényben vagy, én nem sajnálom tőled, a hozzád hasonlók fölényén tűnődik el az egész blog. Attól még nem kell parasztnak lenni itt, az én blogomon.

      Azért csak az olvassa, mert a tipikus reakciók, amelyeket a dühödt férfiak ide leírnak, őket minősítik, a törzsolvasókat és engem csak megerősítenek abban: jól gondoltuk.

    • A segítséget sem értem. Miben tudnál segíteni? Ha meg sem kérdezed, mi a baj, és deklarálod, hogy nem érdekel a jelszó? Szóljak, bármi is az, és elintézed? Vagy ez is a jól ismert paternalizmus, a jóindulat bizonygatása a többiek előtt, lássák, milyen nemes lélek vagy? Miközben sokkot kaptál, és én rugdoslak? Ez milyen viszony? Játszma? Amit persze én kezdtem? Mi a túrót kezdtem én? Ez komoly, hogy itt írsz a harminchat éves házasságodról? Azt akartam én szétdúlni? Ezt adtad elő otthon is, aztán irány a mise?

      És most azért “kezdem újra”, hogy jól belédrúgjak? Miért gondolod, hogy beléd akarok rúgni? Én azt hittem, azért, mert évekig nem találkoztunk, még megvagyunk egymásnak, egy júliusi két sor még nem újrakezdés. Mi az, ami annyira fáj, hogy ne tépjem fel? Mit képzelsz, mit akarok én? Csak te ellenállsz? Miért vagy itt akkor, most is?

      Tipikus lose-lose kapcsolat. Addig hihetjük mindketten, hogy oké van, amíg el nem mondja a másik, mit gondol. Akkor hátrahőkölünk.

      Az irónia is csak a te luxusod? Észérvek helyett támadó gúny? És minden második mondatodban rámtolsz minden felelősséget. Én dolgozzam fel a te sokkodat, én kezdtem, én pontosan tudom. Hol vagy te? Most volt egy másik konfliktusom. Az illető idegenkedve szemlél, közben gyakorlatilag mindenhatónak tart, azt hiszi, nekem bőven van, mindenem van, fölényesen kinevetem, pedig én csak kétségbeesetten kérem, ne így, mert ez nekem nem jó.

      Aki idejön, vegye le a cipőjét, ennyi. Ne rám mutogasson, ha bunkó, hogy én hívtam.

  10. T. Blog,

    mivel az általam kezdeményezett vita indulattokkal telt meg anélkül, hogy az álláspontok közeledtek volna, a további kísérletezéssel felhagyok, a vitában való vereségemet elismerem, és a blog nyugalma érdekében szavamat adom, hogy semmit sem teszek közzé addig, amíg ehhez személyre szóló felkérést és/vagy engedélyt nem kapok, erre jogosult személytől.

    Tisztelettel

    Pipás

  11. Visszajelzés: végül is nem ver | csak az olvassa

  12. Szoktam volt, kétségbeesett tehetetlen pillanataimban, mélyponton, bizonytalanságban hagyva, érzelmek megvonása alatt. Egészen kétségbeejtő, fájdalmas, hogy ez mi volt, miért így, és hogy lehetett volna elkerülni? Csak feltöltődve, csak kipihenten, csak kétségek közt nem hagyva. Az önmagam kételye a legrosszabb magammal, az életemmel, a világgal szemben.
    Ha a nőt gyerekre cserélem, a férfit felnőttre, szülőre a szövegben, akkor még nyugtalanítóbb. Kontrolláló szülőnek érzem magam, miközben a környezetemben a leggyakoribb vád ellenem, hogy túl engedékeny vagyok, és következetlen. A kettő azt hiszem megfér egymás mellett, és a gyereknek annál rosszabb. Nekem is, nincs, nem volt jó mintám.
    Sok időt töltöttem az elmúlt hónapokban azzal, hogy a gyerekkorommal kapcsolatos érzéseimet figyeltem. A világ, amiben éltem és éltünk, mint mérgezett talaj. Mindenki ezt szívta fel a gyökereivel. Oda nem figyelés, manipuláció mint nevelés (verbális fölény, felnőttek szavainak ereje, ahogy írtad), az érzelmeim figyelmen kívül hagyása, kicsinylése, megkérdőjelezése, egyáltalán irántuk nem érdeklődés, minősítés, elvárások, gúnyolódás… Mindenhonnan egy kicsit, egyenként ujjal senkire nem mutogathatok, összeadódva sok, deformál, mérgez.
    Gyakran eszembe jut, hogy bekapcsol, automatikus. Ebben nőttünk fel. Mind? Nagyon sokan? Szerintem igen, a politikai rendszerünk is ilyen, nem lehetett másként, csak szerencsésen. Mérgezett talajban próbálunk növekedni, virágozni, teremni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s