Gyógyulgatok ebből. Gyógyulgatok a bátyámékból, a nagy fiam apjából, abból, amit a pornófilmeken láttam és amit a kurvázó férfiak beszámolóiban olvastam (figyelem: az utóbbi linkhez lelkierő, nyugalom, mazochizmus kell). Nem gyógyított engem sem következő szerelem, sem szakember és a házasság is alig. Most kezdek gyógyulni. Olvasok. Gondolkodom. Írok. Találkozom önmagammal. Már nem félek.

Kezdem érezni, hogy én is része vagyok a nagy körforgásnak. Akármit is sugalltak a tesómék arról, hogy milyen a jó nő. Akárhogy néznek is ki a modellek az újságokban. Én is vagyok. Ezért teszem föl a seggemet. Nem mert azt gondolom, hogy ez micsoda segg (sőt nagyon is egyetértek Modor Tibi egyik megjegyzésével, aki a pucsító fenekekre írja, hogy naná, hát kifeszül a bőr, eltűnnek a ragyák, sötétben még meg is kívánják — igen, így van ez), hanem mert tudom vállalni, hogy ilyen. (Modor Tibit nem linkelem, mert idetalál és szétszed odaát, keressetek rá.)

És akkor olvasom, egyelőre a fogason az Orgonás és a Gyöngyvirág út között, az Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív című könyvet Kukorellytől, ezt a szép kékszakállú don juant. Tényleg szép. De ez most nem irodalmi elemzés lesz. Figyelem: ez, akiről írok és aki a könyvből szól, ez nem az író — tán van, akinek nem kell a figyelmeztetés –, ez egy kreált én. Hasonlíthat persze, de én ezt nem verném le az írón. De azért… A lényeg, van itt egy hős, egy elbeszélő, aki író-olvasó találkozókon és akárhol felszed mindenféle nőt, akiket sorszámoz a szövegben és megdug (a szövegben). Érdekes és szép az egész, az ahogy, és van a regényben még sok minden, gyönyörködtető és naezthagydabbaendre, például roncsoltnak van nevezve a többször szült feleség teste, szóval köszönöm, én szültem hármat és vetéltem egyet, ha ez ilyen, ha ti így láttok minket, ha én is mindig csak ilyen árnyékokkal tetszhetek valakinek, akkor én kiszállok, én inkább elintézem magam. E hálózsáknyi szegleten magam, magam.

Persze mit számít nekem Kukorelly? Azért számít, mert tipikus. Mert ez megint ugyanaz. Amiből gyógyulok.

Végül is nem nagyon más az egész, mint ahogy Esterházy ír például az Egy nőben vagy a Harmoniában a szexualitásról, és Esterházy mégis mindig kólint, és mosolyogtat, ez a Kukorelly meg fáj, ettől szorongani kezdek. A szorongás engem jellemez, tudom. De egyrészt örülök, hogy van, aki szeret (és kellően rövidlát), és így már az, hogy akkor kivel, hogyan vegyüljek, nem primer téma. Másrészt meg az a reflexem, amikor felnézek a könyvből (Erdei iskola megálló): én nem akarok benne lenni ebben a forgatagban, én nem kérek ebből. Endre, itt vagy? Ezt érzem, amikor olvaslak.

Mellek, arcok, fenekek, anál. Szagok, amelyek nem tetszenek neki. Őneki nincs kedve nyalni, mert nem szerelmes. De leszopatja magát. Kinél belefér a fenékhajlatba ragadt kaki, hiszen elbeszélőnk szerelmes, ki meg hiába szép, az óráját nézi a jeles férfiú aktus közben. Szíve joga.

De hát nekem volt valaha szempont a másik oldalon, hogy én csak akkor nemtudommitcsinálok, ha szerelmes vagyok? Nem volt. Nem lehetett. Van-e fogalmuk a férfiaknak arról, mi mindent megteszünk mi nők, amihez igazából nincs kedvünk, de nemkedvünk sincs, egyszerűen a kedv nem szempont? Mert, ahogy itt megfogalmaztam, nem is tudjuk, miről maradtunk le, sohasem találkoztunk önmagunkkal mint szexuális lénnyel, láttuk feltűnni, éreztük a szagát, de sohasem jött el, oda, igazán. És mert mink nők ha már valakivel szexelünk, akkor minden jöhet, akkor miért ne bármit…? Igen, talán ez is benne van. Hogy sokszor mondunk nemet, nem fekszünk le akárkivel, de amikor valakivel igen, akkor nem a pillanatnyi kedv dönt, akkor legyen már repertoár. Vagy ez prostituált-gondolkodás? Befizetett, vigye?

Ez volt a dilemma, emlékszem, még néhány éve is, hogy

1. kerítsek-e valami rendes fiút, aki nem használódott még el, ő tisztelni fog, költészet lengi majd körül az anális szexet, hű, de néz majd, és ő nem cinikus, de esetleg korai magömlik és elsírja magát a prémes bilincs láttán, vagy

2. egy nagy spílert, aki taksál és méreget és az exeiéhez hasonlítja a fenekem vagy pláne a hüvelyem szorosságát, de tudja, mi a pálya, és felfedeztet velem valamit, amit ha el tudnék képzelni, belepirulnék. Én…!

És kiderült, hogy a választás nem létezik, nem csak ez a két típus van, és például amikor azt hittem: na, itt van nekem ez a rendes fiú, hát, kiderült, hogy nagyon benéztem, ő aztán olyan spíler és olyan cinikus, egyébként izgalmas is, hogy abból több szomorúság lett, mint öröm, de öröm mégis több… nem tudom. A szomorúság tovább tartott.

Akkor vajon annyi a tanulság, hogy hiába vagyunk mi, hétköznapi nők, vagy leszünk sok belső munkával szépek, méltók, természetesek, hiába olvasunk Hoppál Borit és ismerkedünk a Luna Luna termékekkel, ez itt épp az enyém, és hiába vagyunk rendben magunkkal mint szexuális lényekkel, hiába tudjuk már, hogy, teszem azt, voltaképpen sosem szerettünk felül lenni. Mert ő, akinél a mérőszalag van, ő, aki lefektetett ezer és három nőt, ő, aki szemrebbenés nélkül néz olyasmit a képernyőn, amit mi el sem tudunk képzelni, ő az, aki mér, és (tövig az intertextuális képzavarba hát) mi mindig könnyűnek fogunk találtatni, és mindig jön egy másik nő nagyon hamar, ja és ő is könnyűnek fog találtatni. Mert a nők könnyűek, hacsak hősünk nem szerelmes, bő két hónapig, de a szerelme is könnyű, a kielégülés és az egóhizlalás viszont napi szükséglet.

Ez lett volna a vége e bejegyzésnek. Aki nem vesztette el a fonalat, annak még a ráadás: hopp, hopp, Hoppál Bori, de ez csak szójáték, a felismerés, most, mint a villám, írás közben jött. Illetve kivittem a komposztot és behoztam a postát, meg köszöntöttem I-t, a szomszédot hetvenötödik születése napja alkalmából, és akkor jött ez a mondat, hogy: mi, rendes nők talán csak jobb híján vagyunk rendes nők? Mert félünk? Mert félnénk, hogy a spíler kihez mérne minket, és akkor inkább nem akarjuk ezt a rettenetes társasjátékot? Nincs önbizalmunk eleve, és kaptunk néhány mély sebet is, meg nem is volt jó hármasban, és ezért inkább monogám kapcsolatban élünk valami kockás ingessel (a spílerek is idáig jutnak sokszor a házasságban), miközben mégis Orlando Bloomról meg Csányi Sándorról fantáziálunk. És talán ugyanezért azokat a lányokat, akik a spílereknek is tényleg tetszenek, akik után a spílerek a világ végére is elmennének, gyanakodva figyeljük, vagy gyűlöljük és veszélyesnek tartjuk, és lekurvázzuk? És a három szép gyerekünkre nézünk, és elmegyünk inkább horgolókörbe meg waldorfanyukának, mert ott nem vallhatunk kudarcot (mondjuk nekem ez is sikerült…)…?…

És talán az olyan lányok egy része is, az olyanok, akiknek az esthajnalcsillagra kacsint a mellbimbója, és akik tényleg elélveznek az anális szextől, az ilyen lányok is szerepet játszanak, ők is inkább azt élvezik, hogy a férfiak élvezik őket, ez az identitásuk, és közben ők sem találkoztak igazán soha a méltó szexuális önmagukkal? Azzal, aki diadalmas?

Nem tudom, de gyanítom.

Én nem a szerelmet kérem számon rajtatok, fiúk. Ne legyetek szerelmesek, én is ritkán vagyok. De engedjetek jó nőnek lenni.

Én Orlando Bloomról nem, sőt, összekeverném Alain Delonnal, én tényleg nem. A szerk.

Csányi Sándorról sem, bár amikor a vizsgaelőadásában csíkos pólós Liliom volt, tátva maradtam. Azóta sem.

Akiről, azt leszedtem, mert már sokan vagyunk.