De hát mi bajuk ezeknek? Egyszer csak elkezdtek emberek nekem írni, mesélni. Néhány százan, de elegen. A túlnyomó többség hallgatott, és belső munkát végzett a mondataimmal.
Szívszakasztó volt a fájdalmukat olvasni. Családban élő, egészséges emberek tragikus sorait arról, hogy üres az életük. Hogy nem elég, ami van, nem boldogít, a házastárs unalmas és rusnya. Nem tudnak egyedül kitalálni semmi pezsdítőt. Az interneten keresik az értelmet, a gondolatot, a társaságot, a kiteljesedést – a szerelmet.
Az életformává váló internetes csevegés, olvasgatás, kinyilatkoztatósdi beszippantotta és nagyravágyóvá tette őket. Nekik is jár ez a pezsgés, legyen körülöttük olvasótábor, elismerés! Ez az éhség futótűz volt, felemésztett mindent, amiből értékeset hozhattak volna létre, amikor még nem romlottak el.
Megzabálta az idejüket és az agyukat. A türelmet és tudatállapotot, hogy valódi könyveket olvassanak, szerzői filmet nézzenek, igazán beszélgessenek, érzékenyek maradjanak, és ne csak a látszat érdekelje őket.
Nagyon nehéz ellenállni a látszatkeltésnek, a hamiskodásnak, és pont ezért vagyok büszke a blogra, mert én nem álltam be a sorba.
Szívszorító lenne ez, ha nem lennének ennyire agresszívak, követelőzők. Ha nem saját döntés lett volna a szellemi és érzelmi posvány, amelyben hangoskodnak.
Ez az a bekezdés, ami az elmúlt tizenöt évben a legjobban beégett.* Tipikus.
(én írom:)
…azt gondoltam, hogy ha én neked ekkora szám vagyok, akkor neked ennyire hiányzik valami.
Ezt most is gondolom.
ő írja (és ez égett be):
Ezt hosszú és keserves lenne elmondani, leírni és valahogy mindig is bennem volt, van, hogy én nem nyomhatom rád a kínjaimat. Persze, hogy hiányzik, de nem “valami”, nem egy vagy két dolog. Maga az Élet, az hiányzik. Ami te vagy.
Milyen nagy szavak! Az ő valódi története annyi, hogy gúzsba kötve élt, ahogy a rendes férjek szoktak kisvárosokban. Hosszú éveken át anyu mondta meg, mi hogy legyen, a legapróbb dolgokban is. Kötelességtudat, család, laminált padló, álkoloniál silányság. Sövény (amely metafora). Beosztották az idejét, nem lehettek szabad döntései, költései, kedvtelései, barátai. Kötöttpályás járműként szürke épületek között rótta köreit, nem volt kivel intellektuálisan beszélgetni, ihletődni. Egy alapvetően lusta és külső megerősítést kereső, szorongva is önimádó alkatról beszélünk. TESCO, szülői értekezlet, kommersz filmek, meki, spórolás, számlák, szülőket szidni. Egy saját laptopja sem volt 44 évesen, csak munkaidőben (munka helyett) fórumozgathatott nyugodtan az ottani gépen.


Az volt a szabadságharc, hogy lett laptopja. Előtte a transzcendens szerelemről áradozott. Onnantól elvonulhatott önkifejezni, idegenekkel pletykálni, szervezkedni, uszulni, mert a család egyetlen számítógépén már nem kukkoltak a válla fölött a kotnyelesek, hogy mit csinál.
Most az internet mocskában fetreng a kertvárosi családapa. És tíz éve már. Ez lett a csodálatból, az igazi író, műveltség, budai kastély, tartalmas élet iránti vágyakozásbl. Ott érzi jól magát alant, idegenekkel vicsorogva. Nekik nincsenek nagy elvárásaik, nem kell nekik megfelelni (értsd: semmi nem érdekli őket a legprimerebb jelenségeken és a harsány gyűlölködésen kívül).
Másokban is üresség volt, és itt, a rendületlenül egyenletes színvonalú blogon találták meg a gondolatot, a társaságot, a szavakat, a szólás bátorságát. Van, aki ebből él azóta is, erőst felhorgadva: most majd ő nyilatkoztat ki. Adott esetben a tőlem tanult szavakkal és bátorsággal róják szellemtelen mondataikat ellenem rugdosódva. Görgették tovább, amit itt felfogtak: patriarchátus, rend, kicsikart szex, igazságérzet, értelmes élet, szerelem, közösség, persze a maguk színvonala szerint, immár máshol, és várták, hogy akkor majd velük is megtörténik a Csoda. A pezsgés, interakció, csodálat, kaland, szereplés, különlegesség és nem kell többet órabérben takarítani.
Nincs is hálásabb, mint kikiabálni a netfüggő műkörmös vegánoknak, hogy egyes ósdi könyvek, amelyeket ráadásul férfiak írtak, mennyire szarok, és micsoda bátorság ez. Mindezt az elemi műveltség alatt rekedve. Bónusz, hogy Angéla írónak nevezi magát, olyannak, aki ebből meg is él:
“Biztos én nem értek az irodalomhoz, de nekem tetszett a Pál utcai fiúk” – ezt oda, ahol több tucatnyian írnak arról, hogy kislányként nekik unalmas volt ezt a regényt olvasni.
Viszont ők elolvasták, esetleg újra is olvasták, és emlékeznek is rá. Épp ellenkező a helyzet: előbb van az olvasás, utána az irodalomértés. Aki ért az irodalomhoz, az olvasta, és mivel olvasta – ezt is és sok mindent mást –, ettől – és olvasmányaival arányosan – ért az irodalomhoz. Abban a sok vegyes szövegben csiszolódott ki, mi a jó. Aki nem olvas mindenfélét, nem tudja meg soha, mi az igazán jó. Kell mindenfélét olvasni, közepeset is, zsengét is, kiválót is. De pont A Pál utcai fiúk korszakos, feledhetetlen, és aki az nem érti, “miért nem tudnak békében játszani a telken”, az nem érti, mit jelent a hazaszeretet, a bátorság, a kötődés, az áldozat, egyáltalán, regényben, drámában a TÉT mint olyan. Ezért hiszed azt, hogy a regény vagy film egyetlen mércéje az, hogy téged szórakoztat-e, neked tetszik-e, befogadása elég könnyű és kellemes-e.
Persze most már nincs visszaút a Netflix előtti heverészésből. A művelődés kemény, ám élvezetes meló. Nem kikapcsolódás, nem agyi rágógumi. Alapjait általános iskolában rakják le okos, gondos, elkötelezett tanárok. Ha nem jutott neked ilyen tanár, vagy lusta voltál, legalább ne a világhírű könyvet szidd! Van még ötezer, amit el kellett volna olvasnod, és ez a minimum. Legalább ne hangoskodj!
Mi ez az elitellenesség? Tükörország, elvarázsolt kastély. Az a jó, ami szar, megúszós. Az a rossz, amihez ők nem érnek fel.
Én mindig szólni fogok, ha arra használják a netes kiabálás önbizalmát, hogy az elsőrangú irodalmat, a teljesítményt szidják, szólják le, mert nekik “nem tetszik”, “kínszenvedés”. Még csak nem is egy bonyolult szöveg, de ennyi sem megy. És pont azok támadják, akik könyveket írnak, írónak nevezik magukat, állítólag ebből élnek, de nem értik, meg se próbálták megérteni, mitől zseniális Molnár Ferenc. Kevés zsenink van, főleg az ifjúsági irodalomban, ő egyértelmű fejedelme a területnek. Csak azt hajtogatják, az árral sodródva, hogy A Pál utcai fiúk elavult és amúgy is férfi írta, és miért olyan lehangoló a vége, akik elakadtak a giccsnél meg a Jóbarátoknál. Csak sitcomok legyenek! És happy ending! Nem hiányzik még több nyomor ebben a borongós időben, a stresszes életünkben!
Mit szólnak ők A párizsi Notre-Dame 1482 című, monumentális regényhez, a Bovarynéhoz, az Egy asszony életéhez, az Édes Annához? Nagyon kevés kivétellel minden fontos regény tragikus, esetleg nyomasztó. Nem azt élvezed, hogy harmónia és megváltás, lepkék és pónik vannak benne, hanem azt, hogy a történéseknek jelentőségük van. Ezt jelenti a tét. Hogy fontos. Az élet mint olyan fontos, súlyos, nem felszínes. Hogy körmödet rágva várod, mi lesz ebből. Feszültté válsz a szereplők sorsától. Megrendülsz.
Az a katarzis. Az az élmény adja a lényeget. A dánok ezt annyira komolyan veszik, hogy még a vígjátékaikban is tragikus elemek vannak, és azt oldja fel a groteszk humor.
Nem véletlen, hogy pont az ürességet érzők sérelmezik, hogy a regények “nyomasztóak”. A katarzisok sorozata, belénk rakódó élményének összege ad olyan alapot az elmében, hogy semmi sem üres többé. Lásd még Szabó Anna Esztert, aki vihart kavart agresszív cikkével, amely arról szólt, hogy miért kötelező olvasmány a Kincskereső kisködmön, közben elismerte, hogy ő sem olvasta. Jaj, nem tetszik, nem szórakoztat, nem értem. Ezek nevezik magukat írónak meg értelmiséginek, ilyen anyanyelvi hatások hiányoznak az ő iskoláséveikből. Olyanok alakítják a női nyilvánosságot talpig csinosban, menősödve, akik többet tudnak a kereskedelmi rádiók zenéiről, mint a magyar irodalomról. Mit kezdenek ezek akár csak Závada Pállal, Spiró Györggyel? Vagy akár Az éhezők viadalával?
Első előtti nyáron, költözés közepette, a félkész teraszunkon végigolvastam a Bambit. Megrendítő könyv, ez volt az első teljes, persze már voltak a Bóbita versek kötetben, de az első regény. Igazi, nem dizni. És onnantól bármit és mindent: használati utasítást, címkét a mosószeren, nagyregényt és füzetes silányságot. Csak betű legyen. amikor nem értettem valamit, akkor nem a könyvben kerestem a hibát. 19 évesen Esterházy bonyolult volt. Amikor ráébredtein, hogy ő könnyű, akkor meg küzdelem volt Krasznahorkai és Nádas minden mondata. Amíg ezt nem ugrottam meg úgy, hogy élvezzem, nem írtam közönségnek és főleg nem neveztem magam írónak. Ezt nem lehet megúszni, és ahogy elnézem a próbálkozásokat, behozni sem. Mert nem az anyanyelved az irodalom.
Ez százezer óra, és az csak a belépő szint. Amiről beszélek: antiintellektualizmus, súlyos és ragályos butaság. Teljesítményellenesség jópofa elégedetlenségnek csomagolva. Bárkiben, aki szívesen olvas, ez másodlagos szégyent ébreszt.
Persze hogy nem érti, miről beszélek, aki soha nem vette a fáradságot se a türelmes olvasáshoz, ráhangolódáshoz, se ahhoz, hogy végigfusson öt kilométert vagy megtanuljon pontosan egy mozdulatot. Persze hogy dühöng és kavar helyette a neten.
Mert a Kincskereső kisködmönről háborgó jópofizók még a relatív elit. Az üres életnek olyan bugyrai vannak, annyian kapaszkodnak a lábamba, húznának lefelé, annyiaknak vagyok én az érintkezési pont az igazi minőséggel! Ha máshogy nem megy, akkor őrjöngő dühvel, de ugyanazt fogyasztják ők is. Voltaképpen bámulatos, hogy mennyi időt, energiát, agyalást, susmust beletesznek, és mégis. Ez a Noéla is (lásd a Twitteren) csak egy szomorú, unatkozó, bután vidéki, traumatizált, gonoszkodó libának tűnik, bárhogy verekszik a figyelemért. Neki Iryna is csak szőke és vékony, pornós eszmény, ezért azonosul vele, tehát lehet sajnálni. Hát hogy marad ideje leszívatni a haját, végbelét kiöblíteni a következő vendégnek, kutyuskát abajgatni, pillákat rakatni? Ennyi meló, akarás, nyögés mellett. És pont az én életem fölött ítélkezik!
Mondom, elvarázsolt kastély. Tradicionális értékrendet lengetnek az én fejem fölött, rendpártiak, törvényről és erkölcsről papol a striciné, a net mocskában fetrengők, pont ezek, és abban a társadalomban, ahol még mindig az az érték, és szerintem ez nem is fog változni, ha valaki tanul, szívből szeret, tehetséges, keményen küzd, nem luxizik és nem nyafog, gyerekeket vállal, azok pedig okosak, sikeresek, sportolnak, öröm velük az élet, másrészt pedig ugyanitt mindenki megveti a prostituáltakat, a szétdobált, üres kajásdobozok fölött minecraftozó, kommentekben naphosszat verekedő semmirekellőket, politikai okoskodókat, akiknek kétévente új megváltójuk van. Ők papolnak erkölcsről, ők érzik magukat fölényben, fenyegetőznek, kioktatnak!
* (a másik ez:
