Miért kamu ez?

Aki boldog, az nem bánt másokat.

Volna mit beszélni a bántás szó jelentéséről is. De a lényeg egyszerű: nem attól van igaza valakinek, hogy milyen az élete, ami ebben a közegben egyébként is mutogatott produkció.

Egy boldog ember elvan a saját életével, nem foglalkozik másokkal, nincs is erre ideje.

Bontsuk le a kamut! Megköszörülöm a torkomat: mindenkinek van ideje, hacsak nincs hat gyereke, miközben háromműszakozik a futószalagnál, plusz egy sorscsapás. Minél több olyan időd van, amelyről magad döntesz, annál jobb az életed. Eljutok színházba vagy uszodába, hosszú szövegeket írhatok, nagyregényeket olvashatok, meg cikkeket, hogy megalapozott véleményem legyen, és trollkodhatok egy jólesőt, mert ezek ANNYIRA SÖTÉTEK. Fél délutánokat tölthetek könyvesboltban. Okostelefonnal a kézben meg életműveket olvasok végig. buszon (life hack: ne vezess).

Másrészt: ti, a heves ítélkezők, mit műveltek évek óta, naponta órákig, egyetlen emberre százan ráfeszülve? (És csodálkoztok a gerincsérven, a csóróságon?…)

A “nem vagy boldog” szöveggel arra akar rávenni a manipulatív és/vagy ostoba kommentelő, hogy ne merj arról írni, ami rá nézve kínos. Azért kínos, mert igaz. Nyugodtan lehet makramézni, szókeresőzni, a nevedre szóló kólát vadászni, fantáziavilágban gamerkedni, haverokkal sörözni, naponta tíz Netflix-epizódot nézni, senki nem ítél el ezekért, ha az egyéni élet szűk körében maradsz – miért pont az igazság kimondására ne legyen időm?

Én szeretek örülni, csodálni, “pozitívnak lenni”, csak hát egyrészt a hízelgés, seggnyalás riaszt, ebben óvatos vagyok, nem közelítek meg racionális témákat rajongással, m ezért véleményvezérek, politikai megmondók és politikusok nem kapnak rajongást, csak művészek. Másrészt helyeselni nem olyan fontos, mint a torzságra rámutatni. A torzságot kell felszámolni, az a feladat. A boldogság-békeelvárás giccses és korlátolt, érzékenykedő, ezen túl manipulatív is: a célja a zavaros ügyek takargatása. “Minek erről beszélni, embereket megbántani?” – azért, mert torz. És mert tudok jobbat.

Miért pont én? Bárki bírálhat, tehet javaslatot, bőven elférünk a neten, csak hajrá. (És persze vállalja a következményeket is: nem fogják imádni.)

Azért kell szólni, mert ilyen abszurd a világ. A törzsolvasók tudják, milyen ügyben szóltam, teljesen egyértelmű, és még így is nagyon durva következmények lesznek. Az emberek többsége nem szól semmivel kapcsolatban, nem is tudja, mit gondol. Retteg a konfliktustól, a gyomorfekélyig nyel le mindent. Keresi az erőt, a tömegben érzi magát biztonságban. Ott aztán lehet pozitív… azaz ugyanazokat ócsárolja, akiket a többiek, bármilyen hír kapcsán. Akár ismeri a történetet, akár nem, odatolong, és ordít, minősítget. Milyen építő! Én nem ítélem el, ordítson csak, ezt jelenti a szabad közélet. Nem vagyok mimóza, de ha buta és hergelt, azt azért észreveszem. Meg az is, hogy mindjárt a következő kommentjében azon borong, mennyire eldurvult a közbeszéd.

Nem a tudatlanságon. Hanem a durvaságon. Nagyon keveset beszélünk arról, ki mit mond. És rengeteget arról, hogyan. Ha valaki megneszeli, nem tartják szépnek (és nem), már kell a szakszó: testszégyenítés. Miközben már a trágárság sem tabu (nagyon helyesen!): művelt emberek faszoznak, bazmegeznek.

Mindenki olyan érzékeny lett, a vicces trollkodás is bántalmazás, ezen esnek egynek, hogy mekkora bántalmazó – aztán az érzékenységet hirtelen elveszítik, amint rólam vagy a gyerekeimről van szó. Ő megteheti a tízszeresét. Nem is ismerem, nem írtam róla, de oszt keményen – ha mögötte áll egy vezéregyéniség és a megbízható szektája.

Akit osztanak, az, boldog tőle vagy sem (inkább igen), közírással foglalkozik. Titeket is érdekel, ezért olvassátok. Nektek is gyarapodik a nyelviségetek, átveszitek a fordulatait, majd ezeket fordítjátok ellene. Hatodik cé, fülzsírságra irigység, talmiság. És okoskodtok bőszen. Csak itt más a méret és a színvonal, mint pár netes ismerőssel kommentelgetni, hogy hibás-e Alec Baldwin.

Ha fülelek, tisztán hallom, a sok normalitásra hivatkozó félszerzetet: ÉN IS OKOS VAGYOK, RÁM IS FIGYELJETEK, ÉN BEZZEG JÓ EMBER VAGYOK!

Várjatok, van szebb is, a psziché TEMU-járól:

Persze van az a kistelepülési asszonykör és rosszindulat, hogy ezek a szavak megvilágosítóak – de a blogomon nem arról van szó, hogy kinek a korcsa szart a kapu elé megint, hanem súlyos, tömegek életét formáló társadalmi hatásokról.

Ez a pár mondat a képen azt várja el, hogy ha nő vagy, ne szólj semmiért. Ha inkompetens az iskola, ha beléd rúg, akinek segítettél, ha káros üzenetet terjesztenek a mézesmázosak. És legyél bárkinek az ingyenpszichológusa, feltétel nélkül támogasd. Ha pedig megvéded a józan ész nevében az igazadat, vagy a szeretteidet, akkor te nem vagy szeretetteljes…

Hihetetlenül felszabadító ledobni a nők igáját, hogy csak szépen, csak szelídet, elsimítót beszélhetnek. Ami maga a giccs.

A giccs pusztító. A morális csücsöri szelfik, amiket Mérő Vera is lő.

Mindenáron harmónia kell: elképzelik nekem az életemet, rátennének egy sínre, nincs letérés. Elképzelt betegség, terápia. Fantáziálnak, hogy eltiltanak, elkobozzák, megbüntetnek, kényszergyógykezeltek, távol tartanak. Honnan, hogy, mi történt? Megsértődtél, nagypofájú? Mert tudom a cikis sztoridat?

Azok szerint is velem kéne valamit tenni sürgősen, akik nyilvánvaló nyomorban, szétesve, magányban vagy lehúzó emberek közt élnek. És akkor ilyet ír:

Kérj segítséget, egy jó terapeuta segít, még lehet lelki békében leélt pár éved.

Mert neked hogy bejött, ugye? Költenéd az én pénzemet?

Hát ti hogy vagytok? Mi volt a legutóbbi sportteljesítmény? Milyen haragokat cipeltek? Milyen kórságot örököltetek? Mik a káros szokásaitok? Hány százalék a zsír, az izom? Az nagyon nem mindegy! Ti kívántok nekem rákot… és nem nekem lett. Ezt most megmondom, mert az Instán egy elkínzott arcú nő harminckét kommentben forszírozta, hogy nekem is rákom lesz:

nem lesz.

Nincs betegségtudata.

…mondjuk betegsége sincs. Ne játszd meg magad, csak ítélni, sározni akarsz. Ha jóindulatú lennél, nem aprítanál nyilvánosan egy idegent, és nem értekeznél a gyerekeiről!

Ez a sok hajszolt ismerős! Átpanaszkodja az életét, apróságokon puffog, hát mögött sugdos, megbetegíti a stressz, ezer forintokért töri magát, egyetlen fura mondattól dührohamot kap… de ha én elképedek – mert álnok –, rögtön kitalálja, hogy én vagyok a negatív. Én nem panaszkodtam, sőt. Én tisztán látom a rosszat – és teszek is ellene, mert van hozzá erőm. És igen, ez jó ügy.

Nem tudom, hogy lettek ilyen széplelkűek – és miért ennyire szelektíven. Hogy hihetik el, hogy szívből jók?

Taktikából jók: ma én nyalok neki, de legalábbis eljátszom, hogy támogatom, holnap ő jön nekem eggyel. Sima butaságból: nincs véleménye, még a problémát sem észleli. A tilalom miatt: a nő simítsa el, hallgasson, mosolyogjon, ne tegyen fel kritikus kérdéseket. Ettől lesz kihasználható, átverhető, és így nincsenek határai.

Túlérzékenykedés és manipuláció. Mindenki fél, csak neki ne legyen baja. Ha szól az iskolában visszaélésről, inkompetenciáról, akkor majd megbosszulják a gyerekén. Inkább nem szól.

“Építő legyen a beszélgetés”… de ha Rubint Réka Lázár János a téma, akkor bármit lehet.

Akit bántottak, az joggal keserű.

Egy normális közegben mindenki harcol az igazáért, bántásokat ad és kap, aztán megnyugszik, lehet anyázni, világos, hogy kinek mi fáj, nem takargatják ennyire a nyilvánvaló frusztrációikat. Mert ebben a másik, nem működő világban arra van a nick és a netes imágó, a szűrős, beállítottan idilli fotók, hogy elfedje a sebezhetőséget, a frusztrációt.

Egy működő közösségben leülnek beszélni, megy a csata, beszólsz és beszólok – nem omlik össze a világ, ez maga a működés. Nincs örök harag, nem furcsállnak minden éles véleményt, nem sajnosmanapságoznak a “durvaságon”. És ha szabad szólni, akkor a helyzet elsimul, mert a közös cél a fontos. A csoportban a felnőtt lelkivilágú tagok figyelnek, szólnak, elvek mellett kardoskodnak, ütköztetik az érdekeiket – majd revideálnak. Nem dráma összeveszni, nem lesz dermedt csend, nem megy tönkre senki. Nem rántja maga elé, hogy ő mentálisan sebezhető, padlón van…

– különösen az nem, akinek addig a legnagyobb pofája volt.

Volt rá hajlamom, hogy én osztok, de engem ne osszanak, és nekem is volt öntudatom… mikor még nem értettem, mi bajuk. Hát én csupa tehetség, segítőkészség vagyok, ez meg nekem jön irigyen, agresszívan. Durva volt az az ellentét: én névvel, láthatóan, emberien mondom, a saját felületemen, amiért én fizetek, én takarítom, ő meg rámront sáros csizmában, hogy a közönségem rá figyeljen, és előttük járasson le. Krikszkrakszokat ír be e-mail címnek, hazudik, több profilról nyomul, fenyegetőzik és felvág – és egy görnyedt, csóró, frusztrált, lógó hasú szerencsétlen az, aki a háromgyerekes testemet taglalta.

Nem is jönnek már ide. Én azt mondom: ami jogszerű, azt szabad. Nekem nem ízlésem, de nem vagyunk egyformák, csak tessék, hajrá. Ha viszont nem jogszerű, akkor ne rám haragudj, amikor következménye van. Olyan is van, amikor csikarják a jogot, de emberileg bűzlik az egész. Én pontosan tudom, milyen sunyi agresszió volt, mennyit kell a sztorit tekergetni, hogy támadásnak tűnjön az, hogy sok év után nem tűrtem a szarkecerést, és kiálltam az igazamért.

Számosnak tűnő, de apró csoport hiszi csak valóságnak a facebookot. A nagy csöndes többség, aki nem a Facebookon él, nem érzékel a hergelt cirkuszokból semmit, kerüli az ilyesmit. Ha megnézi, mi folyik, akkor elborzad: hogy nem szégyell egyszerre, irányítottan több tízezer júzer egyvalakit így alázni, a saját elveiket is szembeköpve – és mindezt egy hisztis celeb miatt? A féktelen tobzódásuk nem enyhített az undoromon, amit a netes csőcselék iránt érzek. De aki nekem számít, az mind a valóságból indul ki, és nem felejti el a közös, nagy történeteinket. A többiek puffogjanak csak, őket fogja felemészteni. Az ürömi Petrocelli úgy pereskedik és kavar ötödik éve kb. minden szabadidejében (és még a munka!), hogy anyu meg ne tudja. (Ez drámaalapanyag.)

És régen nagyon szelíd, kedves voltam. Ma már nem áll módomban. Akkor is ledagadtoztak, amikor kiálltak a bordáim. Akkor is károsnak neveztek, amikor a személyes életemről írtam önkínzó boncolgatást. Lepkékről, bagolyról volt szó, óvodai jelekről és a bringámról, hatalmas rajongás övezett, és mellette gyűlölet volt. Egy kert, egy olasz utazás, egy picike kitüntetés, egy konditerembérlet miatt nekemestek. Akkor is uszítónak neveztek, amikor Hajnalkámék hergelték fehérizzásig Kozmát, aki aztán engem fenyegetett életveszélyesen, pedig a fórum felé sem néztem hónapokig Miszter Izomagy miatt – majd hagyták, hogy rámboruljon az egész. Minek tegyek erőfeszítéseket, hogy méltányos legyek? Az maga a gyomorfekély, sőt, a rák.

Csak téged mérgez, ha reagálsz, mondják.

Dehogyis! Engem felszabadított. Szólhatok én is, tudom, mi van. Nem kell jóváhagyásra várnom, az ítéleteikhez igazodnom. Egyedül, emelt fővel mindig.