Láss csodát: a blogger rövid posztokat ír!!! (Ami nem könnyebb, de legalább a gondolatömlések húzásának keserves húsz perceit megspórolja.) (Nem sikerült.)

Mi a rövid? 500-800 szó. És a hosszú? 2000 a lélektani határ, témától függ, de a 3000 már biztosan. (És ez most 2143!)

Azt akarom, hogy tudd. Hangos kritikusnak lenni nagy teher, hiába fogalmazol szépen (és pont ezért nem is érdemes): gyűlölködőnek nevez és széttép az érdekcsoport.

Nekem már mindegy. Én szívesen vagyok az, aki szól.

Az előző részben (514 szó!) bevezettem a sorozatot: amit hangoztatunk, sokszor nem saját vélemény. Más emberek és a korszellem jelölte ki, mi érvényes állítás, hogyan kell fogalmazni, reagálni, mit tilos kimondani, észrevenni.

Hogy miért fontos ez? Ha tudod, mi nem saját, akkor kritikus lehetsz, és megvédheted magad a manipulációtól, a rossz érzésektől, nem válsz ideológiák eszközévé. Amit ma bírálok, az nem csak etikátlan (konkrétan: csalás), hanem azért is káros, mert a következménye a rosszul élt élet, felelősséghárítás, egoista követelőzés. Benne ragadsz a problémáidban, és még le is húznak.

Pár éve volt egy éles pillanatom: felnéztem a laptopomból, és szokatlan világossággal láttam, hogy kétféle ember van: aki bedől Barukhnak, és aki nem. Barukh, ugye, az a “neurodivergens költő”, aki irritálóan modorosan, központozás nélkül, kisbetűsen, agyontördelt “sorokban” és harmadik személyben szól fő szenvedélyéről: önmagáról.

Hogy lehet, hogy valaki évekig itt olvasott, mégis bedől neki…?! Csakazolvasóként tudod – és most visszafogottan fogalmazok –, hogy ez az ember önimádó, hisztis, kiállhatatlan, tunya, asszonyát agyonterhelő, egoista, mindent tönkretesz maga körül (ezt maga meséli el!). Újabban nem rest a közösségi tragédiát, a gázai háborút sem saját élményként kisajátítani (Magyarországról!) és a maga céljaira, fegyverként használni.

De mindezt nem mondhatod ki, mert ő előbb mondta, hogy neurocsudabogár (ADHD-s), és SZENVED! Ez a stratégia lényege.

Az a norma, hogy aki bajban van, azzal együtt kell érezni és tilos bántani, bírálni, mert van neki elég baja. Ki vitatja? És egyáltalán, ítélkezni ismeretlenül…? Viszont förtelmes, amilyen trükkösen ezt a maguk előnyére fordítják. Ebből lett az, hogy ha azt akarom, hogy ne bántsanak, akkor kiállok mint szenvedő. Sőt: az lesz a foglalkozásom, hogy a szenvedésemről beszélek, mert “ez nagyon fontos téma, segítek vele másoknak”.

A hülyének is megéri. Paródiaszámba menő “cikk” az “ADHD”-ról. A szerző és a “szintén érintett” “szakértő” négynapos munkahetet követel Csudabogáréknak:

De jó is nektek, hogy így válogathattok – és mennyire megéri bejelentkezni az ADHD-klubba!

Nem azt mondom, hogy el kell játszani, hogy jól vagy, vagy pedig mélyen hallgass. Dehogy! Engem ugyan idegesít, amikor folyton, önismétlően a gyengeségüket mutogatják, nincs másról szó, nem létezik más keret. De az igazi gond, hogy e kétes szereplők a bajukat arra találták ki, úgy hangosítják fel és keretezik át, hogy elkerüljék a felelősségvállalást, meg a kérdést: te mihez értesz, miben vagy tehetséges? Vagyis, megéri szarul lenni, mert akkor nem kell mondandó. A műsor arra szolgál, hogy az iszonyatos viselkedéseiket se érje kritika. Hiszen neki baja van, ő nem tehet róla! A hangzatos ál-sorstársi álőszinteséggel sztárnak érzi magát és bevételt szerez.

Sokan átlátnak ezen, álságosan tördelik a kezüket, kárörvendően figyelgetnek, de tartják az illemet, nem mondják ki, hogy a kórság nem sztárság. De mindegy, jöhetnek katasztrófaturisták is, az is kattintás.

A közbeszéd a tények, pontos információk, érvek, racionális javaslatok, jobbító szándékú észrevételek közlésének helye. Mégis mindenhol ömlengés, erkölcsi prédikáció, érzelmi zsarolás, empátia-provokáció és befolyásolás megy.

Csak a valódi, nem haszonelvű művészet engedheti meg a partikulárisat, a személyeset, az érzelmi közlést. Chabon a Fenegyerekekben biztosan nem a szétesés apologétája, nem is magát sajnáltatja, hanem egyetemes humán lényeget mutat meg szívvel és roppant szellemesen.

Ráció és valódi művészet, tehetség helyett mit látunk? Erkölcsi parancs, érzelmeskedés, illemszabályok, a követők között pedig mérgező csoportdinamika. Az a jó ember, aki a műsort elhiszi, a “sztár” igazságát visszhangozza-megerősíti – a csoport fő tevékenysége az ítélkezés és a bosszú azok ellen, akik nem. Pedig a műsort sokszor a tagok sem hiszik el, csak egymásnak szépelegnek.

Szerintem a nyers az igaz: bírálható minden médiahamisság, és ez fontos feladat is. Kedvesség, személyes figyelem, empátia az életem valós szereplőinek jár, nem vadidegeneknek, pláne nem olyanoknak, akik pecsenyét sütögetnek, akiket én nem is érdeklek, mert számukra csak egy lájk volnék.

Ti se legyetek velem elfogultak. Tartsuk a határt: nem fogadom el, hogy egy nicknév kényszeresen kritizálja a távolról megfigyelt, félremagyarázott dolgaimat, vagy azért piszkáljon, mert lekívánja rólam az ötleteimet, életmódomat. De ne vonódj be érzelmileg, ne szeress. Nem ettől igaz, amit írok. Egyedül a józan, távolságtartó viszony a korrekt, és akkor a poszt alá nem a szintén posztolni akaró hangoskodók gyűlnek, hanem az olvasni vágyók.

Amikor ugyanis egy wannabe hősnek keretezi magát, és bátran kiáll “tabut törni”, soha nem ússza meg, hogy imitálják: a kommentelőnek “segít a poszt”, kicsit nyal, ő is beteg, “rajta van a spektrumon”, vagy ha nem ő, akkor a rokona. Neki is meghalt valakije, és csak mondja, mondja. Mindenki mohón csak önmagát akarja látni, nézni, kifejezni. Vajon az eredeti posztolót nem zavarja, hogy a kommentelő ismeretlen sógornőjének a haloványan emlékeztető tragédiájával viszik el a fókuszt az ő témájáról? Dehogynem. Nem érdekli a traumád. Nem is segít senkinek ez, hogy “én is átéltem, tudom, mit érzel”, inkább bagatellizál. A látszólagos sorstársi közösség kakofón nyomorvetélkedővé válik.

Sokan nincsenek tudatában, hogy az álláspontjuk, kereteik nem eredetiek. Tanulták, és tovább is adják. Görög kórusként mormolják, kit kell szeretni, mit elítélni. Árnyaltságnak, nemeslelkűségnek hiszik a leegyszerűsítést, bátorságnak az igazodást. Ez a haszon: jóembernek érezheti magát, ő érti. Azon kevesek közé tartozik, aki. De majd megedukálják a többieket… akik nyilván SOHA nem is hallottak még ilyen különleges érveket!

A forrás az individualizmus, egyéniségkultusz. De vajon mind rosszhiszeműek a szenvedéssel szereplők? Olyan is van, de általában csak a könnyebb utat, az előnyüket keresték, és a net nyilvánossága révén válhattak tényezővé. A bűnük az, hogy nem volt önkritikájuk. A közönség pedig nem mert szólni, mert az bántásnak, gyűlöletnek minősül.

Mára önálló, érvényes teljesítmény az, hogy valaki szarul van, sőt, a különleges tragédia termék lett (a magas vérnyomás vagy porckopás nem elég). Kellően fontoskodva kell róla beszélni, illetve viszonylag jó külsejűnek lenni: az esztétikus beteg, a jóképű ADHD-s, a szexi áldozat… Nincs többé személyes, kínos részlet. A kemoterápia csak szavakban szörnyű, a kép kontrasztosan szexi.

Régi témám ez, de mára elszabadultak a hajóágyúk. Eltelt már annyi idő, hogy kiderült: főleg boldogtalanságot hozott a sok kiömlés, a tabutlanítási küldetés. Azoknak is, akik híressé váltak általa. Hathatós segítséget nemigen kaptak. Pszeudo- és metacselekvések vették át a valódi tettek helyét a követőik életében is. Mindenfajta végzettség, tapasztalat, hozzáértés nélkül meg lehet élni mások depressziójából, bizonytalanságából is egymondatos kontentekkel.

Barukhnál pontos koreográfia van: “őszintén” feltárja a poklait, nagyon durva, amit átélt, csak ő tudja, ez milyen. Ezerszer javasolták, hogy szedje össze magát, de ez csak önvádat okozott, a padlón fetrengett kínjában. Erről ír, és ez “vers”, ami segít (neki). A te szereped, hogy sajnálkozol, ölelgeted, odaírod, hogy te is, csak nem tudod így megfogalmazni. Nyálcseppek fröcsögnek. A gyereked is érintett, de sajnos az emberek. Időnként Barukh a követőitől teherautót/lakást/temetésre sokezer dollárt kér. Ne legyen véleményed a viselkedésének a szemérmetlenségről. Nem beszélhetsz arról, mi a felelőssége. Erősítsd meg: nincs mit tenni, őt bántják. Ne javasolj semmit, bár vadidegen és nyilvánosan beszél, ez nagyon személyes. Becsörtet. Bosszú a kommentelőn:

mennyire király lehet dittának

becsörtetni barukh kanapéjára

barukh életébe

és egyből tudni

hogy barukh

mit csinál rosszul

miért

és hogyan

változtathatna rajta

ha nem lenne ilyen

akaratgyenge és ostoba

Így hallgattatja el azt, aki érti (éli!) a neurodivergenciát, csak elunta a mérhetetlen önzést, közönség-igényt, elheverést – a manipulációt, amelyből Barukh él. És amivel tönkretette a családját. Azt hinnéd, az élet adja a pofonokat, az majd megoldja. De hiába adja.

Az együttérzés, elfogadás univerzális parancsa jellemzően szélsőségekhez vezet: az “áldozat”* felelőssége nulla, illetve ő már mindent megpróbált. Az ítélkező környezeté az összes felelősség. Olyan nincs, hogy te is és ők is felelősek.

A teljes “vers”:A rohamosan hízó, de még tetszetős és hiú Barukh többnyire középkorú nőktől kap ovációt. Néha kritikát és indulatot, de akkor meg lehet egy jót bokszolni, az is élénkíti az oldalt, illetve megerősíti: lám, őt bántják, nem értik meg.

Nem az az árnyalt, aki nyalogatja a nárcisztikus csávót, hanem az, aki felismeri a manipulációt, a szektás jelleget. Aki a saját életében és a szerettei életében világosan látja, és meg is cselekszi azt, amit meg lehet. Már csak azért is, hogy a csoportról ne legyen lesújtó az általános vélemény. 

Reakció → kattintás → hírnév → pénz. Betegséggel, neuroizével, bűncselekmény áldozataként lehet könyvet marketingelni! Mert aki panaszkodik, annak igaza van, és bírálhatatlan. A társadalom változzon! De nem? Szerinted nem?

A társadalom a baj!

“Többet kéne beszélni X csiribiri témáról!” (Rák, szex, melegek.) G. kérdi erre: jó, de mi helyett? Miről beszéljünk kevesebbet?

Erre: ez nem torta! Dehogynem. Minden erőforrás torta. Az együttérzés, a médiafelület is erőforrás, nem csak a, mit tudom én, nyugdíjkassza.

És hazudni azért nem kéne. Előbb csak megértést kérnek, amikor még “szégyen” a téma, aztán teljes felmentést: a következő lépés a normalizálás. A csúf is szép. A parafília izgalmas kink, a transzneműség nem betegség, sőt, a HIV sem. Bárkinek lehet oldala, honlapja, hangzatos kommentje. A különcök, a száműzöttek átvették a hatalmat és ránk rúgják az ajtót. Az lesz sztár, aki hangosabb.

* Betegségnek nincsen áldozata abban az értelemben, hogy a terminológia, pl. az “áldozathibáztatás” szó, a traumakezelés mint tudás érvényes maradjon. Áldozata szándékos erőszaknak vagy gondatlanságnak van. Áldozat vagy, ha a betegséggel tudatosan megfertőznek (épp ezt kenik el wmn-ék a HIV-cikkben!). De maga a kór nem cselekvő. Az áldozatiaskodó csúsztatás arra jó, hogy ne kelljen vállalni a prevenció felelősségét, és lehessen hibást találni. Ha nincs, akkor megszemélyesítik a betegséget.

Betegséghamisítók

Annyira megéri betegnek lenni és eltúlozni, hogy önálló iparág lett. Hatalmas subja van a leleplezésnek is:

Szülők

Sokszor a szülői önigazolás eszköze a hátránnyal kardozás. A gyógyped-attitűdű anyukák élharcosok. Ős-állítás: “a gyerekem nem buta, nem is én rontottam el a nevelését, ő különleges”, csak hát nem értik meg. Az ütközésben naponta szenved – ez elégséges bizonyíték, hogy a világ gonosz.

A probléma létezik, de a “tabutörés” televényeiben megjelent a Gonosz. Az önzés, a szereplésvágy, a keserű vád, az irigység, a semmittevés, a teljesítmény kétségbe vonása, az agresszió. Láng D. Attila:

És ahogy bármilyen megjegyzésre ugranak, ha nem veszed át száz százalékban a narratívájukat! Na, akkor derül ki a lelkület.

Ableism

Kié legyen az erőforrás? Ez a kérdés. Megy a játék a szavakkal: “mindenki rajta van a spektrumon”. De ennyi beteg, traumatizált ember nem lehet. Vagy mindenki az, és akkor nem jár senkinek külön támogatás. És felnőtt vagy, oda kell érned nyolcra, ha nem érsz oda, megszívod. És ne készítse már ki Sérültke a tanárt, az osztályt. Ne a repülőtársaság magyarázkodjon, ha az extrém kövér nem fér el az ülésen…

A jólét országaiban az adófizetők, a társadalom, az intézmény gyanakvás és hibáztatás nélkül segít a betegen. Ez a koncepció részben megbukott, mert ma már a jóléti államok sem olyan gazdagok, több lett a beteg, és olyan országokból is tódulnak az ellátásokra, amelyekben ismeretlen az intézményes szolidaritás.

Szégyen

Simán elkenődött embereknek érdekük lett látványosan szarul lenni.

Mit lehet erre mondani? Jaj, dehogy, ügyes vagy, ne szégyenkezz? De mi van, ha a szégyen jogos és motiváló?

Az “ableism”

…a sérültek diszkriminációja:

MINDENKI ÜGYES ÉS SZÉP, AZ IS, AKI ÜGYETLEN ÉS CSÚNYA! Az ableism a rasszizmushoz hasonló súlyú bűnnek számít, szintén fegyver. Nem szabad kimondani, hogy az épség jobb, mint a sérült állapot, és ezért cél megelőzni a betegséget, tenni az egészségért, kevesebbet panaszkodni. A NETFIT mérésekre és a mindennapos testnevelésre is ezért fújtak az Ödönkék szülei.

Mire is vállat vonsz: rajtad nem lehet segíteni. Akkor jön az ignorancia vádja, immár követelésként:

Amerikai tartalomgyártók azt követelik, hogy ünnepeljük, lássuk szépnek a bőrbetegséget, az elhízást, a végtaghiányt. Nem gond, ha látható, de a mutogatás meghökkentő. Szép nem lesz.

Önterápia

Ezek az emberek mintha másoknak “segítenének”, de minden megnyilvánulásukkal magukat erősítik. Amikor ők engedték el a sportot, a testük egyensúlyát, akkor nagyon fontos téma az “önegyüttérzés” (Bodon Judit), a fitneszkultúra kritikája. Ha nem tudnak kikelni az ágyból, akkor “fontos téma a depresszió”. Nagy gondom az agyat mutogató állapotokkal, hogy nincs objektív mércéje a diagnózisnak, se laboreltérés, se képalkotó vizsgálat: a mégoly tapasztalt szakember is kikérdez, és ha elégszer felejtettél el valamit (satöbbi, de csupa önbevallás), akkor meg is vagy.

Az önterápia hasznos, de nem korrekt elhitetni másokkal, hogy nekik segítesz.

A szembenézést nem lehet megúszni. Ami végül marad, az a valóság: nulla a bankszámlán, domesztosz a kézben, a vérkép, a gravitáció.

Ha a szenvedéseddel szerzed az érvényesülést, akkor tökön szúrtad a legfontosabb értékeket: a tehetséget, eredetiséget, kemény munkát. Nem, nem vagy bátor. Már mindenki ezzel jön: 

A poszt önkritika is. Évekig mondogattam, hogy “a” társadalmat kell megváltoztatni, és jelen állapotaink tűrhetetlenek. Ma már nem gondolom ezt feltétlenül, és nem csak azért, mert öregebb lettem, hanem mert mostanra turbóra kapcsolt az önsajnálat, a fegyverként használt trauma, az agresszió. Én a bántalmazott nőkről, a családi házak pokláról, megnyomorított lelkekről beszéltem, ezek meg gluténérzékenységgel, lustálkodással állnak ki… Ma már tudom, mi fontos és össztársadalmi, miért érdemes harcolni, és mi puszta önzés, kamu, tehetetlenség és érvényesülési vágy.

(Fuhh, igyekeztem rövid lenni, de sok példát akartam bemutatni.)