A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?

Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!

Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.

A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.

Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!

Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.

Vagy igazságtalan.

Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)

Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?

Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.

Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Ez egy önkizsigerelő trükk: legyél gondos, aggódj minden apróságon, emészd magad. Mások helyett, akik adott esetben két szalmaszálat sem tesznek keresztbe. Azt sem tudják, mi a feladat.

Azok mondják, hogy a munka száémít, akik nem érték el a célt. Ők hajtogatják, hogy hány órát “képezték magukat”, hogy kócsok legyenek, milyen kemény volt a vizsga, aztán tessék. Senki nem velük akarja drága pénzért megbeszélni a problémáját!

Az is fontos, hogy reális legyen a cél. Hogy hatékony utat válasszon az illető. És hogy tehetséges legyen (és ez nem lehet puszta öndeklaráció). Meg még amit nem tudunk: hogy pont ő, valamiért. Neki sikerült. Mert véletlenül otthagyta a fűtőtesten a baktériumtenyészetet.

A fáradozásokat nem órabérben számolják el.

Én azt mondom: az eredmény számít. Akármennyi munkával érted is el. Ha szerencséd volt, hát úgy.

Ez alkati kérdés is. Vagyunk néhányan (hahó, kik vagytok, itt vagytok?), akik állandó, éber önfeflexióban létezünk, monitorozzuk apró rezdüléseinket. Engem a környezetem arra szoktatott, hogy folyamatosan magamban keressem a hibát, ne érezzem sose, hogy elég jó vagyok, és ez most nem a múltam, a gyerekkorom, a szeretetéhségem, nem a pénzéhes rokonok, nem a lelketlen intézmények, ez mindig, mindenki. A forrása ennek persze az, hogy legkisebb gyerek és nő vagyok. Keményen dolgozni, többet vállalni képes és hajlandó, mert nő.

És mert nem borítja rájuk az asztalt.

Közben a káoszra, szétesésre, halogatásra is van hajlamom, nem megy könnyen a rangsorolás. Igencsak impulzív vagyok: olyan, aki abbahagyja a szamócaszedést, ha meglát egy színes lepkét, letér az ösvényről és a többi.

És akkor azt mondja G.: ne legyél olyan szigorú magaddal.

Ez gyógyító.

Mondja ezt a maga védelmében is, mert ő aztán nem szigorú, nem hajszolja magát, ezen képes ironizálni is. (Viszont elég okos könnyedén is, hogy így is boldoguljon. És még vicces, érzékeny is.) De azt is gondolom, hogy ő lényeglátó. Nem lelkizik, ezért aztán nem áll ott könnyes szemmel, kifosztva (a gangon, satöbbi).

Nem kell mindig teljesíteni.

Nem kell tökéleteset nyújtani.

Nem kell belehalni, sem körmondatokban szabadkozni, ha elfelejtettem valamit, ha nem tartottam a szavam, nem csináltam végig valamit, vagy elkéstem. (Mert mások ígéreteit én komolyan veszem, mindig megdöbbenek, ők mennyire nem, és én magamtól is elvárom, hogy megbízható legyek.)

Nem mindegy, hogy kit boldogít a vállalás. Kevésbé aggódtam a felvételimen, amelynek gyakorlati részére (ugrás, futás, dobás) egyáltalán, semmit nem edzettem. Ott csak rólam, egyéni ambícióimról és a kis holdkóros ötletemről volt szó, hogy én atlétikaedző leszek.

Amikor gyötröm magam, szorongok a hibákon, olyankor inkább mások érdekelnek, hogy nekik jó legyen.

És hát erre is neveltek. Dárdák szegeződnek rám: te vagy a hibás! Miattad van ez az egész!

Mások balhéját viszem el rendszeresen.

Akkor is, ha nem vétettem.

Akkor is, ha más vétett – és épp ellenem.

Akkor is, ha senki sem vétett.

Más bűnei miatt szorongani, magyarázkodni, az igencsak visszaveti a munkakedvet és a siker esélyét, az eredmény láttán érzett elégedettséget is.

*

Egy hete volt egy, végül komikussá vált helyzet: itthon reggelre elment az áram. Sopánkodtak, korholtak a szeretteim, viccesen és elkeseredve is, hogy miattam nincs villany, sürgettek, hogy csináljak valamit. Azt hittük (én hittem), hogy kikapcsolták, mert semmi sem működött, és három fura, piros plomba jelent meg a villanyórán, ami a szomszédoknak nincs (és emlékeim szerint nekünk sem volt). Már intéztük, befizettük a visszakapcsolást is, ami nem olcsó. Pedig volt villany, a számlák is befizetve (úgy-ahogy, kikapcsolást mindenesetre nem okozott a minimális késedelem). Hogy hihettem el, hogy kikapcsolták? A belső főbiztosíték csapódott csak le, és a durva, hogy ilyen is volt már, tudom én, melyik kapcsoló hogy áll normálisan, és mit kell tenni, de elhitették velem, illetve én interiorizáltam, hogy annyira kaotikus a számlafizetésem, hogy kikapcsolták. Lemondó hangsúllyal mondták: jellemző, és hogy csináljak valamit. Tényleg csak én tudtam eljárni (azaz, én tudtam volna, ha kikapcsolták volna). Mindez a felvételim napján, és nyüstöltek (kérdem, utólag is: nem szégyellitek magatokat?).

De legalább a hűtőnk szépen leolvasztotta magát.

Ebből világosan kiderült, hogy magamra veszem (nem más bűnét, hanem a semmit), elhiszem nekik, hogy hibáztam, és hogy ez nagy baj. Nem vádaskodom, hogy te is figyelhetnél, meg ilyenek. De felvételizem és nem engedem magam megzavarni.

Nekem az ilyen sztori, hogy nincs egy közmű, kikapcsolják, nem nagy ügy. Szinte megszoktam, ezzel jár, ha valaki évekig egyedül cipel ennyi terhet. Voltak mindenféle bírságok, ellenőr elkap, névtelen feljelentések miatt gyámhatóságra járkáltam… én már annyi kaotikus helyzetet megéltem, nem akadok ki. Csak az ő korholásuk volt szar. Amúgy szépen lefeküdtünk a tyúkokkal, és a suliban töltöttem a telefonomat.

Aztán az ügyintézés során derült ki, hogy nálunk nem volt semmilyen kikapcsolás, és nem is tervezték. Mondom, akkor ti most este műsorral és virággal vártok, és három szólamban énekeltek, hogy bocsássak meg, mert vádaskodtatok.

Folyamatosan figyelem magam, én aztán nem csak olyan vagyok, amilyen, spontánul, aztán vállat vonok, hogy így fogadjatok el. Dehogy! Én állandóan vívódom, hogy mit teszek, kiről mit mondok. Milyen határig, kivel beszélem meg (és ki) az irritáló kolléganőt.

Mások, gyanítom, nem vívódnak ennyit. És nem vesznek észre ennyi mindent se magukban, se másokban.

Annyi apró gyarlóság van, az éles, fürge agyam folyton talál valamit.

Közben visszajelzéseket kapok: szeretik a tantárgyamat, bíznak bennem, vicces és vidám vagyok. Szívmelengető, őszinte emberi pillanatok, naponta. Visszajelzés nélkül is annyira elememben vagyok, szívesen csinálom, mindig támad új ötletem, hogy ebből tudom: való nekem. Ha valakinek nem tetszik, ahogy én tanítok, vagy megbántódik, vagy bizalmatlan (állandó kérdés, furcsálkodás: miből élek?, honnan van ennyi erőm, kedvem?), ha kivet magából a rendszer, akkor is tudni fogom. Tudom, hogy értek hozzá, és hogy jó vagyok.

Én mindent intenzíven csinálok. Amit nem tudok úgy, azt nem is csinálom.

Tudom, mely hajlamaim előnyösek, mi kell ide, és mi az, ami sajnálatos, de ezek ellenére is jó az egész.

Ami igazán érdekes, az nem az, hogy én milyennek érzem, meg ki kedves velem. A lényeg a kimenet. Ha ők írnak egy tizenöt ponttal magasabb átlagos felvételit, mint a tavalyiak. Az már egy gyenge és egy jó suli különbsége.

Meg hogy milyen lett az összes gyerekem: intellektuális, vicces és alapvetően boldog. Jó velük lenni, tetszik, hogy mik érdeklik őket, miket vesznek észre a világból, a sztorijaik. Hogy futnak (csak úgy, nem jártak egyesületbe).

És az egészből csak ez a lényeg. Az, ahogy emberek és teljesítmények végül sikerülnek. Nem azon múlik, hogy beleszakadtam-e a közös szótagolós olvasásgyakorlásba, meg pont hányszor vittem őket színházba. A lányomnak mostanában a csodájára járnak, ő meg mondja, hogy érzi, hogy egyre jobban hasonlít rám. Innen tudom, hogy mennyire jó vagyok. Csak innen. Nélküle nem hinném el. És: hasonlít rám, de a traumák, kínlódás, túlsúly, önalázás, kihasználhatóság és önkárosítás nélkül, teszem hozzá én.

Arra a vidám, teremtő, legjobb énemre hasonlít.

Vagyis, siker.

Vagyis, pont jól, pont eleget tettem érte. Lehettem volna több, gondosabb? Az talán nyomasztó lett volna.