Egyszer, még 2013-ban épp férfi és nő kétpólusú feszültségéről írtam valami fontosat, de legalábbis tetszetőset itt a blogon, és akkor egy – egyébként nem buta – olvasó nekem szegezte a kérdést: miért vagyok heteronormatív? Láthatólag élvezte, hogy az újonnan tanult, ütősnek hitt fogalmat ellenem veti be.

Megrángatta a trónt, amelyre úgy kerültem, hogy soha ilyesmit nem akartam. Így kezelte a szöveg hatását: belekötött egy lényegtelen részletbe, és így ő is jelentősnek, okosnak tűnhetett. Férfi és nő? Hát mi lesz a melegekkel, leszbikusokkal, vagy azokkal, akik nem érzik magukat sem nőnek, sem férfinak? Az ő tapasztalatuk szerintem érvénytelen? Ne kapjon kifejeződést?

Ez a fajta számon kéregető woke-ság új volt akkoriban: nem írhatsz ebihalról, mert akkor a bálnák nem elég láthatóak. És nem azt mondtam neki, amit erre most mondanék, hogy én biztos nem fogok erényt fitogtatni (virtue signalling), engem a művi identitásokkal és mesterségesen felnagyított jelentőségű szexuális szokásokkal, életstílusokkal hagyjál békén, mert ezek sem a kultúrát, sem a mitológiát, sem a humán jellegzetességeket nem írják át. Harminc év múlva az egész divatra, érdekalapú nyomulásra rossz emlékként fogunk gondolni, ahogy arra a feminizmusra is, amelyet jobban érdekel a “tamponadó”, az abortuszjog, a recept nélkül elérhető tabletta, mint a pornó okozta rombolás, az örömtelen szex és a nők határainak tiszteletben tartása.

Azt válaszoltam akkor, hogy én nem ismerem azokat a világokat, én a kétpólusú vonzódásról tudok írni, most ez a téma.

Akkoriban sokat magyarázkodtam, olykor demokratikus gesztusokat tettem olyanoknak, akiknek, hogy mondjam ezt egyszerűen, nem való ez a blog. Például mertem azt írni, hogy Bartos Erika könyvei merényletek a szellem és az ízlés ellen (ezt még Jánossal gondoltuk így), aztán magyarázkodtam kommentben annak, aki ezen megbántódott, mert az ő gyereke szereti (épp ez a baj!). Legyen tévé, legyen gumicukor, mert az osztálytársaknak is szabad (négy- és hatéves gyerekekről van szó). Vagy jó, dobjunk össze az éhező olvasónak, de miért nem írhatok edzésről, ketogénről? Vannak, akik más összetettséggel, mit kerteljek: leegyszerűsítően, intellektuális dimenzió nélkül és materialistaként, előnyök, érdekek szerint, tehát nem elvi módon gondolkodnak. Mások a céljaik, az örömeik, az értékeik. Amit mondanak, azt nem a valóság figyelésével rakták össze, hanem a gyógyulatlan sebeik miatt, önigazolási céllal állítják (elhízás, párkapcsolati kudarc, nyomorult házasságban ragadás, gyereknemvállalás). Ehhez betanultak még pár, a neten terjedő mondatot, amelyeket saját felismerésnek hisznek.

De minek akkor ez a blog? Én változzak meg? Tessék a feminára, nlc-re, glamourra menni, és ott átgörgetni a Samsung- és Bonvita-hirdetéseket.

A nők egyesítése!… Nem lehetett mindenkié a blog: engem is untatott és közben túl is terhelt volna, hogy mindenkihez szóljak, bárki értse. Az olyan tanító nénis lett volna. Ha erre törekedtem volna, még nagyobb lett volna az olvasottság és még több – és ennél is primitívebb – irigy furkálódó lett volna. De a lényeg, hogy az egyetértést kiváltó, nem specifikus írások (ezeket nevezem konszenzusnak a címben) olyanok lettek volna, mint a wmn szánalmasan bornírt cikkei arról, hogy a rántott sajtot kétszer panírozzuk; hogy bár mindenféle test szép, azért fontos a mozgás és ő már volt is kétszer JÓGÁN; hogy a kreatív hobbi (tárgyak dilettáns elpazarlása, tönkretétele) énidő és segít a kiégés ellen; igenis van élet negyvenesként is… illetve de szexi pasi a Jocó bácsi, Hubert meg a Doffekgábor; hogy pszichológushoz kéne járnia mindenkinek (kb. mint a rúzsvásárlás, ez olyan fogyasztói szokássá vált Igényes Nőknél); meg hogy válás után is talpra lehet állni, irány a Tinder (but why, aztán meg megy a sérelmek listázása, kesergés a faszfotók miatt, ghosting, morzsázás, slow fading). És mégis, az erkölcsi mutatóujjat ők lengetik. Én meg tépelődöm.

Ezek a liberális üzenetek szexről, nőszerepről, másságról és állapotokról annyira tömegesek és kiszámíthatóak, továbbá harsányak, hogy az igazhitű szerző elkerüli ezeket. Főleg ha látja, a médiaipar mit művel a felhasználásukkal: a Benedek Ágota-típusú, tehetségtelen szerzőknek is útlevelet jelentenek a másság, szabadság elvei az elismeréshez. Nem hangoztathatok többé semmi ilyen Liberalizmus 101-et, másról írok.

Nem ismételgethettem örökké a konszenzust: túl egyszerű, és be is mocskolódott. Amivel mindenki egyetért, ami “nem megosztó”, amiben nincs élesség, megakasztó mondat, az nem ér semmit. Azt bárki meg tudja írni – ma már a mesterséges intelligencia teszi. A végén kötelező elem: nektek mi a tapasztalatotok? Írjátok meg kommentben!

Vagyunk tehát mi, középkorú, tanult, családos, döntésképes nők, meg néhány férfi, akik ezt a blogot választottátok, és én megszólítalak titeket szövegekkel, amelyeket nektek és hozzátok igazítva írok. Itt mindenki intellektuális, egyenességre és szembenézésre hajlamos, és jól van a nyelvi közlés összetettségével. Nem kérdőjelezzük meg színház, független film, vers létét, értékét. Nem akartok videókat, villanásszerű képi ingert, sem jelszavakat. Viszont örömet és kihívást találtok a karcosságban, nyelvi leleményben, cifra mondatban.

Tudok az ilyenségünkről (tehát hogy más is létezik), tudom ennek az értékét is, a fejemhez vágták, hogy budai, sznob, ráér, felső-középosztálybeli (!). Tudom azt is, hogy sok olyan nő is van, aki nem tanulhatott, nem jut el sportolni, nem tud szöveget értelmezni, de nem érzem, hogy emiatt nekem kéne magyarázkodnom. Ők falkában léteznek a neten, és őket elragadja az egyenletesen jóságos szöveg – nem feledkezhetem meg róluk, mert belém kötnek, ha kimondom az igazat vagy csak kinevetem, ami visszás. Egyre jobban kikristályosodott, kik vagyunk “mi”, kikhez szólok “én “, ennek a “mi”-nek a része. Nem gyűlöljük a gyerekeket, például, és ha meghíztunk, azért nem a társadalmat hibáztatjuk. Nem is szeretnék már gesztust tenni, igyekvően, hogy fel ne háborodjanak. Nem lehet mindenkinek írni, de az nem az én protestálásom, hogy járok színházba, vagy netes szónoklatok helyett bringával közlekedem, ők meg nem. Egyébként azok egy részét, akikhez nem szólok, mert ők nem az én világom, ma már meg is vetem, mert kismertem őket: a hazugságot, a trendmeglovaglást, az ájtatosságot és a gonoszságot. A színvonaltalanságot.

A TASZ oldalán vannak amúgy ügyintézési segédletek és jogszabálymagyarázatok, amelyek akadálymentesek, azaz a legegyszerűbb nyelven íródtak, ez tök hasznos. Könyvelési vagy munkajogi témában nekem is jól jön ez az egyszerűség. De én nem írok annak, aki nem kíváncsi a gondolatra, aki nem érti a jelöletlen idézetet, iróniát, aki szerint minek versekről, színházról beszélni, mert ő utálta a magyart gimiben. Annak se írok, akit az aktuális trend érdekel, és csak addig érdekli, amíg mindenki benne van, aztán újba kap. Hosszú távon gondolom a lényeget, a Nagy Dolgokat, és az összes szenvedélyem ilyen. Borzadok a trendkövetés, a FOMO felszínességétől: én akkor kezdek el valamit, ha én hozom be, vagy az után, hogy már kiment, mintegy megvigasztalva az addig divatos, félrehajított Jelenséget: nem dobott el mindenki, ne félj!

Nekem nem kell újdonságként elmagyarázni, hogy miért fontos bringázni, szemetet szelektálni, senkit a külsőségek meg nem vetni. Nekem ezek nem újak, én megrágtam, megcsócsáltam az összes eszmét, a vegánokat, a nemekkel variálókat, túl vagyok a csömörön, és már a bírálatukon is.

Amikor a jól ismert szép tanokat árnyalom, vagy szóvá teszem a védelmükben elkövetett visszaéléseket, akkor a gyerekeim generációja magyarázza el nekem, mit illik gondolni. Vagy olyan, harmincas nők, akik sosem álltak a gangon lesírt szemfestékben, egy szál bugyiban, novemberben. Nekik új és lelkesítő a menstruációs szegénység, a karbonsemlegesség, a “minden test szép”, a Pride, a childfree mozgalom. Kérdőre is vonnak: szerintem a kövér testek csúnyák, és szüljünk csak a vakvilágba?

Igen, csúnyák, mondom erre, már élesen, mert van szemük nekik is, és épp a kérdés feltevője is szenved tőle, aki lehetne jobban a testével, ha nem szajkózná az ostoba szövegeket, átkeretezéseket. Vagy magabízó és fiatal, nem látja, milyen csúf élete lesz, amikor már nemcsak kövér, hanem kövér, idősebb és beteg is. És, a második kérdésre: ha találtál olyat, aki akar veled gyereket (így kerestél-e?), ha ellágyulsz a babamosolytól (csak a pszichopaták nem), ha a lehetőség felpezsdít, hogy egy másik ember formálódásáért lehetsz felelős, akkor igen, szülj. Nem szülni öngyűlölet: azt a valakit, az olyasmit, aki te vagy, nem bírnád elviselni. Ha van olyan szerencséd, hogy megfogansz, szülj. És ha már teherbe estél, tehát ahhoz volt szabadságfokod és pénzed, hogy bulizz, jöjj-menj, vegyülj, akkor az anyagi rész biztosan nem akadály. Akkor ne az államot vádold. Illetve: ne szülj, de szerintem szívtelen, materialista vagy, ha csak arra gondolsz, hogy a te életed milyen lenne vele – és nélküle.

Azt is kérdezik, hogy akkor szerintem nincs is klímaválság?, én leszarom a kisebbségeket, egyenesen gyűlölöm őket?! És miért nem akaszt ki a fólia…? – felmondják a 101-et. Annyira unalmas: homofób, gyűlölet, húsevés, felmelegedés, cenzúra. A legviccesebb, hogy éreztetik nagy fölényesen, hogy ők az okosak, és te nem gondoltad át a dolgokat. Láng Attila D. kioktatása még a népszavazás idejéből. “Szereti a gyerekeket.” Nagyon para.

Nem nagyon van hozzáfűznivalóm elégedett, nagy elérésű, divatozó férfiak magamutogatásához, addig biztosan nem, amíg nem beszéljük meg, miért is halt meg Homonnay Gergely.

És engem azért nem háborít fel a fólia, mert eleve is látszatintézkedés, senki nem várt tőle semmit (a Fidesz sem), egy puszta felkiáltójel, hogy a szexuális szabadosság, az identitással és életstílussal való különcködés önérték lett, és ez nincs rendben. Főleg a családgyűlölettel, gyerekellenességgel együtt nagyon káros és sértő. Mindenkinek sértő, akit anya szült. Egy-egy “író” sipákolásán és érdeksérelmén kívül semmi nem történt, továbbra is azt ír, olvas bárki, amit akar. Ezekért az “írókért” pont nem kár. A fólia, ha nem lenne ennyire harsányan a médiában, fel se tűnne senkinek, ugyanis ezek az emberek nem olvasnak egyáltalán, és amit mégis, azt nem könyvesboltban veszik. Milyen groteszk: én veszek, én olvasok, és engem mégse zavar a fólia, mert – épp emiatt, hogy veszek, olvasok – tudom, hogy ezek a könyvek szemétre valók. Nem, a kamaszfiúk szerelméről szóló nemzetközi netfilxalap bestseller képregény lefóliázása egy icipici országban nem ugyanolyan súlyú támadás, mint amikor Hemingway, Thomas Mann, Zweig könyveit égették a nácik és a szerzőkre vadásztak. Nem, nem fognak embereket égetni. Ők égetik magukat. Ami le van fóliázva, az annyira kevés és olyan gyenge mint kulturális termék, hogy egyáltalán nem számít. A fólia nem lényeg, nem is véd meg semmitől. Ha egy kicsit gondolkodnál, nem csak odatartozni akarnál, láthatnád ezt, de nem akarod. A fólia a liberalizmus ostoba hajtásait metszené, ha számítana. Egyébként a genderideológiát (nemváltást), a szoftpornót és a fiatalos, szabad életstílusként reklámozott heteróellenességet, “másságot” igenis lehet és kell is bírálni.

Mosolygok az öntudatos fiatalokon, tök másról beszélnek. Nekem a liberalizmus 101 nem újdonság. Én ezeket teljesen sajáttá tettem, tehát nem az van, hogy ne értenék egyet a szép elvek lényegével, vagy konzervatívvá váltam volna. Én már visszafele jövök onnan, ahol te nem is jártál. Viszont csiszolom őket, hogy maradjon fényük. Mert könnyen koszolódnak. Leszedem a felületről a koszt. Amikor torz célokra használják, a Jó ellenében, például a body positivityt arra, hogy megnyugtassanak, hogy nem baj a péksüteményzabálás, illetve megszégyenítsenek olyanokat, akik edzenek. Vagy a sex positivityt, amelynek mi Jánossal nagy elkötelezettjei voltunk 2010-ben, de ma a perverzek, a dehumanizálódott szabadosság, a pornó és a prostitúció igazolására használják.

A szivárványcsaládból és az örökbefogadásból a béranyaság normalizálási kísérlete lett, és a gratuláló nőknek eszükbe sem jutott megkérdezni, sőt, belegondolni sem, hogy ki az anyja Huberték új szerzeményének. Addig variálták, hogy így-úgy, anything goes, hogy a sok szép elv önmaga ellen fordult és megcsúfolja az eredeti értékeket. És mindig, de mindig azt látod, hogy a férfiak jönnek ki jól ebből. Nekik nem kell felelősséget vállalni, lehetnek önzők, és nem baj, ha lábbal tiporják az intimitást és a szerelmet.

Én is lenéztem és fegyelmezgettem hajdan olyanokat, akik nem voltak eléggé elviek, kiművelt liberálisok, komplexek, hanem csak józan paraszti ésszel azt mondták: de ha valaki fiúnak született, az fiú! Bánom már. Azóta megértettem, mi van. A fiatalok is meg fogják érteni, legalábbis néhányan.

A szócsavarás, a becsomagolt gyűlölet és árnyaltságfitogtatás legszomorúbb példája a “megbántam az anyaságot, de a gyerekeim olyan árnyaltak, hogy értik, hogy attól még szeretem őket, hogy bárcsak ne szültem volna meg őket és festegethetnék helyette temperával pipacsokat”.

Évekig mondogattam a 101-et, ma már mindenki ezeket vallja, hacsak nem szélsőjobbos, és az egész lecsorgott a színvonaltalanabb és üzleties orgánumokhoz. Meguntuk ugyanazokat a triviális szövegeket. És azokat is, akik meg akarnak élni a kövérségükből, az ADHD-ból vagy a genderfitogtatásból. Mindig a világ a hibás, ők sosem! Közben én jól tudom, tudnom kell, és mostanában, az Új Helyen naponta látom is, mennyire nem alapvető még mindig a való életben, hogy nem szemetelünk, nem ítélkezünk, egyáltalán: feltételezzük, hogy léteznek másféle emberek.

Most történt egy ilyen, 101-meghaladós élményem. Egy grúz filmet ajánlottam nektek, ajánlom most is: Rigó, rigó, szederinda. Egy 53 éves (48 évest játszó), hatalmas drámai erejű nő a főszereplő, valóságos királynő, van neki szerelme is. A nő gömbölyded, almaalkat amellett, hogy nem fiatal. A testét egészen közelről látjuk meztelenül, zuhanyozni készül, és amikor másodszorra néztem a filmet, felfedeztem a 360 fokos, körbevágott hasplasztika (törzsplasztika) hegét.

Később megtaláltam a műtétre utaló facebookposztot is. Az az üzenete a filmnek, szintén a szép, 101-es konszenzus, hogy mindenféle korú és formájú test lehet vonzó, lehetnek örömei és ehhez joga van. Ennek a mondandónak van is tétje a grúzoknál. Volt közönségtalálkozó pénteken, rákérdeztem: de miért mutatja meg ennyire expliciten? A heget is? A nő vállalja a testét, szereti, önazonos (van erről egy monológja, hogy neki mint egyedülálló és független nőnek feszes a bőre, nem őszül, minden foga megvan és nem lóg a melle, ellentétben a házasságba száradt falusi asszonyokkal, akik provokálják és lenézik). De ott a heg! Ami azt jelenti, hogy igazított a testén, éspedig nagyot (ez egy drasztikus szépészeti beavatkozás), mert nem felelt meg eredeti állapotában. Engem a heg megmutatása és a heg meg nem magyarázása zavar, amely ellentmond a fő üzenetnek. Egy rendkívül zárt, tradicionális faluban vagyunk, hát hogy lett a karakternek ez a hege, és ha lett, és a néző is láthatja, akkor ez mit jelent? Ezt a történetet nem mondták el. Az pedig rendezői-operatőri döntés, hogy megmutatják.

Nem kaptam igazi választ, csak a 101 gyorstalpalót, hogy mindenhol ugyanazokat a testeket látjuk, és igenis a szerelem diverz, bármilyen életkorban lehet. Nem jól fogalmaztam, amikor kérdeztem, azt hiszem. Vagy a hegről nem szabad beszélnem, mert ez hiba (a filmé)? Vagy én a középkorú testeket nem látom kellően szépnek, és feltűnt, hogy kerek és feszes a hasa, nem lóg – valóban nem szépek, ez a szó mást jelent, hanem emberiek, és drámai erejű, remekül megírt és eljátszott az összes meztelen jelenet. És azt éreztem, hogy zárt és prűd vagyok, annak vagyok nézve, szépségkövetelőnek. A hegről nem szólt senki semmit.

Szóval értem én, minden test szép, és nem kéne a 101-et támadnom, mert végül is az a lényeg, és fontos az egyszerűbb lelkeknek újra meg újra elmondani. Meg a láthatóság. De annyiszor kibukik, hogy nem működik az, ha a szavakat hajlítgatjuk. Ha félünk attól, amihez még nagyobb bátorság kell: hogy a romlás, az öregség szomorú, és nem a média miatt az. Meg kell mondjam, a művészi pontatlanság is zavar. Viszont erről mintha nem lehetne beszélni, és mert különben nagyon tetszett a film, nem is feszegettem.