Mennyit sírnak a férfiak, ha nem kellenek a nőknek! Nem lehet ma már ismerkedni, minden molesztálásnak számít. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak a nők, felszínesek, nem írnak vissza a társkeresőn, csak az alfák kellenek nekik. Emberünk nem tehet róla, hogy ő nem olyan jóképű, miért nem a belső értékeket nézik, satöbbi. A nyomakodásuk nem értékes, nincs hiány belőle. Nincs nő, aki attól fél, hogy ne akadna olyan férfi, aki egy menetre elkapja.
Mert a férfiaknak a szex gyakran egótuning, agressziólevezetés, gyűlöletkifejezés, a nő megszégyenítése. A fasznak azon a végén lenni dicsőséges.
A nők meg ragaszkodnak hozzá, hogy a szex ne legyen megalázó, használós, mert abban egy nőnek semmi jó nincs. Fontos nekik, hogy a szexet övezze igazi, lelki, intim ragaszkodás. És erre jó okuk van. Egyrészt, a nők emberi lények. Másrészt, az életet ők viszik tovább: mindig mindenhol nők a normalitás fenntartói, ellenérdekeltek a rombolásban, agresszióban. Amelyben maguk is sérülékenyek mint gyengébbek, konkáv szervűek és teherbe ejthetők.
A nők azért nem kérnek az ilyen menetekből, mert az a félelmük (tapasztalatuk), hogy a szex nem érzékeny, nem kölcsönös. De ettől a legszebb nők is félnek.
Pedig nem csak incelek vannak. Nőben is van olyan, akinek nincs sikere a párkeresésben, és erre valami társadalmi léptékű magyarázatot szeretne, mert a világ nem lehet esetleges, kaotikus. Valakinek hibásnak kell lennie, ha nem kapja meg, ami jár. Kell lenni valami oknak, erről aztán lehet beszélgetni a sorstársakkal, közösségbe szerveződni, saját tanokat és zsargont alkotni – és stratégiát ellene!
Ők a femcelek. Előnytelen külsejük és az előítéletesség miatt kerülnek hátrányba a felszínes társadalomban – legalábbis ők így gondolják. Ezt a diszkriminációt a hétköznapi életben, a munkakereséskor és a szerelmi életükben is megtapasztalják.
A gyönyörű, nagyvilági nők nagyon kevesen annak, mégis hozzájuk viszonyít mindenki.
Keserűek a férfiakkal kapcsolatban, akiktől a rengeteg bántás, elutasítás miatt félnek is (a csúnya nők elleni csoportos erőszak igen szomorú, külön ága a nők elleni erőszaknak). Néhányan arról számolnak be, hogy kamaszkorukban kaján fiúk gonosz fogadásból, poénból hívták őket randira vagy csókolták meg.
Annyira rondák, hogy szüzek. Van köztük, akinek szexuális kapcsolata volt ugyan, de semmilyen intimitást, felvállalt vonzalmat nem élt meg. Aki láthatatlan, magányos és retteg a férfiaktól, akik mindig csak bántották.
És a többi nő is a keserűségük tárgya, de nemcsak a szép nők, hanem minden normie, akinek valaha volt része abban, akár csak egyszer, amiben nekik nem.
Itt van erről egy cikk:
https://www.psychologytoday.com/intl/blog/the-modern-heart/202211/how-do-femcels-and-incels-differ
Itt egy másik, ez jobb:
Ebben van egy definíció is:
“…a femcel is an adult woman whose physical appearance is below average (<4/10) or suffers a significant impediment that prevents her from securing a romantic relationship – NOT sex. Sex,” it continues, “is available to most (not all) women as long as it is done IN SERVICE of men. This does not end loneliness and often serves as a pretext for abusive relationships. In a culture where lookism means many men feel comfortable mistreating women they [have sex with] but are not attracted to, many femcels rely on celibacy to protect them from the worst of casual sex culture.”
Egy érdekes mondat:
Incels deny the existence of femcels, since one of their founding arguments is that women can get sex whenever they want it, even if it is by lowering their standards.
És itt van a nyoma annak, hogy volt valaha egy reddites közösségük:
– amelyben az objektív szépségről folyt a beszélgetés, hogy milyen trükkök, beavatkozások hackelhetnék meg a rendszert. Nem hitték, hogy csak úgy nézel magadra (mindset), és akkor majd ragyogsz. Tenni kell valamit! Kinek mi vált be?
Egyik sem akar megölni senkit, és nem is csüggtek sem dühösen, sem sóvárogva az ellenkező nem tagjain – ellentétben az incelekkel.
Nem agresszívek, hanem próbálják megoldani a problémát. Én nem tudom és nem is tudhatom, tévednek-e, tényleg az-e a bajuk, ami, és arrafelé van-e a megoldás, de az biztos, hogy el kéne menni kapálni ilyen tömeges magány, depresszió és netes szervezkedés csak elidegenedett, gazdagságba fulladt társadalmakban lehetséges. Nincs melegség, nevetés, jófejség, tiszta, naiv kapcsolatok, kliskamasz csatangolás kertek alján cseresznyeéréskor. Minden médiabefolyásolt, és durván árujellegű és pénzbe kerül. Az ilyen társadalom tagjai az élet eseményeire hajlamosak jogként gondolni, tehát nekik jár például a romantikus kapcsolat, és ha nem jut, akkor kikövetelhető.
El nem tudom képzelni, ebben a rideg osztályozgatásban engem hova helyeznének húsz, negyven, negyvenhét éves koromban, mi az az ízlés, hatóság, tekintet, aki egyáltalán elhelyez. Hogy én átéltem kölcsönös, romantikus szerelmet, és ezek szép emlékek, annak nem sok köze van ahhoz, hogy mennyire vagyok, voltam szép. És nem is csak szerencse. A romantikus szerelem koncepciója – és annak önsorsrontó körei, fájó hőfoka, kétségbeejtő jellege is – az én életemben irodalmi hatás. Az ember szenvedélyesnek tartja azt is, hogy hülyét csinál magából. Neki vannak történetei! Egész másképp szerelmes az, aki a Szex és New Yorkot nézte, vagy a Jóbarátokon fejlődött ki az agya, mint aki Jókaiba vagy Szabó Magdába élte bele magát, és így cukkolódott bele szerelmekbe.
Én sok kanyart tettem, mire szerethető és szeretni képes, önmagát és a másikat a személyisége miatt becsülő emberré váltam. És ma már azt hiszem, aki piacnak fogja fel az ismerkedést, kereslet-kínálat alapon nézeget, szab árat, az lemarad a lényegről.
Mit tesz manapság egy társaságra, közelségre vágyó ember, akivel nem történik meg spontánul a nagy találkozás?
És mit tesz akkor, amikor felgyűlt a rengeteg frusztráció, mert látja, hogy másnak van, könnyen megy, ő pedig a próbálkozásai ellenére magányos marad?
Hogyan lehet azt a csapdát elkerülni, hogy a “pasit” valami főjónak tekintse az, akinek nem sikerültek a kapcsolatai? Én sem tudom, hogy gondolkodnék erről, hogyan érezném magam, ha nem volna most szerelmem. És tulajdonképpen az edzésmániával, böjttel, egészségmegőrzéssel az objektív szépséget tökéletesítettem. Viszont ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy “így majd kelleni fogok”, “végre jó nő leszek”. Pedig sokan hitték, hogy azért csinálom (személyes, régi ismerősök is). Az én edzésszenvedélyem magányos öntudatot, átszellemültséget adott, a kreativitásomat éltem ki benne, illetve a határhelyzetek megélésének jellemformáló erejét. Az elkötelezettségem intuíción alapult, nem valami receptet követtem, de gyógyítónak bizonyult. Semmi más nem nyújt ilyen élményt (persze csak azért, mert íróként addigra már megcsináltam magam).
Egyszer megkérdeztem a szerelmemet, hogy ha olyan maradok, mint a szüléseim utáni években, akkor tudott volna-e ilyen vonzalmat érezni, amilyet. És hát nem, kellett az, hogy látványos testem lett. (Most már, hogy így megszerettük egymást a mindennapok örömeiben-bosszúságaiban, szépen meghízhatunk együtt!)
A blogon az első években volt jópár ilyen társadalmi menekült, a kapcsolódni képtelenek csoportja, azok népes tábora mellett, akiknek az amúgy működőtt az életük, csak voltak kérdései házasságról, önismeretről, kultúráról, sportról. Az igazi magányos típus, aki ilyen meg olyan közösséghez csatlakozott a neten, mindenféle identitást magára öltött, kapcsolódni próbált. Tegyem ki a társkereső hirdetését, itt végre nem mindenki felszínes! Sokan privát is megkerestek, vagy ide írtak fura, talányos kommenteket. A “Gerle Éva majd megért!” jegyében a blog vállán sírták ki magukat. És ugyanezt figyeltem meg: hogy ha nők voltak, akkor csak szomorúak voltak, magukat hibáztatták, társtalanságért és nyomorért is. De nem vádaskodtak, követelőztek, nem is igen említették a férfiakat. De a rossz házasságban, nyomorú életkörülmények között sínylődő, agyonterhelt nők sokkal boldogtalanabbak voltak, mint azok, akik egyre csak várták, hogy egyszer csak majd megtörténik velük is a Kapcsolat.
Én úgy láttam, hogy a magányos, kínlódó emberek születési családja diszfunkcionális volt, és kamaszként sokat voltak egyedül. Azért nem fejlődtek ki a társas készségeik, és nem lettek barátságos, kedves emberek, mert belebonyolódtak a netes szubkultúrákba (gamer, cosplay, fantasy, transz, öndiagnosztizált asperger/adhd). És amint lett egy ok: én neurodivergens vagyok! én az átlagnál érzékenyebb vagyok! én depressziós vagyok! én transznemű vagyok!, minden alkalommal, amikor frusztráció érte őket, ezt rántották maguk elé. Amivel csak még jobban elkülönlegeskedték magukat a többiektől, és átjárhatatlan lett a távolság.
Nem mintha úgy általában egy heteroszexuális kapcsolat akkora buli lenne jelen nemi szerepek közepette. Mégis a hiányától mennyire szenvednek!
Nehezemre esik a poszt végét megírni, belekeveredik a femvcelekbe egy másfakjta élményem. Nem biztos, hogy ide tartozik. Ma ez a trend, hogy neked ezed meg azod van, mindenféle elnevezések, és ez megmagyarázza, hogy olyan vagy (élhetetlen, telefonnyomkodós, magányos, kövér, függő). Az önsajnálat, vagy ahogy Gergő mondja, az önfeledt búslakodás mint létforma. Megmagyarázzák, hogy minden, amit csinálnak, az a neuroizé miatt van. Ótvart, övsömört senki sem vállal, mindenki az agyát mutogatja. (Én meg unom, hogy mindenkinek hinni kell, mindenkivel empatizálni, rajtam meg fintorognak ugyanők. É nem nevezem elmagam, de én is hadd legyek más, fura! Főleg ha jól érzem így magam.)
Kamasz gyerekeink vannak, a maguk válságaival, és nem segít rajtuk az a fajta humortalan, vagányságtól mentes “önismeret”, lélekgyurmázás, diagnózismánia, amelyet önt ránk például a wmn, és amelynek újabb szomorú példáit itt és itt olvashatjátok. Ezek élvezik! Nagyon veszélyes a sok elnevezés, “én az (x állapot)om miatt nem tudok (y tevékenységet) csinálni”. Azért döbbenetes, mert nem kell neki azt csinálnia, nem is kérdeztem, mégis magyarázkodik (azért, mert én csinálom). Micsoda hurkot vet saját maga köré az, aki ilyen mondatokkal rögzíti, hogy “ő nem olyan fajta ember”. És a kis kiszolgált iszonyok, érzékenységek, fóbiák: a világ nem arra van, hogy biztosítsa, hogy te mindig a legkellemesebben érezd magad. Nem is biztos, hogy leszel olyan helyzetben, hogy minden ilyet elkerülj.
Talán úgy általában nem olyan jó hamar tudni és elnevezésekbe rögzíteni, hogy kik vagyunk, milyen csoporthoz tartozunk, mert még úgy maradunk. Nem is feltétlenül társtalan, szociofób, hanem olyan, aki azokkal harcol együtt, akiknek ez az ügyük, és köztük lel magyarázatot, vigaszt, felmentést az élet alól.
csak az olvassa. én szóltam 
annyira vicces, ahogy lesben állnak, mindenen mohón rajta vannak, taglalják
micsoda sztár lettem!
KedvelésKedvelés