Minden évben téma a strandpara. Ám a parázók nem hagyják magukat, bátorító üzeneteik hú, hát nagyon szellemesek, a vesszőhiba kötelező:

Valamiért mégis csak lebernyegekben jár az öntudatos Bence. #fashion Emberek a legmélyebb poklot élik meg olyan, állítólag mellékes kis cucc miatt, mint a test.

Lassan itt a vége (ennek a nyárnak! nem a strandon boldog életemnek!…). A hétvégén még nagyokat napoztam, csúszdáztam, ugráltam aligpántokban, valamint szaunáztam meztelenül (és elképesztő testrészeket láttam!). Barna vagyok, ez vagyok én!

De hogy lehetek én boldog a strandon negyvenhét évesen? Nem kéne szomorkodnom? Nem hittem volna tizenöt éve, hogy ez most ilyen élmény lesz.

Milyen könnyű volna menni az árral, bonyolult érzésekről keseregni, diagnosztizálni magamon fontoskodva étkezési zavart, EDZÉS-BULIMIÁT – de egyik sincs, és bonyolultság sincs.

Vajon miért sulykolják a komplexusos újságírók és az edzéssel hadilábon álló instás megmondók a testképzavar-témát?

Beledumálják a hülyeséget olyanokba, akiknek csak szokatlan a strand, mert ritkán vannak fedetlenebb bőrrel, és nemigen élik meg az elemi testélvezetet a városi élet, a tél, a munkahelyi megfelelősdi miatt. Vagy pedig olyanokat áltatnak az elnyomottság-szöveggel, akiknek jogos a testükkel való elégedetlenségük.

Van, hogy azért érzed magad szarul, mert a testedet a sorsára hagytad, és nem csak elpuhult, hanem fájogat, a tartása is rossz. Ezt te érzed. (Vagy azt érzed, ha változol, hogy mennyivel jobb úgy.) Nem azt jelenti, hogy megszégyenít bárki.

Hosszú éveim teltek a nőimédia-tartalmak és dühös álneves írogatók légkörében: nem mertem élvezni a vizet, a testélményeimet, a bikinit. Vagyis élveztem én, sőt, döbbenten csodálkoztam, hogy ennyire jó, és épp 40 fölött lett jó! De folyton ott lebegett, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Vizsgáljuk csak meg! Hátha van valami szar. Mi van, ha csak én nem veszem észre, hogy káros az “edzésmániám”, a beszámolóim? Ha nem jó a testem, nem jó az edzésem, nem így kéne írnom róla, ne legyen fotó…

Senki nem mondhatja meg helyettem, mi a jó. A kategóriáik, címkéik, lelkizős szövegeik mind mesterkélt hülyeségek. Ami nekik fáj, az ellen pedig tegyenek ők. A szárnylábú futóknak sincs felelősségük: ők sem maradnak otthon azért, mert én még mindig félóra alatt futom az öt kilométert. Ennyi edzésből csak ennyi lesz (keveset futok).

Hány bukott fitneszversenyző mondja, hogy pedig mindent megtett és kiégett; őt az ipar és az elvárások tették tönkre! Versenyezni nem kell (sőt, én soha a közelébe nem mentem) – de ők akartak! És azt meg nem vallották be maguknak, hogy alkatilag nem elég jók, nem elég kitartók hozzá.

Ez a trend: a világ a hibás, a bikinibody-nyomasztás. Kedves fitneszinfluenszereim is előadják (mármint ha amerikaiak), hogy igazán jó formát tartani csak étkezési zavar, mentális romlás árán lehet. Például ő és ő. Utóbbi: hogy lehet, hogy ilyen sokára jött rá, hogy ne másokhoz méregesse magát? Mit jelent vajon, hogy “I love food” (más videóiban adalékanyagos, full amerikai junkot menteget, “we are human”, “this is life”)? És ugyan, ki basztat egy nem-versenyzőt azért, mert nincs kockahasa? Magát basztatta. Önhitt volt: neki is lesz! Hát, nem lett.

Komment ott:

This is a sustainable, fit, healthy, aesthetically pleasing body of someone without an eating disorder, body dysmorphia, and an understanding that nutrient dense food is important but eating things you enjoy in moderation is also important.

Értitek ezt? Ha ők esznek fánkot, az mindig in moderation (pedig egy is sok, a donut teljesen beteg szokás). “Edd meg nyugodtan azt a szelet csokit” – ha egy volna! Tiszta addikció. És amint valaki látványosan sportos, rásütik a zavarokat. Kicsit dundibban hirtelen rájönnek, Bodon Judit is, hogy az edzés, diéta “testképzavar, étkezési zavar” volt. És vádaskodnak, lelepleznek. Hirtelen nagyon megértőek minden halogatóval, éjjel sütizővel (ez az attitűd nekik munkaeszköz, mert az “empátia” eladható, és kellenek a kliensek). Ebből lesz a felmentés a lustáknak. 

Az amerikaiaknak olyan hiszti a testük, a fogyás, és annyira rajonganak a túlevésért, hogy elit futók (igazán nem szubjektív sport!) tagadják, hogy a testösszetételük követése hasznos.

Én nem tagadom meg utólag a 2016-os önmagamat. Nem is média vagy guru hatására edzettem akkor annyit. Boldog voltam az edzésemmel (most csak félállásban, félartemisz – lett más boldogság is).

Nem abból beszélek, hogy én bezzeg mindent megteszek, mert most nem teszek annyit, mint 2015-ben vagy 2021-ben. De hogy mi mit okoz, azt nem fogom letagadni, meghamisítani. Nem bonyolult: ha többet eszem, kevesebbet mozgok, elnehezedem. Ha ennyit edzek, futok, az ilyen formára, tempóra, VO2 maxra elég. Nehogy már az izokalória akkora feladat legyen! 

Hogy nekem egyértelmű a “ne vicceljünk már” felelősségvállalás, és még mindig nem utálom az “öngyötrést” (sőt), nem mentem tőle tönkre, az pont azt mutatja, hogy nem volt semmilyen zavarom, kényszerességem. Volt merev szabály, de azt magamnak találtam ki, élmény volt – általában az ágencia élmény. Fontos szó: a kontroll, a világra hatás, a cselekvés képessége és méltósága. Én akartam. Nem hajszolt edző sem.

A médiának is, az egyéneknek is érdekük a mesterkélt diagnózis, a probléma. A derűs beismerés helyett: lusta és falánk vagyok, és irreálisak az elvárásaim!

Én is híztam 22-ben. Nem volt dráma. Csak egy kicsit fárasztóbb volt minden. A felét lefogytam. Nem szakadtam bele. És nem bujkáltam, tettem ki a képeket ugyanúgy. Ezen hisztizni?…

Mi az érdek? A lelki bonyolítással nyomnak: keress szakembert! A pszichológia világszerte válságban van: tekintélyelvű, elitista, elidegenedett, nagyon drága, nem segít. Önigazolóbb, sértődött lesz tőle az egyén: “a problémám nagyon fontos, neve is van, és lehetek gonosz, dühös”… azokkal szemben, akik egyszerűen csak élnek. A médiában a testükről szenvelgő nők évek óta járnak pszichológushoz.

A szülős, párkapcsolatos, kisgyerekes éveinkben sokat taglaltuk a lelkünket. De aki tíz évvel később is ugyanazt rágja, és valós tettekre nem képes…?! Az élvezi.

Az élet egyszerű. Ami jó, az mindig életpárti, viruló, önmagának elég. Talán irodalmárként lehet cizelláltan ábrázolni (bár az érzeteket túlbonyolítja még Nádas is, meg depresszív – de milyen nyelvi erővel…!). A többi bonyolítás érdektelen.

Mindig azok bonyolítanak, neveznek el mindent, akik önmagukban a legalapvetőbb okokkal, indíttatásokkal sincsenek tisztában. Csak egyet tudnak: önmagukat 21. századi módon szeretniük kell, tehát mindig más a hibás (“nyom el”, “zaklat”, “gyűlöl”). Így hát erőlködik a trendi terapeutájuk is: testkép, aszex, transznemű… és a hígak özöne: étkezési kócs. Nagy a baj, és a rendszer a probléma: a diétaipar, az el nem fogadó többség…!

Azért nem mindegy, kit vádolnak, magukba néznek-e, mert a megoldás másfelé van, ha a világ a gonosz. (Például a patriarchátus valóban gonosz, végső válasz rá a forradalom, addig meg a szeparatizmus.) De az komolytalan, hogy te nekiálltál a bikini bodynak nagy lelkesen, most meg ennyire haragszol, hogy átvertek.

Strandra amúgy nem muszáj menni. De két emeletet felmenni lépcsőn, az még jó lehet…

*

Testképzavar? Nagyon megváltozott, mit látok szépnek. Itt a világ legfittebb nője. Horváth Laura:

Mert megnyerte idén. De ezek a túlsúlyán. (bw = bodyweight) aggódnak:Miért ő az eszmény? Mert nem pilláz-körmöz-önnézeget, hanem megmássza, átugorja, felemeli. Elemien van a testében.

Én nagyon utálom, ami erőtlen.

Én persze hétköznapi ember vagyok. Annak idején tényleg nem láttam magam. Túl hirtelen lett az egész. Nekem, kockahasam, három szülés után?…

Próbáltam önreflexióval kapargatni. Elnézést kérve rontani a megélésemet, mert másnak nem ilyen élmény edzeni, és nem is látszik rajta. Ne haragudjon annyira. Biztos szerencsés alkat vagyok…

Nem vagyok szerencsés alkat. Elég jól izmosodom, nem sérülök, illetve a pajzsmirigyem okés (lett; amikor túlműködött, az meg pörgette az anyagcserémet). De a pajzsmirigyük sokaknak okés. Meg nálam gyorsabbak, könnyebbek. Mégse megy nekik.

Attól lettem olyan, hogy makacsul, rengeteget edzettem. Hogy mennyit, azon tompítottam, mert ez vörös posztó a gyerekabajgatásba borult anyatársaknak. És ugranak a testtémára. Érzelmi, érzékenységi lett a téma mindenestül.

Megtanultam, hogy csak magamnak higgyek, és csak élvezzem. Ha kilenc éve jó, akkor most már jó lesz. A képeim is inkább tetszenek… ez túlzás: van egy biztos, realista nyugalmam, hogy ez vagyok én. Pedig van mit javítgatni. Csak nem vagyok ettől szomorú. Meg látom a korosztályomat, hogy mihez képest.

Semmi káros, kóros, szenvedést okozó nincs abban, ahogy magammal bánok és magamat látom. Az fog médiatermék-problémákon rágódni, akinek nincs a valósággal, a tényekkel kapcsolata.

Idén a strandpara és testkép műszenvelgések alábbhagytak. Még azért ütik a vasat, de egyre lanyhábbak a reakciók. Ikonikusan groteszk jelenet volt, amikor tavaly a WMN a teljes szerkesztőséget kivitte a partra felszabadítólag, és egymás előtt, csak nők, közeli ismerősök nem mertek fürdőruhára vetkőzni. Pedig nem mindenki kövér vagy hatvanas. És magyarázták: “napallergia”, “nem szeretem a vizet”.

Minden évben ment a nyafogás bikiniről, próbafülkék pokláról. Az “éreztetik velem” tekintetekről, melyek a belső érzetek kivetülései – nem és nem jutottak el a felismerésre, hogy az életüket kizárólag az önös nyavalygás és érzékenykedés keseríti meg. Nem az, hogy nehéz beszerezni “biztosan tartó” bikinit. Nem merik élvezni. A sok műnyavaly elvette tőlük az élményt. Annak elemi örömét, hogy élnek, egészségesek, működik a testük, nyár van.

Azon is rinyálnak, hogy micsoda stressz a szőrtelenítés, önbarnítás, a pedikűr (termékeket és szolgáltatásokat standardizálnak és promotálnak.)… a pasik bezzeg azon szőrösen, fakult bícsgatyóban, rálógó pocakkal söröznek-böfögnek! Szőrtelenítesz vagy nem, csíkos a hasad, vagy nem, voltál pedikűrösnél, vagy nem, ne aggódj. Senkit nem érdekelsz külön, nem téged néznek. A szégyenkezésért “a rendszert” hibáztatjátok? Ti eleve a női médiából és filmekből vettétek, hogy nektek is így kell kinézni; e kinézet hiányában szorongani, panaszkodni érvényes, érthető, sőt, érzékeny, esendő embernek láttat titeket.

Ti voltatok hajlandók becsicskulni a trendeknek (egyetemet végzett nők a SZEMÖLDÖKÜKRŐL és a divatból kimenő SKINNY FARMERRŐL locsognak lehúzóan!). A saját élményeiteket tettétek tönkre. És van, aki az egészségét is megrongálta, már a harmincas éveire.

Rosszul vagyok a géllakkozott lábú nőtől: nem lép a homokba, mert az leszedi. Szégyellem magam, hogy ez az ápoltság, ez a felszínes cirkusz. A június végi túrák után leestek a lábkörmeim (három). De ki nézi? Ez az ápoltságcirkusz! Mennyire ront ez mindannyiunkat. Milyen strandkendővel takarja el a seggét, nem mindegy? Hogy tudtak ezek a nők szexelni, szülni, bármi fontosat megélni a felszínes paráik közepette? És mit tanítanak ezzel a viselkedéssel a lányuknak? Önnézegetés, sminkkel pancsolás, diszfóriák, önundor, depresszív projekciók. A túl sok szabadidő is probléma.

Ezt a lipstick feminism tette velünk. Én is az edzésről írtam, és nem az etióp lányok csonkításáról. De az nem siránkozás volt. Ebben legalább volt lelkesedés, öröm.

Ha egy kicsit is szuverén vagy, leszarod és csobbansz. Ha még szuverénebb vagy, akkor különösebb műsorozás nélkül teszel azért, hogy ne lifegjen (jó forma esetén is fog, bizonyos fényben, pózban, állapotban). Emily Skye.

Miért ilyen? Mert szültünk. Vagy mert elmúltunk negyven:

És ha nem vagy egoista (rettentő fontos vagyok, nekem jár a tökéletesség!), hisztis (mindenki engem néz!), hiszékeny (az instán a valóság van!), arányérzék nélküli, életet nem tisztelő (csak szép legyek, bármi áron!), akkor nem szegi kedved az ilyesmi.

Nem kell tökéletesnek lenned, ha jó vagy.

A sztárjógásról ordít, hogy nincs egyensúlyban, hogy kell a bikinis kép, munkaeszköz, de szégyelli, minden a látszat. A mosolygós tökély illúziója számít, a reklám, a celebkliensek, a pénz (bali elvonulás… tömegturizmus, kulturális tiszteletlenség, rezervátum, kamu), és teljesen szét van esve az evése, formája, kínlódik a fotókkal. Milyen harmónia, szeretet?  És ebből nincsen kijárat. Legalább humorotok lenne.

“Nincs nő narancsbőr nélkül, ez másodlagos nemi jelleg” – a bevallottan falánk és nem is edző főszerkesztő írja ezt. Komikus következtetés, hogy akkor fölösleges a sport. Mert mennyi narancsbőr nincs? Ez a nem mindegy. Tökéletesnek tűnő nőket is meg lehet úgy világítani, hogy a teljesen természetes, szükséges zsírjuk ragyásnak tűnjön (bármikor vagy a ciklus aktuális szakában).

Én csökkentem. Amennyire lehet. Semmi rinya, semmi szorongás. Szeretettel nézek végig a lábamon. Nem csak a simasága tetszik, hanem az olyansága, a jellegzetességei.

Annyi fontosabb dolog van! Ami nem azt jelenti, hogy nézz ki szarul. Nézz ki jól és szard le! Ne legyél penészvirág, élvezd, éld meg a tested, eddz! Ne molyolj komplexusokkal.