Az olvasók kérdései.
Ismét nyelvtani jelenségekkel fordulok hozzád, amiken “megakad a fülem”: a szavat alak nem helyes érzésem szerint, pl. fogadj szót, és nem szavat, de pl. a szavadat ne felejtsd esetén meg az a jó, nem a szódat alak. Ebben van logika, vagy csak így alakult?
Nem csak érzésed szerint nem helyes, hanem a paradigmában (ragozási sorban) sem az van. Szót és szavak, de: névszók, indulatszók (ha utótag). Ez nem egyedi, vannak más, változó alakú töveink is, azaz a különböző toldalékok más alakjukat “kérik”: három hós, de havi fizetés. Létezik (ritka és irodalmias) a szódat, de általában szavad a tő, oda -v-s tőváltozat kell. A kétféle tőváltozat jelentést, regisztert is megkülönböztet (régies, köznapi; nyelvészeti, köznapi).
És: szépek a szavak, de mondj egy szót, névszók, és szintén: névszót.
Miért? Vízszintesen (leíró nyelvészet): mert csak. Függőlegesen (nyelvtörténet): bonyolult okok, konkuráló feltételezések vannak. Gyakran analógia (más szavak viselkedésének mintája) az ok, máskor önkényesnek tűnik az alak. Mindez a nyelvtanulóknak nagy kereszt, mert nem logikus. Mégis, minden anyanyelvi beszélő érzi: onnan tudjuk, melyik a helyes, hogy mindannyian így mondjuk.
Lehet-e olyat mondani (helyes-e nyelvtanilag) hogy: úgy igyekszem főzni, hogy ízeljen neki – vagy ezt csak körül lehet írni?
Mindent lehet mondani, amit tudsz. Felmerülhet olyan szempont, hogy nagyon szép, nagyon közérthetőnek szánt vagy pl. gyereknek való szövegbe ilyet nem teszel (írásban).
Ez a kérdés és ez az ige gyakran felmerül. Van rá e-nyelvi válasz is, egy másik itt, ezeket tudósok írták, szerkesztett oldalra, ezért mérvadóak, de most nem nézem meg, mert engem kérdeztél, és nekem ez kihívás – írom is a saját válaszom. Régebben az ízeljen alakra azt feleltem, amit tanultam az egyetemen, hogy hiányos a paradigma, ezért ilyet nemigen mondunk, de nem egészen ez a helyzet. A paradigmával semmi baj, a fonetikával (az alakok kiejtésével) sincs igazán, ennél durvábbakat is kimondunk.
Az van (ez az újabb fajta válaszom), hogy a jelentésbe ütközünk. Az efféle igék történést fejeznek ki: siklik, csuklik, ízlik, rémlik, és a magyar nyelvérzék nem szereti, ha felszólító módba teszünk történést jelentő igéket (vagyis, amelyeknek nem az alanya a cselekvő /ágens/). A fentiek mind l– képzős, ikes igék, de akkor sem szeretjük ezt, ha iktelen az ige; elbágyad: bágyadj már el! Ugye, milyen groteszk? Pedig kell néha, hiszen az Azt akarom, hogy… kezdetű mondatban (ezek függőek, nem úgy direkten felszólítók, mint a nem függők) bármelyik szerepelhet (csukoljon, ízeljen, bágyadjon el stb.). Ha ikes, akkor ráadásul csukoljék az eredetileg kötelező forma (ez kihalóban van, általában az ikes ragozás is).
Aki tart ettől az alaktól, az majd körülírja, máshogy fejezi ki. Én nem tartok tőle, sőt, biztos vagyok benne, hogy helyes, érthető, és nem fognak miatta magyartalannak gondolni. Aki rákérdez, annak le is vezetem, miért van rendben, hogy ízeljen. A nyelvi bátorság, a magyarázkodás kényszerének levetése is felszabadító.
Érdekes, hogy azt mondjuk, hogy: magunkon kívül, de a rajtunkON kívül, az nem helyes. Ezt egy magyarul jól beszélő külföldi mondta így, és tényleg, logikusnak tűnik. Itt ez azért van, mert más a két szótő szófaja, hiába alakilag ugyanaz a végződés (-unk), és a rajtunk az már helyragos, és azt nem lehet tovább “helyragozni”? Én erre jutottam.
Igen, pontosan: már rajta van a rag. A rajtunkon nemcsak nem helyes, hanem morfológiai abszurdum is. Más a két szóalak kategóriaként (alszófaj) és felépítésében is, bár mindkettő névmás. A tő a kulcs. A magunk a maga visszaható névmás személyjeles (jel, nem rag!) alakja, a rajtunk pedig ragos személyes névmás, alaktanilag (felépítésében) a rajta a tő, és arra jön a személynek megfelelő jel; az -on/-en/-ön jelentésű rajta személyjelezett alakja. Vannak ilyen, ragnak tűnő tövek (ragozott személyes névmások): tőlünk, nálunk. Mivel a rajt- az -on/-en/-önnek felel meg, nem bírja el magán ugyanazt a ragot. Nem is lehet rajta további rag már. Ezeknek a névmásoknak a tövük a rag, a végződésük (jel) fejezi ki a személyt, és nem tűrik magukon a további jelet, ragot, pedig más szavakban a jel után simán jöhet még jel, rag.
Meg az is érdekel, te hogyan fogalmazod meg, mitől jó egy szépirodalmi szöveg/mű. Ezen is sokat gondolkodom. Meg lehet ezt egyáltalán fogalmazni “tudományosan”, vagy csak érzés alapján?
Az esztétika, a kritika (mint szakma) nem egzakt, és nem tudomány. Az ízlés, a vélemény végképp nem az. Ez nem jelenti azt, hogy az irodalmi értékelésnek, a hivatásszerű változatának ne lennének egyértelmű mércéi. Azaz, mondjuk ezer jól képzett irodalmár – hivatásszerűen olvasó embert értek ezen – ne tudná szinte biztosan eldönteni, mi a lektűr és mi a magas irodalom, és úgy kb. kik a világ legnagyobb írói, itt ötszázas és nemzetközi listára gondolok, nem hazaira és nem vagy-vagyra.
Feltétele a világszerte-szempontnak, hogy a mű ki legyen adva, olvasható legyen fordításban is. Tehát a fiókban lakó művek nem játszanak, az elérés alapvető, hiszen az irodalmi ítélet mint összegzés konszenzus, kánont alkot, társadalmi ügy és nem magánvélemény.
Pl. érzem, hogy József Attila (számomra) sokkal zseniálisabb verseket írt, mint mondjuk Ady. De igazam van-e, ha azt mondom, akkor ő nagyobb költő? Van biztos, akinek Ady jobban bejön, közelebb áll a személyiségéhez, gondolkodásmódjához.
Teljesen ízlés dolga ez, meg kérdés, mennyire mélyen ismered sok-sok vérüket, mennyit ismersz. Nem csak személyiségalapon, a karakter szerint dől el. Minél értőbb, árnyaltabb, profibb befogadó vagy, annál többre tartasz tőled alkatilag nyilvánvalóan idegen szerzőket is. Ez nem személyes szimpátia, és nem is az embernek, hanem az életműnek szól. Tehát 1. nem, nincsen igazad, ez nem is “igazam van-nincs igazam” kérdés, 2. szerintem meg Ady a nagyobb. Hozzáteszem, hogy kb. minden érettségiző József Attilát becsüli jobban, és mindig az idősebbek értik meg és tartják nagyobbra Adyt (KIVÉVE anyámat, aki már gimnazistaként is Adyt).
Így jár még a korszakos zseni Petőfi is a szintén minden gimnazista szerint szebb-jobb Arannyal szemben. Szerintem jelenségként, a saját korában mint újító, hatása szerint és különösen a humora miatt Petőfi a nagyobb, de ez a véleményem lassan alakult ki, ahogy egyre elmélyültebben olvastam őket, újra és újra. (Legutóbb a Forte Társulat A helység kalapácsát nézve, Veszprémben döbbent belém Petőfi elemi humora.) És kb. mindenki ide jut harminc-negyven év alatt: egy kicsit meg is unjuk a hálásabb, látványosabb vagy közérthetőbb (pl. Radnóti) szerzők kultuszát, tehát a rajongás lesz unalmas, pont úgy, mint a slágerek, a Beatles vagy Jacko esetében. Talán elkezdjük a hibáikat keresni, ellenérveket. Prózában is van példa erre: eleinte nagyon szeretjük a világos Kosztolányit, Ottlikot, később a derűs és játékos Esterházyt… aztán túllátunk ezen is, egy kicsit slágeresednek, és az eggyel érettebb olvasói rajongás tárgya lehet Nádas, Kertész, az igazi nagy falatok – az összetettségük, prózaszépségük és világképük miatt gondolom őket szép befogadói céloknak. Az esterházys derű ellenében meg pl. az elkeserítő (és bonyolult mondatú) Krasznahorkai és (a nem bonyolult, de deprimált) Tar Sándor prózavilága ilyen. Ők mind borzasztó koncentrációt igényelnek, nem könnyű őket olvasni, de egyediek (egyesével, mindegyik).
A szerzőket értékelve van egy kritérium: a saját korában legyen újító (a magyar alkotó nekünk, magyarul). Tehát azt kell megnézni, mi volt az a sokkhatás, miért torlódtak fel a villamosok 1908-ban, amikor megjelent a Nyugat, és benne volt egy Ady-vers, és mindenki azt olvasta. Új versek címmel jelent meg a kötete, meg cikluscím és verscím az Új vizeken járok, ez sem véletlen. Nem mai szemmel nézzük. Ha mégis, akkor mára Ady újdonsága, forradalmisága, hímcentrikus messianizmusa, önimádata, szexualitásábrázolása elavult, de amúgy József Attila pátosza, férfigőgje, önsajnálata, sokszor gonosz nőképe, megejtő mama-traumája, borderline szindrómája, követelőzése és munkásmozgalmi jellege sem örökre időtálló jelenség, minden friss, eleven társítása, élénk szóhasználata, termékeny képzelete ellenére. Azt irodalmár arra képes (képzik is erre), hogy lássa a jelenben az akkori újdonságát a szövegnek.
Nem kell ebben (sem) tekintélyelvűnek lenni, “profikra hallgatni” – csak tudni, hogy léteznek profik. A kedvtelésből olvasónak nem kell imitálni a hivatásos irodalmárt, sőt, nem csak az a menő vagy kizárólagosan igazi élmény, ha folyton csúcsmagas irodalmat olvas. Akinek nem ez a szakmája, nyugodtan szeresse, tisztelje, tartsa nagyra azt, amit ő épp kedvel, műfajként is, legyen az fantasy vagy krimi, DE!: ne korholja a profikat, irodalmárokat, hogy miért nem ismerik el az ő kis kedvenceit, milyen sznobok stb., mert nem ért hozzá. A klasszik irodalmárok eleve csak a magas irodalomról beszélnek, ennek a kb. definíciója az, hogy
nem a szórakozás, hanem a világ megértése a célja, és az élet végső kérdéseire ad nem kézenfekvő (nem giccses) válaszokat, a nyelv szépsége, gyönyörködtető hatása pedig nem eszköze, hanem szuverén célja (ezt nevezik prózapoétikának).
Mindenfélét olvasnak az emberek, és nem tudjuk az ízlés- és érdeklődésbeli különbséget közös nevezőre hozni. Nem tudjuk a megértésbe belefektetni kívánt szellemi munka mennyiségének eltéréseit, az olvasói rutinnak, felfogóképességnek (ez is tehetségféle ám) a szintjeit úgy megvitatni, hogy a minőségnek konszenzusa legyen. Nem is kell ezen vitázni, nincs egyigazság, el sem várható, de ugyanezért nem érdemes a hivatalos kritikai ítéletnek (vagy amit annak gondolnak) és a díjosztásnak beszólni sem. Viszont ettől még léteznek komolytalan díjak, politikai, ideológiai töltetűek, avagy piaci szempontúak. A Nobel a legrangosabb, de nem színtisztán szakmai, sok politikai tartalma van. Inkább a komoly (szakmai) folyóiratok méltatásaiból érdemes leszűrni, ki a nagy(obb) szerző, ha valaki ajánlást keres.
Ha sokat (nagyon, nagyon sokat!) olvas a hobbiolvasó, tényleg kitartóan, és újra is olvassa ugyanazokat, akkor átértékeli a műveket, és mindenképpen a hivatalos(abb) kánonhoz közelít az ízlése. Mert csiszolódik a minőségérzéke, amely az olvasott emberek körében igen hasonló. Még vakteszt (szerző ismerete nélküli olvasás) esetén is, ha az a kérdés: e tíz részlet közül melyik a minőségi szöveg?
De a személyes preferenciákon túl kell(ene) lennie valami objektív “szövegértékmérőnek”. Mitől lesz egy regény pl. irodalmi Nobel-díjas (leszámítva a politikai érdekeket)?
Kérdezzük meg Macit (közgazdász). Rögtön mondja: egy regény nem lesz irodalmi Nobel-díjas, csak egy életmű, vagyis, a szerző életműve. (Maci már ennyire ötöst kap!) Amúgy meg nézzük meg a kiírást, a kritériumokat.
Hogy díjazott legyen egy életmű, azt többkörös minőségi válogatás előzi meg, csak a legnagyobbak nevei merülnek fel eleve, sokaké pedig évtizedekig hiába. Nem minden pompás szerző kap Nobel-díjat, de mindenki, aki megkapta, kivételes és minőségi. Az is több évtizedes és nemzetközi teljesítmény, hogy a listára kerüljön. Sikerírók, tömegtermékek szerzői nem lesznek Nobel-díjasok, még Rowling sem (pedig ő minőségi sikerkönyvet írt).
Általában igaz a díjazottakra, hogy miután a hazájukban már bizonyítottak, sok nyelvre lefordították őket, világszerte ismert és elismert szerzők lettek (előbb egy szűkebb körben), és csak utána kaptak Nobelt. A testület, professzor, aki a döntésbe, jelölésbe beleszól, szintén sok szűrőn megy át. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hatna a korszellem, erre példa a háborúellenesség vagy Annie Ernaux (Nobel 2022) abortusztémája, abortuszhelyeslése (és ez is politika). Nem jelenti azt, hogy ne maradnának ki bőven nagy elmék, akár országok a díjazottak közül, de aki megkapja, az vitathatatlanul nagy, világirodalmi rangú. És ha nekem pl. Elfriede Jelinek nem annyira jön be (át – nem olvasok németül), akkor negyven év olvasói tapasztalat, magyar szak, az irodalmár közegem után is azt gondolom, hogy én nem értek valamit, vagy hogy meg kéne tanulnom (osztrák) németül – nem pedig azt, hogy a döntnökök a rossz ízlésűek.
Én nem érzem, hogy különösebb politikai érdekek lennének, bár nyilván diktatúrák ellenzéki íróit nagyobb ováció övezi, mint a seggnyalókat, és pl. nácikat sem kultiválnak. Újabban több a női díjazott, és a nagy, jóléti nemzetek írói helyett szeretik a szabadsághiányos államok szerzőit. Ez már politika?
Alapvetően a nyelvi erő teszi a nagy írót, kevésbé a tartalom vagy a “bátorság”.
Kertész Nobel-díja kapcsán írta nekem évekkel ezelőtt egy olvasó:
Kertész: Sorstalanság – csatlakoztam a fanyalgók csoportjába. Amíg van olyan könyv, mint a Mesterségem a halál, vagy Kosinszkytől a Festett madár, addig nekem Kertész nem üti át a mércét.
– ez viszont egyrészt hamis dilemma (mindhárom lehet csúcsteljesítmény, nincs “addig, amíg”), másrészt sima antiszemitizmus, fennkölt okoskodásba csomagolva. A fanyalgók is ugyanezért fanyalogtak, és egyébként nemigen olvasnak magas irodalmat. Kertész nagyon nagy. Morcsányi Géza, a legendás magvetős igazgató elsőgenerációs értelmiségiként a hetvenes években a még be nem futott Kertészt (és a kicsit ismertebb Nádast) olvasta először döbbenettel. Kertész nyelvi ereje annyira egyértelmű és formaalkotó, miközben egyáltalán nem érthetetlen, hogy a fanyalgó vagy egyáltalán nem érti, amit olvas, és eleve a “na, ez valami túlértékelt szar, de én okos vagyok” alapon közelítette meg a könyvet, vagy a regénytéma irritálja. Bár szép cél sorra falni a Nobel-díjasokat, nem érdemes csak egyetlen könyvet olvasni egy szerzőtől. Ha fordításban olvassa, akkor pedig érdemes számolni a fordítás torzító, rontó hatásával.
Kedves olvasó! Nem baj, ha nem tetszik, nem kell szégyellni a véleményed, beszélgess is róla, de ne tételezd fel már, hogy te pont annyit tudsz, mint a kritikusok, vagy hogy jobb, alaposabb díjosztó volnál, mert akkor a Piff képregények nyernének. És ne fölényeskedj (ez egy stiláris te, nem az eredeti kérdésfeltevőnek szól). Ezek szakmák. Lehurrogni a hozzáértőket, konkrét szakmákat minimális jártasság nélkül leszólni durva szereptévesztés. Ugyanúgy: “untam, hosszú” – és? Lehet, a te eltompult agyad a hibás. te, aki csak mondod, hogy zongorázol, mert úgy intellektuálisabbnak tűnsz, miközben tufa vagy. A könyv nem akciófilm és nem szórakoztatásra, kikapcsolódásra van elsősorban. A Nagy Mű mindig a kellemetlen, szorongató, végső kérdéseinkre, emberségünk egészére felel.
*
Jött még egy kérdés, ez mástól, ismét vegán beütésű, táplálkozási kveszcsön, hogy akkor szerintem nem kell rost? de a bélflóra? – ez is volt már, de van róla új gondolatom. Júniusi poszt lesz.
csak az olvassa. én szóltam 
Huszonéveim végén hivatalos voltam a kisvárosunkkal szomszédos nagyközség báljára. Volt műsor is, elsőként a plébános anyukája és a sekrestyés néni adtak elő egy tréfás jelenetet, nagyon bájosan felelgetett benne egymásnak a somogyi és csángó dialektus. Utána a nyugalmazott tanítónő, Eszti néni szavalata következett, Falu végén kurta kocsma. Olyan friss volt, mintha először hallottam volna. Az én lelkemben akkor, abban az áhítatos csendbe borult kultúrházban dőlt el végleg, hogy Petőfi nagy költő.
KedvelésKedvelés
Petőfi – hú, de szerettem, az ált. isk. magyartanárunk istenítette szinte. Most is jó tőle-róla olvasni, és ehhez ismerni kell kicsit a kortárs költők verseit, prózaírókat, hogy legyen mivel összehasonlítani, egy csillagrobbanás, friss, közvetlen, emberi. A nagyotmondása is az, minden.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szívesen meghallgattam volna ezeket!
KedvelésKedvelés
“– (…) Babits valószínűleg a legkulturáltabb magyar költő, de hogy a magyar irodalmi nyelv tradícióihoz rajta keresztül kötődtem, az inkább egyfajta véletlen műve volt. Vagy ki tudja. Nagyon jó költő, de nem nagy költő, szerintem. Nagy költő az a József Attila, meg a Petőfi Sándor.
– Arany?
– Arany, igen, Arany. Talán Petőfi és József Attila állnak a hierarchia csúcsán. Ady. Arany nagyszerű mesterember, az isteni szikra benne inkább a szó technikai vagy formai értelmében működik. Vagy valamilyen konstelláció nem kedvező. Konstelláció kérdése is ez.”
(Interjú Nádas Péterrel: https://litera.hu/magazin/tudositas/a-szabadsag-huvose.html)
KedvelésKedvelik 1 személy