Hangzatos cím, az igazság összetettebb ennél, de a jelenség érdekes.
Update, 2023: Lexi nem volt csaló, nem hazudott a betegségéről, újra edz. De a fogyását marketingeszközként a weight loss-ipar gamifikációjára (kvázi szerencsejátékra) használta, és elég jól keresett.
Nyilván azért írok erről (fogyás, ki mit mutat/vall be magáról, vergődés), mert nem vagyok jól azzal, ami február óta lett belőlem.* Lásd lent. Persze a kanyarban nem vagyok az amerikai luvnyákhoz képest (a témaválasztás lélektani haszna ez számomra).
Amúgy ez csak az egyik ok, a másik az, hogy érzékeny kérdés nekem ez, hogy a sport stb. megmutatására hogyan reagál a dühödt, arctalan tömeg.
Ez a baj a közkeletű, testről való beszéddel, a hősnőkkel. Hőssé avatja mindenki önmagát lelkesen, aztán meg ha az élet változik, meg van sértve, hogy most mi van, nem tud már akkora hős lenni, mit szólnak, nem ő a nagy győztes, akinek oly könnyen hitte magát? Most mi van, mi lesz, mi tölti ki az életét?
Egózás ez, de ami nagyon érdekes: nem a saját érdek, jólét a lényeg. Inkább a pozitív üzenet. A buta ragaszkodás a kis aranyba foglalt tanhoz. Nem a csúcsformához, hanem az, amit kihirdetett. Hogy az működik, az jó, több kérdés nincs. Mint valami szekta. Kinek a speckó diéta, kinek a tökéletes forma vagy a konkrét egyéni rekord (futóknál), kinek a kis vállalkozása, mert pörögni kell, kiállni naponta az üzenettel, “hitelesen” létezni, erőt adni. Mindent betörnek abba a kerékbe. Önmagukon túlmutató jelentésük van a gesztusoknak: tömegek kapaszkodnak bele a sikerbe, vigaszba, motivációba.
Emlékeztek Lexire? Igazi amerikai sikersztori. Roppant értékes a networkje: 1,2 millió követője van, úgy bizony.
Ő egy kifejezetten visszafogott, szimpatikus fiatal nőnek tűnt, mármint így az instabil kontextusában. Livvel csodáltuk annak idején, ahogy a nagy fogyása után megmutatta a kinyúlt hasbőrét, aztán bőrfölösleg-eltávolító műtéte is volt 2018 őszén.
Ami extra benne, hogy a férjével áll ki, még nagyon kövér korában lettek álompár, aztán együtt fogytak-sportolnak-vállalkoznak-isztacelebkednek.
Hát most kaptak is.
Ó, egy nagy fogyással kiállni és híressé válni, az nagyon egyszerű ám. A média nálunk is, Amerikában meg főleg imádja az ilyen sztorikat, készséggel tesz nyilvánosságot bárki alá, akinek motiváló a története. Odaát ráadásul elképzelhetetlen méretből fogyó, járni alig tudó, valaha 200-250 kilós nők lesznek sztárok. Ez valódi iparág: tévéműsorok, cégek, edzők, módszerek, sportszer- és fehérjecégek telepednek a “motiváló sikersztorira”.
De ezek a történetek soha nem érnek úgy véget, hogy a csajok lefogyva, egész-jól-kinézve ellovagolnak a naplementébe. A nehezen, de nagy lendülettel megszerzett formát tartani is kell, és ez a lelkes első korszak, az újdonságélmény és hírnévszerzés után egyáltalán nem könnyű.
Nem is sikerül. Először is, ami visszatérő ezekben a történetekben: elképesztően taszító, lógó, zsíros, csíkos bőr. Műtét (has, kar, hát, comb, mell). Magyar képviselője a műfajnak Dia.
Lexi a jövedelme jelentős részét az úgynevezett DietBet szerencsejátékszerűségből szerezte. Ez megint amerikai szörnyűség, és akinek ez bejön, mert sok a követője és jól motivál, valamint a csatlakozók után jutalékot kap, azt aztán kíméletlenül fogják irigyelni.
DietBet is a social network-centric, app-based weight loss program where participants bet a certain amount of money—typically between $20 and $50—that they’ll lose a certain percentage of their body weight in a certain time frame. The people who achieve the goal get their money back—plus they split the money from those who don’t achieve the goal.
A hasbőr-műtéte (2018 októbere) után Lexi elkezdett hízni és szétesni. Írt a hízásról, tett is ki fotókat, de állította, hogy edz és küzd továbbra is. Utóbb már ritkásan posztolt, most novemberben egészen leállt, és februárban jelentkezett a férje, hogy Lexi egészsége összeomlott, a mája és a veséje leállt, kórházban van, intenzíven. Dialízist kap, és transzplantációra vár.
Egyben indítottak egy Go Fund Me gyűjtést az orvosi költségekre, állítva, hogy nekik nincs biztosításuk. 200 ezer dollár volt a cél.
Itt felmerült azért bennem is, hogy a valóság a házasságról, közös sportolásról, boldogságról nem olyan szép, mint a kontentekben. De ahogy nekikesett a sok kommentelő. Micsoda felelőtlenség. Miért nincs biztosításuk. Kétszázezer dollár…? Hogy lehet, hogy már kint van a kórházból? És ha dioalízisre jár és transzplantációra vár, miért eszik bacont? A Redditen pörög a leleplező sub. Lehet benne valami, én nem tudom. A támogatókat, adományozókat lehurrogják.
Csak ugye nem látjuk ezeket az embereket. Hogy ki beszél, és milyen a teste annak, aki ilyen nagy garral kritizálja másvalaki fogyását, történetét, baját vagy hazugságát, ha az. Ez ismerős volt: a hidamat elemezgették mozdulni alig bírók, nálam húsz évvel idősebbek.
Egészen ijesztő a hozzászólások hangneme. Ahogy birtokba veszik a teljes Lexit, akihez annyi a közük, hogy állhatatosan követik, figyelik, kibeszélik, foglalkoztatja őket. Ahogy most kezdik ki, amikor bajban van (szerintük az egész kórházi sztori hamisítás és a páros csakis a pénzre megy). A gyanút fokozzák a netes csalókról szóló, nagy hírverései járó dokumentumfilmek a közelmúltból. A kommentelők mindenfélét tudni vélnek, nyomoznak, jelentgetnek a kórháznak (“van ezeknek pénzük, ne adjanak kedvezményt”).
Velem is ezt csinálták, pedig én nem vertem át senkit. Se módszeremmel, se a formámmal, se pénzzel. De mindegy, nem az a lényeg. Hanem hogy a senkik megmutassák álnevekről, hogy náluk van a hatalom. Engem ez ütött meg a sztoriból, ez, ami annyira ismerős és mindig egyforma, akár van alapja, akár nincs, és ez mindegy is. Én nem vagyok jólértesült, nem szeretek találgatni. Mert azt, hogy Lexi eredetileg is hazudott a természetes fogyásáról (gyomorműtétre utaló hegek nyomait vizsgálják a hasán), hogy most mennyire beteg, mire kell a pénz, alkoholista és drogfüggő-e (!), elvált-e Dannytól, azt nem tudhatjuk. És ők, a dühödt kikezdők sem tudhatják. De nagy öntudattal beleavatkoznak a sorsába.
Valaki még egy ilyen paródiát is csinált. A “kritikákból”, a “leleplezésből” nem az derül ki soha, hogy mi a gikszer valakivel, hanem hogy kinek mi fáj. Mire érzi magát feljogosítva, ha már teljesen jelentéktelen az élete.
Én is magamnak mondogatom, még mindig döbbenten: ezeknek az embereknek, akik a nevüket sem vállalják, úgy estek nekem elképesztő vádakkal (hánytatom magam, m megöltem a férjem/kismacskát, megrángattam a műanyaganyuka lányát, én szálltam rá Kozmáékra, büdös a szám, proli vagyok, semmi közöm a kultúrához, Maci mással kavar/nem létezik, csak szexre használtak, taszító szexuális szokásaim vannak, bámulom a nőket és emiatt kitiltottak a Flexből stb.)… ezeknek nem olvasta több tízezer ember a sorait hétről hétre. Egyáltalán nem az érdekli őket a világból, se a kultúra, se az értékrend, se a napi szokások terén, ami engem. Nem futottak maratont, nem láttuk a hasukat, nem tettek ki póztalan fotót, nem szültek három gyereket, nem fordultak át kézen. Nem járnak színházba. Csak szövegelnek, fúrnak, mocskolódnak.
Hasonló érzésem volt, amikor úgy nekiestek Vájfnak. Ott is azt gondoltam, hogy nem az a lényeg, hogy Vájf mennyire őszinte, szimpatikus. Hanem hogy azoknak, akik ki akarták csinálni, semmi, de semmi nem jutott abból, ami neki volt. Annál erőszakosabban hajszolták. És ez ijesztő.
Nem tudom, Lexi milyen hírrel, poszttal fog előállni legközelebb. A története amúgy nem egyedi, itt van két másik példa. Nagyon hirdették a fogyást, relatív sztárok lettek, megcsináltatták a hasbőrüket, majd ráhíztak. Jessica is a lipo-lymphoedemával állt ki újabban, mint a médium-szerző Shannon Ashley.
https://www.instagram.com/warrior_jessica_slashes_fat/
A Disney-rajongó Jacqueline a vidámparkban világosodott meg. Nagyon amerikai a történet, a szóhasználat.
https://www.instagram.com/jacquelineadan44/
* Én magam. Az első két (tavaly nyári) képen sem volt ideális a testem. A kutya halála (október) óta keveset járunk az erdőbe, és ez nagy különbség. Az omikron óta (február 4.) meg képtelenül hosszúakat alszom, komoly erőfeszítés a városba menni, itthon szorgoskodni is. Amióta visszatértem a terembe, azóta is csak heti 2-3 edzés van. Képen ennyi látszik, kilóban ez +4, a ruhaméret nem változott komolyan, csak nem állnak úgy.
Na de nem én vagyok a lényeg. Velem bármi lesz, én nyafogni nem fogok, sem magamat mardosni, depresszióba esni. Egyszerű derűvel csak tudok arról, ami van. A mindenkori tényekről. Most a tények: nincs extra lelkesedés bennem az edzés iránt, kikészült a jobb vállam, kicsit sokat eszünk, nem vagyunk eléggé kritikusak a szénhidráttal, hasra és combra híztam. De ez nem okoz önutálatot, legfeljebb bosszúságot. Röhögünk magunkon, és megyünk edzeni. Annyit, amennyit. Az éleslátás megmaradt, a testem nem érzékeny téma. Talán mert nem ragadott a hatalmába a szélsőséges individualizmus, hogy mindennek sikerülnie kell, ha pedig mégse, azt mások csinálják velem. Én hősnő vagyok, csodálatos vagyok, engem átvertek, én áldozat vagyok. Hányszor látom ezt, elkeserítő. És tanulságos.
Nem vagyok én olyan fontos. Sem az ideális test. Az élet a fontos.
Én magyarázatokat nem fogok gyártani, ellenségeket keresni, meghatottan szónokolni mentális egészségről, vagy visszavonni tanaimat (átvert a diétaipar, normális az elhízás stb. Tényleg lőjetek le). Nem lesznek újabb rájövések, más felismerések. És mindig azt fogom csinálni, ami jólesik. Volt, hogy az aszketizmus esett jól. Ha eléggé zavar a testem, majd bevetem saját módszereimet. Tudom, hogy én döntök, én csinálom az életemet, nem hibáztathatok mást.
Felszabadító ennek az egyszerű igazsága. A bajok ott vannak, amikor valaki nagyon élesen ujjong, felível, tömegek tulajdona lesz, és a nyilvánosság kedvéért kell mutatnia a képet, hozni a “motiváló kontentet”. Az Instagram-logika, a követőhajszolás, az aránytalanul a visszajelzésekből építkező önbecsülés. És hát az élet nem ilyen.
Miért ilyenekről írok, hát, nem tudom. Mindent olvasok, a “nagy témákról”, de nincs saját mondandóm, másokét meg nem akarom hajtogatni. Mindent elmondtak, ott az a dolgom, hogy figyeljek.
*
Mit gondoltok Lexiről? A címmel ellentétben szerintem nem bukott le, illetve nem az a lényeg, hogy lebukott-e.
csak az olvassa. én szóltam 
Azt hiszem, tényleg nem az a lényeg, “lebukott”-e.
Globálisan, némileg belekeveredve az ún. iparágba kb. én most ott tartok, hogy a) bár sose láttam volna ennyit se ebből b) nem “szakértőként” arra jutottam, azzal “kezeljük” a problémát, amitől kialakult. Az eredmény nagyjából ehhez méltó.
KedvelésKedvelés
Milyen iparágba keveredtél?
Influenszerek? Fogyás?
KedvelésKedvelés
Fogyás.
(Kicsit többet láttam ilyen témában influenszert is, mint jól esett volna)
Nem a durva része amúgy, tehát nem a műtős-gyógyszeres-fullkontrollos-teljesenmedikalizált része (bár ugye alternatívaként hamar előkerül, hanem hogy van-e bármi, amiben modern technológiák, digitális bármik hatékonyak lehetnek. Nem ez a része az igazán gáz, nekem ugyan mostanra elég ellenmondásos lett a viszonyom a quantified self-hez is, de nem ettől hökkentem igazán, hanem amit mellékesen még láttam…)
KedvelésKedvelés
Mesélj erről!
KedvelésKedvelés
hogy is fogalmazzak, hogy ne legyen terjengős de azért világos.
Egyrészt nem szakmabeliként megdöbbentett, mennyire nem hitelesek, nem naprakészek az adatok, amikre hivatkozva hangzatos állításokat vagy épp terápiát fogalmaznak meg. Hetvenes-nyolcvanas évekből ittmaradt, hiányos tápanyagtáblázatok: itthon nagyon, de nálunk szerencsésebb helyeken is sok minden hiányzik, elavult, pontatlan, ki-tudja-hogy-mérték. De ezek alapján számítógépes táblázatok, ajánlások, előírások születnek, miközben inognak vagy hiányoznak alapok. Az egészséges szervezetnél tágak a határok, kisebb a gond, ha nem pontosan eszünk-mérünk (mennyiséget pontatlanul mérjük, majd erre rárakódik az, hogy a pontatlanul mért valaminek a tápanyagtartalma régi, pontatlan, hiányos adatokon alapul) És ezt az illetékesek általában tudják, de úgy adják tovább, hogy minden remek és minden adat pontos és megvan. Illetve MINDENKI számára elérhetőnek tartják, hogy akár évtizedeken át ütemre és patikapontosan kimért mennyiséget-minőséget egyél, és egy könyvelő szorgalmával elemezd. (Hát nem…)
A következő: az egyéni adottságok medikalizálása, nem arra gondolok persze, hogy durva eltérést buksisimivel és egyéni különbségek hangsúlyozásával maszatoljunk el, de azért nem ártana sokszor gyógyszerelés-terápia előtt ránézni az egyén más tulajdonságaira, igényeire is. (Ja és ha egynél több bajod van, ijesztően kevés esetben szemlélik ezt egyben). Ebben pont segíthetnek algoritmusok egyébként. Ha valakinek valamilyen lehetetlen előírást adnak, egy algoritmus kellett, hogy a kitalálók orra alá dugja: x probléma miatt volt egy előírássor, y probléma miatt egy másik, a kettőnek nem volt közös metszete. Látható az is, hogy az egyfókuszúság (pl. vesebetegség kezelésekor) milyen másféle durva hiányállapotokhoz vezetett évek alatt, súlyos következményekkel – de ez egyfajta “járulékos veszteség” felkiáltással lett ignorálva, miközben terápiák be nem tartása mögött ez IS volt.
Amit írtam, hogy azzal kezeljük, amivel előidéztük: a gondolkodás nélküli külső kontrollal végrehajtott cselekedetek. Eszel valamit vagy szedsz valamit, mert azt hallottad, hogy az valamire jó, vagy jól fogod érezni magad tőle, majd amikor baj van, gondolkodás nélkül eszel, csinálsz, szedsz valami mást, nem figyeled meg, mit okoz, vagy hogy van-e olyan érdek valahol a történetben, hogy le ne gyere róla. (az ipar vagy a szolgáltatóágazat szereplőit se optimális megoldások irányába tolja a hatások-viselkedések eredője, nem feltétlenül azért, mert bármelyik szereplő velejéig gonosz).
Illetve: a fogyásnál nekem, az amatőrnek ordítóan látszik, amiről te is jó ideje írsz: nem, nem azért nem történnek dolgok, mert nem tudjuk, mit kéne csinálni (ok, olyan is van, de nagyon sokszor erről szó sincs). És ezért részben felesleges egyre kifinomultabb eszköztárral rárepülni a “hogyan”-ra, azt nem tudja jelenleg elérni tömegesen kb. semmi, hogy ezeket megcsinálják (talán erre írtad hogy “nem csinálod, aztán ráfogod a nyuszira…”), és fene tudja, minek kéne ehhez változnia.
Ez nem tudom mennyire tiszta fogalmazás (félek, nem eléggé). Én attól is tartok, hogy a széles körben (de sok esetben rémesen pontatlanul) mérhető adatok elvezetnek oda, hogy ezeket kötelező lesz mérni, számontartani, jelentgetni, és beállni valami elvárt “drillbe” akkor is, ha voltaképp nincs bajod.Nem a szűrővizsgálatokra gondolok (bár annak se könnyű az optimális szintjét belőni), hanem ez az állandó figyelgetés, alvásminőség, viselhető mérők, aggodalmasan kiszámolt-tervezett kaják, amik amúgy nem olyanok és nem annyik, de lényeg hogy valami adat legyen, és valamilyen következtetés, esetleg valami utasítás. Diagnosztikában kell adat, sok, pontos. De az élet talán mégsem egy véget nem érő diagnosztika.
KedvelésKedvelik 1 személy
huh, valamiért nem ment át az előző, úgy látom, még egy(rövidebb) próba:
– minden digitális eszköz adatokat használva működik jól – de döbbenet látni, hogy nincsenek vagy végletesen elavultak, hiányosak az adatok (alapanyagok tápanyagtartalmai, nincsenek kellő részletességgel mérve, vagy a hetvenes években mérték utoljára) – de a pácienseknek már úgy megy tovább, hogy ez megbízható, pontos, naprakész adat. De legalább a számszerűsítéssel lebukott pár korábban kiment teljesíthetetlen ajánlás és utasítás (aminek korábban az volt a vége, hogy hát a beteg, az nem képes betartani…)
– mintha nagyon sok profi és nagyon sok páciens részéről is csak végletesen leegyszerűsített sablonválaszokra lenne igény, magyarázat-megértés-árnyalás nélkül, készre rágva (és ebbe kapaszkodik sok tudománytalan életmód-táplálkozási “segítő”, influenszer, stb. – és erre tol az igény új innovációkat is, amik eredetileg nem erre mentek volna – biznisz lesz belőlük gyorsan, elhagyva minden tudományos igényességet)
-elijesztett a trend, hogy folyamatosan szolgáltassunk magunkról adatokat, egyfajta külső kontrollt kialakítva – akkor is, ha nem vagyunk diagnosztizált betegek, illetve egyfajta folyamatos “diagnosztika” jön létre, én meg nem tudom, jó-e ez nekünk valójában.
KedvelésKedvelés
de, beengedtem végül
KedvelésKedvelés
Te akartál fogyni vagy munkaügyben jártál utána?
KedvelésKedvelés
Köszi. Munkaügyben. Én sose akartam, magamnak sose kellett. Ezért döbbenetesen fogalmatlan is voltam. Mérni is csak az első gyereknél mértem (mennyiséget és napi vércukrokat), a terhességi cukor miatt. Akkor csináltam pár tartós változtatást, ami előnyömre szolgált, sőt, nem értettem utána, előtte miért nem úgy tettem (kávé cukor meg minden nélkül, tea dettó, gyümölcslé minimalizálva, vissza az alap alapanyagokhoz stb), és hát megtanultam akkor dolgokat, mi miben van, milyen vércukorszinthez mik köthetőek, de ennyi. Nem lettem a téma szakértője, nem csüngtem rajta. Mikor kimutatta a labor, hogy nincs gond, léptem tovább, általánosan használva az ekkor megtanultakat. Második gyereknél nem jött elő.
A munka se így kezdődött, hanem klinikai kórképek támogatása céljából, de azok egy részének elég tipikus kísérője sajnos az elhízottság, és akkor hát ki lett találva, hogy talán arra is lehet alkalmazni a dolgok egy részét. Tulajdonképpen lehet, csak a kutya, azaz a probléma nagyobb része nem ott tűnik elásva lenni, hogy ilyen magyartalanul fogalmazzak.
KedvelésKedvelés