pletykás

melléknevek sorozat 32.

főnévből képezve, -s képzővel, amelynek jelentése: valamivel való ellátottság

automatikus képző, bármilyen főnévből képez melléknevet: cicás, halas, pokémonos, túrós

de olyan is van, ahol megkövült, és absztraktabb a jelentés: nős, leves, balos, halas ( = a stand a piacon)

Elavult egy fogalom a pletyka. A falu szája! Utoljára kisdobos- (vagy cserkész)korunkban jött szóba, hogy illik diszkrétnek, tapintatosnak lenni, és nem beleütni az orrod más dolgába. Pláne olyasmibe, ami másvalaki sebezhető magánügye.

Szigorú neoprotestáns erkölcsnemesítő olvasmányokon, prédikációkon (lelkészi) és didaktikus sztorikon nőttem fel, és nagyon mély rétege ez a személyiségemnek. Hogy ezt SE. És hogy nem csak tettek vannak: létezik gondolatbűn, bűnös vágy, nemtelen szándék és mulasztás is.

A másikért való kiállás elmulasztása, például.

Mára ebből bennem annyi maradt, hogy ha valami nagyon nem tetszik, akkor odébbmegyek és kizárom a tudatomból. De ma már, ugyebár, az információ meg a facebook… azon kapom magam, hogy megnézem olyanok idővonalát, akiket nem kedvelek, butának tartok. Olyankor megütközöm magamon, mert ez még mindig ritka. Viszont ha ott vagyok, ha vonz valamiért az információ, akkor azért annyit megteszek az önbecsülésemért, hogy nem rosszmájúskodom, nem vitázom, nem írogatok. Hanem hallgatok.

És igyekszem meglátni a jót, az emberit az illetőben, a reflexes ítéletek helyett. A sorsot, az olyansága kontextusát.

Két, neten aktív testügyi guru van, akiket olvasok. Ellenszenves mindkét figura, de nekem közvetlenül nem ártottak. Van valami megejtő a személyiségükben, valami, amit jól ismerek, ami olyan, mint én, és amivel magamban harcolok. Ami pedig bennük idegen, az meg stilárisan és attitűdjében is nagyon érdekes. És egyébként elborulok és rettenet. De nem okoskodom, nem szólok be. Bizonyos értelemben ők nem tudják, mit cselekszenek.

Ma nem trendi azt mondani, hogy pletykásnak lenni gáz, főleg hogy erre az erőteljes késztetésre iparág épült. Az egész celebsajtó, híresember-kultusz nem más, mint az átlagember kicsinyes, ítélkezős kíváncsiskodásának és fontoskodásának a kiszolgálása, a sociális elégtétel kifejeződése, a lúzerek bosszúja. Ide tartozik a facebookos kukkolás egymás életében, a kiszemelt jelölt múltjának csekkolása is.

Sosem lehetsz nagy lélek, egy villanásra sem, ha ezt nem érted és nem éled.

A pletyka célpontja mindig az érdekes ember. A híres, az irigyelt, vagy a deviáns, akihez képest te rendezett életűnek, jó szülőnek, hasznos polgárnak érezheted magad.

Ezt az ember érzékeli, amikor már csúszna bele, és önkéntelenül levonja a következtetést, hogy pletykásnak lenni, azaz mohón foglalkozni másvalaki életének személyes történéseivel, és az ezekről szóló híreket továbbítani öndefiníció is: én nem vagyok elég érdekes. Ami viszont lefelé pozicionál.

És ezért, ezt kompenzálandó ítélek más életében, olyan fölénnyel, amely nincs a birtokomban, és így teremtem meg az illúzióját.

Pletykásnak lenni emiatt is ciki: magadat húzod le vele. Ez teljesen más, mint benne lenni a társaságban, egymásnak mesélni a sztorikat, anekdotázni egy félresikerült nyaralásról. Nem ártalmatlan sztorikról beszélek, hanem mindarról, amit a szemforgató, moralizáló, uniformizáló kispolgárok, Normálisék oly izgatottan taglalnak.

Ha közöd van ahhoz ez emberhez, akkor légy kíméletes, ne hozd helyzetbe, gondolj az érdekeire. Ha nincs, akkor meg ne érdeklődj iránta. De legalábbis unalomból és bosszúból ne rosszmájúskodjál már, ne ebből szerezd az önbecsülésedet. És szembe ne legyél már vele cuki, ha a háta mögött ekézed. Főleg ha csak azért vagy cuki, hogy hírt szerezz. Nem vagy már tizenöt éves.

Pletykálkodni és hír-bennfentesnek lenni nem csak fogantatásában, hanem hatásában is kártékony, mert aki az izgire és a továbbmondásra gerjed, az hozzá is költ, vagy félreért és eltorzít a nagy buzgalmában, hogy ő tűnjék olyannak, aki többet tud, aki informált. És lehet, hogy ő nem ítéli el, hogy G. például a hüllőkre izgul, de akinek elmeséli, az igen. A pletykával egészen vad ötleteket adhat azoknak, akiknek G. valamiért csípi a szemét. A pletyka természete ilyen: megdagad, eltorzul, és nincs ágense (cselekvője) a hatásnak, amelyet előidéz, mivel nem is egyéni bűn, hanem szociálpszichológiai működésmód, amely korlátolt emberek körében, akik a többség, hatékony és szélsebes.

A rémhírré torzított pletyka nem más, mint a továbbmondó személy rosszindulatának az igazolása, önmaga előtt: a célpont rettenetes, megérdemli. És léteznek ezek a mentális technikák, hogy el is higgye a habos sztorit.

Nagyon könnyű lejáratni valakit, akit te nem is akartál bántani, csak mondod róla az izgit.

Én szeretek egyértelműen, a problémát néven nevezve konfrontálódni, amiért sokan utálnak, viszont én azon kívül nem csinálok semmit. Nem dünnyögök a többiekkel a folyosón a tanítónő háta mögött, és ezt nem is tartom eredményesnek. Nem a morgás a cél, nem is a feszültség levezetése, hanem az elvekért való kiállás (ami nem azonos az önérdek képviseletével), és a probléma megoldása. Általában a biztonságos, kockázatmentes utak nem alkalmasak erre. Én nem bántani akarom a tanítónőt. Viszont kimenekítettem a Babalányt a frontális favágásból, és megváltásszerűen jónak néz ki a dolog.

Az is szép, amikor sunyiban érdeklődnek az erre hajlamosak, ha valami morzsa eljut hozzájuk, hogy ki tudja, mi van pontosan. Égnek a csetek, és a felszínen mindenki jóindulatú, de valójában hírt akar. Ebben is csak mindenki egy kicsit vesz részt, senki nem akar rosszat, csak egy kicsit jellemtelen, szembe mosolygós, alakoskodós. Az eredő, vagyis e hatások összessége viszont lehet nagyon komoly tragédia. Ahogy kamaszok kicikizésekor, netes zaklatásakor, ellehetetlenítésekor szokott történni. És azok az elkövetők, kommentelők és kortársak sem hitték volna, és nem akarták ezt.

Ne vegyél részt ilyenben. Külön hányás a mohóskodásod, ha olyasvalakivel csinálod, aki korábban megbízott benned, és csak emiatt tudsz a bizalmas dolgairól. Vagy akiért rajongtál, és te kerested a közelségét.

Persze sok minden történik emberek között, viszont ha ezek után azt terjeszted, hogy ő az, aki utánad koslat, megfigyel, hírt akar, rád célozgat és rosszat akar neked, akkor meg locsold már magad arcon egy vödör jeges vízzel.

Ne élj vissza információkkal. Nem szolgálhatsz semmiféle jó ügyet azzal, hogy összekevered a szférákat, és fülekbe sugdosol, csak mert te nem bírod elviselni azt az illetőt.

Információk első kézből származzanak, és ha neked nem mondják el, ne is akard őket tudni.

Nem pletyka az, mert a közírás szférájába tartozik, ha közzétett állásfoglalással kezdek vitázni. És nem dolgom senkit kímélni. Az érvelés kemény műfaj, félnek is tőle sokan. Lehet neheztelni, lehet egyet nem érteni, indulat is lehet, elhatárolódás és sohatöbbé, de a nyilvános reakció csakis érvelés lehet, személyeskedés nem.

Én azokat, akik láthatólag élvezik a Tudást mint információt, akik fontoskodásból képesek nekik írt sorokat közzétenni, rájuk bízott, személyes történeteket, kételyeket továbbmondani, jellemgyengének tartom, nem bízom bennük. Elég hamar felismerem a jeleket. Mivel én a kényszeres és élvezkedős hírszállítást a bizalom gyilkosának tartom, és az ilyesmi taszít, meg is szoktam velük szakítani a kapcsolatot. Az ilyen embereknek nem válaszolok a kérdéseire.

Ahogy nekem kibeszélnek másokat, úgy fogják rólam is szállítani az adalékot, amelyet én nem féltem megosztani, mert feltételeztem, hogy mások se a zsizsegésben és mókusőrs színvonalon léteznek. Sűrű tapasztalatokat szereztem erről. Így aztán, blogger lévén, amit én elárulok magamról (elég sokat, mert mindez írói nyersanyag), azt önként és bárkinek mondom, én formálom meg, én rendezem, a többi meg három-négy bizalmasomra vagy senkire sem tartozik.

Nem nagyon érdekel az sem, amikor jóindulatúan mesélnék el nekem, lojálisan, hogy másvalakik mit csináltak velem kapcsolatban a hátam mögött, mert ez ugyanaz. Ráadásul engem azok az emberek nem nagyon érdekelnek, mindig is NBII-sek voltak. Nem is látok a reflektoroktól. Inkább leszek naiv, ezerszer is mások rafinált pitiánerségének a balekja, mint hogy ilyesmiben részt vegyek, ezeket engedjem az agyamba, ezzel töltsem az alkotásra és őszinte kapcsolódásra is használható időmet.

Úgy általában engem nem nyűgöz le mások magánélete, sztorija, a közös ítélkezés nem csábít. Nincs szükségem a közhangulat letapogatására, én úgyis mást gondolok. Engem nem erősít meg a bégetés. Senkiével nem egyeztetem a véleményem, habár van, hogy érdekesnek tartom a másét, de nem befolyásol lényegileg. A sajátomat viszont nem okvetlenül akarom másokkal megosztani.

És akit szeretek, az nekem mondja el, amit tudni akarok, vagy amiről ő gondolja, hogy rám tartozik. Van, ami szavak nélkül is világos. A többiről nem akarok tudni, nincs közöm hozzá. Nem nyomozok, nem találgatok. Nekem ne meséljék, hogy kivel látták.

Nem mentség, hogy kíváncsi vagy.

Nem mentség, hogy az a valaki szerinted szemét, és megérdemli.

Nem mentség, hogy te elítéled, amit megtudtál róla, és szerinted ezt másoknak is tudnia kell, mert közérdeknek tartod, hogy ne bízzanak benne. A véleményed, az ízlésed nem válik erkölcsi normává, és te nem vagy a közérdek szószólója. Hiába öltözteted a fontoskodásodat például a gyerekeiért érzett felelősségbe. Nem ugyanazokat az embereket kedveljük, tartjuk hitelesnek, és könnyen lehet, hogy tévedsz, elfogult vagy, valamilyen vakfoltod vagy tévedésed keverteti veled a kakit. Sőt, az is, hogy a saját szarságodat leplezed a kavarással. Legalább ne szagolgasd olyan izgatottan.

A képesség fejleszthető, és akkor elmúlik belőled a pitiánerség.

Nézz magadba, de őszintén: neked hány olyan történeted van, amelyet könnyű lenne úgy előadni, hogy az amúgy is szemforgató közítélet görbén nézzen rád?

kepernyofoto-2016-11-02-13-49-42

fotó: Spingár-Westerlund Anita

9 thoughts on “pletykás

  1. Ez most némileg betalált, de szerencsére nem most detektáltam magamban, hogy néha úgy akarom jónak és okosnak érezni magam, hogy azon csámcsogok, hogy a nemtomki milyen bénán csinálja, bezzeg én nem. Ez nálam traumalenyomat, mert korábban én csináltam nagyon, NAGYON bénán, és nagyon, NAGYON akarom annak a tudását és biztonságát, hogy most már jó az irányom. Fejlődtem, tehát igen, én is egyetértek, hogy fejleszthető a dolog, de még mindig nem vagyok megelégedve, mert néha belecsúszok, és dagonyázok, kéjelgek a gondolatban/on, hogy az XY azt hiszi, hogy jól csinálja, pedig nem, és milyen kis oktondi, hogy nem veszi észre, bezzeg én… jáj.

    Ja, igen, ami még fontos: a fejlődés része volt, hogy töröltem a facebook profilomat. Amikor észleltem, hogy ilyesmire használom, akkor próbáltam nem ilyesmire használni, de nem ment. Levágtam magam róla inkább, és jó döntésnek bizonyult, sokat alakult a gondolkodásom jó irányba. De még van hova fejlődni.

  2. “Információk első kézből származzanak, és ha neked nem mondják el, ne is akard őket tudni.”

    Jó és megszívlelendő tanács, de tény, hogy nagyon nehéz betartani. Mégis érdemes megpróbálni, hiszen aki megfogadja, hogy a jövőben így fog eljárni, az elsősorban magának tesz vele jót, és biztos, hogy a környezete sem fogja ezért utálni.

    • Nekem amúgy ez nem betartandó elv volt, hogy én majd jól ellenállok ennek a csúnya szokásnak, hanem úgy önkéntelenül (de persze belém van ez nevelve) meg szoktam ütközni, hogy mit szólna a kitárgyalt illető, és mi közöm nekem ehhez, hogy VÉLETLENÜL kivel látták HAJNALTÁJT… És nem azért, hogy megőrizzem az illúziómat róla, egyszerűen nem tudnék a szemébe nézni, hogy ő nem tudja, hogy én tudom… olyan kispályás fölény ez. És kedvelem őt, és bízom benne, és rá szoktam bízni a titkaimat…

      • Fú, nekem eléggé ellen kellett tartanom, mert, főleg anyai oldalról (anyám már nem igazán, de az ő oldala ilyen), az unalom a családban ilyen azta-mit-hallottam-típusú egymásról susmorgásba csatornázódott. Viszont, mivel szociálisan, hogy mondjam, nem vagyok egy nyitott alkat, így nem annyira kifelé pletykáltam, mint inkább befelé, és így magamban forgatgattam ezeket, meg ízlelgettem, hogy fúúúúj. Na, erről kell leszoknom. Az egymás között kidumálást mindig ízléstelennek tartottam, csak hát hogy máshogy szerezhetnék alapanyagot a magamban-forgatgatáshoz, ha nem az ilyen kidumálások kihallgatásával…

    • Ha sikerül betartani, biztosan nem fogsz másoknak ártani, de megéri betartani? Másodkézből sem csak a rosszmájú, izgulós pletyka származhat, még ha óhatatlanul növekszik is a torzulás esélye. A másokról való beszélgetés a veszélyei ellenére is nagyon fontos tájékozódási és fejlődési eszköz az egyén számára. Szerintem a legjobbak is gyakran élnek vele, csak épp nagyon épületesen használják mind mások javára, mind a saját fejlődésükre.

      • Nekem óriási felszabadító érzés, hogy egy ideje nem érdekel, mit gondolnak rólam. Meg is mondtam a kollégáimnak, hogy legyen szíves mindenki a hátam mögött kibeszélni, mert se kedvem, se időm arra vesztegetni a gondolataimat, hogy a szemembe mondják és bele kelljen állnom a dologba. Bután néztek. Ezzel egy időben rájöttem, hogy tényleg nem érdekelnek már a ki mit látott, ki mit hallott típusú fecsegések. Megöregedtem, vagy mifene.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s