ne

Közzétéve Szerző:

ne pisilj már le

ne ébredj föl

ne félj

ne rohangálj

ne taposd le

ne szakítsd le

ne hisztizz

ne edd meg

ne sírj

ne túrd az orrod

ne lógj rajtam

ne nyomd a talpad a gyomromba

ne árulkodj

ne veszekedj

ne nyafogj

ne visíts

ne egyél több rágót

ne hagyd szét a zoknidat

ne lustálkodj

ne csapd össze

ne puskázz

ne vitatkozz

ne ess teherbe

ne vedd meg

.

.

.

ne haragudj

77 thoughts on “ne”

      • De azért a mostani bocsánatkérésnek is van értelme, nem?
        Ha másra nem is, de a saját lelk(iismeret)em megnyugtatására jó.

        Kedvelés

      • Persze, nem csak a lelkiismeret, a gyerek miatt is. És ő is kérhet. Emberek vagyunk.

        Nagy terheket cipelünk, a megoldás az, ha azokat lerakjuk, mindjárt jobb anyák, jobb emberek leszünk.

        Kedvelés

      • Köszönöm a megerősítő visszajelzést!
        Érdekes, a gyerek amúgy teljesen magától szokott bocsánatot kérni tőlem egy-egy dühkitörése, direkt kötekedése, indokolatlan nyafogása után. Úgy értem, hogy soha nem mondtam neki, hogy kérj bocsánatot, vagy ilyesmi.

        Kedvelés

      • A magam megnyugtatásához: azzal vigyázz, nagyon álságos, kapcsolatromboló. Különösen, ha el is várod, hogy megbocsásson a másik. Nincs vele elintézve semmi, valljuk be. Tudod, a földhöz vágott tányértól bocsánatot kérni.

        Kedvelés

      • Vajon minden hibánk, robbanásunk, türelmetlenségünk ilyen végleges hatású és ekkora dráma?

        Nem mentségeket keresek és nem a gyereket hibáztatom.

        Na de.

        Az előbb a fiam annyira marta a lányokat, üvöltött, hogy beraktam a fürdőszobába. Bezártam, úgy értve. Nálunk kb. ez a legdurvább fegyelmi fokozat, illetve talán kiabálni vele durvább volna. Ezt tudom higgadtan, nem indulatból csinálni, a végén megegyezünk, hogy kijövetel után milyen viselkedést várok tőle. Abba belehergelném magam.

        El tudom képzelni, hogy felnövekedvén keserű szemrehányást tesz majd, hogy én milyen szemét voltam, és neki mennyire rossz volt a fürdőszobában. De az élet nem kívánságműsor, erőforrásaink korlátozottak, gyarlók vagyunk, és a látszat ellenére nem csak az ő szempontjaik, érdekeik, kicsi törékeny lelkük létezik. Én ebben a helyzetben nem tudok építőbb és nem iszonyú macerás reakciót. Tele van az összes lány karmolással már.

        Asszem, nekem a Kevin volt szemléletfordító, akkor értettem meg, hogy nem csak Kevin-fokozat van, ez is egy skála, kisebb mértékben bármelyik gyerek ki tudja nyuvasztani akutan vagy krónikusan a szülőt. Nem hibáztatom, azért gyerek, hogy ne felnőtt szempontja legyen, viszont olyan hosszú távú döntéseket hozok, hogy a gyerek nyuvasztásra kevésbé legyen hajlamos. Tehát nem díjazom a követelőzést, nyaggatást, manipulációt, önsajnálatot, kuncsorgást, hisztit, erőszakot, önállótlanságot.

        Tudom, hogy mérgező szülők meg erőszakmentes kommunikáció, másrészt meg a gyerekeink iszonyúan félre vannak nevelve, a dolgok értékéről és energiaigényéről teljesen téves dolgok vannak a fejükben, a seggük ki van nyalva, nemveszedmeg-nemszeretlek, buta anya, unatkozás, tárgyak meg nem becsülése, ingerkereső piszkálódás, túlfejlett és cseppet sem etikus, mindent a maga javára magyarázó igazságérzet, eredetiségnek álcázott rombolás. Lehet, hogy nagyon máshol van az elég és a sok az én helyzetemben, de én most büszkén kihúzom magam, hogy vannak füzetborítóink, iskolatáskánk, tolltartónk, új cipő, ezeket sikerült aligsegítséggel megvennem, rá a pénzt megkeresnem, csomó csekk ellenére van mit enni, kezdeményeztük a diákigazolványt is, van tiszta ruha a kupiban, olvasok nekik könyvet, van mivel rajzolni, kézenállunk, dicsérem őket, nincs túlpara, meg lehet őket kérni, hogy ne sikítsanak. ne üvöltsenek. A lányom jókedvű, derűs, boldogan játszik, kedves, érti a határokat, kidobja a szemetét, és a fiam is azért többnyire nem méregzsák. Több sok volna, azt hiszem. Én ezektől jó szlőnek érzem magam.

        Kedvelés

      • Őőő, kb. teljesen egyetértünk, viszont a bocsánatkérés és a lelkiismeret (megnyugtatása) közötti kapcsolathoz tartozik ez? Vagy csak onnan jutott eszedbe?

        Kedvelés

      • Szerintem nem olyan nagyok ama bűnök, amiért a módszeresen megroskasztott önbecsülésű, belüket kidolgozó anyák oly szorongva kérnek az öt meg tizenöt éveseiktől bocsánatot. És nem is olyan romboló a lelkiismeretnyugtatás, mint ahogy írod. A nők beleőrülnek lassan, apuka meg haszonélvez…

        Kedvelés

      • Nem azt mondom, hogy minden apróság romboló, és hogy folyton bocsánatot kell kérni. Ha viszont elsősorban lelkiismeret nyuigtatás, akkor meggyőződésem szerint romboló, a hibánkat ezzel ráterheljük a másikra, nyomás, hogy neki meg KELL bocsátani. Nem, ha komolyan hibának tartom a ahibámat, akkor őszintén, a hiba helyrehozásának szándékával kérjek bocsánatot, és teljesen bízzam rá a másikra, hoyg megbocsát-e. Apró dolgokért a bocsánatkérés elégtétel lehet, komolyabbakért nem. Hogy hol a határ, azt pedig nem a hibázó, hanem – tetszik vagy nem -, a megbántott dönti el.
        Nyilván nem azt mondom, hogy ha olykor megtörténik az lyen, akkor a kapcsolatnak annyi, hanem azt, hogy ha rendszer válik belőle, akkor az árt a kapcsolatnak. Ha pedig az van, hogy de hát mit akarsz, már bocsánatot kértem, akkor az már nem is bocsánatkérés, hanem egyértelmű elvárás, hogy fogd be, ne elégedetlenkedj.

        Kedvelés

      • Szerintem ez csak egyenrangú kapcsolatokban igaz. Gyerek nem ugyanúgy dönt, neki a rítus számít. Ő hajlandó elhinni, hogy a szülő bármit jogosan megtehet, tökre megdöbbennek, ha a szülő elismeri, hogy hibázott, és hálásak szoktak lenni, hogy akkor nekik is van valamilyen igazságuk, pedig folyamatosan abba ütköznek, hogy nincs (és van, hogy tényleg nincs: takaró alá bújva négy zacskó robbanós cukrot befalni vs. kibelezni egy macskát, három hétig nem menni be a suliba…? sokszor joggal vagyunk idegesek. Példáim fiktívek).

        Kedvelés

      • De hát ha jogosan vgyunk dühösek, idegesek, akkor egyáltalán nincs bocsánatkérés (hacsak nem azér, mert túlreagáltuk, aránytalanul voltunk dühösek).

        Kedvelés

      • Ugyanakkor az agyonterhelt, állandó bűntudatban élő – jellemzően – nők esete egész más, teljesen egyetértünk, Mikor jóformán azért is bocsánatot kér, hogy le mer ülni, levegőt mer venni, egy héten egyszer megkérné a pasit, hogy csináljon már ő is valamit otthon, de azt is csak lábujjhegyen. Ez teljesen más kategória.

        Kedvelés

      • Persze, ebben igazad van. Az nyilván nem járható út, ha minden nap, minden kis apró hülyeségért leordítom a gyerek fejét, aztán meg szépen bocsánatot kérek tőle. Az tényleg nagyon álságos dolog és rossz üzenete van a gyerek felé is. Szerencsére nem is ez a helyzet. Én arra gondoltam, hogy ha egyszerűen a túlterheltségből, stresszhelyzetekből adódóan egy kevésbé türelmes napon kiabálok vele, akkor utána úgy érzem, hogy muszáj bocsánatot kérnem tőle. (Soha eszembe nem jutott/jutna megütni, megráncigálni, büntetést kiagyalni neki, csak kiabálni szoktam sajnos.)

        Kedvelés

      • Na, pont így értettem 😉 Mármint akkor azt félreértettem, amit a lelkiismeretről írtál. Valahogy én a lelkiismeret megnyugtatását ebben a kontextusban pejoratívan értelmezem alapból. Én ezt úgy fogalmazném, hogy belső indíttatás van a bocsánatkérésre, nem elvárásnak akarok vele megfelelni.
        Nem mondom, hogy az én megfogalmazásom a helyes 😉

        Kedvelés

    • Én nem hiszem, hogy a szülőként elkövetett hibáink elfeledhetőek. Nyomot hagyunk, ez van. Azzal nem sokat oldunk meg, hogy leüvöltjük, majd két órával később bocsánatot kérünk, és ezt hetente (vagy gyakrabban) megismételjük. A “ne haragudj”-nak később lesz igazán értelme. Amikor a gyermek rájön, hogy mitől és hol fáj neki, amikor elmeséli, ő hogy élte meg azt, hogy a gyermeked volt. Ha ez az élmény néhol fájdalmas volt neki, akkor neki lesz igaza. Szülőként azt hiszem, a legtöbb mit tehetünk, hogy ezzel szembenézünk. Vagyunk, amilyenek lehetünk, mégis talán a legnagyobb hiba, nem az, hogy olyanok vagyunk, voltunk, amilyenek, hanem ha ezt letagadjuk. Emlékszem itt néhány kommentre korábbról, sokan állnának készen mindent megbocsájtani, egy őszinte sajnálomért cserébe, ahol erről érezni lehet, hogy tudja, nyomokban érti is, mi az, amiről a gyermeke beszél.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A ne haragudjnak mindig van értelme, a ne-vel kezdődő mondat nem okvetlen lefojtó-agresszív-értelmetlen (ne csüggedj! ne add fel! ne bánd, a holnap mit hoz! de a ne sírj és a ne nyafogj se), nem biztos, hogy kiabálás, és itt a ne haragudj a szövegtől nyomatékosan elválasztva, zárlatként-csattanóként szerepel, miközben maga a szöveg kiad egy felnövési kronológiát. A szerk.

        Amúgy egyetértek, én nem fogom tagadni, hogy gáz voltam, viszont lesz sok mentségem. De valahogy a 14 áves fiam nem vágja hozzám, de még az apja dolgait se őhozzá, pedig… ez az a kor már, nem? Valahogy nagyon lojálisak, jók az alapok.

        Kedvelés

      • “ne csüggedj! ne add fel! ne bánd, a holnap mit hoz! de a ne sírj és a ne nyafogj”

        Erről ez jutott eszembe:

        Ne vádolj, ne fogadkozz,
        ne légy komisz magadhoz,
        ne hódolj és ne hódits,
        ne csatlakozz a hadhoz.

        “Valahogy nagyon lojálisak, jók az alapok.”

        Igen, ha jó az alap, akkor nagy baj nem lehet szerintem. Én sem vágtam semmit anyukám fejéhez, se 14 évesen, se később. Pedig néhány dologban ő is gáz volt, el is ismeri, és én is tudom. Sőt, néha hosszan és lelkesen sorolom neki, hogy ha netán gyerekem lesz, mit csinálnék máshogy. 🙂
        De valahogy ez az egész nem érdekes, másodlagos, megbocsátható, sőt, meg sem kell bocsátani, mert nem ügy. Mert ott van mindezek mögött a biztonsági háló, ami megtart: kötődés, humor, őszinteség. Ha ezek nem lennének, azt hiszem, a kisebb-nagyobb hibák hatása felerősödne, és sokkal bántóbbnak, rombolóbbnak érezném őket.

        Kedvelés

      • Annyi tartalékunk van. Az ember nem tükörfényes dísztárgy, ami mindentő karcolódik és csorbul, hanem inkább fadarab: minden csiszolja, formálja, nyomokat vés, de ettől fa-szerű.

        Kedvelés

      • A szövegtől kicsit elrugaszkodva, arra a gyakran tapasztalt jelenségre próbáltam utalni, ahogy ma szülőként nagyon illik tudni, hogy a gyermekre nem ripakodunk, a gyermekre nem emelünk kezet, a gyermeken nem hagyjuk lecsapódni a rossz napunkat. Aztán mégis, sőt gyakran. De mindig jön egy bocsánatkérés. Persze, mert tudom, most nem cselekedtem helyesen, rossz szülő voltam, megint elcsesztem. És helye van a bocsánatkérésnek, ha az komoly. És ha komolyan van változási, fejlődési törekvés is mögötte. Különben a “ne haragudj”-ból csak egy üres, inflálódott szólam lesz, ami csak annyit jelez, hogy ne pufogj már te is, még ezzel is ne idegesíts.
        Tőlem mondjuk sosem kértek bocsánatot, én 14 évesen ezt már eléggé hiányoltam. De ahogy akkor sem volt kivel beszélni, ma sincs.

        Igen, a nyitottság, egymás komolyan vevése, a folyamatos kommunikáció, el nem hallgatások, saját sarak bevallása, azt hiszem ez lenne a gyógyszer. Én legalábbis erre a következtetésre jutottam, és saját gyermeknél ezen a vonalon igyekszem egyensúlyozni. Én nem tudok olyan borzalmat elképzelni magamról, a nevelésemről, amit ha fejemhez vág egykor a gyermekem, ne tartanám érdemesnek komolyan venni, elgondolkozni és őszintén beszélgetni róla.

        Kedvelés

    • Elkerülhetetlen, hogy néha ilyenek legyünk, az arányokat kellene jól eltalálni. Szerintem a gyerekek érzik, hogy ezt most hirtelen felindulásból, alapvetően stresszes helyzetben mondjuk nekik, vagy csak már megszokásból. Meg azt is tutira érzik és értékelik is, ha a bocsánatkérés őszintén, belülről jön.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem a gyerekek mindenekfelett szeretnek, elég baj, ha mi magunk úgy érezzük, icipici szabad ésekben kell osonnunk, hogy el ne rontsuk, állandóan résen lenni, szorongani, bűntudatot érezni. A gyerekek nagyon is tudják, hogy a szülő is ember, és mérhetetlen mennyiségű kreatív és öngyógyító képességük van. Ha az alap megvan, a részletek nem olyan fontosak. Hát hogy nőttek fel emberek, objektív nehézségek közt, és nem a szüleik hibája volt. Szerintem nem jó, ha a poszt olvasása elmegy a derosszanyavagyok, biztoselszúrtam irányba, van már rajtunk elég, kisimulni kéne.

        Kedvelés

      • Úgy emlékszem, én nem tudtam, hogy a szüleim is emberek és elég nagy csalódás volt rájönni, hogy de, sőt még hibákat is követnek el. A sajátjaimnak ezt meg fogom spórolni, és bevallom én magam. Így valahogy bocsánatot kérni sem nehéz – egyelőre.

        Kedvelés

      • Aha. Nekem 14 évesen volt döbbenet, mikor rájöttem, hogy apám nem tud mindent. Mert ő mindig tudott válaszolni, minden kérdésre. Azt hittem. Aztán egyszer rájöttem, hogy még a kérdést sem értette, egyáltalán, de úgy tett, mintha nemhogy értené, de a választ is tudná. Na az után kb. semmit sem kérdeztem tőle, annál mélyebbet, mint hogy hány óra van, vagy kész-e az ebéd.

        Kedvelés

  5. Néhány éve volt egy riport a rádióban. Amerikai gyerekek töltöttek el Mo-n néhány hetet.(Talán innen elszármazott magyarok utódai? Nem emlékszem, mindegy.) Nem beszéltek magyarul, és a riporter megkérdezte tőlük, hogy mi volt az első néhány szó, vagy az első mondat, amit megtanultak magyarul. A válasz:
    -Nem szabad!

    Biztosan én is sokszor mondtam/mondom a gyerekeknek, hogy Ne! De az is biztos, hogy számtalanszor elhangzik a Légy szíves! és igen sokszor a ne haragudj. Is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Jaj, nem is, inkább az vezette a kezem a hsz-ban, hogy feltűnt, mintha lenne egy kronológiája a szövegnek, és játékból összeszámoltam, én meddig jutottam már el az ötévesemmel.
        Reveláció volt számomra, amikor megtörtént, hogy kértem, valami ne, mert megőrülök, és átment, megértette, és hogy lehet ezt így is, és nem kell mindent elviselnem, csak azért mert any(j)a vagyok.

        Kedvelés

      • Én nagyon nem szeretném, ha etől a fricskaszerű írástól bárki még szarabb anyának érezné magát. Nincs más út, mint megerősíteni az anyákat: szeressék magukat, létezzenek önjogon is, higgyenek maguknban, dúsítsák energiáikat és életkedvüket, ne tartsák magukat elvetemültnek akkor se, ha ki vannak égve, elfáradtak, improduktívan léteznek. A rosszkedvű, sóhajtozó emberek szerethetetlenek, még akkor is, ha nélkülözhetetlen, amit adnak, és az egész, amiért a gyerekezés “megéri”, az a kölcsönös szeretet élménye, ez a leglényegibb motiváció. Sehova nem vezet az öngyűlölet, akinek bírálata van egy anyával, lesz szíves kivenni a kezéből a gyereket vagy a porszívót, mindenekelőtt. NEM BÍRHATÓ, tönkremenős hétszám nem beszélni felnőttekkel, folyton reagálni, alkalmazkodni, kereteket tartani, rendet rakni, megszervezni az életet, és nagyon kicsi a megbecsültsége ahhoz képest, hogy mennyire nélkülözhetetlen. Szerintem nagyon sokat emésztjük magunkat, rossz anyának tartjuk magunkat, csak mert nem bírunk mindent, nincs elég erőforrásunk, vannak gyarlóságaink. A gyerekek meg valahogy félre vannak nevelve, szülőnyúzás, káosz és egzaltált kiabálás zajlik minden együttlétkor. Eközben az egész világ azt közvetíti, hogy a szülők dolga mindent kibírni, mindig a gyerekeket venni előre, áldozatot hozni, minden kívánságukat teljesíteni, mindent megvenni, különórahalom, tárgyak, minden nyiffanásra reagálni, nyávogó-követelőző gyerekre rá nem szólni, és szerintem ezek a gyerekek nem jó irnyba alakulnak. Ennek jele, hogy nem példakép, hanem kihasználható, kicsit lenézett valaki a szülő.

        Kedvelés

      • A másik az örök “korlátozó” szerepbe kényszerítése a szülőnek: boltban, nyaralóhelyen, én direkt olyan helyeket keresek nyaralni, ahol kevés a pénztárcaapasztó, gyerekre célzó idióta szolgáltatás meg termék, mert ha nem is nyafog érte folyamatosan, a puszta kérdés is idegesítő lehet egy idő után, mindent megvenni hülyeség, mindenre nemet mondani nyomasztó, legjobb ha a tevékenységek többsége nem valami vásárlós dolog. Sok szép hely is ugrik emiatt, mert mit frusztráljuk egymást, főleg minél kisebb a gyerek.

        Kedvelés

      • Jaj, de jó a Szigetköz! Semmi lehúzós hely, max néha egy-egy büfé, és a kempingben is csak a jégkrém, semmi más. Kifejezetten üdítő volt úgy inni az esti fröccsöt, hogy nem kellett folyton elhárítani a lángosra, csocsóra, labdaadagoló gépre, csúszdára irányuló kunyerálásokat. Gyongyi77 vagyok különben.

        Kedvelés

  10. Pont ma volt egy vitám a már nagykorú fiammal, aminek végszava: “ne anyáskodj már annyira felettem!”
    És megfogadtam, hogy akkor ez ezentúl így lesz. Eddig sem voltam túlaggódó, de úgy látszik, még ez is sok neki…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Ó, ez igen. Így, ahogy van, megjelenhetne. Olyan érdekes még az is, mikor megkérdezik lélektanászok, hogy mi a fő mondat, amit otthonról hoznak az emberek. És sok így kezdődik, ne-vel. Az enyém is. A “ne haragudj” általában lemarad. Nálunk is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Írjál tovább, szaporán, írd tovább – kérünk téged, ezt a szép, szelíd, gömbölyű mesét. Kedves kis rajz egy nagytól. Várjuk.
    Pöttyös mesét akarunk…úgyse tudok a hétvégén már aludni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Mint gyermektelennek, nekem az első gondolatom az volt, hogy kevés kivétellel (például talp-gyomor) saját magunkkal kapcsolatban is lehetünk így néha: folyamatosan korlátozzuk magunkat és ha muszáj is, az állandó ezt nem szabad megtennem, azt nem szabad csinálnom hosszú távon mérgező lehet.
    És aztán egyszer lesz erőnk bocsánatot kérni saját magunktól is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Egyszer egy vadász, talált az erdőben egy kis félénk őzikét. Hazavitte, megsimogatta azt a kis árvát, megyógyította és végül meg is szerette. Aztán amikor elérkezett az ideje, szépen el is engedte. Telt – múlt az idő és a vadász eltévedt a sűrű, sötét erdőben. Egyszer csak ott termett előtte az a kis bátor őzike, aki átvezette az öreg vadászt a túlsó partra. A vadász a könnyeivel búcsúzott el a hálás őzikéjétől. A hálás szemű őzike azóta igazán megnőtt és neki is lesznek kicsi gidái. Vigyázni fog a kicsinyeire, hogy el ne tévedjenek az erdő sűrűjében…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) Ági bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .